Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
NOSFERATU*
[A Klán regénysorozat 13.]

(Tartalom)

 

...Mint a vámpírok... sokszorosan halott,
de kitanulta a sírok titkait.
(Walter Pater)

 

ELSŐ RÉSZ
Ködös kezdet

 

1999. november 12., péntek, hajnali 3:21
Harlem alatt
New York városa, New York

Az alagutak, amelyekben már évek óta otthon érezte magát, most fenyegetően és ridegen záródtak össze körülötte. A moszattal borított köveken gyakorta megcsúszott, pedig általában nagyon is biztosan állt a lábán. A számtalanszor végigjárt folyosók most mintha nem lettek volna a helyükön, és lázasan dolgozó agyában reménytelenül összekeveredtek a tájékozódást segítő tereptárgyak.
- Ulstead - suttogta hitetlenkedve, mintha azzal, hogy kimondja a nevét, feltámaszthatná a klántársát.
Berontott a következő oldaljáratba, és nekitámaszkodott a járat falának. Dél felé - de merre lehet dél? Érezte a halott ereiben lüktető vért, ahogy a régi, önkéntelen beidegződések átvették az irányítást. Hirtelen rádöbbent, hogy eszelősen zihál. Az elferdült orrsövényen fütyörészve süvített át a levegő. Kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja. Úgysem veszi hasznát a légzésnek, és a hang könnyen elárulhatja a helyzetét.
Lövések hangját hallotta. Hirtelen már egyáltalán nem érdekelte, hogy merre lehet az az átkozott dél. Ismét rohant. Fejvesztve menekült a sötétben. Ez biztos csak Nigel - gondolta magában néhány száz yard után, de azért csak futott tovább. Pug nem Nigel miatt rohant ilyen veszettül. Nigel nem azért puffogtatott a bálványozott géppisztolyával, hogy hallhassa, milyen gyönyörű hangja van.
- Ulstead - mormolta ismét Pug, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
Masszív kőtömb ez az Ulstead - vagyis masszív kőtömb volt. Egy járkáló, fekélyekkel borított szilárd hústömb. Ketté kellett volna törnie azt a kis embert.
De kinyílt a Szem, és sápadt, vérvörös fényében felderengett az alagút. Aztán...
Pug megbotlott. Lepattant a falról, aztán majdnem sikerült visszanyernie az egyensúlyát, de végül mégis elvágódott. Kurta végtagjaival kapálózva keményen a földhöz csapódott.
A sápadt fény felragyogott az alagútban, és Ulstead egyszer csak már nem volt ott. A helyén parázsló, vonagló massza maradt a padlón. A szétszórt sötét színű kelések összefolytak, ahogy a bőr teljesen megfeketedett, és végül az egész kupac szétfolyt egy gyorsan terjedő tócsába.
Pug négykézlábra emelkedett, és az ingujjával megtörölte az arcát, de a szövet nem sokat segített a szennyvíz ellen, amibe belecsobbant. Újabb lövések hangját hallotta, amelyek fejvesztett menekülése ellenére sem voltak túl messze. Nem kellett volna magára hagynom - jutott eszébe most először. Nigel nem ismerte olyan jól a várost, mint ő. Colchesterrel érkezett Baltimore-ból. Nem kellett volna magára hagynom - gondolta újra, aztán feltápászkodott, és nekiiramodott. De nem a lövések irányába. Nigel nyugodtan nevezheti gyávának. Ha ezután bárki bárminek nevezi, az azt jelenti, hogy túlélte ezt az egészet. Vigye el az ördög Nigelt, meg Calebrost, és a csendes embert is, ha már itt tartunk! Pokolba ezzel a Nickolaijal is, akit meg kellett volna találniuk!
Pug szeretett volna megállni, hogy összeszedje magát. Szeretett volna visszamenni Nigelért - persze ezt már csak úgy elméletileg szerette volna megtenni -, de a lábai csak futottak tovább. Lehetett volna több esze is annak az ostoba bolondnak. Nem kellett volna megállni és lövöldözni.
Befordult egy sarkon, és a világ hirtelen ismét teljesen érthetetlenné vált. A megrendítő erejű ütközéstől hátracsapódott a feje, és a lábai kiszaladtak alóla. Röpke néhány perc leforgása alatt immár másodszor terült el a földön. Csakhogy ezúttal a hadonászó karjai és a kapálózó lábai valaki másnak a végtagjaival gabalyodtak össze.
- Majdnem lelőttelek - mondta Nigel, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása.
Pug nem tért ilyen hamar magához: - Hol...? Hogyan...?
Futás közben biztos befordult valahol, és akarata ellenére visszakanyarodott. A döbbenete most már hamar elmúlt. Sietősen kibogozták az egymásba gabalyodott végtagjaikat, és feltápászkodtak a földről. Nigel is meg volt rendülve, és Pug gyanította, hogy nem az ütközéstől. A másik városból érkezett Vértestvér az oldalához szorította az olajosan csillogó fekete Sterlinget. Pug érezte a fegyver csövéből sugárzó hőt.
- Visszajöttem segíteni - hazudta Pug. - Sikerült... meg...?
- Még csak le sem lassította - felelte Nigel, és megrázta a fejét. Apró, közel ülő fekete szemei voltak, és gyakorlatilag nem rendelkezett említésre méltó állal.
- Maradjunk mozgásban - mondta sürgető hangon. - Mozgásban kell maradnunk!
- Mozgásban - mondta a Szemet hordozó cingár teremtmény, és Nigel háta mögött kibontakozott a sötétségből. - Igen, mozgásban...
Nigel megpördült, és tüzet nyitott. A lényt pár lépéssel visszavetették azok a golyók, amelyek a testét találták el, de ha egy lövés a szemet érte, akkor a feneketlen plazmamocsár mintha egyszerűen elnyelte volna a lövedéket. Halvány vörös fény vetődött a párosra, és ezt a fényt nem a Sterling torkolattüze keltette. Pug befogta a füleit, és nekiiramodott - azaz csak szeretett volna. A lába alatt a kő folyékony iszappá változott. Megtántorodott és előreesett, de a teste már a szilárd talajon ért földet. Nigel süllyedt. Az iszap hirtelen felizzott, és abban a pillanatban Nigel lábai térd alatt megszűntek létezni.
Újabb lövések. Pug talpra küzdötte magát, és elfutott. A sikolyok, és a füstölgő kénkő sistergése fölött mintha hallotta volna a kiürült Sterling tompa klikk, klikk, klikkjét. Nem lesz több lövés, ebben teljesen biztos volt. Futás közben nem maradt más, csak a vér ritmusának fülsüketítő dobolása a fülében, és saját lihegésének sipítása. No meg a saját sikolyai.

 

1999. június 1., kedd, hajnali 2:37
A Fox Színház magasföldszintjén
Atlanta, Georgia

A fátyolfelhők nem takarták el a csillagokat, hanem inkább a mélység és a valóság illúziójával ruházták fel a látványt. Victoria hátradőlt a székében. Magába szívta a hűvös éjszakai égbolt látványát, és megnyugvást talált benne. Még az sem zavarta, hogy a látképet „mindössze” a nagyterem mennyezetére vetítették. Nem érdekelte, hogy a mór stílusú pártázat csak a dobogó és a balkonok mutatós váza volt. Úgy tűnt, hogy az illúzió gyakran - nagyon is gyakran - vonzóbb volt a valóságnál.
Atlantában lehetetlen lett volna megfigyelni az éjszakai égboltot. Ó, az égbolt természetesen ott volt a helyén, de nyoma sem volt a csillagoknak és a végtelenség érzésének. Nem látszott más, csak valami ködös, rózsaszín derengés. Az elektromos megvilágítás horizonttól horizontig ráfröcskölt az égre, és eltakarta a csillagokat, pedig ezek azon kevés, időben biztos pontok közé tartoztak, amelyek megmaradtak egy Vértestvér számára. A szeretteik meghaltak, az erdők leégtek, és még a valaha érintetetlen hegyeket is megsebezte a modern ember. Most már mintha csak az óceán és a csillagok maradtak volna állandóak, de a városból egyiket sem lehetett látni. Azonban a városban vártak rá a lehetőségek.
- Jó estét, Ms. Ash!
Victoria nem rezzent össze, sőt, még csak el sem fordította a tekintetét a megnyugtató ál-mennyországtól. Nem hallotta meg a közeledőt, de nem is számított rá, hogy meg fogja hallani, ha a másik nem akarja ily módon előre tudatni érkezését.
- Megszerezte, amit kértem? - kérdezte Victoria. A hangja nem volt éppen goromba, de ugyanakkor nem is bátorított bizalmaskodásra.
- Ó igen - felelte Rolph.
A közhiedelemmel ellentétben klánjának nem minden tagja áraszott olyan szagokat magából, mintha egy hete rothadó ürülékben hempergett volna. Ez volt az első dolog, amit Victoria észrevett ennél az előre nem jelzett látogatásnál: a szagok hiányát. Így el tudta viselni, hogy Rolphfal kell üzletelnie. A csúnyaságot egy ideig el tudta viselni, de soha nem látta szívesen a Nosferatu klán tagjait, akik Rolphnál illatosabbak voltak. Na nem mintha neki személy szerint bármi baja lett volna velük. Victoria büszke volt a nagylelkűségére. Nem sajnálta ezektől a groteszk lényektől azokat a vadászmezőket, amelyek túl alantasak voltak számára, sem a mocsokból felépített bűzös kis odúikat. Egyszerűen csak nem látott rá okot, hogy miért kellene eltűrnie, hogy megsértsék az érzékenységét, amikor a közelébe jönnek.
Rolph felé fordult, és kinyújtotta a kezét. Hála Istennek a Nosferatu hosszú köntöst és kámzsát viselt, ami eltakarta arcának nagy részét. A színház sötétjében éppen csak ki tudta venni a természetellenesen hegyes járomcsontokat, és az éles ívű, hatalmas orrot. Rolph odanyújtott neki egy hétköznapi méretű manila borítékot.
- Köszönöm - mondta Victoria, és Rolph egy árnyalatnyit meghajolt felé.
A nő kinyitotta a borítékot, és lapozgatni kezdte a tartalmát - persze igencsak mérsékelt lelkesedéssel, nehogy Rolph azt találja gondolni, hogy túlságosan nagy szolgálatot tett neki. A Nosferatuk voltak a vámpírok elefántjai - soha nem felejtettek. Még a legcsekélyebb apróságot is elraktározták az emlékezetükben, és könnyen előfordulhatott, hogy évekkel később - és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban - bukkantak fel behajtani az adósságot. Sőt, néha még az is megesett, hogy egy másik városban, vagy akár egy másik kontinensen, a klán egy másik tagja kérte az ellenszolgáltatást, mintha rendelkeznének valamiféle közös emlékezettel.
- Mindennel meg van elégedve? - kérdezte Rolph. Victoria tovább lapozgatta a boríték tartalmát: a szerződések fénymásolatait, az üzleti feljegyzéseket, a különböző bankbetétek pénzmozgásainak kimutatásait.
- Úgy tűnik, igen - felelte könnyedén.
Ezek a feljegyzések hasznosak voltak ugyan, de valójában nem voltak létfontosságúak a számára. Segíthetnek megszilárdítani a jelenlétét Atlantában, választott hazájában. A pénzügyi információk egy néhai Vértestvérnek, Marlene-nek, egy rossz hírű Toreadornak az érdekeltségeit térképezték fel. A Marlene befolyása alá tartozó különféle létesítmények mindegyike visszatükrözte a nő domináns jellemvonását, a közönséges vulgaritást. A különféle sztriptízklubokat, pornóüzleteket, „fehérnemű” bemutatótermeket stb. mind bizonyos mértékig az ő irányítása alatt álló közvetítők vezették.
Victoriát nem lelkesítette túlzottan a lehetőség, hogy a bujasággal sáfárkodjon, de azért elég gyakorlatias volt. Ha egy halandó tulajdonos már megszokta, hogy egy titokzatos és hallgatag társnak adja át a nyereség egy részét, akkor milyen kár származhatna abból, ha magára vállalná ezt a szerepet? Ugyanakkor ezzel a gyakorlatias lépéssel még azt is megelőzheti, hogy valaki más törjön be Marlene korábbi területére. A régi mondás szerint „a természet nem tűri a vákuumot”, és Victoria mindig is úgy gondolt saját magára, mint a Természet egyik jeles támogatójára.
- Igen, azt hiszem ez megfelelő lesz - mondta Victoria. Rolph mintha elmosolyodott volna a kámzsa rejtekében. - Nagy örömünkre szolgál, hogy Atlantát választotta új otthonául!
Victoria is elmosolyodott. Felismerte a hízelgést, de ennek ellenére nem zárkózott el előle.
- Benison herceg minden erőfeszítése ellenére létezik bizonyos... kulturális és művészeti hiányosság városunk Vértestvérei között - folytatta Rolph szinte már cinkos hangon. - Abból, amit Önről hallottam, úgy gondolom, hogy Ön sokkal jártasabb ezeken a területeken, mint Marlene volt.
- Hah! - emelte szemérmesen a skarlátszínűre festett ajkai elé Victoria két ujját, mintha ezzel akarná elejét venni az elődjét érintő további megjegyzéseknek.
- Kérem, nézze el nekem ezt az indokolatlan összehasonlítást - mondta gyorsan Rolph, nehogy megsértse a Toreadort. - Közülünk sokan elrejtőznek a társadalom elől, és az udvarias csevegés néha nehezünkre esik... És a Toreador, akit itt megszoktunk, amolyan... közönséges...
- Nos, akkor most be kell majd bizonyítanunk az ellenkezőjét, nem igaz? - vágta rá Victoria.
- Mire gondol?
Olyan nyilvánvalónak tűnt. Mi lehetne természetesebb? Nem is értette igazán, hogy miért habozott ilyen sokáig ezzel a döntéssel.
- Egy bemutatkozás! Egy óriási mulatság!
Az agyában máris egymást kergették a gondolatok. Minden egyes másodpercben számtalan terv, motívum és díszítőelem bontakozott ki lelki szemei előtt. Talán tarthatná a gálát itt, a Foxban vagy mondjuk a Szépművészeti Múzeumban.
- Hát persze - mondta Rolph. - Milyen találó! Kiállítást is szervez az összejövetelre?
- Ó, szóval maga is kedveli a művészetet?
- Értékelem a szépséget... amelytől én magam oly távol állok. - Victoriának gombóc formálódott a torkában. Annyira megindította a megjegyzés, hogy szinte már kinyújtotta a kezét, hogy valóban megérintse Rolph karját. Milyen eredeti - egy bestia, aki a szépség, a saját antitézise után epekedik. Már a puszta jelenléte mennyivel fogja gazdagítani ezeknek az Isten háta mögötti délvidéki városban létező teremtményeknek az életét.
- Kipróbálta már magát a művészetekben, Rolph? - kérdezte Victoria olyan hangon, ahogy egy szülő szólhat a gyermekéhez.
A Nosferatu bólintott.
- De attól tartok, nem volt túl sikeres próbálkozás. Victoria megértően bólintott.
- Mi... vázlatok, festmények?
- És egy kis szobrászat - bólintott ismét a Nosferatu. - Bár az alkotásaim is éppen annyira torzak, mint én magam. Vagy talán még nálam is jobban... már ha ez egyáltalán lehetséges - tette még hozzá egy rosszalló vállrándítás kíséretében.
Valóban hátborzongató - gondolta Victoria, de már elhatározta, hogy könyörületes lesz ehhez a teremtményhez.
- Ki fogom állítani a saját szoborgyűjteményemet - jelentette ki nagylelkűen.
- A saját gyűjteményét?
- Természetesen! Egyike a világ legjelentősebb gyűjteményeinek. És magát is meghívom!
A szavak már elhangzottak, mire meggondolhatta volna magát. Victoria lelkesedése egy pillanatra alábbhagyott, de azért kifelé továbbra is ragyogó maradt a mosolya. Nem lelkesedett túlságosan azért, hogy a Nosferatukkal érintkezzen, de most már nem tehetett semmit. Nem vonhatta vissza a meghívást, és az egész városnak előnyére válik az ő nagylelkűsége. Gondoskodni fog róla, hogy bemutatkozó mulatsága a szezon, az év, talán az évtized eseménye legyen ebben a fáradt városban. Azonnal nekilátott a vendéglistának. Természetesen a drága, cinkos Benitonak ott kell lennie. Ha pedig igazak a hírek, amelyeket Benison hercegről hallott, akkor mindössze néhány személy meghívásával csodálatos bajt keverhet. Ott van mindjárt Benjamin, a város Anarch ellenállásának vezetője, aki ennek ellenére biztonságban közlekedhet az Elíziumban. Az is eszébe ötlött, hogy Július, a Brujah arkón lenne a céljainak megfelelő legideálisabb vendég. Talán őt is rá tudná venni, hogy jöjjön el.
- Nagy megtiszteltetés a számomra, ha részt vehetek az összejövetelen!
- Hm? - Victoria szinte meg is feledkezett már Rolphról. - Ó, igen, természetesen!
Igen, meg fogja neki engedni, hogy eljöjjön. Bizonyos szempontból a Nosferatu meghívása csak tovább öregbítette a hírnevét. Ez pontosan az a váratlan húzás volt, amit Victoria annyira kedvelt. A kiszámíthatatlanság számára egyenlő volt a szabadsággal. Léteztek olyan lények a világban, akik éppoly titokzatosak és misztikusak voltak a Vértestvérek számára, mint maguk a Vértestvérek a halandók számára, és akik elragadnák tőle sorsának irányítását, ha megengedné neki. Victoria úgy gondoskodott a saját függetlenségéről, hogy azt tette, amire ezek a lények nem számíthattak. Minél előreláthatatlanabb volt valami, annál jobb. Még az ehhez hasonló apróságokban is.
- Természetesen szívesen látom - mondta Rolphnak. - És a barátait is.
Rolph ismét meghajolt, és távozott - tapintatosan nem rabolt többet a drága idejéből. Victoria pedig gratulált magának a legutolsó spontán húzásért: erre már aztán tényleg senki - és semmi - nem számíthatott.

 

1999. június 3., csütörtök, este 10:29
Manhattan alatt
New York városa, New York

Calebros hagyta, hogy Umberto „vezesse” a klánjának öregjét a kivilágítatlan járatban. A telep fiatalabb lakói mind azt hitték, hogy Calebros soha nem hagyta el a barlangját, az „irodáját”, hogy egyfolytában a számtalan jelentés fölött elmélkedik és a jó öreg, kipróbált írógépén jegyzetel. Talán nem is tévednek akkorát, töprengett Calebros. Gerincének különös görbülete a minden egyes izületét megtámadó könyörtelen csúzzal egyetemben nem tették lehetővé, hogy könnyedén mozogjon. Calebros legszívesebben mozdulatlanul üldögélt. Az ifjoncok abban sem tévednek túl nagyot, ha úgy vélik, hogy a Smith Corona társaságát többre becsüli az övéknél. De a húzódozása miatt úgy gondolták, hogy nem is képes elhagyni a lakrészét. Mindig annyi mindent feltételeznek.
- Fegyelmezetlenek - mormolta Calebros.
- Elnézést? - fordult vissza az öreg felé Umberto.
- Mozogj már, vagy soha nem érünk oda - szidta Calebros, és Umberto lógó orral ismét nekiindult.
Fegyelmezetlen elme - gondolta Calebros. - A feltevések a fegyelmezetlen elme jellemzői. - Az atyja, Augustin mondogatta ezt mindig, és ennél igazabb szavakat még nem hallott.
A két púpos teremtmény percekig némán haladt tovább. Umberto visszafogta a lépéseit, hogy ne hagyja le az öreget, és Calebros is lassított, hogy ne tapossa le az előtte lábatlankodó bolondot. Végül megérkeztek a létrához.
- Van itt egy létra - mondta Umberto.
- Igen, én is látom - felelte Calebros, és amikor látta, hogy Umberto továbbra is habozik, még hozzátette: - Tisztában vagyok vele, hogy hogyan kell egy létrát használni! Félre az utamból!
A karmai hozzákoccantak a fémhez, de a csúszós, penészes fokok nem jelentettek neki akadályt. Fájdalom hasogatta a vállait, a könyökét és a térdét, de a kényelmetlenség nem volt nagyobb, mint amit felkeléskor minden nap el kellett viselnie.
A létra egy másik folyosóra vezetett, amiből egy aprócska szoba nyílt, ahol többen kártyáztak. Odabenn elcsendesedett a jókedv, amikor Calebros elhaladt mellettük. Vagy attól féltek, hogy magukra vonják a rosszallását, amiért henyélnek, vagy egyszerűen csak meglepődtek, hogy idekinn látják vagy talán egyszerre mindkettő. Calebros ügyet sem vetett rájuk. Elment a következő ajtóig, ami Umberto számítógéptermébe vezetett. Umberto elsurrant mellette, könnyedén becsusszant a terminál előtt álló székbe, és azonnal nekilátott begépelni a parancsokat.
- Mintha azt mondtad volna, hogy készen áll - morogta Calebros.
- Készen áll! Csak még egyszer ellenőrzöm a vonal biztonságát. Umberto fürge ujjai olyan hangot adtak a billentyűzeten, mint a nyári zápor első cseppjei a bádogtetőn. Korábbi bizonytalansága teljesen eltűnt, ahogy belesüppedt a technika ölelő karjaiba.
- Felszerelhetnék neked egy saját terminált, ha végre megszabadulnál attól az őskövület írógépedtől - mondta Umberto anélkül, hogy átgondolta volna - és letakarítanád az asztalodat... Aúú!
Előre rántotta a fejét, minél távolabb Calebrostól, aki éppen most bokszolt bele a fülébe, aztán letörölte a jobb füléből kicsorduló vékonyka vérpatakot. Az öreg elfoglalta a széket, amiből Umberto sietősen távozott. Egyetlen dobhártya nem is olyan nagy ár azért, hogy megtartsa az elsőbbségét a rangsorban - gondolta az öreg.
- Kész?
- Igen - felelte Umberto a fülét dörzsölgetve. - Csak gépeld be, amit akarsz, aztán nyomd le az entert! A te szöveged a „C” után jelenik meg a képernyőn.
Umberto azzal foglalta el magát, hogy a füleit masszírozta, és tátogott: nyit, zár, nyit, zár, nyit... A monitor előtt Calebros kinyújtóztatta a lábait, hogy enyhítsen a térdei sajgásán, de ellenállásba ütközött az asztal alatt. Erősebben megnyomta méretes lábait, és sikerült egy fájdalmas jajdulást előcsalogatnia odalentről.
- Ki van ott? - kérdezte mogorván, bár máris tudta a választ.
- Én, Mr. C.
- Én? Egér, mássz ki onnan, te félig eleven szőrcsomó! Nekünk most dolgunk van.
- Sajnálom, Mr. C.
A bozontos teremtmény előmászott az asztal alól, és eliszkolt. Umberto gépiesen Egér felé rúgott, de az öreg Nosferatu már a számítógépnek szentelte a figyelmét. Calebros ujjai a hosszú, ormótlan karmok ellenére gyorsan siklottak a billentyűk fölött.

 

C: Hello? Ott vagy?

R: Itt vagyok. Jól vagy?

C: Egész jól. Mi újság?

R: Három napja találkoztam V. Ashsel. Azóta kiderült, hogy a Napéjegyenlőségre időzítette a partit, valószínűleg a Szépművészeti Múzeumban lesz, ha rá tudja venni Benison herceget.

C: Szerinted rá tudja?

R: Ezt nála nehéz lenne előre megmondani, de nem tudok semmilyen nyomós okról, amiért ellenkezne.

C: Ash gyanakszik?

R: Egyáltalán nem. A parti természetesen teljesen az ő ötlete volt - már ahogy ő látja a dolgokat. Máris intézkedett, hogy átszállítsák azt a bizonyos szobrot. Majd gondoskodom róla, hogy Hesha Ruhadze is rajta legyen a vendéglistán. A július 21-i dátum elég időt hagy nektek arra, hogy felkészüljetek?

C: Elég kell legyen! Ha Benito is rajta van a vendéglistán. Erről mit tudsz?

R: Egyike volt az elsőknek, akikkel kapcsolatba lépett. Benito úgy tervezi, hogy eljön.

C: Ragyogó! Szólok Emmettnek. Egyéb hírek?

R: Hilda üdvözöl.

C: Erre most nincs idő! Mennem kell! viszlát!

 

Calebros eltolta magát az asztaltól, de megfeledkezett róla, hogy a széknek kerekei vannak - ez már tényleg természetellenes - és majdnem elgázolta Umbertot.
- Ki tudnál nyomtatni erről egy másolatot?
- Természetesen - felelte Umberto. - Jó! Hozd le nekem! - Izületrecsegéstől kísérve Calebros feltápászkodott a székből, és elindult visszafelé a folyosón. Érezhetően jobb lett a kedve. Rolph jó gyerek volt, és Atlantában jól haladtak a dolgok. Emmett is elégedett lesz. Csendes, tiszta műveletnek ígérkezett az egész.
Calebros megtorpant a kártyaszoba ajtaja előtt, és bedugta a fejét.
- Ki áll nyerésre?
- Uhh... Chas - sikerült kinyögnie valakinek rövid, döbbent csönd után.
- Jó - mondta Calebros, és továbbindult. - Tényleg nagyon jó!

 

1999. június 11., péntek, este 9:40
A Szépművészeti Múzeum rakodórámpája
Atlanta, Georgia

- És akkor aszongya a csóka: „Ha be vagy osztva arra az éjszakára, akkor jobban teszed, ha kiügyeskeded magad onnan!” Csak ő nem azt mondta, hogy „osztva”, érted? Úgy mondta „ost-va”, mintha valami átkozott beszédhibája lenne vagy mi.
- Mit mondott? - kérdezte Odel, és lekapcsolta a villás targoncát, hogy jobban halljon.
- Aszonta, „ostva”. Ha be vagy ostva - mondta Tyrel ezúttal sokkal hangosabban, bár a targonca motorja már nem járt.
- Miért mondott ilyet?
- Mondtam már, szerintem beszédhibás a csóka. Mindig ilyen mókásan beszél. Szerintem bostoni vagy New York-i. Talán kaliforniai.
- Nem, úgy értem miért mondta, hogy ha be vagy osztva, akkor ügyeskedd ki magad onnan?
- Ostva.
- Nem mindegy? Mit számít az neki?
- Aszonta, hogy szívességet tesz nekem. Aznap éjjel lesz valami akció, amibe nem akarnék belekeveredni. Aszongya, tartsam távol magam. És én is ezt mondom neked - mondta Tyrel.
- Miféle akció?
- Honnan tudjam? Csak annyit mondott, hogy baj lesz. Most pedig figyelj rám! Furcsa gyerek ez a csóka. Néha fizet nekem azért, hogy elmondjam, amit egyesekről tudok. Akár drogról, akár valami másról van szó, én azt hiszem, hogy ha baj lesz, akkor ő is benne van, úgyhogy tudnia kell róla, nem?
- Huh - horkantott gúnyosan Odel. - Csak ki akar rúgatni.
- Én csak annyit tudok, hogy eddig még nem hazudott nekem, úgyhogy azt csinálom, amit mondott.
- Ahogy gondolod!

* * * * *

A villás targonca ismét életre kelt, és a rakodó legtávolabbi sarkában a legmélyebb árnyékok sötétjéből kibontakozott egy alak, aztán kicsusszant a nyitott ajtón. A munkások észre sem vették.

 

1999. június 11., péntek, este 11:54
Rebekah Scott Hall kazánház, Agnes Scott Egyetem
Decatur, Georgia

A kopogtatás alig hallatszott a kazánok pattogása és a gőz sziszegése fölött, de Rolph amúgy is tudta, hogy ki áll az ajtó előtt. Csak kevesen látogatták meg, és azok közül is csak egyetlenegy volt, aki kopogtatott. Kinyitotta az ajtót, és egy vékonyka, skót mintás szoknyát és fehér Oxford inget viselő szőkével találta szemben magát.
- Meglepetés - mondta a szőke, és csábos pózba vágta magát.
- Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy egyetemi diák - sietett biztosítani Rolph. - Úgy nézel ki, mint egy pornósztár, aki katolikus kisiskolásnak öltözött. Vagy inkább, mint egy idősödő pornósztár, ha már itt tartunk.
- Mindig te mondod nekem a legaranyosabb dolgokat - lépett el mellette Hilda, és közben megpaskolta az arcát. - De ne is reméld, hogy a mézesmázos modorod bejuttat a bugyimba!
- Ne aggódj!
- Te sunyi ördög!
- Hilda - forgatta a szemeit Rolph. - Én egy vámpír vagyok, és ez azt jelenti, hogy gyakorlati szempontból impotenssé váltam. Mi a nyavalyáért akarnék én bejutni a bugyidba? - kérdezte, aztán jó adag kegyetlenséggel a hangjában még hozzátette: - Hacsak nem akarnék leparkolni egy óriási teherautót.
- Óriási teherautót? - A nő először döbbentnek tűnt, de aztán gonosz kis vigyor terült el az arcán. - Te sunyi, széptevő ördög! - Meg akarta markolni a másik ágyékát, de Rolph félreugrott. - Milyen nagy is pontosan az az óriási? Add csak bele az összes lóerőt.
- Édes Istenem - nyögött fel elkeseredetten Rolph.
- Milyen mókás! Mindig ezt mondják! Édes Istenem. Édes Istenem. Édes Istenem!
- Befejezted? És ne hajlítsd össze azt a gőzcsövet!
- Te ünneprontó!
- Mi újság ma este?
Hilda egy sóhaj kíséretében hagyta, hogy lehulljon róla a katolikus iskolás lány álcája. Hosszú szoknyája rongyokban lógott rajta. A vakító fehérségű ing is megkopott mostanra, és szinte szétfeszítette a túl szűk helyre bepréselt számtalan húshurka. A szem alatt lógó sötét színű táskákkal és a lötyögő tokával a beesett arc is áldozatul esett a gravitációnak. Az orrából meredező sörteszálak száma jócskán túlszárnyalta a vigyorgó szájban meredező fogak mennyiségét.
- Újabb Sabbat tevékenység - felelte a kérdésre Hilda. - London Tommy figyelmeztette egy-két kapcsolatát, hogy ne tartózkodjon a Múzeumnál a Napéjegyenlőségi parti idején.
Hildának a fogak hiánya miatt megvolt az az idegesítő szokása, hogy beszéd közben össze-össze csapta az ínyét. A hatás legalábbis gusztustalan volt, de Rolph valahogy mégis megszomjazott tőle.
- London Tommy - ismételte. - Szerintem el kell majd távolítanunk, ha vége ennek a dolognak. Nem engedhetjük, hogy túl sok Sabbat bujkáljon az Anarchjaink között, és ő a legaktívabbak közé tartozik!
- Miért ne kapnánk el most? - kérdezte Hilda. - Én azt mondom, intézzük el most.
Rolphot készületlenül érte a javaslat. Olyan gyakran került szembe Hilda más perverzióival, hogy gyakorta megfeledkezett a benne rejtőző szadizmusról. Pedig ez is, mint minden más, ami Hildával volt kapcsolatban, meglehetősen méretes volt.
- Nem - mondta Rolph. - Ha már most elintézzük, akkor a barátai a Sabbatban felbolydulhatnak. Ez a kis támadás, vagy mit terveznek a Múzeum ellen, egyszerűen tökéletes. Lövöldöznek egy kicsit, és nagy lesz a kavarodás, mi meg szépen elkapjuk Benitot. Senki sem gyanít semmit. Mindenki azt fogja hinni, hogy a Sabbat a felelős az eltűnéséért. Emmett ezt egyszerűen imádni fogja.
- És ott van még az ügy Heshával - mutatott rá Hilda.
- Így van. Én magam fogok intézkedni. A többivel együtt az a szobor is megérkezett?
- A halott Ábel - bólintott a nő. - Ma éjjel rakodták ki.
- Értesítem Calebrost.
- És betuszkoljuk London Tommyt egy húsdarálóba, ha vége ennek az egésznek - mondta Hilda, és egymáshoz dörzsölte húsos ujjait.
- Ööö... igen. - Rolph nem tudta volna megmondani, hogy mi lehet rosszabb: ha Hilda a kegyeibe fogadja az embert vagy ha haragszik rá. Végül arra jutott, hogy valójában a két eset között nincs igazán nagy különbség.

 

1999. június 21., hétfő, hajnali 4:12
Szépművészeti Múzeum, hátsó lépcső,
Atlanta, Georgia

Rolph gyakorlott kézzel vezette a spatulát a faajtó kerete mentén. Az ajtó sarokvasai és a zár rozsdásak voltak ugyan, de erősen tartottak. Persze csak látszólag. A múzeum alkalmazottai közül senki nem használta ezt az ajtót - ami nem is szerepelt az épület eredeti tervrajzain, mégis oly sokszor tett már jó szolgálatot Rolphnak. Igazság szerint az ajtót magát nem lehetett kinyitni, de megfelelően erős nyomásra - ami egy kicsivel nagyobb kellett legyen, mint amire egy átlagos halandó képes - az egész darab tokostól-mindenestől kibillent a helyéről és szabaddá vált a bejárat. Jól használható és rejtett módja volt ez a bejutásnak, annak ellenére, hogy mindenkinek ott volt a szeme előtt.
Pontosan ez volt most a gond. Rolph nem volt biztos benne, hogy Vegel észre fogja venni. Vegel volt Hesha embere, aki a Setitát helyettesíti a Napéjegyenlőségi partin. A Setita és Rolph pontosan éjfél előtt lebonyolítják az üzletet, aztán neki ki kellett juttatnia őt az épületből. Ez a hamis ajtó pedig része Vegel menekülési útvonalának.
- Az Isten szerelmére - szólalt meg Emmett Rolph háta mögött. - Nekem nagyon is nyilvánvalónak tűnik!
Rolph éppen csak egy pillanatra hagyta abba a munkát, de aztán a spatulával tovább szélesítette a keret mellett a repedéseket, amelyek korábban szinte láthatatlanok voltak.
- Ha nem jön rá, hogyan működik - magyarázta magára erőltetett türelemmel Rolph -, akkor ki fogja tépni a helyéről az ajtót, és akkor később majd nekem kell megjavítani - ha előtte senki nem bukkan rá.
- Hmpf - horkantott Emmett. Ide-oda járkált, mint egy szörnyűséges, goromba metronóm.
- Már majdnem kész vagyok!
- Ennyi erővel akár egy hatalmas stoptáblát is odaszögezhetnél! - Rolph végzett a keret alsó részével, és a zsebébe csúsztatta a spatulát. Benyúlt a másik zsebébe, és elégedett mosollyal az arcán előhúzott egy tekercs sárga rendőrségi szalagot.
- Ugye nem akarod... - meredt rá hitetlenkedve Emmett. - Van valami, amit megtanultam a többi klánról - mondta Rolph. - Mégpedig azt, hogy ne becsüljem túl őket! - Megfordult, és keresztben párszor leragasztotta az ajtót. - Csak mert neked vagy nekem egy alagút vagy egy rejtekhely világos, mint a nap - már ha megbocsátod az összehasonlítást - még nem jelenti azt, hogy a többiek fel fogják ismerni. Még akkor sem, ha szó szerint nekimennek.
- Hmpf.
- Volt már dolgom Vegellel. Elég okos... ahhoz képest, hogy Setita, de ha nagy a zűrzavar, márpedig az lesz... - Rolph széles ívben meglendítette a kezét, és csuklóból forgatni kezdte, hogy szemléltesse a felfordulást, aztán egy bocsánatkérő vállvonással fejezte be a gesztust. - Nos, talán szüksége lesz egy kis segítségre.
- Mit szólnál egy neon reklámtáblához? - javasolta Emmett gunyorosan.
- A magam módján intézem a dolgokat Herr Vegellel - mondta Rolph, miután úgy döntött, hogy értelmetlen lenne Emmettel vitatkozni. - Te pedig a magad módján intézed az ügyeidet Don Giovannival. Meg akarod nézni még egyszer a galériát, a fő felvonót vagy az előtérbe vezető rámpát?
- Köszönöm, de nem. Igazán alapos házigazda voltál. A hely térképe már itt van - kocogtatta meg a homlokát egyik göcsörtös ujjával Emmett. - Már tudom, mit akarok csinálni. Megkeresem a többieket.
- Akkor talán... - kezdte Rolph, de a zsebében hirtelen rezegni kezdett a csipogó, ezért nem fejezte be.
- Ki az? - kérdezte gyanakodva Emmett.
- Új hírek Bostonból - bandzsított Rolph az üzenetre. - A sírrablók lecserélték az ásóikat.
- Krisztusom - sziszegte Emmett. - Benito megváltoztatta a terveit. Úgy tűnik, nem lesz emberrablás Atlantában. Nos, pokolba vele! Nem várok itt tovább! Menjünk vissza! Most! Szólnom kell Calebrosnak, aztán mehetek Bostonba! Hacsak nem akarsz még elhelyezni itt egy-két díszítést...? - Rolph nem reagált a sértésre. Az ő terve még mindig jól működött, még ha az Emmetté kútba is esett.
- Nem, már végeztem.
- Kárörvendj csak!
A páros otthagyta az ajtót, és a lépcsőn lefelé elindultak a számos alternatív kijárat egyike felé. Természetesen Rolph nem kívánt rosszat Emmettnek. Végül is az ő feladata koránt sem volt olyan életbevágó a klán számára, mint Emmetté. Rolph csak egy régi adósságot törlesztett, míg Emmettnek azért volt szüksége Benitora, hogy egy sokkal frissebb ügyben szerezzen információkat. Ennek ellenére perverz örömet okozott neki az események fordulata, és az a tény, hogy az ő művelete hibátlanul zajlik tovább.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 12:20
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Rolph lehúzta a fejét. Vagyis inkább kidugta. Kikémlelt a szellőző rácsán, amelyben rejtőzködött, és lenézett az alant tolongó Vértestvérekre. Ragyogóan festettek így kiöltözve: szmokingok és tizenkilencedik századi öltönyök, elegáns estélyik. Ma éjjel még az itt-ott felbukkanó bőrdzsekik és a farmerok is mintha csillogtak volna. Az atlantai Vértestvérek és a hírneves városon kívüli vendégek azért jöttek ide ma éjjel, hogy megmutassák magukat, és lássanak másokat. Rolphot csak ez az utóbbi indíték hajtotta, és egyedül ő gyanította, hogy valami nincs rendjén.
Nem azért, ami odalenn történt - a cselszövések, az átejtések és a hátbatámadások népbetegségnek számítottak a felszínt lakó Vértestvérek között -, hanem azért, ami nem történt. Valamit már biztosan hallania kellett volna: néhány lövés hangját, sikolyokat, talán egy apró robbanást. Mind az itteni, mind a miami forrásai megerősítették Hilda jelentését. A Sabbat valószínűleg izgalmasabbá akarja tenni itt ezt a mai estét.
Kétségtelenül valamiféle gerillatámadást terveznek vagy valami ehhez hasonlóval akarják bosszantani Benison herceget, hogy megsértsék a büszkeségét, és legalább egy propaganda győzelemmel tovább lelkesítsék az atlantai Anarch-mozgalmat. A herceg minden külső segítség nélkül képes volt nagyon is rátermetten sokakat magára haragítani, és nem csak a Vértestvér társadalom söpredékéhez tartozókat. Ő alkotta ezt a mostani lázadást a fiatalabb generáció (és néhány válogatott, jó helyzetű öreg) körében, de ez a nyugtalanság pontosan olyan volt, aminek a Sabbat egyszerűen nem tudott ellenállni. Talán éppen ez volt a rendszer Benison őrültségében: lázadást szít a saját uralma ellen, hogy előcsalogassa a Sabbat beépített ügynökeit, akikkel aztán le tud számolni, amikor elkezdenek nyíltan működni.
Rolph vállat vont a rejtekhelyén. Benisonnál bármi lehetséges. A Malkáv látszólag gyakorta került a katasztrófa szélére, de a látszólag elhamarkodott és meggondolatlan cselekedetei a megfejthetetlen terveivel egyetemben általában bizonytalanságban tartották, és kibillentették az egyensúlyukból az ellenfeleit.
Mindenesetre itt nem volt semmiféle Sabbat támadás. Eddig még nem. Rolph forrásai mintha úgy gondolták volna, hogy éjfél lesz a mágikus időpont - de akkor nem történt semmi. Rolph pedig biztosan érezte, hogy a Sabbat odakinn van, a városban, és a szokásosnál is erősebb a jelenléte, és ez csak még furcsábbá tette az egészet. Az egyik forrása Miamiból jelentette, hogy bizonyos személyek távoztak a városból, és Rolph saját maga is észlelte a Vértestvérek érkezését - akik nem túl nagy sikerrel próbálták titokban tartani a jelenlétüket Atlantában.
Rolph hátranyúlt, hogy előbányásszon egy homályos láncon lógó és ugyanennyire piszkos bronzórát a zsebéből. Háromnegyed egy. És még mindig semmi jel nem utal a támadásra.
Minden aggodalma ellenére Rolph azon kapta magát, hogy egyre inkább belemerül az odalenn kibontakozó drámába. Természetéből adódóan mindig figyelemmel kísérte a kis játékokat, a rendreutasításokat és az összeesküvéseket. Victoria most igazán kitett magáért. Nem csak Theloniust, a Benison herceggel szemben álló Anarchok aktivistáját hívta meg az Elízium szentélyébe, de felvette a vendéglistára Juliust, a Brujah arkónt is. Július és Benison között régi ellentét feszült. Rolph nem tudta biztosan, hogy az arkón együttműködik-e Victoriával, és ha igen, akkor milyen mértékben, de Julius már több mint egy órája megérkezett, és még mindig nem jelentkezett be a hercegnél. Az etikett ilyen megsértése valószínűleg - és nyilván előre kiszámított módon - kihozza majd a herceget a sodrából, és ez összecsapáshoz vezethet.
Rolph érdeklődve figyelte a kibontakozó eseményeket. Vajon Victoria mesterkedése szakadáshoz vezet majd közötte és a herceg között? Bármi történjen itt ma éjjel, azt csak közvetetten lehet összekapcsolni vele. Ő csak összekeverte a robbanásveszélyes összetevőket, és mint új jövevény, tudatlanságra fog hivatkozni. Azonban a vendégek összeválogatása legalábbis gyanakvásra készteti majd Benisont, már ha nem vált ki azonnal gyűlöletet a hercegből. Veszélyes játékot játszott ez a nő. Éppen olyan valószínű volt, hogy Benison csak nevetni fog az egészen, mint az, hogy száműzi őt a városából. Igen, a mai este legfontosabb eseménye ez a morális játék lesz Victoria, Julius és Benison között. A Sabbat biztos elügyetlenkedte valahol, és lefújták a támadást. Nem meglepő. Ráadásul ez csak tovább növelte annak az esélyét, hogy Erich Vegel, a felbecsülhetetlen értékű Hazimel Szemével együtt biztonságban elhagyhatta a helyszínt, és el fogja juttatni a küldeményt Heshának. Rolph pontosan éjfél előtt adta át neki a Szemet, mivel arra számított, hogy Vegel sietős távozását követően kezdetét veszi a támadás. De mivel nyoma sem volt a támadásnak, Vegelnek majd saját magát kell kimentenie Victoriánál, amiért ilyen sietősen távozott.
Hirtelen azonban minden Setitával kapcsolatos gondolatnak nyoma veszett, mert odalenn valaki ordítozni kezdett.
Odafenn látta azt a kurafit? - Benison herceg egy döbbent Toreador újszülöttre ordított, aki szinte összeroskadt előtte.
A Vértestvérek ellentétes irányba mozgó hullámokban kezdtek kavarogni a galérián. Egyesek előre tolakodtak, hogy jobban lássák, mi történik, míg mások inkább úgy döntöttek, hogy nem szívesen maradnak a felbőszült herceg közelében, és sietősen hátrább furakodtak. A követelőző és átkozódó Benison hangja időről-időre túlszárnyalta a tömeg zsivaját. Aztán mintegy varázsütésre a tömeg elolvadt, és Benison és Július gyakorlatilag egyedül álltak a szobrok és az átlátszatlan üveg válaszfalak között.
- A háta mögött, Herceg - mondta tökéletesen nyugodtan Julius. A hátára két szablyát szíjazott. Benison az arkón felé pördült.
Miközben a páros válogatott fenyegetéseket vagdosott egymás fejéhez, Rolph azon gondolkozott, hogy az arkón vajon nem egyezett-e meg az Anarchokkal - megszabadul Benisontól, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A Maskarádé nem lesz többé veszélyben. Július nyilván szívesebben látná hercegként a klántársát, Theloniust. Csakhogy Thelonius túlságosan aktívan vett részt a lázadásban. Szükség lesz egy kölcsönösen elfogadható jelöltre - talán Benjamin, a Ventrue, vagy valaki, aki elég rangos, mint például... Victoria.
Rolph forgatni kezdte a nyakát a szellőztető rácsa mögött. Victoriát és Theloniust kereste a tömegben. Látni akarta, hogyan reagálnak a gyorsan elmérgesedő összecsapásra.
- Pokolba az Elíziummal, magam büntetem meg elviselhetetlenségéért! - sziszegte eltökélten, és torz gyönyörűséggel Benison. Július előhúzta az egyik pengéjét...
És a galéria sötétbe borult.
Nem volt természetes ez a sötétség. Nem az a fajta sötétség, ami áthatotta Rolph rejtekhelyét. A tintaszerű feketeség néhány hüvelykkel a mennyezet szintje alatt kezdődött, és úgy tűnt, hogy szinte teljesen betakarja a galériát odalenn.
- Lasombra! - ordított riadtan odalenn valaki.
Ezt bárki könnyedén felismerhette, aki találkozott már korábban annak a klánnak az árnyékmágiájával, de még Rolphot is lenyűgözték a galériára telepedő sötétség puszta méretei. El tudta képzelni, micsoda zsibbasztó rémület lehetett úrrá azokon a Vértestvéreken, akik csapdába estek a belsejében. Ösztönösen hátrébb húzódott a csőben.
És ekkor egy zavaró gondolat kezdte piszkálni. Segítenie kellene.
De ehhez le kellene mennie oda, a fojtogató árnyékok közé. És ekkor egyre növekvő rémülettel vette észre, hogy Sabbat harci ghoulok gázoltak be a lassan feldarabolódó sötétségtengerbe. Ennek az lett az eredménye, hogy nem csak az árnyék, de több Vértestvér is feldarabolódott. Darabokra szaggatták őket, mintha a szörnyetegek egy baromfitelepen garázdálkodnának.
Harci ghoulok? Miféle támadás ez? Láthatóan jóval nagyobb, mint amire számított. És sokkal nagyobb annál, mint amibe bele akarna keveredni. Lemenni oda? Gyorsan pofonvágta magát, hogy elűzze az öngyilkos gondolatot. Én aztán biztos nem! Senkin nem segít azzal, ha darabokra szaggatják, legkevésbé saját magának - indokolta magában a döntését.
És ekkor, mintha még további győzködésre lett volna szüksége, a lassan egyes Vértestvéreket marcangoló örvényekre bomló sötétség mögött szilánkokra robbantak a galéria ablakai. Az ablakokon öklömnyi nagyságú húsgolyók repültek be, amelyek becsapódáskor felrobbantak, és vért és pépes belsőségeket permeteztek mindenfelé. A hatás nem maradt el. A Vértestvérek, akik eddig kitartottak, most elveszítették az önuralmukat, és a Bestia átvette az uralmat. A vérrel borított alakok többé már nem voltak képesek kordában tartani a csillapíthatatlan éhséggel párosuló rettegést, és rátámadtak a hozzájuk legközelebb állókra, legyenek azok barátok vagy ellenségek.
A harci ghoulok az újabb felfordulást kihasználva újabb győzelmeket arattak. Az atlantai Vértestvérek közül sokakat levágtak már, bár néhány helyen elszórtan még tartott a kézitusa. Benison és Julius egymásnak vetették a hátukat - ahelyett, hogy egymás torkát szorongatták volna - és mintha sikeresen visszaverték volna a vonagló, ostorszerű árnyékcsápok támadását. Egy ostoba Vértestvért éppen kidobtak az ablakon - négy emeltnyi zuhanás, ez fájni fog.
Rolph lassan, mintha odalenn a mészárlás közben bárki is felfigyelhetne rá, araszolni kezdett hátrafelé a szellőzőben. Már eleget látott. Sőt, többet is, mint eleget!

 

1999. június 22., kedd, este 7:21
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros csöndben ült az asztala mellett. A nyelvével azt a sebet piszkálta, ami az ajkai belső részén alakult ki ott, ahol az éles, összevissza álló fogai hozzáértek. Még a folyamatos, hasogató fájdalom sem vonta el a figyelmét a jelentésről, amit folyamatosan újra- és újraolvasott.
A Gyehenna Prófétája. New Yorkban.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi zavarja ennyire Anatole jelenlétében. Talán a titkok feltáróját csak a történelem súlya nyomasztotta. És a jövőé.

 

1997. június 28., szombat, éjjel 1:40
Harmony Highrise
Chicago, Illinois

Benito az árnyékokból figyelte, ahogy a „művészet megtörtént”. Nem akarta megzavarni a művészt, a „nagytehetségű” Penningtont, de a Giovanni közvetítő ennek ellenére képtelen volt távol maradni. Gyakorlatilag beleszédült, ha azokra a szívességekre gondolt, amikkel a művész modellje tartozni fog neki. Egy ítélethozó lekötelezettségéhez képest mit ér, ha rászed egy vikomtot vagy lopott műkincseket szállít Argentínába az öregedő náciknak? A sötét márvány- és agyagpor mellett valami más, sokkal édesebb is lebegett a levegőben. Olyan volt, mint a pénz vagy a vér szaga.
A stúdiólakás berendezése szegényes és haszonelvű volt. Mindent teljesen alárendeltek a művész hivatásának. Mennyire bohém - gondolta Benito.
A méretes és rettenetes ítélethozó tökéletesen mozdulatlanul ült. A munka sokkal simábban haladt most, hogy Benito odaadta a fényképet Penningtonnak. Az első próbálkozások őrjítőek voltak. A szobrász minden esetben több éjszakán keresztül dolgozott - amíg Petrodon bele nem akadt valami részletbe, ami nem nyerte el a tetszését. Az orr túl nagy volt, a szemek nem voltak egyformák... Nem számít, hogy Pennington sokat szépített a valóságon a Nosferatu javára. De Petrodont nem lehetett megbékíteni, és a munkát újra kellett kezdeni. Aztán újra, és újra és újra.
Benito titokzatos társa, Nickolai lépett be a szobába halkan. Csak a neve volt az, amit Benito biztosan tudott vele kapcsolatban. Gyanította, hogy a férfi egy boszorkánymester, de ez nem igazán számított. Ő javasolta ezt a megoldást, és meglehetősen borsos árat kért érte, de azért nem volt megfizethetetlen. Néhány éjszakával ezelőtt Nickolai adta neki a fényképet - egy képet Petrodonról az átváltozás előttről. Egy öntelt, jóképű férfit ábrázolt. A két jellemvonás közül az egyik kitartott mellette az élőholt létben is.
És Petrodon ítélethozó hirtelen mindennel tökéletesen elégedett lett, és dagályos dicséretekkel halmozta el Penningtont. Nem számít, hogy a lassan alakot öltő mellszobor sokkal inkább hasonlított a szobrász asztalára állított fényképre, mint a hatalmas méretű szörnyeteghez, aki néhány lépéssel arrébb ült a műteremben. Petrodon nem is lehetett volna elégedettebb. És a vevőnek mindig igaza van - gondolta Benito. Az ítélethozó azt hisz, amit akar, amíg kifizeti a benyújtott számlát.
- Úgy tűnik, jól haladunk - jött egy halk hang Benito válla fölött. Összerezzent, de aztán megnyugodott, amikor megpillantotta a váratlanul érkező Nickolait. - Örülök, hogy itt van ma este, Benito - mormolta Nickolai.
Maguk a szavak meglehetősen ártatlanok voltak, és Benito ügyet sem vetett a gunyoros, kissé vészjósló hanghordozásra.
És ekkor elszabadult a borzalom és a káosz. Néhány perc múlva a vér szaga már valóban ott lebegett a levegőben.

 

1999. június 30., szerda, este 10:15
Az elsüllyedt katedrális
Cranberry Bogs, Massechusetts

Benito mozdulatlanul hevert a keményfa platón, cellájának egyetlen berendezési tárgyán. Kigombolta az inggallérját, meglazította a nyakkendőjét, a cipőit pedig takarosan egymás mellé állította a csupasz kőpadlón. A szemeit lehunyta.
Emmett benézett a kémlelőnyíláson. Egy hétnyi megfigyelés után máris sok mindent megtudott a fogolyról és a viselkedéséről. Azt kívánta, bárcsak számolta volna, hányszor próbálta Benito megnézni az óráját, amit lecsatoltak a csuklójáról. Ez pontosan az a rögeszmés apróság lenne, ami szemet szúrt volna Calebrosnak - gondolta Emmett. Ő biztosan feltérképezné a pontos útvonalat, amit Benito bejár az ébrenlét óráiban. Aztán felismerne benne egy - valós vagy képzelt - rendszert, majd hetekig vagy akár hónapokig dohos köteteket lapozgatva keresné a nekromanta varázslatot, amit a fogoly meggyőződése szerint éppen létrehozni készül, és a módszert, amivel hatástalaníthatná a pokoli rituálét.
De ez nem volt jellemző Emmettre. Calebros minden erőssége ellenére, a fészekalja idősebbik tagjából hiányzott a képesség, hogy távolságtartóan figyelje az eseményeket, és megérezze, mi a fontos, és mi nem. Benito reflexszerű óranézegetései mindössze furcsaságok voltak. De voltak itt sokkal beszédesebb tények is. Kilenc éjszaka telt el azóta, hogy bostoni irodájából elragadták a Giovannit, és azóta teljes elszigeteltségben tartották. Emmett már ezalatt a rövid idő alatt is észrevette, hogy Benito minden éjjel egyre későbben és későbben ébred fel. A változás fokozatos volt, és eddig az eltérés csak percekben volt mérhető. Ez nem is annyira tudatos, mint a test egy ösztönös élettani reakciója volt: így próbálta megőrizni az energiát - vagy a vért. Elfogása során Benito nem sérült meg komolyan, de azóta nem engedték meg neki, hogy egyen, és idővel még a legminimálisabb tevékenység is ki fogja meríteni az összes vértartalékot, amit az élőholt testben felhalmozott.
A mérsékelt aktivitás lehet ugyanakkor pszichológiai válasz is, egy mechanizmus, ami megpróbál megbirkózni a helyzettel. A foglyoknál gyakorta alakul ki alvászavar, különösen, ha hosszabb ideig tartják őket teljes elszigeteltségben. Előfordult, hogy végül képtelenek voltak pihenni vagy, és ez volt a helyzet Benito esetében is, egyre hosszabb és hosszabb ideig aludtak. Azonban az a tény, hogy Benito esetében az alvással töltött idő csak fokozatosan nőtt, arra utalt, hogy még nem szenvedett komoly pszichológiai sérülést.
Természetesen idővel ez meg fog változni.
Emmett rendelkezett némi gyakorlattal a foglyok megfigyelésében és kihallgatásában. Tudni fogja, mikor jött el az idő, hogy Benito válaszoljon a kérdésekre. Megfelelő időtartamú vérmegvonás után általában nem is volt szükség arra, hogy hosszadalmasan kínozzanak egy Vértestvért. Ráadásul Benito nem úgy nézett ki, mint aki olyan veszettül lojális lenne az összeesküvő társaihoz. A Giovanni beszélni fog.
Halkan a helyére csúsztatta a kémlelőnyílás fedelét.
- Készen áll? - kérdezte majdnem suttogva Pierce abbé.
- Micsoda? - kérdezett vissza Emmett. Tökéletesen értette a kérdést, de lassan kezdte elveszíteni a türelmét az abbé halk hangú, de alig palástolt türelmetlenséggel terhes kérdései iránt.
- Készen áll, hogy kikérdezze? - Pierce egy nehéz köntöst viselt cingár alakján. A köntös annyira nehéznek tűnt, hogy Emmett mindig azt várta, mikor rogy össze az anyag súlya alatt. Az abbé látható testrészeiből ítélve - csontvázszerű csuklók és kezek lógtak ki a köntös laza ujjaiból, és egy ösztövér arc rejtőzött az előre húzott csuklya mélyén - Emmett el tudta volna képzelni, hogy a köntös alatt a klántársa alig több egy két lábon járó fogasnál.
- Még nem - mondta Emmett, aztán ellépett a házigazdája mellett, és nekivágott a folyosónak.
Pierce követte.
- El kell vinni őt innen! Veszélybe sodorja a katedrálist!
- Sokkal nagyobb veszélybe kerülnének, ha most szállítanánk át, amikor még ennyire forró a helyzet - legyintett Emmett.
- Bostonhoz ennyire közel inkább a Giovanni klán hatalmával kell számolni és nem a maga Kamarillájával.
- Természetesen úgy érti... hogy a mi Kamarillánkkal - mondta jelentőségteljesen Emmett, aztán folytatta. - A Giovannik pedig már ránk találtak volna, ha tudnak.
- Akkor hát nem volt biztos benne, hogy senki sem követi, amikor idehozták? - kötötte az ebet a karóhoz Pierce, és Emmett fülében durcáskodónak hatott a suttogása.
- Senki nem száguldott utánunk lövöldözve egy autóval, ha erre gondol, de a Giovanniknak megvannak a módszereik - én ugyan nem tudom, hogy mik ezek a módszerek, de biztosan vannak módszereik. Hogy szeretném-e csak a biztonság kedvéért egy kicsit távolabb vinni az öreg Benitot a várostól? A pokolba is, hát persze, hogy igen! Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztam a kis szektájának...
- Mi nem vagyunk szekta - csattant fel Pierce. - Spirituális közösség vagyunk, egyformán gondolkozó személyek közössége...
- Igen, igen. Bla, bla, bla. Ezt tartogassa a reklám videóra! Emmett megszaporázta a lépteit, és lehagyta az abbét. Pierce és a többi „szerzetes” az idegeire mentek. Azzal, hogy idehozták Benitot, természetesen fennállt a veszély, hogy valaki rábukkan a kikövezett alagutak és kamrák hálózatára, amit ők építettek a mocsár alatt, és amit kicsit fennhéjázóan „katedrálisnak” neveztek. De időnként vállalni kellett a kockázatot. Időnként, különösen az ehhez hasonló, fontos esetekben, mindenkinek önként kellett volna vállalni a kockázatot a klán érdekében. Mellesleg Pierce és társai vallási pózolása is idegesítette - mintha semmi más nem számítana, mint az ő spirituális hablatyolásuk, és mindenki más elmehetne a pokolba.
- Tudja, egy igazi katedrálisnak nem abbéja lenne - szólt hátra a válla fölött. - A katedrális egy püspök székhelye. Maga püspök kellene legyen. Tessék! Éppen most léptettem elő! Ez már csak elég kárpótlás a kellemetlenségekért, nem?
- Calebros hallani fog a tiszteletlenségéről - mondta Pierce, és ezúttal egy-két decibelnyit felemelte a hangját.
- Fogadni mernék rá! Előbb vagy utóbb mindenről hall - mondta Emmett. - És ő is tényleg meg lesz lepve!

 

1999. július 4., vasárnap, este 11:24
147-es metróalagút, Manhattan
New York városa, New York

A javításokat még mindig nem fejezték be. És a közeljövőben nem is fogják. A szakszervezet nem volt hajlandó újabb munkásokat leküldeni, pedig már csak néhány hét lett volna hátra a felújításokból.
Hat munkás. A viszonylag ép csontvázukon kívül semmi más nem maradt belőlük. A patkányok teljesen letisztították a csontokat.
Jeremiah haladt tovább ennek az elvetélt magzatnak a hasznavehetetlen fém köldökzsinórján. A harmadik sínpár halott volt. Pusztán megszokásból hallgatózott a szerelvények után, amelyek most nem jártak. Hidegnek érezte a testét, bár korábban már evett. Mintha a cement és a befejezetlen csempék kiszívták volna belőle a hőt. Elképzelte, ahogy a bőrének pórusain keresztül kiszipolyozzák belőle a vért, és hatalmas kortyokban nyelik az éltető folyadékot. Vajon a munkások is ezt érezték? - elmélkedett. Érezték a patkányok első harapásait? Az első száz harapást vagy az első ezret?
A metró vezetői úgy vélték, hogy a hat munkást valamiféle mérges gáz döntötte le a lábáról, ami titokzatos módon szabadult el az alagútban. Jeremiah megkérdőjelezte ennek a feltevésnek a hitelességét, és közben észrevette, hogy egyre több és több éhes szem követi minden egyes mozdulatát. De a patkányok soha nem támadnának meg egy csapat felnőtt, erős férfit. Vagy mégis? Nem beteg gyermekek voltak az áldozatok. A munkások valahogy mozgásképtelenné kellett váljanak. Jeremiah a lábfejével megpiszkált egy elhagyatott csavarkulcsot. Vajon az egyik munkás próbálta meg szétkergetni a rágcsálókat, mielőtt legyűrték? Észrevett egy még használható fáklyát a porban, felvette, megvizsgálta, aztán belegyömöszölte a viaszosvászon zsákba, ami mindig ott lógott a vállán.
A hat munkásnak már csak az emléke maradt, de a patkányok még most is itt voltak. Pokolba a hatósági rágcsálóirtókkal. Az elgázosítás után győzedelmes seregként tértek vissza a rágcsálók, és hatalmas lakomát csaptak a megmérgezett társaik testéből. A parányi csontok most ott hevertek a földön, ahonnan már elszállították a halandók maradványait. A dögevők - vagy inkább vadászok? - most ott ólálkodtak az árnyak között. És vörös szemekkel figyeltek.
Jeremiah folytatta a nyomozást, de folyamatosan mozgásban maradt. Az az érzése támadt, hogy ha egyszerre néhány másodpercnél tovább mozdulatlan maradna, akkor dögnek néznék - vagy azzá válhat, már ha nem hulla már most is. Végül is ő valóban egy járkáló hulla volt, vagy nem? Egyedül az különböztette meg a patkányok étrendjén szereplő szokásos dolgoktól, hogy ő mozgott.
Jeremiah egy árnyalatnyit megszaporázta a lépteit. Kényszerítette magát, hogy tovább kutasson a történtek nyomai után. Vajon csak képzeli, hogy az egyre szaporodó vörös szemek egyre kevesebb és kevesebb teret engednek neki? Most már nem térnek ki olyan széles ívben előle. Egyre többet és többet ki tudott venni az alakjukból - felborzolt szőrű ívelt hátak, puffadt, hússal tömött hasak. De csak hat munkás volt, és a támadás óta eltelt már két hét. Akkor pedig mi másból falhatták degeszre magukat ezek a lények?
Jeremiah megállt, és elkapta a szökőárként duzzadó horda egyik tagjának a pillantását. Megdöbbentette a pillantás ellenségessége, ahogy mélyebbre hatolt a lény lelkébe. A tekintetük összekapcsolódott, és egy kép bontakozott ki lassan a vörös szemek mögött: egy egyenetlen, durva és töredezett betonfelület képe. Egyre újabb és újabb repedések jelentek meg a betonon - valamiféle zord, maszatos növény feszítette szét a padlót, ami úgy nőtt, mintha gyorsított felvételen látszódna. A beton helyenként felpúposodott, megrepedezett és elroppant. Ezernyi patkány özönlött be a terembe, és felfalták a csápokat. A furcsa nővények... ezek nem növények, döbbent rá Jeremiah, hanem daganatok... Húsdaganatok.
Jeremiah hátrált egy lépést. Eleresztette a megdöbbentő látomást, és ismét a patkányokkal találta szemben magát. Hús. Vajon a patkány elméjében formálódott meg ez a szó, vagy a sajátjában?
Hús.
Ismét hallotta. Vagy érezte. Mint valami visszhangzó suttogás, ami szétterjed az alagutakban. Számtalan éhségtől és dühtől izzó vörös szem meredt rá. Erezte a belefúródó pillantásokat, amelyek megpróbáltak kapcsolatot teremteni vele, mint ahogy ő kapcsolatot teremtett az előbb az egyikükkel - megpróbálták irányításuk alá vonni.
Jeremiah megfordult, hogy továbbmenjen az alagútban, de elálltak az útját. A kör bezárult körülötte. Néhány vicsorgó patkány nem volt hajlandó elhátrálni az útjából. Közelebb araszoltak, és a hátuk mögött még többen álltak. Megtöltötték a járatot.
- El innen! - vakkantotta Jeremiah, és fenyegetően meglengette a karját. De a tömeg nem nyitott utat.
- El innen! - legyintett újra, de ezúttal még annyi hatása sem volt a próbálkozásnak, mint korábban. Érezte, ahogy a rettegés rázkódni kezd a gyomrában. Egy egészen másfajta rázkódás futott végig az alagúton és a patkányokon, mint valami csiripelő nevetés.
Jeremiah a rettegéstől hajtva kimarkolta a fáklyát a viaszosvászon zsákjából, egyetlen mozdulattal meggyújtotta, és odavágta a legközelebbi patkányokhoz. A patkányok elhúzódtak a lángoktól, de a következő pillanatban a szutykos bundájuk lángra lobbant, és olyan nagy volt a tülekedés, hogy az égő rágcsálók vergődésükkel átterjesztették a lángokat a mellettük állókra. A felharsanó fülsüketítő sikoly szinte ledöntötte a lábáról Jeremiah-t. Egyetlen kiáltás volt ez, a düh és a fájdalom kollektív sikolya.
Először Jeremiah is ösztönösen el akart hátrálni a lángoktól, de aztán kényszerítette magát, hogy kihasználja ezt a néhány másodperces előnyét. Minden erejét és gyorsaságát beleadva átugrotta a fröcskölő lángokat és a patkányok között terjedő futótüzet.
Nem nézett hátra, úgyhogy nem láthatta, hogy meddig égett még a tűz vagy, hogy a rosszindulatú lények közül hányan eredtek a nyomába. Lélekszakadva menekült. A viaszosvászon zsák csattogott mögötte, és minden egyes lépésnél nekicsapódott a csípőjének. Az égő patkányok sivítása betöltötte az egész alagutat, és Jeremiah képtelen volt megszabadulni a hangtól, bármilyen messzire jutott is az összecsapás helyszínétől. A fülében még sokáig ott csengett a sivítás - a sikolyaik, és egy elnyújtott, hátborzongatóan kéjsóvár szó: Húúúússs...

