Vampire: The Masquerade

Eric Griffin
TREMERE
[A Klán regénysorozat 12.]

(Tartalom)

 

Susannek
(mert a valódi mágia anyai ágon öröklődik)

 

ELSŐ RÉSZ
A Sárkány Temetője

 

1999. július 18. vasárnap, éjjel 2:00
Manhattani városkép
New York városa, New York

Aisling Sturbridge átszivárgott az esőtől fénylő utcákon. A város úgy tornyosult fölé mindenfelől, mint rozsdamarta acélból és sistergő neonfényből összerótt jelek halmaza. Úgy tűnt, hogy semmiféle rendszer nincs a misztikus jelek és pecsétek erdejében, amelyek megrohanták az érzékeit. A városi utcákon hatalmas halmokban álltak a betonba, és puszta magasságba öntött, félig elfeledett ambíciók.
Ez volt a Sárkány Temetője - ide jöttek meghalni a féktelen ipar nehézkes szörnyszülöttei. Sturbridge érezte a feje fölé tornyosuló öreg csontok súlyát.
Átbújt egy alacsony boltív alatt, és hirtelen a földből előtörő íves bordák oszlopsora alatt találta magát. Minden lágyan ívelő monolit megsárgult és ütött-kopottá vált az elemekkel folytatott hosszú harcban. Szórakozottan végigsimított a kezével a legközelebbi oszlopon. A felszínét egy szinte láthatatlan, hideg vízből álló réteg borította, ami aprócska források, vízesések, és zuhatagok tucatjait hozta létre, ahogy lefelé csordogált a himlőhelyes felszínen. Az ujjai, mintha önmaguktól tennék, felkutatták és feltérképezték a logó betűit - a megszentelt nevet, amit a hívők oly sok évvel ezelőtt faragtak az obeliszk oldalába.
A Plaza.
Arcára mosolyt fakasztott egy távoli emlék a makulátlan márvány fölött sikló amerikai arisztokráciával tömött katedrális lépcsőjének egyik pihenőjéről, azonban a keze egyetlen rövid érintést követően ismét az oldala mellé hanyatlott.
A vadászat megpróbáltatásai alatt nem sok helye van a nosztalgiának.
Sturbridge óvatos vizsgálódásai megmutatták neki, hogy nem az övé volt az egyetlen életjel a romok között. Csodálattal nyugtázta, hogy két évszázadnyi kapzsiság és ambíció levedlett selejtje nem hajlandó nyugton maradni, és végleg meghalni. A város körülötte zajongva tört a mennyek felé. Foggal-körömmel tört utat magának felfelé, és a saját vállára taposott hatalmas igyekezetében. A pillantása alatt az üvegfalú tornyok úgy hullámoztak, mint valami folyadék, és felfelé folytak az éjszakai ég ismeretlen tengeréhez. Kísérletképpen kinyújtotta a kezét, és áttörte a legközelebbi épület tükrös felszínét.
A bizsergető érzést nem az a hideg víz keltette, ahogy várta. Ez valahogy másmilyen volt - több száz apró lábacska iszkolt végig a bőrén.
A Sabbat mágiájának érintése.
A látomás hirtelen elmosódott, ahogy körülötte mindenfelől előtört a támadás. Az idegen táj megvonaglott, mint a migrén villódzó vörös fényei. Tűzoltókocsik emelkedtek ki a vakító fényből, és sikoltva elrobogtak a Harlem folyó felé, ahol egy hatalmas halotti máglya szabadult el az alacsonyan fekvő bérházak között. A lángok ostorként csattogva vágtak az ég felé, és alakok bukkantak elő belőlük. Hosszú, vékony, makogó alakok. A lángok mindenhatóságát - Héraklész örökségét - táncolták.

Kezdetben vala a láng. És a láng Istennel volt, és Isten volt a láng. A láng ott volt a kezdetekben Istennel.
Általa teremtettek mindent. Nélküle semmit sem teremtettek, amit teremtettek. Ez volt az élet és az élet volt az emberek fénye. A fény ragyogott a sötétben, és a sötétség fel nem foghatta.

Sturbridge érezte, ahogy azok a lángok kinyúlnak, hogy magukhoz öleljék és beborítsák őt. Megtántorodott, és maga elé kapta az egyik karját, hogy kivédje a fényt és a hőséget, ám azok belemélyedtek a koponyájába. Megingott, és nekidőlt a legközelebbi épületnek, de annak hullámzó felszíne nem volt hajlandó megtartani a súlyát.
A csendes, töretlen vízből álló torony helyett, amit korábban elképzelt magának, az épületen most a bogárélet rajzó páncéljai nyüzsögtek. Sturbridge visszahőkölt és megingott. Érezte, ahogy a futkosó élet hulláma átcsap fölötte. Érezte, ahogy maga alá temeti a súlya - a kapaszkodó, mászkáló, belecsípő élet súlya. Féltérdre ereszkedett.
Azonnal kezek nyúltak a hóna alá, és megtámasztották. A rituálé gerincét alkotó ősi kántálás újra érvényt szerzett akaratának. A távoli hangok aggódó crescendóvá erősödtek. Bár a kántálók mérföldekre voltak tőle, a Five Boroughs kápolnában, a hangok mégis ráerőltették magukat a látomásra.
Sturbridge látta egymástól elkülönülve és sugárzóan az egyes hangokat, mint színes fénycsóvákat. Körülölelték, megtartották és cirógatták őt. A testére kapaszkodó bogarak elégtek, ahol ez a fény hozzájuk ért.
A nő elkapta a legközelebbi dalfoszlányt, és belekapaszkodott. Erősen tartotta.
Volt valami ismerős a fényes, mégis puhatolózó borostyánszínű fényben - Eva volt az. Sturbridge elmosolyodott. Érezte, ahogy a novícia megtántorodik az ismeretlen forrásból érkező váratlan rántástól. Szinte látta, ahogy vadul kaszál a karjaival, megkísérli visszanyerni az egyensúlyát, és egy pillanatra kizökken a kántálás ritmusából.
A borostyánszín fény pislákolva elenyészett, de azonnal tucatnyi másik kínálkozott, hogy átvegye a helyét. Sturbridge a ragyogásuktól már nem láthatta a környezetét.
Felemelték, és ő megfürdött a fényükben. Az adeptusok, Johannus és Heléna, füstből és tűzből álló ikeroszlopai maguk köré gyűjtötték és irányították a kiválasztottakat. Terelgették a novíciákat, akik tétován villództak, mint néhány törékeny foszforeszkáló cső. Sturbridge képtelen volt elnyomni egy szórakozott és büszke mosolyt ifjú védencei láttán.
De hol lehet Foley? Magában gyorsan összeszámolta az erőit. A férfi biztosan nem feledkezhetett meg a rituáléról. A secundus rendszeresen tartott hosszú leckéket a novíciáknak a saját tévedhetetlen mnemotechnikai képességeiről.
Hirtelen felötlött benne az árulás lehetősége, de gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Nem, Foley tényleg ambiciózus ugyan, de annyira azért nem ostoba, hogy ennyire esetlen, pontatlan és nyilvános módon szabaduljon meg a felettesétől.
Akkor pedig valószínűleg gondok adódtak a kápolnában. Előfordulhat, hogy csak egy váratlan vendéghez vagy figyelmetlen birtokháborítóhoz hasonlóan ártatlan dologról van szó, de a secundus távolmaradása jelenthet akár egy behatolót, egy önjelölt tolvajt, egy Sabbat felderítő osztagot, vagy akár egy totális Sabbat rohamot is.
Magában gyorsan még egyszer sorra vette a résztvevőket, hogy meggyőződjön arról, hogy nem vonnak el újabb erőket a rituálétól az otthoni krízis kezelésének érdekében. Nem, úgy tűnt, hogy Jacqueline furcsa távollététől eltekintve mindenki jelen van. És végre megjelent Foley is. Mesterkélt királyi lila ragyogása fel volt hevülve és pulzált, mintha hatalmas erőfeszítést kellene tennie érte.
Sturbridge megragadta Foley-t, és megakadályozta, hogy elfoglalja a rituálé vezetőjeként őt jogosan megillető helyet az adeptusok előtt. Gyengéd figyelmeztetés volt ez, hogy a távolléte nem maradt észrevétlen, és azonnal szót is ejtenek róla, amint véget ér a rituálé. Foley meg sem rezdült a szorításában, sőt, a fénye csak még stabilabb lett. Jó, ezek szerint legalább nem sérült meg. És nem próbálta meg visszahúzni őt a kápolnába. A helyzetet ellenőrzésük alatt tartották.
Sturbridge maga köré gyűjtötte a változékony, sokszínű fénysugarakat. Sorban egymás után mindegyiken megnyugtatóan végigsimított, merített az erejükből, majd megsokszorozva adta vissza nekik az erőt. Ő volt a vezető közeg. Egész teste úgy rezgett, mint egy megfeszített húr. Megcsavarodott, és felhangolódott.
Arra. Ismét tökéletes összhangban volt a lüktető életvonalakkal, és az emelkedő kántálást meglovagolva egyenesen a város kritikus pontja felé tartott.
A szomszédos felhőkarcolók dühösen iramodtak meg az irányába, és megkísérelték átdöfni, odaszorítani az éjszakai égbolthoz. De mire az épületek nekilódultak volna, ő már csatasorba állította a védelmét. A páncélját abból az anyagból kovácsolta, ami zavarba ejtő bőséggel fordult elő a környezetében: a városi utcákon szétszórt szemétből. Felvértezte magát egy felfordított szemeteskukával, az elhagyatott autókkal, a kibelezett lakásokkal, az elrozsdállt acélrácsokkal, a mellékutcákban meghúzódó (mozgó, vagy mozdulatlan) testekkel - a város üledékével, amelyet az ég meghódítására indított hebehurgya ostrom közben rakott le.
Lassan egy óriási, törmelékből és hulladékból álló piramis öltött alakot körülötte. A felhőkarcolók bosszúszomjas döfései nekicsapódtak a piramis oldalainak, de képtelenek voltak áthatolni rajtuk - ártalmatlanul pattantak le, hogy aztán lezuhanva tovább táplálják odalenn az egyre hízó romhalmazokat.
Sturbridge úgy tört át a vérszomjas épületek között, mint az erdő lombkoronája fölé emelkedő ragadozó madár, és hirtelen mérföldekre ellátott minden irányban. Most már bármelyik percben... Arra.
A lángoló folyó mellett megpillantotta a Sabbat erők fő táborát, és lecsapott rájuk. Most már ki tudta venni a lángok között szökdécselő alakokat. A zsákmány ott rejtőzött közöttük. A Koldun. A Sárkány ivadéka.
A Tzimisce boszorkánymester megjelenésében törött tükörhöz hasonlított. A teste kegyetlen, fogazott szögekből állt össze. Sturbridge vetett rá egy pillantást, és úgy vélte, hogy ezzel a testtel csakis fájdalmas és kimért mozgásra lehet képes, azonban a szörnyeteg emberfelettien ruganyosnak bizonyult. Mintha erőfeszítés nélkül áramlott volna ide-oda a pislákoló tűz fénycsápjai között található sötétségszünetekben. Minden rezdülését kristályok csodálatos zenéje kísérte.
A szörnyeteg megérezte a közeledő ragadozót, felnézett, és vádlón feléje bökött az ujjával. Sturbridge az őket elválasztó távolság ellenére is megérezte az ütés erejét. Felbucskázott a levegőben, és vadul pörögve zuhanni kezdett az odalenn tomboló pokoltűz ölelő karjai felé. A Koldun az üveget vágó gyémánt sikolyának kíséretében ökölbe szorította a kezét. Sturbridge pedig zuhant, mint egy kődarab.
Küszködve próbálta visszanyerni az egyensúlyát, miközben a lángok várakozóan magasra csaptak - megkísérelte irányítani az ellenőrizetlen zuhanást, hogy legalább a saját testével, mint valami lövedékkel, eltalálhassa a Koldunt, de az erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Pörögve zuhant a mélybe, és többé már abban sem volt biztos, hogy merre volt a fel, és merre a le.
Biztosan tudta, hogy a lángok első simogató érintése meg fog szüntetni minden ehhez hasonló bizonytalanságot. Ikaruszra gondolt, a fiúra, aki nem ügyelt atyja intő szavaira, és túl közel repült a naphoz. Lelki szemeivel látta a kifinomult kézi munkával elkészített szárnyak legapróbb részletét is. Látta, ahogy a tollakat a helyükön tartó viasz meglágyul, megfolyik és elolvad, ahogy egyre közelebb kerül az izzó gömbhöz. Felsikoltott, amikor a szárnyai felbomlottak. Oly közel járt már. Sturbridge zuhanni kezdett, egyre távolodott a féltékeny naptól, mivel már nem volt semmi, ami a magasba emelhette volna.
A Koldun hitetlenkedve tántorodott meg, amikor Sturbridge kitört a szorításából. Felfelé kezdett zuhanni, egyre távolabb a lángoktól. Ismét utánanyúlt, de már elkésett.
Izzó vörös ragyogás tört elő feltartott ökléből, és a boszorkánymester ordítva fordította el a fejét a vakító fény felől. A fény tűzoszlopként lüktetett, és szinte azonnal csatlakozott hozzá egy éteri, ezüstös fénypászma. A füstoszlop.
A Koldun úgy ragyogott, mint egy prizma. A színes, perzselő fény tucatnyi csóvája tört át a testén, és a levegőt megtöltötte a folyékony dallam, amely lecsorgott és átfolyt a testén.
Erezte, ahogy a perzselő fény tisztasága előtt elolvad a hőség, az aggodalom és a felelősség. Erezte az ének bizsergését, ahogy végigfutott az ujjain és lecsöpögött az aszfaltra odalenn, majd furcsa elkülönüléssel figyelte, ahogy a kezén a bőr is a nyomába szegődött. Végül már a kézfeje csupasz, csillogó csontjait bámulta.
Kísérletképpen behajlította az ujjait. Természetellenes nyugalmat érzett, annak ellenére, hogy minden bizonnyal ezek voltak az utolsó pillanatok az életéből. A testén a többi hús szintén cseppfolyóssá vált, és egy sóhaj kíséretében lágyan lefolyt a csontjairól. Nem sajnálkozott. Tudta előre, hogy soha nem fogja elhagyni ezt a helyet. Azért jött ide, a Sárkány temetőjébe, hogy meghaljon.
Nagyon óvatosan kilépett a bőréből. Ha még egyetlen gesztus megadatna neki, akkor kiszabadulna, és táncolna a saját csontjain. Tett még egy lépést, de aztán a csontjai többé már nem tartották meg. A föld magába fogadta.
Sturbridge lágyan földet ért. Lábai megtörték a mélyedésekben összegyűlő pocsolyákban tükröződő szellemalakokat, és a szélrózsa minden irányába szétszórták a tükörképeket. Ügyelt rá, hogy elkerülje a Sabbat sokkal hétköznapibb erőit, amelyek továbbra is a tűztánc extázisában szökdécseltek a közelben.
Nem tudta, hogy mennyit foghattak fel a misztikus összecsapásból, de most már többeket látott, akik tisztes távolból figyelték azt az aljnövényzet borította üres területet, ahol a Koldun halma emelkedett. Nem tűnt valószínűnek, hogy behatolnának a szörnyeteg barlangjába, ha az nem hívatja őket. A Koldunok nagyon is rászolgáltak arra, hogy vadul territoriálisnak tartsák őket.
Sturbridge a novíciák felé fordította a figyelmét. Egymás után megérintett minden egyes tétova fonatot, és meggyőződött arról, hogy mindenki jelen van. Csak akkor fordult meg, és indult vissza a kápolna irányába, amikor az utolsó ismerős fénypászma is kialudt. Valahogy mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami még mindig hiányzik. Szemügyre vette a környezetét, és figyelmesen kutatott az apró vizuális jelek után, amelyek előre jeleznének egy újabb fenyegetést. Pillanatnyilag azonban minden meglehetősen normálisnak tűnt.
Nos, szinte minden. Vetett egy pillantást a földre, és némi zavarodottsággal vette észre, hogy két különálló árnyékot vet. A fény játszana vele? A biztonság kedvéért egyenesen odasétált a legközelebbi működő utcai lámpához. Most már kétség sem férhet hozzá. Még a ragyogó világítótest fényében is két különböző árnyéka volt.
Először rögtön arra gondolt, hogy valaki megfigyeli, vagy, ami még ennél is rosszabb, követi. Nem szívesen ment volna vissza a kápolnába egy hívatlan vendéggel a sarkában - a szó szoros, és képletes értelmében egyaránt. A legrosszabbat feltételezte. Ha ez az új jelenlét barátságos, akkor miért nem azonosítja magát? Természetesen az is előfordulhat, hogy az árnyék valójában nem is egy öntudatos entitást jelképez. Talán csak az egymásnak feszülő misztikus energiák ártalmatlan mellékhatása. Manapság még a régi, ismerős rituálék is gyakorta zárultak váratlan eredménnyel. És a Sabbat mágia, amivel ma éjjel szembeszállt, csak egy újabb, sokkal megbízhatatlanabb eleme volt az egyenletnek. Egy Koldun idegen idézéseinél nehézségeket okozhat különbséget tenni maguk a varázslatok, és halálos utóképeik között.
Kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal figyelte az árnyékot. Félig szinte azt várta, hogy hirtelen kilencven fokkal megtörik, függőlegesben áll, és ráveti magát a torkára, azonban néhány percnyi vizsgálódás után sikerült lerázni magáról a félelmeit. Az árnyék látszólag normálisan viselkedett, már ha figyelmen kívül hagyjuk azt a nagyon is nyilvánvaló tényt, hogy láthatóan nem a tőle elvárható módon reagált a fényforrások jelenlétére, irányára vagy erősségére. És az alakja sem egyezett tökéletesen a szokásos árnyékával - kisebb volt, és a körvonalai sem egyeztek pontosan. Az apró végtagok sokkal ösztövérebbek, sokkal kislányosabbak voltak.
Sturbridge elméjében hirtelen felderengett a felismerés fénye, és a tiszta állati düh kiáltása szakadt fel a torkából. Dühösen toporzékolni kezdett a pocsolyában, mintha a lábával szeretné összezúzni a változékony árnyékot. Az árnyék megremegett a becsapódás helyétől kiinduló hullámokban, de az apró, törékeny alak kitartóan kapaszkodott belé.
Legyen átkozott.
Dühösen megpördült, mintha nemcsak magát a most már ismerős árnyékot, de még a gondolatát is maga mögött akarná hagyni.
Haszontalan mozdulat volt. A kislány árnyéka ott nyújtózott előtte az aszfalton. Gúnyolta őt, és a veszteségét.
Sturbridge vállai megereszkedtek a gyülekező erők súlya alatt. A kezei kivágódtak, előre és lefelé, mintha egy hatalmas követ dobna az aszfaltra, és a düh kitört belőlük. Az aszfalt megrepedezett, aztán füstölve elpárolgott, de ő még ekkor sem enyhült meg.
A csípős fekete füst elvakította. Rátapadt, és folyékony tűzként égette mindenütt, ahol hozzáért a bőréhez. Hátratántorodott, és egyik karját védekezően az arca elé emelte. Az árnyék azonban még mindig ott volt előtte, amikor végre sikerült kitörnie a halálos fekete felhőből. Türelmesen, kitartóan, szemrehányóan.
A szemét csípte a só és a füst, és a fülében egy távoli nevetés visszhangja égett.

 

1999. május 22., szombat, este 11:00
Külvárosi házikó
Cincinnati, Ohio

Nickolai véres verejtékben fürödve ébredt. Testének minden porcikáját vékony, vörös réteg borította, amely már át is itatta a selyem ágyneműt. És tönkre is tette.
Lehámozta magáról a testéhez tapadó takarót, és karnyújtásnyira eltartva magától hagyta, hogy a padlóra essen. A kezeinél kialakuló mélyedésben összegyűlt a vér, és átcsapott az ujjain, amikor feltolta magát. Ragadós, vörös vérnyomot hagyott maga után a hallban, ahogy kiment a fürdőbe.
A hatóságok kétségtelenül néhány napon belül rábukkannak ezekre a nyomokra, és kutatni kezdenek majd a nem létező holttestek után. Azonban ez mit sem számított neki. Ez a sétáló tetem hajnalra már jó messzire jár majd innen.
A zuhany sziszegve életre kelt. Nickolai reszkető kézzel matatott a csapon. Folyó víz - gondolta. Éppen ezt rendelte az orvos. Ma éjjel először elmosolyodott. Kerüljön folyóvíz a beteg és a makacs rémálmok közé! Éjszakánként legalább egyszer, de alkalmazzuk szükség szerint!
Hagyományosan azonban általában éppen az ő fajtája volt az, akire ez a babona vonatkozott.
Ennek ellenére a forró víz a hirdetéseknek megfelelően működött. Szerény mágiája nemcsak az elmúlt éjszakán megvívott küzdelem fizikai jeleit, de a rettegés egy részét is elmosta - a rettegést, amit azért érzett, mert ébredéskor biztos volt benne, hogy álmában valaki megfigyelte őt.
Mindig ugyanolyan volt - a gyermekek arca, akik figyelték, és akik megítélték. Nyomát sem látta a vádaskodásnak azokban az üveges, pislogás nélkül bámuló szemekben, és hideg, elkékült ajkaikat nem hagyta el egyetlen vádló szó sem, Azonban már a látványuk elég volt ahhoz, hogy rémülettel, és a kárhozat biztos tudatával töltse el Nickolait. Ez volt zsinórban a harmadik éjszaka, amikor a Gyermekekről álmodott a Kút Mélyén.
Behunyta a szemeit. Az arcok még ott voltak, még mindig rá vártak. Kerek és fényes arcok, mint a Hold, éppen csak a víz színe alatt. És mosolyogtak rá végtelen türelemmel. Tekintetét fogva tartotta a legközelebbi gyermek - egy alig hétéves fiúcska - arca. Nickolai követte a gyermek sima, makulátlan arcának vonalát. A fiú jegeskék szemei hatalmasak voltak, és tökéletes kör alakúak, mint egy csészealj. A haja úgy terült szét minden irányba az arca körül, mint a sötét vizekbe vetett halászháló. Gubancos fürtök simogatták lágyan a kút csúszós oldalát.
Az arcok nem mozdultak, és nem is szóltak. Vízbefúltak, és a testük láthatóan már egy ideje a vízben lehetett. Bár az arcuk nyugodt, szinte már derűs volt, Nickolai mégis tudta, hogy a haláluk nem egy sötétben elvétett lépés következménye.
Vízbe fojtották őket. Megismételte a mondatot, de ezúttal egy nagyon is jelentős apró hangsúlybeli változtatással. Szándékosan vízbe fojtották őket, ledobták a kútba, és magukra hagyták őket a pánikkal, és a reménytelen vergődéssel, hogy lesüllyedjenek a jeges víz mélyére. Eltűntek szem elől. Elfeledték őket.
Csakhogy ők nem maradtak ott (nem akartak ott maradni!). Végrehajtották a végső, és csodálatos átalakulást.
Olyanok voltak, mint az alkimisták, akik évtizedeken keresztül küszködnek nedves földmélyi kamráikban, hogy végül végrehajtsák a Nagy Átváltozást - arannyá változtassák az ólmot - hogy megszabadítsák magukat a fizikai test ólomsúlyú terhétől, és elérjék a spirituális transzcendencia tiszta aranyát. Mégis a Gyermekek fedezték fel, hogyan lehet ezt megvalósítani.
A kút vize végérvényesen és teljesen elnyelte őket. A Gyermekek azonban végrehajtották a Nagy Visszaváltozást, és végül ők nyelték el a kút vizét. Felemelkedtek, és ha nem is a mennybe, de a víz színéig jutottak testükkel. Ott lebegtek, mint az elsötétült vizek fölött uralkodó fényes holdak. Ezek voltak az ő néma vádlói, a bírái. A ringatózó vizek úgy susogták ígéreteiket és gyengéd szemrehányásaikat a fülébe, mint egy szerető.
Nickolai többé már nem panaszkodott a szemrehányások miatt. Furcsa módon kezdett úgy tekinteni ezekre az éjszakai látogatásokra, mintha az örökségéhez tartoznának, vagy a születés jogán illetnék meg őt.
Nyilvánvalóan öregek voltak ezek a fényes, ifjonti arcok. Sokkal öregebbek, mint Nickolai, vagy bármelyik rossz cselekedet, amit ő elkövethetett. Azonban tudta magáról, hogy cinkos volt az ellenük elkövetett bűnben - ha nem is éppen a csúszós kövek mellett lágyan ringatózó gyermek ellen, de több száz hasonló társa ellenében biztosan. Lelkek, amelyeket hirtelen és felkészületlenül vetett az éjszaka folyójába.
Nickolai mindig gyanította (de nem tudta, nem tudhatta), hogy a kút kezd megtelni az ifjoncokkal, akik fényesen aranyló szemekkel nyüzsögtek, és a testek puszta tömegüknél fogva egyre közelebb és közelebb lebegtek a kút pereméhez. El tudta képzelni, hogy egy (most már nagyon is közeli) éjszakán arra ébred, hogy átcsaptak a kút pereme fölött. Elképzelte, ahogy a vízbefúltak áradata elborítja a mezőket, és megvadult folyóként rohannak az erdők felé, aztán nekicsapódik a hegyek lábának. Nickolai elgondolkozott azon, hogy vajon mi szállhatna szembe a győzelem reményével ezzel a hatalmas áradással - már ha egyáltalán létezik olyasmi, ami ellenállhat neki. Vajon létezik-e olyan földsánc, ami megállíthatná.
Nem, végül győzni fognak a Gyermekek, és a ragyogó áldozatokból álló áradás. A számok súlya az ő oldalukon állt, és rendelkeztek a kor - a számolatlan idő - adta előnnyel is. És annyira türelmesek voltak.
Nickolai meg volt győződve róla, hogy ő is biztosan az áldozatukká lesz, mint ahogy valaha ők estek neki áldozatul. Rá különösen fájt a foguk. Megjelölték, és kiválasztották. Amikor az áradat végül megindul, amikor ez az álom beférkőzik a való világba, őt learatják. Nickolai nem félt a haláltól (egyszer már volt szerencséje hozzá - legalább). Nem tartott a feledéstől sem. Azonban pontosan érezte, hogy neki az a feladata, hogy az élők között maradjon. Ez az érzés nem valamiféle túlfejlett önfenntartási ösztönből származott, és bizonyosan nem az önérdekből, vagy saját fontosságának tudatából táplálkozott. Nickolai nagyon is pontosan tudta, hogy mi is ő. Ő volt fajtájának utolsó tagja. És ez hatalmas és rettenetes felelősség volt. Tanúja volt mindannak, aminek megtapasztalására senkit sem lenne szabad rákényszeríteni - ahogy egyetlen férfi lemészárolta a testvéreit, a rendjét és a házát. Nem csak a fizikai alakja tűnik el végérvényesen, amikor végül eljön érte a halál - pedig erre az eseményre már régen sor kellett volna kerüljön - hanem a kaszás akkor el fog törölni bizonyos emlékeket, gondolatokat és eszméket, amelyeknek ez a fizikai alak volt a végső tárháza.
Nickolai halálával végérvényesen eltűnik annak a rossz emlékezetű rituálénak az emléke, amelyet Mexikóváros utcái alatt hajtottak végre - és a mészárlásé, ami elpusztította a testvéreit. Halálával feledésbe merülnek a számtalan alakban létező, és változatos csodák, a misztériumok, a jelszavak, a csodák, a titkos pecsétek, Isten rejtett nevei - az évszázadok fáradságos munkájával megszerzett kincsek. Népének öröksége és születéssel járó előjoga.
Halálával eltűnik az utolsó élő emlék is azokról a feledhetetlen szemekről, rettenetes fényükről, amelyeket nem tompított még a halál vagy a sötét vizek sem, amelyek elborították. Győzelmükben a gyermekek szükségszerűen meghalnak majd vele együtt, és az éjszakai remegések - les tremeres - végre lecsillapodnak.
Nickolai elzárta a vizet, és csöpögő testtel kimászott a fürdőkádból. Fájdalmasan tudatára ébredt, hogy egy éjszakával ismét közelebb került ehhez a véghez, és még mindig nem tudja, hogy miként állíthatná meg, vagy akár csak lassíthatná le egy kicsit, a közeledését.