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Lassan eloszlik a homály

 

1999. november 12., péntek, hajnali 3:45
Nyugati 132. utca, Harlem
New York városa, New York

Pug felrohant a létrán, és olyan erővel csapódott neki a csatornafedő aljának, hogy a vasdarab kirepült az utcára. A szabaddá vált nyíláson keresztül kimászott a hűvös éjszakába. Az utca elhagyatott volt. Ezen a környéken nappal nyüzsögtek az emberek, de mindenki tudta, hogy éjszaka nem tanácsos erre járkálni. A városban több olyan környék is volt, ami sokkal kevésbé volt barátságos napnyugta után - különösen mostanában, hogy a Kamarilla és a Sabbat az utcákon vívta a maga kis háborúját. A halandók pedig nem voltak ostobák, csak sokan voltak. Megérezték az ilyesmit, még ha tudatosan nem is tudták volna megmondani, hogy miről is van szó. Itt volt ez a sok erőszak, baleset, meg tűzeset - és a halandók tömegei behúzódtak az otthonaikba. Pug is pontosan ott szeretett volna lenni - illetve mindegy, hogy hol, csak ne itt. Azonnal talpra ugrott, és készen állt rá, hogy hanyatt-homlok tovább meneküljön, amikor egy fenyegető, mély hang megállásra késztette.
- Ne mozdulj, kurafi!
Pug ösztönösen megdermedt, de egy pillanattal később rádöbbent, hogy bárki legyen is a hang tulajdonosa, annál nem lehet rosszabb, mint aki elől éppen menekült. Felemelte a lábát, hogy elfusson...
... és minden elsötétedett. Forgott vele a világ, amikor egy kicsivel később magához tért - bár hogy pontosan mennyi is ez a kicsi, azt nem tudta volna megmondani. Tiszta, csillagos éjszaka volt. Éppen az égboltra nézett fel. A hátán hevert az úttesten. A részletek csak lassan kerültek a helyükre. Valami eltakarta az égbolt egy részét, és e mögött a valami mögött kirajzolódott egy arc. Az alak egy óriási pisztoly volt, amit a fejének szegeztek. Az arc egy dühösnek látszó nőé volt. A nő dühe egyáltalán nem nyugtatta meg Pugot, és persze ott volt még az a tény is, hogy az ő kezében volt a fejének szegeződő pisztoly.
Aztán eszébe jutott a Szem, és az enyhe rossz érzése azonnal bénító rettegéssé változott. Fel akart tápászkodni, hogy elmeneküljön, de a nő nekinyomta a fegyver torkolatát Pug hatalmas, lapos orrának.
- Ö-öö - morogta.
A nő háta mögül újabb zaj hallatszott - valaki felhúzott egy puskát - aztán valaki más is lenézett Pugra: egy férfi, egy hatalmas termetű férfi, egy óriási és nagyon fekete férfi. Pug nem tudta jól megnézni a férfit, mert az orrához szorított fegyveren kívül nehezére esett bármi másra összpontosítani, és ezért folyamatosan bandzsítania kellett. Megpróbált anélkül visszanézni a csatornalejárat felé, hogy megmozdította volna a fejét.
- Mennem kell - sikerült végül kinyögnie. - Mennem kell! Most!
- Elmehetsz - mondta a mély, dübörgő hangú férfi -, de lehet, hogy te nem pontosan úgy képzelted ezt, mint mi.
- Nem értitek. Ez...
- Fogd be a pofád, seggfej! - ordított rá a nő, és addig nyomta lefelé a pisztolyt, amíg Pug feje neki nem koccant az aszfaltnak. Ez a nő egy kicsit mintha túlságosan is szívesen kiloccsantotta volna az agyát. És erős is volt. Mint egy Vértestvér.
A félelem, és a fejére mért ütés helyéből sugárzó fájdalom összekeveredett, és Pug rosszul lett. Megpróbálta kitalálni, hogy ezek itt vajon a Kamarillához vagy a Sabbathoz tartoznak-e, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy ezek itt nem adnak neki esélyt rá, hogy elmagyarázza a dolgokat. Közben még próbált oda-oda pillantani a csatornára, de úgy, hogy ezzel senkit ne késztessen arra, hogy szétlője a fejét. Kockáztatnia kellett. Ha ez a kettő itt a Sabbathoz tartozik, akkor ezért biztosan végeznek vele, de most nem volt ideje semmi másra...
- Calebros telepéhez tartozom - hebegte.
A nő erre még erősebben odanyomta a pisztolyt az orrához.
- Én meg Philliből jöttem. Kurva nagy ügy!
De a termetes férfi nem volt ennyire vérszomjas.
- Lydia, hadd kelljen fel!
- Hö?
A férfi gyengéden félrefordította a fegyvert. Pug most látta meg, hogy egy Desert Eagle volt az. Most, hogy már nem szorították a szemei közé, már nem volt akkora, de az apró, mérges nő kezében még így is óriásinak tűnt. A nő alig volt magasabb Pugnál, és jó hetvenöt fonttal nyomhatott kevesebbet.
- Közénk tartozik - mondta a férfi. - Már ha igazat mond. Kinyújtotta a kezét, és durván talpra rántotta Pugot.
- Igen! - hadarta Pug. - Úgy értem, közétek tartozom... és igazat mondok... mindkettő igen.
- Theo Bell - mondta a hatalmas férfi.
Pug próbálta egyszerre megrázni a kezét, és elfutni.
- Nincs időnk! A nyomomban van... a Szem! A többieket már elkapta! Mennem kell! Mennünk kell... - Pug abbahagyta a hadarást, félrehajtotta a fejét, és ismét felnézett a termetes férfire. - Azt mondtad, Theo Bell!
- Úgy, ahogy mondod - mondta Lydia. - Mi vagyunk a kibaszott lovasság. Ki is van a nyomodban? - kérdezte inkább gyanakvóan, mint segítőkészen.
Két újabb alak bontakozott ki az árnyékok közül. Egyikük furcsa szögben tartotta a fejét, a másik pedig hatalmas, vörös sörénnyel büszkélkedhetett, és kevés sikerrel próbált elrejteni valamit a hosszú kabátja alá, ami leginkább egy pallosra hasonlított. Pug továbbra is próbált elhúzódni és elfutni, de Theo nem engedte el a kezét, és még Pug figyelemreméltó ereje sem volt elég ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a szorításából.
- Mondtál valamit egy Szemről? - kérdezte Theo.
A társalgást egy üres hang szakította félbe a nyitott csatorna felől. Pug nagyon is jól ismerte már ezt a hangot.
- Igen - mondta a hang. - A Szem. Látja... Nem találhatjátok meg... nem bánthatjátok.
Pug nyakán felmeredt a sörteszerű szőr.
- Frankie, Christoph, szétszóródni - mondta Theo, és közben gyanakodva szemmel tartotta a lyukat.
Elengedte Pug kezét, és a Nosferatu, aki még mindig próbálta kihúzni a kezét a szorításból, megtántorodott. Azon kapta magát, hogy megint liheg és sípol, de nem tudta abbahagyni. És aztán az a lény előmászott a lyukból. A Szem egyszerre mindannyiukat végigmérte, és Pugnak földbe gyökerezett a lába. A világon mindennél jobban vágyott arra, hogy elfusson, de nem volt hozzá elég ereje. A Szemet hordozó férfi az alagút zárt terén kívül már nem tűnt annyira hatalmasnak. Törékeny és merev benyomást keltett a vibráló Szem mellett.
Lydia odafordult Theohoz.
- Ugye nem akarod azt mondani nekem, hogy ez is közénk tartozik?
Theo megrázta a fejét.
- Jó - mondta Lydia, aztán megfordult és lőtt.
Hét golyót röpített gyors egymásutánban a teremtménybe.
- Ez nem fogja... - emelte fel szelíden a mutatóujját Pug a háta mögött, de a lövedékek már kezdtek becsapódni a Szembe, amely úgy szívta magába a golyókat, mint ahogy a dögletes mocsár öleli magához a szívesen látott esőcseppet.
Lydia hitetlenkedve meredt rá, Theo pedig rászegezte a puskáját...
A lény erőteljes mozdulattal félrefordította a fejét, és valamiféle váladékot fröcskölt a támadóira. Az éjszaka azonnal megtelt az égő hús szagával és fájdalmas kiáltásokkal. Lydia még mindig sikoltozva a földre rogyott, és kezeit az arcára tapasztotta. Próbálta lekaparni az égető anyagot, de csak annyit ért el, hogy a savas váladék a kezeit is beborította. Az ujjbegyei azonnal csontig leégtek. Theo szintén felordított, és megpördült. Az ő arca is gőzölgött, miközben küszködve próbálta lehámozni magáról a füstölgő bőrdzsekit. A puska kiesett a kezéből, és csörömpölve az aszfalthoz csapódott.
Frankie tüzet nyitott a Szemmel ellentétes oldalról, és egy másik szögből karddal a kezében Christoph is rohamra indult. Hirtelen megvonaglott az aszfalt a nyitott csatornanyílás körül - aztán megnyúlt és felágaskodott, mint valami óriási kígyó. Az aszfaltkígyó kicsapott oldalra, és csontrepesztő erővel nekivágódott Christophnak. A Brujah átrepült az utca túloldalára, és becsapódott az egyik parkoló autó oldalába.
Az óriási fekete kígyó ezután megfordult, és kilőtt Frankié irányába. A tátongó száj - ami alig egy másodperccel ezelőtt, még egy egyszerű csatornanyílás volt - összecsattant körülötte. Frankié jobb válla és a feje az egyik irányba, a lábai a másik irányba estek, de ez volt minden, ami megmaradt belőle. A következő pillanatban már nyoma sem maradt a fekete kígyónak. Éppen olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelent, és nyomában nem maradt más, mint a megrepedezett aszfalt.
Pug szétvetett végtagokkal hevert az úttesten. Alig néhány másodperc telt el azóta, hogy elesett, bár ezek a másodpercek most éveknek tűntek, mert úgy tűnt, hogy ezek lesznek életének utolsó pillanatai. Megpróbált odébb kúszni, de csak arra volt képes, hogy a lüktető, véreres Szemet bámulja. Már csak Theo tudott szembeszállni a lénnyel. Az arkón arcáról úgy csöpögött le a hús, mint az olvadt viasz, a lábainál pedig ott füstölgött a parázsló bőrdzsekije. A Brujah lenyúlt, hogy visszaszerezze a puskáját.
Pug látta, ahogy az egyik lámpaoszlop meghajlik, és odacsap Theonak. Még egy figyelmeztető kiáltást is sikerült kipréselnie magából, de a fémoszlop villámgyors volt, és a fém és a csont gyomorforgató reccsenésének kíséretében hátulról eltalálta Theot. Az arkón a záporozó üvegcserepek között a földre esett, és az oszlop újra és újra megütötte. Pugnak végre sikerült talpra küzdenie magát. Theo felé kezdett rohanni, és remélte, hogy legalább az oszlop hatóköréből ki tudja majd vonszolni. Azonban a lámpaoszlop otthagyta Theot, és lecsapott Pugra. A Nosferatu látta, ahogy egyenesen az arca felé közeledik, aztán jött a becsapódás, aztán... semmi.
Pug nem hitte, hogy elveszítette volna az eszméletét, mert a Szem még mindig ott volt, és a hordozója közelebb óvakodott a mozdulatlanul heverő Theohoz. Azonban a fejre mért ütés miatt valami... talán a vér?... elhomályosította a látását. Kezével megtörölte az arcát, aztán megszagolta, majd lenyalta a kezéről a saját vérét. Mintha a törött utcai lámpa is leheveredett volna mellé a földre.
Theo felnyögött. A Szem-lény már közvetlenül mellette állt. Pug megpróbált megint felállni, de forgott vele a világ, és az úttest mintha hullámzott volna a lába alatt. Látta, ahogy Theo félregurul, és erőtlenül a teremtményre emeli a puskáját. A lény kinyújtotta felé a kezét, aztán egy robbanás hallatszott, felvillant a fény, és szerteszét fröcskölt a fehér foszfor és a vér.
A lény Theo fölött állt, és hitetlenkedve bámulta a saját kezének csonkját. Nyoma veszett az ujjainak, és a tenyere nagy részének. A teremtmény a csuklóját forgatva kíváncsian bámulta a véres romot, ami a kezéből maradt. Teljesen megfeledkezve Theoról, Pugról, és a többiekről ez a valami megfordult, és folyamatosan a kezét bámulva sétatempóban elindult lefelé az utcán.

 

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 1:03
Földmélyi barlang
New York városa, New York

A lámpa addig hunyorgott, amíg végül Calebros bütykös keze egy lecsapó kobra gyorsaságával oda nem csapott neki. A mozdulatot egyenletes, erős fény jutalmazta. A lámpa megfakult zsinórja néhány percen keresztül ide-oda ingázott, és időnként nekikoccant az asztali lámpa ívelt karjának. Calebros pedig fáradhatatlanul tanulmányozta a jelentéseit. A legfrissebb hírek Las Vegasból, Atlantából, Bostonból, Londonból és Lisszabonból, Kalkuttából...
Időnként felkapta a tollát, és beszúrt egy-egy széljegyzetet a nyomtatott jelentésbe. Fáradhatatlanul vizsgálta át újra és újra a számtalan részletet, és kereste a mögöttük megbújó logikát. Mindent megkérdőjelezett. Felboncolta az elemzéseket, a sajátjait éppúgy, mint a másokét. Elkülönítette a tényeket a feltevésektől. A különálló információmorzsák gyakran váratlan módon kapcsolódtak össze. A kirakós játékhoz hasonlóan ebben az esetben is az erőszakkal összepárosított darabok kielégítették a rend utáni pillanatnyi epekedését, de hosszútávon csak arra voltak jók, hogy eltorzítsák a teljes képet. És nyilvánvalóan most is erről volt szó.
Kellene egy darab papír. Calebros matatni kezdett az asztalát borító papír- és mappahegyek között, amelyeket mintha egy hatalmas robbanás vagy természeti katasztrófa rendezett volna el. Olyan magasra tornyosultak, hogy az embernek az az érzése támadt, hogy a megbízható Smith Coronát nem is egy asztal lapján, hanem egy lyukban helyezték el. Végül Calebros megtalálta, amit keresett: egy jelentést, ami fölött már jócskán eljárt az idő. Persze pontosan az egyik kupac aljában volt, de Calebros gyakorlott keze úgy húzta elő, hogy közben egy pillanatra sem került veszélybe a kartotékolási rendszerének szerkezeti stabilitása.
A papírdarabot átfordította a viszonylag tiszta oldalára, de aztán megtorpant, és visszafordította a teleírt felére. A jelentés úgy 1950 körül keletkezett, és egy lista szerepelt rajta a kommunista szimpatizáns gyanús egyénekről New York metropolita területén. A hét lapos jelentésnek ez volt az első oldala. Átolvasta a neveket - néhányat áthúzott, és bekarikázta azokat, akiket érdemes lenne ellenőrizni. A listán szereplő személyek közül sokan, ha nem mindenki, mostanra már elhunyt - micsoda hálátlan feladat hosszú távon nyomon követni a halandó népességet -, de szinte biztos volt, hogy egyeseknek vaj volt a füle mögött. Az örökösök vagy a végrehajtók pedig gyakorta még a hírbe hozott személynél is nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy némi áldozatot hozzanak azért, hogy a potenciálisan kártékony titkok továbbra is titkok maradjanak. A lekötelezettség és az információ sokkal hasznosabbak voltak Calebros számára, mint mondjuk a pénz, de az ember ne legyen válogatós. A készpénznek is megvolt a maga haszna. Néha pontosan a jó öreg kenőpénz volt az olaj, amire egy makacskodó keréknek szüksége volt.
Calebros azért nem kalandozott el sokáig az eredeti tervétől, úgyhogy átfordította a lapot, és nekilátott, hogy lejegyezze Rolph elhamarkodott következtetéseit a küszöbön álló atlantai „támadással” kapcsolatban. A következtetések közül sok nyilvánvalóan téves volt. Calebros önmagát sem kímélte meg a kritikától. Már a kezdet kezdetén fel kellett volna ismernie, mekkorát tévedett Rolph a kellően át nem gondolt következtetéseivel. Ő is éppen annyira hibás volt az ügyben, mint Rolph. Calebros is áldozatul esett a felületes, fegyelmezetlen gondolkodásnak, amikor egyszerűen elfogadta a következtetéseket, és nem követelte meg, hogy legalább még több nyers adatot gyűjtsenek. A lista egyre terjedelmesebb lett, és Calebros egyre erősebben nyomta oda a papírhoz a piros tollat.
És ekkor kialudt a fény. A föld mélyén megbújó irodájára sötétség borult.
Calebros felsóhajtott. Egy lámpa, egy izzó. Részletek. Egyszerű részletek. De valamilyen módon a részletek összefüggésben voltak egymással. Az ember csak saját magát sodorja veszélybe azzal, ha akár csak a legkisebb részletet is figyelmen kívül hagyja. Ennek ellenére nagyon is bosszantotta a létezésnek ez a bizonyos részlete. Jobb szeretett más, sokkal lényegesebb tényekre összpontosítani. Azonban fárasztó volt a sötétben olvasni, úgyhogy fájdalmasan feltápászkodott, megpróbálta kinyújtóztatni egy kicsit a hátát, aztán odacsoszogott az egyik szabadon álló, rozsdás fémszekrényhez, odébb tolt három újságpapírral degeszre tömött dobozt, hogy ki tudja nyitni az ajtaját, és alulról a második polcról kivett egy csomag kis méretű villanykörtét. A két utolsó körte közül az egyiket becsavarta a lámpába. Lassan forgatta a karmai között, mintha a puszta levegőbe akarná becsavarni. Egy pillanatra elborította a bánat.
Valami okból ezúttal úgy érezte, hogy lassan kifogy az időből, mint ahogy ki fog fogyni a villanykörte-készletéből is. Elgondolkozott azon, hogy a felügyelete alatt álló Nosferatuk közül ki veszi majd át a helyét. Ki örökli majd tőle a megoldatlan dilemmákat? Emmett nyilvánvalóan túl türelmetlen volt ehhez. Talán a modern és elektromos dolgokért rajongó Umberto veszi majd át a stafétát? Calebrosnak voltak kétségei. Erre is gondolnia kell - döntötte el magában -, méghozzá hamarosan. Neki kell kezdenie az örökös felnevelésének, ahogy Augustin is felnevelte őt.
Aztán az érzés elmúlt, és Calebros tovább forgatta az izzót. Még éppen ki tudta venni a körvonalait.
- Hmm - horkant fel. - Milyen pokolian filozofikus lettem egy egyszerű villanykörtétől, amikor pedig annyi lenne a dolgom.
Kicserélte a körtét. Umberto szemétnek nevezte a lámpáját. Folyton próbálta rávenni, hogy cserélje le ezt is, meg a Smith Coronát is, de Calebros gúnyos megvetéssel fogadta az ötletet. Ő nem ebből az új, eldobható korból származott. Senki nem dobja el csak úgy egyszerűen azt, ami még használható. És a lámpa szinte azonnal pislogni és hunyorogni kezdett.
- A pokolba veled.
Calebros odacsapott a lámpának, és a pislogás abbamaradt, jobb, mint új korában. Ha az Atyja, Augustin, még mindig élne, akkor már évekkel ezelőtt szétszedte volna a lámpát, újrahuzalozta volna, ellenőrizte volna a kapcsolót, és nem sajnálta volna a fáradtságot, hogy gondoskodjon arról, hogy a szerkezet megfelelően működjön. De hát Augustin mindig is gyakorlatiasabb volt - és pontosan ez volt az oka annak, hogy többé már nem volt közöttük.
Egy távoli hang vonta magára Calebros figyelmét, mielőtt újra leülhetett volna. Üvöltés. Nem a farkasok vagy a lupinok üvöltése, de nem is teljesen emberi. A kennelek. Emmett megérkezett. Jó.
Calebros otthagyta az asztalát, és csoszogva elindult a jelentésekkel és fényképekkel teli dobozokkal és megfeketedett, időtől törékennyé vált, zsinórral körültekert kötegekkel telezsúfolt könyvszekrények és összetákolt könyvespolcok mellett. A berendezés minden eleme büszkélkedhetett valamiféle sérüléssel, és a legtöbbjüket igencsak megviselte már az idő. Nem vesztegetett el egyetlen talpalatnyi helyet sem. Változatos adatokkal zsúfolta tele a legkisebb rendelkezésre álló teret is. A szoba végében megragadta az egyik fémállványt, elhúzta a faltól, aztán lehajolt, és fejjel előre bemászott a polcoktól eltakart, térdmagasságig érő alagútba.
Mozdulatait az ízületek és a csigolyák szinkópás pattogása kísérte, ahogy megpróbálta beerőltetni púpos hátát a keskeny járatba. A sokéves gyakorlat miatt már nem volt szüksége rá, hogy visszanézzen, és ezen a szűk helyen különben sem lett volna rá képes, úgyhogy a tapasztalat szülte könnyedséggel beakasztotta a lábát az egyik fémpolcba és a háta mögött visszahúzta a súlyos polcrendszert a falhoz. A karmait beakasztotta a sokéves használat által a kőbe mélyített kiszögellésekbe, és így vonszolta magát előre az alagútban. Az első néhány mozdulat után halkult valamelyest az ortopéd szimfónia, de a fájdalom azért természetesen egy csöppet sem vesztett hevességéből. A fájdalom időről időre végigvágott a csuklóján, a vállain, a hátán, a csípőjén, a térdén, a bokáján... A szűnni nem akaró fájdalom ellenére Calebros rajongott ezért a járatért. Ez a szűkös kúszóakna az üzenetek és a jelentések változó világában egyike volt a kevés ismerős helynek. Egy kapocs a múlt és a jelen között.
Az alagút lágy ívben kanyargott lefelé. Egyetlen éles forduló volt benne, pontosan a távolság háromötödénél. Calebros megszámolta a karomvájta bemélyedéseket a kőben, felbecsülte a távolságot, aztán néhány összecsomózott mérőszalaggal ellenőrizte a számításait. Az éjszakák végtelen sorában az ehhez hasonló apróságok néha látszólag rögeszmés érdeklődést váltanak ki belőle.
A járat végén egy sötét kamra várta, de Calebros azonnal érezte, ahogy megnyílik körülötte a tér, amint kimászott az alagútból. A levegő itt hűvösebb volt, és észrevehetően ragacsosabb és sósabb. Azt is érezte, hogy a pupillái kitágulnak - olyan nagyra, mint egy halandó szeme. A teremben ott volt az ő tava. Eltekintve a huzatot jelző néhány lusta hullámfodortól, a felszín nyugodt volt. Természetesen ez inkább csak egy kis tavacska volt, nem pedig tó. Egy felmagasztalt pocsolya, ahogy néhányan - legfőképpen Emmett - nevezték. Ezzel ő is tökéletesen tisztában volt, de Augustin számára ez egy tó volt, és Calebros sok más dologgal egyetemben a tó iránti eltúlzott rajongását is örökölte tőle.
Lassan, szinte már szertartásosan levette magáról a hosszú dzsekijét, és leterítette az egyik kiugró kőre. Levetette a nadrágját és az ingét is, aztán meztelenül belegázolt a vízbe, miután az utolsó ruhadarabjait is leterítette a kőre. A naptól soha fel nem melegített víz hidegen ölelte körül a bokáját, a lábszárát, majd a csípőjét. Gyorsan elérte a mélység peremét, ahol teljesen szükségtelenül megtorpant. A habozása lehetett a faji tudatalatti utolsó maradványa, egy evolúciós tévedés. Nem volt semmiféle sokk, amikor belemerült a jeges vízbe és eltolta magát a part menti kőperemtől.
A hideg víz nem váltott ki herezacskót összeszorító „lelkesültséget”. A víz nem volt sokkal hidegebb, mint a teste, és a benne tárolt romlott vér. Calebros hagyta, hogy a lendület, amivel ellökte magát a parttól, kivigye a tó közepére. Éppen a felszín alatt lebegett, és fokozatosan egyensúlyba került - kiegyenlítődött a hőmérsékletkülönbség a víz és a teste között, és mozdulatlanul lebegni kezdett néhány lábbal a felszín alatt.
Fokozatosan megtalálta a békét. A tengervíz megnyugtatta és megtámasztotta az eltorzult, sajgó testét. A szilárd sötétség kiszorította az információk szakadatlan áradatát, és éjszakai létezésének mindent elsöprő ingerét. Elméjét betöltötte a tó lágy hullámzása. Kinyitotta a száját és kifújta a levegőt. Hagyta, hogy a víz megtöltse a tüdejét, miközben az apró buborékok raja gyorsan fogyatkozott körülötte. Elfojtotta az ösztönös öklendezést, és lassan még mélyebbre süllyedt a vízben.
Milyen csábító gondolat. Csak menne lefelé, feladná a mozdulatlanságát és rugdosva, kapálózva küzdené magát a mélybe. És ott vajon mit találna? A föld középpontját? A Nichukukat, a rettenetes vadászokat? Vajon ez történt Augustinnal? Vajon megtalálta, amit keresett?
Calebros még mélyebbre süllyedt. Kinyitotta a szemeit, de nem változott semmi. Ha nincs a tünékeny vizes érzés a szaruhártyáján, akkor nem tudta volna megmondani, hogy mikor van nyitva, és mikor van becsukva a szeme. Akár az űrben, a vákuumban is lebeghetett volna, távol a földi ígéretektől és fenyegetésektől.
Csönd... szinte tökéletes csönd. A partnak súrlódó víz távoli csattogása. A hiányzó szívverés hangja. Kicsit távolabb az üvöltés, a fájdalom, az öröm és az elragadtatás. Voltak mélyebbről érkező hangok, amelyeket sokkal nehezebb volt kivenni. A halandók dübörgése - talán egy metrókocsi vagy a szörnyűséges nyomdagépek ritmikus fordulatai.
Calebros ezeket éppúgy magába szívta, mint a sós vizet, számba vette, és kiszűrte Őket...
Még mélyebbre.
Küszködve próbálta meghallani azt, amit keresett...
Ott! Hallotta, érezte. Halványan. De végül már biztos volt benne, mint amikor a kutató ujj rátalál a lüktető vénára. Egy minden eddiginél mélyebb hang, egy dongás. Távoli, de erőteljes. A kőzet hangja. Magának a földnek a hangja, a világé, amit meghagytak neki, amit ráerőltettek. Micsoda kegyetlen ajándék a földnek ez az egyenletes dongása. A föld alatti világ, az öröksége.
Augustin ostoba volt, hogy maga kereste a pusztulást - gondolta Calebros. Övék volt az örökkévalóság. Vajon tévedhet a fülébe suttogó föld? A rettenetes vadászok. Ősi dajkamesék. Akkor talán végül mégiscsak a vér volt az oka. Talán Augustinnak nem is volt igazán választása, mint ahogy éjszakáról éjszakára Calebrosnak sem volt választása, és hűnek kellett lennie a véréhez. Kutatnia kellett a válaszok után.
Calebros hagyta, hogy a gondolatai ott lebegjenek mellette, mélyen a felszín alatt. Hagyta, hadd lebegjenek, amíg a gondolatok már csak távolról tartoztak hozzá. A föld lágy dongása még ott volt, de semmi más.

* * * * *

Már azelőtt meghallotta a homokszerű permetet a víz felszínén, hogy áttörte volna a tavacska tükrét, úgyhogy tudta kit talál majd a parton. Calebros kigázolt a vízből. Erezte, ahogy a gravitáció ismét uralma alá hajtja a testét. Érezte a húzást a szikkadt húson és a torz testen. Négykézláb mászott ki a partra, és a kő melegnek tűnt a megkérgesedett térdei alatt. A karmai úgy csattogtak, mint valami bogár lábai. Öklendezve tisztította meg törékeny, örök börtönét az időtlen víztől. Körülötte a sekély tócsákban a víz összekeveredett a vérrel és az epével. Végül aztán átfordult, és letelepedett a csontos ülepére. Nem öltözött fel, és nem is nézett a testvérére.
Emmett egy sóval teli vászonzsák tetején ült. A kristályokat úgy csorgatta az ujjai között, mint valami homokóra szemcséit. Időnként beledobott a tóba egy-egy maréknyit.
- Gondolom te vagy a közösség átkozott tartóoszlopa - mondta humortalanul Emmett. A másik kezével a nyakából lógó, ujjpercekből fűzött nyaklánccal játszadozott. Ez volt az ő öröksége. - Te, és a pocsolyád.
Calebros nem felelt.
- Tessék - mondta Emmett, és a háta mögötti árnyékból kiemelt egy hatalmas, csontból faragott kelyhet, és odanyújtotta Calebrosnak. A kehely csordultig tele volt vérrel. - Meg kell tanulnod, hogyan gondoskodj magadról! A búvárkodás nem helyettesíti a vacsorát, te idióta!
Calebros elfogadta a felé nyújtott edényt. A vér még langyos volt. Az üvöltés, a kennelek. Nagyot kortyolt.
- Hé, mi vagyok én, az anyád? - kérdezte Emmett.
- Nem - felelte Calebros. - Te a testvérem vagy. Egy alomból származunk.
- Alom, fészekalja, nevezd, aminek csak akarod. Mindkettőnket kiválasztottak, hogy a jó öreg vércsöcsöt szívjuk, és ki vagyok én, hogy kérdezősködjek?
Calebros felsóhajtott. Vércsöcs, mi?
- Én nem így emlékszem rá. Most Emmetten volt a sóhajtás sora.
- Ne csináld ezt! Ne legyél már annyira... Ahányszor csak kiáztatod a fejed, mindig ilyen érzékeny, „mi mind testvérek vagyunk a vérben” leszel. Bla, bla, bla...
- Vedd csak könnyedén, ha akarod...
- Akarom! Nagyon szépen köszönöm! Van még elég só itt neked? - szórt Calebrosra egy maréknyit Emmett.
Az Emmett alatti zsákokban még legalább egy tonnára való só volt. Kezdetben legalább ötször ennyi volt itt, illetve nem is kezdetben, hanem azután, hogy Calebros két év nagy részét azzal töltötte, hogy zsákokat cipelt le ide. Tudod - mondta Emmett - ha egyszer megunod, hogy a Holt tengerben ringatózz, akkor még mindig beleölhetsz egy masszőrt. Most, hogy jobban belegondolok, lemerném fogadni, hogy Hilda...
- Átvittétek már máshová? - vágott a szavába Calebros.
Az Emmett arcát elöntő önelégült vigyor kivételesen visszataszító volt.
- Még nem, de most már hamarosan. Amint visszaértem. Először itt nálad akartam ellenőrizni a kinti dolgokat. És nem telefonon vagy a SchreckNET-en, ha érted, mire gondolok.
- Értem.
- Akkor nem akarod, hogy bevegyem Montorse-t? Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett.
- Igen, biztos.
- Később még baj lehet belőle... ha rájön.
- Akkor gondoskodj róla, hogy ne jöjjön rá! Vagy nem tudsz bánni vele?
A kérdés fanyar nevetést csalt elő Emmettből.
- Gondoskodni fogok róla, hogy ne jusson a fülébe! Nem használom a saját helyeinket Vegasban. Talán Cactus Springsben, vagy Shoshone-ban.
- Én is ezt akartam javasolni! Mit gondolsz, mennyi idő kell még, amíg...
- Nem sok - vont vállat Emmett. - Talán néhány hét. - Calebros bólintott. - Tudod - folytatta Emmett -, ez a Pierce abbé egy igazi tüske a köröm alatt!
- Ez volt az egyik ok, amiért úgy gondoltam, hogy nem ártana máshová vinni Benitot - bólintott Calebros.
- Pierce területéről Montrose-ra - rázta meg megvetően a fejét Emmett. - Én azt mondom, hogy ha ennek vége, akkor úsztassuk le mind a kettőt a folyón.
- Te is tudod, hogy ezt nem tehetjük.
- Te talán tudod - mondta Emmett. - Én csak azt tudom, hogy Pierce egy önelégült, fogatlan Vértestvér-utánzat, aki inkább összepiszkítaná a gatyáját, semhogy keresztbe tegyen a Giovanniknak, és Montrose... Montrose egy sikamlós kurafi, aki olyan mélyen benne van a Giovannik zsebében, hogy már a kollektív farkukat szopja.
- Szemléletes, mint mindig.
- Pierce egy fasz! Montrose egy faszszopó! Én így látom a dolgokat!
- Pierce nem volt hasznunkra ez alkalommal? - kérdezte Calebros. - Jobb lett volna, ha ilyen hirtelen kell elkapnod Benitot, aztán ülhettél volna Bostonban, arra várva, hogy mikor bukkannak rád a Giovanni vérebek?
- Ha rám tudtak volna bukkanni.
- Ha - értett egyet Calebros. - De ezt a nagyon is vészjósló eshetőséget sikeresen elkerültük. És lehet, hogy nem bízunk feltétel nélkül Montrose-ban, de attól még ő az egyik legjobb forrásunk Las Vegasban. És ha meg szabad jegyeznem, ez a forrás igencsak közel áll a herceghez.
- Igen, igen. Ahogy mondod - fulladtak érthetetlen mormolásba Emmett tiltakozásai, míg végül teljesen el nem haltak. A két Vértestvér csendben üldögélt a sötétben. A barlangban az egyetlen hangot a csöpögő víz keltette.
- Csak ezért tettél meg ekkora utat? - kérdezte Calebros.
- „Ekkora utat”. Boston nincsen annyira messze. Tényleg többet kellene eljárnod otthonról. Nem gyalog jöttem Las Vegasból.
Természetesen ezt Calebros is tudta. A keleti part mentén a Nosferatuk számára nem volt olyan hatalmas megpróbáltatás az utazás. A klán több generációja évtizedeket töltött azzal, hogy felépítsen vagy kisajátítson egy olyan többé-kevésbé összefüggő földalatti alagúthálózatot, ami összekötötte Bostont Washington D.C-vel. Néhány felszín fölötti kitérőtől eltekintve a Nosferatuk viszonylag biztonságban juthattak el Richmondig vagy akár Atlantáig is. A Sabbathoz pártoló Nosferatuk is tudtak az alagútrendszer egyes részeinek a létezéséről, de még ők sem árulták el ezt a titkot. Az antitribuk talán filozófiai okokból távoztak a Kamarillából, de ők sem rajongtak túlságosan a Tzimisce és Lasombra „uraikért”.
Emmett csak Bostonból indult. Ez valóban nem egy nagy kaland. De nyugat felé tartott egy hihetetlenül kényes megbízatással. Calebros akarata ellenére arra gondolt, hogy a praktikus megbeszélnivalók mellett nem volt-e még valami sokkal... személyesebb is, ami idehozta Emmettet.
- Te mire emlékszel? - kérdezet tőle végül. - Nem volt semmiféle alom. Nem is emlékszem rád, csak aztán, hogy... hogy...
- Nem emlékszem semmire - mondta Emmett -, mert nincs rá szükségem, hogy emlékezzem. Van az, ami volt, és aztán van az, ami most van. Nem igaz?
Calebros tudta, hogy igaza van. Voltak bizonyos dolgok, amiket sem ő, sem a klánja nem fog soha elfelejteni: adósságok és adósok, szívességek és árulások. Semmi okuk nem volt rá, hogy más dolgokra is emlékezzenek. Ez az út csak zavarodottságot és fájdalmat hozhat.
- Nem igaz? - kérdezte újra Emmett, de ezúttal sokkal sürgetőbben.
- De igaz - bólintott Calebros, aztán felállt és összeszedte a ruháit.
A merevség máris kezdett visszatérni a testébe. A tó partjáról felemelte a csontkelyhet, és odaadta Emmettnek.
- Vidd ezt vissza, kérlek! Vissza, a kennelekhez. - Emmett elvette tőle a kelyhet.
- Akkor hát - bólintott kurtán, és azonnal el is indult az alagút felé, amin keresztül idejött.
- Emmett - szólt utána Calebros, és Emmett megfordult. - Sok szerencsét!
- Aha! Neked is - és ezzel távozott.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 3:49
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az asztalánál görnyedt, és vadul gépelt. Elemezte, és kiértékelte az adatokat. Emmett már úton volt vissza Bostonba, és aztán Las Vegasba. Ő majd gondoskodik Benitoról. Emmett megteszi, amit meg kell tenni. Micsoda megkönnyebbülés. Talán éppen ezért jött el személyesen, ötlött föl a gondolat hirtelen Calebrosban, és abbahagyta a gépelést. Igaz, hogy fontos a biztonság, de voltak megbízható futárok... Vajon Emmett csak azért jött, hogy őt megnyugtassa? Vajon képes lenne ilyen rejtett körültekintésre?
Calebros felnevetett. Ha tényleg képes lenne ilyesmire, akkor sem ismerné be soha. Már az is elég, döntötte el magában, hogy eggyel kevesebb - fontos - dolog miatt kell aggódnia. Így is maradt még éppen elég. Az aggódnivalók nagy része rettenetes volt, és egy részükért látszólag ő maga volt a felelős.
A legveszedelmesebb problémát a Sabbat jelentette. A szörnyetegek végre megtorpantak, és nem randalíroztak tovább a Keleti parton. Az elmúlt két hétben Atlantától Washington D.C.-ig lerohanták az összes várost, megsemmisítették a fennálló Kamarilla hatalmi szervezetet, és ami a Vértestvéreket illeti, de facto átvették az irányítást. Persze rengeteg idejükbe kerül majd, hogy megtisztítsák a városokat a Kamarilla jelentős befolyásától. Az is előfordulhat, hogy a Sabbat barbároknak soha nem sikerül teljesen megtisztítaniuk a hatalom csarnokait. A számítógépek korában a fizikai közelség nem volt elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy nyomást lehessen gyakorolni valamire. Azonban a város területe a kezükben volt, és ez figyelemre méltó előnyhöz jutatta őket. Idővel megtalálják, és eltávolítják vagy elpusztítják a Kamarilla ghouljait.
A területek birtoklásában beálló változások sokkal kevésbé érintették Calebros klánját, mint a többieket. Egy Nosferatu éppoly könnyedén képes észrevétlenül áthaladni a Sabbat területén, mint a Kamarilláén. A hatalmi viszonyok változása nem hatott a felkutatható titkokra, és bizonyos szempontból a Nosferatuk szolgálatai felértékelődhetnek a szövetségeseik szemében, mivel akadnak olyan területek, amelyeket most elzártak előlük vagy ahová legalábbis sokkal veszedelmesebbé vált az utazás. Tehát ebből a szemszögből nézve a Sabbat térhódításával a Nosferatuk csak nyertek.
A Ventrueknál már egészen más a helyzet. Ők megszokták, hogy eljátszhatják a herceget, és hogy az alattvalóik meghajolnak előttük. A Brujahk is veszítettek, mivel ők szerették az utcákon fitogtatni a dacot, amivel szembeszálltak a hatalommal. Most pedig ezek az utcák tele voltak szökdécselő ördögökkel, akik minden józan ész híján csak abban lelték örömüket, hogy elpusztítják az ellenfeleiket, aztán tort ülnek a maradványaikon. A boszorkánymestereket beszorították a citadelláikba. A Toreadorok, akik egyébként a halandókon és a többi Vértestvéren élősködtek, most teljesen elveszítették a lábuk alól a talajt. A Gangreleket egyáltalán nem érdekelte, hogy ki uralja a városokat. Nos, valószínűnek tűnt, hogy a felfordulásból a Nosferatuk viszonylag megerősödve kerülnek ki. És éppen ebben rejtőzött a veszély.
A vélt hatalom irigységet és félelmet szült. Az irigység és a félelem okot adott az üldöztetésre. És mi lenne az indoklás? Hiszen a Vértestvérek természetesen túlságosan kifinomult népség voltak ahhoz, hogy a népirtást a féltékenységhez és a gyűlölethez hasonló szubjektív érzelmekkel indokolják. Az indok a bűnrészesség és az árulás lenne. Ha a többi klán látná, hogy a Nosferatuk megerősödtek, és bármikor okuk lenne azt hinni, hogy a föld alatt lakó társaik segítették a Sabbatot a hódításban, akkor a lázítók azonnal bosszúért kiáltanának és a hangjuk visszhangot verne a hatalom csarnokaiban.
És mi okuk lenne a többieknek arra, hogy a Nosferatukra gyanakodjanak? Calebros akaratlanul is elegendő okot adott nekik a gyanakvásra.
Hasogatni kezdett a feje. Hátradőlt a székében, hogy kinyújtóztassa a göcsörtös ujjait, a karjait és a hátát. A csigolyái úgy ropogtak, mint a pattogatott kukorica.
Calebros tudta, hogy Rolphfal még akkor is hatalmas kockázatot vállaltak, ha a várakozásaiknak megfelelően csak egy kisebb rajtaütésre került volna sor Atlantában. Számoltak a kockázattal, és tudatosan vállalták, amikor visszatartották a közelgő támadásra vonatkozó adatokat, és ezzel megkockáztatták, hogy magukra vonják Benison haragját. A veszély legnagyobb részét Rolph vállalta, mivel ő Benison alattvalója volt, és a herceg fennhatósága alatt álló területen lakott. Azonban a két Nosferatu egyetértett abban, hogy bőven megéri a kockázatot. Túl kedvezőek voltak a lehetőségek ahhoz, hogy ne használják ki őket. Egy csapásra megoldhatták volna a Benito ügyet, és kiegyenlíthettek volna egy régi adósságot a Setita Ruhadze felé.
Azonban a rajtaütésről kiderült, hogy egy totális háború kezdete, pedig egyikük sem hitte volna, hogy a Sabbat képes lenne ilyen volumenű hadművelet végrehajtására. Borgesnek, Miami érsekének már régóta fájt a foga Atlantára, de ő nem hogy irányítani, de még összegyűjteni sem lett volna képes egy ekkora haderőt. Még New York rátermett érseke, Polonia sem lett volna képes elnyerni a széthúzó Sabbat hadurak támogatását. A jelentésekben szerepelt Sascha Vykos, aki bezárkózott Washingtonba, mint a város új érseke. Ez a tény is csak újabb kérdéseket vetett fel.
Jon Courier, az egyik legmegbízhatóbb Vértestvér, akivel Calebros valaha is találkozott, felvette a kapcsolatot a ghoult játszó Asszamitával Vykos táborában. Micsoda furcsa helyzet. Az orgyilkosok Calebrostól függetlenül léptek kapcsolatba Courier-rel, és ez nagyon is megfelelt Calebrosnak. Minél ritkábban kerül kapcsolatba az Asszamitákkal, és minél kevesebb oka van az orgyilkosoknak arra gyanakodni, hogy ő egyáltalán létezik, annál jobb. Mindenesetre a kapcsolat egyben információforrás is volt, és Courier továbbadott mindent, amit megtudott tőle.
Mostanában pedig arról szóltak a jelentései, hogy a Sabbat semmi jelét nem adta annak, hogy készen állna a támadás folytatására. A kezdeti villámháború után a győzedelmes seregben eluralkodott a szervezetlenség, még ha nem is az a kétségbeesett zűrzavar, ami a megvert Kamarillát kerítette hatalmába.
Hát ez volt a törékeny status quo, és ha csak egyetlen Vértestvér is tudomást szerez arról, hogy miféle szerepet játszott Calebros az eseményekben, akkor nagyon könnyen meglehet, hogy elkezd ujjal mutogatni. Akkor pedig felborul a klánok közötti törékeny erőegyensúly. Ki tudott még róla? Ott volt Rolph, de ő egy cipőben járt Calebrosszal. Volt még néhány informátor, és egy páran Calebros emberei közül Miamiban. De vajon hányan? Pontosan tudnia kellett. Gondoskodnia kellett arról, hogy senki ne nyissa ki a száját. A klán érdekében. Percekig viaskodott olyan gondolatokkal, amelyeket nem mert papírra vetni. Vajon milyen messzire kell elmennie ahhoz, hogy ne csak saját magát mentse meg a megszégyenüléstől, de biztosítsa az egész klán potenciális jólétét? Vajon milyen messzire akart elmenni? Azt biztosan tudta, hogy Emmett mit válaszolna erre a kérdésre, de saját magával nem volt tisztában.
Kitépte a papírlapot az írógépből. Elég dolog miatt kellett aggódjon akkor is, ha nem bonyolódik bele a helyzet által felvetett etikai kérdésekbe - elméleti etikai kérdésekbe, ha már itt tartunk. Az idő rengeteg kérdésre megadta a választ, míg mások tárgytalanná váltak, ami Calebros szempontjából éppen olyan jó volt, mint egy válasz. Talán még jobb is.
Várakozóan a következő jelentés felé fordult, ami egy másik nagy gondjával foglalkozott: Hesha Ruhadzéval. Nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon a Setita. A múltban már sokszor került kapcsolatba a Nosferatukkal, és mindig becsületesen viselkedett. Időnként - és itt azonnal a bombayi esetre kellett gondoljon - nem kímélte sem az időt, sem a fáradtságot, hogy segítsen Calebros testvéreinek. Éppen ezért tűnt annyira kézenfekvőnek, hogy átadják neki Hazimel Szemét. Hesha már évtizedek óta kutatott utána, és tekintettel a rejtekhely különlegességére, Victoria Ash bemutatkozó partija a tranzakció ideális helyszínének tűnt.
Milyen gyorsan megváltoztak a dolgok.
A Szemnek mostanra nyoma veszett. Hesha embere, akit elküldött az elátkozott partira, meghalt, és Calebros most elgondolkodhatott a halálesetek sorozatán, amelyeknek a helyszíne zavarba ejtően sokszor egyezett meg Hesha tartózkodási helyével, és a jelentésekben szereplő Asszamita tevékenységek felbukkanásával. Calebros megborzongott. Szinte elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Hesha lepaktált volna az Asszamitákkal. A múltbeli együttműködésük nem jelentett semmiféle garanciát a jövőre nézve. Mi van akkor, ha a Nosferatukat hibáztatja, amiért a Szem kicsúszott a kezéből? Mi van, ha a neheztelését úgy fejezi ki, hogy magához rendeli a szövetségeseit, akik mellesleg halálos és fanatikus orgyilkosok? Calebros megpróbálta visszafojtani az újabb borzongást, de nem járt sikerrel.
Mélyet lélegzett. Természetesen nem volt rá szüksége, de mégis sokat segített. Hátradőlt a székében, feltette az egyik méretes lábát az asztalra, és közben próbálta meggyőzni magát, hogy most is úgy van minden, mint ahogy volt. Az asztalra állított papírkupacok közül több is megremegett, de egyik sem borult fel.
A orgyilkosságokkal kapcsolatos gondolatok természetesen Baltimore-ra, és az ottani eseményekre terelték Calebros gondolatait. Alig három éjszakával ezelőtt egy csapat Sabbat orgyilkos lopakodott be a városba, és megpróbálták elpusztítani Jan Pieterzoont, egy jeles Ventrue vérvonal leszármazottját és a Kamarilla ellenállás felemelkedő vezetőjét - most, hogy a szektának végre sikerült rendeznie a sorait, és képes ellenállást szervezni. Calebros egy hétig szinte arra várt, hogy a Sabbat hadigépezet tovább dübörög észak felé, a közép-atlanti államokon keresztül egészen New Englandig. Azonban D.C.-nél elfogyott a villámháború lendülete, és a Sabbat most ott táborozott. Legalábbis egyelőre.
A Pieterzoont ért támadás nem volt köztudott a Vértestvérek között. A morál valószínűleg nagyon megsínylené, ha kitudódna, hogy az ellenség ilyen mélyen a biztonságosnak vélt terület mélyén is képes volt lecsapni. Persze ennél is valószínűbb az, hogy Baltimore hercege, Garlotte próbálja ezzel a módszerrel menteni a jó hírnevét.
Marston Colchester természetesen informálta Calebrost - a támadásról éppúgy, mint a változásról, ami Pieterzoon gondolkozásában a támadást követően állt be. Az orgyilkossági kísérletig a Ventrue azzal foglalta el magát, hogy felsorakoztassa a Kamarillavédőket, és megszilárdítsa a saját hatalmát. Számolnia kellett Victoria Ash-sel, aki most a szende menekült szerepét játszotta, és ott volt még Garlotte második embere, Gainesmil, Marcus Vitel és még néhányan. A támadás után Pieterzoon a háború sötétebbik fele felé fordult. Colchesterrel megvitatta annak a lehetőségét, hogy ők is orgyilkosokat fogadjanak fel. Calebros tanácsára Colchester előállt egy javaslattal: egy olyan gyilkost javasolt, aki biztosan félelemmel tölti el a Sabbat tagjait, mert tulajdonképpen pontosan közéjük kellett volna tartoznia. Idővel majd kiderül, hogy vajon Pieterzoon megfogadta-e Colchester tanácsát.
Idő. Bárcsak elég ideje lenne! Calebros aznap éjjel már másodszor érezte az idő múlását, és azt, hogy milyen kevés van belőle. Könyörtelen és visszafordíthatatlan. Furcsa érzés volt. Számtalan éven át az órák annyira kimérten és lassan ketyegtek. Egyszer nyolc hónapot töltött azzal, hogy a föld mélyén tenyésző színjátszó algák növekedését figyelte - nem úgy, hogy minden héten vagy esetleg minden éjjel feljegyezte a növekedést, hanem úgy, hogy nyolc hónapig minden éjszaka minden egyes pillanatban feszülten figyelte őket.
A halandók órákban, napokban és éjszakákban mérték az időt. De mi volt egyetlen éjszaka egy Vértestvérnek? Az örökkévalóság egyetlen másodpercének a töredéke? Milyen jelentősége volt annak, ha eltelt egy hónap, egy év, egy évtized? Egyetlen homokszem, és még csak nem is egy homokórában, hanem egy végtelen tengerparton. Most mindez valahogy megváltozott. Calebros nem tudta, hogyan, vagy miért, de érezte a változást. Erezte a vérében. Kiolvasta a jelentéseiből.
Az asztali lámpa megint hunyorogni kezdett, és kiszakította a gondolatai közül. Ismét az asztalán heverő papírokra összpontosított, a Hesha Ruhadze problémára, és a halálos táncra, amit a Vértestvérek jártak Baltimore-ban, a hatalom csarnokaiban. És akkor ott volt még természetesen a kiszámíthatatlan Gyehenna Prófétája. Amennyire Calebros emberei tudták, Anatole még mindig valahol az Isteni Szent János katedrálisban volt. Csak Isten tudja, hogy miféle sötét cél vezérli.
A rutin, és az, hogy számba vette a különböző pontokat és megpróbálta összekötni őket egymással, mindennek ellenére visszahozott egy keveset a rendezettség érzetéből az örvénylő káoszban. Visszaadta annak az illúzióját, hogy ő irányítja a dolgokat.

 

 

1999. július 22., csütörtök, este 10:18
Lord Baltimore szálló, Elnöki lakosztály
Baltimore, Maryland

A lakosztályban semmi sem változott, amióta Victoria három éjszakával korábban kiviharzott. A tulajdonának - a ruháknak és a tartozékoknak - nagy részét becsomagolta, de nem mindent. A Toreador sietve távozott. Haragudott a jótevőjére, aki biztosította számára a lakosztályt éppúgy, mint az egyéb tulajdonának nagy részét. Amikor megérkezett Baltimore-ba, a ruháján kívül szinte nem is volt egyebe, Garlotte pedig befogadta, és jól bánt vele. Ő volt Garlotte Toreador trófeája. Bármit megadott volna neki - bármit, kivéve azt, amit kért tőle, hogy utasítsa ki Jan Pieterzoont a városból. Garlotte nem volt hajlandó száműzni a másik Ventruet, úgyhogy Victoria távozott.
Most pedig itt ült a kanapén, Victoria sértődöttségének üledéke között, és ő maga is úgy nézett ki, mint egy félredobott ajándék. Az asztalokat, a székek karfáját és az ajtókat elborították a ruhák, amelyeknek nem jutott hely a dobozokban, vagy valamelyik kézitáskában. Marston Colchester halkan besurrant az ajtón. Nem tudta volna megmondani, hogy a herceg megmozdult-e egyáltalán azóta, hogy napokkal ezelőtt magára hagyta a lakosztályban. A herceg ugyanazt az idejétmúlt öltönyt viselte, az arcán is ugyanaz a bánatos kifejezés ült és most is ugyanazon a helyen ült a kanapén, mint három éjszakával ezelőtt.
- Hercegem - mondta Colchester. Esetlenül meghajolt, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy hatalmas, rühes szőrrel borított termete milyen gunyorossá változtatja ezt a gesztust.
Garlotte egy megtört legyintéssel vett tudomást saját kémének jelenlétéről, aztán felsóhajtott. Colchestert megdöbbentette a hercegre egyáltalán nem jellemző letargia. Ez a férfi általában csordultig volt energiával. Ha valamit a fejébe vett, akkor azonnal készen állt, hogy egyszerre ötfelé rohanjon ügyeket intézni. Szigorú, de igazságos herceg volt, aki gyakran leegyszerűsítette a dolgokat.
Nem - gondolta meg magát Colchester -, ez így nem volt teljesen igaz. A herceg nem volt vak a finom árnyalatokra, egyszerűen csak nem volt hajlandó eltűrni őket. Colchester meglátása szerint ez a férfi az „ötszínű zsírkréta típusba tartozott, és nem a tizenhatszínű hegyezővel a doboz hátuljában” típusba. És ez azért volt így, mert a herceg így döntött.
- Mire készül? - kérdezte Garlotte elcsigázottan, mintha nem is akarná igazán tudni, de érezné, hogy fel kell tennie ezt a kérdést.
- Ms. Ash? - kérdezte tudálékosan Colchester, és Garlotte jutalmul fenyegetően rámeredt a sötét szemöldöke alól. - Öhöm, igen... nos, leginkább az foglalta le, hogy berendezkedjen Gainesmilnél.
A korábbi beszélgetéseikből Colchester tudta, hogy ennyiben kellene hagynia a dolgot, de egy ilyen reményvesztett herceggel szemben állva egyszerűen képtelen volt abbahagyni.
- Egyelőre még nem került sor semmiféle jó öreg húzkodásra vagy taszigálásra - lökött néhányat az ágyékán Colchester mint egy illusztrációképpen -, de még elég korán van. Tudja, én eddig nem tekintettem nőbolondnak Robertet, de nem lennék meglepve, ha megcsiklandozná a manduláit a jó öreg egyszeművel...
- Ennyi elég lesz - sziszegte Garlotte. Az arca jól láthatóan elsötétült a kitörni készülő haragtól.
- Öhöm. Igen, nos, ah... ma éjjel találkozott Vitellel.
- Igen? - szűkültek össze Garlotte szemei.
- Biztos, hogy tudni akarja? Úgy értem, én csak a küldönc vagyok...
- Mi történt? - Garlotte vett egy mély lélegzetet, és kidüllesztette a mellét.
- Nos... - tartott hosszú szünetet Colchester, mielőtt végül kibökte volna: - Valójában nem sok.
- Ne játszadozzon velem, Marston, mert feltűzöm az ocsmány koponyáját egy tüskére.
Colchester nagyot nyelt. Éppen a Végső Halállal fenyegették meg. Talán itt az ideje nyílt kártyákkal játszani. Letérdelt, és lehajtotta a fejét.
- Bocsásson meg nekem, hercegem! - Lopva felnézett a hercegre, de Garlotte nem nézett rá.
- Talán nem vagyok kellőképpen érzékeny a szívügyek terén.
- Nincs itt semmiféle szívügy! Colchester félrebillentette a fejét.
- Öhöm. Értem.
- Álljon fel, maga semmirekellő! Mi történt Victoria és Marcus Vitel között?
- Ó, Victoria arra célozgatott, hogy ők ketten megszerezhetnék a várost - tápászkodott fel a földről Colchester. - A férfi udvariasan tudomást sem vett róla.
És egész idő alatt egyetlenegyszer sem nézett rá - gondolta még magában. Hogy a pokolba volt képes erre!
- Tudomást sem vett róla? - kérdezte Garlotte némiképp megkönnyebbülve.
- Ö, így volt - biztosította sietve Colchester. - Én azt vártam, hogy mikor villantja ki a mellét. Na az már biztosan felkelti az érdeklődését. Igen, bébi!
A Nosferatu szőrös ujjaival mellmagasságban belemarkolt a levegőbe Garlotte dühtől eltorzult arccal egy szempillantás alatt talpra ugrott, de Colchester ugyanilyen gyorsan hátrált vagy háromlépésnyit az ajtó irányába.
- Megsértettem valamivel? Bocsássa meg faragatlanságomat, hercegem - hadarta bűnbánóan Colchester. - Ezek a szívügyek... úgy értem, állapotok... az állapotok ügyei...
- Egy szót se. Egyetlenegyet se!
Colchester együttérzően bólintott. Várt, és a rájuk telepedő csendben Garlotte egyszer csak visszaült a kanapéra.
- Tehát nem próbálta Pieterzoonhoz hasonlóan... elcsábítani Vitelt?
Colchester megrázta a fejét.
És Vitel nem hajlott a kéréseire? Colchester ezúttal bólintott.
- Nagyon jó - mondta Garlotte. - Folytassa a megfigyelését! Colchester ismét bólintott. Milyen kényelmes, hogy az ügyfelei ennyire érdeklődnek egymás és Victoria iránt. Ez nagyban megkönnyítette a munkáját. Mégis minden incselkedése ellenére nem volt kellemes nyomon követni Ash-t. Megbízhatta volna a feladattal valamelyik beosztottját is, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni. Ő maga végzi majd a megfigyelést. Oh, mire nem képes a klán érdekében!
A Nosferatu kihátrált a lakosztályból, és közben a szemét folyamatosan Garlotte-on tartotta. Küldött még néhány ágyéklöketet a herceg irányába miután az ajtó biztonságosan bezárult mögötte, aztán imbolyogva elindult a folyosón.

 

1999. július 23., péntek, éjjel 1:29
Földmélyi barlang
New York városa, New York

- Fel akartak falni, én mondom!
- Hiszek neked, Jeremiah - felelte Calebros magára erőltetett nyugalommal.
Már belefáradt az udvarias bólogatásba, és abba, hogy megpróbálja megnyugtatni a klántársát. Jeremiah időnként nagyon fárasztó tudott lenni, és ez most egyre inkább azok közé az alkalmak közé kezdett tartozni, amikor nehéz lett volna kedvelni őt.
- Ne gúnyolódj velem! - csattant fel Jeremiah. - Már hetek óta ezt mondogatom neked!
Most már inkább úgy tűnik, mintha évek óta ezt csinálnád - gondolta Calebros.
- És még mindig nem tettél semmit. Semmit! Jeremiah vadul gesztikulálva fel s alá járkált a szobában. Calebros asztala mellett nem volt fölösleges szék, és ennek pontosan ez volt az oka. Legtöbbször nem kedvelte a vendégeket, nem vágyott rájuk. Nem akarta arra bátorítani őket, hogy leüljenek, letegyék a csomagjukat és maradjanak egy darabig. A legtöbben ingerültek, fárasztóak vagy panaszosak voltak, akiknek okuk vagy hajlandóságuk volt arra, hogy meglátogassák őt. Jeremiah jelen pillanatban egyszerre volt mind a három.
- Ez nem igaz - biztosította Calebros. Jeremiah undorodva felhorkant.
- Nos, akkor mondd csak el, hogy mit tettél! Mondd el nekem!
- Nagyon alaposan átgondoltam a jelentésedet.
- Hah! Ahogy mondtam, nem tettél semmit. Átgondoltad a jelentésem... - ismételte megvetően Jeremiah. - Ez az én véleményem a jelentéseidről... - mondta, és felmarkolt egy halom papírt a legközelebbi kupac tetejéről. Fel akarta őket dobni a levegőbe... És Calebros keze azonnal kivágódott. Megragadta Jeremiah karját, és a karmai egy árnyalatnyit belemélyedtek az élőholt húsba.
- Ezt te nem akarod megtenni! Hidd ezt el nekem - mondta kimérten Calebros.
Egy pillanatig egymás szemébe meredtek. Az egyik rettenetes teremtmény visszahúzta a másik kezét. Jeremiah papírokba vájó ujjai nevetségesen vékonyak voltak, alig valamivel többek, mint néhány csontból faragott tű. Az egész teste vékony volt és kemény. Mindenütt csomók, megkeményedett szövetdarabok dudorodtak rajta, mint egy öreg, göcsörtös mocsári fa törzsén. Végül feladta - nem állt ellen Calebrosnak, és visszatette az asztalra a jelentéseket.
- Sajnálom - mondta, és ismét járkálni kezdett. Még mindig elszánt volt, de már nem volt annyira heves.
- Ne is törődj vele!
Valójában Calebros gondolatait teljesen lefoglalták a papírok, amelyeket Jeremiah éppen most tett vissza az asztalra. A legtöbb jelentéshez hasonlóan ezek is igencsak vegyes képet mutattak. Akadt közöttük kézzel írott, akadt gépelt és voltak olyanok, amelyeket szinte teljesen elborítottak a kézzel írt vörös széljegyzetek. Néhány jelentést bevásárlószatyor-darabokra vagy kartonpapírra írtak, Calebros mégis egyenként kisimította őket az asztal lapján, mint egy anya, aki rakoncátlan gyermekének a ruháját vasalja.
Csak akkor nézett ismét heves vérmérsékletű látogatójára, amikor már minden egyes jelentést kisimított. Jeremiah észre sem vette a hideg pillantást, sem azt, hogy mivel foglalta el eddig magát Calebros.
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - mondta Jeremiah, inkább magának, mint Calebrosnak. - Soha nem lett volna szabad megtörténnie! Patkányok voltak. Csak patkányok. Engedelmeskedniük kellett volna nekem! Hiszen csak patkányok! De volt ott még valami más is... valami... ami felbátorította, összekapcsolta őket...
- Összekapcsolta őket? De nem fizikailag.
- Nem, természetesen nem. De az ösztöneik, a dühük... Kinyúltam egyetlen patkány elméje után, de egyszerre mindegyiküket megérintettem.
A Nosferatu izgatott járkálása mostanra már egy adott háromszög-mintát követett. Mindig irányt változtatott, valahányszor megközelítette az asztalt, de újra és újra ugyanazt az útvonalat követte. A vastag, kókadt szemöldökök alatt szinte eltűnő szemek elhomályosultak, ahogy magában újra átélte az eseményeket.
Calebros figyelt, és várt. Ez volt a megszokott szerepe.
- Nem éreztem úgy, mintha egy tudatos elme irányítaná őket - mondta Jeremiah. - Nem adott parancsokat, de volt ott valami... düh... vagy talán gyűlölet.
Már megint droggal telített halandóból evett - gondolta Calebros.
- Hadd vegyem át a Prófétát - bökte ki hirtelen Jeremiah.
- Tessék?
- Anatole-t, a Gyehenna Prófétáját.
- Nagyon jól tudom, hogy kiről beszélsz, de mi a fenéért...
- Már korábban is csináltam ilyet. Vezettem már őt - mondta Jeremiah. Most ismét gyorsabban járkált, és a szavak csak úgy ömlöttek belőle. - Olyan sok hangot hall, még egy ide vagy oda már igazán nem számít! Ő tudni fogja, miről beszélek! Meg tudná mondani! Le tudnám őt vinni oda! Ő tudná, hogy mi ez!
Jeremiah megállt az asztal szélénél, és mindkét csontsovány karjával rátámaszkodott a lapjára. A hangja most már nem volt mániákus, csak mély és vészjósló.
- Valami sötét dolog van odalenn. Meg kell tudnunk, hogy mi az!
Calebros hirtelen nem tudta, mihez kezdjen ezzel a váratlan követeléssel. Hozzá volt szokva, hogy jelentéseket kapjon az embereitől, hogy elgondolkodjon a jelentéseik fölött, mérlegelje a cselekvés következményeit, jelentőségét és a tettek egymáshoz való kapcsolódását. Nagyon is jól tudta, hogy minden cselekedet előre nem látható következményekkel jár. Jeremiah mintha nem lett volna tisztában ezzel a ténnyel, különben nem állt volna elő egy ilyen hihetetlen javaslattal. És mindezt közvetlenül azután, hogy széttárta a feljegyzéseimet! - gondolta Calebros.
- Nem láttál semmi olyasmit, ami ilyen drasztikus lépéseket indokolna!
- Semmit? - dülledtek ki Jeremiah szemei. - Hát nem figyeltél rám? Semmit sem hallottál abból, amit mondtam? Én nem láttam semmit?
- Nem kételkedem abban, amit láttál - mondta Calebros nyugodtan -, de ugyanakkor nem is jutottam arra a következtetésre, amire te. Nem állítom, hogy tévedsz, bármilyen irreálisak legyenek is az elképzeléseid...
- Irreálisak!
- De Anatole nem egy játékszer vagy egy öleb, akivel kedved szerint eljátszadozhatsz. Könnyen meglehet, hogy képes lennél vezetni őt - emelte fel a kezét Calebros, hogy elejét vegye a vendége tiltakozásainak -, de a Próféta...
Calebros megtorpant. Nem volt nagy gyakorlata a szemtől szembeni vitában, és nehezen találta a szavakat, amelyekkel leírhatná a Prófétával kapcsolatos aggályait. Ez most nem az a zsigeri félelem volt, ami az Asszamiták említésére kiszívta belőle az erőt. Ez valami sokkal mélyebb, nyugtalanító érzés volt. Vajon maga Anatole zavarja inkább - gondolta magában - vagy az, amit a Próféta felfedezhetne?
- A Próféta itt van a városban - mondta Jeremiah. - Fel kell használnunk minden rendelkezésre álló eszközt!
- Azt hisszük, hogy még mindig a városban van - javította ki szigorúan Calebros. - Majdnem egy hónappal ezelőtt bement az Isteni Szent János katedrálisba, és azóta egyetlen emberünk sem volt képes belépni oda. A halandó forrásaink pedig nyomát sem látták odabenn. Így hát először is ő nem igazán áll most a rendelkezésünkre, másodszor pedig...
- Calebros! Calebros! - Az iroda előtt felharsanó kiáltás úgy hasított bele a telep csöndjébe, mint valami mennydörgés. Cass Washington rontott be az irodába, és a szoknyája és az elnyúlt melegítője csak úgy lobogott utána a nagy sietségtől.
- Calebros!
A lány még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy bocsánatot kérjen a zavarásért.
- Calebros, Donatello bent van! Bejutott a katedrálisba! - Calebros döbbenten hol Cassandrára, hogy Jeremiah-ra nézett. A lány izgatottan várta az utasításokat. Jeremiah karba fonta csontos kezeit, és meglehetősen önelégültnek tűnt.
- Nos, nyugodj már meg, te lány - mondta Cassnek Calebros. - Még mindig nem tudjuk, hogy mi sül ki ebből - jelentette ki, aztán Jeremiah felé fordult: - Te pedig ne legyél ennyire elégedett! Nem mehetsz a katedrális közelébe, bármi történjék is! Nem fogom engedni, hogy néhány... régi dajkamese miatt beleavatkozz a dolgokba!
- Én nem mondtam semmi olyasmit... - tiltakozott Jeremiah.
- Nem is kellett mondanod - csattant fel Calebros. - Nem is kellett mondanod!
Nem állt szándékában pletykák és babonaságok nyomába szegődni. Nictuku. Még akkor sem, ha a klánja ezektől a babonáktól rettegett a legjobban. Különösen akkor nem.