 

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:10
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

A toll bronz hegye karcolva siklott a papíron, és ez az érzés enyhítette a Johnston Foley-ban felgyülemlett feszültséget. A tollhegy kielégítően fogott a papíron. Egyetlen sima, modern papírtípus sem volt képes ehhez fogható teljesítményre. Szakértelem, hagyomány - ezek voltak a művészet esszenciái. Foley számára a toll és a papír szerény mágiája valóságos spirituális rituálé volt. Minden egyes kézzel sajtolt papírlap, mindegyik speciálisan faragott toll egy-egy rituális kellék.
Keze gyakorlottan, és magabiztosan mozdult a papír bal margóját ékítő öt darab túlméretezett betű között. Az elmúlt hét munkájának gyümölcsei. Fentről lefelé olvasva őket a CAEMA név állt össze belőlük - bár Foley eddig képtelen volt bármiféle különleges jelentőséget társítani ehhez a névhez.
A toll sercegése egyetlen pillanatra sem állt meg, amíg Foley el nem érte a lap alját. Cikornyás mozdulattal bőven megszórta porral a nedves tintát.
Aztán várakozott.
Hagyta, hogy hosszúra nyúljon a pillanat, és kiélvezte minden másodpercét. Egy egész heti megvilágosodás teljesedhetett be vagy veszhetett kárba ebben az egyetlen, őrült firkálással töltött percben. Fennkölt pillanat volt. Sok szempontból a népének öröksége volt ez, a Tremereket születésüknél fogva megillető jog. Az évtizedek (sőt, gyakran évszázadok), melyeket a testvérei türelmes cselszövéssel, tervezgetéssel, pozíciók elfoglalásával töltöttek - és amelyek egyetlen éjszaka hazárdjátékában csúcsosodtak ki, amelyet a hatalom és a presztízs megszerzéséért játszottak. Mindent, vagy semmit.
Megfordította a papírt, és gyengéden megkocogtatta az asztal lapján. A mappára finom kék por ülepedett le. Foley egyre növekvő várakozással falta az előbukkanó szavakat:

 

Csendes árny lapul
Toll és papír között
Talán a legősibb pecsét
Mely avatatlan kéztől
Őrzi a művet

Annyi év után
Míg a cseleket, s hárításokat,
A megközelítés módjait lestem
Most mégis nem egy, de száz

Elevent s holtat látok: olvasókat
Szeretőket, riválisokat
Ősi munkákat és mestereket
És én mégis habozok

Mert ha a toll valóban
Hatalmasabb, mint a kard, akkor
Kit vág meg? Talán
Nem írok többé

A vére ismeretlen embereknek
Máris fölbukkan
Az árnyékok közül
Hogy szavakkal és kételyekkel
Szennyezze ezt a lapot.

 

Foley aprólékosan megvizsgált minden egyes betűtalpat, minden ívet, a tíz i betűt koronázó pöttyöket. Tökéletes.
Kihúzta a felső fiókot, és kivett belőle két zsírpapír lapot, és egy manila iratgyűjtőt. Gyors léptekkel odasétált a szoba túlsó végében álló túlzsúfolt iratszekrényhez, és az egészet - az iratgyűjtőben a papír közé rejtett pergament - a CAEMA után betette a „C” betűhöz.
Bárki más számára zavaró - sőt, akár még őrjítő is - lehetett volna ez a rendszer, de Foley-nak nem volt szüksége „rendszerre”. Tévedhetetlen memóriája volt. Éppen ilyen nyugalommal tehette volna az „F” vagy a „Q” alá ezt a papírt, ha úgy tartja kedve. Végeredményben nem számított.
Azonban az ábécé rendezett listája fegyelmet hozott, és Foley nagyra értékelte a fegyelem minden formáját. Az évek során a listák emberévé vált. Kezdetben a listák segítettek neki rendet teremteni egy olyan világban, ahol az entrópia ugrásra készen leste a figyelem lankadásának legapróbb jeleit. Egy őrült, feje tetejére állított világban. Ahol a rémálmok valóságosak voltak, a holtak járkáltak, és a hősök lopott vérrel rajzolták a pentagrammákat.
Évtizedekkel később azonban, amikor a képességei már jóval túljutottak azon a ponton, ahol még szüksége lett volna a listákra, Foley nemcsak hogy folytatta a listák készítését, de valójában megkétszerezett erőfeszítéssel vetette bele magát a táblázatok, és az elszámolások készítésébe. Így akarta a környezetére kényszeríteni azt a tökéletes rendet, ami egy valóban fegyelmezett elme és lélek fizikai visszatükröződése. És rendíthetetlen kitartása nem kerülte el a feljebbvalói figyelmét sem.
Hátradőlt, előhúzott egy újabb pergamenlapot a jobb kezénél álló kupacból és elhelyezte maga előtt a mappán. Egy pillanatnyi gondolkodás után kiválasztott egyet a bal oldalon álló faragott tolltartón elhelyezett kedvenc íróeszközei közül. Ezt a tollszárat nem díszítette semmiféle hivalkodó tollazat, mivel korábbi tulajdonosa egy tarajos sül volt.
A keze sebesen lecsapott a lapra. A szavak, számok, képletek hamarosan szinte elborították a lapot, bár szinte úgy tűnhetett, hogy csak pointillizmusból vetették őket papírra.
Foley nagyon büszke volt arra, hogy mennyire ügyel a részletekre. Az íróasztala az itatóstól, a tintatartótól és a papírlaptól eltekintve makulátlanul tiszta volt. A könyvespolcok, a színezőanyagokkal teli üvegcsék, a ritka faanyagok, az állatkitömők művészetének kiemelkedő darabjai, és egyéb különlegességek szinte dugig megtöltötték a szűkös kis dolgozószobát, ami ennek ellenére sem tűnt rendetlennek.
Minden könyvnek, minden üvegcsének, minden egyes világtalan üvegszemnek megvolt a maga helye, ahonnan csak akkor távolították el, ha Foley-nak szüksége volt rá, és ahová mindig vissza is került.
Éles kopogtatás törte meg a szoba rendezett csendjét.
- Jöjjön be! - szólt ki Foley, és engedte, hogy a nemtetszése kiérződjön a hangjából. Ez a kopogtatás tíz perccel korábban volt esedékes.
Aprentice Tertius Jacqueline lépett be tartózkodóan az aprócska szobába. Felnőtt nő volt, egy akadémikus, akinek az arca egyfolytában egy olyan ember kínjáról árulkodott, aki halandó életében hozzászokott, hogy ellentmondást nem tűrően beszéljen a diákokkal.
Az új, „fogadott” családjában azonban hozzá kellett szoknia, hogy a társadalomban gyakorlatilag mindenki más utasításainak és direktíváinak engedelmeskednie kell. És láthatóan nem viselte túl jól ezt a hirtelen törést.
Személyes elégedettsége - vagy éppen annak hiánya - azonban egyáltalán nem érdekelte Foley-t.
- Késett - mondta kurtán.
- Aaronnak segédkeztem egy... - kezdte a nő.
- Talán magyarázatot kértem?
- Nem.
Foley összevonta a szemöldökét.
- És így kell megszólítani egy feljebbvalót? Jacqueline megmerevedett.
- Nem, Secundus.
Foley nem felelt, csak letette a tollát, és az asztal fölött kimérten összefonta a kezeit.
- Úgy értem, nem, Regent Secundus - javította ki magát sietve a nő.
Foley gunyoros kétségbeeséssel sóhajtott fel. A novícia kellően bűnbánónak tűnt, bár egy Harmadik Körbe tartozó Beavatottnál ilyen illemtani vétségek már nem lett volna szabad, hogy előforduljanak.
Mindig kényes helyzet alakult ki, amikor egy növendék képességei nyilvánvalóan meghaladták azt a szintet, amennyire sikerült megértenie a saját helyzetét. Jacqueline ígéretes jelölt volt, ezt már bebizonyította, azonban a Tremerek nem engedhették meg, hogy repedések keletkezzenek a fegyelem páncélján, ami lehetővé tette, hogy az elszánt ellenállás ellenére a klán ilyen sokáig életben maradjon.
Foley emlékeztette magát, hogy az első adandó alakalommal nyilvánosan meg kell majd szégyenítenie a novíciát. A ma esti rituálé kiváló alkalom lesz rá. Ha pedig a probléma nem szűnik meg, akkor kénytelen lesz azt tanácsolni Regent Quintus Sturbridge-nek, hogy Jacqueline egyszerűen nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. És hogy kénytelen volt végezni vele.
- Az alárendeltektől nem tűröm a bizalmaskodást - mondta végül, és jelentőségteljes szünetet tartott.
- Igenis, Regent Secundus!
Foley csak akkor csúsztatta oda a nő elé az asztalon a papírlapot, amikor úgy találta, hogy elég volt a leckéztetésből.
- A következő héten ezekre az anyagokra lesz szükségem egy bizonyos rituálé során - mondta. - Gondoskodjon róla, hogy 22.-én hajnalban a szentélyben legyenek!
Jacqueline áttanulmányozta a listát. Foley egy pillanattal később kinyújtotta a kezét. Miután felismerte a mozdulat jelentését, a nő vonakodva visszaadta a lapot.
- Ez minden.
Foley figyelte, ahogy a nő kihátrált a szobájából. Nagyon is kielégítőnek találta a szemében felvillanó pánikot, amikor vissza kellett adnia a listát. Több mint elegendő időt biztosított számára, hogy emlékezetébe vésse a papírlap tartalmát. Az ő hibája lesz, ha ezt nem tette meg, és őt is fogják felelősségre vonni miatta.
Természetesen Foley nem szándékozott veszélybe sodorni a közelgő rituálé kimenetelét a nő potenciális alkalmatlansága miatt. 22.-e hajnala elegendő időt biztosít neki ahhoz, hogy átvizsgálja Jacqueline munkáját, és végrehajtsa a szükséges javításokat.
Foley nem felejtette el, hogy végeredményben őt vonják majd felelősségre az alárendeltjei kudarcaiért.
Kezében a listával felállt a székéből, és bement a szentélyébe. A szomszédos szoba, ha lehet, még a külső irodánál is jobban meg volt tömve furcsaságokkal, de a hatás is sokkal hangsúlyozottabb volt, mivel a szentély csak egy fokkal volt tágasabb, mint egy takarítószereknek fenntartott fülke. Emiatt már volt is egy vitája. Tisztában volt vele, hogy a szállás minősége nem takart semmiféle személyes sértést, de azért még fájt neki ez az elrendezés.
A Kamarilla és a Sabbat erői között dúló nyílt háború - és a fejük fölött imbolygó frontvonalak - miatt nem sok időt és energiát fecséreltek a személyes kényelem biztosítására. A jelenlévő összes Tremere energiáira és erőforrásaira szükség volt a védekezéshez. Ez így volt már évek óta, és egyetlen jel sem utalt arra, hogy a közeljövőben javulni fog a helyzet.
Foley gyanította, hogy ejtenie kéne a témát. Végül is egy ilyen tekintélyes kápolnába már maga a kinevezés is igen jelentős dolog. A Five Boroughs kápolna - vagyis a FBK, ahogy a kápolnák közötti feljegyzésekben hivatkozni szoktak rá - híres volt az egyedi lehetőségeiről. Ez a név mindig a legelső helyen szerepelt a klánon belül előléptetésre váró jelöltek listáján. Azonban miután jobban megvizsgálta a dolgot, Foley-nak be kellett látnia, hogy a legtöbb ilyen előléptetés a harctéri típusba tartozott.
A Five Boroughs egyike volt azon kevés helyeknek az országban, ahol a tyúkudvarba szabadult héják nyíltan gyakorolhatták mesterségüket. Foley már számtalan önjelölt csatamágus, tűzvarázsló, asztrálharcos és egyéb torzszülött affektálását viselte el, akik mindössze golyófogónak voltak jók az előretörő Sabbat horda útjában. Azonban azt követően, hogy a Sabbat az ország déli részében sikereket ért el, a klán héjái közül egyre többen és többen inkább Washington D.C.-t választották. A frissen érkezettek közül néhányat az a kitartó híresztelés vonzott ide, hogy a bizonytalan helyzetéből kifolyólag ez a kápolna nem ragaszkodott olyan szigorúan a Harmadik Tradícióhoz - és könnyebben lehetett engedélyt kapni arra, hogy másokat öleljenek be a klánba.
Nevetséges - gondolta Foley. Vajon hogyan kaphatott szárnyra, és erősödhetett meg ennyire egy ilyen valószínűtlen mese? Véleménye szerint a recepthez kellett egy rész vágyakozás, és két rész abból a tényből, hogy soha nem találkoztak még Aisling Sturbridge-el. Ha ismernék az igazságot - és Foley-nak nem olyan volt a természete, hogy megfelelő kárpótlás nélkül megváljon egy az igazsághoz hasonlóan illékony, árucikktől - akkor tisztában lennének vele, hogy a Five Boroughs kápolnába teljesített szolgálata során egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy bárkinek engedélyt adtak volna ivadék nemzésére. Egyetlen egyszer sem.
A fura - egyesek szerint talán perverz - hagyomány ellenére áthelyezés útján folyamatosan érkeztek a kápolnában a novíciák az Egyesült Államok területén elszórt testvérházakból.
Foley gyanította, hogy hálásnak kellene lennie. Éppen ez a felfordulás volt az ok, amiért szükség volt az ő jelenlétére is.
A Five Boroughs amolyan különlegesség volt, a régebbi korok relikviája. Foley-t mindig egy középkori kolostorra emlékeztette, amikor a rend világi hatalma csúcsán volt - amikor egy befolyásos ház apátja feudális uralmat gyakorolt a környező vidék fölött. Az FBK pontosan ilyen kiváltsággal rendelkezett. Valószínűleg ez volt a legtekintélyesebb kápolna az Egyesült Államokban, amelyik nem adott otthont egy előkelőségnek a klánból - egy nagyúrnak vagy egy pontifexnek. Az országban sehol máshol nem kapott volna ilyen szabad kezet egy egyszerű régens.
Egy egyszerű régens. Foley felhorkant. Ő egy egyszerű régens volt. Nem számít. Ha bármelyik másik kápolnába nevezik ki, akkor annak ő lenne a vezetője. A Five Boroughs egyike volt azon kevés kápolnáknak, amelyekben két régens is szolgált: ő maga, mint Regent Secundus, és a fölöttese, Aisling Sturbridge. Nem ez volt a megszokott eljárás a klánon belül, de ahogy arra Sturbridge többször is - és dühítő sikerességgel - rámutatott a fölötteseik előtt, az FBK sem volt egy megszokott kápolna. A dolgok itt egyszerűen másként működtek.
Végül is nem volt annyira nagy sértés, hogy alárendelt régens volt. Volt idő, amikor maga Sturbridge is alárendelt régens volt. Azt mondják, hogy az ő fölöttesét a kápolna védelmező falain kívül váratlanul meglepte a Sabbat. Micsoda szégyen!
Semmi nem biztosította, hogy Sturbridge-el nem történhet ugyanilyen szerencsétlenség - egy éjszaka, amikor egyedül vagy külföldön van. Mint például ma éjszaka. Foley tökéletesen tisztában volt azzal, hogy fennáll a lehetősége, hogy a nagyon is kiérdemelt előléptetés egyszerűen az ölébe pottyan. Úgyhogy megpróbálta visszatuszkolni sértettségét a megfelelő fülkébe, bár ebben az igyekezetében nem járt tökéletes sikerrel. Valószínűleg Sturbridge lakhelye sem tágasabb, mint az övé. Természetesen nem tudott teljes bizonyossággal nyilatkozni ebben a témában - még soha nem kapott meghívást a régens személyes termeibe.
Az ingatlanok korlátozott mérete talán nem is okozott volna ilyen nagy problémát, ha nem társul hozzá még a megnövekedett népesség nyomása is. A kápolnához rendelt növendékek, segédek, mesterek, és adeptusok mindegyike a kapukat döngető Sabbat miatt kénytelen volt házon belül berendezkedni.
Sajnálatos módon ennek az lett az eredménye, hogy Foley kénytelen volt kellemetlenül közel élni és dolgozni a Jacqueline-hez, Aaronhoz és a többiekhez hasonló egyszerű novíciákhoz.
Az általános nézet szerint a Kamarilla frakció alá rendelt kápolna stratégiai értéke bőven kárpótolt négyzetméterbeli hiányosságaiért.
- Csak ennyi hely van a Barnard College és a Harlem folyó között - felelte neki Sturbridge, amikor egy alkalommal előhozakodott a zsúfolt lakrészek ügyével.
Ez a furcsa és sommás visszautasítás elvette a bátorságát attól, hogy megkérdezze, miért nem terjeszkednek más irányokba.
Az egyik furcsaságokkal zsúfolt polcról Foley elővett egy szerény, fából készült dobozt - éppen csak egy ékszerdobozka méretűt - ami jelenlegi megszállottságának tárgyát rejtette.
A Jacqueline-ra bízott előkészületek csak kis részét képezték azoknak a folyamatban lévő erőfeszítéseknek, amelyeknek az a célja, hogy megfejtse ezt a kis rejtélyt. Foley nem kedvelte a rejtélyeket.
A ládikó a fedelének egyetlen apró, gyöngyházból készített liliom formájú berakástól eltekintve dísztelen volt. Foley a tenyerébe rejtette a dobozt, és az így létrejövő árnyékban a díszítés halványan, tejszerűen derengett.
Kitűnő! - gondolta. Még mindig aktív.
Biztos kézzel nyitotta fel a fedelet, és nemezzel borított belsejében egy játékgolyó méretű féldrágakő pihent. Egy nagyjából gömb alakú, szépen fényezett kvarckristály. A sarkok kivételével - ahol két fekete kör helyezkedett el - a színe egyenletes füstös vörös volt. Az északi pólus sima, és hibátlan volt, míg a déli enyhén érdes. Foley képtelen volt bármiféle mintázatot felismerni a kő kidudorodásaiban.
Nem számított rá, hogy ez a kövecske valaha is érdemes lesz a figyelmére.
Több évvel ezelőtt kapta a követ Sturbridge-től, azzal az utasítással, hogy végezzen kísérleteket rajta. Azonban a kísérletek pontos természetét soha nem határozta meg. A kőben volt valami halvány rezonancia, de ilyesmit tapasztaltak már számtalan csecsebecsénél, játékszernél és nyilvánvaló hamisítványnál, amelyek valahogy a Tremere klán birtokába kerültek.
Foley végzett néhány előzetes kísérletet, de nem járt sikerrel, úgyhogy hamarosan félretette a kövecskét. Azóta nem is gondolt rá, hacsak nem lenézően - mert egy féldrágakő valóban drága helyet foglalt a polcán.
Azonban három héttel ezelőtt minden megváltozott.
Amikor belépett a szentélyébe, az elővigyázatosságból elhelyezett pecsét fel volt törve, és a fedél nyitva állt.
Mennyire borzalmas volt még csak a gondolata is annak, hogy valaki hozzányúlt a dolgaihoz! Tisztátalanság! Erőszak! Sőt, merénylet!
Foley már három novíciát is megkorbácsoltatott csökönyösségükért, amikor a következő éjjel a dolog megismétlődött. A kápolnában senki nem lett volna annyira ostoba, hogy így kigúnyolja, miután ilyen nyilvános módon juttatta kifejezésre nemtetszését, így hát kénytelen volt várni és figyelni. Minden egyes éjszakán többször is ellenőrizte a követ, és minden vizsgálat után újra lepecsételte a dobozt. Eltekintve a visszamaradó energiák szokásos gyengülésétől hetekig semmi sem változott. Aztán az elmúlt éjszaka a kő hirtelen ismét felragyogott, és a gyöngyház ragyogásából ítélve még ma éjjel is izzott az energiáktól.
Szabad szemmel természetesen ennek semmi jelét nem lehetett észrevenni. Foley azonban most már fenntartások nélkül bízott a kis dobozban. Jó oka volt azt hinni, hogy a dobozt Versailles-ből menekítették ki alig néhány nappal azelőtt, hogy a dolgok menthetetlenül véres és ocsmány fordulatot vettek volna.
A listát, amelyet Jacqueline-nak mutatott, egy sekély rézedényre fektette a munkaasztalon, aztán gyufát gyújtott, és addig tartotta a pergamen széléhez, amíg a szélei megfeketedtek és feltekeredtek. Már nem volt szüksége a listára, csak elvből kérte vissza.
Mielőtt a papír végleg elhamvadt volna, gyorsan levett egy elvékonyodó lila gyertyát az egyik polcról, és meggyújtotta a lista lángjánál. A gyertyát szintén saját maga készítette. A hétköznapi szemlélő csak abból tudta volna megállapítani, hogy a gyertyát gondos kézi munkával készítették, hogy a kanóc a teljes hosszán végigfutott, és kibukkant a talpánál.
A gyertya lángra lobbant, és az olvadó viasz halvány mézillatot árasztott. Egy pillanattal később a kanóc alsó vége megmagyarázhatatlan módon lángra lobbant. Foley forgatni kezdte a gyertyát, és hagyta, hogy a láng felpuhítsa a talpánál a viaszt, mielőtt egyetlen gyors mozdulattal beledöfte volna a munkaasztal északnyugati végéből kiálló tüskébe. A tüske körül megkeményedett viaszkupacok tanúskodtak az éjszakák óta folyó éber kísérletezgetésről.
Ismét a doboz felé fordult, és közben már ki is ejtette a megfelelő ráolvasás első szótagjait. Az egyik elsüllyesztett fiókból előhúzott egy keskeny ezüstből készült szikét. A bal kezének ujjait lassan átfuttatta a gyertya lángján - nem égette meg, de kételkedett benne, hogy a keze munkája ugyanilyen kíméletes lenne valaki mással, aki megpróbálja ezt utána csinálni.
Egyetlen határozott mozdulattal megvágta az ezüstszikével a középső ujjbegyét, és figyelte, ahogy kiszivárog a vér, aztán a vöröslő cseppecske összegyűlik, felduzzad, és végül a gyertya lángjába zuhan. A tűz mohón elnyelte, és egy levegőnél nehezebb olajos fekete füstgomolyt bocsátott ki magából. A pára tekeregve, bágyadtan csorgott lefelé a gyertya mellett, végül a csápok habozva átsodródtak a munkaasztalon, és lebuktak az asztal széléről.
Foley pontosan az asztal közepére helyezte a dobozt, és - a mutató ujjával - felemelte a fedelét.
A gyertya lángja megingott, és felsziszegett. Mintha a láng meghajolt volna az élettelen vörös kő jelenlétében.
Foley elővett egy hosszú, finom mívű ezüstcsipeszt, és lágyan felcsippentette a nemezen pihenő ékkövet, majd határtalan türelemmel közelíteni kezdte a lánghoz.
Húsz hüvelyk a távolság. Semmi változás. Tizenkilenc. Tizennyolc. Tizenhét. Tizenhat.
A láng megingott, mintha erős szélbe került volna, de nem volt hajlandó kialudni.
A gyertya szemmel láthatóan fogyott, és a viasz úgy futott le az oldalán, mintha hatalmas erőfeszítéstől izzadna. Tizenöt. Tizennégy. Tizenhárom...
Ott!
Foley azt várta, hogy a gyertya lángja hirtelen feladja a harcot, és az összeomlás halk pukkanásával kialszik. Ugyanezt a kísérletet már többször elvégezte az elmúlt éjszakán, és mindig szinte azonos eredményeket kapott. Az egyetlen változó dolog a távolság volt, ahol a kő kioltotta a törékeny lángot. Ez a távolság - és ezzel együtt az ékkő rosszindulatú kisugárzása - éjszakáról éjszakára növekedett.
Foley azonban arra nem számított, hogy a gyertyaláng hirtelen és megmagyarázhatatlanul elfordul kilencven fokkal. A konok lángfoszlány hosszirányban nyújtózott el a kanóctól, mintha egy hatalmas csapás taglózta volna le. Az oldalán fekve a villódzó könnycsepp alakú, apró lángocska leginkább egy parányi parázsló szemre hasonlított. Foley kétszer is pislogott, és így próbálta elűzni az illúziót, de nem járt sikerrel. Helyette az a kellemetlen benyomása támadt, hogy a pislákoló szem visszakacsintott.
A láng szívében most már sötétség honolt. Egy alattomosan összeszűkülő pupilla. Foley azon kapta magát, hogy akaratlanul közelebb hajol a gyertyához. Közelebb.
A láng most már nem húzódott el a kezében tartott kőtől. Sőt, éppen ellenkezőleg: mintha duzzadni kezdett volna a várható érintés, a régen várt újraegyesülés reményében. A sárga szem sistergett, és viszkózus viaszkönnyeket hullatott. Foley úgy érezte, mintha elnyelné, elemésztené a rosszindulatú tekintet. Képtelen volt elszakítani tőle a szemét. A jobb keze ügyetlenül csapkodott, mintha minden érzés eltűnt volna a végtagjából. Markolászva kotorászott toll és papír után.
Miután, mintegy véletlenül, Foley rábukkant a keresett tollra, kétségbeesetten reszkető kézzel lecsapott. Vadul jegyzetelni kezdett. Az őrült sorok letántorogtak a papír széléről, és a toll finom bronz hegye kínkeservesen mélyedt bele a munkaasztal lapjába.