 

1999. július 26., péntek, éjjel 12:47
Amsterdam sugárút, Felső West Side, Manhattan
New York városa, New York

Az idegesen lépkedő férfi mintha magában számolta volna a lépéseket. Körültekintő gondossággal tette egyik lábát a másik elé. Az ajkai remegve formálták a fejében visszhangzó monológot. Milyen messzire juthat egy perc alatt? Hány lépést tesz meg egy óra alatt? Neki úgy tűnt, mintha mérföldeket tett volna meg egyetlen másodperc leforgása alatt.
Elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg eltelhetett-e már egy óra? Nem viselt órát. Valójában semmiféle ékszer vagy díszítőelem nem volt rajta - semmi, kivéve az angyalt, ami még az árnyékánál is közelebbről követte - és hirtelen ez valahogy nagyon nyugtalanítónak tűnt. Megmarkolta a nyakát, és ujjai egy lánc vagy kötél után kutattak, aztán végigtapogatták a homorú mellkas felső részét, és végül úgy siklottak oda-vissza a bemélyedésben, mint egy snowboardos, aki elveszítette uralmát a deszkája fölött.
A férfi tudta, hogy Donatellónak hívják, de valahogy képtelen volt ezt elhinni. Az óvatos, türelmes lépések ellenére mintha elveszítette volna az uralmát önmaga fölött. A bölcs gondolatmenet ellenére sem volt semmiféle célja.
Kétségbeesetten küzdött azért, hogy előrébb jusson, de mégis úgy érezte, mintha csak körbe-körbe menne. Akárhányszor is pillantotta meg a barna homokkövek piszkos tükrében az arcát, mindig úgy érezte, mintha az lett volna az első alkalom. Tudatában volt annak, hogy a púpos, baljóslatú, laza húsú alak ő maga volt, de ezt is csak bizonytalanul sejtette, mint ahogy azt is, hogy Donatellónak hívják. Mintha a Szentlélek után kutatott volna egy boszorkánygyülekezetben - biztos, hogy ott volt valahol, de nem tudott előtérbe kerülni.
Így hát ment tovább, és reménykedett benne, hogy a lábaihoz hasonlóan előbb-utóbb a gondolatai is előrébb jutnak. Arra már rádöbbent, hogy éppen egy igen szélsőséges tapasztalatban volt része. De vajon megérte vagy sem? Vajon el akart feledkezni magáról? Vajon miféle rettenetes múltat akar elrejteni előle a sáros ablakokban visszatükröződő rettenetes alak?
A könyörtelenül közeledő hajnal segített Donatellónak összeszedni a gondolatait. Bár nem tudhatta biztosan, hogy a séta segített-e, de azért csak ment tovább. Sajnálatos módon a múlt megvilágosodásával nem járt semmiféle egyéb átalakulás. A háta továbbra is meggörbült, mint egy feldühödött macskáé, a arca úgy lógott, mint egy vénasszony melle, a szemei pedig éppen olyan beesettek voltak, mint egy akaratgyenge drogfüggőé. Ez mind megmaradt, de az elméjében derengeni kezdett valami halvány fény.
Az első emlékfoszlányokkal megjött a tudás is, hogy ezeknek a testi fogyatékosságoknak az átka mindörökké vele marad az élőholt lét végéig. Nosferatu volt, és bár az információ begyűjtésében ő éppúgy kitűnt a klánján belül, mint ahogy a klánja kimagaslott a többi klán közül, lassan azért világossá vált Donatello előtt, hogy életének utóbbi három napja örökre elveszett számára.
Felfoghatatlan irtózattal próbálta kitalálni, hogy az élőholt léthez képest ily elenyészően csekély veszteség vajon miféle hatással lesz az örökkévalóságra. Ennek a néhány éjszakának a pillangószárnyai vajon mikor okoznak majd hurrikánt az életében?
Donatello megrázta a fejét.
- Hamarosan - mormolta komoran. - Túlságosan is hamar!
Érzése szerint sokkal jobb lett volna ezt a három éjszakát egy eszement Tzimisce ceremóniából elveszíteni.
Vagy amikor három éjszakán át vándorol irányt tévesztve egy lupinoktól nyüzsgő vadonban.
Sőt, akár még három éjszakányi kihallgatás is lehetett volna a jámbor holtak között, amikor még Isten felkent papja volt a halandók között ezen a sötét világon. De hogy elfelejtsen három éjszakát, amit a legtitokzatosabb Vértestvérnek, Anatole-nak, a Gyehenna Prófétájának a társaságában töltött...
Három éjszaka, amire képtelen volt visszaemlékezni. Bár időnként tünékeny képek villantak fel a lelki szemei előtt, Donatello mégis tökéletes biztonsággal érezte, hogy soha nem lesz képes teljesen visszaidézni azt a három éjszakát. Nem tudta pontosan, hogy miért volt ebben ennyire biztos. Talán nem kellene ennyire szó szerint vennie mindent, amit Anatole-ról híresztelnek. Donatello felsóhajtott, de nem állt meg. Megpróbált konkrét képeket rendelni ahhoz a néhány pillanathoz, amire emlékezett. A várakozásainak és a félelmeinek megfelelően nem bukkantak fel újabb emlékfoszlányok, amikor ezekkel végzett.
Három éjszakát töltött a vámpírral, aki ismerte a világ végének titkait, és Donatello szinte semmire sem emlékezett. Ez valóban döbbenetes.
Emlékezett arra, hogy mennyre meglepődött, amikor belépett az Isteni Szent János katedrálisba. A korábbi éjszakákon valami ismeretlen erő megakadályozta, hogy a Nosferatuk belépjenek erre a helyre. Eljutott a falakig, de tovább nem. Érezték, hogy Anatole odabenn kell legyen, de nem tudhatták biztosan. Egy hónappal ezelőtt látták, hogy belép oda, és azóta nem látták kijönni. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy azóta egyikük sem volt képes belépni a katedrálisba, akkor ugyanolyan valószínű, hogy Anatole már régen távozott, mint hogy még mindig itt volt a katedrális falai között. Mit csinálhat egy hónapja odabenn? Hogyan rejtőzött el a halandók elől, akik minden nap - különösen vasárnap - ellepték a helyet.
A Nosferatuk beküldtek halandókat is, hogy nézzenek körül. Még a ghouljaik is - a halandók, akiknek Nosferatu vér is keringett az ereiben - be tudtak menni, de ők sem láttak semmit. A ghoulok között állítólag volt olyan is, akiben magának Calebrosnak a vére volt, de még ő sem vett észre semmi lényegeset. Még egy mágus - nem egy Tremere, hanem egy halandó varázsló - is bement körülnézni, aki tartozott valamiféle szívességgel Calebrosnak, de ő sem tudott semmit hozzátenni a klán által eddig összegyűjtött információkhoz.
Természetesen Donatello most már gyanította, hogy mi történhetett. Ők mind találkoztak Anatole-lal, de kitörölték az elméjükből a találkozás emlékét. Ez azonban felvetette azt a kérdést, hogy Donatellóval ellentétben ők vajon miért nem emlékeztek legalább magára a találkozásra. Talán képtelenek voltak beszélni róla, mint ahogy Donatello sem volt most képes kimondani a saját nevét.
Tehát meglepetésként hatott, hogy Donatellónak sikerült áthatolnia azon az akadályon, ami a társait visszatartotta. Emlékezett rá, hogy azonnal visszavonult értesíteni a többieket, amint rádöbbent, hogy képes belépni a katedrálisba. Azonnal szerveztek egy különítményt, aztán leporolták és beindították a hetekkel ezelőtt elkészített behatolási terveket. Azonban a többiek közül senki sem tudott egyetlen lépéssel sem beljebb menni, mint korábban. Donatello ezzel szemben továbbra is minden nehézség nélkül be tudott menni az épületbe.
Most már csak nevetett azon, hogy akkor milyen ostobán bátor volt. Mert nem torpant meg. Emlékezett arra, ahogy azt mondja a bajtársainak, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatnak ki. Ő majd bemegy, és azonnal jelentést tesz, amint képes lesz rá.
Ezen a ponton a memóriája azonnal töredezetté vált, mert a következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy Anatole-lal imádkozik. A jelenet teljesen megformálva és kristálytisztán bukkant fel Donatello memóriájának koromfekete sötétjéből és síri csöndjéből. Az oltár hirtelen ott volt előttük. Hirtelen meghallotta a saját hangját. Az emléktől úgy érezte magát, mintha csak megfigyelő lenne a saját testében, bár emlékezett rá, hogy akkor teljesen nyugodtnak érezte magát.
Arra is emlékezett, hogy Anatole ott volt mellette. A Malkáv Próféta is az oltár előtt térdelt, és Donatello akkor egy pillanatra nagyon furcsának találta ezt. Csak keveset tudtak Anatole-ról, de általánosan elfogadták azt a tényt - már amennyire a titokzatos őrülttel kapcsolatban bármit is tényként lehetett elfogadni -, hogy évszázadokkal ezelőtt elhagyta Istent.
Azonban ez a gondolata akkor hamar elenyészett, és Donatello még emlékezett arra a gondolatra is, hogy az oltár előtt térdelő Vértestvér bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a Próféta hite volt az a titokzatos erő, ami valahogy távol tartotta a Vértestvéreket az Isteni Szent János katedrálistól. És tette mindezt annak ellenére, hogy a keresztek és az egyéb vallási ereklyék semmiféle hatással nem voltak a Vértestvérekre. Talán pontosan ez volt a bizonyíték arra, hogy Anatole látomásai és próféciái valóban olyan forrásból származnak, amelyet a Vértestvérek még csak elképzelni sem tudnak.
Ha pedig mindez igaz volt, akkor Donatello el tudta fogadni, hogy ő azért tudott bemenni a katedrálisba, mert halandó papként nem volt ugyan különösképpen gondoskodó - és, ha már itt tartunk, nem volt különösen korrupt sem -, de mindig azt tette, amit a fölöttesei elvártak tőle. Még akkor is, ha Isten valószínűleg nem ezt várta volna el tőle. Láthatóan azonban ennyi is elég volt, és New York utcáin sétálva Donatello érezte, ahogy az alázat és a hit hullámokban önti el a testét. Ismét a mellét markolászva kereste a hiányzó feszületet. Még a végtelen éjszakában is viselte, bár eddig azt hitte, hogy ennek a halandó múlt kigúnyolása és a saját hitének elvesztése volt az oka. Most már nem volt meggyőződve arról, hogy nem létezik egy mélyebb magyarázat is.
És természetesen ott volt maga Anatole. Donatellónak ez volt az első emléke arról, hogy látja a Prófétát. Az arcvonásai békések és simák voltak. Vékony piszok- és koszréteg borította a máskülönben angyali alakot. A Malkáv szőke haját hátrakötötte, és a tincsek úgy lógtak a lehajtott arcába, mint megannyi díszes pompon.
Donatello vezette a Prófétát az imádságban.
A Nosferatu most megtorpant, és összeszedte magát. Évekkel ezelőtt maga mögött hagyta már a hitet. A fajának többi tagjához hasonlóan egy szörnyeteg lakozott a lelkében, de a többiektől eltérően a Nosferatuk úgy is néztek ki, mint egy valódi szörnyeteg. Elég jó ember volt életében, megérdemelte volna a halandók halálát. Amikor pedig ezt megtagadták tőle, akkor Donatello fokozatosan elfogadta, hogy nincs Isten, aki meghozná ezeket a döntéseket.
Donatello emlékei kezdtek elfogyni Manhattan felhőkarcolóinak látképe előtt. Manapság ezeknek a felhőkarcolóknak a fényei által alkotott új csillagképekhez igazították az útjukat az emberek. Futólag érezte a kapcsolatot az egész múltjával, amely most a mozdulatlan lábain keresztül beleszivárgott az aszfaltba a talpa alatt. Onnan pedig tovább... még mélyebbre.
A szikla aljzaton keresztül eljutottak egy olyan területre, amelynek a létezéséről alig néhány röpke évszázad alatt teljesen megfeledkezett ez a behemót város.
Onnan pedig még mélyebbre szivárogtak. Nem a föld izzó magja felé, hanem egy sötét valami felé, amivel Donatello képtelen volt szembenézni. Egyébként is biztos volt abban, hogy ez a sötét valami őt magát nem érinti. Összerezzent. Ez a gondolat valahogy inkább tűnt reménykedőnek, mint igaznak.
Volt azonban itt valami, ami nagyon is érintette őt. Eszébe jutott, hogy a tétlen lábak tétlen elmét eredményeznek.
A Nosferatu eltúlzott sietséggel indult tovább, mintha ezzel lerázhatná magáról azt a valamit, amit már-már sikerült megpillantania. Vajon Anatole átadott valamit Donatellónak a saját apokaliptikus látomásaiból? A Nosferatu nem tudhatta, de ez a pillanat, amikor egyedül küszködött a feledéssel, nem volt alkalmas arra, hogy ilyesfajta gondolatokkal foglalkozzon. Amint a léptei felvették a korábbi ritmust, agyának egyik elfeledett rekeszéből újabb képek kezdet kiszivárogni.
Újabb emlékek az imádságról. Ezeknek a jeleneteknek a helyszínéül mindig valamiféle kert szolgált, és mindketten lehajtott fejjel álltak egy kovácsolt fémből készült nő furcsa szobra előtt.
Lelki szemei előtt egy pillanatra felvillant egy másik jelenet, amikor Anatole kezein a szandáljaival ez előtt a szobor előtt ül, és Donatello kérdéseit hallgatja. A Malkáv nem mondta meg, hogy miért jött New Yorkba. Helyette inkább összedörzsölte a szandáljait, mintha egy gyors imát mormolt volna el.
Donatello most elképzelte, hogy ez talán valamiféle kommunikáció volt. Talán így értekezett a mennyei hatalmakkal - vagy ez volt a kapcsolattartás egyik módja számára. Vagy így hívta fel magára a figyelmüket. Sajnos csak ennyit tudott meg a jelentből, mert az emlékfoszlány itt véget ért. Ha filmként képzeli el az egészet, akkor itt nagyjából három képkockája lehetett Anatole-ról, és őszintén szólva még azt sem tudta volna megmondani, hogy a szandálokat összedörzsölte-e, vagy összecsapta.
Tisztában volt vele, hogy vissza kellene térnie Calebroshoz, hogy jelentést tegyen azokról az apróságokról, amelyekre emlékezett. Vagy legalább a katedrálishoz vissza kellene térnie. Talán újra meg kellene próbálnia bemenni, bár érezte, hogy ez ostobaság lenne. Mellesleg ennek a lehetőségnek már a puszta gondolatára is sikerült felfordulnia valahogy az összefonnyadt gyomrának, és Donatello tudta, hogy még nem érett meg benne az az acélos eltökéltség, amiből az önbizalom és a bátorság származik. Vissza fog vonulni a föld alatti otthonába, megírja a jelentését, és ezzel véget ér számára az ügy.
Vagy legalábbis remélte.
Azonban ez a remény szinte azonnal kialudt, mert egy gondolat még mindig nem hagyta nyugodni. Valami más a föld bugyrainak sötétségén kívül, amiről még most is azt hitte, hogy képes lesz elfelejteni - micsoda kegyetlen fintora ez a sorsnak, hiszen most éppen azért harcolt, hogy minél több mindenre emlékezzen.
Egy kép villant át az agyán, de azonnal el is tűnt, még mielőtt felfoghatta vagy akár lelassíthatta volna. Aztán ismét felvillant. Nagyon közel hozzá. Suttogás. Ez Anatole kell legyen!
Újra. Igen, ez a Próféta volt. A búcsúzóul elsuttogott szavai. Alig egy órával ezelőtt hangzottak el a mondatok, mégis olyan mélyen el voltak temetve Donatello agyának üledékébe, hogy csak éppen hogy elő tudta bányászni őket.
Újra. És a Nosferatu most meghallott néhányat a szavak közül. Egy rejtvény. Három éjszakát töltött a Gyehenna Prófétájával, megpillantotta a Mennyet és a Poklot és végül mindössze egy rejtvény maradt neki? Donatello most már minden kétséget kizáró bizonyossággal tudta, hogy az a férfi valóban őrült.
És bölcs is, tehát mi a válasz a rejtvényre?
Donatello elmélyülten töprengett fölötte, míg végül a hajnal majdnem lecsapott rá. Gyorsan odasietett egy telefonfülkéhez, hogy legalább a telepet felhívja mielőtt ő is és Calebros is elszunnyadna. Umberto vette föl a kagylót, és türelmesen végighallgatta, amíg neki is elismételte a rejtvényt.
- Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?
Donatello sietve felrántotta egy közeli csatorna fedelét. A közelben kell lennie valahol egy biztonságos hálóhelynek. Egy Nosferatunak, aki meg akart lapulni, mindig volt a közelben egy biztonságos hely.

 

1999. július 31., szombat, hajnali 5:14
A 114. utca alatt, Felső West Side, Manhattan
New York városa, New York

Egér alig néhány háztömbnyire volt a metrótól, amikor meghallotta, hogy a világ fölmordul. Éppen a csatornákban kotorászott. Annyi volt idelenn a kincs, és nem kellett attól tartani, hogy a felszínlakók meglátják. Senki elől nem kellett elbújni, senki nem téveszti össze egy nagytermetű kutyával, ha meglátja, és hála Istennek, itt nem volt Sabbat sem. Eddig elég könnyedén le tudta őket rázni, valahányszor ezek a Káinita gengszterek meglátták, de mindig ideges lett tőlük, és ha ideges volt, akkor elkezdett vedleni és nagyon viszketett, amikor vedlett. De az is lehet, hogy ezt csak az a számtalan lény okozta, akikkel megosztozott bozontos szőrzetén.
A térdig érő szennyvízben kutakodott, hátha sikerül kiásnia valamit. Ott is van! Elkapott egy felvillanást, mielőtt ismét elsüllyedt volna. Belenyúlt hát a vízbe, kiemelt egy kéttenyérnyi adagot a szürkésbarna iszapból, és hagyta, hogy az ujjai között kicsorogjon a folyadék. Ott. Egér elmosolyodott. A kezében egy nagyjából sértetlen ürülékdarabot tartott, amelyben félig eltemetve egy tökéletes állapotú, csodálatos ezüstgomb csillogott. Kicsippentette a szemétből, és a többit visszaejtette a vízbe. Ujjaival addig-addig dörzsölgette a gombot, amíg tiszta nem lett, aztán az ujjait beletörölte a bundájába és a ruháiba. Persze a gomb nem volt igazi ezüst, de lehetett volna, és ő el tudta képzelni, hogy az. Csak egy darab fehér műanyag, de csillogott, tehát kincs. Egér legjobban a csillogó kincseket szerette. Beleejtette a zsebébe, és majdnem olyan elégedett volt, mintha egy maréknyi ízletes kukoricaszemet talált volna.
És ekkor hallotta meg a dübörgést. Ez nem a vonatok megszokott, rendszeres dorombolása volt. Azt a hangot és a rezgést Egér már észre sem vette. Az olyan volt, mint egy óra ketyegése, ami csak akkor lesz feltűnő, ha valamiért abbamarad. Ez a hang azonban inkább úgy hangzott, mintha a felszíni épületek, vagy talán az utcák darabokra tépnék saját magukat. Nem is igazán robbanás... talán egy földrengés? Csakhogy ez a zavar mintha egy helyre korlátozódott volna - nem volt távoli, csak elfojtott.
Egérnek kellett egy perc, hogy összeszedje magát, de nagyon is kíváncsi volt, úgyhogy aztán azonnal el is indult. Céltudatosan mozgott a csatornában, fel a rozsdás létrákon, aztán keresztül a keskeny szervizalagúton, amin keresztül eljutott az esővíz csatornába, ahol gyakoribbak voltak a feljáratok és amiből könnyebben ki tudott jutni a felszínre. A dübörgés nagyja már lecsillapodott, mire elérte az első lefolyót, de valami még mindig történt odafenn. Alig egy háztömbnyire volt attól a hatalmas templomtól, amelytől Mr. C. mindenkit eltiltott. De legutóbb azt hallotta, hogy az az Anatole fickó elment, eltűnt. Akkor már nem is számít - gondolta magában - ha egy kicsit közelebb megy, mert a zaj - az ablakokat megremegtető koppanások és csattanások, mintha valaki köveket hajigálna az állványzatról - mintha pontosan onnan jött volna.
Egér nem látott senkit az utcán, de azért mindenesetre gondosan elrejtette magát, mielőtt kimászott volna a csatornából, és lesétált volna a háztömb végéhez. Azonnal észrevette a megrepedezett és széttöredezett aszfaltot - itt nem kátyúk voltak, amelyek nem számítottak újdonságnak. Az aszfalt sávokban töredezett fel. Olyan volt, mint a hullámok egy tavacska felszínén.
A hangok egyre erősödtek, ahogy közeledett a templomhoz. Még most sem tudta hová tenni a zajokat, amiket hallott - olyan volt, mint egy cölöpverő kos hangja: különálló csapások, csak szabálytalan időközökben. Minden egyes puffanás megremegtette a mellkasát.
Egér lelassított, ahogy közelebb ért a templomkerthez. Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy ez a kis expedíció nem volt igazán jó öltét. Volt valami erőszakos a csattanásokban, amitől kezdett ideges lenni. Senki sem sikoltozott - a sikolyok mindig rosszat jelentettek - de mintha nyögéseket és mordulásokat hallott volna a csattanások közötti szünetekben. Végül most is, mint általában, a kíváncsiság győzedelmeskedett az elővigyázatosság fölött. Teljesen tanácstalanul kikémlelt a kőfal mögül.
Aztán csak döbbenten bámulta a szeme elé táruló látványt. Míg végül el nem rohant.

 

1999. augusztus 1., vasárnap, éjjel 1:27
Pendulum sugárút
Baltimore, Maryland

- Jöjjön, üljön ide mellém - mondta Victoria Ash. Marston Colchesternek eszébe jutott egy pajkos kis dalocska: Ülj ide az arcomra, és suttogd, hogy szeretsz! De visszafogta magát.
- Milyen jó, hogy meg tudott látogatni - mondta Victoria.
- Gondolom, meglehetősen elfoglalt, mióta megérkezett a városba - mondta Fin, Alexander Garlotte herceg legfiatalabb gyermeke.
Colchester a szoba távolabbi sarkából figyelte őket. Victoria szorgos hangyaként viselkedett, amióta átköltözött Baltimore első számú Toreadorához, Robert Gainesmilhez. Elültette a bogarat Gainesmil fülébe, hogy szívesen találkozna Finnel, és Gainesmil engedelmesen továbbadta az üzenetet. És most itt volt Fin. Gyönyörű fiú volt ez a Fin, ifjú és jóképű. Akár meg is kötözhették volna, és almát tehettek volna a szájába. Victoria elevenen fel fogja falni. És te ezt egyáltalán nem fogod élvezni, kishaver.
- Alexander elismerően szólt magáról - mondta Victoria. Milyen mulatságos, magáról meg beismerően beszél - Fin nem válaszolt azonnal.
- Valóban? Rólam? - kérdezte hitetlenkedve.
- Természetesen - biztosította Victoria. - Ami pedig az én elfoglaltságomat illeti, valójában nagyon kevés teendőm akad itt. Tudja, milyenek a férfiak... mind meg akarnak kímélni engem a város védelmének terhes és veszélyes feladataitól.
Én szívesen leterhelnélek, bébi.
- Nos, a Sabattal nem szabad kukoricázni - mondta Fin. - Volt már valaha...
- Tehát nagyon figyelmes dolog volt magától, hogy meglátogatott - szakította félbe Victoria. - Tudja - tette egyik ujját a hívogató ajkaira -, bár Alexander nem mondta ki nyíltan, de én azt hiszem, hogy magát szemelte ki utódjának a trónra.
Colchester a homlokára csapott a tenyerével, de senki nem látta őt.
Fin felnevetett.
- Biztosan összekever Isaackel.
- Nem, Isaac rátermett seriff, de én azt hiszem, hogy Alexandernek nagyobb tervei vannak magával. Nem akarom megsérteni a rokonát - nyújtotta ki a kezét Victoria, hogy félresöpörje Fin hajának egy tincsét -, de vannak magában olyan mélységek, amelyeknek nyomát sem láttam Isaacben.
Finnek leesett az álla. Colchester felsóhajtott, megcsóválta a fejét, aztán tisztelgett, mintha egy láthatatlan trombita „Vigyázz!”-t vezényelt volna.
Innen már csak idő kérdése volt. Na, nem mintha Finnek valaha is lett volna bármi kis esélye. Colchester tisztában volt vele, hogy a fiú most jóval a saját súlycsoportja fölötti meccset játszott. Pokolian aranyos, de nem túl okos. Tökéletes eszköz Victoria rosszindulatának közvetítésére. Egyenletes hazugságdiétára fogta a fiút. Csak azt mondta, amit hallani akart, és amit nagyon el akart hinni. Feltöltötte saját eltúlzott fontosságának tudatával, és ezernyi nyilvánvalóan abszurd ötlettel azzal kapcsolatban, hogy mit várhatna el az Atyjától, a hercegtől.
- A magabiztos gyermekeket szereti - biztosította Victoria Fint. Nevetséges! Garlotte minden tőle telhetőt megtett, hogy bólintó-Jánosokkal vegye körbe magát. Csak annyit akart a gyermekeitől, hogy hajoljanak előre, és viseljék férfiasan. Köszönöm, uram. Kaphatnék még egyszer, uram? Colchesternek erről eszébe jutott Katrina, Garlotte középső gyermeke. Na, ő aztán dögös kis csaj. Nem bánnám, ha előttem hajolna előre, és...
- Akkor hát úgy gondolja, hogy oda kellene állnom eléje? - mondta éppen Fin. - Az egész tanács előtt?
- Azt hiszem, mindennél jobban imponálna neki az önbizalom ilyen nyilvános kifejezése.
Colchester felsóhajtott. Ez már veszett ügy! Végül azonban egy mosoly ült ki a Nosferatu szájának arra a felére, amelyet nem szúrt át a túlméretezett, felfelé meredő agyara. Nem volt semmi sürgető oka rá, hogy értesítse Garlotte-ot erről a kis találkozóról. Végül is a herceg nem várhatja el tőle, hogy jelen legyen Victoria minden egyes megbeszélésén. Ha pedig Fin ilyen ostoba módon elhatározta, hogy lángok között akar elbukni, akkor nekik, többieknek is jut talán egy kis szórakozás.

* * * * *

Az igazán nehéz rész csak órákkal azután következett, hogy Fin távozott. Victoria az éjszaka hátralévő részét csendben töltötte a szobájában. Most éppen a kávézóasztalnál ült, ölében egy Baltimore építészetével foglalkozó könyvvel. Időnként lapozott egyet-egyet, de nem úgy tűnt, mintha elolvasná a szavakat vagy látná a képeket. A szemei a távolba révedtek, és nem a könyv kötötte le a figyelmét.
Colchesternek nem volt sok dolga, amivel lefoglalhatta volna magát - kivéve persze a saját gondolatait, és azokat nem igazán tudta kordában tartani. A perverz megjegyzései üresen csengtek, ha nem volt senki, akit feldühíthetett vagy megbotránkoztathatott volna velük. Itt nem volt más, csak a vágyainak tárgya. Akár el is mehetett volna. Ahogy telt az idő, úgy tűnt egyre valószínűtlenebbnek, hogy Victoria elmenne valahová vagy hogy újabb látogatót fogadna. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle híreket várna a közeljövőben. Felhúzta, és útjára engedte szegény, ostoba Fint, és most már csak ki kellett várni, hogy a fiú begyűjtse a jutalmát a hercegtől.
Victoria az ölében tartott könyvre meredt - vagyis inkább az ölében tartott könyv irányába. Nem szólt egy szót sem. Colchester nem tudott olvasni a gondolataiban. Nem tudhatta, hogy miféle tervek vagy emlékek hatására suhant át a csodálatos arcon az a kemény, szinte már fájdalmas kifejezés. Itt már nem tudhatott meg semmit, de ő mégis képtelen volt elszakítani magát a nőtől. Nem is akarta magát elszakítani tőle - vagyis akarta, de valahogy mégsem. Nem tehetett mást, csak nézte tovább.
Piszkosfehér szatén blúzt viselt egy gyöngysorral. A térdeit maga alá húzta a hosszú testhezálló szoknyája alatt. A bokáját és a lábait áttetsző harisnya fedte.
Az idő múlásával Colchester lassan araszolni kezdett a szoba szélei mentén.
Hüvelykről hüvelykre közelített Victoriához, a nő fizikai tökéletességéhez, végül megállt a Toreadortól balra. Két gomb között egy kicsit elállt a testétől a blúza. Colchester csak bámulta a mellek lefelé tartó ívét, és elképzelte, hogy megérinti ezt az ívet és ujjaival követi egészen a melltartó széléig. Küzdött a gondolat ellen, nehogy túlságosan mélyen belemerüljön ebbe a fantáziavilágba. Még most is rejtve maradt Victoria szemei elől. Tapasztalt felhasználója volt a vér adományainak, de még az ő tapasztalata mellett is szükség volt némi összpontosításra ahhoz, hogy fenntartsa a hatást. A fiatalabb, tapasztalatlan Nosferatuknak ez soha nem sikerült volna, de Colchester rejtve maradt.
Ahogy múlt az idő, Colchester legalább ezerszer megcirógatta a Toreadort, és közben egy borzalmas sajgás duzzadt egyre nagyobbra és nagyobbra a lelkében. Ez nem az éhség volt, és nem is pontosan a vágy - Colchester nagyon is jó ismeretségben volt a vággyal, amely az egyik leggyakoribb érzése volt - bár természetesen ez a mélyebb, sokkal áthatóbb gyötrelem a vágy magjaiból sarjadt. Szinte már kétségbeesetten vágyott rá, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse Victoriát, hogy megsimogassa a szatén blúzt és a selymes bőrt. Ki akarta gombolni az egyik sima gombot, aztán a másikat, majd egy másikat...
- Tehetek Önért valamit, Ms. Ash?
Minden izom megfeszült Colchester testében. Pokolba a rajongásával! Nem hallotta a közeledő inast, sem a kinyíló ajtót - ami pontosan a háta mögött volt. A Nosferatu fekete szemei rémülten elkerekedtek, de nem mozdult. Pontosan a háta mögött lévő ajtó és Victoria között kuporgott. Az inas nyilvánvalóan nem látta meg - a hangja és a kérdései ahhoz túl nyugodtak és rutinszernek voltak - de most Victoria az inas felé fordult, hogy válaszoljon a kérdésére.
Egyenesen Colchesterre nézett - és átnézett rajta.
- Semmit, Langford - felelte.
Colchester továbbra is feszülten állt a helyén. Hallotta, ahogy Langford visszavonul, és lágyan behúzza maga mögött az ajtót. Egy végtelenbe nyúló pillanatig Victoria Langford után nézett, egyenesen Colchesteren keresztül. A Nosferatu ebben az elnyújtott pillanatban engedélyezte magának, hogy elhiggye: azok a zöld szemek - most látta meg az aranyszínű pettyeket benne - látják, és szeretik őt. A nő nem menekült előle undorodva, és nem támadott rá. Ránézett, meglátta igaz valójában, és szerette őt.
Ez nem történhet meg. Colchester ezt nem engedheti meg. Nem hagyhatja, hogy meglássa. Ha Victoria meglátná, akkor döbbenet, düh, félelem vagy ennek a háromnak a kombinációja lenne a válasz. Soha nem látna mást benne, mint egy torz-szülöttet. Sem ő, sem pedig senki más. De abban a néhány másodpercben el tudta képzelni...
És ekkor Victoria elfordította a tekintetét. Az illúzió elenyészett, és a szokás szerint most is rejtőzködő Colchester minden eddiginél élesebben érezte a sajgást a lelkében.
Készületlenül érte, amikor Victoria megmozdult a fotelben, letette a könyvet, és felállt. Ha Colchester felé indul, akkor biztosan nekiütközik. Nagy szerencséje volt, hogy a másik irányba indult, és Colchester tisztában is volt ezzel. Nem először átkozta magát, amiért majdnem tönkretette a munkát, amivel megbízták.
Mert erről van itt szó, ez csak egy munka - emlékeztette magát. Túl sok minden zajlott éppen a városban és a környékén ahhoz, hogy egy kéjenc nedves álmává változtassa ezt a megbízatást. Erre lesz majd idő később. A világ minden ideje az enyém - gondolta, és ettől összeszorult a mellkasa, és egy pillanatra eddig soha nem tapasztalt hevességgel érezte a sajgást. Megpróbált talpra kecmeregni, de megingott. Egy hajszálon múlott, hogy sikerült összeszednie magát, mielőtt még ráesett volna a kisasztalra. Egy pillanatig attól tartott, hogy a figyelem lankadása miatt láthatóvá vált. Nem tudhatta biztosan, de Victoria a másik irányba tartott, a fürdőszoba felé, és felkapcsolta a lámpát a helységben.
Colchester a nő után bámult. A tárva nyitva álló ajtó hívta, csábította őt.
Itt már semmi újat nem tudhatok meg - mondogatta magában. Érezte, ahogy elgyengülnek a lábai. Tudta, hogy mennie kellene. Már így is túl sokáig kísértette a szerencséjét. Mind Garlotte, mind pedig Pieterzoon arra kérték, hogy figyelje meg Victoriát, és aztán jelentsen nekik. Torz mosoly lopózott Colchester ajkaira. Mind a két Ventrue irigyelte őt. Tudta, látta a szemükben. Most az egyszer mind a ketten azt kívánták, bárcsak helyet cserélhetnének vele, hogy nézhessék. Csak nézhessék. Hogy közben ne kelljen megbirkózniuk cselszövéseivel vagy elkerülniük Victoria machinációit. Egyszerűen csak nézhessék.
Bárcsak tudnák! - gondolta Colchester. Őt azzal átkozták meg, hogy az örökkévalóságig kizárólag csak nézzen. Garlotte ajándékokkal halmozta el a nőt, és Pieterzoon - Pieterzoon! Victoria gyakorlatilag a lábai elé vetette magát! Megszerezhette volna őt, és micsoda nevetséges áron.
Idióták Colchester tett egy bizonytalan lépést a fürdőszoba felé, úgyhogy nem tudta biztosan, hogy ezt most Pieterzoonnak vagy önmagának címezte. Itt már semmi újat nem tudhatok meg. De azért csak ment tovább. A küszöbön megtorpant, aztán tett egy lépést, majd még egyet.
Victoria ruhái egy pult szélére voltak terítve. A nő egy toalettasztalkánál ült. Egy fehér, bolyhos plüss köntöst viselt, amelyet szorosan megkötött a derekánál, és egy fehér ronggyal és némi hideg krémmel éppen a sminkjét távolította el. Apró köröcskékben dörzsölgette az arcát, és fokozatosan egyre többet és többet fedett fel a bőréből. Egy halandó bőre kipirult volna a dörzsöléstől, de a smink sápadt alapszíne alól időről-időre előbukkant Victoria kékesfehér hullaszínű arcának egy-egy része. Colchester arra gondolt, hogy a Toreadort csak még gyönyörűbbé tette ez az átváltozás. A smaragdszínű szemei most még csillogóbbnak látszottak a tükörben, és a bőrének sápadt kontrasztja mellett csak még gazdagabb lett a tökéletes gesztenyebarna hajának árnyalata. Maga mögött hagyta a tettetett életet, és magára öltötte a halál tökéletességét.
Colchester úgy érezte, hogy most látja őt először. Talán nem sokan voltak olyan szerencsések, hogy így láthassák Victoriát. A Toreador megtisztította az orrát, a járomcsontjait, a felső ajkát, aztán az állát, az arc jobb felének többi részét, végül felfelé végzett a homlokkal és eljutott a bal archoz. Colchester figyelte a szeme előtt zajló átalakulást. Nézte, ahogy ez a nő, aki megtarthatta volna a helyét a halandók között, levetkőzi magáról az álarcát, és a jég és a tiszta hó királynőjévé, az elemi szépség istennőjévé változik.
És ekkor elborult a békés arc. Még mindig apró körökben dörzsölte az arcát a törlőkendővel, de most már gyorsabban és erőteljesebben, mint eddig. Ahogy sötétült az arca, úgy lettek egyre vadabbak a mozdulatai. Az állának bal felét dörzsölgette, de olyan hevesen, hogy úgy tűnt, hamarosan lehántja a bőrt az arcáról, ha így folytatja. Hevesen beledöfött a törlőkendővel az arckrémbe, és ismét megtámadta vele az arcát. Colchester egyre élénkebb kíváncsisággal figyelte.
Csak akkor pillantotta meg azt az apró foltot, ami ennyire feldühítette Victoriát, amikor a nő végül reményvesztetten eldobta a kendőt. Furcsa alakja volt... csak nem egy tekergő kígyó? Colchester közelebb hajolt... nem... nem kígyó, hanem... egy sárkány. Egy feltekeredő sárkány, aki a saját farkába harap.
Victoria közelebb hajolt a tükörhöz, és ő maga is szemügyre vette a jelet. Colchester hátrahőkölt, amikor egy állatias mordulás tört fel a nő torkából. A tükör körül három tucat villanykörte égett. A morgás egyre hangosabb lett, ahogy Victoria kinyújtotta a kezeit, aztán mindegyikkel megragadott és megszorított egy-egy égőt. A körték hangos pukkanással robbantak fel.
Victoria újra és újra megismételte a mozdulatot. A toalettasztalkáról vékony, törött üvegcserepek záporoztak a padlóra, és a torokhangú morgás közben folyamatosan egyre hevesebb és hevesebb lett, míg végül átcsapott egy fülsüketítő, bestiális üvöltésbe. Amikor az üvöltés elérte a tetőpontját, Victoria öklével a tükörbe vágott.
Minden elcsendesedett.
Victoria a szétmorzsolt tükörbe bámult. A becsapódás helyétől háromszög alakú üvegcserepek ágaztak szét pókháló-szerűen. Colchester szemeit folyamatosan a télkirálynőn tartva óvatosan az ajtó felé kezdett hátrálni. Már eleget látott, és az éjszaka is lassan kezd a végére járni. És ekkor Victoria hirtelen felpattant az asztaltól, és megpördült. A Nosferatu ereiben megfagyott a vér, de a nő nem látta meg. A dühös kifejezés az arcán kemény volt, mint egy kerámia maszk, de nem Colchesterre irányult. Victoria ökölbe szorított kezekkel átment az apró szobán, és ügyet sem vetett a meztelen talpai alatt ropogó üvegcserepekre, amelyek belevágtak a húsába, és lehántották a bőrt a talpáról.
Colchester már készen állt, hogy távozik, de mégis képtelen volt megmozdulni, amikor Victoria megengedte magának a fürdővizet. A sajgás, ami időlegesen visszavonult a Victoria arcán látható jel által felébresztett kíváncsiság elől, most újra teljes erővel lecsapott rá. Képtelen volt legyőzni a sürgető vágyát. Rengeteg halandó nőt nézhetne - próbálta meggyőzni magát. Addig nézhetné őket, amíg csak akarja, és aztán meg is kaphatná őket - bizonyos értelemben. Elvehetne a vérüket. De tudta, hogy az nem elégítené ki a vágyódását.
Miközben Colchester magában vívódott, Victoria kioldotta a bolyhos övet a derekán. A Nosferatu egyik kezét a szájára tapasztotta, hogy ne nyögjön fel hangosan. A nő lecsúsztatta a köntöst a vállairól, és hagyta, hogy a földre hulljon. Colchester pislogott. Háromszor egymás után.
Victoria csak néhány másodpercig állt előtte, de mintha ez a néhány röpke pillanat egy örökkévalóságot fedett volna fel előtte - egy örökkévalóságot, ami soha nem lehet az övé. Nézheti Victoriát, figyelheti, ahogy meztelenül bemászik a kádba, de a nő soha nem lehet az övé. Sem ő, sem egyetlen más nő. Még ha vért préselne a lábai között lötyögő, halott húscafatba, még ha erővel rá is mászna Victoriára, akkor sem érhetné el soha a meghittségét, csak az erőszakot. Persze, ha megérintené, még az sem lenne több, mintha egy halandóból enne, mintha elvenné azt, amit nem adnak oda önként. A vágya csak a szerelem kegyetlen megcsúfolása volt, de csak ez volt neki. Soha nem is lesz több. Így hát a kétségbeesett sajgás meggyökerezett, és eluralkodott rajta.
Amilyen kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérintse Victoriát, éppen olyan kétségbeesetten szeretett volna elmenekülni az éjszakába. A Toreador hátradőlt a gőzölgő vízben. Vékony páraréteg képződött a törött tükör fogazott mozaikdarabkáin. A nyitott ajtón kigomolygott a gőz.
Colchester lépett egyet Victoria felé. Aztán még egyet. Majd még egyet, míg végül ott állt a nő szinte teljesen vízbe merült teste fölött. A forró víz közelebb csalogatta a halott húsban megbújó vért a bőrhöz, és így a színe ismét kezdett pirospozsgásabb lenni.
Colchester kinyújtotta felé remegő kezét, de a mozdulat megtorpant, amikor Victoria megmozdult. A nő elzárta a vizet, aztán kéjesen nyújtózkodni kezdett. Végül ismét hátradőlt a vízben, és lehunyta a szemét.
A sajgás már szinte elviselhetetlenné erősödött. Colchester pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme, és hogy a katasztrófával kacérkodik, de szinte akarata ellenére felé nyújtotta a kezét. A remegő ujjai alig néhány hüvelyknyire voltak a tökéletesen kerek mellektől.
És ekkor belenézett a tükörbe, és a tükörben meglátta saját magát. Töredezett, és torz kép volt, de a sötét, fenyegető alak, amely a páraréteg alatt látszódott a tükörben minden kétséget kizáróan ő volt. A groteszk, kolosszális szörnyeteg. Ahogy a saját megdöbbent ábrázatát bámulta a tükörben, az egyik háromszög alakú szilánk megingott, és leesett.

* * * * *

Victoria szemei felpattantak, amikor meghallotta az asztal lapjához ütődő üvegszilánk hangját. Azonnal felült, és a mozdulat által keltett hullámok átcsaptak a kád peremén. Csak egy darabka esett le a fali tükörből, amelyet az előbb tört össze. Nem volt itt semmi rendellenes.
Már éppen vissza akart süllyedni a gőzölgő vízbe, amikor zajt hallott a külső szobából. Egészen úgy hangzott, mint egy becsukódó ajtó hangja.
- Langford? - szólt ki a fürdőből, aztán - Robert?
De másodszor sem kapott választ. Néhány másodpercig még hallgatózott, de többé már nem hallott semmit. Talán tévedett. Újra hátradőlt a kádban, és az elszigetelődésben keresett vigaszt.

 

1999. augusztus 4., szerda, éjjel 12:15
Földmélyi barlang
New York városa, New York

- Mondd el nekem még egyszer, hogy kerültél négy éjszakával ezelőtt a katedrálishoz - mondta Calebros.
Egér szőre csomókban hullott. A bundája még a legjobb időkben sem csillogott valami szépen, és ahogy a dolgok álltak, könnyen megeshet, hogy reggelre teljesen kopasz lesz. És képtelen volt nyugodtan állni. Mindenütt viszketett. Folyamatosan mocorgott és vakarózott. Éppen csak meg bírta állni, hogy ne rogyjon a földre, és egy kis enyhülés reményében ne kezdjen vonaglani a hátán. És közben Mr. C. az asztala mögött ült, és egyre csak ugyanazokat a kérdéseket tette föl neki. Egér alig látta az öreget a papírhalmok, dobozok és a nagy felfordulás mögött. Ugyanakkor egész testében izzadt, és a vékony vérrétegtől csak még jobban viszketett. Ezért még jobban vakarózott, és ettől csak még több szőr hullott ki, amitől csak még jobban viszketett...
- Minden rendben van, Egér! Nem haragszom rád! Csak tudnom kell, hogy mi történt! - Egér újabb véres izzadtságadagot törölt le az arcáról. Van itt benn vagy száz fok, vagy mi? Úgy érezte, mintha egy ragyogó reflektor fénykörében állna, pedig valójában nem volt itt más, csak Mr. C. pislákoló asztali lámpája.
- Gyere ide - mondta Calebros. Görbe karmaival intett, hogy Egér menjen közelebb.
Egér engedelmeskedett - mindig ez volt a legjobb, amit Mr. C. esetén tehetett. Az Öreg Púpos nem tűrte, hogy ellenszegüljenek neki, és az engedetlenség legtöbbször azt eredményezte, hogy kapott egyet a fejére. Nem mintha Mr. C. kegyetlen lett volna, csak elvárta, hogy hallgassanak rá, és engedelmeskedjenek neki. És ennyi. Egér megkerülte az asztalt, ahogy Calebros mutatta, és letelepedett a földre az öreg lábánál.
- Így ni! Így már jobb - mondta Calebros. - Most már nyugodtan beszélgethetünk. - Egér halványan elmosolyodott. Enyhén görnyedten ült a földön, állandó készenlétben. Folyamatosan számított az ütésre, ha véletlenül rosszat szólna.
- Tehát a katedrális közelében voltál. Vadásztál valamire...
- Igen - bólintott Egér. - Kincsre. - Benyúlt a zsebébe, és megmutatta Calebrosnak a csillogó gombot, amit akkor éjjel talált.
- Igen - bólintott Calebros, és gyengéden megsimogatta Egér fejét. - Nagyon szép. És hallottál valamit... valami hangosat, nem túl messziről. Odamentél, hogy megnézd, mi az. Mit találtál?
Egér habozott. A kezében tartott gomb-kincsre meredt - a kincsre, ami a társai szerint nem is volt kincs. Csak egy műanyag gomb. Ne légy ostoba! Ezt mondta Mr. C. is, és aztán tarkón csapta Egeret. De ez nem baj, mert Mr. C. akkor elég izgatott volt, és Egér nem azt mondta, amit az öreg hallani akart.
- Mit találtál a katedrálisnál, Egér?
- A kézembert, és a megolvadt embert.
Egér ezt már korábban is elmondta. Mr. C. látta is a megolvadt embert, mert Egér elvonszolta őt a templomtól, és az esővíz csatornán keresztül elhozta a telepre. Az elégett ruhák, a csöpögő hús, izom és zsír alatt a megolvadt ember egy vámpír volt. Ezt Egér kiszagolta, és a nap éppen fel akart kelni, úgyhogy fedezékbe húzta azt a valamit. Most a betegszobában volt. És Egér vigyázott rá.
- A kézember - próbálkozott gyengéden Calebros - amelyiknek furcsa szemei voltak, éppen elment, amikor te megjöttél?
Egér bólintott. Bizonyos szempontból ez igaz is volt. A kézember éppen távozott, amikor Egér másodszor odaért, miután elfutott, és visszament.
- Egy szobor keze volt nála, és a kéz mozgott. Az összes ujj tekergett - mondta Egér fojtott hangon. A szobroknak nem kéne mozogniuk. Legalábbis nem így. Először senki nem hitte el neki a történetnek ezt a részét. Éppen azért nem szólt arról, amit még ezen kívül látott. Biztos volt benne, hogy senki nem hinne neki, és Mr. C. biztosan meg is ütné.
- És csak ennyit láttál? - kérdezte Calebros.
Egér habozás nélkül bólintott. Ha most megváltoztatja a történetét, akkor Mr. C. tudni fogja, hogy korábban nem mondott el mindent, és akkor tényleg meg fogja ütni... és talán visszaviszi a kennelekbe. Nem mondhatta el neki, hogy mit látott, amikor először kukucskált be templomkertbe - hogy a hatalmas fémszobor morgott, és elverte a megolvadt embert, aki akkor még nem olvadt meg. Korábban erről semmit sem mondott, úgyhogy most sem szólhatott róla.
- Értem - mondta Calebros.
Néhány percig csendben üldögélt, és szórakozottan vakargatta Egér fejét a karmaival. Jó érzés volt. Azt kívánta, bárcsak Mr. C. megvakargatná a hátát, a vállait, a lábát... csak félt megkérni rá.
- Köszönöm Egér - mondta végül Mr. C. - Most visszamehetsz a páciensedhez!
Egér megkönnyebbülten iszkolt kifelé Mr. C. irodájából. Most fontosnak érezte magát, amiért hagyták, hogy ő vigyázzon a megolvadt emberre, bár ha nem számítjuk, hogy letörölgette a lecsöpögő darabokat, akkor nem volt sok teendője. Egér mégis úgy érezte, hogy két kincset is talált, még akkor is, ha a kettőből csak az egyik volt fényes és csillogó.

* * * * *

Calebros figyelte, ahogy az ifjonc eliszkol. Ez a meghallgatás nem bizonyult túlságosan gyümölcsözőnek. Nem is kellett volna erre pazarolni az időt, döntötte el magában. A „megolvadt ember”, ahogy Egér nevezte, rejtélyes volt ugyan, de ennek ellenére nem igazán aggasztotta - eltekintve attól, hogy az egész telep felbolydult, és azt találgatta, hogy vajon mi is történhetett vele. Ez volt a legfontosabb oka annak, hogy Calebrost egyáltalán érdekelte az ügy. Ha ki tudná találni, mi is történt pontosan, akkor megnyugodnának végre a kedélyek. Ettől eltekintve a megégett idegen nem igazán aggasztotta.
Nem kellett volna erre pazarolnom az időt - gondolta Calebros. Idő. Megint itt van az idő - az érzés, hogy kezd elfogyni. De miért, és kinek?
Csak arról van szó, hogy most olyan sok minden történik - mondta magában. Gyűjtsd össze a darabkákat! Én majd összerakom a rejtvényt. Ezt mondogatta a gondjaira bízott fiatal Nosferatuknak, és annak idején Augustin is ezt mondogatta neki. Azonban az volt az igazság, hogy Calebros alapvetően bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy ő volt-e a megfelelő ember erre a feladatra. A rejtvény darabkái még mindig teljesen össze voltak keveredve.
Valójában nem is történik olyan sok minden - győzködte saját magát. Egyszerűen csak úgy érzem. A várakozás rosszabb lehet, mint maga a krízis. Olyan sok elvarratlan szál lógott még szabadon, oly sok volt még a kard, ami csak az alkalomra várt, hogy lecsaphasson. De mindennek ellenére mégis fel tudott mutatni némi haladást.
Emmettől még nem érkezett lényeges információ, de ez bármikor megváltozhat. Calebros feltétel nélkül megbízott a klántársában. Ami pedig a Sabbatot illeti, ők még mindig be voltak ragadva Washingtonba. Persze a viharfelhők már gyülekeztek. Kétség sem férhetett hozzá. De Jon Courier jelentései szerint erősödött a széthúzás Vykos, Polonia, Borges és talán még mások között is. Ez azért várható volt. Széthúzó, vérszomjas alakok voltak, és minél tovább vannak együtt egy lyukba beszorulva, annál jobb a Kamarillának.
Ami a hét klán védőit illeti, hát ők nem ültek tétlenül Baltimore-ban. Jan Pieterzoon elfogadta a Calebros által sugalmazott javaslatot, amit Marston Colchester diszkréten továbbított neki - a szüntelen perverz bohóckodása ellenére Colchester időnként valóban képes volt arra, hogy diszkréten cselekedjen. Mindenesetre Pieterzoon a pszichológiai hadviselés szabályai szerint felfogadott egy orgyilkost. És nem is akármilyet. Lucitát, a madridi kardinális, Moncada önfejű gyermekét. A nő kétségtelenül végezni fog a célpontokkal, amelyeket Jan kijelölt számára, és az ő tettei a parancsnokságtól kezdve mindenkit arra fognak késztetni a Sabbatban, hogy kétszer is meggondolják minden egyes cselekedetüket. Azonban mindezen előnyök mellett az orgyilkos alkalmazásának volt még egy potenciális eredménye, bár ez távolról sem volt biztosra vehető. Volt némi esély arra, hogy ha Lucita belekeveredik a háborúba, akkor ez felkelti egy másik hírhedt orgyilkos, egy bizonyos Asszamita figyelmét, aki már nagyon régóta, és nagyon hevesen rivalizált Lucitával. Idővel majd kiderül, hogy ez bekövetkezik-e, vagy sem. Ismét csak az idő.
Calebros az asztalán tornyosuló papírok között lapozgatott. A lényegesebb kérdések ellenére sem volt képes kizárni a gondolatai közül a megolvadt embert, akit Egér talált. Volt valami a rettenetes eltorzult áldozatban, ami visszhangra talált a lelkében. Talán pontosan erről volt szó - elmélkedett Calebros. Valamilyen szinten azonosult a Vértestvérrel, aki nyilvánvalóan nem volt Nosferatu, mégis olyan borzalmasan torzzá lett. Ez elfogadható magyarázatnak tűnt.
Nincs most idő az érzelgősségre, te vén bolond - dorgálta önmagát. Ott volt Benito Giovanni, és a Sabbat, amiről gondolkozhat. Hogy Hazimel Szeméről, aminek továbbra sem volt semmi nyoma, már ne is beszéljünk! És Anatole! Miután a Próféta feltételezhetően hetekig távol tartotta az Isteni Szent János katedrálistól a Nosferatukat, végre beengedte magához Donatellót, de a Nosferatu most egyetlen gyerekes fejtörőn kívül nem tudott visszaemlékezni, semmire a vele töltött időből. Mintha lenne idejük ilyesmire. És ami mindennek a teteje, Anatole-nak nyoma veszett, mire Calebros emberei bementek a katedrálisba. És aztán ezek a megmagyarázhatatlan események a katedrálisnál a megolvadt emberrel...
Pokolba az egésszel! Calebros mindent megpróbált, hogy száműzze Egeret és az ő titokzatos megolvadt emberét a fejéből, és hogy visszatérjen a munkájához.

 

1999. augusztus 4., szerda, este 11:41 (helyi idő szerint)
Inyo megyei fogda
Shoshone, California

- Mikor lesz alkalmam, hogy gyakoroljak rajta? - kérdezte Kragen. Emmett megpördült a Benito priccse melletti lócán.
- Soha! A kihallgatás az én feladatom.
Emmett hidegen a cella mellett álldogáló két másik Nosferatura meredt. Kragen egy állat volt, ehhez kétség sem férhetett. Már három fa keresztlécet is eltört a fogdának ezen a „nem használt” szintjén, mert elfelejtette lehajtani a fejét. Nem volt éppen egy Oxfordi alapítványi ösztöndíjas, és volt benne valami olyan alattomosság és szadizmus, amitől Emmett szinte irgalmas szamaritánusnak érezte magát mellette. Kragen mögött ott állt Seggarc. Ki is érdemelte a nevét. Emmett őszintén hálás volt a sorsnak, amiért nem kell egy ilyen csapással a vállán elszenvednie az örökkévalóságot.
- Hogy lehetnék jó vallató, ha soha nem csinálhatom? - morgott Kragen.
- Nem kell jó vallatóvá válnod. Azért vagyok itt én - felelte Emmett.
Kragen felhorkant, de többet nem panaszkodott. Seggarc nem szólt egy szót sem. Nem volt valami bőbeszédű. Ezek ketten helyi tehetségek voltak. Igazi kispályások. És én még azt hittem, hogy Montrose egy segg - gondolta Emmett, de aztán elszégyellte magát a rettenetes, bár nem szándékos szójáték miatt. És Montrose természetesen valóban egy segg volt, de itt most nem ez volt a lényeg.
Emmett saját emberei, akiket a keleti partról hozott magával, a másik szobában voltak. Csak biztosítéknak voltak itt. Nem volt túl nagy esély arra, hogy a Giovanni klán felfedezi ezt az akciót. A legnagyobb gondot az okozta, hogy távol tartsa Benitotól Kragent és Seggarcot. Szinte teljesen biztos volt abban, hogy ha a legkisebb lehetőséget is megkapják, akkor egy kicsit túlbuzgóak lennének a fogollyal, és hamarosan már nem lenne többé fogoly. Jelenleg Benito volt az, akit bezártak, de nem azért, hogy a Nosferatukat megvédjék tőle.
- Nézd - mondta Emmett. - Az idegeimre mész! Miért nem fogod a gyomorvérzéses barátodat, és tűntök el innen a francba? - Kragen láthatóan rosszul tűrte a sértést, de azért engedelmeskedett, és csak ez érdekelte Emmettet. Ezek ketten nem fogják befogni a pofájukat, ha ennek itt egyszer vége lesz - gondolta magában, miközben a távozókat figyelte. Ezúttal Kragennek eszébe jutott, hogy lehúzza a fejét. Morgolódni fognak, és mindenkinek kiöntik a lelküket, aki csak hajlandó meghallgatni őket. Ami persze nem is biztos, hogy annyira rossz lenne. Ha minden jól megy, akkor a végén már nem lesz annyira fontos a titoktartás. Talán még jobb is lenne, ha elterjedne, hogy a Nosferatuk rabolták el Benitot. Ez közvetítené az üzenetet, hogy a klán nem fogja meghunyászkodva eltűrni a sértéseket és a sebeket. A Giovannik egy kicsit felbőszülnének, de nem történne semmi olyasmi, amit Emmett és a testvérei ne tudnának túlélni - legalábbis remélte. Ha megmutathatják a többi klánnak az erejüket, akkor az minden kellemetlenséget megérne, amiben a Giovannik részesítenék őket. Persze ezt is csak remélni tudta.
Emmett kivette a zsebéből a miniatűr magnót, bekapcsolta, és letette Benito priccse mellé a földre. A Giovanni nyilvánvalóan látott már jobb napokat is. Bekötötték a szemét, és az első éjszakán, amikor Emmett megérkezett a fogollyal, Kragen és Seggarc mindenféle teketória nélkül levetkőztették, és begyömöszölték egy narancssárga Inyo Megyei kezeslábasba. Emmett azon az éjszakán elhatározta, hogy a két délnyugati szociopata többé nem érhet a fogolyhoz. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy miközben lecserélték a ruháit, azok ketten nemcsak, hogy ejtettek egy mély vágást a fején, de el is törték Benito karját. A Giovanni akkor torporban volt, úgyhogy Emmett nem csapott nagy lármát a dolog körül, de azt elhatározta, hogy itt csak akkor lesz vérontás, ha ő is úgy akarja.
A vágás nem záródott be Benito fején, és a seb vonzotta a legyeket. A karja még mindig törött volt, de elég egyenesnek tűnt ahhoz, hogy jó esélye legyen a gyógyulásra - ha, és amikor Emmett elég vért ad neki hozzá.
Kragen és Seggarc nélkül a priccs megnyugtató volt, mint egy olcsó ravatalozó a virágok nélkül. A csupasz téglafalakat az ehhez hasonló intézményekben szokásos halvány rózsaszínűre festették. Ezúttal a toalett teljesen fölösleges volt.
A rácsos ajtó kulcsait Emmett a zsebében tartotta. Előrehajolt, és Benito priccse alól előhúzott egy aktatáskát. Beállította a zár kombinációját, aztán felnyitotta a táska fedelét, és kivette belőle az egyik kémcsövet. Mindegyik kémcső tele volt vérrel. Emmett elővett egy szemcseppentőt, amit feltöltött a kémcső tartalmával, aztán közelebb hajolt Benitohoz.
A Giovanni mindig is elég húsos volt egy Vértestvéréhez képest. Jól tartotta a városi élet - vagyis az élőholt lét. Na mindegy, Emmettet úgysem érdekelte soha a szemantika. Most azonban Benito tésztafehér bőre ráfeszült a csontjaira, mint valami fonnyadt szilvahéj. A gondolat kuncogásra késztette Emmettet. Aha. Van itt nekem egy óriási vámpírkörtém.
- Jó neked - mondta. - Jó karban tartanak.
Ekkor eszébe jutott a felvevő. Felvette a földről, visszatekerte a szalagot, és újraindította a felvételt.
Mielőtt belecsöpögtette volna a vért a szájába, először elhessegette a fogoly ajkairól a legyeket. Benito bőre elporladt, mint a megpörkölődött papír, ahol Emmett ujjai hozzáértek. Nagyon gyengéden szétnyitotta Benito száját, és elkezdte belecsöpögtetni a vért a szemcseppentőből. A Giovanni szinte azonnal akaratlanul is mélyen beszívta a levegőt a kicserepesedett ajkai között. Megpróbált inni. A teste próbálta magába szívni a táplálékot, amire olyan nagy szüksége lett volna. Egy újabb csepp. Benito szürke, aszott nyelve csapkodni kezdett a levegőben, mint egy jámbor, de kétségbeesett földalatti teremtmény, aki csak most próbálgatja a nappal fényét. Emmett adott neki még két csepp vért, aztán egészen közel hajolt a füléhez.
- Gary Pennington - suttogta a Nosferatu, és két újabb bíborszín cseppet pottyantott Benito szájába. - Gary Pennington - suttogta ismét.
Ez a kevés vér még akkor sem lett volna elég, hogy Benito visszanyerje az erejét vagy nekilásson meggyógyítani a sérüléseit, ha Emmett egyszerre odaadta volna neki az egész csepegtetőre valót, de arra elég volt, hogy lassan elkezdje visszanyerni az öntudatát. A szemét borító kötés alatt a szemek görcsösen pislogtak. Benito nyelve vér után kutatva folyamatosan próbálgatta a levegőt.
- Hogy múlik el a világ dicsősége, te nagyképű fasz - sziszegte Emmett. - Meg fogok tudni mindent, amit te tudsz! Már csak idő kérdése. Már vártunk két évet, és ha kell, várhatunk még kettőt.
Elhelyezett egy csöppet Benito arcán, hogy a kétségbeesetten küszködő nyelve éppen csak ne érhesse el. Benito megpróbálta a levegőbe dobni magát, de még az ágytól is alig tudott elszakadni. Nem volt elég erős. Még akkor sem lett volna elég ereje, hogy felemelje a kezét, ha nem lettek volna összekötözve a háta mögött.
- Gary Pennington - mondta Emmett ezúttal egy kicsit hangosabban. - Ő segített neked, ugye, Benito? Ő is benne volt. Aztán megölted, igaz? Mindent tudni akarok! Minden részletet! Mindent el fogsz mondani nekem! Te vetted fel vele a kapcsolatot, Benito? A te ötleted volt? Benito...
Emmett megszorította a gumisapkát a szemcseppentő végén, hogy az egész vér lecsorogjon Benito tátogó szájába. A Giovanni nyelve azonnal újra életre kelt, és egyik oldalról a másikra csapkodva minden csöppet fel tudjon szívni. Jó pár éjszaka óta most először hagyta el valamiféle hang Benito torkát - egy halvány gurgulázó nyögés.
- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...
Emmett kivett egy másik kémcsövet, és újratöltötte a szemcsepegtetőt. Csak lassan téríti magához Benitot. A művészeti szaktekintély jelenleg alig volt több az elemi ösztönök öntudatlan halmazánál, egy kupac éhező, élőholt húsnál, de Emmett eszméletére téríti. Nagyon lassan. Benito csak annyit fog tudni, hogy éhezik, és vágyik a vérre. És minden egyes cseppnél hallani fogja azt a nevet.
- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...
Először néhány alapvető motorikus reflex fog visszatérni, de aztán a homály lassan oszlani kezd majd. Emmett pedig ott lesz, és vezeti az úton.
- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...
Három órával, és három újabb kémcsővel később Benito beszélni kezdett. Először egyszerűen csak válaszolt az Emmett által elsuttogott nevekre, de hamarosan ő maga mondta ki a neveket. És nem azokat, amelyeket korábban hallott. „Nickolai...” - recsegte Benito. A harmadik magnószalag kezdetére már mondattöredékekig jutott. Még nem állt teljesen készen a dátumokra és a lakcímekre, de Emmett biztos volt benne, hogy hamarosan azok is sorra kerülnek, mint ahogy a tervek, és az aljas cselszövések.
Ó igen! Sorra fognak kerülni - gondolta Emmett. Csak idő kérdése.