 

1999. július 18., vasárnap, hajnali 3:45
Morningside Heights
New York városa, New York

Sturbridge átcsörtetett a lassan szétfoszló látomás maradványain. A bonyolult misztikus szerkezetek körülötte mindenfelé megfutottak, és elmázolódtak, mint a vízfesték. Az élénk képek és a ráolvasások, amelyek fenntartották a rituálét, lágy esőként zuhogtak körülötte, és tócsákba gyűltek a lábainál. Dühösen átgázolt a tócsákon, és minden egyes lépéssel közelebb jutott az egyre ismerősebb területekhez, ahol tovább trappolhatott. Az olvadozó látomás topográfiája átadta a helyét az utcai lámpák olajos tócsákban visszatükröződő szivárványainak.
A kora reggeli esőpermetben a Morningside Heights a későig nyitva tartó kávézók morajától eltekintve csendes volt. Sturbridge érezte, ahogy a morajra válaszul a szájpadlásából előfurakodik a finom és halálos agyarak hegye.
Valahol mélyen az éhség felnyitotta egyik álmos szemét, nyújtózkodott, és nekifeszült a béklyóinak. Sturbridge durván félretolta. Sokkal inkább volt dühös, mint éhes.
Sokkal inkább dühös - ismételte meg magában, mintha meg akarná erősíteni a meggyőződését.
Most már nem tart sokáig. A ködös esőben már kirajzolódtak előtte a Barnard College épületeinek ismerős körvonalai. Hamarosan hazaér. Ők pedig kétségtelenül várni fognak rá.
Bárcsak ne várnának rá!
Képes lett volna szinte bármivel szembenézni, kivéve az aggodalmas kifejezéseket az arcokon. Volt idő - ó igen, ismerte el magában, még száz év sem volt képes elhalványítani azoknak az emlékeknek az elevenségét - amikor örömmel fogadta az aggódó pillantásokat a családtagjai arcán. Amikor szinte udvarolt értük. Amikor elmaradt még egy pár órát, csak hogy lássa azt a múlékony, aggodalmas kifejezést az anyja arcán. Mielőtt ez a kifejezés beleolvadt volna a harag és a sértettség élesebb vonásaiba.
De ez már nagyon régen volt - emlékeztette önmagát. Egy emberöltővel ezelőtt.
Most már volt egy új családja. És ennek a családnak az „aggodalmát” nagyon is jogosan félték még a halhatatlanok udvaraiban is.
Nem, ő a régensük volt. Erős lesz. Tartózkodó. Támadhatatlan.
És dühös. Csak dühösnek kell maradnom - gondolta magában.

 

A többiek azonnal ott teremtek, pedig az ajtó még be sem csukódott a háta mögött. A szavaik úgy tekeredtek köréje, mint megannyi meleg takaró. Az aggodalom hullámai úgy nehezedtek rá, mint a kezébe nyomott gőzölgő csésze kakaó súlya. Milyen könnyű lett volna belesüppedni üdvözlő aggodalmuk nyugalmába.
Nem! Összpontosítanom kell! Azok a Sabbat anyaszomorítók! Hogy merészelték?!
Legyintett a karjaival, és úgy szórta szét a novíciákat, mint egy csapatnyi dögevő madarat.
- Jacqueline, hol a pokolban volt? Az utóbbi két hétben, amióta izoláltuk annak az átkozott Koldun varázslónak a fészkét, minden egyes éjszaka ezen a rituálén dolgoztunk. És ma éjjel, amikor végre sor kerül a leszámolásra, maga hirtelen elhanyagol egy elsődleges fontosságú kötelességet.
- Amikor kimegyünk, hogy azzal megvívjunk, akkor mindannyian megyünk. Csak azért, mert én vagyok az, aki kimegy a lővonalba, még nem jelenti azt, hogy kivehet egy szabadnapot. Megértette, amit mondtam?
- Igenis, Regentia, de Secundus Foley hívatott, hogy...
- Foley!
- Megbocsát, Regentia - tolakodott előre fontoskodva a tömegben a secundus. - Pontosan úgy történt, ahogy a lány mondja.
Foley zavartan csipkedte a köpenye ujját. Ingerült volt, zilált, és figyelmetlen. Sturbridge észrevette, hogy a köpeny ujja alól kikandikáló ing ujja könyékig tintafoltos volt. A másik keze súlyosan összeégett, és szinte teljesen megfeketedett.
- Ön nincs jól.
Ez nem kérdés volt.
Foley visszahúzta a kezét a köpenye ujjába. - Semmiség. Később majd beszélünk róla. Voltak bizonyos... fejlemények.
- Most beszélünk róla! Ön egyedül engedte csatába a novíciákat. Tartozik nekik egy magyarázattal. Tartozik nekem egy magyarázattal.
- Bár megkérdőjelezhetném, hogy valóban ez lenne a megfelelő hely és idő egy ilyen kényes - ennyire személyes - kérdés megvitatására, mégis maradok a régensem jó és alázatos szolgája. A szentélyemben tartózkodtam, és bizonyos tevékenységeket folytattam, amelyek elengedhetetlenek a ház jólétét illetően. A novíciák pedig végképp nem voltak egyedül. Johannus és Heléna bizonyosan könnyedén képesek irányítani a novíciákat a rituálé előkészületi szakaszában, amíg én magam is csatlakozni tudok hozzájuk. Fenntartás nélkül megbízom a képességeikben. Őszintén, hölgyem, ennyire agyonkényezteti őket? Végül is ők már adepti...
- Támadás érte a kápolnát?
Foley türelme egyenértékű volt a nő türelmetlenségével.
- Ettől nem kell tartania, hölgyem. A külső védművek...
- Akkor tűz? Beomlott egy járat? Földrengés?
- A külső vonalak biztonságosak voltak.
- Akkor valami más nem biztonságos. Talán egy kém. Rábukkant egy kémre a sorainkban?
Az összegyűlt novíciák soraiban valaki idegesen felnevetett. Foley félig hátrafordult, elcsípte az illető tekintetét, és magában meg is jegyezte, hogy ki volt az.
- Természetesen nem, hölgyem. Itt mindenki megingathatatlanul hűséges. Önhöz, ehhez a házhoz, Bécshez és a piramishoz. Efelől nyugodt lehet - nyugtatta a régensét Foley. - Ön kimerült, ennyi az egész. És mi feltartjuk itt a bejáratnál. Micsoda szégyen!
A Regent Secundus odafordult a legközelebbi novíciához.
- Micsoda szégyen! Vissza a domiciliumba! Mindenki!
Tett egy széles mozdulatot, és akaratlanul felfedte sérült kezét. Sietve ismét visszahúzta.
- Secundus! - Sturbridge hangjának éle megtorpanásra késztette a visszavonuló novíciákat. - Milyen természetű volt a vészhelyzet, ami ma éjjel feltartotta Önt?
Foley kelletlenül megfordult, és fojtott hangon válaszolt:
- A régens bizonyosan tisztában van azzal, hogy miféle kényes feladat foglalja le mostanában az éjszakáimat. Remélem, azzal is tisztában van, hogy miért is életbevágóan fontos, hogy ne itt beszéljük meg ezeket az ügyeket.
- Nem emlékszem a feladat mibenlétére.
- Kérem a régensemet, hogy bocsásson meg nekem! Ez az én gyarlóságom. Mindig feltételezem, hogy a környezetemben mindenki osztozik a lelkesedésemben a mnemonikus művészetek iránt. Hölgyem bizonyosan emlékszik, hogy nem csak hogy engedélyezte a - és itt a hangja összeesküvő suttogássá halkult - megbeszélésünk tárgyát képező tárggyal kapcsolatos vizsgálódásaimat, de azt is mondta, hogy ez az ügy a legmagasabb prioritást élvezi.
Foley meglehetősen elégedett volt magával. Nagyban megkönnyítette Sturbridge dolgát. A férfinak egyedülálló tehetsége volt ahhoz, hogy őrjítően dühítő legyen. A régens már többször látta, ahogy alkalmazza ezt a tehetségét. A férfi képes volt másodpercek alatt porrá zúzni a riválisai leggondosabban kitervelt konspirációt is mindössze azzal, hogy pontosan a legrosszabb pillanatban billentette ki az egyensúlyából az ellenfelét. Sturbridge régensi szolgálata alatt már korán felismerte ennek a képességnek a hasznát, és Foley gyorsan felküzdötte magát a parancsnokhelyettes irigyelt székébe.
- Mondtam olyasmit, hogy az Ön csecsebecséje elsőbbséget élvez a személyes biztonságommal szemben vagy a saját hatáskörében határozta ezt el?
- Hölgyem! - dadogta Foley. - Én soha... nem állt szándékomban arra utalni, hogy...
- Tegyük félre... egy időre a személyemet veszélyeztető viselkedését!
Még a legifjabb novícia is tisztán kihallotta a régens szavaiból, hogy erről a tévedésről számot kell majd adnia. Személyesen és négyszemközt.
- A régens igazán nagylelkű! - felelte Foley, és megadóan meghajtotta a fejét.
- De itt van még az a tény is, hogy félrevezetett egy novíciát... és én nagyon komolyan veszem az ilyen ügyeket. A Providence szerződés nagyon is világosan beszél az ilyen törvénysértések esetén alkalmazandó büntetésekről.
A kápolna tagjai csak nagyon ritkán ismerték a törvény betűjét. Sturbridge még abban is kételkedett, hogy a jelenlévő két mester hallott volna a Providence szerződésről, nemhogy beleolvastak volna a rendelkezéseibe. Csak egy régens, vagy egy erre specializálódott tudós rendelkezhetett akár csak érintőleges ismeretekkel is a témával kapcsolatban.
Egy pillanatig mintha fontolóra vette volna a dolgot.
- Meglátásom szerint három megfelelő ítélet létezik.
Szó sem esett perről, védelemről, kérelemről - csak a büntetésről. Egyedül a régens felelőssége volt, hogy értelmezze a melléktörvények, rendeletek, egyezmények és precedensek összetett rendszerét, amelyek felépítették a Tremerek törvényeit. A kápolnán belül gyorsan és határozottan járt el minden látszólagos törvénysértés esetében. A régens nem a törvényt szolgálta - ő igazságot szolgáltatott.
Sturbridge a bal kezének ujjain számolta le a lehetséges ítéleteket.
- Az első a Csend általi vezeklés. A secundus alá kell vesse magát a novíciát félrevezető nyelv - tűz általi - eltávolításának.
Feltartotta a második ujját, hogy elejét vegye a közbevetéseknek.
- A második a Szolgálat általi vezeklés. A secundus magára kell vállalja három új beavatott irányításának és oktatásának a felelősséget a noviciátus mind a hét körén keresztül.
- A harmadik az Áldozat általi vezeklés. A secundus le kell mondjon a szenvedélyének tárgyáról, ami miatt eltávolodott a közösségtől, és ami a magányos végzete felé sodorta - a csecsebecsétől, amelyet a gyülekezet - talán meggondolatlanul - bízott a gondjaira.
A kő említésére a vádlott felkapta a fejét. Nem tudta elég gyorsan az uralma alá vonni az arcvonásait ahhoz, hogy minden egybegyűlt számára tisztán láthatóvá ne váljon az arckifejezésében tükröződő kihívás. Azonban gyorsan összeszedte magát, békítőleg mormolt valamit a régens bölcsességéről, és hátrált egy féllépésnyi távolságot.
- Jacqueline, mivel maga a sértett fél, magának kell döntenie a secundus büntetésének mibenlétéről!
A novícia arcán a rémülethez közeli kifejezés suhant át. Sturbridge ügyet sem vetett rá.
- De kérem, Regentia! - dadogta Jacqueline - én csak egy egyszerű novícia vagyok. Hogyan ítélkezhetnék a secundus fölött?
- Az ítéletet in loco Regentia hozza meg, helyettem - mosolygott jóakaratúan Sturbridge a novíciára.
Ó igen, ez az ifjú is kemény leckét kell kapjon ma éjjel. Egy leckét a rangsorról.
- Csönd, szolgálat, vagy áldozat? Válasszon!
Javára legyen mondva, hogy Jacqueline csak pár pillanatig fészkelődött, mielőtt összeszedte volna a bátorságát.
- Én... én kegyelmet adnék, ha az űrnőmnek nincs ellenére.
Sturbridge elmosolyodott. Erre a novíciára oda kell majd figyelnie.
- Semmi sem tenne boldogabbá! Azonban a törvény nem elégszik meg a könyörületességgel. Választani fog, mégpedig most!

 

1999. május 23., vasárnap, hajnali 4:50
Külvárosi házikó
Cincinnati, Ohio

A tisztára forrázott, és nedvességtől csöpögő Nickolai lekuporodott az ágy szélére. Ügyelt rá, hogy elkerülje a vértócsákat, amelyek még mindig ott éktelenkedtek a matracon. Megpróbálta rákényszeríteni a gondolatait, hogy a következő lépésre összpontosítsanak, de azok elkerülhetetlenül visszafelé vezették őt.
Egészen mostanáig a lépései ösztönösek voltak - hanyatt-homlok menekült a mészárlás helyszínétől - menekült a Mexikóváros alatti szentségtelen romoktól. Nickolai egyetlen célja az volt, hogy a lehető legjobban eltávolodjon a túlságosan is eleven rémálomtól. Ha ismernék az igazságot, akkor sem tudta volna megmondani, hogy nem túl késő már amúgy is.
Fogalma sem volt róla, hogy milyen sokáig feküdt öntudatlanul a romok alá szorulva. Talán csak néhány órára veszítette el az eszméletét, de az is lehet, hogy több éjszakát hevert ott. Abban sem lehetett biztos, hogy nem süllyedt mélyebb torporba, ahogy a szétzúzott teste küszködve próbálta megjavítani önmagát. Ha pedig ez történt, akkor az elvesztett időt nem éjszakákban, hanem hónapokban, vagy akár években lehetne mérni.
Túl hosszú - gondolta. Túl késő.
Ébredéskor vadul marcangolta az éhség, de nem mert még annyi időre sem megállni, hogy vadászhasson. Gyalog kelt át az Egyesült Államok határán, és még a legártalmatlanabb halandókkal is kerülte a találkozást. Ha bármilyen aprósággal magára vonja a figyelmet, az könnyedén az életébe kerülhetett volna - meggyorsítva a felfedeztetését és a pusztulását.
Egy kissé merészebbé vált miután átjutott a határon. Engedélyezte magának, hogy időnként étkezési és utazási céllal elragadjon egy-egy arra járó motorost. Lassacskán sikerült egy vékony, de lényeges gátat vonni vérből és távolságból önmaga és a nyomában loholó rémálom közé.
Ironikus - gondolta. Csak a barbár ragadozás után kezdett felülemelkedni a pusztán állati ösztönök követelődzésein. Mintha a racionálisabb, civilizáltabb gondolatai csak azután bírtak volna a felszínre törni, hogy kielégítette ezeket az elemi, bestiális szükségleteket.
Irónia. Csak egy halandó fogalom. A katasztrófa óta ez volt az első alkalom, hogy a gondolatai az étkezés és a menekülés szintje fölé emelkedtek. Nickolai úgy érezte, mintha hazatérne. Mintha valami módon túlélhetné ezt az egészet.
Lassan, hogy ne provokálja a bestiát, elkezdte uralni vakmerő menekülését. Most először észlelte a környezetét. Valahol az Egyesült Államok délnyugati sivatagaiban volt.
Ahogy az értelem lassan visszatért, Nickolai rémülten vette észre, hogy az élőholt lét megszokott mérföldköveit érinti. Növekvő rettegéssel tapasztalta, hogy a léptei a jól ismert gyülekezőhelyek, a kápolnák, a hatalommal telített helyek felé vezették, amelyek népe örökségét képezték. És ez szinte elég volt ahhoz, hogy ismét a bestia ölelő karjai közé taszítsa. Vakon elmenekült. Számára most semmi sem volt veszélyesebb a megszokottnál, és az ismerősnél. Ami elpusztította a testvéreit - bármi legyen is az - biztosan fel fogja kutatni a túlélőket. Ez lesz az első hely, ahol keresni fogja őket, feltéve, hogy a szökevények közül bárki is haza fog térni.
Több éjszakán át tartó menekülés után - amikor folyamatosan hátrafelé nézegetve kereste az üldözők nyomait - Nickolai először érezte eléggé biztonságban magát ahhoz, hogy elbújjon. Ez a cincinnati hotelszoba nagyon messze állt az otthon kényelmétől, de talán éppen ez volt az oka annak, hogy a kedvére valónak találta.
És még itt, félkontinensnyi távolságra a menekülés okától, még itt sem volt elég távol. És kételkedett abban is, hogy valaha is elég távol lesz. A fejét rázva űzte el ezeket a gondolatokat. A pragmatikumra kell összpontosítania.
Az első, amit meg kell tudnia, az lesz, hogy pontosan kiket kell elkerülnie. A Tremere ház bármely tagjával való találkozás nyilvánvalóan egyenértékű lenne a halálos ítéletével. A piramis rabszolgái nem rajongtak a Goratrix ház varázslóiért.
Nickolai mérlegelt. Ennek ellenére lehetnek még mások, akikkel felvehetne a kapcsolatot. Mások, akikkel egy vérből való volt, de akik nem tartoztak a piramishoz. Menekültek, lázadók, zabigyerekek, számkivetettek.
Ismét úgy találta, hogy ezek a gondolatok visszavezetik népe örökségéhez. Ha találna egy növendéket, egy örököst, akkor házának tudása talán nem tűnne el teljesen a föld színéről.
Gyötrelmes óvatossággal nekilátott, hogy összegyűjtse az eszközeit.

 

1999. július 18., vasárnap, este 10:45
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Foley aprólékos gonddal készült fel. Gondosan szemügyre vette a munkaasztalon felsorakoztatott eklektikus eszközöket, de az elméje nem volt hajlandó arra összpontosítani, amit a kezei csináltak.
A gondolatai még most is a tegnapi megszégyenülés körül jártak, amit a Nagycsarnokban kellett elszenvednie. A fejében Sturbridge szavai visszhangoztak. Csend? Szolgálat? Áldozat?
A „megtorlás” sokkal pontosabb lett volna. Nem sok bosszantóbb dolog volt annál, mint amikor a közvetlen felettese nem áll ki az ember mellett - és ráadásul egy ilyen nyilvános helyzetben. A szemei égtek az emlékektől.
Nem számít! Gyorsan és biztosan visszaállítja majd a fegyelmet. Már maga a gondolat is, hogy egy novícia - egy egyszerű novícia - veszi a bátorságot, és ítéletet mond fölötte!
Gondoskodni fog róla, hogy megtanulja, hol a helye. Így, vagy úgy, de gondoskodni fog róla.
Három új beavatott - gondolta bánatosan. Legalább egy évszázadot vesz igénybe, hogy egyetlen újszülöttet átvezessen a noviciátus mind a hét körén. Ha pedig a tanulónak nincs erős háttere a hétköznapi mágiában, akkor ez az idő inkább két évszázad lesz. Attól pedig Isten mentsen, hogy egy olyan gyereket sózzanak rá, aki jártas az okkultizmusban - már az is három évszázadába kerülne, hogy kijavítsa a kárt.
Elveszett, pocsékba ment évszázadok. Ha volt valami, ami vigaszt nyújtott Foley-nak a jelen körülmények között, akkor az a tény volt, hogy nem emlékezett egyetlen novíciára sem a Five Boroughs kápolnában töltött idejéből, aki elég sokáig élt ahhoz, hogy a noviciátus hét körén keresztül eljusson a segédek irigyelt pozíciójába.
Foley véleménye szerint a legfontosabb előny, ami ennek az irigyelt rangnak az eléréséből származott, az volt, hogy a segédet azonnal áthelyezték egy másik kápolnába. A hivatalos magyarázata ennek az eljárásnak az volt, hogy a diáknak így lehetősége nyílik különböző tanárok eltérő nézeteiből profitálni a mesteri szint felé vezető rögös ösvényen. A valódi ok a secundus szerint az lehetett, hogy a régens így nem tudott egy túlságosan erős és hűséges követőkből álló helyi hatalmi bázist kiépíteni.
Hirtelen felötlött benne egy gondolat - egy furfangos, és kellemes gondolat. Ebből a szempontból eddig még nem vizsgálta meg jelenlegi hányattatásait. Ostobának érezte magát, amiért nem látta át korábban a helyzetet.
A kizárólag az ő gondoskodására bízott három novíciával értékes lehetőséghez jutott - megkapta a nyersanyagot egy frakció, egy hatalmi tömb megalapításához. Természetesen már voltak szövetségesei és ügynökei szerte a kápolnában, de a mentor-novícia kapcsolat ennél sokkal nagyszerűbb kötelék volt. Ez volt a legközelebb az atya-gyermek misztikus kapcsolatához, amit engedélyeztek a kápolna falain belül.
A tervek máris kezdtek körvonalazódni, letisztulni, és kikristályosodni. Azonnal neki is lát. Holnap éjjel az lesz az első dolga, hogy petícióban kérelmezi a három közül az első diákot Sturbridge-től. A régens nem fogja visszautasítani.
A gondolatai azonnal visszatértek Jacqueline-hoz. Ő igen - gondolta - ő megteszi. Nem számít, hogy az öntelt vakarcs már néhány évtizede másnak a növendéke. A ranggal végül is járnia kell néhány előjognak.
Gondoskodni fog róla, hogy az új tanulója megkapja jutalmát a nehéz döntésért, amit meghozott.
Foley elégedetten dudorászva tért vissza az előkészületekhez.
Ma éjjel öt gyertya égett a munkaasztalon. Egy újabb saját kezűleg készített kétkanócos gyertya égett az asztal északnyugati végében. Mind a négy sarkalatos pont egy-egy széles fogadalmi gyertyával büszkélkedhetett: arany kelet felé, vörös délre, kék nyugatra és zöld északra. Pontosan középen feküdt a liliomdíszítésű dobozka, amelyben ott hevert a titokzatos füstös vörös ékkő.
A jobb kezénél egy fekete zsírkrétát helyezett készenlétbe. A gondosan patyolattiszta pólyába bugyolált bal kezével sikerült megragadnia a finom ezüstcsipeszt. Foley nem szándékozott hagyni, hogy ezúttal is meglepjék. Emlékezetében kínos részletességgel legalább tucatszor lepergette a múlt éjjeli félresikerült rituálét.
Felkészületlen volt, és a kísérlet veszélyesen kicsúszott az irányítása alól. Még most sem tudta biztosan, hogy pontosan mi vágta el az egyre erősödő misztikus visszacsatolást a gyertya és az ékkő között, és száműzte ezzel a rosszindulatú sárga szemet, amit akaratlanul megidézett.
Lehetségesnek tűnt, hogy az izzó szemgolyó egyszerűen elhasználta az üzemanyagot. A gyertya csonkig égett, mire ismét magához tért, és az acéltüske dacosan meredt elő a sárgával csíkozott lila viasztócsából.
Az is lehetségesnek tűnt, hogy elájult, és a kapcsolat a szemmel akkor szakadt meg, amikor az ékkő kicsúszott a kezéből. Lázas keresés után végül a földön bukkant rá kincset érő tulajdonára. Bizonyára legurult az asztalról, és az egyik oroszlánmancs formára faragott asztalláb mellett állapodott meg.
Ma éjjel semmit sem bízott a véletlenre. A négy sarkalatos pontot megjelölte a négy elemmel. Kezébe vette a zsírkrétát, és segítségül hívta a négy arkangyal védelmezőt. A keze, mintha csak magától tenné, vékony, pókhálószerű arab betűkkel egymás után leírta a neveket. Kelet felé, az aranyszínű gyertya alatt, az írásban az állt, hogy Raphael, a gyógyító. Dél Michael, a védelmező nevét viselte, nyugaton Gábriel, a hírnök állt, míg északon Uriel, a gyűjtögető volt olvasható.
Az utóbbi gyertya alatti epitáfium szándékosan nem tett említést semmi olyasmiről, mint például „a halál angyala”. Foley elég babonás volt ahhoz, hogy tudja, mekkora szerencsétlenséget hozhat, ha papírra veti a „halál” szót, hát még ha egy rituáléhoz használja.
Miután a pecsétek készen álltak, Foley óvatosan kivette a követ a dobozból. Gondoskodott róla, hogy ne érjen a bőréhez, aztán lassan közelíteni kezdte a gyertya lángjához.
Húsz hüvelyk. Tizenkilenc. Tizennyolc. Most már csak lassan. Tizenhét. Semmi változás. Tizenhat...
A gyertya lángja bizonytalanul megingott, aztán magasra csapott. Foley hátratántorodott egy féllépésnyit. A láng, mintha csak megérezte volna a habozását, ostorként előrevágott. Felkapta a bal kezét, hogy megvédje a szemeit, és a láng menet közben irányt váltott - a követ követte.
Mindössze egyetlen pillanattal azelőtt döbbent rá a valódi veszélyre, hogy a láng hozzáért volna a kőhöz, és gyorsan betartotta a gyertyafényből és zsírkrétával felrótt nevekből álló védelmező diagramba.
A viszkózus sárga láng pontosan a láthatatlan akadály előtt torpant meg, és még a levegő is sistergett a hirtelen irányváltoztatástól. A lángcsóva egy pillanatig még előre-hátra imbolygott, mint valami kígyó, mielőtt visszavonult volna a helyére a lila gyertya tetején.
Ott aztán összezsugorodott, megcsavarodott, és kavarogni kezdett - végül egyetlen lángoló sárga szemmé alakult.
Egymásra meredtek a védelmező diagram vonalai fölött. A szemből csak úgy sütött a csalódottság. A lángcsóva intenzitása szinte már teljesen elemésztette a gyertyát, és Foley tudta, hogy nincs sok ideje.
Jobb keze rábukkant a zsírkrétára, és rángatózva - mintha egy marionett-bábú végtagja lenne - éles, arab betűket kezdett felróni.
Hirtelen mind az öt gyertya kialudt.
Foley megfeszült, és várta a búcsúzóul reá mért csapást.
Semmi. Csend. Sötétség.
Kényszerítette magát, hogy vegyen egy mély lélegzetet, aztán kifújta a levegőt. Rituális megtisztulás. Már sok-sok év eltelt azóta, hogy bármiféle gyakorlati hasznot húzott volna a légzésből. Maga a cselekedet átalakult a ceremoniális eszközei egyikévé.
Fényt gyújtott, az általa ismert leghétköznapibb mágia segítségével. A Zippo kerregett, szikrázott, és lángra lobbant.
Egy pillanat múlva fel fog állni, bekapcsolja a világítást, összeszedi az eszközeit, és módszeresen eltűnteti az éjszakai kísérlet minden nyomát. De most még nem!
Várakozásteljesen odatartotta az öngyújtót az asztal északnyugati végéből kiálló acéltüskéhez.
A tüske lábánál egyetlen szó rejtőzött félig elrejtve a gyorsan szilárduló viasztócsa alatt: Hazima-el.
A csalások mestere.

 

1999. július 19., hétfő, éjjel 1:00
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York.

Ezúttal a három tökéletesen egyforma, de sokkal szelídebb kopogtatás pontosan időben érkezett.
- Jöjjön be! - vakkantotta Foley.
Jacqueline a halálraítéltek méltóságával lépett be a szobába. Csendben, gyanakvó szemekkel és védekező testtartással állt a secundus előtt. Foley fel sem pillantott a hivatalosnak tűnő aktájából, és hagyta, hogy hosszúra nyúljon a kényelmetlen csönd. Időnként egy-egy gyors széljegyzet erejéig megtámadta a szöveget.
Jacqueline azon kapta magát, hogy a szemeit erőltetve igyekszik kisilabizálni a feljegyzéseit. Némán átkozva önmagát felöltötte a kiszámított érdektelenség álarcát. Foley szándékosan ugratta.
- A Regentia azt mondta, hogy beszélni óhajt velem.
Sturbridge ennél azért jóval többet mondott, de Jacqueline nem látta be, miért kellene megkönnyíteni ezt a meghallgatást Foley-nak.
A secundus felnézett a papírokból, és üres tekintettel ránézett, mintha hirtelen nem tudná hová tenni az arcát.
- Nem emlékszem, hogy megszólítottam volna, novícia!
- Igen, Secundus! Regent Secundus - javította ki magát sietve a nő.
Foley visszatért a papírjaihoz, míg Jacqueline kényelmetlenül izgett-mozgott. Végül azt vette észre, hogy egy lapos tájképre - egy századfordulós vidéki csendéletre - bámul, amely a secundus asztala fölött lógott a falon. Rövid elmélkedés után rájött, hogy leginkább a színek zavarták. A témához képest mindegyik árnyalat túlságosan is színjátszó volt. És valahogy a szerkezet is hibás volt.
A hirtelen jött felismeréstől libabőrös lett a háta: ez nem egy festmény, hanem egy kollázs. A tájképet pillangók kitépett szárnyából készítették aprólékos gondossággal.
- Valami gond van, novícia? - tette félre az aktát Foley, és összefonta az ujjait maga előtt az asztalon.
Jacqueline hatalmas erőfeszítéssel elszakította a pillantását a hátborzongató műalkotástól.
- Nincs, Regent Secundus.
- Átnéztem az előmenetelét.
- Ez nagyon kedves Öntől. Biztos vagyok benne, hogy szerény eredményeim nem érdemelnek ilyen kitüntetett figyelmet.
- Ez így igaz. Most nem az eredményei, hanem a rendünkben elfoglalt helye vált kérdésessé. Rövid leszek. Megbeszéltem az esetét Sturbridge régenssel, és ő is teljesen egyetért a meglátásommal. Ön hatalmas ígéret, Jacqueline, de formális fegyelem és rendszeres oktatás nélkül ez a potenciál csak kudarcot, gyötrődést, és végül önpusztítást szül majd. Sokan jártak már ezen az úton, és én nem fogom végignézni, hogy maga is a nyomukba szegődjön.
- Köszönöm, hogy ilyen erőfeszítéseket tesz az én érdekemben - felelte a nő erőltetett, de udvarias hangon.
- Ennek megfelelően - folytatta Foley, mintha a nő nem is vágott volna közbe - felajánlottam, hogy személyes felelősséget vállalok azért, hogy magát biztonságosan átvezessem a noviciátus negyedik körének megpróbáltatásain. Az oktatás pedig azonnal kezdetét veszi.
- Ön igazán nagylelkű, Regent Secundus, azonban biztos vagyok benne, hogy szükségtelen lenne egy Önhöz hasonló státusú személyt egy ilyen szerény és unalmas munkával terhelni. Ynnis mester tökéletesen képes ellátni...
- Többé már nem Ynnis mesteren keresztül tesz jelentést! Azonban nem árt, ha tudja, hogy az új inaskodása nem menti föl eddigi felelősségei és tanulmányai alól! Az Ars Sanguinis alapjait megismertető oktatásban továbbra is a társaival együtt vesz részt! Mi itt... más művészeteket tanulunk majd. Megértettük egymást?
- Azt hiszem, Regent Secundus.
- Kitűnő! Szándékomban áll azonnal neki is kezdeni. Folytatásként talán felmondhatná nekem az eddigi párbeszédünket.
Jacqueline először végiggondolta a mondandóját, és csak azután fogott bele:
- Ön azt mondta, hogy átnézte az előmenetelemet, és beszélt a karrieremről a régenssel. Ön szerint fegyelem és rendszeresség nélkül a természetes tehetségem el fog veszni. Ettől a pillanattól kezdve Ön vállal felelősséget a tanulmányaim után a negyedik kör felé vezető úton. Önnek kell jelentenem, és nem Ynnis mesternek. A novíciákkal együtt továbbra is részt veszek a megszokott órákon, és elvégzem a szokásos feladataimat. Volt még valami más is?
Foley türelme jól láthatóan kezdett a végére érni.
- Kezdjük elölről! Azt mondtam, jöjjön be!
- Úgy érti, szóról szóra szeretné az egész beszélgetést? Nem emlékszem minden egyes szóra. Valami olyasmit mondott, hogy „Üljön le, éppen az előmenetelét néztem át”.
Foley felsóhajtott, és látványosan masszírozni kezdte a halántékát.
- Ne, kérem, ne folytassa, ezzel csak még nyilvánvalóbbá teszi a saját hiányosságait! Nem emlékszik. Mostantól kezdve emlékeznie kell! Világosan fejeztem ki magam? Úgy látom, hogy a mnemonikus művészetekkel kell kezdenünk.
Jacqueline hangja színtelen és formális volt.
- Emlékeznem kell. Világosan fejezte ki magát. Úgy látja, hogy a mnemonikus művészetekkel kell kezdenünk.
- Így már jobb. Még mindig rossz, de legalább már kezdi felfogni, hogy mit várok magától. Mondja csak, mit gondol, honnan származik a hatalmunk?
- A hatalom a vérben van - vágta rá automatikusan Jacqueline az Első Kör katekizmusából a választ.
- Ó, tehát legalább valamit fel tud idézni a képzéséből. Talán mégsem menthetetlen. Mondja csak, ez a hatalom maga szerint biztosan nem az akaratból származik?
- A vér az akaraton keresztül érinti meg a világot.
- És nem is az elméből?
- Az elme az út a vér számára.
- Azt állítja tehát, hogy a vér az elmén keresztül áramlik?
- A vér nem áramlik. És nem is zuhan. Az Atya szívéből származik.
- A vér nem áramlik? Ha megvágom, nem vérzik?
- Nem én vérzek, hanem egyedül csak az Atya.
- Ez hogy lehet?
- Az elmém egy felnyitott véna. Az Atya rajtam keresztül szórja szét az életet a világban.
- Tehát akkor milyen alakot kell felvegyen az elme? Netán egyenes és szűk csatornákká kell lennünk? Vagy egy csatornává? Vályúvá?
- Az elme egy hétlépcsős piramis. Hetes, az Alapítók száma. Hetes, a titkok rendjének száma. Hetes, a körök száma minden egyes rendben. Hetes, a művészetek száma, amelyek az elbukottak hamvaiból sarjadtak. Hetes, a napok száma, amíg a világot alkották. Hetes, a teljesség száma.
- Pontosan. Az elme egy hétlépcsős piramis, Jacqueline, egy szigorú rendszerbe foglalt hierarchia. Ahogy a Tremere klánt is egy hétlépcsős piramis alakjában szervezték meg. Enélkül a fegyelem nélkül az alapok nem tarthatnak. Rendszereznie kell a gondolatait, a félelmeit, a vágyait. Ez majd rendet teremt az elméje piramisában, és erőssé teszi a klánjának piramisát. Felfogja ezeket a dolgokat?
- Igen, Regent Secundus.
- Amikor legközelebb találkozunk, el fogja nekem ismételni ezt a beszélgetést! Szóról-szóra. Továbbá el fog olvasni, és meg fog tanulni kívülről egy apró tanulmányt, amit előkészítettem magának! Aquinas de Memoria-ját. Nem, nem hinném, hogy ismerné ezt a művet. Soha nem volt része olyasmiben, amit általában úgy neveznének, hogy közkézen forgás. Most már rátérhetnénk a hasznosabb dolgokra? Kitűnő!
A secundus becsukta az aktát, és félretolta.
- Most pedig sort kerítünk egy egyszerű pragmatikus tesztre, hogy képet kapjunk az előrehaladásáról. Ez a tintatartó tökéletesen meg is felel a célnak - mondta, és az asztal közepére tolta a nevezett eszközt. - Az elsajátított művészetek segítségével mozgatni fogja az asztalon. Azonban hadd figyelmeztessem, hogy ez a tárgy egy ajándék, és már nagyon a szívemhez nőtt! Nem tűrném, hogy kárt tegyen benne.
A novícia arcára egy pillanatra kiült a félelem, és tiltakozásra nyitotta a száját.
- Kezdheti - jelentette ki Foley.
Jacqueline megértette Foley arckifejezését - a parancsoló arckifejezést, amely szinte várta, hogy vitába szálljon vele. Így hát bele sem kezdett a tiltakozásba. Beletörődően nekifeszült a finom, metszett üvegből készült ellenfélnek.
A három láb, ami a munkaasztalon elválasztotta őt és Foley-t, hirtelen hatalmas távolságnak tűnt. Kétségbeesetten megragadta az asztal szélét, mintha rögzíteni akarná, hogy megakadályozza, hogy tovább nyújtózzon. Arcán megjelentek az erős összpontosítás mély ráncai. Mormolni kezdett valamit, ami talán egy töredezett görög vers lehetett. A tartásában minden mereven egyenes volt. Erezte a szék háttámlájának fáját, ahogy a hátának nyomódik. Ez rögzítette őt, és segített összpontosítani. Minden egyéb benyomás gyorsan halványult. Nyoma veszett a Foley-val, a kudarccal, és a megszégyenüléssel kapcsolatos gondolatoknak.
Zord alakja átváltozott egy égetett agyagból készített olvasztótégellyé, amely remegett egy kicsit az erőfeszítéstől, hogy kordában tartsa a benne fortyogó energiákat. A pillantása üvegessé vált. Rezzenéstelen tekintete először a semmibe meredt, aztán lassan befelé fordult. Még mintha az arcvonásai is elmosódtak volna, és az arca egyre sápadtabb, simább, törékenyebb lett - egyre jobban hasonlított a hideg, kérlelhetetlen porcelánhoz.
Foley a maga részéről egyetlen pillantást sem vesztegetett a tintatartóra, a kísérlet választott alanyára. Inkább azzal foglalta el magát, hogy Jacqueline arcvonásait tanulmányozta. Máris ki tudta venni a nyugalmán keletkezett finom repedéseket. Az anyaghibákat, amelyeken keresztül a novícia féktelen szenvedélyei, félelmei és vágyai át fognak törni, és ezzel porrá zúzzák a finom porcelánmaszkot.
Fejét rázta az egész ügy abszurditásán. A novícia szemmel láthatóan híján volt a fegyelemnek, az önismeretnek és a formális kiképzésnek. Még a mnemonikus művészeteket sem sajátította el. Tényleg azt remélte, hogy elmozdíthatja a tintatartót, ha nagyon hangosan gondol rá? Olyan volt, mintha egy újszülött első, esetlen erőfeszítéseit figyelné. Bár el kellett ismernie, hogy a legtöbb újszülött nem férhet hozzá ilyen robbanásveszélyes játékszerekhez.
Már éppen elhatározta, hogy közbelép, amikor egy hang megakadályozta. Egy nedves, fellengzős pukkanás.
Foley éppen időben pillantott le a tintatartóra, hogy lássa megdagadni és a felszínre emelkedni a második zavaros buborékot, amely aztán kipukkant, és kifröcskölt egy kóbor cseppecskét a tintatartó pereme fölött. A mélyvörös, nedvesen csillogó gyöngy egy pillanatig makacsul kapaszkodott a kristály peremébe, aztán végigcsorgott az oldalán.
- Elég!
Jacqueline úgy hőkölt hátra, mintha megütötték volna.
Foley kinyújtotta a kezét, mintha fel akarná kapni a tintatartót, hogy elrejtse szem elől a nő erőfeszítéseinek félresikerült gyümölcsét, de aztán meggondolta magát, és visszahúzta a karját.
- Megmérjem a távolságot? - kérdezte nyugodt hangon.
Jacqueline gyorsan a tintatartóra pillantott, ami még mindig pontosan ott állt, ahová Foley tette. Még csak meg sem rezdült. Kezdeti csalódottsága azonban gyorsan átváltozott zavarodottsággá.
A tinta felszíne kavargott a lázas tevékenységtől. A koromfekete tintában viszkózus vörös sávok kavarogtak, amelyek lassan megtörték a felszínt és szétterjedtek - zihálva, kavarogva, besűrűsödve. Jacqueline figyelte, ahogy a kiontott élet rétegei egymás után egyre feljebb és feljebb kapaszkodnak a tintatartó oldala mentén, míg végül már a puszta tömegükkel elnyomták az újabb formálódó cseppecskéket. Egy pillanattal később ismét minden elcsendesedett.
- Nem értem - suttogta Jacqueline. - Mi történt? Mi romlott el?
- Nem érti? Vegye el! Megszentségtelenítette a saját vérével. Én többé már semmire sem tudom használni.
- De hogyan?
Foley most már dühöngött.
- Gondolkozzon! És kérdezzen, mielőtt cselekszik! A hatalom a vérből származik. Az akarat az ablak, amelyen át a vér a világra hat. De az elme az út a vér számára. Ha az elme fegyelmezetlen, gyakorlatlan és szétszórt, akkor a vér hatalma alaktalanul szabadul el. Oda csap le, ahová akar. Félresikerült erőfeszítéseinek szörnyszülöttek az eredményei - amelyek nemcsak a természet, de a józan ész ellen is vétenek.
- Azt hitte, hogy ez a mágia? Az akarat eme vak, irányítás nélküli ügyetlenkedései? Még ebben is több a mágia, mint a maga ügyetlen, gyermekded erőfeszítéseiben - ezzel Foley kinyújtotta a kezét, és felemelte a tintatartót az asztalról. Egy pillanatig kihívóan tartotta a nő arca előtt, aztán lecsapta az asztalra maga előtt.
- Hatalom. Akarat. Összpontosítás. Eredmények - emelte magasba az ujját, hogy elejét vegye a tiltakozásnak. - Ez nem mágia? Csak mert az izmokhoz, csontokhoz, és inakhoz hasonlóan hétköznapi dolgok segítségével emeltem magasba a tintatartót? Mit gondol, pontosan mi a mágia? Nem, kíméljen meg az ismereteiben tátongó hatalmas lyukak további bemutatójától! Majd én megmondom magának! A mágia az, amikor kinyúlunk az akarattal, hogy rákényszerítsük a külső világ entrópiájára a tökéletes belső rend visszatükröződését. Kezdetekben a föld alaktalan és üres volt. A mágia a folyamatos, soha meg nem szűnő teremtés.
Jacqueline többé már nem tudott uralkodni magán.
- De ez - emelte magasba a tintatartót, aztán odacsapta maga előtt az asztalhoz - nem mágia! Ezért áldoztunk fel annyi mindent? Az életünket, a családunkat, a barátainkat?
- Vagy ez már túl elvont Önnek. Annyi év után kezd egy kissé kiégni? Egy kicsit már elfáradt? Az eszmék és az elvek többé már nem igazán képesek áthatolni a megvastagodott páncélon. Nos, akkor mit szólna valamihez, ami igazán számít? Valami konkréthoz, valami valóságoshoz? Mondjuk egy gyermek ragacsos kezének érintéséhez? A csokoládé ízéhez? A színes üvegen átragyogó napfényhez? Nem azért adtam fel mindezt, hogy azt mondja nekem, hogy egyszerűen csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, és felemelni azt az átkozott tintatartót.
- Jobban tenné, ha nem feledkezne meg arról, hogy az egyik felettesével beszél! - Foley hátratolta a székét, és lassan megkerülte az asztalt, amíg éppen pontosan Jacqueline háta mögé nem került. - De igaza van, sokkal hatékonyabb a kezével mozgatni a tintatartót. A természet csodálatosan megfelelő eszközökkel látta el a feladat elvégzéséhez.
Hideg érintés cirógatta végig Jacqueline arcát. Először ösztönösen el akart húzódni, de végül kitartott: nem ugrott fel, és még csak meg sem fordult. Mintha nem is érzékelte volna a kellemetlen simogatást.
- Tehát, ennyi az egész? A mágia annyi, mint a könnyebbik utat választani? Valami, amivel energiát takaríthatunk meg? Egy furcsa, archaikus mechanizmus?
- Nem tudom, hogy ez miért dühíti ennyire. Ha a kezével szeretné elmozdítani a tintatartót, akkor a kezét kell gyakorlatoztatnia. Ha az elméjével, akkor az elméjét.
Jacqueline agyához először az a súrlódó hang jutott el, amit az asztal durva falapján csúszó tintatartó keltett. A látvány, vagy talán a látvány elfogadása csak kicsit később érkezett meg. Pontosan a gyomrát összeszorító érzés nyomában.
Foley hátulról mindkét kezét a vállaira tette, bár ez nem valamiféle megnyugtató gesztus akart lenni, aztán lehajolt hozzá, és belesuttogott a fülébe.
- Szeretné csak az elméjével mozgatni a tintatartót? Tudja, én meg tudnám tanítani rá. Szeretné? Hogy megtanítsam rá?
Jacqueline megremegett.
- Azt hiszi, hogy nehéz lenne? Kimerítő? Hosszú, tanulással töltött éjszakák. Hónapok, talán még évek is? Hajlandó lenne...meghozni a szükséges áldozatokat? Vagy elveszett érzelgősségeket siratna - dundi ujjacskákat, megolvadt csokoládét, szemkápráztató színeket.
Foley érezte, hogy a nő megmerevedik. Elmosolyodott, és felkészült a kegyelemdöfésre.
- Gondolom, meglepné, ha megtudná, hogy alig több mint százórányi koncentrált tanulással megtanulhatná, hogyan mozgassa a tintatartót? Nagyjából ennyi idő alatt taníthatunk meg egy halandó gyermeket olvasni. Meglepné? Valamikor maga is tanár volt. Biztosan tanított gyereket olvasni. Mi lehetne egyszerűbb? Mi lehetne ennél természetesebb? Szeretné? Szeretné, ha megtanítanám?
Valami megváltozott Jacqueline-ban. A hangja üresen csengett, mintha hatalmas távolságból jönne. Mintha egy visszhangos kút mélyéről szólna.
- Én... szeretném.
- Jó! Reméltem, hogy ezt fogja mondani! Biztos vagyok benne, hogy jól fogunk együtt szórakozni! Igen, nagy várakozással tekintek az előttünk álló évek elé.
- Évek? De azt mondta...
- Ó igen, évek! Talán évtizedek. De ne aggódjon, nem kell sietnünk! Szó szerint előttünk az egész örökkévalóság.
- Száz óra - ismételte makacsul. A tekintetébe lassan visszatért egy kis tűz. - Azt mondta, száz óra. Az még akkor is alig négy hónap, ha éjjelente mindig csak egy órát veszünk.
- Attól tartok félreértett. Azt mondta, hogy mindössze száz óra alatt meg tudnám tanítani. Valójában bárki meg tudná. A hatalom már ott van magában - a vérben. Azonban minden lelkesedése ellenére sem áll szándékomban ilyen sietősen magára szabadítani ezt a hatalmat. Biztos lehet benne, hogy később majd meg fogja köszönni nekem.
- Maga ambiciózus, és ez előnyére válik. Azonban türelemmel kell finomítania az ambícióit. Megkapja a hatalmat, bizony. Ez teljesen nyilvánvaló. De messzebb jut, ha nem vágja le az utat. Mert az fegyelmezetlenség. Sebezhetővé teszi.
- De azt ígérte...
- Nem ígértem semmit, kivéve azt, hogy tanítani fogom. Nem fogunk átrohanni a képzésen. Ennél sokkal... alaposabbaknak kell lennünk. A novíciák oktatása mindig is mohó kíváncsiságot keltett bennem. Kezdhetjük az alapoknál?
A váratlan ajánlat, hogy azonnal kezdhetik, ellehetetlenítette Jacqueline tiltakozását. Még mindig szerette volna számon kérni Foley-tól az ígéret árnyékát, még mindig szerette volna visszadobni neki az átlátszó manipulációkat, de egyetlen sértése, egyetlen burkolt célzása sem volt olyan súlyú, mint ez az egyetlen, hívogató hang - a tintatartó súrlódó hangja, amely látszólag magától csúszott a munkaasztal tetején.
- Készen állok, Regent Secundus!
Foley semmi jelét nem adta annak, hogy kiélvezné a győzelmét.
- A gond pontosan az, hogy nem áll készen. Hiányzik a megfelelő alapja ahhoz, hogy felfoghassa akár csak a lényegét is annak, amit el fogok magyarázni magának. Híján van a szükséges fegyelemnek, amivel az emlékezetébe véshetné a szavaimat, és így áttanulmányozhatná őket még egyszer, miután elsajátítja az alapokat. Nyilvánvaló okokból nem engedhetem, hogy írásos jegyzeteket készítsen, úgyhogy kénytelen lesz úgy boldogulni, ahogy tud.
- Hét leckét tanítok majd - a Tremere piramis hét nagy igazságát. Ha nem áll készen arra, hogy befogadja őket, akkor minden erőfeszítése már kezdettől fogva kudarcra van ítélve, és csakis bukás és kudarc lehet az eredménye. A piramis hét tanítása a következő: Diszkontinuitás, Hierarchia, Apátia, Kegy, Tekintély, Bizonyítás és Megfigyelés.
- Természetesen biztosan elfeledkezik róluk, mire legközelebb találkozunk, tehát ma éjjel csak az elsővel fogunk foglalkozni. Az első lecke, amit megtanítok a tanítványaimnak, a diszkontinuitás.
- Zárótűz alá veszem őket az asztrológiából, Kabbalából, tenyérjóslásból, I-Chingből, összeesküvés-elméletből, görög mitológiából, katolikus rituálékból, a Tarotból, a kristályokból, a druidizmusból, a Gyehennából, a demonológiából, az evolúciós elméletből, az alkímiából, a Holtak Könyvéből, Lovecraft műveiből, az orfikus misztériumokból, az UFO-kból, a Grál ciklusból, Nostradamus jóslataiból, a kvantumelméletből, az arkangyalokból, az Arany Hajnalból, a radikális relativizmusból, a neo-pogányságból, Nód Könyvéből, a Katari eretnekségből, stb. kiragadott részletekkel.
- Egyetlen kontextus sem fertőz meg semmit abból, amit tanítok. A logikus egymásra épülést - legyen az ideológiai, vagy időrendi - durván figyelmen kívül hagyjuk. Egyforma elbánásban részesül minden elmélet, még a legingatagabb lábakon álló is. Mindegyiket úgy mutatjuk be, mintha egyformán elfogadhatóak, és végeredményben egyformán igazak lennének.
- Ha egy tanítványon azt látjuk, hogy lelkesedni kezd valamelyik iránt, akkor azonnal taktikát változtatunk - és előszeretettel veszünk elő egy olyan hagyományt, ami bemocskolja, vagy legalábbis nyíltan tagadja az előzőt. Mindamellett pedig rengeteg figyelemelterelés létezik még, ami elterelheti a novícia gondolatait egy bizonyos témáról.
- A kápolna a harangok és a riadók szimfóniája - elkongatják a tanulás, és a szolgálat óráit, találkozóra és étkezésekhez hívják a hívőket, hírül adják a követek és az ellenség érkezését. És ebben a lázas tevékenységben ott találjuk az elegáns diszkontinuitást - nem csak a témákét, de egyúttal az időét is.
- Megszámolhatatlanok a diszkontinuitás előnyei. Elveszi az egyének kedvét a túlspecializálódástól, a ragaszkodástól, és a szentimentalizmustól. A novíciáknak a lehető legszélesebb tudásbázist bocsátja a rendelkezésére. Kialakítja a szofizmus, a cinizmus és az intellektualizmus egészséges tartalékait, amelyek majd átsegítik az eljövendő küzdelmeken.
- Azonban a legfontosabb az, hogy összebékíti a novíciát ezzel az új létezéssel. Mi haszna van a kontinuitásnak, a dolgok egymáshoz kapcsolódásának, a logikus ok-okozati összefüggéseknek egy olyan világban, ahol még az élet és halál közötti elkerülhetetlen kapcsolatot is végérvényesen és helyrehozhatatlanul szétszakították?
Jacqueline egyre növekvő rémülettel hallgatta. Foley biztosan csak borongós cinizmusa előtt nyitotta meg a zsilipeket. Ránézésre az általa leírt rendszer egyértelműen egyenértékű volt egy sima halálos ítélettel. Egy düledező monolitikus szervezet fenntartása érdekében elvesztegetett évtizedek, esetleg évszázadok.
Ha Foley azt hitte, hogy gúzsba kötheti egy ilyen tantervvel, akkor neki kell kiábrándítania a férfit ezekből az illúziókból.