 

1999. augusztus 5., csütörtök, éjjel 1:51
Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

- Ne mozogj, barátom!
Nickolai felemelte az I  NY pólót, amit a rakoncátlan páciensének vásárolt. A mély hasi sebek voltak a legcsúnyábbak - szétmarcangolt belső szervek, inak és izmok - de ezek nagyrészt már begyógyultak. A belső szövetek összeforrtak, és még a korábban tátongó bemeneti nyílás is nagyrészt begyógyult már. Az ötszörös karomnyomok a mellkasán és a vállán már teljesen eltűntek, és a bal kar ismét használható volt. És mindez a megújulás mindössze két prosti vére árán.
Nem, a páciens fizikai egészségénél sokkal aggasztóbb volt a mentális állapota...
- Itt van már? Azt mondtad, hogy itt lesz - mondta a páciens. A mentális állapota, és az a tény, hogy a bűzlő, fröcsögő Szemből folyamatosan savas genny szivárgott a lepedőre.
- Igen, Leopold. Ide fog jönni! Megígérem! Bízhatsz bennem - biztosította újra Nickolai.
Laikus szavakkal élve Leopold kiégett. Csak kivételes esetben hagyták el értelmes mondatok a száját, és ha egy ritka alkalommal sikerült érthető gondolatokat kimondania, akkor mindig a nő után kérdezősködött. A jobb szeme, a normális a kettő közül, örült, fanatikus csillogással meredt a semmibe. A másik, a Szem, drámai módon kidudorodott, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a túl kis méretű üregből. A szemhéjként szolgáló húsos membrán nyilvánvalóan sötétebb színű volt, mint Leopold bőre - mintha bárki is kételkedhetne abban, hogy nem ő volt a Szem eredeti tulajdonosa. Az egész helyzet tisztátalanságát csak tovább tetőzte a szemgolyóból szüntelenül csöpögő bűzös, zselészerű váladék sistergése.
Nickolai irigykedett. Lenyűgöző - gondolta legalább percenként. Hogyan botolhatott bele egy ilyen közönséges újszülött egy ilyen csodálatos... valamibe? A titok azonban jelenleg biztonságban el volt temetve Leopold megbomlott elméjében. Egyéb titkokkal egyetemben. Nickolai már gyanította, hogy milyen állapotban lehet a fiú elméje, de minden gyanúja beigazolódott, amikor öt éjszakával ez előtt fizikailag is rábukkant a Central Parkban bolyongó ifjoncra. Leopold egy kőből faragott kezet cirógatott - és a kéz pedig őt simogatta. A fiú semmire sem emlékezett abból az időből, amikor még együtt voltak.

* * * * *

Leopold azonban emlékezett. A Látás fantasztikus prizmáján keresztül figyelte a tanítót. A tanítót Nickolainak hívták. Leopold ismerte ezt a nevet. Rengeteg nevet ismert. És nagyon sok mindenre emlékezett.
Leopold számára az igazság egy hatalmas, sötét, föld alatti folyam volt. Ő pedig a krétafehér parton sétálgatott. A folyó helyenként egyenesen, céltudatosan áramlott a célja felé, míg másutt a meder kiszélesedett, és a sodrás már nem volt annyira erős. A víz elbizonytalanodott, ágakra bomlott és a kövek között és a beteges mocsári fák gyökerei között csordogált tovább. A fák ágait lehúzták a spanyolmoha bíborszínű csomói - az élő kő boltíves sötétjében.
Leopold közelebb lépett a folyóhoz. Ki ez a személy, akit lát? Ebben a pillanatban már nem jutott eszébe a név, ami pedig egyetlen szempillantással ezelőtt szinte már családiasán ismerős volt. Nem számít! A pocakos férfi nem ő volt. Ez itt nem Leopold múzsája. Korábban azt hitte, hogy ismét rátalált. Azt gondolta, hogy a múzsája kézen fogva vezeti őt, de többé már nem volt teljesen biztos ebben. Érezte a jelenlétét, a közelségét a sárkány temetőjében, de vajon újra felfedi-e magát előtte? Már így is olyan sok mindent kapott tőle. Nem lehet mohó. A múzsa elvezette őt a barlangba, és megajándékozta a szükséges eszközökkel.
A mesterművem...
Leopold a vízre meredt a lábai előtt. Vér csöpögött a lecsüngő moháról, és köröket festett a folyóra. A hullámok lustán terjedtek szét mozgás közben, és a becsapódás helye sima és tiszta maradt utánuk. Egészen a következő csöppig. Leopold beledugta a lábát a vízbe.
Ismét a barlangban állt, és a mesterműve ott tornyosult előtte. Soha még nem ismert ilyen kielégülést, ilyen békés kimerültséget, amelyet beragyogott a legügyesebb és legmegfoghatatlanabb szerető jelenléte által hátrahagyott derengés. A múzsája suttogó ígéretekkel hozta őt ide és végül állta a szavát. A farkasok rámeredtek. Biztosan felfogták micsoda megtiszteltetésben lehet részük, mennyi kegyben volt része a furcsa létezésüknek akkor, amikor részeseivé válhattak a tökéletességnek, amikor Ők maguk lehettek a tökéletesség egy töredéke. A faragott kő behemót oszlopára vércsermelyek tapadtak, mint az izzadtság a szerelme homlokára.
Egy másik arc figyelte Leopoldot. Tanító? Nem, és nem is a Múzsa. Egy másik nő, egy látnók, akit Leopold megérintett és tanulmányozott. A látnók elhelyezte benne a magját - Leopoldot nevetésre késztette az irónia - és ő újra megszülte őt.
Voltak itt mások is - oly sok látogató. És Leopold tanítója is.
- Kerestelek téged, Leopold - mondta akkor.
De Leopold akkor túlságosan elfoglalt volt. Három nap, és három éjszaka dolgozott megállás nélkül. A Múzsa vezette a kezét, és a tanító figyelte a válla fölött - bár az igazat megvallva Leopoldot túlságosan lenyűgözte az alkotás ahhoz, hogy folyamatosan a többiek jelenlétére figyeljen. És amikor végzett, mintha hirtelen az összes kő súlya ránehezedett volna. A nyomás alatt először térdre roskadt, majd hasra feküdt a padlón.
Arra ébredt, hogy a Látás eltűnt. Elvették tőle. Ellopták.
- Vissza akarod kapni, Leopold? Én segíthetek neked. Ismét a tanító szólt hozzá. De milyen ostoba is egy tanítóhoz képest. Vissza akarja-e kapni? Nem szól-e a vér a vérhez? Nem vonzza-e a nagyság az érdemteleneket?
- Az enyém lesz! - sikította Leopold. - Az enyém lesz! Már a puszta emlék is túl fájdalmas volt, és Leopold visszahúzta a lábát a vízből. Megvárta, míg a lába által keltett hullámokat elsodorja a víz, és aztán újra próbát tett a vízzel.
A sárkány temetőjében volt. A Látást visszakapta. A tanító hozta el a városba. Én segíthetek neked. Átlépett a kapun. Leopold megtalálta a tolvajt, a kígyót, és megmutatta neki, hogy milyen veszedelmes és téves útra tévedt. Ez volt a múlt. A jogos felháborodás máris kezdett semmivé foszlani. Végül is semmilyen maradandó kár nem érte. Újra bírta a Látást, és a kezében tartotta a Múzsa kezét - de a Múzsáját nem.
- Csak egy szobor darabja - mondta a tanítója. - De én segíthetek neked megtalálni a Múzsádat! Gyere velem, Leopold! Hát nem segítettem neked a Szemnél is?
Leopold kihúzta a lábujjait a folyóból. A lábát vér borította, ő pedig figyelte, ahogy elsodródik a vöröslő víz. Tanácstalan volt, nem tudta, mihez kezdjen legközelebb. A Látást visszakapta, de a Múzsája eltűnt. Megpróbált a tanítójára, Nickolaira - így hívták - figyelni. De a tanító oly távolinak tűnt.

* * * * *

- Leopold?
Nickolai képtelen volt követni az újszülött jobb szemének üres pillantását - ami valami nem létező látványra meredt a távolban. Nickolait sokkal jobban érdekelte a bal Szem. A kidülledő golyó folyamatosan mozgásban volt, mint valami örökké kíváncsi állat. Vagy örökké éhes állat - gondolta Nickolai. Folyton változtatta a helyzetét, és az üszkös genny folyton szivárgott és csordogált.
Lenyűgöző!
Úgy tűnt, Leopold még akkor is tudta, hol van a Szem, amikor Nickolainak sikerült elérnie a művész megroppant elméjét, amikor összerogyott a barlangban a természetfölötti fáradtságtól, és elvették tőle a Látást. Nickolai csak elvitte a városba az árulás feldühödött áldozatát, és a többit elvégezte Leopold. Most pedig újra övé volt a Szem. Nickolai ápolta, amíg vissza nem nyerte az egészségét - legalábbis fizikailag. Azonban attól tartott, hogy Leopold elméje már átlépte azt a határt, ahonnan még lehet visszatérés.
A pislogó, szivárgó Szem nem volt hajlandó eloszlatni ezt az érzést. Mégis sokat tanulhatott. Óriási hatalom volt ebben a valamiben. És csak az Istenek tudhatják, de Nickolainak nagy szüksége lesz rá. Leopold talán valóban finom szerszámnak, éles fegyvernek bizonyulhat. Az ellenségei már a nyomában jártak. Fény derült a titkára - vagy ha még nem, akkor hamarosan.
Hátat fordított Leopoldnak. A Szem szokás szerint figyelte, de a jobb Szem csak valamilyen jelenést látott, amit a töredezett elme vetített elé. A boszorkánymester átment a másik szobába, és felvett egy vérrel teli üvegcsét az asztalról. Mindössze egyetlen cseppnyi vért gyűjtött be azon a sorsdöntő éjszakán - de nem az ellenségétől, hanem a szövetségesétől, de a varázslatos művészetek nagyon is hasznosak voltak. Egy cseppből kettő lett, kettőből négy, és így tovább, míg végül tele nem lett az üvegcse.
A díszes foncsorozott tükör előtt állva Nickolai kihúzta a dugót az üvegcséből, aztán egy kis adag vért töltött egy darab tiszta selyemre, egy rég halott király halotti leplének egy darabjára. A boszorkánymester megtörölte a selyemdarabbal a tükör lapját, és a visszatükröződő hotelszobát egy másik tükörkép szorította ki ott, ahol a szövet megérintette az üveget. Csupasz tégla és rácsok. Egy rettenetes szörnyeteg hajolt közel Benitohoz, hogy hazugságokat suttogjon a fülébe.
Nickolainak nem kellett sokáig néznie a jelenetet ahhoz, hogy mindent megértsen. Az igazság teljesen nyilvánvaló volt. Benito elárulta őt, és a titkok felhalmozói hamarosan az ő titkát is birtokolni fogják. Legyenek átkozottak!
Visszament a másik szobába, és megállt Leopold fölött. Micsoda nem várt ajándék ez a Szem - gondolta Nickolai. Még annyi előkészület várt rá, és vajon ki tudná megmondani, hogy mikor csapnak le rá az ellenségei.

 

1999. augusztus 7., szombat, este 10:10
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz! - Calebros csodálkozva szemlélte ezt az új, furcsa fordulatot, amit az istenek perverzitásukban jónak láttak rázúdítani. Nem elég, hogy a Nosferatu klán egyetlen tagja sem volt képes megmondani neki, hogy hol tartózkodik jelenleg Hesha Ruhadze, a Setita nemes - és a kígyót éppen itt, New Yorkban látták utoljára! Bosszantó! -, de most itt van ez a fura kis Ravnos, ráadásul mindennek a tetejébe egy Gangrel barátnővel, aki szintén Heshát keresi, és követelésekkel áll elő a csatornapatkányok felé. Ez a Khalil nevű Ravnos nem volt éppen egy kellemes fickó. A követelései, vagy legalábbis egyes követelései, igencsak eltúlzottak voltak, és időnként mintha valamiféle rohamok gyötörték volna. Furcsa. Az egész nagyon furcsa.
Természetesen lehetséges, hogy ez a Khalil képes lenne teljesíteni az egyezmény rá eső részét, de ennek ellenére a tény továbbra is tény maradt: még ha Calebros rá is szánta volna magát, hogy egyezséget kössön az ifjonccal, a Nosferatuk még akkor sem ismernék a választ Khalil kérdésére. Nagyon kellemetlen. Calebros talán már csak elvből is visszautasítja a Ravnost, még akkor is, ha esetleg tudná hol tartózkodik Hesha, de idegtépő volt, hogy képtelenek lettek volna eleget tenni egy potenciális egyezségnek.
Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták Calebrost, amikor Umberto berontott a szobájába. A fiatal Nosferatu szája teljesen eltorzult, annyira undorodott a hírektől, amiket hozott - bár Calebros már régen megtanulta, hogy ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket egy olyan ember arckifejezése alapján, akinek nem voltak ajkai.
- Öhöm... friss hírek - mondta Umberto, és lelkesen meglengetett egy nyomtatott jelentést.
Calebros attól tartott, hogy igaznak bizonyul az első benyomása. A „hírek” rosszak lesznek.
- Igen? - keményítette meg magát a várható kellemetlenségek fogadásához.
- Jelentik, hogy... öhöm, látták Anatole-t.
- Ó?
Ez nem volt annyira rossz. A Gyehenna Prófétája eltűnt, miután négyszemközt beszélt Donatellóval. Nyom nélkül. A rejtőzködés és a rejtett dolgok felfedezésének mesterei, a Nosferatuk, mintha senkit sem lettek volna képesek megtalálni manapság, így hát kétszeresen is hasznos volt, hogy megpillantották Anatole-t, mert Calebros úgy döntött, végül mégiscsak enged Jeremiah sürgető kérésének, és hasznát veszik Anatole New York-i jelenlétének. Csak nem azon a módon, amit Jeremiah olyan vehemensen javasolt. Ebből majd megtanulja, hogy máskor ne ejtse túszul a jelentéseimet - gondolta Calebros. Éhes patkányok ide vagy oda, ő akkor sem fogja babonaságokra elpazarolni Anatole tehetségét! Ezzel szemben az Emmettől érkező hírek már nagyon is érdemesek voltak a Próféta figyelmére. Ha Jeremiah igazat beszélt, és tényleg képes irányítani a Próféta sajátos képességeit, akkor hamarosan óriási szolgálatot tehetnek a Nosferatu klánnak. Az első lépés egyszerűen az lenne, hogy Jeremiah-nak csatlakoznia kellene Anatole-hoz.
- Hol látták? Umberto habozott.
- Ööö... egy... uh, vagyis... éppen felszállt... egy buszra.
- Egy buszra - mondta ridegen Calebros. - És hová tartott, könyörgöm?
Mondd, hogy a város túlsó végébe, kérlek - imádkozott magában.
- Chicagóba. A vörös szemnél.
- Vörös szem - pislogott Calebros. - De hát az...
- Órákkal ezelőtt volt. Igen, uram.
Hihetetlen.
- És mi tartott ilyen sokáig? Ki...?
- Szagos bátyó.
- Ó, már értem!
A Nosferatuk nagyra tartották Szagos bátyót, de az öreg a saját időrendje szerint járt el, és ezt semmi nem változtathatta meg, bármit mondjon is Calebros vagy akárki más.
De még nincs veszve minden. Még nincs. Calebros gondolkodás közben a dudorokkal borított koponyáját vakargatta a karmaival. Az Emmettől kapott információk alapján Chicago egyike volt azoknak a helyeknek, ahová Calebros először vitette volna Jeremiah-val Anatole-t. Véletlen egybeesés? A Próféta esetében Calebros nem hitt a véletlen egybeesésben. Azt azonban még mindig nem tudta eldöntetni, hogy ez a kinyilatkoztatás jót vagy rosszat jelent-e a számára. Egy azonban biztos.
- Azonnal keressétek meg Jeremiah-t - parancsolta Umbertonak. - Adjátok meg neki a busz rendszámát, a célállomást, satöbbi, satöbbi, aztán azonnal vigyétek Jafferhez a La Guardiára! Azt akarom, hogy a pályaudvaron várja azt a buszt, amikor megérkezik! Negyed órán belül összeállítok neki egy aktát, azt valaki vigye el neki a repülőtérre! Gondoskodj róla!
- Értem.
Umberto sietősen távozott a szobából. Kétségtelenül örült annak, hogy a helyzet azonnali cselekvést kívánt, és így Calebrosnak nem volt ideje feldühödni.
Azonban maga Calebros már nem volt biztos, hogy dühösnek, zavartnak vagy rémültnek kellene-e lennie.

* * * * *

Néhány órával később egy futár érkezett Colchestertől, Baltimore-ból. Bármerről nézte is, igencsak komor híreket hozott - vagy a Kamarilla összeomlásáról szóltak, vagy a Végső Éjszakák kezdetét jelezték.
Jeremiah azt szerette volna, ha a babonaságoknak szentelheti az Anatole-lal töltött idejét. Nos, akkor most lesz neki még valami, amivel elfoglalhatja magát, amíg a Gyehenna Prófétája mellett virraszt.

 

1999. november 12., péntek, este 11:47
International Ltd., Water Street
New York városa, New York

Csak kevesen vették észre Federico diPaudát, bár a Kamarilla hadműveleti bázisában volt. A Nosferatu arkón egyszerűen csak egyike volt a számtalan jólöltözött, zord, jóképű Vértestvérnek. Szokás szerint most is figyelt és várakozott, amíg a többiek telefonáltak, küldöncöket irányítottak, és a várost ábrázoló számtalan térképet tanulmányozták. Tegnap éjjel már kivette a részét a harcból, amíg Pascek ítélethozó tartalékban maradt, arra az esetre, ha komoly gond adódna. Ma éjjel azonban Pascek élte ki a vérszomját, és Federiconak jutott a tartalékos szerep. A városban tartózkodó második ítélethozó valahol máshol tartózkodott. Ő nem akarta annyira közvetlenül is kivenni a részét a csatából. A Nosferatu klán tagjain kívül pedig egyetlen Vértestvér sem tudott arról, hogy a városban tartózkodik egy harmadik ítélethozó is.
A hollandiai Jan Pieterzoon ebből az amerikai irodából irányította a Kamarilla erőfeszítéseit.
- Ez a legfrissebb lista? - kérdezte van Pelt, a titkárként szolgáló ghoulját, akitől éppen most kapta meg a késésben lévő osztagok neveit és legutolsó helyzetét tartalmazó papírlapokat.
- A 11:30-as állapotok szerint. - Pieterzoon lapozgatni kezdte a jelentést.
- Még mindig semmi hír Bell arkónról? - kérdezte egy pillanattal később.
- Semmi, uram.
A parancsnoki állást két éjszaka után Queensből, az Aqueduct Versenypályáról áttették Manhattan üzleti negyedének szívébe. A komoly veszteségek ellenére az első két éjszakán jól mentek a dolgok. Sikerült végezniük Armando Mendes-zel, Polonia kardinális helyettesével. A Sabbat jelenlét jelentős része, ami általában gyakorlatilag bevehetetlenné tette volna a várost, most kiáramlott dél felé, és Baltimore-ban garázdálkodott - ahogy Pieterzoon, és Bell arkón remélték. Persze ez távolról sem jelentette azt, hogy nem lettek volna Káiniták a Városban, Amelyik Sohasem Alszik. Az ostromlók meglehetősen szervezett ellenállásba botlottak Queensben, de az ellenállás felmorzsolódott a La Guardia és a JFK melletti összpontosítási körletekből indított kétirányú támadás súlya alatt. Ezzel szemben Brooklynban - ahol Federico a múlt éjszaka nagy részét töltötte - még mindig meglehetősen kaotikusak voltak a dolgok, és időnként még mindig voltak elszórt csatározások. Ettől eltekintve azonban a Kamarilla sikeresen megtörte a Sabbat hatalmát ebben a két körletben. Az ellenséges túlélőket visszaszorították észak és nyugat felé, egészen az East Riverig.
Manhattan déli részének nagy része eddig is Kamarilla erősség volt, de ezt a vonalat most kitolták a Central Parkon túlra észak felé. Ezzel már csak Staten Island maradt, ahol Pascek éppen most próbált kiépíteni egy hídfőállást, és nyugat felé Bronx Harlemmel és Washington Heights-el afféle senki földjévé vált. Éppen ez volt az a terület, ahol Bell arkón olyan sikeresen tevékenykedett, és ahonnan az utolsó hír érkezett róla tegnap kora este.
Pieterzoon ma éjjel láthatóan kevésbé volt gondterhelt, mint a korábbi éjszakákon, bár láthatóan aggasztotta, hogy nem kap hírt Bell felől. Talán Jan önbizalma annak köszönhetően tért vissza, hogy a támadás jól haladt, és a jelentésekből ítélve eddig igencsak sikeresnek bizonyult vagy pedig azért, mert Pascek ma éjjel kint volt a fronton, és nem figyelte reménykedő keselyűként a Ventrue minden egyes mozdulatát.
- Edwin - mondta Pieterzoon, és egy Vértestvér kezébe nyomta a jelentés lapjait, aki láthatóan teljesen otthonosan mozgott a vállalati szféra Amerikájának felgyorsult ritmusú világában.
Edwin Mitchell megigazította a nyakkendőjét, helyére tette a fejhallgatóját, és nekilátott, hogy ő maga is áttanulmányozza a Küldetés Közben Eltűntek listáját. Ő volt a legfiatalabb Michaela három megmaradt gyermeke közül - legalábbis három volt belőlük a támadás kezdete előtt. A legidősebb elesett, és ezt meg is erősítették, míg a második legidősebb tegnap este tűnt el. Michaela egy osztagot vezetett Bronxban, ahol a Sabbat a legszilárdabban tartotta magát. Senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Pascek neheztelése kifejezéseként rendelte őt éppen a város legveszélyesebb részére, és az is köztudott volt, hogy az ítélethozó valószínűleg a Belső Kör érzéseinek adott hangot ezzel a lépéssel.
- Engem kihúzhattok arról a listáról - mondta Theo Bell a küszöbről, de a feltűnése által okozott megkönnyebbülés csak addig tartott, amíg az irodában tartózkodók jobban szemügyre nem vették.
Az arcán rettenetes sebek éktelenkedtek, és mintha megolvadt bőrfoltok tarkították volna. A vér jól látszott a nedves kendőn, amivel az állát borogatta. A méretes bőrdzsekije, ami még a legjobb időkben is úgy nézett ki, mintha abban aludt volna, most több helyen elszakadt, és elszórt égésnyomok látszódtak a felületén. A hadműveleti központban szinte azonnal semmivé olvadt a beszélgetés és a telefonhívások moraja.
- Mi történt? - kérdezte halkan Pieterzoon, de a csöndben mindenki hallotta a szavait.
- Az a kibaszott Szem-lény - mondta Theo. - Még soha nem láttam ehhez hasonlót!
- Sikerült...?
Theo megrázta a fejét.
- Elmenekült! Vagy a pokolba is, talán pontosan én voltam az, aki megmenekült. Nem is tudom. De két jó emberembe került, két másik pedig ki tudja meddig nem áll még talpra.
- Harlemben? - kérdezte Jan.
- Aha! Tegnap éjjel történt, de csak most tudtam idejönni. Túlságosan ki voltam facsarva.
Jan magába szívta a szavait, és azonnal nekilátott, hogy beillessze a város minden részéből érkező jelentések mozaikkockái közé. A kényelmetlen csönd nem akart eloszlani, de ekkor Mitchell az ujjával a fülébe szorította a fülhallgatót. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.
- Heves harcokat jelentenek Bronxból - adta tovább az információt Jannak. - A herceg csapatai harcban állnak... és szorongatják őket. A Sabbat soraiban látták... Lambach Ruthvent... - szorította még erősebben a fülére az apró fülhallgatót. - Ismételje, kérem! - Komoran bólintott, aztán felnézett Pieterzoonra. - És Poloniát.
Federico habozás nélkül előre lépett.
- Készen állok - mondta Pieterzoonnak.
Jan beleegyezően bólintott, aztán odafordult Mitchellhez:
- Mi az aktuális helyzetük?
- Aktuális helyzet? - kérdezte Mitchell, aztán elhallgatott. - Pontosan a Whitestone Bridge-től északra.
- Federico - mondta Pieterzoon -, vigye a tartalékot! Használja a Throgs Necket! Nyugatról beküldjük a manhattani csapatokat, és a hátukba kerülünk.
- Az az én területem lenne - mondta Theo Bell. Pieterzoon hosszasan nézte az arkónt, hogy amennyire csak lehet, felmérhesse a sérüléseit és a kimerültségét.
- Nem hiszem. Itt van rád szükségem... arra az esetre, ha valami adódna.
- Én képes vagyok rá - mondta Mitchell.
Ő talán nem rendelkezik harctéri tapasztalatokkal, de a hercege és Atyja odakinn van, és minden jelenlévő látta a szemeiben égő tüzet.
- Rendben - mondta Pieterzoon. - Akkor rajta!
Federico éppen kilépett az ajtón.

 

1999. augusztus 31., kedd, este 12:19
Egy eldugott odú
New York városa, New York

Calebros és Hesha csöndben üldögéltek, és várakoztak.
A Nosferatu még mindig bosszankodott, amiért egy hónapon át a hírhedt Setita, a megolvadt ember, ott volt az orra előtt - néha szó szerint -, és ennek ellenére világszerte kutattak utána. Csak találgatni tudott, hogy vajon mennyi időt és energiát fecséreltek el. Az agyát gyötörte, próbálta megtalálni Heshát és a Szemet, mikor mind a kettő ott volt a hátsó udvarban, gyakorlatilag az orra előtt. Az egyik áldozatul esett a másiknak. Folyton mondogatta magában, hogy lehetetlen lett volna felismerni Ruhadzét, amikor Egér rábukkant a Szt. Jánosnál. Még most is nehéz volt ráismerni. A Setita egy halom nyers var és szivárgó fekély volt. Inkább egy viharvert koldusnak tűnt, mint egy befolyásos Káinitának. Persze még távolról sem épült fel, de a korábbi állapotához képest csodálatosan egészséges lett. Akár megbocsátható volt a tévedése, akár nem, Calebros még mindig nem bocsátott meg magának és a legfrissebb események sem javítottak sokat a hangulatán.
A két széktől, amiben ő és a Setita ült, valamint egy harmadik, egyelőre még üresen álló ülőalkalmatosságtól, a fejük fölött futó csupasz csövektől és a sarokban ragyogó elektromos lámpástól eltekintve a nedves, kőfalú kamra üres volt. Calebros néha dobolt egy kicsit a karmaival az ölében tartott sárga jegyzettömbön, de abbahagyta, amikor rádöbbent, hogy idegességében kilyukasztotta a felső lapot. Átfordította a megcsonkított lapot, és jegyzetelni kezdett a következőre.
- Nem történt semmi jóvátehetetlen - mondta lágyan a Setita. - A hangja még mindig reszelős volt egy kicsit a szenvedésektől, amiket el kellett viselnie.
- Ahogy mondja - felelte Calebros, de nem nézett fel, hanem dühösen írt tovább.
- Úgy enged, hogy közben nem ért egyet - nevetett halkan Hesha.
Calebros felkapta a fejét. A dühös szavak már a nyelvén voltak, de az egyiptomi mosolyában nem volt semmi gunyorosság. A Setita nyilvánvalóan pontosan látta, hogy mind stratégiailag, mind pedig fizikailag milyen kényes helyzetben van és hogy milyen ingatag a szövetségük.
- Barátok között fontos a szókimondás - mondta Hesha. - Különben a vélt sérelmek elüszkösödhetnek.
- Nagyon is közeli ismeretségben vagyok az üszkösödéssel - felelte kurtán Calebros.
- Attól tartok, hogy hamarosan én is elmondhatom magamról ugyanezt - szorított meg Hesha egy kelést az egyik nyílt sebe mellett, míg a fekély kifakadt és a habos váladék lecsorgott a karján.
Halkan megint felnevetett.
Calebros egy különösen erőszakos ponttal zárt le egy mondatot.
- Az a nő szándékosan ellenszegült az utasításoknak.
- Megfontoltan cselekedett - vetette ellen Hesha.
- Látványosan ügyet sem vetett az embereim biztonságára.
- Most Pauline feküdne a földön darabokra szaggatva, ha bármi rosszul sült volna el - felelte Hesha. - Az emberei eltűntek volna az éjszakában, és senkinek nem esett volna semmi baja.
Calebros magában füstölgött. Heshának valószínűleg igaza volt - csak nem akaródzott beismerni.
- Én majd beszélek vele - mondta békéltetően Hesha. - Korábban még nem találkozott az Ön klánjával. Nem volt tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak a...
- Gyávaságra - javasolta vádló hangon Calebros.
- Én az elővigyázatosságra gondoltam. Nem volt tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak az elővigyázatosságra.
Ügyesen válogatja meg a szavakat - gondolta Calebros. De hát Hesha mintha mindig gondosan megválogatta volna a szavait. Mintha mindig pontosan tudta volna, hogy mit kell mondania. Bizonyos szempontból nagyon is nyugtalanító volt, hogy a Setita milyen könnyedén képes néhány szóval feloldani a feszültséget. Csak rajta, Éva! Harapj csak bele az almába! Talán Ádám is szívesen enne egy keveset. De úgy tűnt, hogy szükségük van egymásra - és ez most nagyobb súllyal esett a latba, mint az egymás iránt érzett hallgatólagos bizalmatlanság. De csak éppen hogy!
Úgy tűnik, hogy mindkettőnknek megvan a magunk története - mondta néhány éjszakával ezelőtt Calebros. Ugyanakkor egyikünk sem tudja bizonyítani a sajátját vagy cáfolni a másikét. Hesha egyetértett vele. Calebros pontosan tudta, hogy a cselekedeteiben nem volt rossz szándék a Setita irányában. Hesha azt állította, hogy nem élt vissza a Nosferatu klán bizalmával. Továbbá úgy tűnik - mondta akkor Calebros -, hogy klánomnak nagyon is érdekében áll, hogy a Szem a mostaninál kevésbé... mondjuk úgy, szembetűnő tulajdonosra találjon. Így nem merül föl annyi kérdés arról, hogy hogyan szabadult el. Továbbra is szeretné megszerezni? Hesha szerette volna. Így jött hát létre köztük az érdekházasság. Ruhadze a múltban valóban becsületesen bánt a Nosferatukkal, de a múlt nem volt garancia a jövőre nézve. Különösen egy Setita esetén.
Calebrosnak az ösztöneire kellett hallgatnia. Bármennyit körmöl, jegyzetel és rendezgeti a tényeket, akkor sem kapott volna határozott választ erre a kérdésre. Így hát cselekedett. Annak érdekében, hogy szilárdabb alapokra helyezze a szövetséget, Calebros még arra is hajlandó volt, hogy megossza Heshával azt a titkot, amit legszívesebben örökre eltemetett volna a klánon belül: hogy ők tudtak az Atlantában készülő támadásról. Hesha ezt magától is összerakta volna az eddig ismert tények alapján, tehát nem okozott komoly bajt, amikor felfedte ezt a titkot és remélhetőleg a Setita a Nosferatuk jó szándékának jeleként értékeli majd a beismerő vallomást. Ennek ellenére zavarta a kitárulkozás.
Éppen így zavarta a tapintat hiánya Hesha beosztottjánál. Ez az egyezség valahogy biztonságosabbnak tűnt, amikor a Setitának még ahhoz is csak alig volt elég ereje, hogy egyenes háttal üljön az ágyban, amikor Calebros és Cass kitalálták, hogy a megpörkölődött tetem a gyengélkedőn nem más, mint Hesha Ruhadze.
A páciens ereje lassan, fokról fokra kezdett visszatérni, és éppen így éjszakáról éjszakára egyre kevésbé és kevésbé érezte úgy, hogy az ő kezében lenne az irányítás. És ezzel arányosan kezdett egyre kevésbé biztos lenni abban, hogy jó döntést hozott. Hesha testét még mindig vérző sebek borították, amelyeket a Szem okozott, és amelyek nem voltak hajlandóak meggyógyulni. Hogy lehetnék biztos benne, hogy a lojalitása akkor is megmarad, amikor ismét egészséges lesz? - elmélkedett Calebros.
- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - próbálta meg fenntartani az ingerültséget a hangjában Calebros, ahogy Heshát dorgálta.
- Ő még új a családban - ismerte el Hesha. - Idővel majd megtanulja, hogy egy adott helyzetben milyen viselkedést várok el tőle.
- Idővel... - mormolta csak úgy magának Calebros.
Már nem kellett sokáig várakozniuk. Először Calebros hallotta a meg a léptek hangját. Négy pár láb közeledett. A láthatóan mogorva Umberto lépett be először, őt pedig sorban követte Hesha beosztottja, a Gangrel és végül Cassandra. Cassandra és Umberto is a legjobb arcát mutatta - szokványos emberi arcokat. Egyikük sem volt különösebben jóképű vagy gyönyörű, de nem is voltak ocsmányak - semmi olyasmi, ami magára vonná a figyelmet. Eddig még sem Pauline, sem a másik lány, Ramona nem kellett elviselje azt, hogy szemtől szemben áll egy Nosferatuval. Legalábbis addig nem, amíg ide nem jöttek Calebroshoz. A öreg Nosferatu nem rejtette el a kinézetét előlük. És világosan látta az arcukon a rémületet, a félelmet és az undort. Kettejük közül Pauline próbálta - próbálta - eredményesebben megőrizni a hivatásos távolságtartás álarcát - talán Ruhadze tényleg jól kitanította. Természetesen nem okozott meglepetést, hogy a Gangrel nem volt ennyire tapintatos. Még az álla is leesett, amikor megpillantotta Calebrost, és Heshát a jelenlegi állapotában, és nem igazán sikerült elrejtenie a visszatetszését - már ha egyáltalán megpróbálta elrejteni.
- Isten hozta, Ramona Tanner Gyermek - mondta Calebros. A lány résnyire szűkült szemekkel meredt rá.
- Hesha?
- Nem - felelte Hesha és elfojtotta kitörni készülő kuncogását. - Én vagyok Hesha Ruhadze.
Ramona pillantása ide-oda vándorolt a Nosferatu, és a tépett szélű, rothadó sebekkel borított Setita között.
- Köszönöm, most már elmehet, Ms. Miles - tette hozzá Hesha valamivel nyersebb hangon.
A nő fülhallgatója a gallérja mellett himbálózott, mintha az engedetlenségének állított volna emléket, amiért elárulta a Nosferatu testőrök kilétét Ramónának. Pauline bólintott, és kiment a kamrából.
- Úgyszintén - intett Umbertonak Calebros.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Umberto, de aztán Cassandrával egyetemben ők is kisorjáztak.
- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - mondta Hesha továbbra is komoly arccal, miután a két ifjú Nosferatu távozott.
Calebros ügyet sem vetett rá.
Ramona láthatóan már hozzászokott egy kicsit társai rútságához, és most ideges pillantásokat küldözgetett az alacsony mennyezet, a csövek és a kamra hideg falai felé. Csinos lány volt, ezt még Calebros is látta. Nem volt szép, de a mocsokréteg alatt eléggé csinos arc bújt el. A haja vadul csapkodott a fején, mint egy csapat rémült fecske. Vékony testalkata volt, de szálkás izmok feszültek rajta. Erős, szívós, mint a cipőtalp. Bestiális karmokban végződő lábaival a döngölt földpadlót karmolászta.
- Szereznünk kell magának egy csizmát - mondta Calebros. - Nagy lesz, de... majd hozzászokik! Fenn kell tartanunk a Maskarádét!
Ramona rámeredt, mintha nem is angolul beszélt volna, aztán visszanézett Heshára.
- Pauline azt mondta, hogy beszélni akar velem. Hát itt vagyok! Beszéljen! Hesha halványan meghajtotta a fejét.
- Engedje meg, hogy bemutassam a vendéglátónkat, Calebros barátomat! És nagyon bölcsen tenné, ha Ön is a barátja kívánna lenni!
Ramona ismét Calebrosra pillantott, de ezúttal sokkal kimértebben. Mintha megpróbálna átlátni a deformitásokon.
Jó kislány - gondolta Calebros. - Ifjú, és nyers, de nem ostoba.
A lány végül visszafordult Heshához. Vetett egy pillantást a harmadik, üresen álló székre, de nem ült le.
- Miről akar beszélni?
Még mindig óvatos volt, de ezúttal már nem volt annyira ellenséges.
- Ahogy én látom a dolgokat, éppen ön volt az, aki utánam kérdezősködött - felelte Hesha.
- Nem én.
- A társa - mondta Calebros.
Ramona azonnal ismét ugrásra készen állt, de megpróbálta ezt elrejteni előlük.
- Ő nem a társam. - Az utolsó szót szinte undorodva köpte magából.
- Khalil Ravana - mondta Hesha.
A lány egy hosszú pillanatig habozva pillantgatott hol az egyik, hol a másik rettenetes szörnyetegre.
- Azt mondta, hogy maga meg tudja találni a Szemet - mondta végül Heshának.
- Csak nem?
- De igen - mondta Ramona, majd rövid várakozás után hozzátette: - Tehát, meg tudja találni?
A hangjából csak úgy csöpögött a vádaskodás. Mit láthattál, amitől ennyire dühös, és keserű lettél, kisleány? - elmélkedett Calebros. - Megölték a családodat? Elárultak? Vajon hányszor? Jobb lenne, ha túltennéd magad rajta, már ha életben akarsz maradni!
- Valóban ismerem a módját annak, hogy miként bukkanhatok rá a Szemre - mondta Hesha.
Az ékkő - gondolta Calebros. - A fekete-vörös kő. Feltéve, hogy Hesha igazat mondott.
- Miért akarja ennyire megtalálni a Szemet - kérdezte Hesha a lánytól.
Ramona most is habozott. Láthatóan neki is rengeteg kérdése volt, de nagyon vigyázott arra, hogy mit mond. Quid pro quo, kedvesem - gondolta Calebros. - Quid pro quo.
- Megvan rá az okom - felelte a lány, és egy kicsit dühösebben rugdosta tovább a port.
Hesha csalódottan megrázta a fejét.
- Ez nem elég jó, ha együtt akarunk dolgozni, Ramona!
- Én nem mondtam semmi olyasmit, hogy együtt akarnék dolgozni magával.
- Tényleg azt hiszi, hogy Khaliltól megkaphatja, amit akar? - kérdezte a Setita. A lány erre nem tudott mit felelni, úgyhogy a Setita folytatta. - Maga ott volt Xaviarral... a hegyekben. Látta, hogy mire képes.
Ezt az elmúlt néhány éjszaka alatt rakta össze Hesha és Calebros, de ha a Setita nem is volt teljesen biztos ebben, a lány tágra nyíló szemei bőségesen megfizettek a vállalt kockázatért - és igazolták a szavait.
- Meg akarom ölni - mondta a lány, amikor pár másodperc múlva meg tudott szólalni. - Leopoldot, a Szemet!
A szavaiból csöpögött a gyűlölet. Ez a Gangrel kölyök nem szokta elrejteni az érzelmeit.
- Én gondoskodni fogok róla, hogy másokat ne tudjon bántani - jelentette ki Hesha. A hangjából eltűnt az eddigi könnyedség, és a szavai hidegen és keményen koppantak. - Meg fogom találni, akár segít nekem, akár nem! De maga is látta már - és hozzám hasonlóan túlélte a találkozást.
- Úgy vélem, neki jobban sikerült ez a túlélés, mint magának, Hesha - vetette közbe Calebros.
- Szeretném azt hinni, hogy segíthetünk egymásnak - folytatta Hesha, és ügyet sem vetett a közbeszólásra. - Kivel jár jobban, velem vagy Khalillal?
- Én nem vagyok Khalillal - csattant fel Ramona.
- Hát persze hogy nem - visszakozott a Setita, de valahogy sikerült ezt úgy megtennie, hogy mégse tűnjön visszavonulásnak. - De eddig ő volt a legjobb lehetősége, és gyanítom, hogy a legtöbbször csak hazugságokkal traktálta. - Láthatóan nem sikerült meggyőznie Ramónát. A lány gyanakvóan méregette a két öreget.
- Mindannyian ugyanazt a célt tűztük ki magunk elé - bizonygatta Calebros. - Ostobaság lenne, ha helyettünk Khalilban bízna!
- Bizalomról sem esett szó.
- Talán tekintse akkor a jó szándék jelének - javasolta Calebros. - Biztonságban idehoztuk, és én garantáltam, hogy biztonságban távozhat is - akár segít nekünk, akár nem. Mit szólna ahhoz, ha Hesha valamivel bebizonyítaná megbízhatóságát? És maga...? Khalil említette, hogy van mód a Szem által okozott sérülések meggyógyítására...
Ramona önkéntelenül is megérintette az arcát - és Calebros tudta, hogy ott korábban egy seb éktelenkedett, ami mostanra begyógyult. Cassandra látta a sebet, és úgy gondolta, hogy a sérülés ugyanolyan típusú volt, mint Hesháé - bár nem volt annyira súlyos.
- Azt elmondhatom - értett egyet Ramona. Úgy tűnt, hogy szívesen segít a Szem által okozott sérülések gyógyításában - vagy pedig örült annak, hogy alááshatja Khalil alkupozícióját.
- És mit kíván cserébe? - kérdezte Hesha.
- Engedje szabadon Lizt - vágta rá ezúttal habozás nélkül a Gangrel kölyök.
Calebros értetlenül félrebillentette a fejét. Egy pillanatra mintha meglepetés tükröződött volna a Setita sebhelyes, bekötözött arcán - de csak egy pillanatra.
- Mit mondott? - kérdezte Hesha kissé gyanakvóan.
- Khalil leláncolva tartja őt - mondta Ramona. - Azt akarom, hogy Liz megszabaduljon tőle! És magától is!
A lány kemény, vádló tekintete egy pillanatra sem hagyta el Hesha arcát.
Látja a sebeit - gondolta Calebros. - Tudja, hogy a markában van, mert nincs más választása.
- Szavamat adom rá - jelentette ki méltóságteljesen Hesha. Ramona karba fonta a kezeit. A mogorva ráncok elmélyültek az arcán. Ez az arc mintha nem is ismert volna másmilyen kifejezést, csak ezt a komor feszültséget.
- A szavát adja? És miért segítene nekem, miután elmondtam a gyógymódot?
Calebros felsóhajtott.
- Én nagyon szívesen jót állok...
- Ismerem én magát? - kérdezte jelentőségteljesen Ramona. - Úgy értem... tudom a nevét, és hogy ez a maga lakása, de... ami engem illet, az én szemszögemből az ő oldalán áll - intett a fejével Hesha felé Ramona.
Calebros nem sértődött meg, bár kissé meglepte a kölyök talpraesettsége. Pedig nem kellene meglepődnöm - emlékeztette magát. Talán igaza volt Emmettnek, és tényleg túl sok időt töltött egyedül a szobájában. Vajon mikor volt az, amikor utoljára szemtől szemben beszélt egy csavargóval, próbálta eszébe idézni Calebros. Vagy Hesha előtt mikor beszélt utoljára bármilyen más klánba tartozó Vértestvérrel?
- Szavamat adom rá - mondta Hesha - és ha az nem elé... - A Setita belenyúlt a Nosferatuktól kapott köpeny zsebébe, és odadobott egy apró tárgyat Ramónának. A lány el akart húzódni, mintha a Setita rá akarna támadni, de végül elkapta a levegőben repülő apró kulcsot, és aztán figyelmesen szemügyre vette.
- Megígérem, hogy Elizabeth szabad lesz - mondta Hesha. - így a legrosszabb esetben saját maga szabadíthatja ki.
Calebros hirtelen nagyon szokatlan helyzetben találta magát: nem ismert minden részletet. Elizabeth? Khalil fogva tart valakit, akit Hesha ismer? Feltételezte, hogy Ruhadze majd tájékoztatja a részletekről, ha vége ennek a megbeszélésnek. A beszélgetéseik során Hesha figyelemreméltóan közlékenynek bizonyult. Mégis elgondolkozott azon, hogy vajon pontosan mennyire volt közlékeny a Setita vele szemben, és mennyire volt közlékeny Ramónával. Hesha megígérte a lánynak, hogy ez az Elizabeth szabad lesz. De most azonnal? És ez azt is jelenti, hogy életben is lesz? Odadobott Ramónának egy kulcsot - de nem jelentette ki, hogy a kulcs beleillik-e Elizabeth bilincseibe. Vajon csak egy szimbolikus gesztust tett, amiről tudta, hogy a Gangrel félre fogja érteni? Az igazság nagy részét meg lehet kerülni anélkül, hogy hazudni kellene.
- Kurkuma gyökér - mondta Ramona. - Gyújtsa meg, és nyomja rá erősen a sebre!
- Gyújtsam meg - ismételte Hesha. - Úgy érti, tűzzel?
- Igen, de hagyja, hogy kialudjon! Tudja, hogy csak parázs maradjon! Baszottul fáj, de működik.
Hesha egy hosszú pillanatig emésztette a hallottakat. Mintha nem rajongott volna különösebben az ötletért, és Calebros nem is tudta érte hibáztatni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora területet borítottak el a Szem által okozott sebek a testén. Már annak a puszta gondolata is, hogy égő akármit... Nem, Calebros még csak gondolni sem akart rá.
- Valamit tudnia kell, Ramona Tanner Gyermek - mondta Hesha. - Holnap estére találkozót beszéltünk meg Khalillal. Beleegyezett, hogy elmondja nekünk a gyógymódot... beleegyezett, hogy eladja nekünk a titkot. Egyszerűen csak készpénzt akart. Mintha már nem is akarna megtalálni engem... vagy a Szemet.
Ramona rámeredt. Láthatóan kételkedett a szavaiban, de nem tűnt meglepettnek.
- Azt is tudnia kell - folytatta Hesha -, hogy hiszek magának - különben is elég hamar tudni fogom az igazságot. De még ennél is biztosabb vagyok abban, hogy Khalil hazudni fog holnap, és hogy őt egy fikarcnyit sem érdekli sem az egyezség, sem maga vagy Elizabeth. Megkérem, jöjjön el holnap este, hallgassa meg, mit beszélünk, és csak aztán döntsön! Nem várom el, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem... de azt biztosan tudom, hogy velem nagyobb esélye van elérni a céljait, mint Khalillal. Ramona átgondolta a javaslatot.
- Holnap este visszajövök - jelentette ki végül.
- Kilencre legyen itt - mondta Calebros. Ramona bólintott, és távozott.

* * * * *

- Vágjon ki, amennyit csak tud - utasította Hesha.
- Igen, uram.
Pauline a munkaadója mögött állt. Hesha egy székben ült, de még így is hátra kellett hajtania a fejét, hogy a nő elérje a mély, szivárgó sebet a homlokán. Pauline nem volt túlságosan magas, de meglehetős szakértelemmel forgatta a pillangókését. Nem érezte jól magát, amiért meg kellett vágnia az urát, de a kezei egyáltalán nem remegtek. Komor elszántsággal látott neki a feladatnak.
Calebros megigézve figyelt. Eltekintve a néha-néha árulkodóan megfeszülő állkapocstól, Hesha mintha nem is érezte volna a húsába vágó pengét. Persze az is igaz, hogy a hús nagy része már megfeketedett, és rothadásnak indult, az idegek pedig kétségtelenül elhaltak, de mégis...
A trió egy apró szobában tartózkodott, ahová Calebros átköltöztette a Setitát, amint Hesha eléggé felépült a költözéshez. A helység nedves volt, és a csupasz falakat csak a penészes 50-es évekbeli poszterek takarták valamelyest. Ennek ellenére sokkal diszkrétebb volt, mint az a közös menedék, amin Hesha több szerencsétlennel, és megfékezett ámokfutóval osztozott.
A Setita felemelt egy tükröt, hogy ellenőrizze Pauline munkáját.
- Még - mondta.
- Még, uram?
- Amennyit csak lehet - magyarázta Hesha magára erőltetett türelemmel. - Inkább elviselem a kést, mint a tüzet... És igen, Calebros, én is azt hittem, hogy a beosztottjaim sokkal engedelmesebbek lesznek!
Pauline ezt dorgálásként fogta fel, de Calebros elmosolyodott. A nő még mélyebbre vágott. Hesha továbbra sem adta semmi jelét a fájdalomnak, pedig a kés most már leginkább egészséges húst hántott le róla, úgyhogy ezt már biztosan éreznie kellett. Végül ismét felemelte a tükröt.
- Azt hiszem, ez már megteszi.
Pauline letette a kést, és kezébe vette a kurkuma gyökeret, amiért Calebros elszalajtotta Umbertot, és egy öngyújtót.
- Hát nem az lenne az irónia csúcsa - mondta Calebros -, ha egy Gangrel kölyök becsapna egy Setita öreget, aki önként és dalolva égeti meg saját magát?
- Nem az irónia az első szó, ami nekem erről először eszembe jut - felelte szárazon Hesha. Pauline pillantása idegesen vándorolt az egyik Vértestvérről a másikra. - Folytassa - hunyta le a szemét Hesha.
Pauline kelletlenül meggyújtotta az öngyújtót, és beletartotta a kurkumát a lángba. A gyökér sercegett, és még az is gyorsan derengő parázzsá változott, ami először lángra kapott belőle.
- Rajta - mondta Hesha, amikor megérezte Pauline habozását. - Gondoskodjon róla, hogy mindenhová eljusson!
A nő sziklaszilárd kézzel közelítette a parázsló gyökeret a főnöke homlokához. Az élőholt hús megrepedezett, és elégett. Hesha kezei ráfeszültek a szék karfájára. Pauline a Hesha szemöldökéről felszálló maró füstön keresztül kémlelve mozgatta a kurkumát, hogy megtisztítsa az egész sebet. Végül kihúzta a gyökeret a sebből.
Hesha nem nyitotta ki a szemét, és kezei is tovább szorították a szék karfáját. Pauline rémülten meredt rá, mintha éppen most taszította volna a végső halálba. Aztán Hesha lassan, egyenként elernyesztette az ujjait. Vett egy mély lélegzetet - a levegő nehéz volt a saját égő húsának szagától - és kinyitotta a szemeit. Felemelte a tükröt, és elégedetten bólintott. A homlokán tátongó seb a szemeik előtt kezdett összeforrni. A sötét arcbőr mellett rózsaszín és lágy volt a heg, de nyoma sem volt a rothadásnak vagy fertőzésnek. Az izzó gyökér látszólag megtette a kötelességét.
- Eggyel kevesebb - mondta Calebros. - Van még, mennyi is... néhány száz?
- Vérre lesz szükségem - mondta Hesha. - Sok vérre.
- Gondoskodom róla. Azt hiszem, itt már eleget láttam - jelentette ki Calebros.
Magukra hagyta őket, és elindult a kennelekbe. Hálás volt, hogy maga mögött hagyhatja az égő hús bűzét, és örült, amikor a helyét elfoglalta a csatornák ismerős, megnyugtató szaga.

 

1999. augusztus 31., kedd, hajnali 2:57
Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Jeremiah meglapult a sarokban. A barátságos árnyékok segítenek neki rejtve maradni - Anatole elől, és az „Almák Királynője” elől, aki éppen most jött lefelé a lépcsőn.
A nő a lépcső aljához közeledve megtorpant, hogy szemügyre vegye a pincéből kialakított műhelyt. A helyiség zsúfolt volt és piszkos, dugig tömve munkapadokkal és félig elpusztított szobrokkal. Anatole, aki ma éjjel rövidre borotválta szőke haját, nem nézett a nőre, és nem is vett tudomást a jelenlétéről, miután amaz lejött ide hozzá.
A stúdióban csak egyetlen sértetlen alkotás volt, és Jeremiah a megfigyelő posztjáról szinte pontosan ugyanabban a szögben látta a mellszobrot és a jövevényt. A két arc akár egymás tükörképe is lehetett volna, de Victoria Ash - mert ő volt az, akit Anatole az Almák Királynőjének nevezett - csak a hátát látta kőbe vésett ikertestvérének.
Végül Anatole belenézett Victoria szemébe, és a Nosferatut elégedettséggel töltötte el, amikor a Toreador hátrahőkölt, mert olyasvalakivel került szembe, aki még nála is ellenállhatatlanabb. Jeremiah mosolyogva folytatta a jegyzetelést. Victoria kábultan lépkedett lefelé az utolsó lépcsőkön. Anatole is mosolygott.
- Isten hozott a fogadótermedben - mondta.
Jeremiah elértette a kis szellemességet, és kötelességtudóan lejegyzett minden egyes szót, de Victoria tanácstalannak tűnt. Megkerülte a mellszobrot, hogy megnézze az arcot, és felnevetett. Kétségtelenül lenyűgözte a hasonlóság, és a saját szépsége.
- Tudtad, hogy ez én vagyok? - kérdezte a férfit. Miközben a páros óvatos szópárbajt vívott egymással, Jeremiah-t túlságosan lefoglalta, hogy mindent lejegyezzen - minden egyes szót pontosan úgy, hogy elhangzott - ahhoz, hogy a Próféta látszólag értelmetlen megnyilvánulásai miatt aggódjon.
- Az én rejtvényeim nem egy hazugságot rejtenek, hanem megpróbálják felfedni az igazságot - mondta Anatole a párbeszéd egy adott pontján.
- Keress tovább, hogy megleld, amire szükségünk van - mondta neki a Próféta, amikor Victoria félszívvel kutatott egy kartondobozra való bozzetto, miniatűr és szobrászvázlat között.
A Toreador megpróbálta kiszedni belőle, hogy mire gondolt, de nem járt sikerrel. Tovább kutatott a dobozokban, és közben folytatódott a szópárbaj kettejük között. Jeremiah már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni Anatole-t, és megmaradt az egyszerű megfigyelésnél. Victoriával ellentétben a Nosferatu elismerte a nagyságot. Lehet, hogy Calebros nem látta jónak, ha a föld mélyén megbújó gonoszság ügyében veszi igénybe Anatole tisztánlátását, de akkor sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy micsoda megtiszteltetés érte, amikor rábízták ezt a küldetést. Először Chicagóba, Gary Pennington műtermébe vitte Anatole-t, és most elhozta ide, Atlantába, Leopold műtermébe. Hamarosan elutaznak északra, a hegyek közé, a mészárlás helyszínére. Most azonban itt voltak Victoriával, ebben a teremben. Jeremiah biztosan tudta, hogy óriási jelentőséggel kell bírjanak még a Próféta látszólag jelentéktelen szavai is, amelyeket odamormogott Victoriának.
A Nosferatu felnézett a jegyzeteiből. Victoria éppen egy bozzetto felé nyújtotta a kezét, ami két kartondoboz között állt az asztalon. Ez a darab sötétebb volt a többinél, olyan sötét, hogy a többi sima szürke felszínéhez képest szinte már feketének tűnt. Olyan volt, mint az éjfél sötétje Victoria sápadt bőréhez képest. Leginkább a chicagói műteremben látott modellhez hasonlított. És Jeremiah felismerte a férfit, akit ábrázolt.
Azonnal rávetette magát Victoriára. Nem ért hozzá a nőhöz, és nem is árulta el a jelenlétét - ahhoz ő túlságosan jól képzett volt - de pontosan abban a pillanatban legyintette meg a megkeményedett agyagmodellt, amikor a Toreador keze hozzáért. Ez is elég volt. A mintadarab megbillent, és darabokra tört a padlón.
Jeremiah elhátrált Victoriától, és visszavonult a jól ismert sarokba. A nő semmi jelét nem adta annak, hogy meglátta volna vagy hogy a saját figyelmetlenségén kívül valami más közreműködőt is gyanítana a balesetben. Jeremiah Anatole-t is figyelte. A Próféta céltalanul járkált fel s alá a teremben. Látszólag nem vett tudomást Jeremiah-ról. Számára a Nosferatu még mindig nem volt több mint egy hang a sok közül, aki egyszerre vezető, és követő.
Victoria tovább kutakodott, bár a gondolatai valahol máshol jártak - szinte oda sem figyelt az agyagszobrokra, amelyeket megérintett az ujjaival vagy a porrá zúzódott bozzettóra a lábai alatt. Láthatóan meg volt zavarodva. Nem szokott hozzá a Próféta bölcsességéhez, és hogy akkor és úgy beszélt, amikor és ahogy neki megfelelt. A Toreador hozzá volt szokva, hogy az udvarlói azonnal teljesítik minden szeszélyét, csakhogy ezúttal ő volt az udvarló, aki az igazságot kívánta eljegyezni. Azonban a leendő ara szégyenlős és nehezen megfogható volt.
Tizenhat és fél percnyi kényszeredett csönd után - Jeremiah-nak szokásává vált, hogy ha éppen nem dialógusokat jegyzetelt, ami önmagában is elég ritkán esett meg, amikor a Próféta egyedül volt, akkor lemérje az olyan látszólagos apróságok, mint például a szandáldörzsölés vagy a hallgatás pontos időtartamát - Victoria folytatta a szónoklatát.
- Csak még jobban összezavarsz mindent - morgolódott egy kicsivel később.
Anatole egyszerűen csak megrázta a fejét, szinte már gunyorosan, aztán még jobban összezavarta.
- Te már megtaláltad, amire szükséged van. Legalábbis mi megtaláltuk.
Jeremiah félrebillentette a fejét. Ezek a szavak neki szóltak, és nem Victoriának. A törött bozzetto, a groteszk alak... Te már megtaláltad, amire szükséged van.
De a Próféta még nem végzett.
- Ami pedig a szobrot illeti... nos, az valóban fontos, mert az agyagban ott van az ifjú varázsló Atyja.
Ha Victoriát megrázta, amikor először nézett bele a Próféta szemébe, akkor ezek a szavak úgy hatottak rá, mint egy szívébe döfött karó.
Jeremiah felpillantott a vad jegyzetelésből a nő döbbent arcába. Ha az „ifjú varázsló”, akire Anatole célzott, valóban Leopold... Victoria elhátrált a Prófétától. Kezét kinyújtotta, és levegőben keresett kapaszkodót, aztán nehézkesen lehuppant az alsó lépcsőfokra. Teljesen megdöbbentette, hogy fény derült a titkára.
Hát még ha tudná, hogy mennyire - gondolta Jeremiah - és hogy ki is az, aki még tud róla. De hát természetesen ezt nem tudta.

 

1999. szeptember 2., csütörtök, éjjel 2:37
Észak felé a 85-ös államközi autóúton
Greensboro, Észak California

Az ifjú varázsló Atyja ott van a kőben. Ezek a szavak az elmúlt két napban órákon átkísértették Victoriát. Anatole megőrült... nos, természetesen őrült volt. De biztosan téved is, amellett, hogy őrült.
Az ifjú varázsló Atyja ott van a kőben.
Az nem lehet, hogy ő az Atyja. Lehetetlen! Akkor tudná, érezné a köteléket. Emlékeznék rá, az ördögbe is! - gondolta. Egy Gyermek ölelése nem olyasmi, amit egy Vértestvér valaha is elfelejtene. Ez nem az a fajta emlék volt, amit el lehet rejteni... nem igaz? Egyes Vértestvérek képesek voltak belenyúlni mások elméjébe - erre bizonyos helyzetekben még maga Victoria is képes volt. A halandók esetében egészen könnyen meg lehetett tenni. De ő nem volt halandó vagy egy újszülött, akivel csak úgy játszadozhatnak. Hogy kitöröljenek egy ilyen jelentős tényt az agyából - hogy Gyermeket hozott létre - ahhoz egy... ahhoz egy...
Victoria erősebben kezdte szorítani a kormányt. Nem fogja folytatni ezt a gondolatot. Nem engedhette meg magának. Egyszerűen csak vezet tovább. Nem fog gondolkozni. Erről legalábbis nem.
Ismét elmenekült Atlantából. Ez a kis kirándulás délre nem volt teljes kudarc: saját szemével látta, ahogy elpusztul a Tzimisce, aki korábban kínozta, és a várost bitorló Lasombra - pedig a város egy hajszál híján az enyém lett. - De azért ment vissza Atlantába, hogy mindent megtudjon Leopoldról, amit csak lehet, és most senkivel sem oszthatja meg azt az egyetlen tényt, amit sikerült kiderítenie. Senkivel nem fogja megosztani. Még szerencse, hogy kettesben voltak, amikor a Próféta előadta a rágalmait.
Az ifjú varázsló Atyja ott van a kőben.
Ez már a harmadik autó volt azóta, hogy kisajátította a járőrkocsit, miután szó szerint beleütközött a Sabbatba. Nem okozott neki gondot, hogy olyasvalakit találjon, aki szívesen kölcsönadta neki az autóját. Erre a célra bármelyik pihenő vagy kamionparkoló megfelelt. Még csak erőlködnie sem kellett. A kérdéses halandó minden esetben saját szabad akaratából adta oda neki a kulcsokat. Valójában még örült is, hogy éppen ő lehet a szerencsés. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy Victoria ismét hinni kezdjen az emberek nagylelkűségében. Csak az volt a gond, hogy nem utazhatott mindig olyan stílusosan, ahogy kellett volna. A csillogó Satum például, amelyet most vezetett, legalább egy kategóriával a norma alatt volt. De ajándék lónak ne nézd a fogát, és hasonlók...
Most már órák óta robogott észak felé, és sokkal keményebben összpontosított a száguldozó gondolataira, mint az útra az autó előtt. Nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Baltimore-ba, a többiek gyanakvó tekintetének kereszttüzébe, akik azzal vádolták, hogy átállt a Sabbat oldalára. Micsoda képtelen gondolat! A Sabbat tönkretette a lehetőséget Atlantában, hogy hatalomra jusson. Feldúlták a Múzeumot, elpusztították a műtárgy-gyűjteményét... és gyanította, hogy valószínűleg még néhány Vértestvért is. A Sabbat megkínozta, rettenetes dolgokat művelt vele... Most pedig a Kamarilla, a szövetségesei azt hiszik, hogy a szörnyetegek szolgálatába szegődött - nevetséges!
Ennek ellenére azonban a Baltimore-ban töltött időről őrzött emlékei sem voltak sokkal kellemesebbek, mint a farkasok közötti rabságé, csak egy kicsit kevésbé perverzek. Jan Pieterzoon és Alexander Garlotte átvették a Sabbattól a hóhér szerepét. Valószínűleg Theo Bellinek is kell legyen valami köze hozzá - döntötte el magában. A Brujah arkón túlságosan hallgatag, látszólag túlságosan közönyös volt vele szemben. Biztosan készült valamire.
Miért kellene visszatérnem? - gondolta Victoria. Mint arra már annyian rámutattak, a Kamarilla valójában nem volt egy kormányzó testület. Nem parancsot teljesített - mintha lett volna bárki is Baltimore-ban, akinek elegendő tekintélye lett volna ahhoz, hogy parancsokat osztogasson neki. Merő jószívűségből jött ide, délre. Az ügy érdekében. Ott volt még az a kis Leopold ügy is... de ennek ellenére áldozatot hozott a Kamarilláért. Elvégezte, ami rá volt osztva. Innen már csak folytassák azok az arrogáns kurafiak, akik őt kínozták. Próbáljanak meg egyedül életben maradni. Victoria oda megy, ahová neki tetszik.
Itt pedig rögtön adódott a kérdés, hogy hová akar menni.
Az úton lejjebb feltűnt a nyugatra tartó I-40-est jelző tábla. Először azonnal le akart fordulni, de végül mégis inkább levette a lábát a gázról, és lehúzódott az út szélére. A leállósáv keskeny volt, és az autó majdnem érintette a szalagkorlátot. A döntésképtelenség szinte megbénította Victoriát. Érezte, ahogy a Sors keze a vállára nehezedik - nem mint valamiféle személytelen istenségé, hanem mint egy öreg és hatalmas lényé, egy másik Vértestvéré, aki irányítani szeretné őt. Akaratlanul is az állához, az apró folthoz emelte a kezét. A pokolba minden elődömmel!
Janhoz és a többiekhez hasonlóan nem volt képes megbízni a saját gondolataiban és döntéseiben. Mindannyiukat ugyanúgy hibáztatta. Démonok odakinn, démonok odabenn. Szinte kézzelfogható volt a romlás és a mesterkedés. Valami megpróbálta használni őt. Különben hogyan lehetséges, hogy nem emlékszik rá, hogy Leopold az ő Gyermeke?
- Nem! - sikoltotta, és ujjait belevájta a műszerfalba. - Ő nem az enyém!
Ennek ellenére sem volt hajlandó követni az előre kijelölt utat. Szüksége volt a véletlen megerősítésére, különben megőrülne. Mint Anatole. Ez vár rád akkor, ha istenekkel játszadozol!
Az út szélén állt az autóval, a forgalom pedig két sávon dübörgött el tőle balra. Ha a következő autó, ami elhalad mellette, a közelebbi sávban lesz, akkor megy tovább ezen az úton, és visszatér Baltimore-ba. Ha a távolabbiban, akkor...
Ebben a pillanatban egy pazarul kivilágított nyerges vontató süvített el mellette - a külső sávban. A Saturn meglódult, és imbolyogva besorolt alig néhány lábnyival a behemót mögé. Victoria megkapta a választ. Szeretett volna máris minél messzebb lenni - nem csak innen, ettől a helytől, hanem egyszerűen messze, hogy minden másként legyen. Kisorolt a másik sávba, és 80-ra gyorsított a motor minden tiltakozása ellenére. Egy pillanatra azt képzelte, hogy az út egy kígyó - egy hüllő, egy sárkány - ami kinyújtózik a háta mögött, és őt üldözi. De előtte is ugyanaz volt az út.
Hirtelen oldalra rántotta a kormányt. A Saturn átcikázott a külső sávon, és hajszál híján, de elkapta a gyors ütemben közeledő nyugati I-40-es lehajtót.
- Hah! - kiáltott fel Victoria.
Csak hadd próbálják kijelölni az útját az istenek. Hadd próbálják! Ő majd túljár az eszükön. Nem fog visszatérni Baltimore-ba. Nyugatra megy, talán Chicagóba, de mindenesetre ő már végzett ezzel az átkozott háborúval.
A pokolba a Sorssal, a pokolba az istenekkel és pokolba a rejtőzködőkkel! Nem kapnak meg! Nem hagyom!