 

1999. július 24., szombat, este 9:54
A Five Boroughs kápolna előcsarnoka
New York városa, New York

- Írországban nagyra becsülik ezt a három tehetséget - kezdte a mondókáját Talbott, aki úgy trónolt a tömegben, mint egy kotlós. - Az elmés rímet, a hárfa dalát és az arc borotválásának művészetét.
- Három mosoly, ami rosszabb, mint a szomorúság: az olvadó hó mosolya, a feleséged mosolya, miután egy másik férfival hált, és az ugrásra kész masztiff mosolya.
- Három szükség, ami jobb a bőségnél: ha szűkében vagyunk a kellemkedő beszédnek, ha kevés a holló az apró legelőn, és ha nem sok barát üli körül a sört.
- Így mondják a Triádok... oh, köszönöm - fogadta el Talbott a felé nyújtott kupát. - És ezek napjainkban is éppen annyira igazak, mint szent Padraig idejében.
Az „idejében” már csak tompán hallatszott a gazdag barna sör habján keresztül. A férfi hosszan, kimérten ivott.
A Five Boroughs kápolna előcsarnoka általában igencsak hasonlított egy pazarul berendezett könyvtárhoz. A padlótól a mennyezetig nyújtózó könyvespolcokon számtalan tudományos igényű szöveg pihent a megmunkált bőr földszínű árnyalatai mögött, amelyet csak itt-ott tört meg egy-egy aranyozott gerinc éles kontrasztja.
A könyveket precízen, bár haszontalanul rendezték el. A kötetek a lehető legegyszerűbb, önmagától adódó elrendezésben sorakoztak egymás mellett: a színük alapján kerültek egymás mellé. Ily módon bátorították azt, hogy valaki időtöltésképpen lapozgassa a könyveket, de bárki gyorsan feldühödött volna, ha összefüggő információkat keres. A kápolna gyakori látogatói már addig merészkedtek, hogy nyíltan megjegyzéseket tettek, amiért furcsa módon túlságosan nagy számban fordultak elő egy bizonyos Mr. Z. Grey munkái a polcokon. Az előcsarnok távolabbi végében az ősi kétszárnyú tölgyfa ajtó mögött - a két hithű és imádott ajtónálló láthatóan egymás felé hajolt a megereszkedett sarokvasakon - kezdődött a nagycsarnok és a tulajdonképpeni kápolna. Azonban az előcsarnok Talbott személyes birtoka volt. Ő volt a kapus testvér, a kapu őrzője, az út őre. Hűen szolgálta a kápolnát az elmúlt negyven év nagyobbik részében.
Szolgálati ideje alatt számtalanszor tanúja volt már a Tremerek titokzatosságának és magasztosságának. Való igaz, senki sem tölthet ilyen hosszú időt a Nagykapu közelében anélkül, hogy az illendőnél többet ne látna a mellékes mágikus hatásokból.
Egész idő alatt azonban, amíg Talbott kérvényezőket, méltóságokat, és időnként egy-egy megtévedt kölyköt bocsátott be azon a rettentő küszöbön, ő maga soha nem lépte át az ajtót, mint a Beavatás Kapuját.
Soha nem ízlelte meg a tiltott gyümölcsöt.
- Soha még csak nem is csábított - lehetett néha hallani, ahogy az értetlen vendégeknek dicsekszik. - Nem uram, még csak nem is csábított.
Ma éjjel a várószoba díszes berendezését durván félretolták, és felhalmozták a legtávolabbi sarokban. Talbott király fogadást adott az elbűvölt novíciák, helybeliek, öreg motorosok, és fenti kollégiumból érkezett kalandvágyó diákok kisebb csoportjának. Mindannyian tisztelettudó csendben várták, hogy Talbott letegye a kupát, és folytassa a történetet.
A több száz halk zörej azonban elárulta a türelmes várakozásukat. Egy agyagedény csúszott végig az egyik durva pallós asztalon. Valaki nyikorogva a két hátsó lábára billentette a székét. Egy gyufa sercent, és kapott sisteregve lángra.
Az utcára vezető ajtó kinyílt. A hold fénye csavaros sugárban tört meg a folyamatosan jelen lévő füstön. A szoba felső részét egyenletes köd ülte meg, ami szemmagasságban elég vastag volt ahhoz, hogy láthatóan sötétebbé tegye a termet. Édes füst volt ez, és egyenlő részben származott dohánytól, és tőzegkockától.
Olyan illata van, mint a mohának - gondolta Talbott. - Zöld, nedves, és élő.
Az illat hatására váratlanul megrohanták az ifjúkora kedvenc rejtekhelyével - a Hajlott Fűz csupasz gyökerei között rejtőző aprócska üreggel - kapcsolatos emlékek. Talbott a gyökerek rostjain keresztül figyelte, ahogy délután lassan tovasodródnak az Élet Folyóján, amint az nem különösebben sietősen csordogált keresztül Meadth buja zöld legelőin. Édes otthon.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az álomképet - de ügyelt rá, hogy ne túl durván. A múlt makacs volt. Hamar gyökeret vert, kiszipolyozta az életet, és felitta az ifjúságot. Bütykös ujjaival beletúrt ritkás, ezüstös hajába, és hátrasimította a szemeiből. Valaha aranyszínű volt - gondolta. Valóban szegényes fizetség egy életen át tartó szolgálatért.
A nyitott ajtóból hangok tolakodtak az előcsarnokba. A zárt térhez három fokozattal túl hangos nevetés hirtelen megszakadt.
- Bocs, srácok! - próbált suttogni Rafferty, de megakadt valahol félúton a bocsánatkérés, és egy kuncogás között.
Erősen nekifeküdt és becsukta az ajtót, majd három gyors lépéssel befurakodott a belső tér zsúfolt melegébe.
- Máris dühös - jött válaszként egy mormolás. - És mit szólna a drága anyja, ha tudomást szerezne erről?
- Azt felelné, hogy a fiúnak soha nem volt valami gyors a felfogása - felelte egy hang valahonnan a tűz közeléből, ami eltéveszthetetlenül egy idősebb asszonyhoz tartozhatott. - Annál nagyobb kár, hogy soha nem választott egy másik szakot.
Rafferty a tűz felé settenkedett, és a fejét lesütötte, mintha azt várná, hogy meg fogják bilincselni. Lehajolt, megcuppantotta a nő arcát, aztán elment, hogy hozzon neki egy újabb pinttel.
Talbott jól hallható elégedettséggel tette le a kupát, aztán folytatta, ahol abbahagyta, mintha nem is tartott volna szünetet.
- És manapság is éppen annyira igazak, mint szent Padraig idejében. Már biztosan hallottátok, hogy az Áldott Padraig miként űzte ki a kígyókat Eireből.
Talbott kivárta, hogy a felismerés bólintásai elterjedjenek a teremben.
- O, gyerünk már, Talbott. Ez lerágott csont. Mesélj nekünk valami újat!
A hang ismerős volt, bár talán egy kicsit túl hangos ahhoz képest, hogy milyen szűkösen voltak.
Talbott elmosolyodott, de a mosolyának volt egy kis éle.
- Nos, akkor rendben, te gúnyolódó pogány, ha nem akarsz az Áldott Padraigról hallani - na nem mintha a jelenlévők közül egyesekre nem férne rá egy kis ösztökélés, hogy a helyes útra térjenek - akkor mit szeretnél hallani? Etáin Udvarlása talán egy kicsit kevésbé szűzies, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy elmondhatom töviről hegyire anélkül, hogy a jelenlévő társaságból egyesek el ne pirulnának, és levegőért ne kapkodnának.
Eltúlzott, és tiszteletteljes meghajlását a közelben üldögélő ifjú hölgyek felé egy általánosságban véve nem túl kedves megjegyzés özön követte, amely kétségbe vonta mind az érvei erejét, mind pedig állítólagos kétségei valóságtartalmát.
Talbott elfogadta a kihívást, és a hangja rövid időre túlszárnyalta a felzúdulást, ahogy előadta az ősi verssorokat - gyötrően pontos időmértékben, és anatómiai részletességgel - aztán nevetve engedte, hogy a zavart megdöbbenés elfojtsa a hangját.
- Nos, akkor hát úgy látom, még nem vagytok menthetetlenek - fújt visszavonulót. - Akkor esetleg valamit a bűntelen szent, és Etáin sikamlós hőstettei között. Mit szólnátok...
- Elmondanád nekünk Aisling történetét?
A lágy, szégyenlős hang szinte kettéhasította a tömeg zaját. Az egyik novícia. Talbott megfordult, és melegen elmosolyodott. Eva.
Ismerte mindegyiküket. A hangjukat csakúgy, mint az alakjukat. Tudta, kik ők. Tudta, miért jöttek ide. És tudta, mit tett velük ez a hely.
Mások is errefelé fordultak, de nem mindegyikük arca árult el hasonló sajnálkozást. Egyesek nyílt gyanakvással, sőt, egy árnyalatnyi ellenségességgel feleltek a novícia kérésére. Az arcukról jól le lehetett olvasni a gondolataikat. Aisling története. Aisling Sturbridge. A ház úrnője.
Talbott ezen a kis összejövetelei vékony peremen egyensúlyoztak. Azzal, hogy összehozta a kápolna beavatottjait, és a külsősöket, fennállt a veszélye, hogy elárulja magát. Hogy valami kitudódik. Valami... kellemetlen.
- Aisling történetét? Ez aztán a különös kérés. Hadd gondolkodjam.
A szemei a novícia arcát kutatták valami árulkodó jel után, hogy mi lehet ezzel a célja, de nem talált ott semmit a lefegyverzően gyermeki kíváncsiságon kívül.
- Nos, igazság szerint, nem egy, hanem sok Aisling története létezik - mert tudjátok, a régi nyelvben az „Aisling” valami olyasmit jelent, hogy „álombéli küldetés”. A bárdok nyelvén Erin hősei közül számosan átbotorkáltak az éber, és az álomvilág közötti határvonalon. És drágán megfizettek a lehetőségért.
Eva mohón itta a szavakat, de a gondolatai már magukkal ragadták, így nem is figyelt oda, és nem is fogadta meg a figyelmezetést.
- De nincs egy történet egy Aisling nevű hölgyről? Erin egyik hölgyéről? A hölgyről, aki a világok között táncolt?
Talbott semmitmondóan mormogott valamit, és elgondolkodva meredt a kupája fenekére, de lelkesedésében Eva meggondolatlanul rohant tovább.
- Arról, aki a tűz, és a vér szavaival beszélt? Aki megalkudott a halállal, és aki elveszítette a saját lányát egy sötét kútban?
Talbott felvonta a szemöldökét a lány kirohanását hallva.
- Nekem úgy tűnik, hogy neked kellene elmondanod ezt a történetet, mert igazság szerint szerintem te sokkal jobban ismered, mint én magam.
Eva arcán elszántság tükröződött, és a hangja keményen csengett.
- Létezik ilyen történet?
Kényelmetlen csönd telepedett a teremre. Talbott hagyta, hadd dagadjon, míg a végén már úgy görgött a fejük fölött, mint valami kitörni készülő vihar.
- Természetesen igen, gyermekem - mondta végül megnyugtató hangon. - Mindig van olyan történet, amilyet éppen keresel. De ez még nem jelenti azt, hogy ismerem elejétől a végéig.
A lány arcán a csalódottság, a reményvesztettség és a zavarodottság küzdöttek egymással.
- Jóféle érmével fizettem azért, amit ismerek - mondta békéltetően a férfi. Negyven év, gondolta, és idős kezével beletúrt a hajába. Ezüst, arany. - Sokba volt nekem a tudás.
Eva örömujjongása nyilvánvalóvá tette, hogy egyetlen szót sem hallott abból, amit az öreg mondott.
- Gondoskodni fogok róla, hogy busásan megfizessenek a fáradozásodért.
Ez hiba volt. A lány már az előtt tudta, hogy a szavak ólomsúllyal koppantak volna a szoba csendjében.
- Úgy vélem, félreértettél - felelte kissé éles hangon Talbott.
- Nem szándékoztam a történet ára fölött alkudozni. Elvégre nem vagyunk halaskofák, akik a piacon ordítva hirdetik portékájuk árát...
- Sajnálom. Nem akartam... - kezdte Eva, de hirtelen belefojtották a szót.
- Ahogy mondottam, ismerem a történet egy részét, de még a legkisebb tudásnak is megvan az ára. Amit azonban nem tudok, az az, hogy miért kellene elmondanom. Miért kellene veszélybe sodorjalak téged, és az egybegyűlteket?
A lány háttal ült a teremnek. Hangját lehalkította, és úgy suttogott, hogy a szavait ne hallhassák mások.
- Ó, Talbott. Meg kell értenem. Meg kell értenem őt. Megkell értenem, hogy ő mivé... hogy én mivé váltam.
A lány szinte odanyomta az arcát az öregéhez. Talbott látta, hogy menten elerednek a könnyei.
- Légy nyugodt, kicsi lány - suttogta, és megérintette az arcát.
- Meg fogod tudni - majd még mindig az arcát simogatva jelentőségteljesen hozzátette: - De te fizetsz meg a tudásért mindazok nevében, akik most itt összegyűltek.
Az öreg megfogta Eva karját, és odaültette a lábához.
- Az ördög fogfájása - szólt, és megtörte a teremben uralkodó csendet. - Aaron, hozz ennek a kéjsóvár vén bolondnak egy másik kupával... ilyen egy jó fiú.

* * * * *

Egyszer régen, Meadth megyében, ahol az Élet Folyója a Végső Partok felé hömpölyög - a köves part felé, aminek az a titka, hogy csak távozókat ismer, érkezőket nem - egy fűzfal ágai között született egyszer egy lánygyermek.
Fekete volt, mint egy holló, és egyenes, mint a cövek. A szájából a vadállatok nyelve szólt, és már ezelőtt tudott beszélni, hogy megtanult volna sírni. Szemei tejszerűek voltak a boszorkányos látástól, és bölcsesség volt a hüvelykjében - elég bölcsesség ahhoz, hogy tudja, egy fűzfa nem megfelelő hely egy ígéretes és ambiciózus ifjú hölgynek.
Nos, itt bukkantak ár, és miután dalolt neki, és illendően köszöntötte őket, nem voltak képesek magára hagyni a csöppséget - aki arról panaszkodott a mezők vajdainak, hogy a sors milyen kegyetlenül bánt vele - úgyhogy hazavitték. És Aislingnek nevezték, mert úgy tűnt nekik, mintha a tündérnépből származna.
Végül mekkora gondot okozhatna egyetlen apró lánygyermek? Még az is megeshet, hogy addig-addig emészti magát a hegyek alatti otthona után, amíg nem marad más belőle, mint néhány ujjperec. Hát igen, igencsak a véznácska volt a lelkem, és nem úgy tűnt, hogy elég sokáig kitartana ahhoz, hogy komoly gondot okozzon.
De Aisling születésének napján csengeni kezdett az Ördög füle, és ettől nem volt nyugovása.

* * * * *

Hát, mondják, hogy az Ördög sosem alszik, de senki sem élvezheti kellőképpen a szomszédok szerencsétlenségét, ha csöng a füle. A reggel nagy részében bizony csak járkált fel s alá zavarodottan, és még a kötelességét is elhanyagolta. Észre sem vette a Kárhozottak jajgatását, és amazok ettől bizony igencsak bosszúsak lettek. Az újabb méltatlanság láttán csak még elszántabban sivalkodtak, és hamarosan a rosszkedvük elűzte még a Megátalkodottat is, ami cseppet sem javított a ki-az-ördögöt-érdekel hangulatukon. Még a kapu előtt szorongó Jószándékúak tömegei is láthatták, hogy valami megváltozik a Pokoli Városban.
Még messze volt a dél, de az máris nyilvánvalóvá vált, hogy valamit tenni kell. A Nagyobb és a Kisebb Csapások tanácsot ültek, és elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek maguk közül. Az nyomorultak első embere illő vánszorgással és fogcsikorgatással elindult, hogy megtudakolja, mi bántja az urukat.
Nos, ahogy az várható volt, az urukat leginkább az zavarta, hogy megzavarták a mogorvaságában, amire pedig annyira rászolgált. Azonnal felemelte a szegény Nyomorultat a Kétségtelenül Engedelmesek közé, és természetesen alávetette minden kínnak és szenvedésnek, ami ezzel az irigyelt tisztséggel járt, aztán tett egy meglehetősen keresetlen javaslatot, hogy hová is menjen eztán a hívatlan vendége. A mester azonban nem érzett igazi kielégülést ettől az apró kegyetlenségtől sem.
„Friss levegő”, mondta hangosan, mert a pokolban nem létezik ki nem mondott gondolat.
A Kárhozottak között mindig észre lehet venni az újoncokat. A gondolataik folyton kibuknak a szájukon, és elárulják a szavakat, amelyeket ugyanazzal a lélegzettel próbálnak kimondani. Mindig olyanokat mondanak, hogy: „Uram, ez nem az én hibám volt, te disznóképű ivadéka a... a pokolba, az én hibám. Azt akarom mondani, uram. Azt szeretném mondani, Uram, hogy...” De ezen a ponton már jobban jársz, ha feladod, és szépen elviseled, amit kirónak rád. Úgyis megkapnád a végén. Ez már csak egy ilyen hely. Ez a Pokol. Végül csak hozzászoksz majd.
„Ez kell nekem, hogy rendbe jöjjek. Egy séta a legelőn. Egy csöpp ital, hogy kitisztuljon a fejem. Quiskey. Az Élet Vize.”
A Talpnyalóknak rengeteg idejük volt arra, hogy tökélyre fejlesszék a szavak és a gondolatok eggyé kovácsolásának művészet. Valójában övék volt az összes idő.
„Quiskey. Az Élet Vize”, elmélkedett a Mester. „Tudjátok, ez egyike a saját találmányaimnak. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Mondom az Embernek odafönn, mert ez még akkoriban volt, amikor még nem mérgesedett el közöttünk ennyire a viszony, szóval mondom neki: 'Az Élet Lehelete? Mihez kezdenek majd az Élet Leheletével? Nem teheted el a komódba, hogy megóvjon a téli hidegektől, és nem akaszthatod az övedre, hogy bátorságot öntsön a lankadókba. És vajon mihez kezdenek majd a szegény férgek, ha nem lesz egyetlen nyilvános ház sem, ahol panaszkodhatnának az egész alapvető igazságtalanságáról? Nem, Ember, a víz lesz az.'”
Buzgó hangok kórusa próbálta magára vonni a figyelmét.
„Bárcsak ott lehettem volna, hogy én is részesülhessek, hogy én is részt vehessek ebben a dicsőséges teljesítményben.”
„Férgeknek nevezte őket az Ő színe előtt! Ez aztán nem semmi.”
„Lefogadom, hogy ez aztán rendesen felbosszantotta Őt. Kész csoda, hogy nem csapott oda, és ütött ki... ó, anyám.”
Itt egy rövid szünet következett, ahogy a Pokoli Udvar hierarchiája egy működésbe hozott medvecsapda kifinomultságával és gyorsaságával átrendezte önmagát. A következő pillanatban a szerencsétlen udvaronc már mintha soha nem is létezett volna.
„Ostoba” - bőgte a Fájdalmasan Nyilvánvaló Dolgokat Kimondók kórusa, és két szóvá darabolták a mondandójukat. - „Ostoba”.
„Csöndet!” - szólt az Ördög. És a Csönd válaszolt a hívásra. Az Átkozottak Légiói elhátráltak két oldalra, annyira kellemetlen volt elhaladtában a Csönd.
Mert ugye azt szokták mondani, hogy a Bűnnek csak egy fia van, és az a Halál. És ő a jogos örököse az Ember Királyságának. És végül mindenki be kell fizesse neki az adót.
De az Ördögnek volt még egy Büszkesége is. Az egyetlen lánya, a szeme fénye. És a lányt Csöndnek hívták. Ő pedig akkor kerül sorra, amikor már a Halál is elvonult.
Mindig rettenetes volt a pillanat, amikor Csönd belépett a Pokol Bugyraiba. A fájdalmasan vicsorgó arcok hangtalanul ordítottak, átkozódtak és fogadkoztak. A karmok, a korbács és a forró acél hangtalanul mart az engedelmes húsba. Minden egyes csoszogó lépés, pattogó ízület, rekedt lélegzet, amit hatalmasra erősítettek a repedésekbe, talapzatokra és beugrókba zsúfolt elveszett lelkek számolatlan milliói - hirtelen minden eltűnt, és kísértetiesen tökéletes lett a csend. Ez nem egyszerűen a hang hiánya volt - ez maga volt a végső tagadás. Fura volt minden esemény, ami az ő jelenlétében történt, és a valótlanság érzését hordozta magában. Mintha a Holtak Légióinak minden kínszenvedése csak egy szomorú pantomin-elődás lett volna. Egy rituális tett, aminek a jelentősége már réges-régen elveszett. Az Ördög azonban melegen elmosolyodott.
„Fogd meg a kezem, gyermekem! Vad fájdalom gyötri a fejemet, és ettől rettenetes lett a kedvem. Kedvem támadt végigsétálni egy legelőn, inni egy korty italt, és megszemlélni a férgeket, mert attól tartok, hogy ma megint nem terveznek semmi jót, már ha hinni lehet egyáltalán ennek a csöngésnek a fülemben. És általában lehet. És ők általában tényleg semmi jót nem terveznek.”
És Csönd nem szólt semmit, csak belekarolt az apjába, és kivezette őt a teremből.

* * * * *

Talbott közönsége annyira belemerült a furcsa mesébe, hogy egyikük sem vette észre azt a komor, sötét, szögegyenes nőt, aki a hátuk mögött csendesen besurrant a terembe. A Nagykapu kielégült sóhajtással záródott be mögötte, ő pedig beburkolózott a kapu ismerős, megnyugtató árnyékába.
Halálos nyugalommal kezdte csatarendbe állítani a csapatait - a tűz és a vér szavait. Tüskés falanxokat alkot belőlük, és elhelyezi őket a látóhatárig nyújtózó évszázadok mentén.
Összeszedte a bajnokait, és felkészült rá, hogy megvédje az otthonát, és a múltját.

 

1999. július 23., péntek, este 10:25
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Kitűnő, Aaron! Jó munkát végzett! Kifogástalanok az előkészületek! Kérem, folytassa! - intett szórakozottan Foley a szoba közepén elhelyezkedő megtisztított területe felé, aztán elfordult.
Nem is olyan régen ez a terület még éppen annyira zsúfolt volt a misztikus kellékekkel, mint a szűk kis szoba többi része.
A kinézetéből ítélve a szoba új elrendezése a puskapor körültekintő alkalmazásának köszönhette.
Megőrült - gondolta Aaron. Közveszélyes őrült. Óvatosan összeszedte a tárgyakat, amelyeket olyan nagy gonddal rendezett el az asztalon, hogy Foley megvizsgálhassa őket. Nem gondolhatja komolyan, hogy ezekkel is végig akarja csinálni.
Aaron heteken keresztül tűrte az önelégült pillantásokat, a mindentudó kuncogásokat, a feljebbvalója annyira jól ismert érintéseit. A számtalan apró gesztus mindegyikét úgy számították ki, hogy mindig ugyanazt a hátborzongató üzenetet közvetítsék - tudom, mit titkolsz.
Aaron magában elátkozta saját ostobaságát. Azon az éjszakán történt, amikor becserkészték a Koldunt. Az egész kápolna összegyűlt, hogy végrehajtsák a cserkésző rituálét, aminek a középpontjában Sturbridge egyenesen a rémálom szívébe, New York misztikus vetületébe - a Sárkány Temetőjébe - vetette magát. És ők követték. Még most is élénken éltek az emlékezetében a rozsdamarta acéltornyok, és az őket minden oldalról körülvevő sistergő neonfények. Még érezte a megszokás ingerkedő nyomait a zsúfolt buszmegállókban, az alagsorokban és a sárga rendőrségi szalagokban. Ez majdnem az a város volt, amit ismert.
Azonban valami alapvető dolog megváltozott, és Sturbridge pontosan ezért vitte oda Őket - hogy a saját szemükkel lássák ezeket a változásokat. A hullámokat, amelyeket egyetlen kő keltett felfelé a folyásirány mentén az Éjszaka Folyójában.
A változások nem voltak feltűnőek, de mindenre kiterjedtek. A másik türelmesen a saját képére formálta a várost. Aaron azt hitte, hogy a rendellenes elem a városában maga a Koldun - a Tzimisce varázsló. Már maga a szó is mintha istenkáromló titkokról és szentségtelen rablásokról suttogott volna. A lehelete egyenesen az Óvilág sírjaiból érkezett. Nagyhatalmú szó volt ez, idézésekhez használatos.
A varázslatos szörnyetegek puszta említésére felbukkantak benne az évszázadokkal ezelőtti holdtalan éjszakák emlékei, amikor Aaron ősei a Kárpátok átkozott bércei között vadásztak (és ahol rájuk is vadásztak). A Tremerek időt és fáradságot nem kímélve próbáltak eltávolodni az ezekhez hasonló visszaemlékezésektől.
Aaron emlékezett a Koldun sötét mágiájának első simogatására. Emlékezett rá, hogy Sturbridge lebukik az ellenség támadása alatt. Emlékezett a beteges érzésre a gyomrában, amikor akaratlanul a segítségére akart sietni - mintha már azzal sikeresen betetőzné az évtizedes élőholt létét, a küzdelmeit és az áldozatait, hogy eléri a régenst. Legyen átkozott.
És aztán ott állt az oldalánál. És a nő megérintette. Ismerte őt. És mosolygott.
A pokolba, mennyire gyűlölte azt a mosolyt. Ezt a mosolyt azokra a találkozásokra tartogatta, amelyekre a küszöbnél került sor. Ilyenkor megfogja a kezedet, megajándékoz ezzel a mosollyal, és te rendíthetetlen bizonyossággal tudni fogod, hogy kizárólag azért agyalta ki ezt az egész valószínűtlen találkozót, hogy elcsenje ezt az egyetlen szimpátiával teli pillanatot. Hogy megszorítson egy kezet, hogy túlzott hevességgel sóhajtson egyet, csak hogy aztán ismét elszakadjon tőle, és ismét mindenkié legyen.
Aaron nem tudta biztosan, hogy a nő miként húzta ki mindannyiukat a bajból, és miként juttatott haza biztonságban mindenkit. Természetesen ez volt a valóság, és nem az az átkozott mosoly. Neki még csak feleannyira sem volt szüksége rájuk, mint nekik őrá. És ezt mindannyian tudták. Még ha jól is esett akár csak egy rövid időre is úgy tenni, nem ez lenne az igazság.
De ő dühöngött, amikor aznap éjjel hazatért. Valami volt Foley és Jacqueline között, de Aaron soha nem tudta meg teljes biztonsággal, hogy pontosan miről is volt szó. Sturbridge tajtékzott, behatolókról, földrengésről és árulókról ordítozott.
Pontosan ebben a pillanatban történt, hogy Foley elkapta a pillantását. És meglátta, hogy legyen átkozott. Aaron nem tudta, hogy lehetséges ez, de abban a pillanatban Foley mindent megtudott. Az elmúlt néhány hétben minden alkalmat megragadott, hogy tudassa Aaronnal: mindent tud. Ezek a pecsétek - az elemi pecsétek, amelyeket Foley kívánságára saját kezűleg kellett összegyűjtenie - csak a legutolsók voltak a célozgatások hosszú sorában. Ő, Aaron természetesen szó szerint követte a felettese minden utasítását. De azt hitte, hogy azzal véget ér majd. Bemutatja nehezen megszerzett kincseit a secundusnak, és ő meg fog szégyenülni. Napvilágra kerülnek a tettei. Talán még meg is tudja majd zsarolni.
De ez? Foley biztosan nem akarja ezekkel megcsinálni. Aaron még egyszer bizonytalanul a secundusra pillantatott, de Foley belemerült az előkészületeibe.
Aaron egy hosszú pillanatig meredt a felettesére, és a fejében egymást kergették a lehetséges forgatókönyvek - intrika, fenyegetések, zsarolás, vallomás, erőszak, megadás, megvesztegetés, megbékélés. Egymás után mindegyiket megvizsgálta, mint valami ritka ékszert, aztán egymás után mindegyiket félretette, elvetette. Odabenn lassan kezdett kikristályosodni valami. Az arcvonásai megkeményedtek, és élesek, szögletesek lettek.
Az üvegbe vájó gyémánt kegyetlen precizitásával Aaron lehajolt, és csontfehér krétával megjelölte az igazi keletet a padlón. Ez nem az a kelet volt, amit bármelyik emberkéz által készített iránytű ki tudott volna mutatni, és nem is a menhíreken át megfigyelt napéjegyenlőségek és napfordulók által meghatározott égi kelet. Ez a valódi kelet volt: Bécs. A Hetek Tanácsának székhelye, az Atya pihenőhelye, a vér trónusa.
Aaron rezignáltan helyezte el a Vihar Szemében, a diagram legkeletibb pontjában a liberális pecsétjét. Egy akasztófa egyik deszkája volt, hosszú, keskeny és egyenes, mint egy pálca. Ráadásul a fa további erénye volt az, hogy soha nem érintette a földet.
Most már elkötelezte magát. Innen már nem volt visszatérés, már nem fordulhatott vissza az őrült ösvényről, amit választott. Elhessegetett minden további kétséget, és kilépte a pontos távolságot a legdélibb pontig, a Tűz csarnokáig.
Amint odaért, előhúzott a csomagjából egy rozsdás tőrt. A klasszikus római vonások eltéveszthetetlenek voltak, még a hosszú évek alatt keletkezett kopás és rozsdaréteg alatt is. Aaron óvatosan elhelyezte a tőrt. A pengéje álnok módon befelé, a középpont felé mutatott. Oda, ahová Foley-nak kell állnia, hogy meríthessen a vér hatalmából.
Egy újabb precíz forduló után Aaron elérkezett e legnyugatibb ponthoz, a Feledés Vizeihez, ahol mindenféle ceremónia nélkül elhelyezett a földön egy kanadai fenyőből faragott csészét. Nem torpant meg, hogy vessen egy pillantást a kehely mélyén lötyögő sötét folyadékra. Attól csak eszébe jutna egy másik sötét, vizes hely, és a Gyermekek arca. A holdhoz hasonlóan fényes, és kerek arcok. Gyorsan elfordult és tovább indult észak felé.
Hátrált egy kicsit, felmérte a célt, aztán a földre dobta az utolsó kincset is. A célba érő rothadó tarsolyban található harminc ezüstpénzből pontosan tizenhárom gurult ki. Nagyon szerencsétlen dobás. Aaron otthagyta.
Ismét Foley felé fordult. A játék most már biztosan elkezdődött. Foley nem fogja ezekkel végigcsinálni. Felé fordul majd, kigúnyolja és leszidja. Valami drámait bömböl majd, mondjuk hogy: „Most pedig foglalja el méltó helyét ezeknek az alattomos kellékeknek a körében, amelyeket a házamba hozott!”.
De nem. Foley összeszedettnek, és kísértetiesen nyugodtnak tűnt. Aaronnak ismerős volt ez a nyugalom. Ez volt az a pillanatnyi szélcsend, amiben majd beáramlik a vér.
Nem, ez egyszerűen őrület! Meg kell állítani! Mindent tönkre fog tenni! Vajon miféle haszna lehet az elszenvedett szurkálásoknak és megaláztatásoknak egy igazi rituáléban? A vér hatalmának megidézése kényes, és veszélyes vállalkozás volt. Miféle őrült óvná magát szándékosan az árulásnak ezen szánalmas jeleivel? Foley hangja nyugodt volt.
- Aaron?
- Igen, Secundus.
- Lenne olyan kedves, és beküldené hozzám Jacqueline-t, amikor kifelé megy?
- Secundus, nem teheti...
- Köszönöm, Aaron.
- Nem, uram! Komolyan beszélek! Sajnálom! Ennek nem kell így történnie! El... elküldöm.
Foley elmosolyodott.
- Elküldeni? Nem tudja csak úgy egyszerűen elküldeni. Én tudom. Én belenéztem a szemébe. Nem lehet őt eltéríteni a céljaitól.
Aaron összerezzent, mert azon kapta magát, hogy a válla fölött hátrapillantgatva keresi a sötét, csendes tettestársat, pedig tudta, hogy még nincs ott.
- De hát nem nézhetett az ő... - kezdte Aaron, de aztán elcsendesedett.
Ekkor látta meg a vért. Foley lógó ujjairól nyújtózó vitae vonagló fonatait.
Már elkezdődött.
Foley a tanítványa felé nyújtotta egyik remegő kezét, és ahogy a tenyere felfelé fordult, Aaron megpillantotta a Secundus alkarján egymással párhuzamosan futó kegyetlen vágásokat. A felfelé fordított tenyere közepébe lyukat ütött, és a seb közepében mélyen belenyomott egy fekete-vörös követ. Aaron zaklatott idegeinek az egész leginkább egy soha nem pislogó szemhez hasonlított.
- Megmutatott nekem mindent, a drága Hazima-el. Belenéztem a szemébe. Az elveszett szemébe! Láttam a mélységeit. Azt hiszi talán, hogy nem látom tisztán, mikor pihennek meg? Itt van minden előttem, pőrén és csupaszon. Maga is ott van, természetesen, és a másik is. A maga sötét árnyéka. Maga az Exeunt Tertiuson kívül konspirál. Ó, és vannak mások is! Jacqueline ott van - és ezért kell őt beküldenie hozzám.
Aaron egyre növekvő rémülettel figyelt, és Foley tovább tántorgott.
- De nem ezek teljesítik be a végzetem!
Foley nevetett, aztán felköhögött, és finom vérpermetet szórt szét maga körül. Az ujjbegyei Aaron arca után tapogatóztak. A tanítvány összeszedte a bátorságát, és rezzenéstelenül várta a vér pusztítását.
Aztán, mintha hirtelen valami egészen más jutott volna eszébe, Foley maga mellé ejtette a kezét. Valamit mormolt maga elé, aztán elfordult, és nekilátott, hogy lesimítsa a ráncokat a rituális köntösén - de csak annyit sikerült elérnie, hogy szétkent vérfoltokkal csúfította el az anyagot. Esetlen próbálkozás, mintha egy gyermek festene az ujjaival. Foley úgy nézett szét a szobában, mintha most látná először. Úgy fordult egyik ritkaságtól a másik felé, mint egy szarka. Időnként meg is botlott. Időnként leverte a tárgyakat a helyükről. Időnként lekapott egy könyvet a polcról, vagy kitépett egy oldalt, vagy egy-egy szót az oldalakról. Néhány szóval mintha megfenyegette volna Aaront, másokat összetaposott, és akadt olyan, amit hatalmas élvezettel felfalt, miközben magában dudorászott.
Megőrült - gondolta Aaron. Mindent tönkre fog tenni.
A tanítvány hátra sem pillantva kilépett a szentélyből, és elsietett az Exeunt Tertius felé.

 

1999. július 24., szombat, este 11:35
A Five Boroughs kápolna előcsarnoka
New York városa, New York

Talbott hangja megbicsaklott a mondat közepén, és megborzongott, mintha valaki a sírjára lépett volna. Az elkövetett hibát egy gyenge köhögő rohammal palástolta, és kihasználta az alkalmat, hogy egy intéssel újabb kupa italt hozasson magának. A piszkavasat felhasználva valaki barátságosabb lobogásra bírta a tüzet, és az árnyékok a terem sarkaiba iszkoltak a lángok elől. Gyorsan úgy rendezték a székeket, hogy a mesélő közelebb ülhessen a tűzhöz.
Talbottnak egyikre sem volt szüksége. Miután egy hosszú korttyal ismét kellően megerősítette magát a hideg ellen, tettetett sértődöttséggel legyintett a körülötte kibontakozó nyüzsgésre.
- Ezzel az anyáskodással halálra kényeztetnétek akárkit. Amennyire tudom, az utóbbi hét évtizedben nem volt szükségem más segítségére ahhoz, hogy megtöröljem a saját orrom. Csak végigfutott rajtam a hideg.
Figyelmeztetésképpen.
Erezte, ahogy a történet berzenkedni kezd a közeledése ellen. Az egész vállalkozásnak ez volt a legfineszesebb része. Egy történetnek, egy igazi történetnek kedveskedni, és udvarolni kellett. Az a kellemetlen gyanúja támadt, hogy ez a történet már várt rá.
„Egy Lapátnyi Föld a Sírodról”. Ez volt a címe.

* * * * *

„Mit látsz ott, gyermekem?”, kérdezte a lányától a vén szörnyeteg. „Ott a távolban. Nyálkásak már az én öreg szemeim, és nem igazán tudom kivenni. Kérlek, beszélj már!”
„Egy tüzet, apám”, jött a suttogó válasz. A lány romlásba döntötte a Pokol Bugyrait, amikor csendben volt, de a hangja még ennél is rémítőbb volt. Magát a levegőt szaggatta darabokra. A szavai lágyabbak voltak, mint egy vipera lélegzete, de olyan súlyosan koppantak, mint egy egész hegység. Azt a hirtelen borzongást hordozták magukban, mint amikor valaki kiemelt egy ásónyi földet a sírodból. „Egy tüzet a Rajongás Mezején.”
Sziszegő átok szakadt fel az Ördög ajkairól, mert végre rádöbbent, hogy mitől érzi rosszul magát. „Egy jel”, mondta csak úgy megszokásból hangosan. „Ez kétségtelen.”
És most már tudja. Tudja, hogy született egy gyermek - egy csecsemő, aki egy nap majd Cromm Cruaich, a Púpos sötét kútja előtt állhat - és kimondhatja a tűz és a vér szavait. Az átkozott mezőn gyújtott tűz a gyermek születését jelezte.
És az Ördög hunyorogva kémlel a távolba, és megpróbálja kivenni azt a bemocskolt, megtört földdarabot, ami a Rajongás Mezejének, az áldozatok helyének határát jelzi. „Máris túl sok a vér.”, gondolkodik hangosan. „Az elsőszülött vére, ami simára csiszolta a durva kőbálványt. Cromm Cruaich. Ő volt az ő Molochjuk, a testvérgyilkosuk. Akit Isten Megtagadott, és elűzött a föld sötét zugába, ahol az életadó fény elől menedékre lelhet. Ott évszázadokig szomorkodhatott az árnyékban, az időt a sötét kútba ömlő vérrel mérve.”
Az Ördög kő szíve sokkal keményebb lett már a puszta gondolattól, hogy a Púpos egy újabb lelket orozhat el tőle.
Így hát az Ördög úgy határozott, hogy fogja magát, és szerencsét próbál, hátha fel tudja kutatni azt a gyermeket. Csak hogy vessen rá egy pillantást. Nem akart ő kárt tenni benne, ugye tudjátok. Még az Öreg Nick sem képes elviselni a gyermekek szenvedését. Ó, azért nem kell félni, el fogja ő végezni a munkát, tökéletest fog alkotni, de még neki is alantas, hogy élvezetet is találjon benne.
„Hagyj magamra!”, mondja kedvesen, és a lány eltűnik, éppoly hirtelen, ahogy jött. Jó kislány, és okos is. Hatalmas büszkeség az apjának, akinek elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy a gyermeke ilyen lett.
A Csönd lába nyomán még a kövek is felsóhajtottak.
„El sem tudom képzelni, hogyan boldogulnék nélküle”, szólt a Szörnyeteg, és elindult lefelé a távoli zöld foltocska felé, csak hogy jobban szemügyre vehesse.
De minél közelebb jut az Ördög Eire-hez, és az újszülött gyermekhez, annál erősebb és erősebb lesz a csöngés a fülében.
Azért egy kis kellemetlenség nem fogja ám megállítani az Emberünket, úgyhogy Ő csak megy tovább rendületlenül. De a csöngés hamarosan olyan erős lesz, hogy összekoccantja a fogakat a szájában. Ő csak erősen összeszorítja az állát, szembeszáll a csattogással, és egy lépéssel hét mérföldet tesz meg, ahogy átmászik a világ peremén. Először a fején kívül semmit sem látni belőle, ahogy felbukkan a látóhatár fölött. Jegeskék szemek, csillogóak, de áttetszők, mint a hold fénye, ami átszűrődik a viharfelhőkön. Idegen, homályos, kiismerhetetlen. Aztán következnek a keskeny vállak, amelyek csúcsban végződnek a háta mögött, ahol találkoznak a fenséges szárnyak erezetével. Mire a sétabotjának feje először felbukkan, a feje már elveszett a fellegek között.
Amikor csak kinyitja a száját, hogy levegőt vegyen, a csöngés úgy csattan a felhők között, mint valami mennydörgés. Az ég elsötétülését látó halászok máris szedegetni kezdik a hálóikat, és bosszús pillantásokat vetnek az ég felé, mert képes volt ily galádul megszegni korábbi ígéreteit. És a bosszúszomjas vihar egyenesen visszaűzi őket Eire gyönyörű partjaira.
Az Ördög pedig csak jön egyre közelebb, pedig most már szó szerint szétrobban a feje, és pontosan a Malehidei dokkok szélére teszi rá szilárdan a lábát. Ennek az egyetlen lépésnek a zaja úgy dübörög, mintha egy egész csordányi vaspatkóval patkolt marha trappolna végig a dokkokon. A halászok aggodalmasan felpillantanak, de aztán visszafordulnak, és sietve szorosra húzzák a hajókötelet, és a rakományt rögzítő köteleket. A küszöbön álló vihar mintha magából a Pokolból látogatott volna el hozzájuk.
Nos, az emberünk, az Ördög már elég közel van ahhoz, hogy ha csak előrezuhan, már akkor is ír földet érint, de már nem tud tovább jönni. Így hát ott helyben lekuporodik, és előre-hátra hintázva fogja a fejét, miközben magában dudorászik. A mély, reményvesztett hang úgy gördül a partok felé, mint egy gyülekező vihar felhői.
Ahogy ott hintázik előre-hátra, hát mintha lassan, de biztosan beleroskadna önmagába. Mint a saját farkát felfaló kígyó. A felhőkkel koronázott óriás hamarosan már alig nagyobb, mint egy hegy. Aztán már csak egy büszke hajó, ami épphogy kiemelkedik a világ taraja mögül. Most már csak egy nemes háza, ami a falu fölé magasodik. Most egy medve, aki egy fejjel magasabb a döbbent vadásznál.
Nem telik el sok idő, és már nem nagyobb egy férfinél. Egy igen alacsony, és szomorú férfinél, ha már itt tartunk.
„Nézd már!”, kiabálja túl a feltámadó vihart Corraig. „Tán a halált keresed ebben a szörnyűséges viharban? Ragadd meg a kezem! Jól van. Megsérültél?” Az Ördög mogorván rápillant a halászra, aztán odaint neki a kezével. De minden egyes mozdulattól a hullámok egyre magasabbra csapnak a dokkoknál. Corraig megvonja a vállát, és mormol valamit, amit elsodor a szél. Megigazítja a vállán a hálót, aztán lehajol, megragadja az emberünk alkarját, és álló helyzetbe penderíti.
Corraig elengedi, miután meggyőződött róla, hogy ismét szilárdan áll a talpán, aztán biztatóan hátba veregeti, nekifeszíti magát a szélnek, és elindul a dokkok felé.
Még a fele utat sem teszi meg, amikor hátrapillant, és meglátja, hogy az Emberünk még mindig ott áll, ahol hagyta. Corraig az égre veti a szemeit, aztán visszaküzdi magát hozzá, a válla köré kanyarítja a férfi karját, és immár kettesben elindulnak a háza felé.