 

1999. szeptember 6., hétfő, este 9:50
Piedmont Sugárút
Atlanta, Georgia

Rolph óvatosan lépkedett lefelé a lépcsőkön. A ház többi része üres volt, és nem számított rá, hogy bárkit is találna a pincében. Semmi nem utalt arra, hogy valaki erőszakkal behatolt volna. Nem volt semmi, amiből arra következtetett volna, hogy Jeremiah távozása óta bárki is járt volna idebenn. És Rolph elővigyázatosságból gondoskodott róla, hogy akkor se lássák meg, ha véletlenül mégis lenne valaki odalenn.
Végül kiderült, hogy fölöslegesen aggódott, de az óvatosság sosem árt.
Pontosan úgy volt minden, ahogy a jelentések alapján várta: munkapadok, törött szobrok, finom por, egy sértetlen mellszobor, lomokkal teli dobozok... egy nagyrészt törött, száraz agyag-modell a földön, pontosan ott, ahol Jeremiah szerint lennie kellett. Rolph megállt a bozzetto fölött, és szemügyre vette. A hasonlóság szembetűnő volt, még úgy is, hogy az arc egy része letörött: a hatalmas, ívelt ormány, az egyik, kissé függőleges állású szem a kettő közül, a tátongó száj a rozmáragyarakkal. Tényleg szorult valami tehetség ebbe a Leopoldba, ezt el kellett ismernie. Csakhogy az ifjú Toreadornak soha nem lett volna szabad megpillantania ezt a bizonyos modellt.
A köpenye ráncai közül előhúzott egy Ziploc zacskót, és gyengéden nekilátott, hogy beleszedegesse a szobor darabjait. Egy kicsit még nézegette az asztalon és a dobozban a többi modellt, és nézelődés közben észrevett valamit a kartondoboz visszafordított teteje alatt. Félretolta a vázlatokat, és kihajtotta a tetőt. Egy fénykép ékelődött be a doboz oldala és fedele közé. Rolph kinyitotta a zacskót, és a fotót is betette a törött bozzetto darabjai mellé.
Vetett még egy pillantást a teremre, miután végzett, majd a minden mást túlélő mellszobor vonta magára a figyelmét. Még egy darab, ami szépen visszaadta az eredetijét. Rolph elmélázott azon, hogy az évszázadok alatt vajon hány művész ábrázolta Victoria Ash-t, és vajon hányszor? A nőnek nem volt ellenére, ha róla mintáztak egy alkotást, és persze az sem, hogy ezzel lényegében neki hízelegtek. Biztosan nem lenne túl nehéz egy egész múzeumot megtölteni a kőbe vésett vagy vászonra festett ábrázolásaival. És ne feledkezzünk meg a szonettekről sem - gondolta Rolph. Azokból is kell legyen pár ezer.
Kezei, mintha maguktól tennék, végigsimítottak a mellszobor hűvös márványán. Ez az árnyalat annyira hasonlított az eredeti bőrszínéhez. Az ujjai elidőztek az ajkainál, ahol egy apró sérülés éktelenkedett a művön. Rolph közelebb hajolt, és szemügyre vette a sérülést. Véleménye szerint Victoria csak még közelebb került a tökéletességhez ez által a kis hiba által. De mi történhetett - talán egy másik ajakpár? Vagy valaki késztetést érzett rá, hogy megcsókolja ezt a soha nem változó arcot?
Rolph felkuncogott. Még szerencse, hogy Colchester nem járt erre - gondolta. Akkor egészen más alakja lenne annak a bemélyedésnek az ajkai között.

 

1999. szeptember 24., péntek, este 10:00
Egy földmélyi tó
New York városa, New York

A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.
Calebros néhány lábbal a felszín alatt lebegett. Hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek az elméje körül, mint egy tengerszem lágy hullámai: Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?
Azt remélte, hogy a föld majd megsúgja neki a választ, de csalódnia kellett. Calebros hagyta, hogy a szavak megint elsodródjanak tőle. A Gyehenna Prófétája lehetett volna sokkal méltóságteljesebb annál, semhogy egy ilyen gyerekes találós kérdést hagyjon rá. De az is lehet, hogy a Nosferatu csak azért volt ilyen ingerült, mert nem sikerült megválaszolnia egy gyerekes találós kérdést.
A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.
Lazítania kell! Ha ez a rejtvény valóban, része a kirakós játéknak, akkor a helyére fog kerülni. Idővel. De az is lehet, hogy nem. Még ha nem is kerül a helyére, mint a többi, ami körülveszi, a kialakuló képből világossá fog válni a jelentése. A darabok közül elég sok máris a helyére került, és mégis olyan hatalmasak voltak a lyukak.
Emmett szolgáltatta azoknak a daraboknak a nagy részét, amelyek segítettek Calebrosnak az elrendezésben. A fészekalja fiatalabb tagja hamarosan visszatér. Már majdnem végzett a munkájával nyugaton? Már majdnem végzett Benitoval. Bár Emmett nem tartozott a legtürelmesebb Vértestvérek közé, a jelenléte mégis meg fogja nyugtatni Calebrost.
Voltak persze más kérdések is, sokkal konkrétabbak és sürgetőbbek, mint a találós kérdés. Délen a Sabbat egyre türelmetlenebb lett. Minden egyes éjszaka egyre agresszívebbek és agresszívebbek lettek Baltimore-ral szemben. Hamarosan le fognak csapni, és Pieterzoon és Bell ezért indították el a kétségbeesett tervüket. Feszült szövetséget kötöttek New York hercegével, Michaelával - talán a Wall Street hercegével, gúnyolódott Calebros, de csak Isten tudja, mi van a város többi részével - és megkísérlik délre menekíteni a Kamarilla erőit, amikor lehetőség adódik rá. Calebros nagyjából ötven százalékos esélyt látott a sikerre, de ezt is csak azért, mert könyörületesnek érezte magát.
Másfelől Syracuse óta semmi hír nem érkezett Jeremiah-tól. Vajon megsérült? Anatole nekiesett a klántársának, Benison hercegnek, és megölte, miután Atlantában találkozott Victoriával. Vajon ugyanezt tette Jeremiah-val is, miután a Nosferatu elvezette a barlanghoz, amelyikről Ramona és Hesha beszéltek? Mikor jön el az a pillanat, amikor küldenie kell valakit, hogy megtudja? - tanakodott magában. A bizonytalanság úgy belerágta magát, mint a csonthoz tapadó utolsó húsfoszlány után kutató patkányok.
A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.
Legalább Heshával minden rendben volt. A kurkuma gyökér csodát tett, bár a gyógyulás lassú és fájdalmas folyamat volt. Pauline minden éjjel megégette a Setitát, felhasználta a tüzet és a gyökeret, hogy kiűzze a Szem rontását, és lehetővé tegye, hogy a vér elvégezze a dolgát. És Ruhadzénak rengeteg vérre volt szüksége. Egyre erősebb lett, és ez is aggasztotta Calebrost. Vajon lojális marad-e a Setita, ha már nem függ tőlük?
Ramona kellemes meglepetést okozott. Mintha végre megérezte volna, hogy Hesha és a Nosferatu nem akarnak ártani neki. Valójában nem volt egy olyan kellemetlen állatias teremtmény, mint amilyennek első pillanatban tűnt. Amint kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Khalil egy hazug korhely, szinte hálásnak tűnt, hogy a Setita és a beosztottjai társaságában lehet. Sőt, még annak a néhány testvérnek is örült, akik jelen voltak.
Ez a Khalil egy újabb laza szál volt, amit egy éjszaka majd el kell varrni. A Ravnos a szavának állt - ami tényleg nem ért semmit. Szegény Egér - gondolta Calebros. A kennelek gyermekének élete gyakran rövid volt és kegyetlen. A Ravnos elmenekült ugyan, de nem sokat ér majd vele. Jelenleg Chicagóban vesztegelt, és Calebrosnak ott is voltak forrásai. Eljön majd a számadás ideje. A Nosferatuk nem felejtenek.
Azonban ezek durva gondolatok voltak, és Calebros most lazítani akart. A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.
Egy naponta, egy óránként...

 

1999. október 2., szombat, éjjel 2:20
Crown Plaza hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

- Próbáld újra, Leopold! És ezúttal összpontosíts!
- Itt járt? Korábban?
A fiú annyira elszontyolodott, hogy Nickolai attól tartott, menten sírva fakad. Persze, ez már önmagában is potenciálisan érdekes lehetett.
- Igen, itt járt - hazudta. - Megpróbáltunk felébreszteni, de nem jártunk sikerrel.
Leopold belevájta a körmeit a fejbőrébe, és mormolt valamit a padló irányába. A jobb szemét szorosan lehunyta a döbbenettől, de a Szem mereven bámult előre. Mostanában majdnem mindig nyitva volt. Figyelt. És folyatta magából az orrfacsaró bűzű váladékot.
Biztosan tudja, hogy hazudtam - gondolta Nickolai. Tudnia kell, hogy a Múzsa nem járt itt, hogy egyedül Nickolai járt ezekben a szobákban rejtőzködése hosszú hetei alatt. Ő maga gondoskodott az elszigeteltségükről. A személyzet be sem tehette a lábát erre a szintre, és a boszorkánymester nagy erejű pecsétekkel rejtette el magukat a mágikus fürkészés elől. Tudnia kell! Nickolai érezte a Szem körül a sötét öntudatot. Ebben természetesen nem lehetett biztos, nem volt rá empirikus bizonyítéka, de valahogy mégis tudta.
Mindenesetre bármit tudjon is a Szem, Leopold nem tudott semmit. Az újszülött kelletlenül bár, de azt tette, amire utasították. Mintha elveszítette volna az akaratát. Amikor Nickolai a rezzenéstelen Szembe bámult, néha azzal hízelgett magának, hogy bizonyos szempontból ő és az idegen testrész mintha összeesküvők lennének. Ők ismerték az igazságot, ami rejtve maradt Leopold előtt. Nickolai úgy hitte, hogy a Szem is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő maga: Leopoldnak már nem volt sok hátra.
Ez a fiú olyan volt, mint egy túl hevesen, és túl fényesen égő gyertya. A Szem messze túlvitte a teljesítőképessége határain, és most már alig volt több, mint a kanóc utolsó pislantására váró viaszcsomó. Gyakorta még csak magához sem tért, vagy ha igen, akkor is csak néhány órára maradt ébren. Hamarosan várható, hogy teljesen torporba esik, ahonnan soha többé nem tér vissza. Nickolai nem érzett semmiféle megbánást vagy sajnálatot a Szemből. Időnként már azt hitte, hogy csak a képzelete szülte a Szemgolyóban érzett magasabb rendű értelmet, de máskor...
Gondot okozhat neki Leopold pusztulása. Milyen kegyetlen a sors, hogy visszahozta hozzá a fiút, és így bezárta a kört.
- Próbáld újra - mondta Nickolai.
A láthatóan vigasztalhatatlan Leopold kelletlenül forgatta a kezében a kőtömböket, amelyeket Nickolaitól kapott.
- Ő azt mondta, hogy visszatér, ha ezekkel jól teljesítesz. Méghozzá hamarosan!
- Mit csináljak velük? - kérdezte Leopold, és habozása és kelletlensége elszivárgott abba a mély kútba, ami már régen elnyelte a határozottságát. Az egyik kezében egy márvány, a másikban egy gránittömböt tartott.
- Talán egy szép kis virágot.
Leopold morcosan bólintott, és felemelte a két tömböt, amelyek közül egyik sem volt nagyobb egy fél kenyérnél. Az ujjai szinte azonnal belemélyedtek a tömbökbe, mintha egyik sem lett volna keményebb a nedves agyagnál. A szögletes tömbök megnyúltak a szorításában, és egymásba folytak, amikor összenyomta őket.
De Leopold megállt, felsóhajtott, és letette maga elé az összeolvadt gránitból és márványból álló tömböt.
- Készen van - jelentette ki.
Nickolai megérintette a követ, ami hűvös volt és szilárd. Megfordította Leopold munkájának az eredményét az asztalon, és megnézte a középen összefont kőáramlatokat. Az alsó és a felső rész továbbra is hibátlan márvány, illetve gránit volt, úgyhogy az egész úgy nézett ki, mint egy „X”.
- Ez nem virág - mutatott rá Nickolai.
- Készen van - mondta újra Leopold, de nem nézett a kő felé.
- Összpontosítanod kell, Leopold! Ő ennek nagyon nem fog örülni!
- Készen van - ismételte Leopold. - El fog jönni?
- Akkor nem, ha csak ennyire vagy képes. Fejezd be a virágot.
- El fog jönni? - kérdezte újra Leopold, mintha Nickolai nem válaszolt volna neki. Mintha kétségbeesés nyomai látszódtak volna a jobb szemében. A Szem közönyösen bámult.
- Fáradt vagy? - kérdezte Nickolai, de a fiú nem felelt. A jobb szemével valami messzi-messzi jelenetet figyelt. - Igen, el fog jönni, Leopold. Hamarosan!
A fiú figyelme lassan ismét az itt és mostra kezdett irányulni. A pupillái összeszűkültek, és küszködve próbált fókuszálni.
- Jó - mondta. - Fáradt vagyok, azt hiszem.
Valóban az lennél - elmélkedett Nickolai. - Vagy csak a sugallatom miatt érzed úgy?
- Akkor pihenj - mondta Leopoldnak. - Most van még egyéb dolgom is.
Szinte még ki sem mondta a szavakat, és Leopold máris visszavonult arra a messzi-messzi helyre az elméjében. A saját szeme és a Szem is nyitva maradtak. Egy váladékdarabka gördült le a kőre, és párolgott el sisteregve, de Leopold észre sem vette.
Nickolai viszonozta a Szem pillantását. Mihez kezdjek veled, ha a mi kis Leopoldunk nem lesz többé? Vajon mit - gondolta. Ez volt itt a bökkenő. Semmi haszna nem származott már Leopoldból - attól a pillanattól kezdve, hogy a Nosferatu szörnyetegek elfogták Benitot, Leopold többé már nem lehetett hasznára. De a fiú most jól jött ezzel a Szemmel, amihez Isten tudja, hogy jutott hozzá, még ha csak egy felmagasztalt bográcstartó szerepében is. Mihez kezdhetne a Szemmel, ha Leopold állapota tovább romlana? Az biztos, hogy én nem fogom használni.
Egy pillanatra azt hitte, hogy egy villanást látott a Szemben. Mintha vidám fintor vagy kihívás lett volna. Biztosan csak képzelte.
Felvette az asztalról az X alakú követ. Sűrű, nehéz darab volt. Leopold nem reagált, és semmi jelét nem adta annak, hogy tudatában lenne Nickolai - vagy, ha már itt tartunk, bármi más - jelenlétének. Nickolai átvitte a követ a másik szobába, és letette egy asztalra a másik négy szobor mellé.
Az első, legidősebb szobor egy tökéletes orchidea volt. A szár hibátlanul összefont fehér, és pöttyös-fekete sávokból állt, és a szirmok váltakozva hol az egyik, hol a másik színű anyagból készültek. A levelek kecsesen íveltek, és olyan vékonyak voltak, hogy a szemlélőnek az az érzése támadt, hogy akármelyik pillanatban letörhetnek a saját súlyuk alatt. De a kompozíció tökéletesen kiegyensúlyozott volt, és megállt a saját lábán.
A második szobor is egy orchidea volt. Ha az első szobor egy tökéletes virág, amit a véletlen szeszélye kőben teremtett meg, akkor ez a második egy ormótlan utánzat lehetett. A szár egy kicsit túl vastag, és túl egyenes volt. A gránit- és a márványsávok világosan elkülönültek egymástól. Az egyik levélnek annyira rosszak voltak az arányai, hogy végül megrepedt és leesett az asztalra, és a szirmok sem különültek el egymástól, hanem egyetlen, részletszegény szerkezetet alkottak.
A harmadik szobor az oldalán feküdt, mert a feje túlságosan nehézre sikeredett ahhoz, hogy megálljon. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy miféle virág is lenne: éppúgy lehetett volna nárcisz, mint egy esetlen levelektől övezett rózsa. A negyedik szobor egy határozatlan piramisszerű kupac volt. És a félig összeolvadt x volt az ötödik.
Nickolai a furcsa gyűjteményre meredt. Minden egyes darab az elmúlt két hónapban készült. Vajon Leopold egyszerűen csak elveszítette az érdeklődését? Vajon többé már semmi szépséget nem látott egy egyszerű orchideában? Nickolai úgy vélte, hogy nem ez történt. Leopold képességeinek elsorvadása hűen tükrözte, hogy egyre kevésbé volt képes a valóságra összpontosítani. Nem mintha a tisztánlátás példaképe lett volna még azon az első éjszakán is, amikor Nickolai rábukkant a Central parktól északra, de azóta csak még több és több időt töltött elméjének egy távoli zugában.
Ennél azonban sokkal jobban zavarta Nickolait, hogy Leopold egyre kevésbé volt képes használni a hatalmat, amivel a Szem felruházta. Még emlékezett a szoborra a barlangban. Amint megtudta, hogy Benitonak nyoma veszett, a boszorkánymester azonnal kutatni kezdett Leopold után. A közöttük feszülő kötelék biztosította őt arról, hogy rá fog bukkanni a fiúra, és Nickolai valóban megtalálta Leopoldot, amikor kinyúlt utána az elméjével és a szellemével. A barlangban találta meg, ahol derékig gázolt az élő kőben és a szétroncsolt Gangrelekben. Nickolai nem szándékozott elbírálni a fiú művészi látomását, de csodálattal töltötte el a hatalma - az, hogy a puszta föld miként válaszolt a fiú minden kis szeszélyére. És amikor a városba hozta a fiút, Leopold a Szem nélkül elpusztított több háztömböt, és az Isteni Szent János katedrális templomkertjének nagy részét.
Azonban azóta gyorsan tompult. Nickolai attól tartott, hogy a faragott orchideák nem a fiú egyre halványuló érdeklődését, hanem a lassan kihunyó életerejét illusztrálják. Ez igazolta az elképzelését az égő gyertyákról: túl fényes és túl heves. És most már fogytán volt az ideje.
Legyen átkozott! Hogy merészeli! Különösen, amikor neki kellett volna megvédenie Nickolait azoktól a rettenetes csatornalakóktól! Hamarosan eljönnek érte. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor.
Leopold lecsúszása ellenére furcsa módon a Szem mintha továbbra is teljes lett volna. Erőtől duzzadónak, szinte már vidámnak tűnt - bár gyanította, hogy ezt csak képzelte. Könnyen lehetséges, vélekedett a boszorkánymester, hogy Leopold átlépett valamiféle küszöböt, hogy a Szem elvitte őt valameddig, de ő már képtelen volt tovább lépni. De arra sem volt képes, hogy elviselje azt a létezést, így hát kezdetét vette az őrületbe vezető hosszú - vagy talán nem is olyan hosszú - utazása.
Igen, ez könnyen lehetséges. Azonban más lehetőségek is eszébe jutottak, amikor felidézte magában a mesterművet a barlangban. A Szemben nem érzett olyan léptékű hatalmat, ami lehetővé tette volna annak az élő szobornak, a Gangrelek sírboltjának a létrehozását, de még a katedrális kertjének környékén véghezvitt pusztításhoz sem tűnt elegendőnek. Talán ez az egész csak a Szemgolyó mesterkedésének eredménye - szerette volna, ha lebecsülik, hogy a potenciális használója azt higgye, hogy képes lesz majd irányítani.
Vagy pedig volt itt még valami más is. Valami, ami hatalmasabb a Szemnél, ami felerősíti a hatalmát vagy ami a saját hatalmának fókuszaként használta - és ami megszállta Leopoldot. A fiú hatalmas érzékkel kezelte a misztikus művészeteket, még akkor is, amikor nem volt nála a Szem. Soha nem lehetett volna képes ilyen szintű teljesítményre, még akkor sem, ha egy éjszaka valami módon felfedezné az igazi örökségét.
Nickolai a kifinomulttól a közönségesig egyenként végigmérte az előtte álló szobrokat, aztán megrázta a fejét. Nem tudhatott biztosat az itt munkálkodó erőkről... legalábbis kellő kísérletezés nélkül nem. Szinte azonnal újabb tervek kezdtek körvonalazódni az elméjében. Talán... még működhet is. Talán sikerülhet még egyszer felhasználni Leopoldot a terveihez. Ha lesz rá elég ideje.

* * * * *

Leopold összetette a kezeit, és az így képződött edényt belemerítette a folyóba. A táj most már nem volt annyira kietlen, annyira idegen. A folyó kőfalak, háznyi méretű fejfák között kanyargott. Itt, a Sárkány Temetőjében, vörös volt a víz. Korábban furcsa fehér, és szürkésfekete foltokat is látott, de azokat már régen elsodorta az ár. Leopold nem látta a kezeit a víz alatt. A karjai csuklóban véget értek, és a folyóban áramló vér a saját éltető vére volt, ami kiáramlott a testéből, és elszivárgott. Egy pillanatra elborította a pánik - a kezei, a drága kezei, a legtökéletesebb művész-eszközök, ahogy arra a Múzsája rámutatott.
Visszahúzta a kezeit a vérfolyamból, és szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe - a drága ujjai sértetlenek voltak. A szennyes víz kiszivárgott közöttük. Leopold az ajkaihoz emelte a kezeit, és ivott. Ő itt járt. Érezte az illatát és az ízét. A Sárkány Temetője az ő játszótere. És a tanító azt mondta, hogy vissza fog térni. Hamarosan.

 

1999. október 15., péntek, este 11:45
Az Adirondack hegység lábainál
New York állam északi része

Jeremiah már nem érzett örömöt vagy megtiszteltetést. Még a barlang sötétjében is érezte a rettenetes szobor árnyékát. A Gangrelek szemei rámeredtek, de nem látták őt. Ezek a teremtmények fel-felnyögtek kínjukban, de a Próféta nem felelt nekik.
Anatole elméje elúszott valahová, ahová Jeremiah nem tudta követni - el a sötétségnek ettől a pontjától, el az őrület és a kínszenvedés szobrától. A Próféta mozdulatlanul hevert a földön. Most nem járkált fel s alá, és már nem dörzsölte össze a szandáljait, ahogy korábban tette. Jeremiah egyedül maradt a keserű emlékek utóízével. Szórakoztatónak találta, hogy Anatole menynyire megsebezte Victoriát, de ennek az érzésnek a helyét hamarosan átvette a rémület, amikor a Próféta szó szerint lecsapott Benison hercegre. Miután a herceg megszerezte neki Nesszosz köntösét, és miután úgy tűnt, hogy egy pillanatra meglátta Jeremiah-t, Anatole elpusztította a klántársát.
Vajon tényleg így történt? - elmélkedett Jeremiah. Ha valóban ezt történt, akkor Jeremiah-nak hálásnak kellene lennie, amiért Anatole, aki oly ritkán vált erőszakossá, most elpusztította a herceget, és ezzel önkéntelenül is megőrizte a megfigyelő álcáját. De Jeremiah semmi ilyesmit nem érzett. Megbánást érzett, mintha ő maga követte volna el a gyilkosságot. Mintha ő lenne érte a felelős vagy ő okozta volna a herceg halálát.
A torz árnyékok leple alatt érezte a sötétséget, amit már korábban is érzett a járatokban, még a patkányok előtt, azok előtt a pokoli teremtmények előtt, akiknek a gondolatai mintha egyetlen elmétől származtak volna, úgy visszhangozták: Húúússss. És most Jeremiah próbált nem ránézni a hatalmas kő- és hússzoborra. Minden másodpercben Anatole-t figyelte. Bár a Próféta már hetek óta hevert ott, mintha kómába esett volna, de ki tudhatná, hogy mikor pattan fel - mikor pattan fel és csap le, mint Benisonra.
Már hónapok óta a Prófétával vagyok! - panaszkodott Jeremiah a sorsára. - De nem fogja elmondani nekem a válaszokat, pedig tudom, hogy ismeri őket! Mi az a sötétség, ami felfalja a föld szívét? Ereztem. Mondd el nekem, a pokolba is! De nem fog felelni. Csak el fog pusztítani.
De a Próféta nem szólt. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül kinyitotta a szemeit,
és felült.
- Negyven éjjel, és negyven nap - mondta, és aztán Jeremiah-ra nézett. És meglátta.
Jeremiah érezte. Érezte a Próféta pillantását. Édes Istenem. Nem! Ez nem lehet. - Hogyan...?
- Távozz - mondta Anatole, mintha csak egy legyet hessegetne le az áldozati kenyérről.
Jeremiah hátratántorodott, távolabb a Prófétától.
- Ne most! Ne most, amikor tudom, hogy ismered a válaszokat! Mondd el nekem, könyörgöm, mondd el, mielőtt elmennék! - kiáltott a figyelő.
Anatole csak fájdalmasan megrázta a fejét.
- Nem! Mindannyiunkat meg kell mentenem!
És Jeremiah eztán már menekült. Minél messzebb a Prófétától. El a sötétség szobrától, és a lyuktól a föld szívében. Keresztül azon, amiről azt hitte, hogy a monolitok, és a pusztulás sírkertje, pedig nem lehetett az. Át a Halál Árnyékának Völgyén. A kiáltásai eljutottak a földi pokolból egészen az elsötétedett mennyekig.

 

1999. október 17., vasárnap, este 10:43
Nosferatu telep
New York városa, New York

Az alagutak most már mintha nem akartak volna folyamatosan összezárulni körülötte. Ramona gyanította, hogy ezért hálásnak kellene lennie. De mégsem volt az. Vagyis nem igazán. Mi a fenéért nem tudnak ezek a srácok kibérelni egy lakást, vagy ilyesmi? - elmélkedetett. - Úgy értem, képesek szokványos arcot felölteni, ha úgy akarják. Senki nem tudna meg semmit! Lehetne egy saját épületük, ahol nem lennének szem előtt, és együtt lehetnének ocsmányak.
Ugyanakkor még nem felejtette el azt sem, hogy miként bujkáltak a barátaival a félreeső helyeken, és az elhagyatott épületekben: a külvárosi garázsban, és a régi általános iskolában az állam északi részén. A pokolba, hiszen aludt már egy roncstelepen egy autó csomagtartójában. Volt valami a halandókban, ami lehetetlenné tette - legalábbis számára -, hogy elvegyüljön közöttük. És ő nagyrészt még szokványosnak is tűnt. Hasonlított a hús többségéhez, de tudta, hogy többé már nem tartozik ahhoz a világhoz. Olyasmi volt ez, mint belopózni a fiúvécébe - képes lenne rá, de egyfolytában azt várná, hogy mikor kapják rajta, és ha bárki közelebbről megnézné... El tudta képzelni, hogy menynyivel rosszabb a helyzet egy Nosferatunál, aki szemmel láthatóan nem tartozott a halandókhoz odakinn. Egy Nosferatunak nem lehet olyan könnyű folyamatosan fenntartani az álarcát, így hát kerestek egy biztos helyet maguknak, ahol nem kell színészkedniük.
Az már csak a véletlen műve, hogy ez a biztos hely a föld alatti alagutakban és csatornákban van. Ne érzelgősködj - figyelmeztette magát. Beleszimatolt a levegőbe - ez mintha a szokásává vált volna idelenn.
- Ez aztán az igazi útjelző - jegyezte meg gunyorosan magában. - Ahol a szar van, ott az otthon.
Haladt tovább a kényelmetlenül szűkös alagútban. Végre már magától is odatalált Hesha szobájához. Pauline segített neki megtanulni az utat. Ramona ízléséhez képest a nő egy kicsit túlságosan is szolgálatkész volt, de Hesha kísérőjében - ez volt Pauline kibaszott megnevezése, „kísérő” - éppen elég „cseszd meg” virtus volt ahhoz, hogy jól kijöjjenek egymással. A telep többi részének elrendezéséről fogalma sem volt. Idelenn még akkor sem találta volna meg a vízhez vezető utat, ha lángokban állt volna a segge. Persze nem is állt szándékában kiismerni ezt a helyet idelenn. Ha Hesha nem lett volna ilyen sokáig kifektetve, akkor fenn kellett volna találkoznia vele - valahol az utcán. Csakhogy lassan épült fel a verésből, amit Leopoldtól akasztott le. Most végre úgy tűnt, mintha a végére ért volna.
A szobájának most már ajtaja is volt. Talán a Nosferatuknak elege lett az égő hús bűzéből, és az égő kurkuma gyökér sem volt éppen Chanel No. 5. Csakhogy a Nossieknak nem sok alapjuk lett volna a panaszkodásra - de azért mulatságos gondolat volt.
Ramona kopogtatott, és Pauline nyitott neki ajtót.
- Ramona, gyere be!
Hesha éppen öltözködött. A ropogós szürke nadrág már rajta volt, és éppen a kikeményített mellényt gombolta be. Valamiféle füstölő égett a szobában. Ramónának ugyan nem tetszett az illata, de valószínűleg jobb volt, mint az égő bőr szaga vagy a Nosferatuk bűze - még ha csak egy árnyalatnyival is.
- Jó estét, Ramona - üdvözölte Hesha.
Végzett a mellény utolsó gombjával is, és Ramona szinte akarata ellenére is észrevette, hogy milyen kidolgozottak az izmai. Duzzadó izmok rejtőztek a drága ruhák alatt. Így piszok jóképű szemétláda volt, hogy nem borították mindenütt rothadó sebek és nem folydogált belőlük a gennyes váladék. Mintha most lépett volna le az Essence vagy az Esquire címlapjáról. Csakhogy Ramónát nem verte át. Tudta, hogy a férfi ettől csak még veszedelmesebb lett. Tisztán emlékezett rá, mit mondott neki Liz azon az éjszakán, amikor odaadta neki a kulcsokat a bilincshez: Bármit mondott is neked, hazudott... Ő nem törődik senkivel. Csak... felhasználja... az embereket, a dolgokat... Mindig megkapja, amit akar... Ne hagyd, hogy irányítson!
Kemény szavak, és valószínűleg igazak is, de Ramona ismert már ilyeneket - olyan fiúkat, akik mindenáron meg akarták szerezni, amire vágytak, legyen az drog vagy pénz vagy hogy lehámozzák róla a nadrágját. Ramona még nem rémült meg csak azért, mert Hesha jobban csinálta náluk. Ő is tudja, hogy mit akar. Hesha nem örült neki túlzottan, de hát kemény ez a világ. Most meg fogják keresni a Szemet, és gondoskodnak róla, hogy más már ne sérüljön meg - úgy, ahogy az ő népe vagy Hesha megsérült. Amíg ugyanazt akarták, addig egy csapatban játszottak, és Ramónát csak ez érdekelte.
- Pauline - szólt Hesha. - Gondoskodjon arról a listáról, és hogy Janet tudja, miféle előkészületeket kell megtennie!
- Igen, uram - indult Pauline az ajtó felé. - Csak lazán - mutatta egy kacsintással Ramónának, mielőtt kilépett volna a szobából.
- Úgy látom, jobban érzi magát - mondta a lány Heshának, miután becsukódott az ajtó Pauline mögött.
- Igen, valóban, köszönöm. A kúrának majdnem vége.
A kúra. Ramona összerezzent. Neki csak egyetlen lyukba tömtek égő kurkuma gyökeret az arcán, és már az is elég volt. Hesha minden látható sebe begyógyult, de Ramona akarata ellenére is elképzelte, hogy vajon milyen lehet az... érzékenyebb területekkel. Erről majd meg kell kérdeznie Pauline-t. Átkozott égő gyökérrel lepörkölni az embered érzékeny testtájait - hát attól biztos nem fog beindulni.
- Tehát velem akar jönni - mondta Ramona.
- Igen. A barlangba. Vissza a barlangba.
- Rendben.
Egy ideje már tervbe vette, hogy visszatér, de eddig valahogy nem tudta elhagyni a várost. Vissza keli mennie, ez nem is kérdéses. A Szem ellen vívott rettenetes csata után látta a halottait - azaz sokat közülük: Eddie-t, Jent és Darnellt, Erdőben Cserkészőt, Brant Edmonsont, Patkánypofát és a többieket. De Tannert nem. Az Atyját nem. Meg kellett tudnia, hogy őt miért nem látta. Tanner az első Gangrel csapattal ment be a barlangba, de soha nem jött elő. Ezért hát vissza kell mennie a barlangba. Ha pedig Hesha is vele akar jönni, akkor legalább rákényszerül, hogy megtegye, amit már régen meg kellett volna tennie.
- Ha az út nagy részét autóval tesszük meg, akkor két nap alatt odaérhetünk.
- Helikopterrel megyünk - felelte Hesha. - Egy éjszaka alatt megjárjuk oda-vissza.
- Uhh...oké!
Ramónát egy pillanatra hatalmába kerítette az a kényelmetlen érzés, hogy Hesha elveszi tőle az utazását, és a sajátjává teszi. Nem is volt ezzel semmi baj - de csak egy bizonyos határon belül. Nem fogja hagyni, hogy őt is úgy utasítgassa, mint Pauline-t. De ha éppen van kéznél egy helikoptere... az már más lapra tartozik.
- Kiment a fejemből, hogy maga itt a Senor Dinero Grandé. Mikor indulunk?
- Még egy-két éjszaka - felelte Hesha. - Akad még néhány részlet, ami a lábadozásom alatt merült fel, és amiről gondoskodnom kell. Még a legrátermettebb személyzet sem képes folyamatosan irányítani saját magát.
- Ó igen - értett egyet Ramona, mint aki nagyon is tudja, hogy miről beszél. - Oda kell figyelni ezekre a személyzetekre! Hé - kiáltott fel, amikor megpillantotta a vörös-fekete ékkövet a Hesha ágya mellett álló asztalkán. - Talán visszakérhetné a pénzt, amit azért fizetett! Lefogadom, hogy el tudná adni a Fifth Avenue-n! Ebből meg a Rolexéből simán csinálhatna egy százast. Annyi elég lenne a benzinre a darálóhoz?
Hesha nem dühödött fel, de nem olyannak tűnt, mint aki jól szórakozik. Azt mondta Ramónának, hogy azzal az ékkővel követni tudja és meg tudja találni a Szemet, de a lány eddig még semmi ilyesmit nem tapasztalt. Nagyjából el is hitte a magyarázatát, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a kő nem úgy működik, ahogy kellene. Talán elemet kéne cserélni - javasolta Heshának, aki hasonlóan sztoikus válasszal jutalmazta a hozzászólását. Ramona nem hitte, hogy a férfi becsapta volna - nem akarta azt hinni - de nagyon élvezte, ha kételkedett a becsületében, vagy azt mondta, hogy marhaságokat beszél, és ezzel felbosszanthatta.
- El tudja vezetni a helikoptert? - kérdezte a lány.
- Nos, igen, ha már megkérdezte, de van pilótám.
- Ó, nagyszerű, mert az én jogsim már lejárt! Holnap még benézek!

 

1999. október 21., csütörtök, hajnali 2:17
Egy elszigetelt odú
New York városa, New York

Calebros mélyre hajolva megpróbálta bepréselni magát az alacsony kőpárkány alá, de nem sikerült. Aztán csendben átkozódva térdre ereszkedett. Még mindig nem fért be. Végül aztán lehasalt a földre - tegyük hozzá, mindenféle kecsesség nélkül - és hüvelykről hüvelykre araszolni kezdett előre. A szűk járatnak ebben a pózban már nem kellett volna gondot okoznia, ha valóban le tud lapulni, de a drámai púpja kidudorodott, és nekisúrlódott a járat tetejének. Így hát Calebros a testsúlyát áthelyezve vonaglott előre a járatban. Csak nagy nehézségek árán sikerült átjutni rajta.
Még hány átkozott repedésen és hajtűkanyaron kell átverekednem magam?
- Megállj... maradj, ahol vagy! - mondta egy ideges hang nem túl messze tőle.
- Jeremiah - mondta megnyugtató hangon Calebros. Miután a beszéddel felhívta magára a figyelmet, Calebros óriásira tágult szemei halványan ki tudták venni Jeremiah körvonalait.
- Megállj! - ismételte Jeremiah.
- Legalább felállhatnék? Végül is te küldtél utánam! - Jeremiah bizonytalannak tűnt, de nem tiltakozott, úgyhogy Calebros fájdalmasan négykézlábra állt. A mennyezet túl alacsonyan volt ahhoz, hogy kiegyenesedhetett volna. A sötétben szemügyre vette Jeremiah-t. A Vértestvér, aki olyan ügyesen és magabiztosan követte a Gyehenna Prófétáját, most ennek a sehová sem vezető alagútnak a legtávolabbi, legszűkebb és legsötétebb zugában lapult. Egyik karjával az arcához szorította a térdeit, a másikat pedig a fejére tekerte, mintha így akarná a helyén tartani.
- Közelednek a Végső Éjszakák - mondta Jeremiah.
- Értem.
Ezt már korábban is hallotta Jeremiah-tól - csak akkor nem volt ennyire kétségbeesett. Ugyanaz a fáradt prófécia, ugyanazok a gépies szavak. De Calebrost mégis kirázta a hideg, amikor először olvasta a jelentéseket, amelyek szerint Xaviar azt állítja, hogy egy Antediluviansszal csatázott. Csakhogy a Gangrel ítélethozó nem egy Antediluvinast látott, hanem csak egy eszement, a világ elől réges-régen elrejtett hatalommal felruházott Toreadort. Csak! Calebros rápirított saját magára. Csak egy kisebb hadseregre való Gangrelt pusztított el, és ezt a hatalmat a Nosferatuk, azaz ő és Rolph szabadították rá a világra.
- Ő tudja - kötötte az ebet a karóhoz Jeremiah, mintha valaki ellenkezett volna vele. - Ő tudja, de nem akarja elmondani nekem! De én láttam. - Szorosan lezárta szemeit. Bármi legyen is az, amit látott, láthatóan nem bírta elviselni, és azt kívánta, hogy többé ne kelljen látnia.
- Éreztem. Leszállt a sötétségbe, de a sötétség nem tudta legyőzni. Szembenézett a sárkánnyal. Én éreztem...
Irányíthatatlan zokogás rázta meg Jeremiah testét. Véres könnyek csordultak le az arcán, és még erősebben szorította a fejét és a térdeit a testéhez. Édes Istenem. Calebros döbbenten figyelte, ahogy az egyik legintelligensebb, bár kissé meggondolatlan klántársának elméje a szemei előtt bomlik meg. Nem, ez az elme már megbomlott - javította ki magát.
- Ő látta, de nekem nem mondta el - nyüszítette Jeremiah. - Elküldött.
A zokogás folytatódott.
- Gyere vissza velem Jeremiah. A telepre. Ott biztonságban leszel.
Erre felpattantak Jeremiah szemei. A lábaival a földet kaparva próbálta még beljebb tolni magát a sarokba, de képtelen volt távolabb jutni.
- Sehol sem vagyunk biztonságban! - sikoltotta, aztán ismét szánalomra méltó zokogásban tört ki. - És ott a legkevésbé, a legkevésbé...
Calebrosnak nem volt ínyére, hogy itt kell hagynia. A tömeg biztonságot jelent, és a telep éppen ezért volt annyira fontos számukra. A Nosferatuk csak a többi Vértestvérhez viszonyítva uralták a sötét helyeket. Voltak más, ismeretlen veszélyek... Nictuku - gondolta Calebros. Jeremiah valamikor Augustin tanítványa volt. Babonaság! - mondogatta magában Calebros. Dühös volt magára, amiért egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, dühös volt Jeremiah-ra, mert miatta fogalmazódott meg benne ez a gondolat, és mert miatta kellett otthagynia a telep mindennapi rutinját.
- Ideküldöm Pugot, hogy nézze meg, mi van veled - mondta Calebros, miközben lehajolt, hogy kúszva itthagyja a búvóhelyet. - Ne merd bántani, hallottad?
Jeremiah semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna, de Calebros feltételezte, hogy Pug tud vigyázni magára. Eddig azt hittem, hogy Jeremiah is tud vigyázni magára.
A hasán csúszva távolodott attól a helytől. Itt már eleget látott és hallott.

 

1999. október 28., csütörtök, hajnali 2:30
95-ös főút
Las Vegas mellett, Nevada

- Ez már elég messze kell legyen - mondta Kragen. Seggarc nem szólt egy szót sem.
A teherautó rakteret leválasztották a fülkétől, és hangszigetelték a válaszfalat, hogy az áru ne hallhassa, miről beszél a sofőr. De Kragen nem igazán látta be, hogy miért van erre szükség.
- Én azt mondom, hogy ne dobjuk ki csak úgy egyszerűen, hanem előbb tépjük le a fejét, és csak aztán dobjuk ki - javasolta Kragen. - Aztán talán áthajthatnánk rajta párszor.
Seggarc nem szólt egy szót sem.
- Kit érdekelne? Ki tudná meg? - kérdezte Kragen. - Te nem mondod el senkinek, nem igaz?
Seggarc megvonta a vállát.
- Hmm. Gondoltam. Be vagy tojva attól a kis öntelt keleti parti takonytól. „Csináld ezt... csináld azt.” Szívesen feldugnék egy csáklyát az orrába, és kihúznám rajta a seggét.
Kragen a szeme sarkából Seggarcra pillantott.
- Nem akartalak megsérteni.
A sivatag, és a csillagos éjszakai égbolt a végtelenbe nyújtózott körülöttük. A kerekek ritmikusan duruzsoltak az aszfalton.
- Úgy értem, ő azt mondta, hogy már végzett vele - kezdte újra Kragen. - „Szabaduljatok meg tőle”, mondta. „Vigyétek ki a sivatagba, és dobjátok ki”. Persze biztos azt akarja, hogy a többi kibaszott Giovanni is halljon arról, mi történt, de azt nem mondta, hogy ne tépjük le a kibaszott fejét, nem igaz? Ezt így külön nem mondta. Úgy értem, azok a kurva Giovannik biztos beszélnek majd a kibaszott szellemével, és tőle majd megtudják, mi történt, nem igaz? - Seggarc megvonta a vállát.
- Igen, igazad van. De akkor legalább a lábain hajtsunk át, vagy valami. Tudod, nem a fején. Az már tényleg semmiség. Alig fogjuk megérezni. Nem olyan, mint egy fekvőrendőr, vagy ilyesmi.
Egytized mérföld csönd következett.
- Oké, oké - mondta Kragen. - Csak dobjuk ki, ahogy az a fickó mondta. A fene!
Lelassított, és lehúzott az útról a tömör sivatagi homokra, aztán Seggarccal együtt kimásztak a teherautóból. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még odafordult a társához, és az ajkához emelte az ujját:
- Csitt, emlékszel?
Kirántották Benitot a teherautóból. A fején még most is ott volt a fekete műanyag zacskó, amit megcsomóztak a nyakán, és a kezei hátra voltak kötözve. A két Nosferatu ledobta a Giovannit a földre - keményen -, és aztán rászántak pár másodpercet arra, hogy addig rugdalják, amíg ki nem fekszik. Éppen csak a bordáit rugdosták - nem akarták volna elszakítani a zsákot, mert akkor megláthatta volna őket. Persze akkor le kellene tépni a fejét - elmélkedett Kragen, de Seggarc már mászott is vissza az autóba, így hát ő is csatlakozott a társához, és hamarosan már nyomuk sem volt az autóúton.

 

1999. október 28., csütörtök, este 11:15
Földmélyi barlang
New York városa, New York

- ...mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?
- Hát dögöljek meg, ha tudom - felelte Ramona hosszas hallgatás után, és úgy nézett Calebrosra, mintha a Nosferatu megőrült volna.
- Hé, nincs itt valahol még egy szék? - kérdezte, miután körülnézett a homályba burkolózó, zsúfolt irodában. - Maga akarta, hogy viseljem ezt a hülye bakancsot. Hát, tudja mit? Nem jó a lábamra, és fáj. Maga sem visel normális ruhákat a rongyai fölött.
Calebros felsóhajtott.
- Én akkor sem hívom fel magamra a figyelmet, ha nagyritkán a halandók közé megyek - magyarázta a lánynak. - Ha gyakrabban járnék odafönn, mint maga, és néhány egyszerű ruhadarabbal el tudnám rejteni magamat, mint maga, akkor meg is tenném, higgye el!
Hosszas győzködés után Heshával közösen sikerült rávenniük a lányt, hogy egy pár bakancsba rejtse örökösen karmokban végződő lábait. Ez volt a baj a Gangrelekkel: idővel egyre állatiasabbakká váltak a vonásaik. Egyesek szerint ez azt mutatta, hogy milyen közel állnak a Bestiához, míg mások csak annak a bizonyítékát látták ebben a különös vonásban, hogy a csavargók alig többek az erdők vadjainál. Calebrosnak nem sok joga volt a fizikai torzulások miatt szemrehányást tenni a lánynak, és Ramona gyakorta és hangsúlyosan emlékeztette is erre. A Nosferatu azonban nem érezte túlzásnak, ha elvárja tőle, hogy vigyázzon a Maskarádéra, ha ehhez mindössze ilyen egyszerű eszközöket kell felhasználnia. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a lánynak hegyesek a fülei - mint egy farkasnak, de a haja általában eltakarta őket, és érezte, hogy ha valaha is meg akarja őt győzni bármiről, akkor meg kell válogatnia a csatákat.
Ramona eltöprengett a bölcs tanácson.
- Aha, ha maga mondja - jelentette ki, aztán pár másodpercig mereven bámulta a Nosferatut. - A szék?
Calebros újra felsóhajtott, és felállt a székéből. Remélte, hogy a pattogó csigolyák hangja bűntudatot kelt Ramónában, de a lányon ennek nyoma sem látszott. Megkerülte az asztalát, és a kandeláber mellett odasétált az ajtóhoz - belefáradt a lámpa rakoncátlankodásába, és egyszer túl nagy erővel csapott oda neki; a világítóeszköz talpa most a szemetesből kandikált ki, és Calebros visszatért a sokkal primitívebb technikához.
- Umberto! - kiáltott ki a folyosóra. - Hoznál, kérlek, egy széket Ms. Salvadornak?
Ramona még akkor is láthatóan neheztelt a vendéglátójára, amikor pedig a szék-ügyet már elrendezték, és mindketten Calebros asztala mellett ültek.
- Soha nem mondtam meg a nevemet... a teljes nevemet.
- Pilar Ramona Salvador - idézte Calebros -, Los Angelesből. A családja és a rendőrség halottnak hiszi... Nekem az a munkám, hogy tudjak az ilyen dolgokról. Nos, tehát a találós kérdés láthatóan semmit sem mond magának, ugye? Rendben. Van itt még valami, amiről meg akartam kérdezni.
- Kérdezzen csak!
- Köszönöm! Először is, kérem, hallgassa meg ezt!
A Nosferatu egy miniatűr magnó felé nyúlt az asztalán, és bekapcsolta. Hatalmas ricsaj tört elő a szerkezetből - egy helikopter hangja - aztán a pilótafülke mikrofonja elkapott egy női hangot, amely küszködve próbálta túlkiabálni a rotorok zaját.
- Ott! Ott van! - mondta Ramona hangja.
- Hol? Hol? - Ez Hesha volt.
- Ezt hogy érti? Pontosan ott! Nézze! Nem látom...
- Megvakult vagy mi a franc? Nézze! A fű, és a fák... elégtek! És a kövek... mint valami óriási sírkövek!
- Nem látom!
- Basszus!
Calebros kikapcsolta a lejátszót.
- Biztos vagyok benne, hogy emlékszik erre. - Ramona bólintott, és hirtelen mintha nagyon kényelmetlennek találta volna a székét. - Elmondta nekünk, hogy mit látott... a rettenetes dolgokat, amiket a barlangban tapasztalt és a réten Xaviarral. Amit azonban itt a szalagon leírt... nem ezt várta, ugye?
Ramona azonnal felpattant a székéből.
- Tudom, hogy mit akar mondani, de én nem képzelődöm - vicsorogta Calebros felé, és ujját vádlón a Nosferatura szegezte. - Ez a Leopold - már ha valóban ez a neve - ez a Leopold és a Szem emelték ki azokat a kibaszott kőtömböket, és a kőtömbök eldőltek, vagy felrobbantak, mint valami kibaszott vulkán vagy ilyesmi. Én ott voltam, a kurva életbe! Láttam! Nem képzelődöm!
- Hiszek magának - mondta Calebros nyugodt, halk hangon. Ramona ott állt tátott szájjal, a kirohanás elvette az erejét.
- Tényleg?
- Tényleg! Hadd mondjam el, hogy miért! - Ramona leült, és Calebros folytatta. - A rétet akkor is így látta, amikor Xaviarral volt ott, és aztán akkor is, amikor a helikopterből megpillantotta. De miután leszálltak, akkor már nem, igaz?
- Igaz.
- Amikor Heshával bementek a barlangba, akkor látta a szobrot. Mind a ketten látták.
- Így van.
Ramona összeszorította a fogait. Az ujjai helyén karmok nőttek, amelyek belemélyedtek a székbe.
Már attól is felbőszül, ha csak beszélünk róla, vagy ha eszébe jut - gondolta Calebros. - Talán jobb lenne, ha nem mennénk bele a részletekbe.
- Hesha is másodszor járt most a barlangban. Az első alkalommal rábukkant Leopoldra - aki torporba esett, legalábbis Hesha azt hitte -, elvette a Szemet és visszatért a városba.
- Igen. Aztán Leopold utána jött, és tépett neki még vagy öt segglyukat.
- Öhöm... igen, így is mondhatjuk - mondta Calebros. - Azonban itt az a lényeges részlet, hogy Hesha első alkalommal nem látta a szobrot.
Ramona átgondolta a hallottakat, mielőtt válaszolt volna.
- Na és? Akkor még nem volt készen.
Calebros felvett egy mappát az asztaláról, és meglobogtatta a jegyzeteket, amelyeket Jeremiah Anatole megfigyelése alatt készített.
- Egyes jelentések már szeptember elején említést tesznek a szoborról.
- De Heshának... mikor is, augusztusban rúgták szét a seggét? - kérdezte Ramona.
- Júliusban. Július harmincegyedikén.
Ramona levett egy naptárat Calebros asztaláról, de aztán visszadobta, mert rájött, hogy 1972-ből való.
- Ez még mindig egy teljes hónapot jelent, és senki nem tudja, hogy hol volt ez alatt Leopold. Vissza is mehetett a barlangba.
Okos kislány - gondolta Calebros. Ramona a Nosferatu irányításával most ugyanazt a gondolatmenetet követte, amit korábban Calebros is.
- Lehetséges. De leghamarabb augusztus elsején vagy másodikán érhetett vissza, ha valóban ez történt. És ez körülbelül egy héttel azután lenne, hogy maguk összecsaptak a Szemmel.
- Nos, maga ismeri Tannert és a klánjának többi tagját. Vajon vártak volna egy teljes hetet, amíg Leopold visszatér, hogy beépíthesse őket abba a szoborba? Még ha meg is sebesültek... Nem gondolja, hogy legalább egyikük kijuthatott volna, hogy vadásszon vagy legalább vért vigyen a bajtársainak?
Ramona bólintott.
- És Hesha egyetlen Gangrelt sem talált a barlangban...
- Pontosan.
Calebros tudta, hogy megfogta a lányt. Nem volt biztos abban, amire most utalt, nem is lehetett biztos benne - de lehetséges volt.
- Tehát... - Ramona még le volt maradva egy pár lépéssel, és csak most rakta össze a darabokat. - A szobor már akkor is ott volt... és Hesha nem látta? - Hirtelen mintha elbizonytalanodott volna. - Az egy kibaszott nagy szobor.
Calebros bólintott.
- És egy nagy... Rét.
Ramona azonnal tudta, hogy hová akar kilyukadni, amint kinyitotta a száját. Gyorsan tanult, és vágott az esze.
- Pontosan.
A Nosferatu több okból is megkönnyebbült. Ramona nemcsak, hogy megértette a kialakuló gyanúit, de Calebros érezte a lassan szárba szökő kapcsolatot, ami közöttük kezd kialakulni. Nem volt ez kötődés - csak semmi érzelgősség - inkább valamiféle megértés. Nem lett volna helyes, ha csak Ruhadze férkőzik a bizalmába, hogy aztán alkalomadtán majd felhasználja ellene a lányt. Hesha Baltimore-ba utazott, hogy megpróbálja megfejteni Anatole őrült, véres firkálmányát a barlangban, és a Setita távolléte felszította Calebros paranoiáját. De ráér majd később aggódni emiatt. Ramona itt volt, és Calebros nem hagyhatta figyelmen kívül ennek a közös kis képzeletbeli utazásnak a végállomását, akármennyire élvezte is az oda-vezető utat.
- Valami elrejtette a szobrot, és a rétet - jelentette ki.
- De hogyan?
Erre nem tudott válaszolni. Természetesen elméletileg lehetséges lenne, de micsoda óriási hatalom kellene ennek a trükknek a végrehajtásához... Calebros hitte, hogy van itt még valami a Szemen kívül is. És ettől rettegett csak igazán.
- És az hogy lehet, hogy mi időnként látjuk, de mások nem? - Ramona még mindig kételkedett.
Talán tényleg jobb lenne a hogyant boncolgatni a mi helyett, döntötte el magában Calebros. Ez a kérdés kevésbé volt zavaró - vagyis igazság szerint ez egy kicsit kevésbé rémítette meg.
- Bebizonyosodott, hogy maga képes követni a Szemet. Követte a katedrálishoz - mutatott rá Calebros. - Hesha az ékkő segítségével követte a barlanghoz. Úgy tűnik, hogy nem lehetetlen a nyomára akadni...
- Csakhogy most lehetetlen - mondta Ramona. - Azóta, hogy Leopold...
- Tépett neki még öt segglyukat?
- Pontosan - utánozta Calebrost a lány.
- Bárhol legyen is most Leopold és a Szem, jelenleg képtelenek vagyunk a nyomukra akadni - mondta Calebros. - Lehetséges, hogy most őt is ugyanaz a valami rejti el, ami korábban elrejtette a barlangot.
Jeremiah jelentésének szavai kéretlenül betolakodtak a gondolatai közé: A sötétség a föld mélyén húsra éhezik.
- Idővel majd minden kiderül - jelentette ki Calebros. És lehetséges, hogy máris kifutottunk az időből.

 

1999. október 30., szombat, hajnali 5:12
Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

Nickolai hitetlenkedve meredt a magas higany tükörbe. Nem volt ellenére a gyilkosság, aminek tanúja volt - tulajdonképpen ő maga rendelte el -, de az események nem úgy zajlottak, ahogy várta.
Volt egy kis ideje, hogy eltöprengjen az eseményeken - a személyek szállításával kapcsolatban fellépő időbeli eltolódás egyáltalán nem tartozott az egzaktul kiszámítható mennyiségek közé - de képtelen volt bármiféle szilárd következtetést levonni. A látottak következményei még a legjobb esetben is gondot okozhatnak, és a legrosszabb esetben végezhetnek is vele. Pokoli biztosra fog menni, hogy a második eshetőség ne következhessen be. Nem állt szándékában a saját teremtményének áldozatul esni. Ő volt a vérvonalának utolsó tagja. Tartozott azzal, hogy életben marad azoknak, akiknek a zászlaját már csak ő egyedül vitte tovább. Ugyanakkor időről-időre szembesült az élőholt lét kiszámíthatatlanságával: a Mexikóvárosbeli mészárlástól kezdve egészen az átalakult szolgáig, akire rátalált, és az uralma alá vont.
Azonban egy dolog most már biztos. Benito Giovanni egyszer és mindenkorra halott.
Vetett egy pillantást a tükörre. A díszes rúnákkal faragott mahagóni keretben a higany örvénylett és kavargott. A viszkózus folyadék lassan kezdett alakot ölteni, és az anyaghoz tapadó üvegfelület kidudorodott. A tükörből egy férfi alakja lépett elő. Vagyis ez a lény többé már nem volt ember.
Leopold lassan kilépett a tükörből. Az arca, a felsőteste és a jobb lába nekifeszült és megfeszítette a külső üvegréteget. A groteszk Szem volt az első részlet, ami felismerhetővé vált az arcában, ahogy a higany lassan felvette az alakját. Leopold testének többi része még alig volt több egy árnyéknál, ami csak távolról utalt egy emberre, a Szem már valóságossá vált - vér lüktetett a fehérjéből kidudorodó erekben, amelyek olyanok voltak, mint megannyi göcsörtös gyökér a földben. Leopold követte a szemgolyót. Nekifeszült a rugalmas üvegfelületnek, és végül ott állt vértől és váladéktól csöpögve Nickolai előtt.
- Ügyes voltál, Leopold! Ő nagyon elégedett lesz!
A Szem közönyösen meredt előre, de Leopold vadul villogó saját szeme tágra nyílt. Úgy lihegett, mint egy elvadult kutya, csak nagyon lassan. A kilégzések tökéletes szinkronban voltak a vérerek lüktetésével a Szemben, és több másodperc is eltelt közöttük. Nickolai óvatosan megközelítette a fiút. Látszólag nem volt ellenséges vele szemben, de azok után, aminek szemtanúja volt a tükörben...
Leopold ruhái rongyosak és büdösek voltak. Az újszülött testét teljesen befedte a Szemből csordogáló váladék, és Nickolai már régen felhagyott azzal, hogy újakra cserélgesse a ruháit. Mindössze annyit tehetett, hogy minden este lecsippentette a Leopold arcára rászáradó mocskot, mielőtt még teljesen beborította volna a másik szemét. A váladék lehántása során már két rituális tőrt is tönkretett, úgyhogy most már egy szívósabb kalapácsot, és egy vésőként funkcionáló csavarhúzót használt erre a célra. Természetesen időnként megcsúszott a szerszám, de Leopold mintha észre sem vette volna.
A fiú ruháin éktelenkedő tépett szélű lyukak sokkal újabb keletűek voltak, és ezek ijesztették meg Nickolait. A Benito vérével átitatott selyemszövet a tükör mellett hevert a földön. Többé már nem lesz szükségem az ő vitae-jére - gondolta Nickolai. Később majd belakmározik abból, ami az üvegcsében maradt. Nem sok idő telt el azóta, hogy benedvesítette a szövetet, és ráhangolta a tükröt. A Nosferatuk láthatóan mindent megtudtak már a drága Benitotól, amit csak tudni akartak. Mindent, amit el tudott mondani rólam. Nickolai biztos volt benne. Azonban a csatornalakók ahelyett, hogy megszabadultak volna a Giovannitól, inkább minden teketória nélkül kidobták a sivatagba. Így hát Nickolaira maradt a takarítás - ami nem baj, mert úgyis próbára akarta tenni az uralmát Leopold fölött. Csakhogy a kísérlet felemás eredményeket hozott.
Benito meghalt ugyan, de Nickolai nem számított rá, hogy az újszülött a saját csontjaiból kialakított kaszával belezi ki Benitot, sem pedig arra, hogy a saját szemével fogja látni, hogyan nyúzzák meg, és hogyan nyitják fel a Giovannit a fiú bordái. És Leopold most visszatért, Nickolai pedig gyanakvóan figyelte. A boszorkánymester rituáléi közül egyik sem eredményezett közvetlenül ilyen furcsa, kegyetlen megnyilvánulásokat.
Talán valamiféle közvetett hatás.
Nickolai már hetek óta kísérletezett a vendégén, és egyre inkább a meggyőződésévé vált, hogy hónapokkal ezelőtt volt ott a barlangban a Szemen kívül még valami más is. Bármilyen csodálatos legyen is a Szem, de önmagában nem lett volna képes ekkora mészárlásra és ilyen léptékű betegesen kreatív brillírozásra. Kellett ott lennie valami másnak is - az alkotás idején, és amikor Leopold visszaszerezte a Szemet.
Természetesen a Szemnek is kétségtelenül szerepe volt az ügyben. Ezt Nickolai kísérletei is igazolták. A szemgolyó láthatóan úgy viselkedett a misztikus energiákkal szemben, mint valamiféle villámhárító. Ha megcélozta valamilyen rituáléval, a Szem minden esetben összerezzent, mintha egy szerelmes cirógatta volna meg. Már három kötetet töltött meg kiterjedt jegyzeteivel és elméleteivel. Biztos volt a dolgában. És ma éjjel eljött a próbatétel: elpusztította Benitot, miközben belepumpálta a Szembe azt az energiát, ami már hiányzott Leopoldból. Mostanában a fiú saját magától csak nagy ritkán nyögött ki egy értelmes gondolatot vagy teljes mondatot. Nem volt más, mint egy motyogó idióta. Ennek ellenére csak egy kis égi segítség kellett ahhoz, hogy egy bekövetkezésre váró rémtett váljon belőle. A Szem korábbi megnyilvánulásaiban semmi sem utalt rá, hogy Leopold ilyen módon szabadul majd meg a Giovannitól, de mégis ez történt. Ez az eset sokkal inkább a barlangbeli mészárszékre hasonlított.
Bármi legyen is az, amiért Leopold az embertelenségnek olyan szélsőséges fokára jutott, talán volt még néhány visszamaradó foszlánya, és Nickolai rituáléja merített ebből a forrásból, annak ellenére, hogy a boszorkánymester a Szemet célozta meg vele. Lehetséges. Olyan sok a kérdés és a megalapozatlan elmélet.
Ebben az esetben azonban az elméletnél sokkal fontosabb volt a gyakorlat. Hiszen kétségtelen, hogy az ellenségei hamarosan a nyomába erednek. Ha még nem tudtak volna meg mindent, amire szükségük volt, akkor nem szabadultak volna meg Benitotól.
Mégis úgy tűnt, hogy az ellenség valóban elegendő időt adott Nickolainak. Talán nem érti teljesen Leopold vagy a Szem teljes potenciálját, de ennek ellenére hatalmas fegyver volt a kezében. És minden egyes éjszaka egyre többet és többet tanult.
Elfordult Leopoldtól, lehúzta a kendőt a misztikus és hétköznapi eszközöket tartalmazó tálcáról, és kiválasztott egy nagyméretű fecskendőt. Egy pint elég is lesz - gondolta, ahogy visszafordult a fiú felé.
- Ne mozogj, fiacskám - mondta Nickolai, és a Szemhez emelte a fecskendőt. - Nem fog nagyon fájni!
Nekem valójában egy csöppet sem fog fájni - gondolta, amikor beledöfte a tűt a Szembe.