* * * * *

Talbott megugrott, ahogy egy kéz kulcsolódott a vállára. A fogásában nyoma sem volt biztatásnak, sem az emberi érintés melegségének. A halálosan hideg kezek szorítását nem árulta el a vérkeringés lüktetése.
- Asszonyom... - ingott meg Talbott. - Micsoda megtiszteltetés! Kérem, csatlakozzon hozzánk!
Az öreg túlzott hessegető mozdulattal takarította le a hozzá legközelebb eső padot.
Sturbridge nem lazított a szorításán, és nem is mozdult, hogy elfogadja a meghívást. Talbott sietve folytatta.
- Úgy tűnik, éppen időben érkezett. Éppen egy történetet meséltem...
- Halványan mintha ismerős lenne nekem ez a történet.
- Asszonyom, nem állt szándékunkban megsérteni önt! - a hangja bizalmas suttogássá halkult. - Ezek az ifjoncok mindannyian az Ön elkötelezett hívei. Az a leghőbb vágyuk, hogy kedvére tegyenek az úrnőjüknek. Csak a tudást keresik, hogy megértsék, és hogy közelebb kerüljenek Önhöz.
A férfi fojtott szavaival éles ellentétben a régens határozott hangját mindenki hallhatta a tömegben.
- Nem a Kapus Testvér feladata, hogy elősegítse a baráti viszony kialakulását a tanárok és a diákok között!
A keze úgy szorította a vállát, mint a jéghideg acél.
- Nem, valóban nem. Önnek tökéletesen igaza van, asszonyom.
- Mit gondol, kinek kell majd megfizetni a hibájáért?
Sturbridge háta mögött Eva emelkedett fel.
- Regentia, én kértem ezt a történetet Talbottól! Nem ő a felelős! Ő próbált lebeszélni engem, de én nem engedtem. Én fizetem meg a történet árát.
Sturbridge keményen Talbottra nézett.
- A történet árát. A szavak magát idézik, Kapus Testvér, nem illenek a lány szájába. Azt is elmondta neki, hogy pontosan mi is lesz az ár? És hogy miféle pénzben kell majd megfizetni?
Valaha arany volt - gondolta a férfi, és nekilátott, hogy elmagyarázza, de Eva félbeszakította:
- Regentia, ha valami módon vétettem, akkor én fogok megfizetni érte.
Sturbridge megfordult, és végigmérte a novíciát, mintha most látná először. Aztán komoran bólintott.
- A szavaid eljutnak az Ördög fülébe, gyermek. Úgy lesz, ahogy kívánod!

 

1999. július 24., szombat, hajnali 3:17
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Foley hirtelen állt meg, ahogy nekirohant a munkaasztalnak. Bocsánatkérően megveregette a lapját, és máris pördült volna egy másik irányba, de végül mégis megállt, és hátrált egy lépést. Mélyen előre hajolt, és kritikus szemmel vizsgálgatni kezdte a különös eszközöket.
Elégedetten futtatta végig a pillantását a két, nyolc hüvelyk magas, négy hüvelyk széles tükrön. Ujját végighúzta a tökéletes fényű ezüst kereteken, és megcsodálta a sima üveget, és az ezüstből készült hátlapokat. Az egyiken, vette észre szórakozottan, a jobb felső saroktól a bal alsóig keresztben egy hajszálrepedés futott végig. A bal haránt pólya.
Halványan felrémlett benne egy emlék. Jacqueline. Igen, ezek voltak azok a tárgyak, amelyeknek az elkészítésére utasítást adott Jacqueline-nak. Hírtelen a mnemonikus képességei teljes tisztaságával látta maga előtt a listát. Tökéletes kép volt, hibátlan visszatükröződés.
Óvatosan letette a tönkrement tükröt, és ujjaival a hat simára csiszolt fenyőpálca között kezdett matatni. Mindegyiket nagyjából egy gyermek zömök ceruzájának a hosszára faragták. Nem is olyan régen még gondosan egymás mellé helyezve sorakoztak egy ezüsttálcán, amelyet az ismerős liliommintázat díszített - ikertestvére annak a faragásnak a doboz fedelén, amelyben mostanáig a kis ékköve pihent. A szeme. A szeme a Szemhez. Az a Szem pont olyan, mint ez - gondolta. De az mélyen van, és nem magasan.
A hebehurgya ütközés következtében a fenyőpálcák úgy hevertek szerteszét a munkaasztalon, mint egy gyermekjáték tartozékai. Foley a kezébe vett egy pálcát, majd még egyet, aztán mereven rámeredt, mintha ki akarná sajtolni belőlük a titkaikat. Végül nekilátott, hogy ismét elrendezze a pálcákat a tálcán. Türelmesen dolgozott, és a türelménél csak a kezének remegése volt erősebb.
Letámasztotta az egyik végüket, és összeborította őket, hogy úgy nézzenek ki, mint az álmos katonák. A pálcák ismét szétgurultak.
Megcsúszott a keze, és az egyik pálca kettétört az asztal lapján. A törés mentén pedig nem gyanta, hanem vér buggyant elő. A vér erőfeszítés nélkül, bágyadtan csordogált a finom mívű ezüsttálcán.
Foley agyának egy távoli zuga tudatában volt annak, hogy valami nincs rendjén. Valami nagyon nincs rendjén. A vérrel volt baj - ahogy folyt, és a konzisztenciájával. Túl híg volt. Túl könnyű.
A tanítvány a saját vérével kellett volna feltöltse a pálcákat - a Tremerek vérével, a Hetek vérével. A hatalom a vérben volt.
Foley megnyitotta magát a Látás előtt. A pillantása egy képzeletbeli pontra szegeződött maga előtt a levegőben. A szemei nem fókuszáltak. Kinyitotta a tenyerét, és feltárta a tenyerébe ültetett izzóvörös szemet. És ekkor meglátta.
Egy karcsú árnyék osont a fenyőpálcák között, és hozzájuk dörgölte az oldalát. Dorombolt.
Egy fekete macska - gondolta Foley. Egy fekete macska vére.
Most már kezdett mindent tisztán látni. Végeredményben nincs is rá szükség, hogy Aaron ideküldje hozzá Jacqueline-t. Most már megértette, hogy a Szem miért mutatta meg neki a nőt, és hogy a tanítvány milyen szerepet fog játszani.
Szórakozottan körülnézett a szobában. Aaront kereste, de a tanítvány sehol sem volt. Nem számít. Hamarosan úgyis visszatér. Ezt teljesen világosan látta.
Foley megfontoltan kinyújtotta a kezét, és felvett egy újabb pálcát az asztalról, elroppantotta, és hagyta, hogy a kicsorduló vér elkeveredjen azokkal a cseppekkel, amelyek már korábban a tálcára csöppentek. Aztán felvett egy újabbat.
A hatodik, és egyben utolsó pálca reccsenésére egyszerre hét vörös gyertya lobbant lángra. Újabb tárgyak, amelyeket Jacqueline készített - gondolta Foley. A bírája, a tanítványa, és leendő gyilkosa. Elmosolyodott.
Az utasításai precízek voltak. Minden egyes gyertyát különös gondossággal kellett elkeverni egy vad bagoly belsőségeivel. Hogy felgyorsítsák az éjszakában szárnyaló gondolatokat. Hogy mindenen áthatoló éleslátással ruházza fel a sötétség fátylai között.
A gyertyák egy része szintén elmenekült, amikor Foley nekiütközött az asztalnak, és még akkor is a földön hevertek, amikor elpattant az utolsó ágacska is. Most pedig vidáman lángra lobbantak, és vidámságuk gyorsan továbbterjedt. A felszálló füst vörösen lüktetett - és lüktetésével elnyomta a Foley tenyerében ülő izzó vörös követ.
A levegőben a napon száradó vér eltéveszthetetlen szaga terjengett.
Azonban a gyertyák is hibásak voltak. Foley máris észlelte az utóképeiket. Nem a hófehér baglyot, hanem egy fekete kiskakast, amint a lángok között tollászkodik és parádézik.
Fekete macska vére, fekete kakas szíve. Társaság közeleg - gondolta Foley. Ösztönösen felbecsülte a távolságot, ami elválasztotta a védelmező körtől. Túl messze van.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:14
Barnard College
New York városa, New York

Ez immár a negyedik éjszaka volt, amikor a Milbank Hall mellett virrasztott. Az egyetem adminisztratív épületei csöndesek voltak. Kedvező rejtekhelyre lelt az egyik szomszédos tudományos épület árnyékában, és onnan figyelte azt a bizonyos nem túl sűrűn használt mellékajtót.
Az ajtó pedig most először nyílt ki, amióta megkezdte a megfigyelését. Azonnal teljes riadókészültségbe került. Túllépett még a szokásosan magas szintű éberségén is, és belépett egy olyan hiperérzékeny területre, ahol a kötelesség és a hit összeolvadtak és eggyé váltak.
Az oldalajtón kisurranó férfi idegesnek és izgatottnak tűnt. Ifjú volt, szőke, frissen borotvált és a nyugati kafirok szokásainak megfelelő minden alkalomra megfelelő ruházatot viselt. Ránézésre senki sem kérdőjelezte volna meg, hogy valóban a tantestület tagjai közé tartozik.
Bár Anwar félig egy öreg, összeaszott gnómra számított - egy szakállas, köpenyes törpére, akinek kopasz feje búbján egy ezüstös házi sapka imbolyog - mégsem engedte, hogy a csalódottsága kívülről is láthatóvá váljék. Inkább engedte, hogy a várakozásai a valóság szemei előtt kibontakozó fényeihez idomuljanak.
Az ideges férfi megjelenésével Anwar előtt mindössze két választási lehetőség maradt. Vagy ez volt a kapcsolata, vagy egy olyasvalaki, aki tudomást szerzett a titkos megegyezésről, és eltávolította a kapcsolatát, majd meglehetősen ostoba módon úgy döntött, hogy ő maga jön el a találkozóra.
Anwar mozdulatlanul várta az előre megbeszélt jelet.
A jövevény szemei az épületek és a fák által vetett gubancos árnyékokat vizslatták. Anwar még mélyebbre húzódott a rejtekébe, a természetes és a természetfölötti árnyékok mélyére, amelyek eltakarták őt.
Engem keres - gondolta. De ha ő az, akkor miért késlekedik? Miért nem adja meg a jelet? A közelben nem voltak szemtanúk, vagy egyéb akadályozó tényezők, amelyek megmagyarázhatták volna a habozását. Anwarnak azonban megvolt az az előnye, hogy már jó néhány éjszakát töltött elrejtőzve ezen a helyen. Talán a szikár férfi egyszerűen csak óvatos.
Vagy az is lehetséges, hogy ezt az életbevágó részletet már nem sikerült kicsikarnia az eredeti kapcsolatából.
A jövevény továbbra is idegesen fészkelődött. Fel s alá járkált. Hirtelen megállt, hogy feszülten az árnyékokba meredjen, aztán folytatta a járkálást. Letörölte az izzadtságot a homlokáról. Megdörzsölte a szemét. Magában mormogott.
A férfi nyugtalansága fertőzőnek bizonyult. Anwar ösztönösen a tenyerébe csúsztatott egy késpengét.
A férfi megpördült, és a pillantása megpihent Anwaron - megpihent és meg is pillantotta. Anwar biztos volt benne. A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, mielőtt a jövevény megpördült, hogy folytassa a szórakozott járkálást.
A másik szemében több volt egyszerű ideges izgatottságnál. Mi is lehetett? Talán őrület? A szemei mintha tűzzel és vérrel teltek volna el. Anwar a fejét rázva próbálta elhessegetni ezt a képzetet. Romantikus ostobaság. Az egész csak az izgatott férfi homlokán gyöngyöző véres veríték eredménye volt, amit folyamatosan a szemébe dörzsölt a kézfejével. Semmi több.
Anwar még figyelmesebben nézte a jövevényt. Kifelé a másik semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna a sötétben rejtőzködő alakot. Megnézte az óráját, és ismét mormolt valamit, aztán egy kicsit előrehajolva üreget formált a tenyerével. És az üregben egy apró lángocska kelt életre. Nem gyújtott gyufát, nem nyúlt öngyújtóért, a nyitott tenyere fölött most mégis egy kis lángocska járta a táncát. Kezét a szájához emelte, mintha egy cigarettát gyújtana meg. Anwar az ujjai között egy pillanatra látta a lángot, aztán a tűz éppoly gyorsan eltűnt, mint ahogy jött.
Anwar tudta, hogy bárki más megpillantotta volna ezt a kérészéletű lángocskát, akkor kételkedne abban, amit látott, és meg lenne győződve arról, hogy ő maga tévedett. Még ő maga is kételkedett volna a szemei által szolgáltatott bizonyítékban, ha valójában nem éppen ez a láng lett volna az a jel, amire várt. Azonban Anwar még most sem indult el azonnal, pedig már nyilvánvalóan elérkezett a cselekvés ideje. Az ösztönei azt súgták, hogy amennyire csak lehet, ragaszkodjon az árnyékok által nyújtott menedékhez, és ha csak lehetséges, kerülje el az épületek közötti nyílt térséget. Ő azonban elnyomta a késztetést.
Ha a kapcsolat nem tartotta be a megegyezés rá eső részét - és a maga részéről nem tett meg mindent azért, hogy biztosítsa a küldetés sikerét - akkor ezen a ponton Anwar már nem sokat tehetett ellene. Talán csak annyit, hogy méltósággal megy a halálba.
Most, hogy a tétlenség végtelennek tűnő éjszakái véget értek, a közvetett megközelítés létfontosságú másodperceket emésztett volna fel, úgyhogy Anwar céltudatosan átvágott a nyílt területen.
Feszülten figyelte a kapcsolat kezeit, ahogy közeledett. A kezek pedig türelmetlenségről árulkodtak. Anwar tisztában volt vele, hogy még nem késő elmenekülni, ha a kafir megbízhatatlannak bizonyulna, de amint belép a kápolnába, azonnal teljesen a boszorkánymester hatalmába kerül. Attól kezdve elképzelhető, hogy lehetetlen lenne elmenekülni. A rejtett fegyver pengéjét még erősebben préselte hozzá az alkarjához.
Az izgága férfiú javára kell írni, hogy nem ugrott fel, amikor Anwar kilépett a rejteket adó árnyékok közül. Ehelyett másodszor is az órájára pillantott, és elmormolt egy szitkot az orra alatt.
- A nevem Aaron.
A hangja kimért volt, és kurtán csattant, mintha bizony ő lett volna az, akit megvárakoztattak. Ilyen közelségből a kezein és az arcán feszülő bőr meghazudtolta fiatalos külsejét. A húsa túlságosan feszesen tapadt a csontjaira, és a bőr pergamenszerűen megrepedezett a szemei körül.
Anwar üdvözlésül meghajtott a fejét, de a szemei mindvégig a boszorkánymesterébe mélyedtek. Azt várta, hogy a vértől elhomályosuló szemek mélyén megpillanthatja a ravaszságot, a kegyetlenséget és az opportunizmust - a boszorkánymesterek hírhedt tulajdonságait. Talán valahol mélyen még abban is reménykedett, hogy felcsillanhat előtte az áruló valódi indítéka is - a kapzsiság tüze, a bűntudat sunyi pillantása, a bosszú tiszta fénye.
Azonban nem látott mást, csak kétségbeesést, türelmetlenséget és reménytelenséget. Meglehetősen egészségtelen elegy volt ez, és Anwar megszokta, hogy messziről elkerülje az ilyesmit. Ma esti társa ebben a vállalkozásban jól láthatóan kezdett szétesni a varrások mentén.
- Haqim vezesse a kezed és vigyen el gyorsan a céljaidhoz, Aaron, a Fényhozó! Ma éjjel egy a minket vezérlő akarat. Haqim adja nagy kegyelmében, hogy idegeneké, és ne a sajátunk legyen a kiömlő vér. Odabenn minden készen áll?
- Ne itt! - jött a fojtott válasz.
Aaron hátat fordított neki, és az ajtó gombjával kezdett matatni. Anwar intenzíven érezte az alkarjának feszülő hideg pengét, de nem csapott le - nagyobb vadra várt.
Az ajtó befelé nyílt, és mögötte szinte ásított a sötétség. Aaron besurrant a résen. Ha tudatában is volt annak, hogy csak egy hajszál választotta el a biztos pusztulástól, kifelé ennek semmi jelét nem mutatta.
Anwar követte. Átlépte a küszöböt, és fájdalmasan nyilvánvalóvá vált számára, hogy mostantól ki van szolgáltatva az ellenségei kénye-kedvének. Azonban távolról sem volt védtelen. Hirtelen azt vette észre, hogy azon gondolkodik, hogy vajon miként kerülhetett egy boszorkánymester a mesterek befolyása alá - hogyan eshetett meg, hogy a gyűlölt Tremerek egyike Haqim gyermekeinek adósává vált. Se szeri, se száma nem volt azoknak a pletykáknak, amelyek a boszorkánymesterek hűségéről szóltak. Még Alamut világtól távol eső menedékében is suttogtak a vér eltéphetetlen kötelékéről, ami a Tremerek között feszült - ami teljesen lehetetlenné kellett volna tegyen egy ehhez hasonló alkalmi árulást.
Népének bármely más tagjához hasonlóan Anwar személyesen is tanúsíthatta, hogy miféle hatalommal bírnak a Tremerek a vér fölött. És mekkora erővel képesek másokat rabszolgaságba kényszeríteni a segítségével. Nem tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben elhalványulna azoknak az évszázadoknak az emléke, amelyeket a népe a Tremerek átkának alávetve volt kénytelen végigszenvedni - addig nem is fog elhalványulni az az emlék, amíg vissza nem vették az utolsó elnyomó vérét is.
Azonban, Haqimnak hála, az öregek megtalálták a módját, hogy fordítsanak az álláson, és kiszabadítsák a klánt a Tremerek fertőzött vérének sötét hatalma alól. Ha pedig az öregek képesek voltak megtörni a Nagy Átkot, akkor miféle akadályt jelenthetne nekik egy egyszerű Tremere novícia vérköteléke?
Anwar valószínűleg hangosan felhorkanhatott. A hang alig lehetett hangosabb egy suttogásnál, de a vezetője élesen rápillantott, és intett, hogy maradjon csendben. Nyilvánvaló volt, hogy tartott a felfedeztetéstől. Jó.
Néhány pillanatig engedte, hogy a képzeltében kirajzolódjon egy világ, ahol a boszorkánymesterek egymás ellen fordulnak. Elképzelte Haqim gyermekeit, akik annyian voltak, mint homokszem a sivatagban, ahogy felkelnek, hogy elborítsák a Tremere piramist. Eltáncolják a had, a bosszú táncát a piramis romjain, és a dobbanó lábak a folyton változó homokfelszín alá - a feledésbe - kényszerítik a boszorkánymestereknek még az emlékét is.
Ó igen, a bosszú erődítménye ezekben a pillanatokban is épül. Előbukkan a kavargó homokból, és a hatalmas falak az egymás után beépülő homokszemektől egyre magasabbra és magasabbra tornyosulnak a pusztaság fölé. Mindegyik szemcsét az ellenségeik vérével kevert habarcs rögzítette a társaihoz - a vérrel, amelyet oly régóta megtagadtak már tőlük. Bizonyos, hogy hamarosan sor kerül egy hatalmas leszámolásra. A vér, amelyet Anwar ma éjjel ki fog ontani, közelebb hozza a népének a végső bosszúállás erődjét - pontosan egy homokszemcsével közelebb.
Mi egyebet kellett volna tudnia Anwarnak ahhoz, hogy felkészülhessen erre az éjszakai vállalkozásra? Ő nem volt más, mint a bosszú eszköze. Nem adatott meg neki, hogy megismerje az építők szándékait. Nem részesült az öregek titkaiban. Mindössze annyi volt a feladata, hogy a csapása ne tévessze el a célt. És hogy bármi áron megelőzze, hogy meghajoljon vagy kettétörjön a mesterek irányító kezében.
Nem ismertették vele a kafir saját undorító fajtája ellen elkövetett árulásának részleteit. Eltekintve a meddő kíváncsiságtól, nem is volt rá semmi oka, hogy birtokában legyen ennek a tudásnak. Azonban ettől még elgondolkodott. A boszorkánymesternek nem lehetnek kétségei afelől, hogy milyen befejezés vár rájuk ennek az ösvénynek a végén.
Anwar gyanakvóvá vált. Egyáltalán nem tetszett neki ez a megegyezés, ami arra kényszerítette, hogy egy kafirra támaszkodjon - ráadásul az a bizonyos kafir megadta magát a kétségbeesésnek, és árulóvá vált. Hogyan lehetne megbízni egy ilyen személyben? Hogyan remélheti, hogy túlélheti az árulását?
- Kövess! - suttogta Aaron. - És maradj a közelemben!
Anwar engedelmeskedett. Mindig pontosan arra a helyre tette a talpát, amit Aaron lába éppen csak elhagyott. Gyanította, hogy most már belül jártak a kápolna misztikus védelmének külső peremén. Itt már nincs helye hibának.
A mellékajtótól egy keskeny folyosó vezetett a sötétség mélyére. A folyosóról nyílt egy nehéz tölgyfa ajtó, amelynek tejüveg ablakán az állt festett betűkkel, hogy: AZ AKADÉMIAI KAROK KÖZÖTTI FEGYELMI VIZSGÁLATOK HELYETTES DÉKÁNJA. Anwar emlékezetébe vésett minden betűt, és az egyes betűk pontos elhelyezkedését az üvegen.
Elgondolkozott, hogy pontosan mit is jelenthetnek ezek a szavak, de tekintettel arra, hogy a vezetője szigorúan csendre intette, nem próbálta rávenni, hogy felolvassa neki a feliratot. A felirat hivatalosnak és elrettentőnek tűnt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy pontosan ez volt a szándéka a készítőinek - hogy elriasszák vele az egyszerű kíváncsiskodókat. Márpedig ez a nem éppen hízelgő jelző ráillett szinte mindenkire, aki betette a lábát a nyugati „egyetemekre”.
Aaront nem riasztotta el a felirat. Egy teljesen hétköznapinak tűnő kulccsal kinyitotta az ajtót, és bevezette Anwart.
Anwar azt várta, hogy a szürke, börtönszerű környezetből most a pompa és a kicsapongás erődítményébe érkeznek, ami illik a túlkapásokhoz, amelyekről a Tremere klán elhíresült, ehelyett azonban az ajtó mögötti iroda éppen olyan jellegtelen volt, mint a folyosó az ajtó túloldalán. Mindössze egy asztal, néhány irattartó szekrény és egy-két szék alkották a teljes berendezést.
Aaron becsukta az ajtót, és jól hallhatóan kifújta a levegőt.
- Itt beszélhetünk. De sietnünk kell! Mindent el fog rontani!
Előrelépett, és az asztal lapjára terített két köpeny közül az egyiket odadobta Anwarnak.
- Ki fog mindent elrontani? - kapta el Anwar a ruhadarabot. Nem öltötte magára azonnal, hanem türelmesen kivárta, amíg Aaron karjai és a feje belegabalyodott a sajátjába, és csak azután látott neki, hogy felvegye a köpenyét.
- Foley. A célpont - dadogta bűntudatosan a szót a Tremere.
- Johnston Foley - szavalta Anwar, hogy ellenőrizze a tényeket. - Regent Secundus, parancsnokhelyettes, Five Boroughs kápolna, New York városa, New York. Magassága 177 cm. Súlya 80 kg. Haja színe sötét, szürkül. Szeme barna. Bajusz, szakáll: őszülő körszakáll és bajusz. Látszólagos kor: negyvenes évek vége. Valós kor: nagyjából kétszáz év, az Amerikai polgárháború előtt született.
- Igen, igen, Foley. Ez lenyűgöző! De a gond az...
- Ismert veszélyforrások - thaumaturgia: írott szavakon, rajzokon, pecséteken, jeleken és rituális diagramokon keresztül űzött vérmágia. Lőfegyverek: elfogadhatóan lő pisztollyal, általában nincs nála fegyver. Mérgek: gyanítható részvétel két másik novícia halálában az atlantai kápolnában. Áthelyezve, kiemelten veszélyes feladatra a FBK-ba. Politika: magas szintű kapcsolatok...
- Megőrült.
Ez már belefojtotta a szót Anwarba. Egy újabb őrük boszorkánymester. A dolgok hirtelen kezdtek bonyolultabbá válni.
- Magyarázatot kérek!
- Nem tudom elhinni, hogy valóban azokkal akarja végrehajtani! Ha nem jutunk hamarosan a közelébe... Nézd, amikor magára hagytam, Foley már nekilátott egy rituálénak, egy nagyon ostoba és veszedelmes rituálénak. Ami meg fogja ölni. Hacsak nem érünk oda hamarabb.
Anwar átgondolta a helyzetet.
- Nem értem, hogy hirtelen miért kezdtél a célpont biztonsága miatt aggódni.
- Nézd, fogalmam sincs, hogy mivel büntetnek majd rejtett mestereid, ha úgy térsz vissza hozzájuk, hogy nem végeztél Foley-val. De azt tudom... tudom, hogy mennyire fontos, hogy orgyilkos végezzen Foley-val. Itt, ezen a helyen. És ma éjjel.
- Úgy legyen hát! Egyedül van?
- Igen. Egyedül volt. De egyfolytában arról beszélt, hogy mások is eljönnek. Előfordulhat, hogy rólad volt szó.
Rendben - gondolta Anwar. Két őrült boszorkánymester, és a célpontot előre figyelmeztették.
- Feltehetnék még egy kérdést, Aaron, a Fényhozó? Egy személyes kérdést?
Aaron türelmetlennek tűnt, de intette, hogy folytassa.
- Miért olyan fontos, hogy orgyilkos végezzen Foley-val? És még ma éjjel? És miért a kápolna falai között kell erre sor kerüljön? Miért csinálod ezt?
Hiszen tudnod kell, hogy mi lesz ennek a vége. Aaron rezzenéstelenül viszonozta a pillantását.
- Te miért csinálod ezt? - felelte lassan, és minden egyes szótagot jól elkülönülten ejtett ki.
Anwar meglepődött, hogy így nekiszegezték a saját kérdését. Aztán végül megértette, és mélyen, ünnepélyesen meghajolt a vezetője előtt.
- Akkor tegyük meg, amit meg kell tennünk! Indulhatunk?
- Essünk túl rajta!
Aaron odafordult egy látszólag teljesen hétköznapi ruhásszekrényhez, és a kilincsre tette a kezét.
- Úgy hiszem, jó lenne, ha mostantól csendben maradnánk. Ettől a ponttól nem lenne biztonságos a hangos beszéd. Biztonságban elvezetlek Foley szentélyéhez. Ha sikerrel jársz, biztonságban kiviszlek a szentélyből. Ennél többet nem tehetek. Ha útközben feltartóztatnak...
Anwar bólintott.
- Egy szót se többet! Ennyi elég, Aaron, a Fényhozó! Megtesszük, amit meg kell tennünk!
A boszorkánymester ismét a szekrényajtó gombja felé fordult, és maga elé mormolt néhány szótagot. Anwar nem tudta biztosan, hogy egy ráolvasás része volt-e, vagy csak egy kétségbeesett ima.
Mindenestre azt érezte, hogy a bőre akár a varázslatos ráolvasás, akár a szuggesztió hatalma miatt végigbizsergett, amikor a szavak elhangzottak. Csendben átkozta magát a reszketéséért.
A feltáruló ajtó mögött csupasz betonfalak között egy egyszerű fémlépcső vezetett a mélybe. A szűkös tér hideg volt, és nedves. A látványban volt valami, amitől Anwar úgy érezte, mintha egy kútba nézett volna le. Kötelességtudóan megjegyzett minden apró részletet a lefelé vezető útjuk során - a lépcsőfokok pontos számát az egyes fordulókban (hét), a pihenők számát (ötvenkettő), az ajtók számát, amelyek mellett elhaladtak ereszkedés közben (négy), Aaron megtorpanásainak számát (tizenkettő), amikor a vezetője teljesen megállt, és vagy az üldözők lépteit keresve hallgatózott, vagy a csöpögő víz távolból érkező zaját hallgatta, vagy azt számolta, hogy a lépteik zaja mennyi idő alatt ér vissza hozzájuk a mélységből.
Szemmel látható volt Aaron türelmetlensége, úgyhogy Anwar nem kérdőjelezte meg ezeknek a gyakori megtorpanásoknak a szükségességét. Biztos volt benne, ha nem lett volna szükséges ez az elővigyázatosság, akkor Aaron ügyet sem vetett volna rájuk. Talán a kápolna védelmi rendszeréhez lehetett köze. Azonban bármiféle őrző pecsétek mellett haladtak is el eddig, azokat olyan jól elrejtették, hogy Anwar egyetlenegyet sem vett észre belőlük. Az öregek nagy bölcsességükben talán a részletekbe menő leírását hallván fényt deríthetnek majd olyan titokra, amelyek előtte rejtve maradtak.
Közel maradt hát Aaronhoz, és fülei süketek maradtak azokra a hangokra, amelyek a központi kürtőből jutottak el hozzá. Nagyon is jól tudta, hogy mindössze az akusztika miatt tűnik a vízcseppek koppanása könyörgő hangok kórusának. Gyermeki hangoknak.
Had - suttogták a fülébe a Gyermekek. - Bosszú.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 1:14
A Five Boroughs kápolna előcsarnoka
New York városa, New York