 

1999. október 30., szombat, hajnali 5:37
Földmélyi tavacska
New York városa, New York

- Tehát meg vagy győződve róla, hogy igazad van? - kérdezte Calebros.
A vízcseppek távoli csöpögése szinte mennydörgésszerű hatást váltott ki a barlangszerű kamrában. Calebros és Emmett a tavacska partján üldögéltek. A fiatalabb Nosferatu nemrég tért vissza nyugati kirándulásából. A széles, mélyen ülő szemek hozzászoktak a sötéthez. Számos manila mappa hevert kiterítve mellettük a földön. A tavacska partján és a barlang falain tenyésző színjátszó zuzmók halvány, beteges fényben fürösztötték a két szörnyszülöttet.
- Benito meg volt róla győződve - felelte Emmett. - Sokat fáradozott azért, hogy kiderítse. Úgyhogy igen, én is meg vagyok róla győződve. Gary Pennington Leopold. Mondott valamit Jeremiah, ami miatt te másként gondolod?
Calebros megrázta a fejét.
- Anatole szerint az „ifjú varázsló” ott volt Pennington műtermében Chicagóban, és Leopold műtermében, Atlantában.
- Feltéve, hogy megbízol Jeremiah-ban.
- Megbízom benne - mondta Calebros. - Bízom az adataiban. Figyelmesen áttanulmányoztam őket. A következtetései közül több is... megalapozottnak tűnik.
- Kaptál tőle egy egész enciklopédiára való szemetet - morogta Emmett a legközelebbi mappában lapozgatva. - Ugyan már, ezt nézd: „Anatole elkezdi összedörzsölni a szandáljait. Négy másodperc, irányt vált. Egy perc, negyvennégy másodperc, irányt vált...” Micsoda badarság! Jeremiah-nak elment az esze!
- Egy őrült tetteit jegyezte fel - kötötte az ebet a karóhoz Calebros. - Miért kellene, hogy józanok legyenek a feljegyzések? Mindenesetre az a kevés, amit Anatole-tól megtudtunk, megerősíteni látszik Benito információit. Vagy nem értesz egyet?
- De igen - ismerte be kelletlenül Emmett, és ledobta a földre a mappát. - Kétségtelenül Benito állt a frontvonalban. Bűnrészes volt a gyilkosságban, de nem ő volt az agy. Felhasználták, csakúgy, mint Penningtont vagy Leopoldot, vagy nevezd, ahogy akarod. Benito szervezte meg, Leopold faragta a szobrot...
- De vajon Victoria mikor ölelte magához? Még azelőtt, hogy megváltoztatta volna a személyazonosságát, és Atlantába költözött volna vagy csak utána? Amilyen közismert az a nő, már biztosan belebotlottunk volna a nevébe, ha ő is belekeveredett volna.
- Nagyon sok mindenbe nem botlottunk bele egészen mostanáig - jegyezte meg Emmett.
- Lehetséges lenne, hogy az eset után ölelte magához, miután a fiú elmenekült, és ő nem is tud semmiről?
- Nem tudom - vont vállat Emmett. - Megint meg kell kérdeznünk Rolphot. Neki lehet valami sejtése arról, hogy Leopold valóban Victoria gyermeke vagy sem.
Calebros már nyitotta a száját, hogy tegyen egy megjegyzést, de végül mégsem szólalt meg, hanem félrehajtotta a fejét. Emmett is meghallotta az árulkodó zajt.
- Megint a nyomorult hátad recsegett, vagy ilyesmi? - Nem.
A két testvér halkan felemelkedett a kövek közül. Beazonosították a kaparó zaj forrását - az alagútból jött, amelyik Calebros irodájába vezetett. Csöndben közelebb óvakodtak. A zaj egyre erősödött. Valaki közeledett a tavacskához. Emmett csapásra készen felemelte a karmait, és Calebros felkapott egy követ, ami jócskán nagyobb volt a kezénél.
A jövevény lábbal előre kúszott a járatban. Először a cipői bukkantak elő - kopott, szakadozott, kétszínű betétes férficipők, a szétesés határán -, aztán következtek a zoknik, amelyekben a gumi már régen elveszthette a tartását, és most rácsúsztak a duzzadt bokákra. A lábak fehérek voltak és szőr borította őket. Csupa megereszkedett bőr és laza zsír. Csúszkálás közben a plüss-szoknya és a hozzá tartozó krinolin jócskán a csípő vonala fölé csúszott, és Emmett és Calebros szívből azt kívánták, bárcsak ez a nő szükségét érezte volna annak, hogy alsóneműt is viseljen. Hilda kikászálódott az alagútból, és egy hangos puffanás kíséretében esetlenül landolt a terebélyes hátsó felén.
- Na nézd csak - villantott rájuk egy szinte teljesen fogatlan vigyort. - Gondoltam, hogy idelenn talállak benneteket.
Emmettnek és Calebrosnak még a szava is elakadt, ahogy döbbenten meredtek a nőre. Emmett leeresztette a kezét, és a karmok újra beleolvadtak az ujjaiba. Calebros eldobta a követ.
Hilda talpra küzdötte magát.
- Nem, nem, ne is törődjetek velem - mondta, miközben lesimította szakadt alsószoknyáját, és viseletes ingét. - Egyedül is fel tudok állni. Mit szólnátok egy kis nudizáshoz? - kérdezte a tavacskát méregetve.
Calebros Hildát méregette, és kezdte sajnálni, hogy eldobta a követ. Ez a teremtmény csak gondot okozott, amióta megérkezett azzal a tárcával Rolphtól.
- Hogy... - Calebrosnak sikerült elsőként megtalálni a hangját.
- Úgy tűnt, hogy kell lennie valaminek a könyvespolc mögött - felelte vidáman Hilda. - Nem tudom, hogy miért gondoltam így. Hívhatjuk egyszerűen adománynak.
- Nem látunk itt szívesen, te nő, és akkor még igen finoman fogalmaztam... - mondta hidegen Emmett.
Hilda odasompolygott hozzá, felvonta a szemöldökét, amitől az arca kétoldalt himbálózni kezdett, és keményen belemarkolt a lába közé.
- Ti fiúk mindig olyan barátságtalanok lesztek, ha nincs senki, aki benyálazná a dákótokat. - Emmett elhúzódott tőle. - Hmm. Nem tetszeni a szenyoríta? Hát ezért settenkedtek le ide... együtt? Nem tudjátok, mit hagytok ki!
A kezeivel a mellei alá nyúlt, és az övtájékról felemelte őket a nyakáig.
Emmett nem találta ezt mulatságosnak.
- Hogy fértél bele abba a járatba, te hájas zsírpacni...
- Hilda - lépett közbe Calebros, mert attól tartott, hogy elmérgesedhet a helyzet. - Emmett azt próbálja elmagyarázni...
- Nem próbálok elmagyarázni semmit - mondta Emmett. - Azt mondom...
- Hallottatok már London Tommyról? - kérdezte Hilda, és a nyeglesége hirtelen átadta a helyét valamiféle fagyos kimértségnek. A hangjából kicsendülő nyers fenyegetéstől meghűlt a vér Calebros ereiben. - London Tommy is goromba volt velem.
- A seggedbe, te kibaszott dagadt kurva.
- Emmett! - intette csendre Calebros. - Hilda! - ismételte meg az előző mozdulatot a nővel is, amikor szóra nyitotta a száját. A két név egymásba fonódva visszhangzott a barlangban.
- Hilda - mondta újra sokkal csöndesebben és nyugodtabban. - Ez itt az én... privát területem. Általában azért jövök ide, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal. Időnként pedig itt beszéljük meg a fontos dolgokat Emmettel. Általában szeretem, ha...
- A kibaszott dagadt kurvák nem jönnek ide.
- Tudom, hogy hol nem látnak szívesen!
- Tényleg? Én nem vettem észre! Mi árult el?
Calebros ide-oda kapkodta a fejét, és érezte, hogy a helyzet őrült sebességgel kezd kicsúszni az ellenőrzése alól. Mindig elgyengült, ha idegenekkel kellett összetűznie, bár úgy tűnt, hogy Emmett helyette is kiveszi a részét az ilyesmiből.
- Abbahagyni, ti ketten!
Feszült csönd telepedett a kamrára.
- Magunkra hagynál minket, Hilda? - kérdezte Calebros.
- Csak ennyit kellett volna mondani - vicsorgott Emmettre a nő. - Csak azt akartam látni, hogy hogyan boldogultok azzal az ocsmány valamivel, amit Rolph küldött.
- Csak egy értéktelen szarkupac - mondta mosolyogva Emmett. - Úgyhogy köszi, hogy idehoztad!
Hilda rámeredt, de Calebros közéjük lépett, hogy elejét vegye a további szócsatának, és a küszöbön álló vérontásnak.
- Jó néven venném, ha nem szólnál a telepen senkinek erről a kamráról vagy az ide vezető járatról - pillantott jelentőségteljesen a nőre. - Az a néhány személy, aki tud róla, eleget tud ahhoz, hogy távol tartsa magát. Nem értesz egyet, Hilda?
A nő még mindig Emmettet bámult Calebros válla fölött.
- Különben gondoskodnom kellene róla, hogy azonnal visszaindulj Atlantába!
Ez már felkeltette a figyelmét.
- Elég jól érzem itt magam - mondta. - Nem szólok senkinek.
- Köszönöm. És most, ha lennél szíves... - intett a járat felé Calebros. - Mielőtt morcosan bemászott volna az alagútba, Hilda még szakított időt rá, hogy kiköpjön. Az alagútba préselődő nő látványától mind a két Nosferatu elfordította a szemét.
- Nincs értelme provokálni, Emmett.
- Nincs semmi, aminek értelme lenne vele kapcsolatban. - Calebros ezzel nem tudott vitába szállni. Hilda sok szempontból éppen olyan visszataszító volt, mint a fajtájuk, de a vérükből való volt, úgyhogy Calebros kötelességének érezte, hogy befogadja a fedele alá. Az évek során kirostálta a telepről a túlságosan kellemetlen elemeket - a gyerekmolesztálókat, az ellenőrizhetetlen gyilkosokat, szociopatákat - akik nem kívánatos figyelmet irányíthattak volna a telepre, és ezáltal veszélybe sodorhatták volna az itt lakókat. Talán elérhetnek arra a pontra, ahol már Hildát is ki kell rostálni.
- Ezt hozta magával... - húzott elő Calebros egy összepattintható műanyag zacskót a köpenyéből, ami a fényképet, és a törött agyagmodell darabkáit rejtette. - És, ellentétben a közhiedelemmel, ez nem csak egy „értéktelen szarkupac”.
Emmett megvonta a vállát.
- Költői túlzás. Perelj be! Mellesleg Rolph postán is elküldhette volna. Egyszerűen csak meg akart szabadulni a nőtől - és egyértelmű, hogy mi késztette erre.
- Postán? - hitetlenkedett Calebros. - Te rábíznád a Petrodon meggyilkolásával kapcsolatos bizonyítékokat az Egyesült Államok postájára?

 

1999. november 13., szombat, éjjel 1:41
International Ltd. Water Street
New York városa, New York

- Nekem kellett volna menni - mondta Theo Bell.
A sebesülései ellenére nem örült, hogy hátra kellett maradnia, miközben Bronxban tovább harcoltak a Sabbat ellen.
- Itt van rád szükségem - mondta Jan Pieterzoon. - Pascek bajba kerülhet Staten Islanden. Könnyen lehet, hogy valami előmászik Brooklynban...
- Igen, értelek - mondta Theo. Valószínűleg ez mind így is van, de attól ő még nem volt hajlandó örülni neki. - Te vagy a tábornok.
Jan közelebb lépett az arkónhoz, hogy a szobában tartózkodó többi Vértestvér és ghoul ne hallhassa meg a szavait.
- Mindketten tudjuk, hogy elmehettél volna... hogy el is mentél volna, akármit kérek tőled, ha úgy érzed, hogy képes lennél rá. De valami pokolian elvert, és pihenésre van szükséged. - A szavak láthatóan nem nyugtatták meg az arkónt, de nem szállt vitába az igazságukkal. - Ma éjjel senki sem látta.
- Senki, aki túl is élte - mondta Theo.
- Lehetséges. Legalábbis jelentést nem kaptunk róla. Az a Szem dolog - biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz... Xaviar Antediluviánsa?
- Ugyanaz, ami Sturbridge képén szerepelt, ha erre gondolsz. Mindketten tudjuk, hogy az nem egy Antediluvians, de baj lesz, ha ismét felbukkan.
- Mr. Pieterzoon? - szólt oda Hans van Pel az egyik íróasztal mellől.
Egy friss jelentést tartott a kezében. Jan odalépett, hogy áttanulmányozza, és Theo magára maradt a gondolataival.
Több vérre volt szüksége. Ezt biztosan tudta. Az a kevés, amit még tegnap a csata után, és korábban, ma éjszaka magához vett, láthatóan nem sokat segített. Egy kicsit erősebbnek érezte ugyan magát, de a lyuk, amit a sav - vagy mi a franc spriccelt abból a kibaszott Szemből - égetett az arcára, nem gyógyult be. Még csak be sem varasodott. Egyszerűen csak több vérre volt szüksége. Ebben reménykedett, de valahogy rossz érzése volt, és ettől csak még jobban zavarta, hogy nem tartott Federicóval vagy azzal az olajos hajú Mitchellel.
Hajszál híján észre sem vette az ifjoncot, aki besurrant az ajtón, csakhogy a fiú teljesen nyilvánvalóan keresett valakit, akit nem talált. Úgy tizenöt évesnek látszott, de Theo jól tudta, hogy a Vértestvéreknél a látszat nem sokat jelent.
- Kit keresel, te gyerek?
A fiú mintha meglepődött volna azon, hogy valaki vette a fáradtságot és megszólította.
- DiPauda arkónt - felelte. Egy kettéhajtott papírlapot tartott a kezében.
- Elment, és nem is jön vissza egyhamar. Én Bell arkón vagyok. Én majd átveszem az üzenetet.
A fiú habozott. Láthatóan nem volt ínyére az ajánlat, de még kevésbé lett volna ínyére, hogy visszautasítson egy arkónt. Végül odaadta Theonak a papírt, és csöndben kisurrant a szobából. Theo széthajtotta a papírlapot, és átfutotta az üzenetet.
- Hé, Jan!
Pieterzoon otthagyta, amit éppen csinált, és átvette a felé nyújtott írást. Gyorsan átolvasta, felnézett Theora, aztán vissza az üzenetre, és másodszor is elolvasta, de ezúttal fennhangon:
- Federico: Hírek Ruhadzétól. A Szem visszatért. East Village. Kis-Ukrajna.
Mindössze ennyi állt a papíron.
- Ki hozta ezt? - kérdezte Jan, és visszaadta a papírt Theonak.
- Egy fiú. Bár Vértestvér volt. Jan bólintott.
- Egész éjjel hozta-vitte az üzeneteket az arkónnak.
Theo elmorzsolta a papírt. Vérfoltok voltak rajta az egyik sebéből, amelyik nem volt hajlandó begyógyulni.
- Ha csak a nagy semmiért égettem szét a seggem, mert Lucinda kötött valamiféle egyezséget azzal a Setitával...
Jan idegesen körülnézett, és intett Theonak, hogy halkítsa le a hangját.
- Beleegyezett, hogy megtartsa... ha meg tudja szerezni. Láthatóan régóta a nyomában van már. Fogalmunk sem volt arról, hogy itt fog felbukkanni, New Yorkban. Nekem fogalmam sem volt róla - hangsúlyozta ki az első szót Jan.
- Nos, akkor is itt van - mondta Theo, és feltartotta a gyűrött papírgombócot a kezében. - És ha Ruhadze képes jégre tenni, akkor csak támogassuk. De addig is...
- Nincs senki, akit elküldhetnék veled - mondta Jan. - Federico magával vitte a tartalékot. A manhattani csoport nagyját elküldtem Mitchellel, akik pedig nem mentek vele, azok a Central Parktól északra vannak. Visszahívom őket, és még néhány osztagot Brooklynból.
- Hát tégy úgy - mondta Theo, és kikapcsolta a puskáját tartó patentokat a viharvert dzsekije alatt, aztán nekiállt, hogy megtöltse. - Ott majd csatlakozhatnak hozzám.

 

1999. november 2., kedd, éjjel 2:40
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Azért jöttem, hogy Sturbridge-dzsel találkozzam - mondta egy reszelős hang.
A görnyedt nyomorult nehézkesen nekitámaszkodott a hatalmas kapunak. A teremtmény mellkasa fájdalmas, zokogó hangok kíséretében emelkedett és süllyedt, mintha elszokott volna már attól, hogy bármilyen céllal levegőt szívjon a tüdejébe - különösen egy annyira tünékeny és kényes dolog miatt, mint a beszéd. A túlméretezett fogak nedvesen összedörzsölődtek beszéd közben, és olyan hangot adtak ki, mintha valaki késeket élezne.
Talbott arcán nyoma sem volt annak a viszolygásnak, amire a vendég tapasztalatai alapján számított - és amit szinte már el is várt. A negyven évnél is hosszabb kapusszolgálat alatt a Five Boroughs kápolnában Talbott a kelleténél már jóval többször volt tanúja felkavaró, megmagyarázhatatlan és hátborzongató eseményeknek. Egy újabb torz halhatatlan vérszívó csak nem fogja kibillenteni az egyensúlyából.
- Azonnal megnézem, hogy a ház úrnője elérhető-e - invitálta beljebb egy mozdulattal Talbott a vendéget. - Segíthetek a csomagjaival?
A Nosferatu csak még erősebben magához szorította az egyik karja alól kikandikáló egyedülálló papírlapokból, fényképekből és használt mappákból álló csomagot. Az egészet csomagolópapírral és sütőmadzaggal próbálták összefogni, meglehetősen kevés sikerrel. A Nosferatu, nyomában egy kisebb, kézírásos feljegyzésekből, durva vázlatokból és használt másolópapírokból álló lavinával, átvonszolta magát a küszöbön.
- Nem! - csattant fel, aztán mintha meggondolta volna magát, még hozzátette: - Köszönöm. Nem, köszönöm, Talbott. Így hívják, igaz? Mintha ezt láttam volna valahol - kezdett kutakodni a kupacból változatos szögben kimeredő feljegyzések között.
- Valóban, Talbott. Nagyon kedves, hogy emlékszik rá, uram. Kit jelenthetek be?
Emmett bosszankodva pillantott fel a papírjai közül.
- Emmett. Bár nem ismerhet, úgyhogy meg kell mondania neki, hogy ez fontos. Megteszi, ugye, Talbott?
- Efelől nyugodt lehet. Elmondhatom neki, hogy miről lenne szó, Emmett? Sturbridge régens esetleg megkérdezheti, hogy mi olyan fontos.
Emmett mintha fontolóra vette volna a dolgot, aztán kutatni kezdett a kupacban, míg végül előhúzott egy különösen zsírfoltos példányt. Beletörölte a nadrágjába, aztán egy cinkos bólintás kíséretében odanyújtotta Talbottnak.
Talbott javára legyen mondva, hogy rezzenéstelenül vette át a papírt, amin egy durva, gyerekes rajz volt - egy szemhéj nélküli sárga szem.
- Hamarosan visszatérek! Addig lepihenhet a központi kútnál. Talál ott frissítőt is. Kérem, érezze magát otthon! A piramisnak hosszú az árnyéka: mindig van hely alatta még egy személynek.
Emmett felmordult. Láthatóan komolyan idegesítették ezek az udvarias formalitások. Végül hátat fordított Talbottnak, és elsompolygott a kút irányába.

* * * * *

- Maga biztosan Emmett.
Aisling Sturbridge üdvözlésként megfogta a vendég mindkét kezét. Emmett felállt, és vetett egy kétségbeesett pillantást hátrafelé, a kút melletti lócán kiterítve heverő csomagja felé. A jelenetet uraló komor azték arcok, amelyek a kút piramisának lépcsőibe voltak faragva, mintha enyhe undorral figyelték volna.
- Ön Sturbridge. - Emmett az udvariasnak nevezhető időtartamnál jóval tovább bámulta a nőt. - Azt mondta, hogy megbízhatok magában. Úgy értem, Donatello. Azt mondta, hogy egyszer kihúzta őt a pácból, és azt mondta, hogy ő... - és itt Emmett hangja kényelmetlenül elhalkult. Sturbridge elnyomott egy mosolyt.
- Gyönyörű? Igen, valóban ezt mondtam neki. Az első alkalommal, amikor találkoztunk. Nagyon kedvelem őt, Emmett.
- Ocsmány kis szarházi - felelte nyersen Emmett. - De rendben van. És azt mondta, hogy maga is rendben van. És hogy ha valaki, hát akkor maga tudni fogja. Calebros azt mondta, hogy maga volt a tanácsban Baltimore-ban. És hogy maga hozta a vázlatot - amelyiken Leopold volt. És a Szem.
Sturbridge hagyta, hadd adja ki magából a szavakat Emmett, de még akkor sem tudott többet, mint az elején, amikor a Nosferatu befejezte.
- Segítek magának, ha tudok. Mit szeretne megtudni? - Reményvesztett kifejezés suhant át Emmett arcán.
- De hiszen erről beszéltem eddig. Leopold, a Szem és a szobor. Itt vannak nálam a fényképek - intett a háta mögé a papírkupac felé.
- Rendben! Akkor hát lássuk, mije van!
Emmett büszkén nyújtotta előre a köteget, mintha egy trófeát tartana fel, és Sturbridge óvatosan elvette tőle. A megcsomózott madzag kibomlott, amint megérintette a csomagot. Óvatosan lehámozta a csomagolópapírt, és egy természetes barlang falát ábrázoló fényképpel találta szembe magát. A kő felszínét vérrel írt szavak, szimbólumok és piktogramok kusza halmaza borította.
A fényképész nagyon alapos munkát végzett. A képek jobb szélén egy mérőléc látszott, hogy a szemlélőnek pontos elképzelései legyenek a méretarányról. A hátborzongató írás úgy tízlábnyi magasságig szinte teljesen elborította a falakat, és a mennyezet nagy részét is. Sturbridge halkan füttyentett, miután átlapozta az első tucatnyi fényképet. És még sok volt hátra. Szinte hihetetlen, hogy ennyi vér legyen egy testben.
- Mi az, amit most nézek, Emmett?
Sturbridge kiterítette a földön maga körül a képeket. Egyenként csapta le őket a földre, mintha valamiféle kártyajátékot játszana. Aggodalom csendült ki a hangjából, és ez az aggodalom visszhangzott minden egyes újabb kijátszott fénykép csattanásában a padlón. Két tucat. Három tucat. És a kupac mintha semmit nem zsugorodott volna.
- A barlang az. A Gangrelek a Sirámok Barlangjának hívják. Itt volt... Mi történt?
Sturbridge éppen a követező fényképet készült lecsapni a földre, amikor a keze megdermedt a levegőben. A régens hangosan átkozódni kezdett, és a fénykép vádlón lebegett a levegőben. Mereven bámulta a képet, mintha képtelen lenne letenni.
- Ezek ők! Itt mészárolták le Xaviar csapatát! De ez? Krisztusom, nézze, mit tett velük!
Óvatosan letette a képet, mintha újabb szenvedéseknek vetette volna alá a szereplőket azzal, ha durván bánik a papírdarabbal.
Emmettnek nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, melyik képről van szó.
- A negyvenhármas számú. A katalógusszámot, az időpontot és a koordinátákat megtalálja a hátoldalon. Attól tartok, hogy még nem is ez a legrosszabb. Ez csak az egyik első távoli, perspektivikus felvétel. Hamarosan következnek a közeli, részletes felvételek a szoborról.
- Olyan eleven - szólt Sturbridge tartózkodóan. - Mintha még mindig...
- Élnének? Hát, én ezt nem nevezném életnek. De néhányan megmozdultak. És nyögdécseltek. És egyesek ösztönösen a friss vér illata felé fordultak. Mint a napraforgók. Majd meglátja! Szinte mintha a kamerának pózolnának.
Sturbridge alig hallotta a szavakat. Megbabonázta a képek hátborzongató felvonulása. Húz, fordít, csatt. Húz, fordít, csatt. Nem volt választása: kénytelen volt végigcsinálni, egészen az elkerülhetetlen végkifejletig.
Mire végzett, több száz fénykép hevert körülötte a földön, mint valamiféle védőkor. A régens a diagrammá kellős közepén kuporgott. Egyenként szemügyre vette a képeket, felmérte az egymáshoz viszonyított elhelyezkedésüket, mintha merész, bonyolult Tarot jóslást folytatna éppen.
- Rendben - sóhajtott végül, amikor magához tért. - Ez a szörnyűség kétségtelenül a Gangrel csapat maradványa. Valaki, feltehetőleg ez a Leopold, rendezte el így őket. A szoborban. Nem tudom, mit gondoljak a véres firkálmánnyal kapcsolatban. Teljesen értelmetlen az egész. Nem, szó szerint. Nem éppen a nyelvészet a szakterületem, de itt legalább hat különböző ábécével találkoztam, és legalább kéttucat különböző nyelvet kevertek itt össze. És akkor még nem számoltam a képírásos, számábrázolásos és tisztán absztrakt elemeket. Én azt mondanám, hogy egy veszedelmes, öldöklő és őrült, de briliáns elmével van itt dolgunk, bármi legyen is ez a Leopold még ezeken kívül.
Emmett bólintott.
- És nem ő az egyetlen - mormolta az orra alatt. - De megtudja fejteni? Akár csak egy kis részét is? Én abban reménykedtem, hogy... nos, hogy ez vérrel kapcsolatos, mágikus természetű írás. Úgy értem, nézze ezt a rengeteg vért, a rituális áldozatokat, az okkult szimbólumokat...
Sturbridge megrázta a fejét, és az ujjait elhúzta egy fényképsor fölött.
- Még soha nem találkoztam ilyen vérrituáléval, és engem senki nem nevezhetne kezdőnek ezen a területen.
Emmett láthatóan leeresztett, amikor ilyen gyorsan kirántották a talajt a kis elmélete alól.
- Senki nem vonja kétségbe a rátermettségét, hölgyem. Ha azt állítja, hogy ez nem vérmágia, akkor én beérem ennyivel. Ez nem vérmágia. Van rá esély, hogy esetleg egy koldun műve?
A régens nem válaszolt azonnal.
- Nem, nem hinném. Ez az egyik dolog, ami zavart, amíg ezeket a képeket nézegettem. Az egész jelentről szinte ordít, hogy „Tzimisce”. Először én is azt hittem, hogy ez csak egy átkozott szobor, de ez itt több annál.
Előkeresett egy bizonyos képet, és odanyújtotta Emmettnek.
- Ez a sárkány-motívum újra és újra felbukkan, mintha a saját farkát kergetné az egész barlangon keresztül. Többször is felbukkant a kezdetleges rajzokon. És maga a „sárkány” szó öt vagy hat nyelven is megjelenik. Ugyanakkor a sárkány egyike a firkálmány három jelentősebb vonulatának.
- Mit ért azon, hogy „vonulata”?
- Az én meglátásom szerint itt három elkülönülő vonulat látható, mint egy zenei kompozíciónál. A sárkány a második abban a hármas mintázatban, ami végigvonul az egész firkálmányon. Csakhogy ezeket a mintákat még felismerni is nehéz, nemhogy követni. Ott, nézze - mutatott egy fényképre a jobb keze mellett, aztán az ujjával mutatta, hogyan bontakozik ki egy óriási, vonagló sárkány a környező fényképek vonalaiból.
- És ez mit jelent? És mi ez a másik két vonulat, amit említett?
- Nem mernék megkockáztatni egy fordítást. Túl nagy itt az összevisszaság ahhoz, hogy ilyen precíz dologra vállalkozzak. A nyelvészeti elemek teljesen összekavarodnak. Így első látásra azt mondanám, hogy jobban járna, ha inkább rajzként tekintene ezekre a zavaros jelekre, bár be kell vallanom, hogy látszólag ebben az irányban is csak elég kevés adatra támaszkodhat. Lássuk csak, mit tudunk összerakni!
Emmettnek feltűnt, hogy a nő nem válaszolt a második kérdésére. Sturbridge nyújtózkodott, aztán elkezdte összeszedegetni a kezdetleges ujjal festett rajzok megfelelő darabkáit.
- Itt van az összes szokásos világvége kellék - a sárkányok, az oroszlánok, a sasok, az angyalok, a démonok, stb., úgyhogy nagyon meg lennék lepve, ha a maga „szövege” nem valamiféle világvége próféciát tartalmazna. Ugyanakkor a képeket nagyon is tipikus kultikus elemek hígítják fel - a pentagrammák, kölcsönzött Tarot-ábrák és bandajelképek. Nehéz lenne megmondani, hogy ezek közül minek van jelentősége, és minek nincs. Még az is előfordulhat, hogy ezek közül minden teljesen lényegtelen. Gondolt már rá, hogy hozzon nekem egy mintát a vérből? Akkor talán kevesebbet kellene találgatnunk. A vér nem sok titkot tud elrejteni előlünk.
Emmett keze önkéntelenül is a viharvert felöltő egyik zsebe felé mozdult, mintha meg akarná nyugtatni magát, hogy az üvegcse, amit magával hozott, még most is biztonságban van. De nem adta oda a nőnek, hogy megvizsgálhassa.
- Nagyon meglepődne, ha azt mondanám, hogy a vér - az összes vér, már amennyire mi meg tudjuk állapítani, egy Malkávé volt? - kérdezte válasz helyett.
- Azt állítja, hogy Leopold egy Malkáv? - nézett kétkedve rá a régens. - Hogy tudna ilyet tenni egy Malkáv? Nehéz elhinni. A baltimore-i találkozón Victoria Ash azt állította, hogy Leopold egy Toreador, akit még Atlantából ismer.
- Hogy tudna ilyet tenni egy Toreador? - horkant fel Emmett. - Nos, mire jutottunk ezzel? Nekem úgy tűnik, hogy pontosan ott vagyunk megint, ahonnan elindultunk. Ön már kilőtte a legvalószínűbb tippemet, mégpedig, hogy Leopold egy Tremere - és ezzel nem szándékoztam megsérteni. Mi van ezzel a két másik mintával? Ezekkel a vonulatokkal?
Sturbridge ismét zaklatottnak tűnt.
- Nem sértett meg - mormolta kicsivel később. - Valójában ez éppen egyike azoknak a dolgoknak, amik zavarnak engem.
- Ezt hogy érti?
- Már említettem, hogy ez nem egy vérmágia rituálé. De csak mert ez nem vérmágia, még nem jelenti azt, hogy semmi köze nincs a Tremerekhez. És itt megint eljutottunk a három vonulathoz. Az első maga a Szem. Ez az, ami elindította ezt az egészet. Zenei szempontból a Szem lenne a nyitány. Tőle kapta Leopold a hatalmat, hogy lemészárolja a Gangreleket. A Szem miatt borult ki Xaviar, és miatta távoznak a Gangrelek a Kamarillából. Könnyen lehet, hogy több generációnyi idő is el kell teljen addig, amíg teljesen kirajzolódik a Szem által elindított események minden következménye.
- Feltéve, hogy van annyi időnk - vágott közbe Emmett.
Sturbridge hagyta, hogy a közbeszólás által kiváltott szünet kényelmetlenül hosszúra nyúljon.
- Az egyiptomi Holtak Könyvében egy soha nem pislogó szem jelképezi Horust, a hatalmas istent. Szerintük az univerzum csak Horus kegyelméből létezik, aki folyamatosan szemmel tartja. Azonban hamarosan kénytelen lesz pislogni, és minden teremtett dolog el fog pusztulni, amikor a mindent látó szem becsukódik.
- De azt mondta, hogy a Szem csak az első vonulat, a nyitány. Mi jöhet még az univerzum vége után?
A régens elmosolyodott, és minden melegség nélkül legyintett.
- A második vonulat a sárkány. Ez egy változata a kezdeti energiának, egy új bonyodalom. A sárkány elnyeli a Szemet, de az nem pusztul el. Elragadják és megrontják a Szem Leopold fölötti irányítását. Leopold itt hozza létre a mesterművét, a húsból faragott oltárt. Egyszerre rontja meg az élet és a halál természetes ritmusát. A zene itt valami mélyről jövő, tiltott fenyegetéstől lesz nyugtalan.
Emmett máris egyre újabb és újabb kapcsolatokat fedezett fel, amelyekre Sturbridge valószínűleg nem is gondolhatott.
- Csakhogy a Kígyó képtelen megtartani a Szemet, nem igaz? - fakadt ki izgatottan a Nosferatu. - Majdnem elpusztítja, és visszatér Leopoldhoz. És aztán Leopold eltűnik.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értem, amit mond.
- Semmi baj! Folytassa csak! A harmadik vonulat? - Sturbridge mintha feszengett volna.
- Itt bukkannak fel a Tremerek. Nem vagyok biztos abban, hogy mit mondhatok el erről. A harmadik vonulat a Malum. Az alma. A tiltott gyümölcs. Ez szimbolizálja a megkísértésünket, és a kegyelem elvesztését - az árat, amit az én népem fizet a halhatatlanságért. És konkrétan ez jelképezi azt a személyt, aki az alapítók lábai elé helyezte ezt a kétélű ajándékot. Ez Goratrix szimbóluma.
- Azt akarja mondani, hogy ennek a bizarr kompozíciónak az utolsó vonulata a Tremere renegátokra, az antitribukra utal?
- Nézze, Emmett, én csak annyit mondok, hogy voltam már olyan enklávékban, ahol az Elbukottak a beavatási szertatásaink veszedelmes paródiáit tartották, és azokon a helyeken még feleennyi Goratrix-házhoz tartozó rituális kelléket sem lehetett találni, mint az Ön fényképein!
- A francba! Én azt hittem, hogy azok a kurafiak mind egy szálig... eltűntek.
- Én is azt hittem - vetett rá kimért pillantást Sturbridge. Emmett most már saját magával társalgott.
- Tehát a féreg elnyeli a Szemet, aztán az alma elnyeli a férget. De vajon mihez kezdhetnének vele? Úgy értem, hogy mire lenne képes a Goratrix-ház, ha rátenné a kezét a Szemre vagy Leopoldra?
Sturbridge nem válaszolt.
- Meg kell találnunk Leopoldot!

 

1999. november 3., szerda, éjjel 1:30
Morehead Park, Brooklyn
New York városa, New York

Hesha a parkban bukkant rá Ramónára egy padon. Ugyanezen a padon várta alig két hónappal ezelőtt Pauline a lányt. Elégedetten vette észre, hogy a Gangrel viselte a Calebros segítségével ráerőltetett bakancsot.
Okos kislány.
Időnként - vagyis általában - dacos volt, de azért annyira nem, hogy már ostobának nevezhessék. Lehetett vele beszélni, és mostanáig hasznavehetőnek bizonyult. Hesha kételkedett benne, hogy valaha is képes lett volna kipréselni a lány korábbi Ravnos társából a Szem által okozott sérülések pontos gyógymódját. És mellesleg a lánynak mintha lett volna valamiféle másodlagos látása, ha a Szemről volt szó. Nem akarta ugyan elmagyarázni vagy leírni a képesség mibenlétét Heshának, de a barlangot azért gond nélkül megtalálta. Ramona akkor is látta a barlangot a levegőből, amikor Hesha nem, pedig éppen a Setita útmutatása alapján repültek, és az ő adatainak teljesen megbízhatóaknak kellett volna lenniük, hiszen egyszer már járt a barlangban.
- Na, van valami? - kérdezte Ramona, amikor megpillantotta.
- Az ékkővel? Nem. Még mindig semmi nyoma.
- Mi volt Baltimore-ban?
- A találkozó a Malkávokkal... érdekes volt, de a fényképekkel kapcsolatban semmi perdöntővel nem tudtak szolgálni.
Ugyanakkor sokkal gyümölcsözőbb volt az együttműködés Lucindával - gondolta, de nem látott rá okot, hogy ezekkel a részletekkel terhelje Ramónát.
- Akkor tovább lógatjuk a lábunkat - morogta a lány. A hosszú, halálos karommá változott mutatóujjával hosszú árkokat vájt a padba.
- Várunk - mondta Hesha. - A legutolsó hírek szerint a Szem itt volt a városban...
- Ember! - csapott a combjára Ramona. - Bárcsak képes lett volna megtartani azt az átkozott valamit...
- Nos, azt magam is jobb szerettem volna. Rengeteg kellemetlenségtől kímélhettem volna meg magamat.
- Nem mondja!
- Dehogynem! Mindesetre itt bármikor elérhet - nyújtott oda egy kártyát Ramónának. - Azt javaslom, hogy rendszeresen jelentkezzen be, mivel magát sokkal nehezebb gyorsan elérni, mit engem! Elég, ha odatelefonál. És ha nem bánja... - húzott elő egy csipogót a zsebéből Hesha, majd odanyújtotta a lánynak.
Ramona elvette a szerkezetet.
- Valószínűleg nem is olyan rossz ötlet - jelentette ki, aztán vetett egy pillantást a kártyára. - Már nem odalenn lakik?
- Egy kissé átszerveztem a dolgokat, de folyamatos kapcsolatban vagyok Calebrosszal is.
Az a teremtmény túl sokat tud ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam. Ő is hasznomra lehet.

 

1999. november 4., csütörtök, hajnali 3:51
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Azt állítja, hogy vihar közeleg - gondolta Calebros. - Bár a városban az éj leple alatt már évek óta folynak az összecsapások a Kamarilla és a Sabbat között, de mindez semmi a küszöbön álló tűzviharhoz képest. A keleti parti Kamarilla megmaradt erői nem fognak csak úgy megfulladni, inkább megrohanják a sziklákat. Bell és Pieterzoon megpróbálják elfoglalni ezt a hatalmas várost, amit mind a két szekta a magáénak akar tudni. A föld felszínén általában a Sabbat uralta a várost, kivéve a Ventrue elit otthonában, Manhattan szívében. Azonban az utcákon nagyrészt a Sabbat volt az úr. A háború délen elcsalogatta a söpredék nagy részét, úgyhogy a város most biztonságosabb volt, mint valaha.
És pontosan ezért van esély a győzelemre - jelentette ki Calebros vendége. - Bell és Pieterzoon akár győzhetnek is. Bár nem lesz könnyű. De most már hamarosan sor kerül rá. Cock Robin ebben teljesen biztos volt.
Calebrosnak fogalma sem volt, hogy honnan tudta ezt ilyen biztosan a Nosferatu ítélethozó, de nem is lett volna ildomos rákérdezni. Cock Robin hírei nem különböztek gyökeresen a híresztelésektől, amelyeket Calebros a baltimore-i és az itteni forrásaitól felcsipegetett, de Cock Robin pontos dátumokat és számadatokat emlegetett, míg az informátorok csak becsléseket és szóbeszédeket hoztak neki. Az ítélethozó egyéb híreket is hozott.
Beszéd közben közel hajolt Calebroshoz:
- Vitelnek... gk-girik... vége - mondta suttogásnál alig erősebb hangon.
Cock Robin kifacsart, elnyújtott fején az ajkakat megmásíthatatlanul összegyűrték és széttördelték a repedések. Csak komoly nehézségek árán volt képes megformálni a szavakat, és már az is hatalmas megtiszteltetésnek számított, hogy egyáltalán megszólította Calebrost.
Vitelnek vége. Calebros bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem tanácsos az ítélethozó szemébe nézni. Cock Robin még a társaihoz képest is különösen érzékenynek számított, és hajlamos volt az erőszakra. Calebros már látta, hogy mi lett azokkal, akik felbosszantották, és ő nem szándékozott követni a példájukat.
Kiszimatolták a téglát. Vitel volt az. Calebros rengeteg részletet ismert - Colchester kulcsszerepet játszott az áruló kilétének kiderítésében, és egyúttal bőséges információforrás is volt Calebros számára - de még ő sem tudta, hogy máris intézkedtek.
- Múlt éjjel?
Nem lehetett máskor, mert különben már tudott volna róla. Cock Robin bólintott.
- Kicsoda?
- Bell. Piet-gk-gk-zoon.
Bell és Pieterzoon. Nagyrészt valószínűleg Bell. A Brujah igazi zúzógép volt, nem csak egy egyszerű igavonó barom. Ha Colchester ugratta ki Vitelt a bokorból, és Pieterzoon csalta csapdába, akkor a ravaszt biztosan Bell húzta meg.
Azonban az ítélethozó nem hírnökként jött el hozzá, annak ellenére, hogy rengeteg új hírt kapott tőle. Éppen Calebros hírei miatt jött a városba, és az már csak véletlen egybeesés, hogy a kitörni készülő Kamarilla-Sabbat konfliktus is ebbe a városba helyeződik át.
- Pet-gk'gk-don?
- Igen - mondta Calebros. - Kiderítettük, hogy három Vértestvér vett részt benne. Az egyikkel - egy Giovannival - már elbántunk. Ő majd elmondja a részleteket a klánján belül, és egyúttal figyelmezteti is őket. Úgy hisszük, hogy őt csak lóvá tették. A második Vértestvér, Leopold ügye már sokkal bonyolultabb. Már keressük. Ő kell elvezessen minket a harmadikhoz, egy Tremere-hez. Úgy tűnik, hogy akkoriban Leopold még halandó volt. Őt is megtévesztették, de ezen a ponton már nem hagyhatjuk életben. Túl sok figyelmet vont már magára.
Az is lehet, hogy van egy negyedik is - de Calebros ezt már nem mondta ki. Még nem volt elegendő bizonyítéka, annak ellenére, hogy Victoria volt Leopold Atyja, de ha ebben az összefüggésben tesz róla említést Cock Robinnak, akkor az egyenértékű lenne egy halálos ítélettel.
- Pet-ro-girik-gk-don... bosszú.
Az Ítélethozó megragadta Calebros alkarját, és megszorította. Láthatóan alig volt képes elfojtani a vágyakozásait. Az utolsó szót - bosszú - olyan tisztán, és olyan heves elégedettséggel ejtette ki, hogy attól végigfutott a hideg Calebros kifacsarodott gerincén. Csak azért imádkozott, hogy soha ne vonja magára az ítélethozójának nemtetszését.

 

1999. november 10., szerda, este 8:45
Aqueduct Racetrack, Ozone Park, Queens
New York városa, New York

Federico diPauda, a Kamarilla Jobb Keze, a Nosferatu klán arkónja csöndben üldögélt a többi Vértestvér között. A tervek készen álltak, és elmúlt már a beszéd ideje - legalábbis számára.
És nagyrészt a többiek számára is, kivéve talán Pascek ítélethozót. A Brujah a szónok, az embereit lelkesítő vezér szerepében tetszelgett, csakhogy a demagóg meghatározás sokkal közelebb állt az igazsághoz. Pascek azonnal uralma alá vont minden csoportot, amelyben felbukkant. Éppen ezzel a pöffeszkedő és faragatlan viselkedéssel igazolta a veleszületett mindenhatóság érzését. Na nem mintha ez a férfi alkalmatlan lett volna a feladatára - egy ilyen állítás nagyon is távol állt volna az igazságtól. Az önmagáról dédelgetett túlzó meggyőződéseinek legtöbbje nagyon is megalapozott volt, de ugyanakkor igencsak szembetűnőek voltak a hiányosságai is. Persze ezt soha senki nem mondta volna ki. A titokzatosság fátylába burkolózva dolgozott, de nem azért, mert a titoktartás alapvető követelmény volt, hanem mert imádta, hogyha többet tudhat másoknál, és ha ezt az előnyét felhasználva mindenkit belevonhat az aljas és paranoiás képzelgéseibe.
Federico ismerte a titkok értékét. Felismerte használhatóságukat, de őt mégsem csábították. Ahogy az idő előrehaladtával Pascek egyre többet beszélt a múltbeli cselekedetekről, és az eljövendő tettekről, a Nosferatut egyre inkább elborzasztotta, ahogy visszaélt a titkokkal. Természetesen bizonyos mértékben szükségszerű az ilyesmi, de azért elgondolkozott azon, hogy vajon pontosan milyen mértékű is ez a szükségszerűség?
New York hercege, Michaela, aki láthatóan nem volt éppen az ítélethozók - vagy Federico meglátásai alapján a Belső Kör - kedvence, nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, hogy mekkora vihar készül a nyakába szakadni. Természetesen beleegyezett abba, hogy Dél menekülő söpredéke meghúzza magát a városában, akiket aztán majd felhasználhat arra, hogy nyomatékot adjon a követeléseinek, és hogy kifényesítse a hercegi koronáját. Csakhogy arról már nem volt tudomása, hogy ez az egyezség csak egy tervbe ágyazott terv volt.
Sem ő, sem az északra irányuló népvándorlást kitervelő Pieterzoon és Bell nem voltak tisztában azzal, hogy miféle előkészületeket tett többek között Pascek, Lucinde, Cock Robin, és Lady Anne Londonból. Már több, mint egy éve gyűjtötték az adatokat a New York környékén lebzselő száznyi Sabbat vámpírról, és a Kamarillához hű Vértestvér, ghoul és halandó ügynökök tömegét lopták be titokban a városba. A tisztán a Sabbat offenzíva hatására megszületett Pieterzoon-Bell terv szépen illeszkedett a már folyamatban lévő tervekhez - Federico véleménye szerint egy kicsit talán túlságosan is szépen - így hát Pascek és a többiek befogadták maguk közé Bell arkónt, és Haardestadt, az Öreg ivadékát.
Pieterzoon is csak mostanában ismerte meg a teljes történetet, és Theo Bell is meglehetősen mogorvának tűnt, amikor valamivel később megérkezett. Bár el kell ismerni, hogy Bellnél nem volt mindig egyértelmű, hogy miért tűnt mogorvának. Úgy tűnt, számára ez a természetes kedélyállapot.
Pascek szónokolt tovább, és úgy szórta a részleteket és a megbízatásokat, mintha Prométheusz lenne, aki most hozta el a tüzet az embereknek. Pieterzoon aggodalma, és Bell ingerültsége úgy nőtt, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire megtévesztették őket. Javukra legyen mondva, hogy mind a ketten visszafogták magukat. Egy nyilvános fórumnál keresve sem lehetett volna rosszabb helyet találni arra, hogy valaki szembeszálljon Pascekkel, különösen, ha a szóban forgó valaki éppen a saját arkónja.
Lucinda is nyugodtan viselte a szónoklatot, bár ő már a kezdet-kezdetétől tisztában volt minden részlettel. A Pascek által kedvelt demagógia nem volt az ő asztala. Ő jobb szeretett alázatosnak és ártalmatlannak tűnni, és hagyni, hogy alábecsüljék. Federicóhoz hasonlóan ő is a nyilvánosságtól távol tudott a leghatékonyabban dolgozni. Így hát Pasceké lett a parancsnokság, és Federico várt és figyelt. Hatalmas várakozással tekintett a jövőbe - mind a kibontakozó csata miatt, mind pedig a város utcái alatt zajló, sokkal személyesebb dráma miatt is. Hiszen éppen a saját korai nyomozásai, amelyeknek az eredményeit nagyjából egy évvel ezelőtt nyújtotta át Calebrosnak, hozták most meg a gyümölcsüket. Ez volt a tervben megbújó terv.

 

1999. november 10., szerda, este 11:10
Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

Nickolai érezte, hogy már a nyomában vannak. Valami megváltozott a levegőben, még itt, a hotel légkondicionált helyiségeiben is. A helyi hírek már az első reklámblokk előtt megerősítették a legrosszabb gyanút. A gázhálózat fővezetékei megrepedtek. Ipari baleset történt az East River mellett. A hidakat és a folyóparti utakat lezárták. Ma éjjel bontják le a Busey épületét Bronxban, úgyhogy az utakat ott is lezárták. Rosszul helyezték el a robbanótölteteket, és egy hatalmas porfelhő terült szét a környéken, ami csökkentette a látótávolságot, és veszélyes volt az egészségre is. Fél mérföldes körzetben mindenkinek otthon kellett maradnia.
Tudják - gondolta zordan Nickolai. - Ma éjjel véget ér. Vagy holnap, vagy esetleg holnapután. De mindenképpen hamarosan.
- Itt van? - kérdezte egy vágyakozó hang a másik szobából.
Nickolai mostanában nem ezt várta Leopoldtól. Tulajdonképpen katatóniás önkívületen kívül semmi másra nem számított tőle. Ennyi maradt a fiúból. Soha nem volt valami nagy társalgó, amióta a Szem beleásta magát a koponyájába, de most már teljesen magára hagyta Nickolait - átadta őt a nappali álmainak a Gyermekekről.
A boszorkánymester bekukucskált a hálószobába. Leopold őt bámulta. A szem és a Szem. A fiú most is, mint mindig, az asztalnál ült, amit a szoba nagy részéhez hasonlóan szinte teljesen elborított már a Szemből folyamatosan szivárgó zavaros vitriol.
- Itt van? - kérdezte ismét. - Azt mondtad, hamarosan eljön. - Nickolai sokszor mondta már neki, hogy Ő, a Múzsa, akire a fiú vágyakozott, hamarosan visszatér. Mostanában egyre ritkábban volt szükség erre a hazugságra, mivel Leopold egyre távolodott a valóságtól. De vajon mi zökkentette ki ma éjjel csöndes őrködéséből a fiút?
- Nincs itt... - kezdett bele Nickolai, de aztán nem folytatta. - Nincs itt velünk, de itt van a városban.
- Hát persze - mosolyodott el Leopold. Víztiszta váladék csorgott le az arcán, és pár csepp utat talált a szájába. - Hamarosan...
Most jött el az idő - határozott magában a boszorkánymester.
- Attól tartok, Leopold, hogy vannak, akik bántani akarják. Elpusztítják, ha rábukkannak, és akkor soha többé nem láthatod őt.
A szavak azonnal hatottak. A Szeme és a szeme elkerekedett - ami meglehetősen zavaró látványt nyújtott - és fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. A fejét félrehajtotta, mintha a Szem hirtelen túl nehéz lett volna ahhoz, hogy felemelje.
- Nem... nem tehetik - hebegte. - Keresik... én megtalálom...
- Azt hiszem, igazad van - mondta Nickolai.
Már régen számításba vette ezt a lehetőséget, de mostanáig nem tudta rászánni magát a cselekvésre. De most már határozott. Biztos volt benne, hogy oly sok mindent tanulhatna még a Szemről, oly sok mindent tehetne még. Az eddigi kísérletei eredményesek voltak, és ha nem cselekszik most, akkor azt kockáztatja, hogy a tudás felhasználatlanul veszik el. Az is lehetséges - mondta magában -, hogy Leopold lassan használhatatlanná válik. A leépülése szédítő ütemben gyorsult. Jobb lesz felhasználni a tudást a köz javára - és az én javamra.
Leopold nyújtózkodott, és mocorogni kezdett a székében. A Szem felszíne alatt és fölött egyaránt kidagadtak az erek, és a váladék nehezebbé és habosabbá vált a fiú izgatottságától.
- Azt hiszem, igazad van - ismételte Nickolai. - Az utcák alatt ólálkodnak azok, akik bántani akarják őt. Meg kell őt védened! Adj nekem néhány percet, hogy segíthessek neked!
Leopold láthatóan nem igazán hajlott a türelemre, de Nickolai hátat fordított neki, mert biztos volt benne, hogy engedelmeskedik neki. A vér kötelez. Nem tartott sokáig előkészíteni a rituálét. Már ezelőtt is elküldte ezzel a módszerrel Leopoldot, és remélte, hogy közben sikerült tökéletesítenie a további szükséges rituálékat is. Persze idővel a többiek megérzik a jelenlétét, de még ez is az ő malmára hajthatja a vizet. Egyszer, jobban mondva már kétszer is meghalt a világ számára, és ez elég is lett volna, ha nem botlik bele abba az ocsmány ítélethozóba. Talán a harmadik halál már elegendő lesz.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:17
Eldridge Street, Alsó East Side
New York városa, New York

- Ramona! - sziszegte Hesha.
A lány dühösen feszült neki a Setitának. A karmos lábak belevájtak az aszfaltba, ahogy megpróbálta lerázni magáról. Ramona morgott, és vicsorgott, de képtelen volt kiszabadítani a karjait az acélos szorításból. Végül megpördült, hogy rátámadjon, de Hesha rezzenéstelen tekintete elkapta, és megtartotta. A Setita nem engedte, hogy Ramona elszakítsa tőle a pillantását.
- Ramona! - suttogta élesen. - Ha nem áll meg, cserbenhagyja az öregeit. A vérük ott marad a kezén.
A lány érezte a csapásra emelt kezeit, a kieresztett karmokat, amelyek készen álltak, hogy belevájjanak, és lemetsszék a fejét... de a férfi nyugodt maradt. Nem rezzent össze és nem hátrált meg. Ramona fokozatosan visszanyerte az önuralmát, és végül leeresztette a kezét. Hesha elengedte a másik kezét.
- Ez ő volt - mondta a férfi.
- A francba, hát persze, hogy ő volt az!
Hesha néhány órával korábban csipogott rá, és Ramona gyorsan visszahívta a számon, ami a kártyáján szerepelt. Valami Janet nevű nő vette föl a telefont.
- Mr. Ruhadzénak azonnal szüksége lenne Önre!
Ebben a jelszóban állapodtak meg. Hesha először azt akarta, hogy legyen elvárja Önt, de ő megmondta neki, hogy kapja be. Így lett azonnal szüksége lenne Önre. Janet megadta neki a címet, és útba igazította.
- A Szem? - kérdezte Ramona amint megpillantotta a férfit.
- Igen. Az ékkő megint életre kelt.
Hesha mintha soha nem lett volna izgatott, de most gyorsan beszélt, és nagyon gyorsan lépkedett.
- Megmutatja nekünk az irányt, de még meg kell találnunk.
Fekete dzsekit viselt a megerősített fekete bőrnadrág és a fekete garbó fölött. Volt még nála egy látcső, egy pisztolytáska és ki tudja, még mit rejtegethetett abban a kis hátizsákban.
Meg is találták Leopoldot - és végignézték, hogyan pusztít el két Vértestvért. Végignézték, és nem csináltak semmit. A díszlet ezúttal teljesen más volt, de Ramona számára mégis kísértetiesen ismerős volt az egész. Erezte, amikor működésbe lépett a kísértetlátás, amivel mintha évszázadokkal ezelőtt ruházta volna föl Fekete Toll Edward. Látta, ahogy Leopold kiveszi a Szemet az üregéből, és a magasba emeli. Látta a vonagló, kígyószerű ideget is, amint kitüremkedik a Szemből, és megnyúlik. Végül elérte a földet és lyukat ütött az aszfaltba. A lány tisztában volt vele, hogy mindezt csak ő látja egyedül - Hesha, és a két másik Vértestvér ebből semmit sem érzékelt. Az ideg és a Szem vérvörösen lüktettek.
És ekkor a járda megnyílt a két pusztulásra ítélt Vértestvér alatt. A páros belezuhant a hasadékba, és aztán következett az olvadt kő gyomorforgató sziszegése, amint elpusztított két újabb áldozatot.
- Ramona! - sziszegte a fülébe Hesha, és a karjánál fogva visszahúzta.
Nem tervezte, hogy támadni fog, de egyszer csak már lendült is. Nem tehetett mást. Nem nézhette tétlenül, hogy ez a dolog újabb áldozatokat szed a népéből. A fejében hallotta a holtak vádló suttogását. De Hesha visszatartotta.
- Türelmesnek kell lennie - mondta. - Vagy úgy végzi, mint...
- Tudom, tudom.
Érezni akarta Leopold húsát és a Szemet, ahogy a karmaival széttépi.
- De egyszerűen hagytuk elmenni...
Hesha megpróbálta megnyugtatni. Olyan átkozottul gyakorlatias és ésszerű volt, hogy a lány szinte sikítani tudott volna tőle. Kérdéseket tett föl azzal kapcsolatban, amit látott. Ramona válaszolt neki, de a lelki szemeivel minduntalan azt látta, aminek történnie kellett volna: ahogy kiontja Leopold beleit a járdára, és a karmaival cafatokra szaggatja azt a kibaszott Szemet.
- Jöjjön - mondta Hesha, és a lány hagyta, hogy mutassa az utat. - Újra meg fogjuk találni! Megkapja az esélyt, ne aggódjon!
Ezután már egyikük sem akart megszólalni, úgyhogy jónéhány háztömbnyit gyalogoltak teljes csöndben. Ramona elmerült a bosszúról szőtt vágyalmaiban, míg Hesha terveket kovácsolt.
- Különben is - mondta végül a Setita - ebben az ügyben másként kell eljárjunk.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:20
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Ott. A vér sűrűn áramlott, és a rontás fekete pettyei úszkáltak a tetején.
Aisling Sturbridge kinyújtotta a kezét, és megérintette Johanust. Neki is látnia és ízlelnie kell. Mindannyiuknak látniuk és ízlelniük kell. Tíz éjszaka telt el kereséssel, amióta a Nosferatuk elhozták nekik a szavakat és a képeket.
Egy őrült utolsó szavait, amelyek Sturbridge saját álmait írták le: Elhalványul az utolsó fénysugár is... magasan odafönn, messze, messze...A Végső Éjszaka. A falak túl síkosak... nem tudok felmászni... kidülledő szemek vesznek körül, és üres, puffadt arcok.
Egy prófécia szavai Malkáv gyermekének szájából, egy bevehetetlen erőd, amely csak akkor eshet el, ha belülről engedik le a kapukat: A Gyermekek a Kút Mélyén... mutatják az utat... a Gyermekek rettegnek az árnyékuktól, de az árnyék kifakul az utolsó fénysugárral együtt... a Végső Éjszaka.
A város éltető vére ott csordogált az utcákon és a folyókban. A vénák nyitva álltak Sturbridge, az adeptusai és a tanítványai előtt. Johanus, az ő Tűzoszlopa meglátta, és megértette. Ő nem engedi majd, hogy a régense túl vakmerően törjön előre. Nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsék őt, amikor a kápolnát így kimerítette az árulás és a kötelesség. Az árulók azóta hamuvá lettek, de a testet már meggyengítették. A Kamarilla könyörgésének engedve Sturbridge elküldte Helénát és a sakáljait, de a vérben ennél sokkal alattomosabb ellenfelek bujkáltak. Az ő vérének vérében.
Már régóta gyanította, hogy a város szíve megfeketedett, de az éltető vér folyt tovább. A jelek egyértelműek voltak, mert tudta, hogy mit keressen: az artériákból csöpögött a rontás, és elmeszesedtek, megkeményedtek, mint a város himlőhelyes erődítményei közül oly sokan. Szökdécselő bogarak iszkoltak az artériák mentén, behabzsoltak a vérből, és ha elűzték őket, akkor nagyobb sereggel tértek vissza. A dögevők. Sturbridge elhessegette őket: most nem ezek miatt aggódott.
Látta a rontást a vérben, érezte az ízét. Johanus megértette. Ő majd gondoskodik róla, hogy a többiek is megértsék. Oly ifjak voltak még, és olyan elveszettek, amennyire a vérből bárki is lehet. Sturbridge-nek kell mutatni nekik az utat, míg ők megajándékozzák az ifjúság életerejével. Forrjon föl a vér!
Ott. A vér sűrűn áramlott, és a rontás fekete pettyei úszkáltak a tetején. Követni fogja a fekete csöpp útját, és elmetszi a fertőzött vénát.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:58
A telep
New York városa, New York

- Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett, de nem kihívásképpen, csak mintha biztos akarna lenni abban, hogy a nagy sietségben nem követnek el valamilyen hibát.
Nem sok idő volt az elmélkedésre, és a lehetőségek felmérésére. Az egész telepet áthatotta a lázas tevékenység zaja. Calebros is előbújt az odújából, hogy elérhetőbb legyen. Számtalan olyan kérdés merülhetett fel most, hogy mind a város visszavétele, mind a Nosferatuk személyes vadászata javában zajlott odakinn. Még soha nem látta ilyen zsúfoltnak és nyüzsgőnek a telepet. Néhányan az ítélethozóval érkeztek, mások a baltimore-i Vértestvéreket kísérték el északra. Colchester is itt volt valahol a zűrzavarban. Az elkövetkező néhány éjszaka alatt újabb Nosferatuk várhatóak, akik megkockáztatták, hogy autóval jöjjenek vagy az alagutakat kövessék, és a zsúfoltság csak még nagyobb lesz. És mindezek tetejébe Calebros és a városban található többi telep között folyamatosan jöttek-mentek a küldöncök. Hirtelen ott találta magát a háború és a vadászat közepén.
Calebros bíztatóan a testvére vállára tette a kezét.
- Te már elvégezted, amit ebből rád osztottak. Federico is habozott átadni a gyeplőt, de így lesz a legjobb.
- Én ismerem a várost - ellenkezett Emmett.
- Pontosan. És Federico nem, legalábbis nem olyan jól, mint te. A népünkből elegendő embert kell harca küldenünk. A várost nem veszíthetjük el csak azért, mert nekünk... más foglalta le a figyelmünket. Ezért kell nekem elkísérnem az ítélethozót a vadászatra. Te elfoglalod a helyedet Federico mellett - ő Pieterzoonnal és a többiekkel lesz. Ők ismerik Federicot, ismerik az arcát.
- Legalábbis azt, amit nekik mutat - mondta Emmett.
- Ez így igaz. Használj küldöncöket ahhoz, hogy kapcsolatban maradj vele - vidd Pugot és Hapcit! Ők gyorsak, és biztos a lábuk. Te most helyettem szólsz, Emmett! Ezt most senki másról nem mondhatom el!
- Umberto veled marad? - kérdezte Emmett.
- Ő itt marad - felelte Calebros. - Az ítélethozó vérre szomjazik, és nekem vele kell tartanom.
Emmett először az egyik, aztán a másik válla fölött nézett hátra.
- Hát, én nem irigyellek. Tudom, hogy egyikünk sem nyújt valami épületes látványt, de... tőle kiver a frász.
- Ő ami ítélethozónk, és én szolgálni fogom minden tehetségemmel. Elviheted Hildát... - Kapd be!
- Ezt visszautasításnak veszem. Ahogy gondolod. Sok szerencsét!
- Kibaszott dagadt kurva. - Emmett morogva fordított neki hátat, és elcsoszogott. Végül beleolvadt a szüntelenül kavargó testek forgatagába.
Pár másodperccel később Calebros kinyújtotta a kezét, és megállított egyet a kavargó testek közül.
- Emmett arra ment - markolta meg Hapci vállát. - Menj, keresd meg!
Hapci bólintott, és egy pillanattal később már el is tűnt a tömegben.
Az ellenkező irányból Mike Tundlight közeledett.
- Újabb üzenet Ruhadzétól - nyújtotta oda a papírlapot Calebrosnak, majd várakozóan megállt mellette.
A telep főnöke átfutotta az üzenetet.
- Elveszítette. Az ékkő megint kialudt. Nincs mit tenni, holnap újra meg kell próbálni... de úgy véli, hogy a következő alkalommal sokkal gyorsabban tud majd reagálni.
- Már ha lesz következő alkalom - jegyezte meg Miké. - Akár hónapokra is nyoma veszhet annak az átkozott valaminek. Előfordult már ilyen.
Calebros bólintott.
- Hesha nem szokott elhamarkodottan cselekedni. Már évek óta üldözi a Szemet - de vannak olyanok, akiket jobban szorít az idő. Van valami hír Sturbridge-től?
- Cass elvitte az üzenetet a kápolnába - felelte Miké, de a bosszúság tisztán látszott arcának lárvaszerűen fehér bőrén és a véreres szemeiben. - Úgy tűnik, hogy a régens túlságosan elfoglalt, és nem lehet zavarni. De a boszorkánymesterek biztosítanak minket arról, hogy minden hozzáférhető forrást erre a problémára összpontosítanak, és hogy Nickolai itt van a városban.
Calebros hagyta, hogy leülepedjenek a szavak. Hosszú idő óta ez volt a legreménykeltőbb üzenet, amit csak hallott. - Jó. Honnan tudják? Mit mondtak?
- Akivel én beszéltem, nem volt hajlandó túl sokat elárulni a részletekről - ami nem is meglepő. Volt valami köze ahhoz, hogy tegnap ismét felbukkant Leopold. Ebből tudják, hogy Nickolai itt van a közelben, de azt mintha már nem tudnák, hogy pontosan hol.
- Vagy csak nem mondják el - töprengett Calebros.
- De hát miért tennének...
- Ő egy antitribu, de ha a többi klán a vérét kívánná az egyik testvérünknek, akkor nem akarnánk mi odaérni hozzá először?
- Értem már - felelte elgondolkodva Mike, aztán még hozzátette: - De én azt hittem, hogy a forrásaink szerint minden Tremere köpönyegforgató... eltűnt.
- Igen... eltűntek - mondta Calebros. - Azonban ez nem egy végeleges konklúzió, és láthatóan legalább egyikük még mindig szabadon kószál. Ha sikerül...
- Calebros! Calebros! - kiáltotta egy apró, karcos hang. Pug átpréselte a karját a kavargó tömegen, hogy megcibálhassa Calebros ingujját. - Calebros! Jeremiah... eltűnt! Vittem neki néhány patkányt, de nem volt ott. Próbáltam követni a nyomait, de elvesztettem a csapást.
- Elvesztetted? - Calebros ezt nem várta volna Pugtól. Ez a kis csibész bármit meg tudott találni.
- Megőrült - mondta Mike. - Ha most ő is elment, az sem sokkal rosszabb, mintha csak az esze ment volna el.
A kijelentés első felével Calebros nem tudott vitába szállni, de még mindig úgy érezte, hogy felelősséggel tartozik Jeremiah iránt. Hiszen éppen ő küldte Anatole után. Miután ő maga kért meg rá - emlékeztette magát. Csakhogy most nem volt idő ilyesmikre. És itt volt Pug...
- Emmettnek szüksége van rád - mondta Calebros. - Éppen most küldtem el utána Hapcit. Arrafelé mentek. Meg tudod találni Emmettet, ugye?
Pug láthatóan zavarba jött a feddéstől.
- De mi lesz Jeremiah-val?
- Szokásoddá vált, hogy ellentmondasz az öregeknek, fiú - csattant fel türelmetlenül Mike. - Ráadásul háborús időkben?
Pug meghátrált, és megfordult, hogy induljon a dolgára.
- Nem, várj - szólt utána Calebros. - Igaza van - sóhajtott nagyot a Nosferatu öreg. - Emmettnek Hapcival kell boldogulnia. Pug, vidd magaddal... - pillantott körbe a zsúfolt teremben Calebros, hogy lássa, kik tartózkodnak éppen a közelben. A szeme sarkából látott valakit közeledni, akivel ebben a pillanatban egyáltalán nem akart foglalkozni. - ...Vidd magaddal Hildát, ő majd segít a keresésben! Napkeltére gyere vissza! Persze így nem marad túl sok időd. Megértetted?
Pug bólintott, és eliszkolt. Calebros lopva figyelte, ahogy az ifjonc elkapja, majd rövid magyarázkodás után elvezeti Hildát.
- Ennyi erővel akár a farkasok elé is vethetted volna - jegyezte meg Mike.
- Annak a nőnek csak a szája nagy - nyugtatta meg Calebros Mike-ot, és saját magát is egyúttal. - És Pug... nos Pug az Pug.
El sem tudta képzelni, hogy a fiú bárkinek a libidójára is hatással lenne. Bár Hilda mintha inkább lelkes lett volna, mint válogatós.
- Jobb, ha megyek - mondta Miké, és átnézett Calebros válla fölött.
Calebros megfordult, és meglátta a termen keresztül felé közeledő Cock Robint. A zajban és a káoszban tiszta ösvény nyílt a bicegő ítélethozó előtt.
- Értettem - mondta Calebros.
Cock Robin nagyon közel jött hozzá. Megragadta az ingujját, hogy a telep vezetőjének le kelljen hajolnia hozzá, és nyugtalanító, csattogó és fuldokló zajokat suttogott a fülébe.
- Igen - mondta Calebros. - Készen fogunk állni, ha alkalom adódik. De figyelmeztetnem kell, hogy úgy tűnik, a Szem az egyedüli kapcsolat, az pedig már korábban is eltűnt, és nem is bukkant fel...
- Gk'gk-gk-girik-gk! - fojtotta bele a szót Calebrosba Cock Robin magasba tartott karma.
Az Ítélethozó nem kért a kifogásokból.
- Értem - mondta Calebros, és valóban nagyon is jól értette. Éppen az eddigi sikerei hozták ide az ítélethozót. Továbbra is sikeresnek kell lennie. Az ítélethozó nem éri be kevesebbel. - Értem.

 

1999. november 11., csütörtök, este 8:15
Haubern birtok
Chicago, Illinois

Meleg vér-bor. Egy árnyalatnyit talán túlságosan is édes, de ahhoz elég karcos, hogy kellemes legyen. Victoria kéjesen kortyolgatott. Idelenn Közép-Nyugaton sokkal rendezettebb volt az élőholt lét, és kevesebb meglepetést tartogatott. Természetesen itt is megvoltak a kis cselszövések, az órák vagy évtizedek óta sem feledett sérelmek, és az igazsághoz hozzátartozott, hogy a város határain túl lupinok ólálkodtak - de ez mind odakinn volt. Victoria pedig idebenn volt, biztonságban. Bár nem volt teljesen elégedett. Amióta hetekkel korábban megérkezett, a házon kívülről alig került kapcsolatba valakivel. Nem tett mást, csak üldögélt, gondolkozott és tűnődött.
- Még összeszedsz néhány ráncot, ha nem vigyázol - figyelmeztette Dickie.
- Ha ma össze is szedek egy pár ráncot, azok holnap estére úgyis kisimulnak - felelte Victoria.
Micsoda egy divatmajom - gondolta a Toreador. - De viharban minden kikötő csábító, meg ehhez hasonlók...
Dickie Haubern, a chicagói Haubernektől. Kiadók, befektetések, iparvállalatok, versenylovak, mostanában pedig feketekereskedelem, ipari kémkedés, hamisítás, behajtás, pornográfia, prostitúció és drogok. Ő volt a család fekete báránya, és nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a család túlélné őt. Fogalmazzunk úgy, hogy három generációval ezelőtt bekebelezte a Haubern-piacot, amikor megszabadult az összes rivális örököstől, és azóta a család egy enyhén beltenyésztett ágát támogatta, hogy nagyjából ötvenévenként a vagyont törvényesen át lehessen adni. De ettől eltekintve ő egy igazi cukorfalat.
Kérdés nélkül befogadta a házába, amikor minden bejelentés nélkül megjelent a küszöbön. A férfit untatta a politika és a hadviselés. Atlanta, Baltimore - állítása szerint még a térképen sem tudná megtalálni őket. - Miért is törődnék egyáltalán a Vértestvérekkel? Hacsak azért nem, hogy megtarthassam a két vagy akár több lépés távolságot tőlük - mondogatta. - A pokolba a klánok és a szekták rivalizálásával! Hiszen azért vagyunk itt, hogy a halandókat élvezzük, felügyeljük...
- Uraljuk, prostituáljuk őket, és rajtuk élősködjünk! - adta a szájába a szavakat Victoria.
- Ne felejtsd ki az erőszaktételt sem! Nem szabad lebecsülni egy jó kis erőszakot!
Természetesen a Vértestvér társadalom elutasítása mindössze egy arcátlan hazugság volt. Dickie brutális játékos volt, ha az érdekei veszélybe kerültek, vagy ha valaki másnak a kárán nyerészkedhetett. De ugyanakkor édes volt és kedélyes, és kedvelte Victoriát. Mindig is kedvelte a Toreadort.
- Victoria - szólította meg, amikor a vér-bort szopogatta. - Victoria, most hívott fel Róbert. Attól tartok, az öregfiú egyáltalán nincs jól.
- Robert?
- Robert Gainesmil - mondta Dickie a szemeit forgatva. - El kellett költöznie. Elszaporodtak az élősdiek ott náluk.
- Tényleg? A termeszek?
- Nem, a Sabbat. Felzabálták a személyzetet és leégették a házát. Szegény Langford!
Hirtelen mintha kihűlt volna a bor Victoria szájában.
- A Sabbat Baltimore-ban? A városban?
- Ó igen! Nem hozta be neked Alyssa a mai újságokat? Őszintén nem értem, hogy miért tartom őt egyáltalán.
- Gondolom azért, mert az unokatestvéred.
- Unokatestvér. Ezt mondtam neked? Unokatestvér, leányunoka... az egész annyira bonyolult és fárasztó lesz néhány generáció után.
Az újságot keresve elsétált, és Victoria magára maradt, hogy elgondolkozhasson Gainesmil és a Kamarilla sorsán.
Véget ért volna? - tűnődött. Vajon a Sabbat elfoglalt mindent? Vagy Dickie-nek ez lenne a humor?
A férfi kezében az újsággal hamarosan visszatért.
- Elmondtad Robertnek, hogy itt vagyok? - kérdezte Victoria.
- Természetesen nem, kedvesem. Még csak meg sem említettem a nevedet. Szavamat adtam rá, és a szavam kötelez.
- Ó, kérlek, ne akard, hogy kiforduljon a gyomrom, Dickie!
- Nos, rendben. Talán futólag megemlítettem a nevedet.
- Dickie...
- Jó, jó. Elmondtam neki, hogy itt vagy... és mikor érkeztél... és hogy nagyon boldogtalan és zaklatott voltál és hogy meg kellene látogatnia minket és hogy nagyon jól szórakoznánk. - Felsóhajtott. - Olyan rosszul hazudok!
- Te megszokásból és kényszeresen hazudsz, Dickie, ami nem egy és ugyanaz. És ha meg szabad jegyeznem, meglehetősen jól műveled ezt a műfajt.
- Te mindig olyan kedves vagy!
Két újságot hozott magával: a Chicago Tribune-t, és a New York Timest. A Tribune címlapján a hajtás alatt volt egy cikk egy New York-i üzemi balesetről. Volt valami robbanás, és valamiféle anyag ömlött az East Riverbe. A Times is kiemelten foglalkozott az esettel, és még számos másik „természetes” polgári katasztrófával: egy metróbalesettel, az elszámított bontással... Victoria el tudta képzelni a többit. Az újságokban elrejtve volt még néhány cikk azokról az özönvízszerűén terjedő tüzekről, amelyek átsöpörtek Baltimore különböző részein. Gainesmil valószínűleg ezekről beszélt Dickie-nek.
- Robert honnan telefonált? - kérdezte Victoria.
- New Yorkból - felelte Dickie. - Nem lehet semmi ott az élet mostanában, ahogy hallom.
- Ezt meg hogy érted?
- Nos, úgy tűnik, hogy a baltimore-i barátaink elhagyták a süllyedő hajót... Ne, várj! A hajót már korábban felrobbantották, nemde? Azzal a disznó Garlotte-tal együtt. Na, mindenesetre feladták a várost, és a Sabbat háta mögött szépen bemasíroztak New Yorkba. Bár Robert szavaiból ítélve nem volt egy sétagalopp - sok volt a harc és a gyilkolás. Gyereknap volt a Brujahknak. Robert szerint egyetlen fontosabb Gangrel sem segítette őket, de szerintem jó, hogy megszabadultunk tőlük. Csak egy lépés választja el őket a lupinoktól...
Amíg Dickie megosztotta vele a véleményét az eseményekről, addig Victoria gondolatai elkalandoztak. A harc több száz mérföldnyire volt innen. Neki többé már nincs hozzá semmi köze. Szembeszállt a szörnyetegekkel, visszatért a kínzások színhelyére és megpróbált valami hasznosat kideríteni Leopoldról - most pedig kénytelen volt hinni abban, hogy nem járt sikerrel. Nem hihetett mást. Ennek ellenére zavarták a harcokról szóló hírek. Én nem vagyok harcos, hogy húst tépjek és csontot törjek - mondogatta magának. Vajon az összes Vértestvér közül miért pont neki tudnák hasznát venni a mészárlás közepén? A keze önkéntelen az állához vándorolt, a saját magát elemésztő sárkányhoz. Ő már megtette a magáét. Túlélte az egészet. Egy pillanatra eszébe jutott a döntés, amit az Atlanta felé vezető úton hozott, ahogy megpróbálta becsapni az isteneket. Mennyire szükségét érezte, hogy megtévessze őket. És mégis figyelmen kívül hagyta a saját próbáját. Ha istenéül választotta a véletlent, hogy egyetlen más teremtmény se irányíthassa a sorsát, akkor hogyan volt képes ily álnokul megtagadni őt? Ezen a kérdésen rágódott, és ezért nem talált megnyugvást.
- Victoria! - mondta durcásan Dickie. - Egy szót sem hallottál abból, amit mondtam!
- Ó dehogynem! Arról beszéltél, hogy az évnek ebben a szakában túlságosan is hideg van New Yorkban.
- Én nem mondtam semmi ilyesmit.
- Ó, nagyszerű - felelte a nő, és szégyenkezve az ajkaira tette az ujját. - Olyan rosszul hazudok!
Dickie felvihogott.
- Nos, nem csoda, hogy nem figyelsz rám, amikor politikával untatlak. Hányszor mondtam már? Unalmas, unalmas, unalmas, unalmas, unalmas.
Kikapta a poharat Victoria kezéből, és gyorsan kortyolt egyet a borból, mielőtt visszaadta volna.
- De gyere csak velem! Mutatok valamit, ami tetszeni fog!
Victoria követte. A palota gyönyörű volt. A finom perzsaszőnyegek, a választékos kandeláberek, amelyek úgy csillogtak, mint a jég egy csikorgó reggelen, fényes faanyag és vakító csempék - bizonyos estéken egy árnyalatnyival jobb kedvre derült, ha itt sétálgatott a pompa közepén, de még ilyenkor sem tudta elfeledni a múltját... és a jövőjét. Ez nem tartozott azok közé az éjszakák közé. Dickie fáradhatatlanul fecsegett, de Victoria elméje istenekről és ősi hatalmakról szóló látomásokkal birkózott. A szerencse Baltimore-ba vezérelte volna, és onnan vajon hová... New Yorkba? Ő pedig mégis itt volt.
Dickie a szalonba vezette, ahol lendületes meghajlás kíséretében kitárta előtte az ajtót.
- A legújabb trófeám - mondta.
Victoria Dickie mellett belépett a nyolcszögletű szobába. A berendezés csupa mahagóniból és vörös bársonyból készült, de a tárgy, ami magára vonta Victoria figyelmét, egy emelvényen pihent a szoba közepén. A Toreador közelebb lépett.
A szobor egy táncost ábrázolt, aki egyik kezét a feje fölé emelte, és az egyik lábát egyensúlyozva kinyújtotta maga mögé a másik oldalon. A halvány utalás a mellekre, és a csípő finom íve arra utalt, hogy a táncos egy nő, de a művész a forma erejére és a sima mozdulatok sugalmazására helyezte a hangsúlyt. Victoria még soha nem látta a szobrot, de mégis felismerte.
- Tudtam, hogy tetszeni fog - mondta Dickie önelégülten a küszöbről.
Victoria könnyedén megérintette a követ az ujjbegyével. Hideg volt az érintése. Felismerte a szobrászt.
- Hogyan...?
- Véletlenül botlottam bele, tényleg - mondta Dickie. - Aztán végül majdnem elhappolta előlem egy rettenetes Ravnos betolakodó, aki azt hiszi, hogy átvette a hatalmat a városban. De én nem hagytam magam, és végül győztem. Egy helyi művész ment csődbe vagy halt meg, nem tudom pontosan. Tudod, hogy megy ez! Most eladják a dolgait, és volt közöttük néhány gyönyörű darab. Ez volt a kedvencem. Rád emlékeztetett...
Victoria azonnal átlátott a hazug hízelgésen, és felnevetett, aztán azt vette észre, hogy miután apró, csöndes rángásokban feltört belőle a nevetés, már nem tudja abbahagyni. Beleharapott az ajkába, és vérkönnyek csordultak le az arcán.
Dickie megtorpant egy pillanatra.
- Pendleton... vagy Pennington, vagy valami ilyesmi. Még soha nem hallottál róla, de volt neki néhány egyszerűen elragadó munkája.
Igaza volt. Victoria nem ismerte ezt a nevet, de nagyon is jól ismerte a művészt. Az Istenek kigúnyolnak - gondolta. - Megmutatják, hogy hová vitt volna a véletlen, aztán kinevetnek, amiért most mégis itt vagyok, ahová ők akartak vezetni engem. - Letörölte a könnyeket az arcáról, felsóhajtott, aztán a saját kezével takarta el a táncos bizonytalan körvonalú arcát. Az ujjai vörös foltot hagytak a kövön.
- Ööö... Victoria...?
- Hívd vissza Robertet - mondta, anélkül, hogy odafordult volna Dickie-hez. - Mondd meg neki, hogy várjon rám a JFK-n! Tudni fogja, melyik hangárban.
Megteszi, amit kell, hogy ismét ura legyen a saját sorsának. Leborul a véletlen oltára előtt, és bűnbocsánatért fog esdekelni.

 

1999. november 11., csütörtök, este 8:35
Brooklyn alatt
New York városa, New York

Calebrosnak rá kellett döbbennie, hogy Cock Robin nem kedveli a találós kérdéseket. Pedig tényleg egyértelműnek tűnt: Anatole feladott nekik egy találós kérdést, tehát nem kellene mindenkinek megpróbálkozni vele, hátha sikerül megoldani? Talán az lehetett az oka, hogy az ítélethozót vézna termete miatt könnyen össze lehetett téveszteni egy gyermekkel - persze csak ha figyelmen kívül hagyjuk az eltorzult fejet. Bármi legyen is a valódi ok, Cock Robin töredezett ajkai rángatózni és remegni kezdtek, amikor Calebros elmondta neki a találós kérdést, és furcsa, csicsergő hangot hallatott, mint egy macska, akitől elvették a zsákmányát. Calebros bocsánatot kért. Hosszasan. Aztán amilyen gyorsan csak lehetett, kimentette magát, és távozott.
Ez tegnap éjjel történt, éppen mielőtt visszavonult volna nappalra. Cock Robin ma éjjel még nem beszélt - egyáltalán senkivel, már amennyire Calebros tudta. De az ítélethozó világossá tette mindenki számára, hogy a vadászat folytatódni fog. Ha nincs új nyom, akkor át fogják kutatni a várost. Ellenőrizni fognak minden olyan helyet, aminek akár a leghalványabb kapcsolata is lehet bármelyik Tremere antitribuval. A várható csapdákra és a mágia kiszámíthatatlanságára való tekintettel Calebrost nem lelkesítette föl túlzottan ez a lehetőség. Ő maga jobban szeretett volna várni, figyelni és terveket készíteni arra az esetre, ha rábukkannának Nickolaira.
Csakhogy nehéz vagy lehetetlen lett volna lassítani az eseményeket, ha egyszer megindultak. Addig legalábbis mindenképpen, amíg le nem zajlottak, és fel nem használták a lendületüket. Cock Robint nem lehetett eltéríteni a céljától vagy leállítani. A vadászat folytatódott.
Az eltorzult tetemek csöndes csapata hátborzongató felvonulást rendezett a csatornákban. Cock Robin vezette őket.
A többiek már kezdték „hallgatag embernek” nevezni. Persze soha nem akarták kiejteni ezt a gúnynevet, amikor az ítélethozó hallótávolságon belül volt, de Calebros észrevette, hogy lassan kezdik összekeverni a némaságot a süketséggel. Néha túl hangosan beszéltek vagy nem vették észre Cock Robin közelségét. Az ítélethozó mostanra már biztosan tudott róla. Talán ez is csak tovább szította amúgy is lángoló haragját. Calebros kezdte azt kívánni, hogy bárcsak soha nem szólalna meg az öreg. A telep vezetője rettegett az elsuttogott megjegyzésektől, és a fojtott, szakadozott hangoktól, amelyek segítségével Cock Robin kommunikált.
Csak legyen már ennek vége, és akkor majd megy tovább a maga útján - mondogatta magában Calebros. Feltéve, hogy valaha is vége lesz. Feltéve, hogy túlélik a vadászatot. Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy végül igazságot fognak szolgáltatni, akár ezen a vadászaton, akár a következőn, akár az azt követőn. A Nosferatuk nem felejtenek.

 

1999. november 12., péntek, éjjel 2:39
Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

Nem szabad megkönnyítenem a dolgukat - gondolta Nickolai, és éppen ezért nem küldte ki Leopoldot ma éjjel. Mostanáig nem. Békén hagyta a katatonikus fiút. Vajon a Szem szó szerint felfalja az agyát? - elmélkedett teljesen hasztalanul Nickolai. Milyen kár, hogy nincs több ideje a vizsgálódásra.
Leopold megint kint volt az utcán. Tegnap éjjel csodálatos eredményt hozott a déli irányba tett kirándulás. Nickolai ma éjjel az északi irány mellett döntött. Kényszerítette magát, hogy ma éjjel egészen eddig várakozzon. Lassítanom kell - gondolta újra meg újra. Rengeteget kivett belőle a tegnap éjszaka, és a vértartalékainak is voltak határai. A város csak úgy nyüzsgött a Kamarillától, úgyhogy nem volt tanácsos vadászni. A nyomomban vannak, jöjjenek csak. De vissza kellett fognia magát, hogy takarékoskodjon az erejével. Felkészülten kell várnia őket.
Belenézett a magas tükörbe, és megpillantotta a lepusztult bérlakások sorai között ólálkodó Leopoldot. A Szem halvány, rosszindulatú vörös fénnyel világított. Vérvörös fénnyel. Leopold rettenetesen nézett ki. Megtörtnek és háborodottnak tűnt. Természetesen mind a két megállapítás igaz volt. Nickolaiban felötlött, hogy valamiféle sajnálat vagy veszteségérzés kellene eltöltse, amiért a saját vére, az egyetlen ivadéka ilyen állapotba került, de az Ölelésre sem az érzelmek, hanem a szükségszerűség vette rá. Akkor miért pont most kellene ilyen érzelmekre számítania, amikor már két évvel ezelőtt a valódi személyazonosságának ismerete nélkül elküldte magától a gyermekét?
Akkor ez tűnt a legokosabbnak. Miután az a kétszeresen elátkozott, fontoskodó ítélethozó rájött, hogy a vérvonalának többi tagjával ellentétben Nickolai túlélte a Mexikóváros alatti katasztrófát és a mészárlást. Ha ő vagy bárki más tudott erről, akkor a társait elpusztító démon is rájön, és akkor őt is levadássza. Ebben teljesen biztos volt, és képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy ismét szembe kellene szállnia vele. Már a puszta gondolattól is hajszál híján rátört a remegés. Tehát megesküdött magának, hogy ez nem történhet meg.
Ahhoz képest, hogy micsoda ocsmány teremtmény, a Nosferatu ítélethozóban elképesztő mértékű hiúság maradt. Benito - a drága Benito, aki mindig szívesen tett szívességet, ha tudta, hogy később majd behajthatja - könnyedén elintézte, hogy Petrodon modellt álljon a halandó szobrásznak. Micsoda zseniális húzás volt, hogy odaadta a szobrásznak a Petrodon korábbi kinézetéről készült fotót. Az ítélethozót ezután teljesen lenyűgözte a szemei előtt formálódó márványtömb. Biztosan összeszarta volna magát, ha a szobor valaha is elkészül.
Csakhogy soha nem fejezték be. Nickolai végzett Petrodonnal, és Benito, aki ismét átkozottul találékonynak bizonyult, elmenekült, ahelyett, hogy jó kis Giovannihoz illően ottmaradt és elpusztult volna. A csempész szinte elérhetetlenné vált, amint felállította a védelmét a pokoli családja kebelén. Ha pedig a csatornalakók nem kapnak egy kézenfekvő gyilkost, akit elpusztíthatnak a néhai vitéz ítélethozójuk miatt, akkor elkezdenek kutatni, és kutatnak, kutatnak, kutatnak.
Közben azért nem feledkezett meg az ifjú szobrászról sem. Nemcsak hogy Nickolai nem feledkezett meg róla, de Benitonak is hamarosan eszébe jutott. Azonban Penningtonnak nyoma veszett, mire a család orgyilkosai megérkeztek, hogy eltűntessék az öregjük nyomait. Az ölelésnél mi lehetne jobb biztosíték egy halandó hűségére, ha még a halálával sem válna elérhetetlenné a Giovannik számára?
De a fiú nem viselte jól az átváltozást. Vágyott a régi életére, amit amúgy is elvettek volna tőle, és semmiféle fogékonyságot nem mutatott a misztikus művészetek iránt. Legalábbis akkoriban. Ennek ellenére nem bizonyult haszontalannak. Egyszerűen csak meg kellett tisztítani az elméjét a valóságtól, amit amúgy is visszautasított, és ellátni egy jelentéktelen előélet ködös emlékeivel, és máris el lehetett küldeni a városból.
Benito természetesen hallott felőle. A Vértestvérek klausztrofóbiás kis világában lehetetlen lett volna elrejteni a tehetséget. Azonban amikor a fiú ellen küldött orgyilkos nem tért vissza - mint ahogy a második, majd a harmadik sem, mivel Nickolai szemmel tartotta eltaszított gyermekét - Benito rádöbbent, hogy a titokzatos támogató odakinn figyel valahol, és hogy minden egyes újabb lépéssel azt kockáztatja, hogy felfedezik a nyomokat, amelyek hozzá vezetnek. Jobb, ha kivárja a megfelelő alkalmat. Tehát a dolgok így álltak mindaddig, amíg Benito ostoba módon el nem fogadta az atlantai meghívást. Okosabb is lehetett volna. Nem lett volna szabad a helyzetnek odáig fajulnia, hogy éppen Nickolai figyelmeztetése tartsa távol. De Nickolai gyanította, hogy a titkok őrizői ezen a ponton már amúgy is szegény Benito nyomában voltak. Követték a csapat Petrodontól egészen a Giovanniig, és most felfedezték a Benitotól Nickolaihoz vezető nyomokat is.
Jöjjenek csak - gondolta Nickolai. Leopoldot figyelte a tükörben, és közelebb húzta magához a szénserpenyőt. Egy égetett agyagedényt helyezett a meleg fém peremére, és megmártott egy arany tőrt az edény tartalmában. Amikor kiemelte a kést, a Szemből vett lé csöpögött a pengéről. Elhúzta a csöpögő tőrt a parázs fölött, először északról dél felé, aztán keletről nyugat felé. A parázs sziszegett, és a felszálló vörös köd félig eltakarta előle a tükröt.
Ezután Nickolai addig tartotta a megszentelt pengét a füstölgő parázstartó fölé, amíg meg nem érezte a bőrrel borított markolaton keresztül a hőt, és el nem kezdett pirulni a bőr a tenyerén. A kést a saját szeméhez emelte, és közben rezzenéstelen pillantással figyelte a füstön keresztül a tükörben feltűnő alakokat. Hullámok futottak végig a képen a tükörben, amikor az első vércsöpp aláhullott az izzó szén közé, mintha a vitae a higanytó nyugodt felszínébe csapódott volna bele. Az egymást követő hullámok tisztán és pontosan követték egymást. És a Szem egyre vadabb vörös fénnyel kezdett derengeni.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 1:30
Pine Street, Pénzügyi negyed, Manhattan
New York városa, New York

Emmett végighallgatta Umbertot, aztán kikapcsolta a telefont és visszagyömöszölte a zsebébe. Kényelmesen elhelyezkedett a fölé tornyosuló épület második emeletén körbefutó mészkő párkányon. Hapci várakozóan üldögélt a közelben. Eddig jó munkát végzett - ő hozta-vitte az üzeneteket Emmett és diPauda arkón között, aki a Kamarilla ideiglenes főhadiszállásán tartózkodott néhány háztömbnyivel arrébb, és eddig még egyszer sem tévedt el.
A legutolsó feljegyzés úgy egy órája érkezhetett az arkóntól. Úgy tűnt, hogy valaki Poloniát látta Bronxban, és a Nosferatu arkón most a Throgs Neck felé igyekezett, hogy kimentse Michaela herceg seggét a tűzvonalból. Nos, természetesen Federico nem ezeket a szavakat használta, de Emmett már régen hozzászokott ahhoz, hogy a sorok között olvasson.
Ebben a pillanatban éppen azon gondolkozott, amit az előbb hallott Umbertotól. Hesha bejelentkezett, és közölte, hogy immár a harmadik éjszakán egyhuzamban a Szem ismét elszabadult. Umberto csak azért közölte ezt az információmorzsát Emmettel, mert Calebros mindannyiuk kedvenc ítélethozójával, Cock Robinnal ment vadászni.
Emmett pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen egyezséget kötött Calebros Heshával arról, hogy eljuttatják a Setitának a Szemet, ha megtalálnák, de neki személy szerint az volt a véleménye, hogy nem ártana egy kicsivel több gerinc ennek a Ruhadzénak. Amíg az a kígyó azzal foglalkozik, hogy becserkéssze Leopoldot és azt az átkozott Szemet, addig az a valami jobbra-balra pusztítja a Vértestvéreket. Két éjszakával ezelőtt az Alsó East Side-on bukkant fel, és feltörölte a földet legalább két mocskos seggű Brujah-val. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de tegnap éjjel a föld alatt bukkant fel, és kinyírt két Nosferatut és néhány újabb Brujaht, és csak úgy mellesleg szétrúgta Theo Bell seggét. Pug félig hisztérikusan locsogva jött vissza a telepre.
Emmett eleget hallott. Gondoskodni fog róla, hogy valamit tegyenek is ezzel a Leopold fickóval, és ha ez nem fog tetszeni Heshának, akkor bekaphatja.
East Village-ben - mondta Umberto. Kis-Ukrajnában. Emmett gyorsan lefirkált egy rövid feljegyzést, összehajtotta és odaadta Hapcinak.
- Vidd ezt el Federiconak - mondta Emmett. - Tudom, hogy nincs ott. Ne szakíts félbe! Úgy állítsd be, mintha neki kellene odaadnod, aztán add oda Pieterzoonnak! Vagy ami még ennél is jobb lenne, egyenesen Bélinek!
Federico legutóbbi feljegyzése szerint a Brujah arkón igencsak viharverten érkezett meg a legutóbbi összecsapásából a Szemmel. Le merném fogadni, hogy piszkosul be van pipázva - gondolta Emmett. - Nagyszerű!

 

1999. november 13., szombat, éjjel 2:00
Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna
New York városa, New York

- Mit akar, mit csináljak? - kérdezte hitetlenkedve Ramona, és szinte ki is ment a fejéből, hogy le kell halkítania a hangját. - Elment az a maradék kibaszott esze is?
Heshát nem lepte meg a reakciója. Olyan öltözéket viselt, amit Ramona városi szafari ruhának nevezett volna: fekete garbó, megerősített bőrnadrág és dzseki pisztolytáskával. A hátizsákját kinyitva kettejük között tartotta.
- Tudom, hogy furcsán hangzik - jelentette ki tökéletesen nyugodt és visszafogott hangon.
- Nem - mutatott rá az ujjával Ramona. - Ha az ember a csatornákban éli le az életét, az furcsa. Ez... ez egyszerűen egy kibaszott ostobaság! Azt akarja, hogy én egy levéllel támadjak rá a Szemre! Csak hogy tudjam, jól értettem-e!
- Nem a Szemre, hanem az idegre. Ez működni fog - kötötte az ebet a karóhoz Hesha.
Ramona belekukucskált a hátizsákba.
- Hogyhogy... van itt valahol egy használati utasítás a démonoktól megszállt kibaszott szemgolyókhoz?
- A kutatásaim...
- Nekem van egy jobb ötletem, Mr. Kutatás. Mi lenne, ha maga támadna egy pálmalevéllel? Ez hogy hangzik?
- Én nem látom az ideget. Maga igen. Én majd elvonom a figyelmét. Ez sokkal veszélyesebb, mint a maga feladata.
- Ki lesz közelebb hozzá? - kérdezte Ramona.
- Én is közel...
- Ki lesz közelebb?
A páros egy ideig csendben álldogált. Ramona kikukucskált a sarok mögül. A tántorgó alak úgy két háztömbnyire lehetett tőlük. Felismerte a rendellenes testtartását.
- Ezt el se hiszem - fordult vissza Heshához. - Azt mondja, hogy elkapjuk a Szemet. Én kisegítem. És most azt várja tőlem, hogy egy brokkolival hadonásszak az orra előtt. Tudja, magának sokkal nagyobb szüksége van rám, mint nekem magára.
- Ez egy pálmalevél - vakkantotta Hesha, akinek lassan kezdett fogyni a türelme. - És mindkettőnknek szüksége van a másikra, feltéve persze, hogy nem akar egyedül kimenni oda, hogy úgy végezze, mint a klántársai.
Ramona rámeredt, de Hesha pillantása is legalább olyan hideg volt, mint az övé. Végül a lány kinyújtotta a kezét, és szinte el sem akarta hinni, hogy mit is tesz éppen.
- Adja ide a levelet - majd még visszanézett, mielőtt kisurrant volna a sarok mögül. - Ha ez nem válik be, akkor fogom a létező legnagyobb parázsló kurkuma gyökeret, és feldugom egyenesen a seggébe!
- Ha nem válik be - morogta Hesha - akkor emiatt fogok a legkevésbé aggódni.
- Hé - kiáltott fel Ramona, és ismét megfordult a saroknál. - Ez a Leopold gyerek biztosan nagyon népszerű. Úgy tűnik, társaságunk érkezett.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 2:12
International Ltd., Water Street
New York városa, New York

Bizonytalanság. Jan őrjítőnek találta. Összegyűjtötte az erőit, bevetette őket azokon a pontokon, ahol véleménye szerint a legnagyobb szükség volt rájuk, és most nem tehetett mást, mint hogy várakozott. A csata dühöngött Bronxban. Házról házra harcoltak. Lehetetlen lett volna teljesen távol tartani a rendőrséget. A Maskarádét még a legjobb esetben is megszaggatják, még akkor is, ha a Kamarilla győzedelmeskedik. És semmi sem garantálta, hogy győznek. A visszaszivárgó hírek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy Polonia kardinális megszállottként küzd.
Délen Pascek ítélethozó is harcba keveredett. Lehetetlen volt erősítést elvonni Staten Islandről. Ráadásul könnyen lehet, hogy Theo Bell az utolsó csatáját vívja, feltéve, hogy nem képes véghez vinni azt, amire egy kisebb Gangrel hadsereg nem volt képes. Jan soha nem várta volna, hogy ilyen messzire jutnak - bár mindig reménykedett benne - de Haardestadt, az Öreg, szemében nem sokat számítanak majd a kezdeti sikerek, ha ma éjjel ellenük fordul a szerencse.
- Jan - mondta egy ismerős, de ide nem illő hang, és ezzel kiszakította borongós gondolatai közül.
Megfordult, és két hónap óta, amióta a nő Atlantába ment, most először találta szembe magát Victoria Ash-sel. A Toreador háta mögött Robert Gainesmil állt. Mikor megpillantotta, Jan először most is, mint mindig, a tökéletes szépségére gondolt. De a második gondolatával előkerültek a Sabbatnál töltött idejével kapcsolatos gyanúi.
Victoria valószínűleg olvasott az arckifejezéséből vagy kitalálta a gondolatait.
- Jan, tudom, hogy nem bízik bennem, és nem érdekel - mondta éles hangon. - Megtarthatja a Kamarilláját, és az átkozott háborúját magának! De Leopold itt van, ebben a városban!
Jan bólintott. Nem volt hozzászokva a nő egyenességéhez.
- Az East Village-ben - felelte. - Theo elment utána. - Victoria csak ennyit akart tudni. Hátat fordított Jannak, hogy távozzon, de megtorpant és visszafordult.
- Adja ide a kulcsokat - szólt oda Gainesmilnek. A férfi kissé zavarodottan engedelmeskedett.
- Én szívesen vezetek - mondta.
- Én is tudok vezetni - felelte Victoria. - És különben is, mi hasznát venném magának?
Ezzel kicsörtetett az irodából, és otthagyta Jant és Gainesmilt.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 2:15
Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna
New York városa, New York

Theo az út közepén lépkedett. Nem látta értelmét, hogy eljátssza a tartózkodót, ugyanakkor nem is szándékozott beszorulni egy szűk helyre azzal a valamivel. A városnak ez a része nem volt valami forgalmas, még akkor sem, amikor nem tombolt a múlt éjszakákhoz hasonlóan a káosz az utcákon. Persze szinte biztos, hogy valami halandó tanúja lesz annak, ami itt történni fog, de hát mit tehetne - felhívja a zsarukat, hogy látott egy hatalmas, feka vámpírt egy csúnya, rövidlátó szörnyeteggel harcolni?
A lámpák ellenére az utcán sötét volt. Theo emlékeztette magát, hogy vigyáznia kell azokkal az átkozott lámpaoszlopokkal. A dzseki ujjával megtörölte az arcát. Az égési sebek még mindig fájtak. Piszkosul fájtak. Ez volt az egyik olyan dolog, amiért ennek a Leopold fickónak felelnie kell. Frankie volt a másik. És Lydia, meg Christoph. Christoph feje, vállai és karjai csúnyán felszakadtak, de mégis Lydia volt rosszabb bőrben kettejük közül. A lány arca, mellkasa és kezei teljesen elégtek, és a saját égéseihez hasonlóan ezeknél sem használt semmit, bármenynyi vért is adott neki Theo.
Itt az utcán erősebbnek érezte magát, mint amikor Jannal együtt lapult az irodában. A düh tartotta mozgásban a Brujaht, a tűz a gyomrában. Ha ez sem lesz elég, akkor rábaszott - gondolta.
Ahogy ment tovább az úttesten, eszébe jutott a fiú, aki a feljegyzést hozta diPaudának. Valaki követte Leopoldot, és tájékoztatta a Nosferatukat. Vajon a feljegyzés egyenesen Heshától jött volna? Nem igazán illett a stílusához - gondolta Theo. Talán Lucinda keze lehet a dologban. Jan szerint az ítélethozó beleegyezett, hogy a Setitáé legyen a Szem. Hát akkor összeszedegetheti a darabjait, miután végeztem - gondolta Theo.
Azonnal tudta, hogy Leopoldot látja, amint pár háztömbnyi távolságból megpillantotta a másik magányos alakot. Még ebből a távolságból is ismerősnek tűnt a kurafi tartása. Az égési sérülések most mintha minden eddiginél jobban csíptek és viszkettek volna, de talán most csak jobban érezte az egészet. Felgyorsította a lépteit, és céltudatosan elindult a prédája felé. Leopold mintha észre sem vette volna. Legyen átkozott, ha lesből támad egy kibaszott Toreadorra, akár nála van a Szem, akár nem - gondolta Theo. A múlt éjjel meglepte ez a kurafi, de most szemtől szemben küzdenek majd. Amikor már egy háztömbnyire megközelítette, és a másik alak még mindig a másik irányba támolygott, a Brujah két ujját a szájába dugta és éleset füttyentett.
A lény megtorpant, és Leopold lassan Theo felé fordult. A kidudorodó bal szeme mintha halvány fényt sugárzott volna magából.
- Hé, te köcsög - mondta Theo, és felhúzta a puska kakasát. - Emlékszel rám?
Beszéd közben sem állt meg. Leopold jobb keze csak egy rongyba bugyolált véres csonk volt.
Leopold láthatóan emlékezett rá, no és arra is, hogy mi volt az, amit olyan hatékonyan alkalmazott tegnap éjjel. Theo meghallotta az elcsavarodó fém nyögését. Lebukott, és a lámpaoszlop elsuhant a feje fölött. A Brujah továbbgurult a földön, és egy másodperccel később ismét talpon termett - éppen időben ahhoz, hogy átugorhassa a fémoszlopot, ami visszakézből éppen felé tartott.
- Nem... bánthatod... - morogta Leopold.
- Mi a fenéről beszélsz... - de Theonak ismét ki kellett térnie a fejét megcélzó fémoszlop elől.
Az utca közepe felé menekült, ahol a két oldalt álló oszlopok nem érhetik el, hacsak nem tépik ki magukat a földből, hogy a nyomában maradhassanak. Az oszlopok most már mind a két oldalon mozogtak, mint valami óriási, hátára fordított bogár hadonászó lábai.
Theo megint talpra ugrott, de a lábai alól eltűnt a talaj, mielőtt még elsüthette volna a fegyverét. Az utolsó pillanatban rugaszkodott el a semmivé foszló földtől, és keményen az aszfalthoz csapódott. Gyorsan rálőtt az ellenfelére a SPAS 12-vel... és a foszfor fehér izzással robbant fel a Leopold mögött parkoló autó oldalán.
Affene! Megint el kellett vetődnie. Folyamatosan mozgott, és kitért. Minden erejével összpontosítania kellett, ha nem akart csapdába esni a földben, de az ugrásai egyre közelebb vitték őt a csapkodó oszlopokhoz. Minden kitérés egy újabbra kényszerítette, aztán megint egy újabbra. A gyorsasága előnyt jelentett, de máris érezte, hogy kezd elszivárogni az ereje. Persze el kellett kerülnie Leopold támadásait, de ha pusztán az életben maradásért küzd, az még nem egyenértékű azzal, hogy nyerésre áll.
De nem egy Toreador fogja a Végső Halált elhozni neki. Közelebb kell jutnia. Elég közel ahhoz, hogy a markába fogja és elroppantsa azt a vékony nyakat. És amikor az egyik fémoszlop csapása súrolta a vállát, már tudta, hogy ezt minél hamarabb el kell érnie.

* * * * *

Ramona azt várta, hogy hamarosan letépik a fejét ennek a Theo Bell fickónak, bár Hesha szavaiból úgy tűnt, mintha egy igazi kemény fickó lenne. Lehetséges. Még csak meg sem próbált lesből rátámadni Leopoldra. Egyszerűen odasétált, szándékosan felhívta magára a figyelmet, és aztán elkezdett az életéért küzdeni. Eddig még kitartott, bár csak hajszál híján tudott kitérni Leopold támadásainak útjából. Egy lépéssel mindig az ellenfele előtt járt, de Ramona látta, hogy máris kezd lassulni és fáradni. És nem csak ennyit látott.
Még akkor is tudta volna, hogy ez a fickó egy Vértestvér, ha Hesha nem mondja el vagy ha a kísértetlátás nem mutatja meg neki. Bell túl gyors volt ahhoz, hogy halandó lehessen. A mozdulatai szinte egymásba folytak. Kitért, ugrott, felkelt, aztán ismét ugrott, olyan gyorsan, hogy Ramona alig tudta követni. Megeresztett egy második lövést, de ez is célt tévesztett. Az elsővel majdnem eltrafálta Ramónát, aki úgy döntött, hogy jelenleg jobb lesz fedezékben maradni.
A rejtekhelyéről a lány látta azt is, amit senki más. Ahogy Theo ide-oda cikázva próbált közelebb kerülni, Leopold a lány szemei előtt kivette a rettenetes Szemet a gödréből, és feltartotta. Csakhogy ezúttal nem a kezében fogta. A Szem most a véres csonkon ült, ami valaha a jobb keze volt, és úgy vonaglott és lüktetett, mintha élt volna. Úgy ragyogott, mint egy vérvörös hold. Sistergő váladék gyöngyözött elő az oldalán, és sziszegve lecsöpögött a földre.
Ramona képtelen lett volna megmondani, hogy hol ért véget a normális látás, és hol kezdődött a másik. Nem határolódtak el egymástól. Képtelen volt különbséget tenni a valóság és a látomás között. De Heshától tudta, hogy mások nem látják a magasba tartott Szemet. A többieknek továbbra is úgy tűnt, mintha Leopold arcának része maradt volna. Azzal is tisztában volt, hogy a többiek nem látják a tekergő, kígyószerű ideget, ami ebben a pillanatban is kinyúlt a Szem hátsó részéből, és lüktetve belemélyedt a földbe. Onnan merítette az erejét. Már a barlang előtti réten is látta ezt a rostos ideget, amikor a Szem elpusztította a népének tagjait. Csakhogy itt most nem volt semmiféle Gangrel hadsereg. Most egyedül lapult egy autó mögött, miközben egy vakmerő férfi próbált életben maradni a Szemmel szemben. Ramona tudta, hogy már nem habozhat sokáig. Eljutott erre a pontra, és úgy érezte, hogy nem tudja rákényszeríteni a testét, hogy továbbmenjen. Pedig muszáj! A férfinak már nincs sok ideje hátra. Ezt is jól látta. Bell lassan, fájdalmasan közelebb küzdötte magát Leopoldhoz, de valahányszor tett két lépést előre, egyet mindig hátrálnia kellett, hogy kitérjen a csapások elől. Időről időre az egyik rosszindulatú lámpaoszlop eltalálta. Eddig még csak súrolták, még egyszer sem sérült meg komolyan, de egyre többször érte találat, és az aszfaltban ásító kráterek kezdtek összefüggő hálózatba kapcsolódni körülötte. A köveken pedig csak bizonytalanul tapadt a lába.
Hol van Hesha? - tűnődött Ramona. Nem számít! Nélküle is támadnia kell. Ki kell használnia az előnyt, amit Theo csatája biztosít neki, mert a férfi hamarosan el fog esni.
Pontosan abban a pillanatban történt meg, amikor átfutott a fején a gondolat. Az aszfalt úgy magasodott fölé, mint valami szökőár, és leárnyékolta előle a Szem beteges fényét. A feketeár nekiiramodott, Theo pedig elsütötte a puskáját. A folyékony aszfalt felrobbant, és a darabjai szerteszét repültek. Theo elvetődött, de ezúttal nem volt elég gyors: a hullám maradványai becsapódtak a lábába, és megpörgették. Keményen a földhöz csapódott, és a legközelebbi lámpa keményen a hátába vágott, mielőtt ki tudott volna térni előle. A Brujah elterült a földön, de az oszlop nem húzódott hátra, hogy újra lecsapjon, hanem rátekeredett, mint egy óriáskígyó a nehezen megszerzett vacsorájára.
Ramona elkezdett felemelkedni a fedezék mögül. Vetett egy pillantást a fegyverére, a kezében tartott pálmalevélre és ismét megrohanták a kétségek és a félelmek. Ez őrültség! - gondolta, de nem várhatott tovább, különben a klántársaihoz hasonlóan Theonak is vége. Akkor is habozott, és a Gangrelek meghaltak.
- Leopold! - csattant egy kiáltás, de ez nem Ramona hangja volt.
A lány kidugta a fejét, és meglátta Heshát pisztollyal a kezében az út közepén. A Setita lőtt, és pontosan a mellén találta el Leopoldot. A Szem hordozója hátratántorodott, de nem esett el. És a Szem vérvörös pillantása Heshára vetődött.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 2:37
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Aisling Sturbridge tudta, hogy meg fogja találni az ellenség fellegvárát, amikor ezen a harmadik éjszakán is megmutatta magát a rontás. Csakhogy megtalálni az erődöt, és lerontani a falakat nem egy és ugyanaz a dolog.
Követte a város éltető vérét az utcákon keresztül, megízlelte a saját vérének rontását, és miután felismerte benne a sajátját, többé már nem tévedhetett el. A város szíve felé vezette az adeptusait és a tanítványait. A hűséges Johanus mindig ott volt egy lépéssel mögötte. Nem kellett messzire menniük. A saját szentélyüktől délre, a lupinok menedékén túl, nem messze a sárkány temetőjének legvastagabb és legmagasabbra törő csontjaitól és fejfáitól. A vérfolyam kanyarogva követte a sugárutakat és az artériákat, amíg el nem érte az ellenség erődítményét, és ott lángoló árkot formázott körülötte.
Johanus előlépett, egészen a pokoli mélység peremére, és megpróbálta a tüzet a tűz ellen. A tanítványok csatlakoztak hozzá, erőt adtak neki, míg Sturbridge magának az erődnek a falaival tett próbát. Figyelemre méltó szakértelemmel emelték a tornyokat és a támfalakat. Az óvó pecsétek is éppen ott voltak, ahová ő maga is elhelyezte volna őket. És pontosan ebben állt az erőd gyengesége. Bár az építőmester keze idegen volt tőle, de az építész ugyanaz volt, és amit Sturbridge megértett, azt el is tudta pusztítani. Ebben állt a halál hatalma az élet fölött, és ez volt a Gyermekek titka.
Visszahívta a nyáját a meredély széléről. Végül is nincs rá szükség, hogy kioltsák a tüzet. Éppen ellenkezőleg: magához szólította a vérből és a tűzből álló szörnyeteget, és az válaszolt a hívására. Felemelkedett, és kiterjesztette dicsőséges szárnyait. Egy dicsőséges pillanatig a Gyermekek, a város és a temető fölé tornyosult... aztán lezúdult a falakra.
Az erődítményt elborította a tűz és a vér. Végigsöpört a falakon, és visszaszorította a védőket. A falak erősek voltak, és úgy tűnt, hogy sokáig ki fognak tartani.
Csakhogy hirtelen váratlan repedések jelentek meg az erődítményen. Meggondolatlan üdvrivalgás csendült fel Sturbridge háta mögött, és a vérszagot érző fenevad felbömbölt a küszöbön álló győzelem láttán. A lángok a réseket nyaldosták, és az ártalmatlan repedések tátongó résekké nőttek. Az első torony leomlása után már közel volt a vég. A falak bedőltek. A szörnyeteg felperzselte az erőd földjét, és a tűz megtisztította a várárokban a vért.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 2:40
Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan
New York városa, New York

A kezdeti robbanás kibelezte a hotel huszonötödik, huszonhatodik és huszonhetedik emeletét. Az üveg-, és gránitdarabok olyan erővel röpültek szét, hogy másnap reggel még a szemközti épületben is találtak törmelékdarabokat. A robbanás ereje még két és fél háztömbnyi távolságban is betörte az ablakokat.
Még mielőtt a mentőcsapatok megérkeztek volna, a lángok lefelé a huszonharmadik, felfelé pedig egészen a harmincadik emeletig terjedtek.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 2:45
Keleti 4. utca, East Village, Kis-Ukrajna
New York városa, New York

Ramona, kezében a pálmalevéllel, megdermedt, és döbbenten csodálta Heshát. Talán nem volt ugyanolyan gyors, mint a nagyobb termetű Theo Bell, de ennek ellenére kitért Leopold támadásai elől. Méghozzá lenyűgöző kecsességgel és könnyedséggel. Ramona nem tudta biztosan, hogy a csupasz bőrfelületét borító pikkelyek valóságosak vagy ismét csak a kísértetlátás tréfálja meg. Ráadásul, mintha a teste is lehetetlen módon mozgott volna. Mintha a lehetségesnél jobban kinyújtózott volna, amikor kitért egy oszlop elől, és amikor egy-egy aszfalthullám laza kődarabokat repített felé, úgy tekergett félre az útjukból, mintha a mozgását nem is akadályoznák az ízületei.
Az első néhány másodperc után Ramona már mintha kívülről szemlélte volna a harcot, mert ha aggódni kezdett volna a kimenetele, és Hesha vagy Theo miatt, akkor ismét megnyitotta volna magát a félelem előtt.
Hesha talán képes legyőzni Leopoldot. Talán nem is lesz szüksége rá ahhoz, hogy elpusztítsa a Szemet. De ahogy figyelte a férfi kétségbeesett vetődéseit és támadásait - gördülés, lövés, tekergődzés, lövés - és ahogy több golyó is tépett szélű lyukakat szaggatott Leopold testén, magában el kellett ismernie, hogy ezek csak hamis remények. Hesha a másik férfihoz hasonlóan ki tudott tartani, de nem ért el igazán semmit. Eddig még túl tudott élni, de csak hajszál híján.
Láthatóan Theo is észnél volt. Még mindig fogva tartotta a lámpaoszlop, de kihasználva a Hesha támadása által nyert időt, a hatalmas termetű férfi küzdeni kezdett. Nekifeszült a fémnek, de a rátekeredett acél csak még jobban megszorult, ahogy küzdött ellene.
És ekkor hirtelen a feltekeredett fém Ramona szemei előtt merevedett meg. Ekkor érte el őket egy távoli robbanás zaja, és Leopold megtántorodott. Nem Hesha lövéseitől, és senki nem volt elég közel hozzá, hogy megtámadhatta volna, de a lábai mintha mégis cserbenhagyták volna. A kísértetlátás most valahogy sokkal sápadtabbnak, sokkal légiesebbnek mutatta. Mintha valahogy összement volna a Szemhez képest, amely a köldökzsinórjával egyetemben most mintha sokkal vadabbul és kétségbeesettebben lüktetett volna.
Éhes - döbbent rá Ramona. Már nem olyan erős. Közelebb lopakodott egy lépésnyivel. Már nem olyan erős, mint pár pillanattal korábban, pedig már akkor sem volt annyira erős, mint annak idején a barlangnál.
Hesha közeledett Leopoldhoz, és Bell még mindig az oszloppal küszködött - csakhogy most már meghajlította. Nem látványosan, de ahhoz azért eléggé, hogy ki tudjon csusszanni a tekercsek között. A Brujah tántorogva felvette a puskát a földről és lőtt. A golyó pontosan Leopold mellkasának közepét találta el. A becsapódás erejétől hátratántorodott, és egy füstölgő folt jelent meg a mellén. Nem esett el, de megsérült.
Ramona lelki szemeivel ismét látta annak a végzetes éjszakának a képeit: a Gangrelek hullámokban támadnak, de sorra elesnek az előtörő monolitok és az olvadt kőtavak között. Valami most nem volt ugyanaz. Volt valami, ami lehetővé tette, hogy két elcsigázott Vértestvér kitartson Leopolddal és a Szemmel szemben. Eddig ezt vajon miért nem látta? Talán csak a rémület vakította el, de akkor is így volt. Most már közeledtek hozzá. Hesha arca kifürkészhetetlen maradt, de Theo szemei vérvörösek voltak.
Leopold habozni látszott, mintha nem lenne biztos magában. A támadók lábai alatt már nem nyíltak meg újabb hasadékok, és nem emelkedett föl újabb aszfalthullám, hogy szétmorzsolja a testüket. Ramona látta, hogy most jött el az ő ideje, és rohamra indult. Leopold háta mögött volt. Ha Hesha bizarr terve mégse működne, akkor a karmaival és az agyaraival fogja szétszaggatni az ideget és a Szemet - de többé már nem lesz a saját félelmeinek és a múltjának rabja.
Azonban az utca végében egy autó fényszórói tűntek fel, ahogy rohamozott.
A nagy sebességgel haladó autó vakító fényszórókkal közeledett Leopold, Theo és Hesha háta mögött. Ramona úgy érezte, mintha a fényszórók egyedül őrá szegeződnének. Habozott... és ahogy megtorpant, meghallotta azt a furcsa hangot, amit már ismert - a szétszakadó hús nedves reccsenését. Döbbenten látta a Leopold ruháit átszakító éles csontokat - Leopold csontjait, amint átdöfik a bőrét és kicsusszannak a vézna testből. A kísértetlátás - biztos csak annak köszönhető, hogy ezt látta. Ez nem lehet valódi. A csontjai nem nyúlhatnak ki a testéből.
Az autó dübörögve közeledett. Már csak két háztömbnyire volt tőlük. Ramona nekiiramodott. A vére a szívében dübörgött, és ajkai a halottak neveit sorolták. Már csak néhány yardnyira volt Leopoldtól és a fantom-idegtől, amit el kell metszenie, amikor Leopold bordái, mint megannyi skorpió, lecsaptak rá.
A becsapódás megállította a lányt. A csontok átdöfték a karját, a mellkasát, a gyomrát és a lábait. A férfi lehetetlenül megnyúlt csontjai összekapcsolták őket, és a döbbenet átadta helyét az izzó kínnak, és a kudarc gyomorforgató, beteges érzésének. Előrehajolt, de képtelen volt mozdulni. Leopold nem is vette a fáradságot, hogy felé forduljon. A lüktető ideg alig egylábnyira volt tőle, de a pálmalevél kicsúszott a kezéből, amikor elzsibbadtak az ujjai. Úgy tűnt, hogy a Szem idegei helyett a lányét metszették át.
Kétségbeesésében Theot és Heshát kezdte keresni, és csak ekkor vette észre, hogy őket is felnyársalták. Leopold a saját testével csapott le rájuk vagy a Szem használta őt magát fegyverkén-t. Akárhogy is történt, Hesha mellkasát most egy nagy csontdárda döfte át, míg Theot Ramónához hasonlóan több helyen is feltűzték a csontokra. A bordák átdöfték a térdét és a gyomrát, a vállait, és az egyik belefúródott a felső ajkába és az arcának másik felén jött ki.
Ramona magatehetetlenül lógott. Meghajlott és törött utcai lámpák, kráterek, töredezett aszfalt, és törmelék vette körül mindenfelől. Heshával és Theoval egyetemben olyanok voltak, mint csonthálóba gabalyodott legyek. És az autó közben a repedezett aszfalton ugrálva nyaktörő iramban közeledett feléjük, míg végül beleakadt egy minden eddiginél mélyebb gödörbe. A jármű orra lefelé billent, és az autó azonnal megállt.
Furcsa csönd szállta meg az utcát, miután a motor egymással csikorgó fém alkatrészek hangjától kisérve kimúlt. Ramona tehetetlenül nézte Leopoldot. Olyan közel van hozzá. Ott eresztett le a szemeik előtt, és a halálos csontjai által hozzákapcsolt Vértestvérek éppúgy tartották őt, mint ahogy ő tartotta az ellenfeleit. Ebben a pillanatban a Szemből elősistergő váladék csapott valami zajt. Hesha is felnyögött néha fájdalmában és tehetetlenségében, és az egészet az autó megrepedt hűtőjéből kiszabaduló gőz sistergése festette alá.
És ekkor kitárult az autó egyik ajtaja, és egy hihetetlenül gyönyörű nő mászott ki a romok közül.

* * * * *

Victoria hitetlenkedve figyelte a pusztítást maga körül. Mintha lebombázták volna az utcát. Furcsa, hömpölygő aszfaltdombok mindenütt. És a reszkető, legyengült Leopold csontjai borzalmas távolságba kinyúltak a testéből, és felnyársaltak három Vértestvért. A vérző és kába Theo Bell volt legközelebb hozzá, egy piszkos gyermek volt legtávolabb, és oldalt ott volt Hesha Ruhadze. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy beszélt az emberével, Vegellel. Az egésznek a középpontjában pedig ott állt Leopold, aki szinte eltörpült a gonosz Szem mellett, amelyet Sturbridge vázlatán látott Baltimore-ban.
- Leopold - szólt lágyan Victoria, és belenézett az arcába... nem a Szembe, hanem a fiú arcába, és a másik szemébe. Kereste a művészt, aki Atlantában annyira szeretett volna a kegyeibe férkőzni. Önmagát kereste abban az arcban.
Az ifjú varázsló Atyja ott van az agyagban.
- Leopold - mondta újra, és Hesha és Theo mellett közelebb lépett.
A két Vértestvér őt figyelte. Hesha küszködött, Theo pedig lassan kezdte felmérni a helyzetet, és nekifeszült a csontoknak. Victoria lassan, nyugodtan közelebb lépett Leopoldhoz. Kilépett a magas sarkú cipőiből, hogy könnyebben lépkedhessen a törmeléken.
A fiú óvatosan, vágyakozva figyelte a közeledő nőt. Victoria nagyon közel ment hozzá, és innen már érezte a Szemből csöpögő és az aszfalton sistergő vitriol szagát.
- Nem tudtam róla, Leopold - mondta Victoria. - Hinned kell nekem! Nem tudtam róla. Minden másként alakult volna.
Fogalma sem volt róla, hogy a fiú vajon hallotta-e a szavait. Vajon megértette őt, vajon hitt neki? Csak annyit látott, hogy a fiút teljesen kiszipolyozták. Nem volt más, csak egy üres héj, egy húsból faragott talapzat, amire a Szemet helyezték. Victoria lassan felé nyújtotta gyengéd kezeit.
- Nem tudtam róla! Én vagyok az Atyád!

* * * * *

Leopold csapdába esett. Egy tüskés fa ágai tekeredtek rá. Előtte egy vörös folyam hömpölygött a sárkány temetőjének utcáin. A tanító eltűnt. Elveszett a bölcsessége és az ereje, de a vérszínű habok közül kiemelkedett Ő. Leopold nem tudta felidézni, hogy pontosan ilyennek emlékezett-e rá. A látogatásai mindig olyan rövidek voltak. A szépsége valóságos volt a látás számára, de mégis tiszavirág életű maradt.
Felé nyújtotta finom kezét. Vigyázz a tüskékre - szerette volna figyelmeztetni Leopold, de a szavak cserbenhagyták. Ő része volt mindennek, amit teremtett, és már a puszta jelenléte visszaidézte a mesterművének elragadtatását. Pedig milyen sokáig küszködött, minden segítség ellenére. Ő incselkedett vele, sértegette és hízelgett neki, de most itt volt vele, és készen állt rá, hogy átölelje.
A nő megszólalt, és a szavai méztől és vértől csöpögtek.
- Én vagyok az Atyád.
Magáénak vallotta Leopoldot. Abban a pillanatban tudta, hogy nem az ő, hanem a tanító vére csörgedezik az ereiben. Ő nem az Atyja, hanem a Múzsája. Bár ez egyáltalán nem számított. Magáénak vallotta őt. Most már egyek lettek az örökkévalóságban. És Leopold megbékélt.

* * * * *

Ramona alig látta a Leopold felé tartó nőt. Elveszett a saját testének és lelkének kínjaiban. Öt helyen döfték át a csontdárdák. Ismét cserben hagyta a halottait. Nem nyújtott igazi megnyugvást az sem, hogy ezúttal csatlakozni fog hozzájuk, hogy ezúttal a saját testében érezte a kínjaikat. Nem futamodott meg.
De habozott. Rohamosan fogyott az ereje, de még mindig képes volt önmagát vádolni. Félelemtől dermedten állt, várta a tökéletes pillanatot - a pillanatot, ami soha nem fog eljönni. Cserbenhagyta a halottait, de most legalább csatlakozik hozzájuk. Ennyivel tartozott nekik.
Felemelte a tekintetét, és Heshára pillantott. A férfi küzdött, pedig a csont, ami átdöfte a mellét, a háta mögött felfelé hajlott. Esélye sem volt rá, hogy le tudja húzni magát arról a lándzsáról, de ő mégis küzdött.
Azt is látta, hogy Theo is tovább harcol. Látta a gyűlöletet és a dühöt a szemeiben. Leopold egyik bordája széttépte az arcát, de ő a fájdalomtól fintorogva hátrahajtotta a fejét, és a bőre először lassan, de aztán egyre gyorsabban lecsúszott a csontról. Az a borda legalább nem nyúlt ki túlságosan. Mivel a teste többi részét nem tudta mozgatni, ezért a fejét hajtotta hátra. Hüvelykről hüvelykre húzta le az arcát a csontról. A szemeit összeszorította, és a szájából törött fogdarabok potyogtak - de végül kiszabadult. Megszabadult attól az egy bordától. A másik négy mozdulatlanságra kárhoztatta.

[.........]*

...neveit - Eddie, Jan, Darnell -, és minden névnél előrébb vonszolta magát Leopold csontjain. A csontok túlságosan messzire kinyúltak a háta mögött ahhoz, hogy kiszabadíthassa magát, úgyhogy ő lesz Leopold vacsorája, és majd gondoskodik róla, hogy a torkán akadjon ez a falat.
Ronja. Peera, az Adakozó. Ramona hüvelykről hüvelykre hajtotta előre a testét. Crenshaw. Bemard Fleetfoot. Mutabo. Mintha egyszerre döftek volna karót a szívébe, égette volna a bőrét a nap és marta volna szét az arcát a sav. Lisa Strongback. Ai'leen Brook gyermek. Brant Edmonson. Tanner. A sebeiből patakzó vér tócsákba gyűlt a földön a beteges, lüktető ideg körül, ami a földből merítette az erejét. Ramona vére, a vér, amit elrabolt...
Zhavon.
Erejének utolsó morzsájával Ramona meglendítette a karját. A levelet éppen annyira tartotta a fájdalma, a halál és a félelem, mint ő maga. És a levél átment az idegen, de nem vágta el a rostos szálakat. Ramona nem érzett semmiféle ellenállást. Biztosan elvétette. Újra le kell csapnia. Csakhogy a levél ólomsúllyal húzta lefelé a karját, amit most már teljesen halottnak érzett. Az ujjai felmondták a szolgálatot, és a levél kicsúszott a kezéből. Dühében felordított. Vagy a másik nő ordított? Ramona nem tudta biztosan. Elhasználta az utolsó erőtartalékát is. Zuhant... Zuhant? És a csontok?
Arccal az aszfaltnak csapódott. Felnézett, és látta, ahogy a csontok, a Leopold szívéhez vezető ösvények kívülről befelé porrá omlanak. A három hamuösvényből pedig arany, vérvörös és zöld fogazott villám lövellt az ég felé. A három villám egy pillanatra egyesült Leopold feje fölött, és hirtelen egy rettenetes jelenés tornyosult a helyén. A sötét arcon démoni vigyor ült, és az egyetlen szemében rosszindulatú jókedv csillogott. Végül Ramona fájdalomtól elködösülő, rémült tekintete előtt nyomaveszett a jelenésnek, és Leopold vézna teste porrá omlott.

* * * * *

Theo térdre rogyott, majd arccal a törmelék közé hanyatlott. Kín hasogatta testének minden apró porcikáját. Ki volt merülve, de nem késlekedhetett. Még nem. Megpróbált annyi vért irányítani a térdéhez, amennyit csak tudott. Bár a hasi seb fájdalmas volt, de jelen pillanatban nem volt ott semmi, amire szüksége lett volna. Ráadásul úgy tűnt, hogy minden ujja használható, tehát a vállseb is várhat még. Úgy érezte, mintha leszakították volna az arcát. Egyébként se voltam valami jóképű soha - gondolta.
Lassan, és meglehetősen bizonytalanul feltérdelt, és aztán kiköpött egy fogat a törmelékre. Ha halandó lenne, akkor a vér csak úgy ömlene az arcából, és fuldokolna a saját vérében. Sikerült lábra állnia. Hesha már tántorogva elindult Victoria felé. A másik csaj arccal lefelé feküdt... Leopold hűlt helye mögött. Azon a helyen most már csak egy kupac hamu maradt. Vagyis nem egészen: valami hevert a hamukupac tetején.
Theo meglátta a lába előtt a földön a puskát, és kénytelen volt keményen megfeszíteni az erejét, hogy le tudjon hajolni érte. A kelleténél sokkal tovább tartott, és sokkal nehezebbnek tűnt elérni Victoriát. Mély lövészároknak tűnt minden kis barázda az aszfalton, és minden törmelékkupac úgy tornyosult előtte, mint egy hegy. Theo sietni akart - el kell tűnniük innen, mielőtt a rendőrök kezdenek ideszállingózni vagy egy környékbeli halandó túlságosan kíváncsivá nem válik ebben a hirtelen támadt nagy csöndben - de csak arra futotta az erejéből, hogy továbbmenjen.
- Visszajött - mondta Victoriának, amikor odaért mellé, mielőtt még rádöbbent volna, hogy milyen fájdalmas is lesz a beszéd, aztán a kezét gyorsan rátapasztotta az álla bal oldalára.
Victoria nem szólt hozzá. A Toreador csak állt ott, és a hamu és a Szem mellett térdelő Heshát figyelte, amint kivesz egy kevlar bőröndöt a hátizsákjából. A Leopold maradványain pihenő Szem kékes-lila árnyalatot öltött. Most már egyáltalán nem lüktetett és nem is mozgott, és egy szemhéjszerű membrán szinte teljesen körbezárta. Victoriát látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történik körülötte. Még mindig gyönyörű volt, a maga felső tízezerbeli módján, de üresnek, élettelennek tűnt - még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy Vértestvér.
- A Sors néha kegyetlen tréfákat űz - mondta csak úgy magának.
Theo odasandított a szeme sarkából.
- Uh, ja... igaz.
Victoria egy másodperccel később megpördült, és elsétált, anélkül, hogy akár Heshára, akár Theora vetett volna egy pillantást, vagy bármilyen módon tudomást vett volna róluk. Mintha valami fáradt, hideg düh emésztette volna, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a bánat telepedett rá. Theo úgysem értette, akármelyik legyen is, és különben sem érdekelte. Jelenleg túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy egy Toreador megbántottsága miatt aggódjon. Nem tudta, hogy került ide a nő vagy hogy a pokolba sikerült szembeszállnia Leopolddal. Úgy tűnt, hogy az a vékony kis kölyök intézte el, de Victoria ügyesen elterelte a figyelmét.
Mondott valamit ennek a Leopold szörnynek - emlékezett vissza Theo, de aztán megvonta a vállát. - Nem számít, a lényeg, hogy működött. - Félig kábultan figyelte a bőrönd fölé görnyedő Setitát. - Hogy egyetlen éjszaka alatt rúgja szét a seggem az egyik Toreador, csak hogy egy másik mentse meg... - csóválta meg a fejét.
Hesha kicipzárazta és szétnyitotta a kevlar bőröndöt. Csordultig tele volt sűrű iszappal vagy agyaggal. Hesha feszült összpontosítással lesimította az anyagot.
Theo felhúzta a puskáját, és megpróbált úgy beszélni, hogy közben ne mozgassa a kelleténél jobban az állát.
- Ugye nem azt tervezi, hogy azt magával viszi? - Hesha nem nézett föl a munkájából.
- Bell arkón - mondta udvariasan, mintha nem is tátongana egy lyuk a mellkasán - Önt talán nem értesítették? Mr. Pieterzoon megerősítheti, hogy Lucinda beleegyezését adta.
- Úgy nézek ki, mint Lucinda? - kérdezte Theo. Erre már megtorpant a Setita.
- Azt hiszem, Pascek ítélethozó szintén aláírta az egyezséget - nézett fel Theora.
- Lődd szét - mondta a véres, félig megnyomorodott Vértestvér, aki feléjük kúszott az aszfalton.
Az egyik karját hasznavehetetlenül vonszolta maga után a földön. Victoriához hasonlóan ő is valamikor a harc közepén bukkant fel, bár Theo nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mikor, de a másik nőhöz hasonlóan az ő segítsége is kapóra jött.
- Ramona - mondta higgadtan Hesha. - Nagyszerű munkát végzett!
- Kapd be - vicsorogta a lány, aztán ismét Theora pillantott. - Lődd szét! Öt is lődd le, ha muszáj! Lődd szét! - A lány dühös volt, de a hangjában világosan érződött a kétségbeesés is. - Ne higgy el semmit, amit mond! Nekünk el kellett volna pusztítanunk!
- Ramona - mondta Hesha. - Én soha nem hazudtam magának. Abban egyeztünk meg, hogy gondoskodni fogok róla, hogy a Szem ne okozhasson több bajt. Kétlem, hogy mindez sikerült volna maga nélkül is, és nem szeretném, ha kellemetlen lenne az elválás. De a Szemet magammal fogom vinni.
A Setita nyugodt szavai mögött Theo egy másmilyen kétségbeesést érzett - a fanatizmust. Ösztönösen megpróbálta felmérni Hesha sérüléseit, és az esélyeket, ha netalán harcra kerülne a sor. Ez az egész egy cseppet sem tetszett neki - a hátsó szobákban kötött egyezségek, a furfangos ígéretek. És itt egy Setitának tett ígéretről van szó, az Isten szerelmére. Az lehet, hogy nem hazudtál neki - gondolta - de az egyszer biztos, hogy nem mondtad el neki az igazat!
Hesha visszatért a munkájához. Gyengéden felemelte a Szemet, és betette az agyagba, aztán gondoskodott róla, hogy szilárdan álljon a helyén.
- Arkón, talán szeretné ellenőrizni a kérdést Lucindánál vagy Jaroslavnál, de nekem addig is biztos helyre kell vinnem a Szemet - zárta vissza és cipzárazta be óvatosan a bőröndöt a Setita. - Ha jelent valamit, akkor mindkettejüknek megígérhetem, hogy soha többé nem kell majd ezzel szembeszállniuk! És Arkón, ha szorosan azokra a sebekre présel egy darabka izzó kurkumát, akkor a vér képes lesz elvégezni a feladatát. Egyébként soha nem gyógyulnak be.
- Hmpf - horkant fel Theo.
Rendben. Izzó hogyishívják. Apró fecnikké akarta lőni azt a valamit, amit Hesha éppen most pakolt el, pontosan, ahogy Ramona kérte. De Arkónként már régen megtanulta, hogy nem mindig ő hozza a döntéseket.
- Folytassa! És tűnjön el innen!
Ramona leroskadt a földre. Túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább harcoljon. Hesha becsúsztatta a csöndben dudorodó bőröndöt a hátizsákjába, és elment.

 

1999. november 13., szombat, éjjel 3:52
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az íróasztala mellett ült a kandeláber pislákoló fényénél. Nyújtózkodott egyet, és megropogtatta a hátát. Engedélyezett magának egy kis pihenést. A városban, Bronxban még mindig dúlt a harc, de a vadászat véget ért.
Umberto üzent nekik, miközben Cock Robinnal a városban kutakodtak. A Szemet elfogták, Leopoldot elpusztították, és, ami még ennél is fontosabb volt, a Tremerek megerősítették, hogy Nickolai nincs többé. Sturbridge valahogy a nyomára akadt. Nickolai, aki elárulta a saját vérét, és meggyilkolta Alonso Cristo Petrodon de Seville ítélethozót. A győzelemittas Tremere küldönc szokatlanul közlékenynek bizonyult. Talán nem is szándékosan. De megemlítette a robbanást Midtownban, és összekapcsolta a végső, misztikus támadással.
Oly sok minden oldódott meg ezzel abból, ami Calebros vállát nyomta. Mintha még Cock Robin is ádáz örömét lelte volna a hírekben, bár Calebros biztos volt benne, hogy jobb szerette volna, ha ő maga mérheti a végső csapást. A Sabbat még küzdött, és Polonia kardinális személyesen mészárolta a Vértestvéreket. Miután visszatértek, Emmett vezetésével a vadásztársaság nagy részét elküldte a Throgs Neckhez. A város még akkor sem lenne teljesen az övék, ha sikerülne megtörni Polonia hatalmát, de a Kamarilla ennyivel is közelebb kerülne a céljaihoz.
Calebros megengedte magának, hogy egy pillanatig kiélvezze a hosszú évek, és számtalan klántársa munkájának eredményét. Hamarosan Cock Robin társaságában Emmett után indulnak, hátha szükség lesz a segítségükre. Nem volt ideje, hogy visszavonuljon a tóhoz, de fáradt volt és éhes, így hát felállt a székéből, és elindult egy másik, ritkán használt járatban.
Most is, mint mindig, hallották, hogy közeledik, és kezdetét vette a vonyítás, a közeledte által kiváltott torokhangú gyönyörsikolyok. A szűk, hosszúkás kamrát megülő illat nagyon is ismerős volt Calebrosnak. A kamra lakói ráfonták vézna ujjaikat a hevenyészett celláik és ketreceik rácsaira, és rázni kezdték a tömlöcöket. Sokan fel-alá járkáltak azon a néhány lábnyi területen, ami nekik jutott. Ilyenkor mindig megrohanta a kennelek kegyetlen valósága által kiváltott nosztalgia.
A ketrecekben a gyermekek legtöbbje már réges-régen csak halvány foszlányokra emlékezett a korábbi életéből. Calebros, csakúgy mint Augustin őelőtte, hitte hogy ennek így kell lennie. Azon keveseknek - a legerősebbeknek - akiket végül befogadnak a vér kötelékeibe, az volt a legjobb, ha nem volt múltjuk, ami után vágyakozhattak volna. Jobb, ha a múltat elmossák az évek, mert így az Ölelés valóban ajándék, és a klánon kívül nem volt számukra más hely. Ennek ellenére néha mégis azon kapta magát, hogy keserű vágyakozás fogja el a távoli, halvány emlékek után. Az után, ami lehetett volna.
De vajon mennyivel nehezebb lett volna, ha egyenesen a halandók világából ragadják el, és vetik le ide, ahová soha nem süt a nap.
Elsétált a cellasorok között. Néhánynak a falba süllyesztették a kovácsoltvas rácsait, míg néhány kisebb acél ketrecet begyömöszöltek egy-egy kamrácskába vagy kikötöttek a hátsó falhoz. Mindenhonnan vágyakozó szemek kísérték az alakját - várták, hogy táplálják őket vagy hogy táplálékot nyújthassanak.
Calebros megállt az egyik ketrec előtt, és a fiú - fiúnak látszott - azonnal kidugta a karját a rácson. Calebros keményen megragadta a kart a könyök alatt. A fiú tudta, hogy ökölbe kell szorítani a kezét, és hogy pumpálnia kell. Calebros kivárt - várt, ameddig csak bírt. A vágya és a szomja úgy növekedett, ahogy a vénák kezdtek kidagadni a csontos alkaron és a csuklón. A fiú megpróbálta mozdulatlanul tartani magát, de az egyik lába folyton nekiütődött a ketrec hátsó falának. Morgott és nyöszörgött a vágyakozástól. És amikor már képtelen volt tovább visszatartani magát, Calebros feltépte a karját.
A világ kaotikus homályba veszett, ahogy a gyermekek és az ifjak visítva verték a falakat, és vadul rázták a rácsokat. Vér fröccsent Calebros szájába. Az erős lüktetés a halántékán dobolt, és megkísérelte elfojtani a kinti zajokat. Teljesnek érezte magát ezen a helyen, itt a félemberek között, akik közül néhányan elég szerencsések lesznek ahhoz, hogy idővel csatlakozhassanak hozzá. Emlékezett rá, hogyan fakasztottak vért belőle is Augustin agyarai. Arra is emlékezett, hogyan állt később az Atyja mellett, amikor Emmettet kiválasztotta. A vér átáramlott belé. Vajon ezek közül az emberi lárvák közül melyik bizonyul egy éjszakán érdemesnek arra, hogy csatlakozzon a klánhoz, és ezáltal bezárja a kört...?
Calebros hirtelen abbahagyta az ivást. A vér az arcába fröcskölt, és elcsöpögött az álláról. Oda sem figyelve megnyalta, és begyógyította a fiú sebét, aztán kirohant a kennelekből. A vonyítás követte a járatokban, de ő már megfeledkezett róla.
A kör... a kör!
Visszarohant az asztalához, és kutatni kezdett az után a bizonyos akta után, amire szüksége volt... Jeremiah jelentéseit kereste az Anatole-lal töltött időről. És a szavak közben folyton körbe-körbe jártak a fejében: Egy percenként... és egy óránként.
Ott van az akta. Egy kör, te ostoba, egy kör! - szidta magát Calebros. Egy kör az órán - a nagymutató egy kört ír le percenként, a kicsi meg óránként. Dühödten lapozgatott, amíg rá nem bukkant az egyik korai feljegyzésre, amit keresett. „Anatole a kezére húzza a szandálját, és elkezdi összedörzsölni a talpát.” Ezt a részt kereste, de ez nem volt minden. Végigfutotta a lapot, és a másik oldalon megtalálta: „...folyton körkörösen dörzsöli össze a szandálját, először az egyik irányba, aztán a másikba.”
A Próféta mutatni akart neki valamit. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Szó szerint? Nem valószínű. A Próféta soha nem volt ennyire egyértelmű. Megtenni egy mérföldet... az ellenséged cipőjében? Vagyis szandáljában, ebben az esetben? De a szandált már idekapcsolta.
Valahogy túlzottan előreszaladt volna? És mi köze van ehhez a másodperceknek? Megint utalás az órára?
...másodperc, hogy elvigyem a levelem. Egy üzenet? A találós kérdés valamiféle üzenet lenne vagy pedig egy üzenet rejtőzik a találós kérdésben?
Calebros türelmetlenül lapozgatott. Hová akarja vezetni őt Anatole? Hová vezette szegény Jeremiah-t a Próféta? Vajon Jeremiah lejegyezte a megfelelő részleteket? Le kellett jegyeznie! A Próféta tudta, mi következik. Már akkor tudott Jeremiah-ról, amikor Calebros még utána sem küldte. Olyan magokat ültetett el Donatellóban, amelyek csak sokkal később, Jeremiah-ban hajtanak majd ki és hoznak gyümölcsöt.
Másodperc... levél...
Calebros tovább keresgélt a jelentésekben, „Anatole nekikezd a szandál összedörzsölésnek. Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt...”
- Másodpercek! - mondta hangosan Calebros.
Anatole tudta, hogy Jeremiah méri az időt - hogy mérni fogja az időt. Calebrosnak fel kellett adnia az időrendiséget. Fel kellett ismernie, hogy a Prófétával kapcsolatban nem működtek az okozati és az időrendi összefüggések. Elültette a magot, amiről tudta, hogy szüksége lesz rá...
Ennek össze kell állnia. Jeremiah mérte a szandáldörzsölés idejét, méghozzá másodpercekben. De hogyan hozza ez el neki az üzeneteket? Vagyis inkább azt az egy üzenetet? Nem, nem is üzenet, hanem levél. Itt kell legyen a válasz. Másodpercek. Mi közük van a másodperceknek egy levélhez? És egyáltalán mi köze lehet Anatole szandáldörzsölésének bármihez?
„Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt.” Calebros az ujját egy másik éjszakán készült feljegyzéshez csúsztatta. „Négy másodperc, megváltoztatja az irányt. Egy perc negyvennégy másodperc, megváltoztatja az irányt...” Minden éjszaka ezek voltak az első feljegyzett időtartamok. Ennek biztosan jelentenie kell valamit. Aztán Calebros átkozódni kezdett, amikor meglátta a következő éjszakát. „Egy másodperc, megváltoztatja az irányt. Huszonhat másodperc megváltoztatja az irányt.”
Mi lehet a minta? - próbált rájönni Calebros. A legtöbb feljegyzésben a négy másodpercet követte az egy perc negyvennégy másodperc, de időnként, látszólag véletlenszerűen ezt az egy-huszonhat helyettesítette. Ráadásul ilyenkor az összes következő időtartam ebbe a tartományba esett: 1-26-1-14-1-14-7-5-12...
Egy kombináció? - tűnődött. - Vagy egy matematikai összefüggés? Egy és huszonhat, négy és egy-negyvennégy. - Nekilátott, hogy lejegyezze a matematikát. Egy-negyvennégy osztható néggyel... harminchatszor van meg benne. Mi lehet ennek a jelentősége? Harminchat hónap? Három év? Valami három éven belül fog megtörténni? A fejében lassan kezdtek teljesen összefolyni a számok, aztán... Nem egy-negyvennégy. Másodpercek! Egy perc, negyvennégy másodperc, nem pedig száznegyvennégy. És száznégy osztva néggyel, az huszonhat.
Calebros diadalmasan lecsapta a tollát az asztalra. Ha az első számok különböztek, akkor az arány volt egy a huszonhathoz. És hogyan kapcsolódik a huszonhat a levélhez? A betűkön keresztül! Hiszen minden betű egyike a huszonhatnak! Calebros sietősen nekilátott a jelentés margóján elkészíteni a térképet: 1=A, 2 = B, 3=C... A négy éjszaka egyszerűen csak többszörös volt.
És a találós kérdés utolsó sora? Melyik irányba járok? Melyik irányba. Jeremiah feljegyezte az irányváltoztatásokat. Ezek jelezték az egyik betű idejének végét, és a másik kezdetét.
Gyorsan visszalapozott, és nekilátott kigyűjteni az összes feljegyzett időpontot. De mi van, ha elmulasztott feljegyezni valamit? Valami létfontosságút? Ó, de hát a Próféta gondoskodott volna róla, hogy ilyesmi ne történhessen meg. De a legjobb lesz, ha megnézem, mi van itt...
Calebros hamarosan betűkké változtatta a számokat, majd szavakká és mondatokká a betűket. Nagyjából ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön: azonnal meg kell találnia Cock Robint. Egyetlen másodpercet sem vesztegethetett el.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A vég kezdete

 

1999. november 13., szombat, hajnali 4:41
Manhattan alatt
New York városa, New York

Nyugtalan, vérszomjas pillantások kísérték minden egyes mozdulatát. Pug leginkább a hallgatag ember tekintetét érezte. Még az sem nyugtatta meg az idegeit, hogy tudta, nem ő a gyűlöletük tárgya. Már így is messzebbre hozta őket, mint amire bárki más képes lett volna, de ha most hagyja cserben őket, ha elveszíti a nyomot, akkor a tárgyát vesztett bosszú más kiutat kereshet magának - például őt.
Calebros vezette el a még mindig lángoló hotelhez. Vajon milyen kétségbeesett kellett legyen a főnök ahhoz, hogy ilyet tegyen? Pug tudta, hogy ez is a hallgatag ember miatt van. A hallgatag ember nem pihen meg addig, amíg ennek vége nem lesz. Két éjszakányi irgalmatlan hajsza után Pug így vélte, hogy talán jobb lett volna, ha ott marad azzal a furcsa Hilda nősténnyel és segít neki Jeremiah felkutatásában. Pug és Calebros a hotelben távol tartották magukat a tűzoltók osztagaitól. Az emberek mindenütt ott voltak, mint a füst és a víz. Mint kiderült, túl nagy volt a pusztítás a szinteken, amelyeket Calebros ellenőrizni akart. Valóban nem sok minden maradt meg belőlük. Semmi olyasmi, amin Pug szagot foghatott volna. Vereségük tudatában távoztak, és itt véget is érhetett volna az egész.
Csakhogy Pug megtalálta a nyomot. Ott botlott bele, ahol senki nem számított rá, ahol összegyűltek a hotel alatt. Miközben Calebros és a hallgatag ember azon tanakodtak, hogy mi legyen a következő lépés, Pug felismerte az ismerős szagot. A szagot a fényképen. És azóta csak a járatokat próbálgatták.
Lassan, óvatosan megközelítette egy újabb csatorna rácsát. A fenti világ elmondhatatlan illatai áramlottak az alagútba az acélrácsok között. Az egymással vetélkedő ingerek hullámokban borították el Pugot - szélfútta szemét, csomagolópapír, ami még mindig hordozta az étel szagát, állott vizelet, motorolaj és a kipufogó gázok mindenütt jelenlévő, mindent átható bűze. Habozott, kételkedett és megingott. Túl halvány volt a szál, amit követett!
- Koncentrálj, Pug - szólalt meg a háta mögött Calebros. Megértette a tétovázás okát, de nyugtalan volt és türelmetlen.
A hallgatag ember mogorván figyelt, és egymáshoz csattogtatta a körmeit. A hang olyan volt, mintha pókok kapaszkodnának fölfelé a gerincén, és ettől felállt a szőr a hátán. Csak remélni tudta, hogy a többiek nem érzik félelmének a bűzét. De azt tudta, hogy a hallgatag ember érzi.
Koncentrálj, Pug! - visszhangozta halkan Calebros szavait. A zavaró szagok, a csattogó pókok - Koncentrálj! Told félre őket. Most már hallotta az ideges fészkelődést. Calebros háta mögött a többieket is nyugtalanította a hallgatag ember, a szörnyeteg a szörnyetegek között. Kétségbeesetten vágytak rá, hogy bizonyíthassanak neki, de borongós vadságával egyikük sem tudta felvenni a versenyt.
Pug újra megtalálta a nyomot, és nekiindult, de amikor megérezte a háta mögött a megkönnyebbülés kollektív sóhaját, azonnal el is veszítette újra. A csatornák után közvetlenül az alagút elágazott - a prédának tudnia kellett erről, és pontosan ezért kockáztatta meg, hogy ilyen közel jöjjön a felszínhez. A huzat besodorta odafentről az őrjítőén kavargó illatokat.
A hallgatag ember mély torokhangon csicsergett. Különösen felkavaró hang volt ez.
- Merre, Pug? - sürgette Calebros.
- Én... én nem tudom.
- Tudnod kell - mondta halkan Calebros. - Csak nyugodtan, van időd.
Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy összehajtott zárható műanyag zacskót, aztán odanyújtotta Pugnak.
Pug óvatosan kinyitotta a zacskót, és megszagolta a fényképet a belsejében - a jóképű férfi, az előző ítélethozó képét még az átváltozás, az első és a Végső halála előttről. Nem a kép volt a préda, de a préda megérintette a képet, és rajta hagyta az illatát. Ez azonban már régen történt. Túl régen ahhoz, hogy egy hétköznapi véreb szagot fogjon rajta. Elég régen ahhoz, hogy Pugnak is gondot okozzon, még a zavaró szél és a fenti szagok nélkül is. Visszaadta a zacskót, aztán behunyta a szemeit, és befogta a füleit. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az arcának csapódó szél gúnyolódó süvítését, és helyette inkább a levegőben szállongó számtalan szagra összpontosított. Minden erejével próbálta kizárni a tudatából az eredményeket váró hallgatag ember izgatott trillázását a háta mögött...
Arra. A bal oldali alagút. Minél tovább mentek, Pug annál magabiztosabb lett, és annál gyorsabban kezdett haladni. Az alagút ismét elágazott, de ő szinte habozás nélkül kiválasztotta a bal oldalit. Hajtotta a klántársak sürgetése. Az egyre duzzadó önbizalmát csak a megkönnyebbülés érzése múlta felül, amiért nem hagyta cserben azokat, akik rábízták magukat. Még nem.
Időnként még mindig felbukkantak rivális illatok, zavaró szagok amelyek azzal fenyegettek, hogy elnyomják az igazi nyomot, de Pug megfelelt ezeknek a kihívásoknak. Szagot fogott. Érezte a Vértestvér szagát, akit követtek, és nem hitte, hogy újra elveszíthetné. Ismét szokványosnak, természetesnek tűnt. Nem úgy, mint a csatornanyílás alatt. Ott volt benne valami... rendellenes. Még a szél hátán érkező fenti illatok mellett sem lett volna szabad, hogy ekkora gondot okozzon neki. Soha nem lett volna szabad ilyen közel kerülnie ahhoz, hogy végleg elveszítse a nyomot. Nem kellett volna újra használnia a fényképet. Talán a Tremere miatt volt, akit követtek. Talán megállt, és megpróbálta elfedni a nyomait - és hajszál híján sikerrel járt.
Pug emlékeztette magát, hogy csak az számít, hogy újra megtalálta a csapást. Most, hogy túl volt rajta, szinte már haragudott magára, amiért olyan ideges volt. Mintha visszadobták volna a kennelekbe, ha kudarcot vall... vajon megtették volna? De még nem volt vége. Végül is még mindig ott lépdeltek a háta mögött. A hallgatag ember, Calebros, és a többiek. Még mindig rábízták magukat...
Koncentrálj - emlékeztette magát Pug, mivel nem akart szükségtelenül szenvedni ezeknek a gondolatoknak a súlyától. Nem akart erre a sikamlós lejtőre tévedni.
Beljebb vezette őket a csatornákba, távolabb a fenti világtól. Most már olyan könnyedén követte a nyomot, mintha a préda legöngyölt volna egy gombolyag madzagot maga után. A Vértestvér már nem próbálkozott egyetlen szokványos trükkel sem, amivel elfedhette volna a nyomait. Többé már nem gázolt bele a csatorna sekélyebb részeibe, ha választhatott egy másik, száraz utat is. Nem próbálta szeméttel vagy szennyvízzel elfedni a nyomait. Mintha azt hitte volna, hogy innen már szabad az út hazáig. Arra számított, hogy működni fog a csatornánál bemutatott trükk.
Csakhogy nem számított Pugra.
Koncentrálj - mondta magának Pug. Bármilyen trükköt használt is a csatornánál ez a Vértestvér, hajszál híján be is vált, és bármikor megpróbálkozhat vele újra. Mágia, döntötte el magában Pug. Az a trükk mágikus kellett legyen, különben nem okozott volna neki ekkora gondot. Koncentrálj!
Néhány perccel később az orrát szinte a földhöz nyomó Pug gyakorlatilag olyan erősen koncentrált, hogy nem vette észre a lábat, ami felé lépett a sötétből. De az utolsó másodpercben észrevette az ólomcsövet, ami lecsapott a koponyájára. Hirtelen iszonyúan összezavarodott minden.
Pontosan akkor nézett fel, amikor eltalálta az ütés. A cső a jobb szeme fölött találta el és végigvágott az arccsontján. Az alagút sötétjét azonnal fényes felvillanások takarták el. És Pug hirtelen súlytalanná vált.
Ordítozás. Fojtott, összefüggéstelen ordítozást hallott a távolból. Érezte a vér ízét - a saját vére, illetve a folyadék íze, ami a vérét helyettesítette. De ezt az ízt hamar felhígította egy másik, állott folyadék. Kinyitotta a szemét - illetve megpróbálta, de nem volt biztos benne, hogy sikerrel járt-e. Körülötte áramlott a sötétség.
Kezek ragadták meg. Pug küszködve próbált szabadulni, hogy elkerülje a további ütéseket, de csak esetlenül hadonászott. A kezek megragadták, és erősen tartották a gyengén kapálózó testét, aztán durván húzni kezdték, de ellenállásba ütköztek. Áramló víz. A vízben vonszolták a testét.
Lassan újra képes volt tájékozódni. Beleesett a csatorna közepén áramló vízbe. Ezt az ügyetlenséget - gondolta. Nem, nem az ügyetlensége miatt esett el - jutott eszébe hirtelen. A cső.
A csata még javában zajlott a gyalogjárón, nem túl messzire onnan, ahol most három klántársa vontatta a testét. Pug egy villanásra megpillantotta Calebros csupa fog, széles arcát, ahogy kitép egy hatalmas darabot az egyik támadó vállából. A hallgatag ember is szinte elveszett a villámgyors, erőszakos mozdulatok forgatagában. A karmai tépték, szaggatták az ellenséget, és a többi Nosferatu is vadul, irgalom nélkül támadott. Az alagút máris tele volt tetemekkel.
Pug és a megmentő! lebuktak egy feléjük szálló lövedék útjából - egy kar volt az, ami még mindig szorongatott egy ólomcsövet. A kar belecsobbant az undorító vízbe, és a cső lehúzta a végtagot a felszín alá.
Az ellenségnek nem állt jól a szénája, ezt Pug azonnal látta, amint egy kicsit kitisztultak az érzékei. A támadók még a csata hevében is mintha fásultan mozdultak volna. A kezeikben szorongatott csövekkel és fadarabokkal csak a legritkább esetben találtak el bárkit is, és a Nosferatuk egyik ütést a másik után vitték be, ahogy ide-oda cikáztak körülöttük. Pug még soha nem látta őket ilyen gyorsan mozogni, és megdöbbentő volt a csapásaik ereje is. Az öreg minden csapása olyan volt, mintha ő maga lenne a pusztítás pallosa. És a testek egyre gyűltek.
A csatának éppen olyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdődött. Miké és Paulie még ki sem bírták húzni a még mindig kissé kábult Pugot a gyalogjáróra. Pug néhány klántársa a viszonylag épségben maradt tetemek zsebeiben kutattak.
- Mit csináltak ezek itt? - a ruháit csavargató Pug igazából senkinek nem címezte ezt a kérdést.
- Halottak voltak. Már halottak voltak - felelte egy halk hang. Calebros. Az öreg megszaglászta az egyik karmát, aztán kinyújtotta szürke, pörsenésekkel borított nyelvét, és megízlelte az egyik lecsüngő húscafatot. Végül rábólintott a saját észrevételeire. Pug végigmérte a szétszórt testeket - amelyek a legtöbb esetben inkább csak testrészek voltak. Nehéz lett volna megmondani, hogy eredetileg pontosan hány támadóval találták szembe magukat. Legalább heten vagy nyolcan biztos voltak, de lehettek akár tucatnyian is. A számtalan megcsonkított holttest ellenére is nagyon kevés vér folyt el.
- Vértestvérek? - kérdezte Pug.
- Nem - felelte Calebros. - Alig voltak többek egyszerű tetemeknél.
A Nosferatuk befejezték a holttestek kifosztását. Mindent magukhoz vettek, ami nem volt teljesen értéktelen: cipőket, ruhákat, aprópénzt, töméseket. Egy fenyegető, torokhangú csivitelés jelezte, hogy a hallgatag ember kezdi elveszíteni a türelmét. A lény eltorzult fejének formája az elnyújtott, halványan madárszerű állával egy keselyűre emlékeztette Pugot. Csakhogy azt is látta a sápadt, jeges szemekben, hogy a hallgatag ember nem elégedett meg azzal, ha csak megkeresi a dögöt. Ő meg akarta teremteni.
- Legjobb lesz, ha továbbmegyünk - mondta Calebros.
Pug bólintott. Megfordult, hogy ismét felvegye a nyomot, és egy kicsit megkönnyebbült, hogy a hallgatag emberen kívül végre valami másra is összpontosíthat.

 

1999. november 13., szombat, hajnali 4:46
A kürtő
New York városa, New York

Most már látta, hogy honnan jött a név: „a kürtő”. Az alagút nagyjából két autó széles a kezdeténél, Brooklyn utcái alatt. Már az elején is meredeken lejtett, de hamarosan éles fordulatot vett, és attól kezdve szinte teljesen függőlegessé vált. A falát mindenütt létrák, párkányok és a falba mélyesztett kapaszkodók és lépcsők borították - és mindenünnen százával nyíltak a szélrózsa minden irányába az újabb és újabb alagutak. Hilda azonnal beleszeretett, amint megpillantotta. Pug hozta őt ide két éjszakával ezelőtt, amikor Jeremiah-t keresték. Tegnap éjjel is visszajöttek, de még mindig éppen csak elkezdték a keresést. Egy egész emberöltőt eltölthet egy Vértestvér idelenn, és még akkor sem fedezhetné fel az összes alagutat. Ha pedig Jeremiah a kürtő környékén tűnt el, akkor könnyen meglehet, hogy soha nem is bukkannak rá.
Ezt Pug is elmondta tegnap éjjel, és Hilda nem tudott vitába szállni a kijelentésével. De amikor ma éjjel a vadászok magukkal vitték azt a furcsa kis fickót, Hilda visszaosont a kürtőhöz. Egy fikarcnyit sem izgatta a vadászat vagy a Sabbat. Petrodon egy kurafi volt, és a Sabbatból senki nem bánt vele soha rosszabbul, mint akárki a Kamarillából. Így hát most itt volt a kürtőnél.
Arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy valaki más is lesz itt.
Már órák óta a kürtőben kószált, amikor meghallotta a másikat; a nyomában volt, éppen abból az irányból közeledett, amerről Hilda is jött. Véletlen lenne? Amikor több száz alagút cikázik idelenn az összes elképzelhető irányba? Nehezen hihető.
Átfutott az agyán, hogy el kellene rejtőznie, de inkább felkapott egy nagy követ és fejbe vágta a férfit, amint befordult a sarkon. Óriási volt, és most beigazolódott, amit a nagy emberekről mondanak, mert ez a fickó nagyot esett. Hildának eszébe jutott, hogy ez a fickó akár barát is lehet, de akkor sem volt joga a nyomába szegődni.
A fickó egy pillanatig kábultan hevert a földön. Egy öreg öltönyt viselt, és első látásra nyilvánvaló volt, hogy iszonyatosan szőrös. Koszos barna és szürke szőrpamacsok borították mindenütt. Nem mozdult, eltekintve a hatalmas, fehérje nélküli fekete szemek szapora pislogásától. Az orrát egyetlen lyuk helyettesítette, és a töredezett fogai közül a leghosszabbak átdöfték a felső ajkának egyik felét. Néhány percnyi halk nyögdécselés után sikerült felülnie.
- Te lennél Hilda? - mondta kissé kótyagosan.
- Telitalálat, cukorfalat.
A fickó megdörzsölte a fejét, és vágyakozó pillantást vetett rá.
- Mindig is kedveltem az olyan lányokat, akik el tudnak ringatni.
- Mindjárt letépem a fejedet, ha nem vigyázol! Mit csinálsz itt? Éppen csak erre jártál?
- Marston Colchester. Köszönöm kérdésed.
- Tudom, hogy ki vagy. A baltimore-i népekkel jöttél. Láttalak a telepen.
- És mégis fejbe vágtál?
- Azt mondtam, hogy láttalak, de azt nem, hogy kedvellek is.
- Felsegítesz? - kérdezte Colchester. Hilda odanyújtotta a kezét, és felhúzta. Azonnal észrevette, hogy a fickó nyirkos ujjai hogyan cirógatták az övéit. - Mellesleg nem követtelek. Már régóta ismerem Jeremiah-t, és Pug azt mondta, hogy lehet, hogy valahol errefelé van. Aztán láttam, hogy valaki errefelé jött, és gondoltam ellenőrzöm.
És Colchester ezzel megragadta a nő seggét, majd vigyorogva várta a reakciót...
... és nagyon meglepettnek tűnt, amikor Hilda megmarkolta a lába közét.
- Hmm - tűnődött a nő. - Biztos sziesztaidő van a határtól délre.
Colchester hátrahőkölt.
- Nos... öhöm... ami Jereamiah-t illeti... Hilda közelebb lépett hozzá.
- Mi a baj, édes? Ugye nem akarsz meglépni, miután felizgattál egy lányt?
- Ahogy már mondtam - hátrált Colchester - mi ketten régi ismerősök vagyunk.
- Volt nekem egyszer egy régi Ramblerem, aminek teljesen hátra lehetett hajtani az ülését.
- Uh... Pug azt mondta, hogy szerinte lehetséges...
Hilda megint fejbe vágta a kővel. Colchester eldőlt, mint egy kivágott fa, és Hilda már rá is vetette magát. Azonnal tépni kezdte az öreg öltönyt. Odadörgölőzött az alfeléhez, és leszakította a gombokat a blúzáról, amelyek már így is csak éppen, hogy féken tudták tartani a burjánzó húst. A kiszabaduló hullámok elborították Colchester arcát.
- Édes Istenem, biztos meghaltam, és a mennybe jutottam - mormolta a férfi Hilda alatt.
A nő hátranyúlt Colchester lába közé, és megragadta a meglepően duzzadt nyúlványt.
- A sziesztának biztos vége, igaz, kishaver? - jegyezte meg, de amikor hátranézett, kiderült, hogy a nyúlvány nem Colchester-hez tartozik, hanem egy húsos csáp tekeredett rá valahogy a férfi lábaira. - Mi a...?
És a csápok hirtelen mindenhol ott voltak. Lecsaptak a két Nosferatura, mint megannyi véres gumitömlő. Hilda felugrott, de a csápok egy pillanat alatt rátekeredtek az ő lábaira, karjára és nyakára is. És húzni kezdték lefelé az alagúton keresztül a kürtő felé. Colchester harcolt, de a nő nem láthatta, mert már teljesen beborították a csápok. Olyan volt, mint egy múmia, akit géz helyett húsba csomagoltak.
Hilda tépte a csápokat, rugdalózott és harapott, de nem ért el vele semmit. Végül már csak sikítani tudott, de a hang eltűnt a kürtőben. Csakúgy, mint Hilda.

 

1999. november 13., szombat, hajnali 5:50
Manhattan alatt
New York városa, New York

Bár Pug volt az, aki a nyomot követte, Calebros és a társai mégis ott loholtak a nyomában, és mélyre hajoltak, mintha ők is képesek lennének követni a nyomot. Mintha Mike Tundlight, és Paulie és a többiek megfeledkeztek volna arról, hogy mennyire féltek Cock Robintól. Közelebb húzódtak egymáshoz. Valahányszor Pug elindult a nyomon, a kilenc Vértestvérből álló csapat egy emberként loholt a nyomában. A bosszúszomjuk hajtotta őket.
Calebrost elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire megbíztak benne. Persze az is lehetséges, hogy a Nosferatuk a Próféta szavaiba helyezték a bizalmukat. A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. Ez egyike volt azoknak az üzeneteknek, amelyeket Anatole hagyott hátra nekik - üzenetek, amelyek egyben próféciák is voltak, hiszen a küldöncöt már jóval az események bekövetkezte előtt útnak indította. Odaadta a terhet a küldöncnek, és elindította Calebros felé. Vajon csak a szerencsének vagy a véletlennek köszönhető, hogy a telep vezetője éppen ma éjjel fejtette meg az üzenetet, amikor egy vagy két éjszakával később már valószínűleg túl késő lett volna? Calebros soha nem hitt igazán a véletlen egybeesésekben, és még annál is kevésbé hitt benne, amióta a Prófétával akadt dolga. Hitte, hogy nyomós oka volt annak, hogy nem sokkal a Sturbridge-től érkezett üzenet kézhezvétele után jött rá a megoldásra. A régens közölte vele, hogy Nickolai elpusztult a tűzvészben, de semmiféle bizonyítékkal nem támasztotta alá ezt az állítását. Aztán feltárult a prófécia: A varázsló nem ég el... Calebros valahogy könnyebben el tudta fogadni egy őrült rejtélyes hablatyolását, mint a Tremerek üres szavait.
Ennek ellenére azért nem volt teljesen biztos magában. Akkor még nem, amikor figyelmeztette az ítélethozót és riadóztatta az összes klántársát, akit nem küldött el a Throgs Neckhez. Még akkor sem, amikor Pug megtalálta a csapat az égő hotel alatt. Túl sok hibalehetőség volt még, túl sok út vezetett még a kudarchoz.
Csak akkor lett biztos a dolgában, amikor megtámadták őket a holtak. Nem Vértestvérek, hanem élőholtak. Thaumaturgia. Vérmágia.
A többiek mintha megérezték volna, hogy elmúltak a kétségei. Cock Robin még kíméletlenebbül hajtotta Pugot, és javára legyen mondva, a fiú veszett iramban tört előre. Mindannyian követték a vezetőjüket, amilyen gyorsan csak lehetett, és Pug hamarosan egy ismerős helyre vezette őket. Calebrost nem lepte meg az, hogy végül ide lyukadtak ki.
Pug megtorpant, és a vadásztársaság követte a példáját. Az alagút egy szívós faajtóban végződött előttük, és Calebros ismerte az ajtó előtt álló Nosferatut. A vezér intett Mike-nak, aki Thurston és Diesel társaságában azonnal elindult visszafelé, amerről jöttek.
Az ajtó mellett Abe Morgenstern kaparászta az iszapot a lábujjaival, miközben engesztelőén hajbókolt.
- Jó reggelt mindenkinek - mondta ideges hangon -, és legyetek üdvözölve az otthonomban!
Apró feje volt, túlságosan is apró, mintha elkapta volna egy fejvadász, de nem fejezte volna be rajta a munkát. Morgenstern antitribu volt, de a csatornalakók között ez még nem jelentette azt, hogy azonnal megölik, amint meglátják. Az ember sokat tanulhat, ha elbeszélget az ellenségeivel, és időnként információt cserél velük.
Csakhogy ma éjjel Calebros és a vadászok nem azért jöttek, hogy üzleteljenek.
- El fogjuk kapni - jelentette ki Calebros, és ezzel mindenféle udvariaskodásnak és tettetésnek elejét vette.
Abe könnyen zavarba jött. Az egész feje elvörösödött, pedig alig volt több egy koponyánál, amire hihetetlenül szorosan rátapadt a bőr.
- Ő nincs... Úgy értem, nem tudom miről...
Cock Robin ellépett Calebros mellett és pengeéles karmának egyetlen suhintásával egy szempillantás alatt a derekától a nyakáig felhasította Morgensternt. Abe vörös arcán inkább meglepettség, mint fájdalom tükröződött, amikor az ítélethozó félretaszította. Calebros ebben a pillanatban vette észre a furcsa zajt a háttérben - mintha számtalan ujj dobolt volna a körmével a kövön. A zaj halk volt, de a forrása nem volt messze.
Azonban nem volt idő az elmélkedésre. Az ajtó mögül kiáltozás és dulakodás zajai szűrődtek ki, miközben Morgenstern térdre rogyva próbálta visszatuszkolni a hasüregébe az elfonnyadt belső szerveket. Cock Robin öklének egyetlen vad csapásával szilánkokra zúzta az ajtót, és a Nosferatuk előretörtek.
Átrohantak az első szobán, ami alig volt szélesebb, mint az alagút odakinn, és zsúfolásig tele volt dobozokkal és mindenféle szeméttel, és berontottak a második szobába. Thurston a földön hevert és görcsösen rángatózott. Vér szivárgott az orrából és a füleiből - és a vér forrt az ereiben. Mike és Diesel egy másik Vértestvérrel dulakodtak. A középkorú férfi fizikailag nem nyújtott valami lenyűgöző látványt, de mágia vibrált a levegőben, ahogy azt Thurston buborékoló vére is tanúsította.
Nickolai - gondolta Calebros. - A gyilkos, akit már oly régóta keresek.
- Add meg magad, Tremere! - kiáltott Calebros.
Számtalan kérdése lett volna. Ki akarta csikarni belőle a titkait. Mike és a többiek bekerítették, és elzárták a boszorkánymester menekülési útját, de még nem győzték le.
A Vértestvér egy gúnyos mosollyal válaszolt Calebros felszólítására, és kinyújtott tenyerével rácsapott Diesel mellkasára. A Nosferatu hátravetette a fejét, és tágra nyitotta a száját, hogy kínjában felüvöltsön, de csak egy nedves gurgulázó hang szakadt fel a torkából. És aztán jött a vér. Habosan, bugyborékolva tört elő a szájából, és lecsorgott a testén a földre. Mike tovább birkózott a prédával, miközben Diesel lehanyatlott.
Ahogy a többi Nosferatu benyomult a szobába, Nickolai megragadta Mike karját, amelyet hirtelen éteri zöld ragyogás burkolt be. A kar másodpercek alatt összeaszott és elszáradt. Mike felordított.
Calebros még saját magát is meglepte azzal a fürgeséggel, amivel átmászott a szobába zsúfolt dobozokon, hogy elzárja a menekülés útját. Miké elszáradt karját az oldalához szorítva, tántorogva hátrált Nickolaitól. Cock Robin és a másik négy Nosferatu fenyegetően közelebb nyomult a másik oldalon.
- Add meg magad! - parancsolta ismét Calebros. Gyorsan beszélt, mielőtt valaki újra lesújtana. - A klántársaid halottnak hisznek, ahogy akartad. - A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. - Nem fognak keresni. Én tudom, hogy elmenekültél a hotelből, és előlük.
Calebros oly régóta hajszolta már a bosszút, de most, amikor eljött a pillanat, rá kellett döbbennie, hogy sokkal jobban vágyta a válaszokat. Hogyan zajlott le pontosan a gyilkosság? Hogyan került bele az egészbe Leopold és Benito?
- Adjam meg magam? Hogy felelhessek a szánalmas kérdéseidre, te nyomorult szörnyeteg? - vicsorogta Nickolai. Sápadt volt, és nyúzott. - Nem hinném. A világ jobban jár, hogy megszabadult a szánalmas Petrodonotoktól, és jobban jár, ha megszabadul tőled is!
Kinyújtotta a kezét a Nosferatu felé, de Calebros túl gyors volt, és félreugrott az útjából. Csakhogy így már szabaddá vált az út az ajtó felé. Calebros nem tudta egyszerre kikerülni a boszorkánymester halálos érintését, és megakadályozni, hogy elmeneküljön, így hát rávetette magát a Tremere-re. Pug és Paulie is ott voltak mellette a kupacban. Nickolai felbömbölt dühében, és arcul csapta Calebrost. A boszorkánymester ujjai belekapaszkodtak a mélyen ülő szemek üregébe és a tátongó orrlyukakba...
És nem történt semmi. Calebros egy pillanatig még várta, hogy elsorvadjon az arca vagy elpárologjon a vére, de nem történt semmi. Nickolai sikított dühében, és összeszorította az öklét, mintha puszta kézzel akarná összeroppantam a Nosferatu koponyáját. De elmaradt a misztikus energiák támadása.
A varázsló ereje végére ért, és a földre rogyott Pug és Paulie záporozó csapásai alatt.
- Megadom magam - mondta megsemmisült hangon, és szinte meg sem próbálta hárítani a vállaira záporozó ütéseket.
- Elég - mondta Calebros, és megállította Pugot és Paulie-t. - Már kiadta magából a mérgét.
Ekkor hallotta meg Calebros ismét azt a furcsa hangot - mintha ezrek, százezrek doboltak volna a körmükkel a kövön. A hang megduzzadt, és szinte fülsüketítővé erősödött, ahogy Calebros Pug és Paulie társaságában ott állt a térdelő Tremere mellett. Láthatóan Nickolait is zavarba hozta ez a hang, és a Nosferatuk is a fejüket forgatva nézelődtek.
Kivéve Cock Robint. Pontosan az ajtóban állt, ami elválasztotta egymástól Abe Morgenstern szánalmas menedékének két szobáját. Az ítélethozó keskeny, eltorzult csípőjére támasztotta ökölbe szorított kezeit, és a mérhetetlen gyűlölettel csordultig telt szemei egy pillanatra sem eresztették Nickolait.
Egy csöppet sem érdeklik a válaszok - döbbent rá Calebros abban a pillanatban, ahogy az ítélethozóra pillantott. - Még az sem, amit a Tremerekről és a mágiájukról megtudhatnánk. Cock Robin nem akarta kihasználni Nickolait. Ő a halálát akarta.
A csótányok először százával, de aztán ezrével kezdtek özönleni az aprócska szobába. Teljesen elborították a padlót, aztán átmásztak egymás testén is. Mikor már nem maradt hely a padlón, akkor felmásztak a falakra. Még a Nosferatukat is nyugtalanította a támadás.
Mereven, mozdulatlanul álltak, és aggódó pillantásokat vetettek egymásra, ahogy a rovarok áradata először a bokájukat, aztán a térdüket is elborította. A bogarak millióinak csattogása teljesen elnyomta volna a hangjukat, ha bármelyikük meg akart volna szólalni.
Egyedül Cock Robin volt közönyös. Csak ő nézte rezzenéstelenül, ahogy a csótányok tépni kezdik Nickolai élőholt húsát. A Tremere sikolyait elnyomta a dögevők csattogása és zümmögése. És egy kicsivel később az áradat mélyén abbamaradt a sikoltozás.

 

1999. november 19., péntek, este 11:00
7210-A iroda, Empire State Building
New York városa, New York

Lucinda Ventrue ghoulja odalenn megnyomta a lift hívógombját Calebrosnak, és intett, hogy lépjen be, amikor az ajtók kitárultak. Mintha én nem tudnám, hogy működik ez az átkozott szerkezet - gondolta a Nosferatu. Már önmagában ez a jelenet is elég lett volna ahhoz, hogy felzaklassa, még akkor is, ha nem lett volna amúgy is nagyon rossz a hangulata. Nem akart lélekszakadva rohanni, hogy tiszteletét tegye Victoria Ash, New York hercege előtt.
A nő ragyogóan, gyöngyökkel felékszerezve és kisminkelve ott ült vele szemben az asztalnál. Még nem mondták ki hivatalosan. Nem volt valóban herceg, még nem. De Calebros hallotta a híreket: értesítették a helyezkedésről és a machinációkról, meg a visszataszító egyezségekről. A Tizenkettek Tanácsa - ahogy Lucinda grandiózusán nevezte - csak a tömegeknek készített hevenyészett kirakat volt. A döntés már megszületett, különben Pascek nem ment volna el a városból.
Az asztal mellett mind a hat klán képviseltette magát. Máris így nevezték a Kamarillát, a hat klán. Nem számít, hogy láthatóan senki nem tudta biztosan, hogy Xaviar tényleg állja a szavát, és a Gangrelek már valóban nem tartoznak a szektához. Kétségtelen, hogy lesznek olyanok, akik hűségesek maradnak - a csavargók soha nem voltak a fentről-lefelé irányítás iskolapéldái -, de jelenleg Lucindának és a fajtájának volt elég ürügye arra, hogy kihagyja a Gangreleket a döntéshozatalból. Eggyel kevesebb kiszámíthatatlan elem, amivel a Ventrue és a Brujah értelmiségnek meg kell birkóznia.
Calebros el se jött volna erre a színjátékra, ha Cock Robin nem ragaszkodik hozzá. Már önmagában ez is megérte a fáradságot - hogy láthatta a szobában tartózkodók reakcióját, akik közül sokan még csak nem is sejtették, hogy a Nosferatu ítélethozó a városban van. A Ventrue klánt Lucinda - aki Pascekkel karöltve összehívta ezt a tanácsülést -, és Jan Pieterzoon képviselte. Ez utóbbi nagyon jól szolgálta az ügyet az elmúlt néhány hónapban. Pascek távollétében a Brujah klán nevében Theo Bell, aki láthatóan teljesen felépült a sérüléseiből, és a szembetűnően elégedetlen Lladislas jelentek meg a döntés meghozatalánál. A Toreadorok részéről Victoria mellett ott volt Gainesmil is. Sturbridge régens elhozta az egyik alárendeltjét, és a Malkávokat két testvér, Eric és Jonathan Chen képviselték.
- Isten hozta Önöket - szólalt meg Lucinda, amint mindenki megérkezett. Megtévesztőén ifjúnak és sebezhetőnek tűnt az asztal körül ülő tiszteletre méltó Vértestvérek között. - A város a mienk - jelentette be. - A sors ránk mosolygott.
Calebros úgy látta, mintha Victoria összerezzent volna ezekre a szavakra. Kétségtelenül ő is elsietettnek érezte a győzelem megünneplését. A Sabbat szervezett ellenállását valóban sikerült megtörni abban a csatában, amit azóta általában Throgs Neck-i ütközetnek neveztek, és Polonia kardinálist a folyón túlra, New Jerseybe űzték a városból. Micsoda megalázó vereség a frissen hatalomra került kardinálisnak, de Polonia ettől csak még veszedelmesebb lett. A város bizonyos részein még most is Sabbat falkák ólálkodtak, és most, hogy délen véget ért a háború és a néhai Moncada kardinális által összetartott szövetség felbomlott, éjszakánként sokan megpróbáltak hazatérni közülük.
Miután a Sabbat nagy részét kiűzték a városból, felbomlott a Kamarilla szervezete is. Polonia talán elveszítette a csatát, de elpusztította Michaela herceget, és az utolsó ismert gyermekét is. A túlélők szemmel láthatóan nem igazán gyászoltak. A tábornokok és az Ítélethozók távozásuk előtt kineveznek egy megbízottat hercegnek, és a város lelkéért folyó harc azonnal ismét fel fog lángolni. Itt minden éjjel háború lesz, és Calebros nem igazán bízott abban, hogy Victoria képes lesz ezen uralkodni. Persze részt fog venni az ünnepségeken, a fogadásokon, a gálákon és a kiállításokon, ahogy Michaela is jelen volt a Wall Streeten és a Broadwayn, de New Yorkban az utcák is legalább olyan fontos tényezők voltak, mint az igazgatósági üléstermek és a színházak. Olyan kevesen tudták ezt. Bell tudta, és az elmúlt hetek után talán még Pieterzoon is.
- Tisztelettel emlékezünk ma este az elesett és a túlélő hőseinkre - mondta éppen Lucinda. - DiPauda arkónra, a Kamarilla Jobb Kezére, Thorgs Neck hősére - bólintott ünnepélyesen a Nosferatu klán képviselői felé.
Kérlek ne! Calebros leküzdötte a késztetést, hogy hangosan öklendezni kezdjen. Nos, Federico valóban kapott egy szablyavágást a fejére, és torporba esett, Isten tudja mennyi időre, de vajon volt egyáltalán valaki ebben a teremben, aki valóban elhitte, hogy Lucinda tényleg rosszul érzi magát emiatt?
- Bell arkónra, Harlem megtisztítójára. Jan Pieterzoonra, a mi rátermett harctéri parancsnokunkra...
A tiszteletbeli címek és a becenevek osztogatása mintha órákon át folytatódott volna. Calebros időről-időre testhelyzetet változtatott a székében, és ezzel olyan recsegéssorozatot indított útjára, amit a terembe lévők képességeik legjavát nyújtva próbáltak észre sem venni.
- De a jövőbe kell tekintenünk - jelentette ki végre Lucinda. - Az éjszakák rutinja megszakadt, és máris széthúzás támadt a sorainkban.
Calebros elgondolkozott azon, hogy volt-e egyáltalán olyan, amikor nem volt széthúzás a soraikban.
- A meghódított területeken ki kell jelölni a vadászmezőket, és az elesettek hagyatékáról is gondoskodni kell. Hatalmas számban érkeznek a városba az új Vértestvérek. Egyesek a mi oldalunkon harcoltak, mások a sorsukat próbálják beteljesíteni. Igazságot kell szolgáltatni. A határokat biztosítani kell...
- Azt akarja mondani, hogy a városnak szüksége van egy hercegre - vágott végre közbe Theo Bell. - Nem igaz?
- De igen - felelte Lucinda kissé döbbenten. - De...
- Pascek hagyott egy levelet a tanácsnak ezzel kapcsolatban - húzott elő egy összehajtott papírlapot a dzsekije zsebéből Theo, majd kivárta, hogy mindenki jól megnézhesse rajta Pascek személyes viaszpecsétjét, mielőtt felnyitotta volna. - Az ítélethozó utasított, hogy olvassam fel az egészet - futotta végig a szemével az egész lapot -, de úgy látom, hogy Lucinda máris érintette a lényegesebb részeket. A leglényegesebb rész a vége felé következik - csúsztatta oda a levelet az asztal lapján a Ventrue ítélethozónak.
Lucinda felvette, és Theonál egy kicsivel figyelmesebben futotta át Pascek szavait. Összehajtotta a levelet, amikor végzett, és letette az asztalra.
- New York város hercegi posztjára Pascek ítélethozó Victoria Ash-t jelöli.
A bólintások és a mormolás elárulta, hogy senki nem lepődött meg igazán. Calebros, a mellette ülő Cock Robinhoz hasonlóan semmilyen módon nem válaszolt. A város nem működhetett volna a Nosferatuk nélkül. Nem sokat számított, hogy ki volt a herceg, Calebros éppoly lelkiismeretes tanácsadója lesz, mint a réginek. De vajon mit gondolnának a többiek, ha tudnák, hogy Victoria volt az Atyja annak a valaminek, ami végigdúlta a várost? Vajon akkor is így sietnének, hogy herceget csináljanak belőle? Mit mondana Bell? Édes Istenem, mit tenne Xaviar, ha rájönne? - Calebros vetett egy pillantást a mellette álló székre. - Mit tenne Cock Robin?
- És én megtisztelve érzem magam, amiért elsőként támogathatom a javaslatát - tette hozzá Lucinda. - Most pedig szóljanak a klánok!
Egymás után mindannyian a beleegyezésüket adták. Először Sturbridge, aztán Eric, az idősebb Chen fivér. Amikor Theo beleegyezően mormogott, Lladislas, Buffalo trónfosztott hercege lecsapta a tollát az asztalra, és kiviharzott a teremből.
- Ő is egyet ért - mondta Theo.
Mint a tanács legfiatalabb tagjának, Calebrosnak nem volt szavazata, de mégis egyetlen pillanat alatt megálljt parancsolhatott volna az eseményeknek, ha feltárja Victoria titkát. Azok, akik már szavaztak, meggondolnák magukat. Olyan csábító... de mégis mi értelme volna? Victoriát felbosszantaná... és ez nem kis fegyvertény, ráadásul igencsak kielégítő, de a várost elborítaná a káosz, és a Sabbatnak ezzel is nagyobb esélye lenne, hogy visszavegye, amit elvesztett. Azt is tudta, hogy Cock Robin vérszomja újból fellángolna, ha felfedné a titkot, és akkor Victoria nemcsak a hercegi címtől esne el, de talán valami „rettenetes” baleset is érné. És akkor Calebros talán soha nem tudná meg a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek még mindig izgatták Nickolaijal és Benitoval kapcsolatban. Mert Victoriának ismernie kell ezeket a válaszokat. Cock Robint csak a vér érdekelné. Így hát végül csöndben maradt. Máris az adósom, és még csak nem is tud róla - gondolta. - Még nem.
Cock Robin is beleegyezően bólintott, és ezzel véget is ért az egész. Victoria volt a tökéletes, kompromisszumos jelölt. Sem Lucinda, sem Pascek nem engedte volna, hogy a másik klánjának egy tagja kerüljön ebbe a pozícióba, különösen, miután Michaela ekkora zűrzavart csinált a városban. A Brujahk és a Ventrue-k pedig nem vettek volna számításba egy Tremere-t, különösen miután a boszorkánymesterek Atlantától egészen Washingtonig inkább a drágalátos kápolnáikat védték ahelyett, hogy támogatták volna a Kamarilla hercegeket. A Nosferatukat egyszerűen csak az „arra érdemesebb” klánok szolgáinak tekintették, és senki nem vett volna számításba egy Malkávot, csakis a legvégső esetben.
De valakinek uralkodnia kellett, különben a városba özönlő öregek és újszülöttek szétszaggatnák egymást a területért és a befolyásért folytatott harc közben. Ez még így is megtörténhet - gondolta Calebros. Így esett hát, hogy a Ventrue klán ítélethozója, Lucinda, a Tizenkettek Tanácsának döntése értelmében ezekkel a szavakkal fordult Victoriához:
- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?
Victoria az eljárás kezdete óta nem nézett bele senkinek a szemébe. Rá egyáltalán nem jellemző módon csöndben ült, miközben Lucinda és Theo beszéltek. Mintha észre sem vette volna, hogy Lladislas távozott vagy hogy összeszámlálták a szavazatokat. Most egyenként megnézett mindenkit az asztal körül. Felemelte a kezeit az öléből, és az asztal lapjára fektette őket maga előtt.
Atlantát akarta, és most megkapja New Yorkot - gondolta Calebros. Nem is rossz üzlet.

* * * * *

- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?
Tudta, hogy közeledik a pillanat, de most mégis érezte, hogy feltör a torkából a vér. Attól tartott, hogy le fogja hányni az asztalt. A legnagyobb ambíciója elérhető közelségbe került, szinte az ölébe hullott - és nem tudta, hogy elfogadhatja-e.
Természetesen vágyott rá, hogy herceg legyen. Már Atlantával is megelégedett volna, de ez... ez…
Mégsem tudta. Érezte, hogy sajog az állán a jel. A Sors istenei kegyetlenek és szeszélyesek voltak, de ő mégis a kegyelmükbe ajánlotta magát. Megesküdött, hogy soha többé nem szegül ellen az akaratuknak. Egyszer már engedetlen volt, és követte az utat Chicagóba. Büntetésből végig kellett néznie a saját, frissen meglelt Gyermekének pusztulását, miközben éppen felé nyújtotta a kezét... Vajon miféle bosszút állnának rajta, milyen kórsággal sújtanák, ha most sem venné figyelembe az akaratukat?
Nem, ki kell kérni a sors véleményét, és bár a vágy vasmarokkal szorította a szívét, Victoriának engedelmeskednie kell az akaratuknak. Pascek javasolta őt, hát az ő szavai döntik majd el a kérdést. Nem volt elég idő, és túl sokan figyelték ahhoz, hogy megszámolja minden egyes szavát... Akkor hát legyenek a bekezdések. Ha a számuk páratlan, mint a város öt választókerületéé, akkor elfoglalja kiérdemelt helyét. Ha nem... nem, erre még gondolni sem akar. A sors nem lehet folyton ilyen kegyetlen hozzá.

* * * * *

- Láthatnám a levelet? - kérdezte enyhén remegő hangon Victoria.
Lucinda egy pillanatig értetlenül meredt rá.
- Megbocsát?
- Pascek ítélethozó levelét. Láthatnám, kérem?
A mélységesen megzavarodott Lucinda olyan pillantást vetett a levélre, mintha halálos méreg lenne, aztán a tekintete visszarebbent Victoriára.
- Biztosíthatom, hogy a pecsét eredeti, és Bell arkón...
- Nem kételkedem sem az Ön, sem Bell arkón szavában, és még a levélben sem - jelentette ki fagyosan Victoria. - De meg szeretném nézni!
Lucinda odaadta neki a levelet, és Victoria úgy hajtotta szét, mintha porrá omolhatna a kezében. Hosszú ideig olvasta. Calebros a szemén látta, hogy kétszer is nekikezdett. Az asztal körül szinte kibírhatatlanná mélyült a csönd. Végül Victoria végzett a levéllel. Letette az asztalra, és a kezeit mellé fektette.
- Nem - mondta halkan, az összeszorított fogai között szűrve a szavakat. - Vadul villogó szemeivel a saját kezeit fodrozta. Calebros látta rajtuk a feszültséget, látta a vékony csontokra feszülő bőrt, és még az ő halvány bőrszínéhez képest is fehér ízületeket.
- Nem - mondta újra, és ezúttal már sokkal gyorsabban és erőteljesebben beszélt. - Nem fogadom el.
- Oh... Victoria - mondta Gainesmil mellette. - Ha időre van szüksége, hogy...
De a nő már hátratolta a székét, és minden magyarázat nélkül kisétált a teremből, amerre pár perccel korábban Lladislas is távozott. Az éjszaka tíz döbbent teremtménye tátott szájjal bámulta a háta mögött becsukódó ajtót.
Végül Lucinda törte meg a csendet.
- Hát, nem fordul elő gyakran... őszintén szólva nem is emlékszem rá...
Kinyújtotta kezét Pascek levele után, és csendben még egyszer elolvasta, mintha a sorok között rábukkanhatna a magyarázatra. Csakhogy a levél nem elégítette ki a kíváncsiságát, úgyhogy visszaejtette az asztalra.
- El kell halasztanunk ezt a találkozót... a határozatot, amíg...
Valaki az asztalra csapott, és ez mindannyiukat megriasztotta. Mindenkit, kivéve Cock Robint. Pontosan kétszer csapott le az öklével az asztalra. És amikor már mindenki rá figyelt, a Nosferatu ítélethozó felvette Lladislas tollát, és gyerekesen kerekded betűivel írni kezdett Pascek levelének hátoldalára.

 

1999. november 30., kedd, éjjel 1:25
A kürtő
New York városa, New York

Az egész olyan furcsának tűnt. Hogy a sötétben rejtőzött el a sötétség elől. Jeremiah képtelen volt eldönteni, hogy van-e ennek egyáltalán valami értelme, de ennek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy bármilyen fényt használjon. Eltörte az elemlámpáját - széttaposta a körtét, és elhajította az elemeket -, mert még bekapcsolta volna valamelyik gyenge pillanatában. Így hát akár tetszik, akár nem, akár van értelme, akár nincs, de a sötétben fog várakozni. Elhatározta, hogy többé nem is gondol a fényre...
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudta, a fény nem számított volna semmit. A fény semmit sem számít azoknak a lényeknek odakinn. Níctuku - mondta halkan, csak úgy magának, és figyelte, hogy milyen különböző módon préselődhet a szájpadlásához a nyelve.
- Nic-tu-ku. Nic-tu-ku. Nic-tu-ku.
Nekik éppen úgy nincs szükségük a fényre, mint neki magának. Kiszagolják a vért.
És odakinn voltak még náluk rosszabbak is.
Szegény Colchester. Marston talán megértette. Megmenthetném - gondolta Jeremiah. De akkor le kellene mennie... oda. Nem tudta biztosan, mi van odalenn. Anatole nem akarta elmondani neki. Legyen átkozott a Próféta! Jeremiah a földre vetette magát, felkapott két követ, és olyan erővel csapta össze őket, hogy szilánkokra robbantak.
- Legyen átkozott a Próféta - mondta megverten és kétségbeesetten.
- Nem sok értelme van elbújni, ha köveket csapkodsz egymáshoz - mondta egy hang.
Jeremiah a betolakodó felé pördült, azonban a félhomályban csak a halvány körvonalait tudta kivenni, a részleteket nem. Az alak ismerősnek tűnt.
- Calebros?
- Nem - felelte az alak. - Nem Calebros. Mondd csak, Jeremiah, miért rejtőzködsz?
- Miért? - nevetett szarkasztikusan Jeremiah. - Mert a klánunk legöregebb tagjai az éjszakában vadásznak? Csakhogy te azt állítod, hogy ők csak dajkamesék!
- Azt Calebros mondja - mondta az alak. - Én jobban tudom. De mi más miatt bujkálsz?
Jeremiah szemei összeszűkültek. Közelebb ment az alakhoz, bekémlelt a járatba, aztán suttogva megszólalt:
- Odalenn... a legsötétebb helyen. Ott van. Az alak is közelebb lépett.
- Honnan tudod? - kérdezte halkan.
Jeremiah összedörzsölte az arca előtt a hüvelyk- és a mutatóujját.
- Hát te nem érzed... a levegőben? Én szinte már a szagát is érzem. Sötét, és hideg és dühös.
- Mindenkinek éreznie kellene, Jeremiah! De a halandók nem érzik. És a legtöbb Vértestvér figyelmen kívül hagyja. De te... te tudod.
- Te soha nem hittél nekem ezelőtt - mondta Jeremiah, és elégedettséggel töltötte el az események fordulata.
- Már mondtam, hogy én nem vagyok Calebros. De ő a véremből való. És te még mindig nem mondtad el nekem, hogy honnan tudod. Hogy honnan szereztél tudomást a szagról. Beszéltél a Prófétával, ugye?
- Beszéltem - mondta Jeremiah. Egy pillanatig azt hitte, hogy haragszik Anatole-ra, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy miért.
- Jöjj velem, barátom - mondta az alak. - Mesélned kell nekem arról az időről, amit a Prófétával töltöttél!
Jeremiah örült, hogy megint van barátja. Olyan sokáig volt egyedül a sötétben. Olyan sokáig rettegett egyedül a sötéttől. Gyorsan begyömöszölte kevéske tulajdonát a viaszosvászon zsákjába, aztán otthagyta azt a helyet.

 

1999. november 30., kedd, este 11:07
Egy földmélyi tavacska
New York városa, New York

Calebros nem merült bele teljesen a vízbe. Inkább meztelenül leült az egyik körkörös kőgyűrűre a part mentén. A víz éppen a derekáig ért. Ha korábban véznának tűnt, és úgy érezte, hogy folyamatosan időzavarban van, akkor most százszor rosszabb volt a helyzet. És jelen pillanatban a föld nem súghatott volna meg neki semmit, amit tudnia kellett volna. Nem mondta volna el neki, hogy a Sabbat háború közepes hősei közül ki melyik alagútra vagy vadászmezőre szolgált rá. Nem mondaná el neki, hogy melyik vitában kinek a javára döntsön. Nem mondaná el neki, hogyan legyen herceg egy ilyen terjedelmes és kaotikus városban.
A válla fölött hátranézett a koronára, amit Emmett készített neki egy viharvert dísztárcsából. A koronát cigarettacsikkek és felismerhetetlenségig összepréselt gyümölcsök díszítették. „A csatornák királya”. Így nevezete őt Emmett az első diadalittas pillanatokban a telepen, mielőtt rájuk szakadt volna a valóság. A dísztárcsa nem volt nehéz, mégis ólomsúllyal nehezedett Calebros fejére, amikor felpróbálta, hogy a testvérével incselkedjen.
Cock Robin elment. Kiitta a bosszú kelyhét, aztán sikerült a védencéből herceget csinálnia, annak ellenére, hogy talán ő volt legkevésbé politikus beállítottságú az ítélethozók közül. Victoria távozása után Calebros éppen olyan döbbenten meredt a saját nevére, mint a többiek. Mert Cock Robin esetlen betűivel az ő neve állt Pascek levelének hátoldalán. Theo Bellnek mintha tetszett volna, hogy dugába dőltek a saját ítélethozójának a tervei, és ő volt az első, aki támogatta a Nosferatut. Sturbridge jó ideig gondolkozott, mielőtt beleegyezett volna, és utána a Malkávok is kiálltak mellette. Lucinda és Gainesmil is beleegyeztek, miután megszavazták az új herceget, hogy ne legyen kétség a legitimitásával kapcsolatban. Egyhangú szavazás.
Azóta egyfolytában gürcölt minden éjjel, és a jövő sem kecsegtetett semmi jóval. Ennek ellenére nem a területi viták vagy a Sabbat portyák töltötték el rettegéssel. Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valami sokkal fenyegetőbb lebeg a város, az ő városa fölött.
A tó közepére hajított egy kavicsot, és figyelte a szétterjedő hullámokat. Aztán egy maréknyi kavicsot hajított a vízbe, és megpróbálta összeszámolni, hogy hány ponton metszik egymást a koncentrikus körök. De túl sok volt belőlük. Túlságosan sok. Lenézett a sós vízre, és megpillantotta a saját eltorzult, hullámzó tükörképét. Belenézett a saját szemeibe.
Éppen egy szem indította útjára a közelmúlt eseményeinek nagy részét, és Hesha most elvitte magával a Szemet. Furcsa, hogy miként hozták össze őket a körülmények. Körülmények. Véletlen egybeesés. Calebros a Prófétára gondolt, és azonnal tudta, hogy ezeknek a szavaknak nincs jelentésük. Nincs bennük igazság. Mindennek, ami történt, oka van. De mi az az ok? És ki áll mögötte?
A fejében kavarogtak a gondolatok. A hétköznapi és az absztrakt összekavarodott, összeütközött, és reménytelenül összegabalyodott. Calebros felállt a vízben, összeszedte a partról a ruháit és az alagútban visszament az íróasztalához. Ha bármi is képes segíteni neki, hogy értelmet találjon a kusza gondolatokban, akkor az Smith Koronája lesz.

 

1999. november 30. kedd, este 11:31
Egy földmélyi tavacska
New York városa, New York

Ahogy az utolsó hullám is útja végére ért, és a tavacska újra tükörsimává lett, egy húsos csáp törte át a felszínét. Kinyújtózott a part felé, ahol rátekeredett a félrehajtott, elgörbült dísztárcsára, és lehúzta magával a mélybe.

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Gherbod Fleming egy földmélyi barlangban él. Az ő tollából származik, a Klán regények sorozatból a Gangrel, a Ventrue és az Asszamita, valamint a Vérátok trilógia három kötete, amelyek a következő címek alatt jelentek meg: Az ördög ügyvédje, A válogatás és a Sötét jóslat.

 

Jegyzet:
* A könyvből sajnos egy oldal hiányzik és ennek az elektronikus változatnak a készítésekor még lehetőségét sem látjuk a hiány pótlásának. Ha a jövőben mégis sikerülne kipótolni a szöveget, igyekszünk a teljes változatot is megjelentetni (Elminster)

 

Tartalom:
I. Ködös kezdet
II. Lassan eloszlik a homály
III. A vég kezdete
A szerzőről