Sturbridge rezzenéstelen tekintettel mérte végig Évát. Úgy nézett rá, mintha ez lenne az első alkalom, hogy igazán látná ifjú védencét. Oly sok minden múlott rajta. Olyan sok minden volt, amit még csak nem is remélhetett, hogy meg tud érteni.
Sturbridge komoran bólintott.
- A szavaid eljutnak az Ördög fülébe, gyermek. A történet árát egyedül neked kell megfizetned! - mondta, aztán visszafordult Talbott felé, megragadta a mesélőt a könyökénél, és felemelte ültéből. - Add át a tuskót, vén bárd!
- Hölgyem?
- Mára végeztél! Fogj egy korsót, és ülj a tűz mellé! Megérdemled. Későre jár, és a történet most már másnak a kezében van. És ne vitatkozz az idősebbekkel! - tette még hozzá utólag, hogy elejét vegye a tiltakozásnak.
- Az idősebbekkel - csipkelődött idegesen Talbott. - Nos, Ön nagyon jól tudja, hogyha csak egyszer is visszautasítanék egy ilyen ajánlatot - egy pint barna sört, és egy megtisztelő helyet a tűz mellett - akkor a rend azonnal visszavonná a költő-engedélyemet. Megadom magam. Végül is a jog, hogy elmesélhesse ezt a történetet, egyedül Önt illeti, és senki mást.
Sturbridge búcsúzóul megszorította a vállát, és kényelmesen elhelyezkedett. A hangja tekintélyének teljes tudatában szárnyalt a hallgatóság fölött. „Fura zsákmány ez egy egész napi munkáért.”

 

Emer az ajtóban várakozott, és az arca aggodalomról árulkodott. Amikor meglátta a párost, megfordult, és szétszórta a gyermekrajt a szobában. Mire a férfiak megérkeztek, már elő is kerültek a száraz ruhák és a meleg takarók. A székeket pedig közelebb húzták a tűzhöz.
A gyermekek a hamarjában rájuk osztott feladatok után szaladgáltak. Egy, kettő... négy gyerek? Csak Emer állt mozdulatlanul és karbafont kezekkel a lázas tevékenység forgószelének közepén.
„Corraig ap Culain.” Emer közönyösen ejtette a szavakat, mint egy ítéletet hirdető földesúr. „Néha azt kell hinnem, hogy beléd még annyi ész sem szorult, mint amennyit a Jóisten egy kecskének juttatott. Hát nem láttad, miféle vihar készülődik? Így halálra rémíteni egy jóasszonyt!” - ezzel rádobott egy törölközőt a férje fejére.
„És milyen fura zsákmány ez itt egy egész napi munkáért.” Megragadta az idegen karját, és odavezette szegényt a tűzhelyhez. „Bocsáss meg az én kedves férjemnek! Általában igencsak megbízható fajta. És elég csak elgondolni, hogy ilyen magas ajánlólevekkel érkezett. Persze ránézésre ezt sose mondaná meg. 'Nyápic', mondta mindig szegény anyám. 'Nem tart majd sokáig.'”
„És ebben sem volt igaza”, szólt Curraig, és kikukucskált a törülköző alól, amivel még mindig a fejét dörgölte. „Egy férfi akkor tesz igazán jót saját magával, ha hitbeli kérdésekben kikéri a véleményét, aztán homlokegyenest az ellenkezőjét teszi annak, amit tanácsolt.”
„Édes Istenem, hogy mit nem mondasz? Biztos vagyok benne, hogy az Atya örömmel venné szakértő segítségedet a jóslás művészetében. Majd szólok neki erről Vasárnap. De addig is, tölthetnél egy kortyot a vendégünknek, hogy visszatérjen belé az élet. Szegény pára, teljesen átázott. És reszket is.”
„Ne hagyd, hogy megfélemlítsen!”, szólt hátra Corraig a válla fölött. „Eddig csak a legritkább esetben fordult elő, hogy tényleg lyukat beszélt volna valakinek a hasába.”
„Ne is figyelj rá!”, nézett morcosan a férje után az asszony. „Szegény párát a fejére ejtették még csecsszopó korában. Az anyja soha nem bocsátotta meg magának. Itt van, tekerje ezt maga köré! Köszönöm, Padraig. Na, ez egy hasznavehető kis legényke.
Vajon kitől örökölhette? Brigid drágám, merjél már egy tányér levest a vendégünknek! És igen, ha már ott vagy, hozhatsz eggyel annak a férfinak is ott!”
Corraig ismét átsétált a szobán, de ezúttal mindkét kezében egy-egy csuprot hozott. „Itt is van. Egészségünkre!”
A quiskey úgy áradt szét az ereikben, mint a folyékony arany - egy öreg barát szívélyes üdvözlete. Az Ördög fejében tomboló agyzsibbasztó kín alábbhagyott egy árnyalatnyit. A fájdalom még ott volt, de az már jó ismerőse volt az emberünknek, az Ördögnek.
„Köszönetem neked, és bájos hitvesednek a kedvességért, amivel egy idegent fogadtatok! Nem tudom, mi jöhetett rám. De a bűbáj elmúlt, és én indulok is tovább.”
„Hallani sem akarok ilyesmiről!”, jelentette ki határozottan Emer, és szemeit öntudatosan a férjére szegezte.
„Hát persze, hogy nem! Amikor ekkora vihar tombol odakinn? Hát, hamarabb adnék oda valakit magának az Ördögnek, mint hogy oda kieresszem. Milyen fényt vetne rám, ha ilyen sorsra juttatnék valakit?”
„Nem, nem, verjed csak ki a fejedből ezt az ostobaságot!”, nyugtatta Emer, és a vendég kezébe nyomta a levesestálat. „Köszönöm, Brigid. És hová mehetnél, még ha tovább is mennél? Láthatóan idegen vagy ezen a tájon, már ha megbocsátasz, amiért ezt mondom, és mostanra még a fogadó ajtaját is szorosan bezárták. Nem, ma éjjel jól elleszel majd itt nálunk. Majd megágyazunk itt neked a tűzhely mellett.”
„Túl kedvesek vagytok egy vén szörnyeteghez.” Az Ördög leengedte a félig kiürült tálat, és megtörölte a száját a kézfejével. Aztán megtorpant, amikor meglátta a szoba túlsó végéből őt figyelő kicsiny Columcillet.
„Milyen udvariatlan vagyok!”, mondta bocsánatkérő hangon. „Nem mostanában volt, amikor utoljára ilyen társaságban vacsoráztam. Általában egyedül eszem meg az ételt, amire sikerül szert tennem.”
„A leves kitűnő!”, folytatta magabiztosabb hangon. „És gyanítom, hogy a fedeled alatt nem csak egyetlen jó szakácsot rejtegetsz.” Arrafelé pillantott, ahol Brigid támasztotta az asztalt leplezetlen kíváncsisággal méregetve az idegent. A lányka visszavonult anyja szoknyája mögé.
Az Ördög sokkal óvatosabban végezte ki a halleves maradékát. Egyszerre csak egy kanállal. Mire végzett, a fájdalom és a hideg nagyrészt vissza is szorult a testében. A kis zsúpfedeles ház meglehetősen otthonos volt. Egyetlen szoba. Egyik oldalt egy asztal, ami fölött különböző fazekak és lábosok lógtak a falon, és egy éléskamra. A tűzhely a hátsó falnak támaszkodott, és mellette álltak a székek. A másik oldalon egy vitorlavászon mögött rejtőzött az ágy, és ha meg lehet ítélni a kiszűrődő hangok alapján, akkor egy bölcső is.
„Ez Brendan”, mondta Emer, aki már el is indult abba az irányba. „Már megbocsáss!”
„Természetesen, természetesen!”
Az asszony eltűnt a függöny mögött, és az Ördög közelebb intette magához Corraigot.
„Takaros asszony, micsoda szerencse, hogy megfogtad magadnak!”
„Ő maga is minden nap emlékeztet erre. De mondd csak, most hogy visszanyerted a nyugalmadat, mi szél hozott errefelé? Rokonod lakik netán errefelé, vagy csak Dublin felé visz az utad? Meg vagyok lepve, hogy nem ott tettek partra. A saját halászhajóinkon kívül nem sokan kötnek ki itt minálunk.”
Az Ördögnek aztán nem állt szándékában helyreigazítani vendéglátójának téves benyomásait. „A rokonságom szétszóródott a Föld legtávolabbi sarkaiba.” Ez nem csak dőre dicsekvés volt. „Meg lennék lepve, ha nem találnék valami rég elfeledett atyámfiát ezen a vidéken. De a vihar borított fel, és kényszerített itt partra. Valóban Dublin felé tartottunk. Hamarosan indulnom is kell.”
„Maradj csak nyugodtan, a társaid ma biztosan nem futnak ki a tengerre. És valószínűleg még holnap sem. Holnap reggel majd üzenhetünk nekik. Hogy tudják, hogy jól vagy, és hamarosan megint csatlakozol hozzájuk. Akkor amolyan kereskedőféle lennél?”
„Nem, én csak egy utazó vagyok, aki önként vállalt száműzetésben van az otthon és a család kényelmétől.” Ennél igazabbat talán soha nem szóltak még.
„De szeretném azt hinni, hogy errefelé is van egy-két ember, aki meleg szívvel emlékszik rám.” És az Ördög ezen elgondolkozik egy kicsit. „Ismertem valamikor egy ifjú hölgyet, Baerne egy hölgyét. Egy okos kis fruskát, akinek megvolt az a ritka képessége, hogy meglelje az eltűnt dolgokat. A környéken mérföldekre mindenki tudott róla. De sok-sok év telt már el azóta, hogy utoljára beárnyékoltam az ajtaját.”
„Baerne boszorkánya?”, nevetett Corraig. „Hát, fogadni mernék rá, hogy senki nem hívta 'fruskának' a Bölcs Asszonyt még jóval azelőtt sem, hogy te vagy én megszülettünk. Bárcsak itt lehetne most, hogy ő is hallhatta volna. Már látom, hogy miért kedvelt téged, te vén mézesnyelvű.” De eztán Corraig arca elkomorodott. „Jó asszony volt az, minden jóslása, hibája meg főzete ellenére is. Hiányozni fog.”
„Micsoda? Azt akarod mondani...”
Corraig felemelte a poharát. „Baerne Bölcs Asszonyára. Jusson be a mennybe egy fél órával azelőtt, hogy az Ördög tudomást szerez a haláláról.”

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:31
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Foley tudatának egy része halványan érzékelte, hogy valahol létrejött egy törés. Hogy az idő nélküle haladt előre.
A szemei kinyíltak, de az idő torzulásának köszönhetően eltérés volt a fizikai cselekedetek, és a fényhullámok érkezése között, amelyek megszokott körülmények között az adott cselekedethez tartoztak. Az elméjének az a része, amely még mindig az ilyen külső részletekkel foglalkozott, olyan ingereket kapott, amelyek több perccel korábbról származtak.
Az ajkai mintha saját maguktól mozogtak volna. Egy halott nyelv szavai peregtek róluk. Azonban a beszéd időérzéke különbözött attól, amit a látása közvetített neki. A szavak, amelyek csak egy órával később hangzanak el, olyan képekkel keveredtek, amelyek már elvesztek a múlt ködében.
Egy hullám torzította el az időérzéket, és megváltoztatta a kapcsolatokat. Foley most látta, hogyan fogják megragadni a kezeit (vagy hogyan ragadták meg korábban?) a fenyőpálcákat. A szemei látták, hogyan fogják egyenként elroppantani a kezei a pálcákat, és hogy nem gyanta, hanem vér csöpög majd belőlük az ezüsttálcára - egy fekete macska vére. Ez valami módon súlyos jelentőséggel bírt.
Hát persze, Jacqueline! A macska egy gyermek arcát viselte, egy kislányét. A lány rámosolygott, és a szájából előbukkantak a csökevényes agyarak. Foley hagyta, hogy az arc idősebbé váljon a lelki szemei előtt. A vonásai megkeményedtek, középkorúvá torzultak, és előbukkant a tanítványának, a bírájának, és a leendő gyilkosának az arca. Hát persze! Ismét hallotta az anyja szavait, aki azt állította, hogy a házban élő macska ellopja az újszülöttek lélegzetét.
Foley-nak fogalma sem volt, hogyan telik az idő a kinti világban, és attól rettegett, hogy veszedelmesen magába roskad. De volt itt még valami más is. Valami, amit eddig nem vett észre. Most már nagyon közel járt a középponthoz. Interiora Terrae. Ha létezik olyan hely, ahol válaszokra lelhet, akkor ez volt az. Bárcsak képes lenne...
Hirtelen fény ragyogott fel a labirintus sötétjében. Egy izzó sárga gömb. A szem gyanakodva mustrálgatta őt.
- Ki jár ott? - A hang mintha valahonnan a szem mögül jött volna. - Tudom, hogy van ott valaki, de nem tudom kivenni az alakját. Te látod? Az árnyékokban a Boszorkány Lábszárai között.
- Csak nyugalom, drágaságom - csitítgatta egy második hang. - Semmi az. Csak a fény játéka. Nincs ott senki, aki árthatna neked.
Foley óvatosan megkerülte a szemet, és feszülten figyelte az árnyékokat, amelyeket a labirintus falaira vetett. Úgy vélte, hogy ki tudja venni valamiféle nyílás széleit, egy sötét üreget, ahol két oszlop jól láthatóan közelebb dőlt egymáshoz. Közelebb lépett.
- Ott! Megint megmozdult. Kapd el! Kötözd meg! Küldd el! Nem hagyhatjuk, hogy megzavarjon!
- Leopold, nézd csak ki van itt! - próbálkozott egy új taktikával a második hang. - A barátunk az, Foley. Foley eljött, hogy meglátogasson. Hát nem kedves tőle? Leopold, te emlékszel Foley-ra.
Leopold ledobta a vésőjét, ami csörömpölve csapódott a padlóhoz. Nem volt hajlandó megfordulni.
- Nem emlékszem rá.
- Foley, gyere ide, a fénybe, kedvesem! Hadd nézzelek! Így már jobb. Itt a kuzinod, Leopold. Éppen rólad beszéltünk, nem igaz, Leopold?
A második hang tulajdonosa továbbra is rejtve maradt Foley elől a barlang hatalmas árnyékos tereiben. A barlang fordulója mögött volt valami csillogás, vagy ilyesmi. Valami éppen a látható határán. Miután pislogott, sikerült valamiféle benyomást szerezni arról a hatalmas valamiről. Az a valami az árnyékokból állt össze, és csak a visszavert fény mágiája ruházta fel alakkal. Valami tompán fénylett, a vert arany lapos csillogásával.
- Foley? Foley. Nem ismerek semmiféle Foley-t. Ő, küldd el őt!
- Nos, nem viselkedhetsz így a kuzinoddal! Olyan hosszú utat tett meg, hogy láthasson. Hogy láthassa a művedet.
Erre Leopold megpördült. Tett egy gyors lépést Foley felé, de aztán megtorpant, mintha megütötték volna.
- Még nincs kész. Még nem nézheti meg. Jöjjön vissza később.
- Leopold!
Mintha maga a barlang is megremegett volna a gyengéd dorgálás erejétől. Valahol Foley mögött fölragyogott a szem. Leopold meghátrált a sugárzás hevessége elől.
- Rendben. Várhat ott, mit érdekel engem. De meg ne szólaljon...
- Nem, itt nem lesz semmiféle fenyegetőzés, Leopold! A kuzinok nem fenyegetőznek, drágaságom.
- Különben őt is visszadobom a kútba!
Foley egyre növekvő rémülettel érezte, ahogy az ajkai mozognak, és megformálják a halott szavakat, amelyekbe órákkal ezelőtt kezdett bele. Figyelte, hogyan zuhannak alá a sötétségbe a szótagok.
„Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.”
- Ez mi volt? - lépett egész közel Foley-hoz Leopold, majd megragadta és megrázta a betolakodót. - Mit mondtál? Occultum Lapidem? A kő? A titkos kő? Add ide!
Foley felemelte a kezét, hogy megvédje magát, és ezzel felfedte a rosszindulatú vörös követ, ami beleágyazódott a tenyerébe. Túl későn döbbent rá a hibájára. Megérezte, hogy a sötétségben feltámad az érdeklődés, és a szem közelebb jön hozzá.
De Leopold undorodva hátat fordított neki.
- Nem tud ez semmit. Semmit! Ó, küldd el innen! Azt hitted, hogy ezzel kecsegtethetsz? - fordult Foley felé. - Hogy elkápráztathatsz a parányi ékköveddel? Én megidéztem a tüzet a szunyókáló kövekből. A kezeimmel formáztam, és éreztem, ahogy kifolyik az ujjaim között. De nem volt elég. Ez nem az a közeg, amit nekem ígértek.
- Hol van a te Occultum Lapidemed? A te élő köved? Hozd el nekem az életadó követ! Az már méltó ajándék lenne a kuzinodnak. De ehelyett... nem. Most már elég! Ostoba voltál, hogy eljöttél! Vidd el őt innen!
- Leopold - hízelgett a hang. - Megszereznéd nekem azt a csinos kis vörös követ?
Foley érezte, ahogy drámaian lehűl a levegő. A lehetséges menekülési útvonalak után kezdett kutatni maga körül.
- Nem. A pokolba a kővel! Csak menjetek el! Nem mennétek el innen mindannyian? Olyan sok dolgom van még.
Arra. Foley mintha látott volna két sztalagmitot, amelyek mintha egymás felé hajoltak volna. Lassan arrafelé kezdett hátrálni.
- Leopold...
A művész fészkelődni kezdett, és felvette a földről a vésőjét.
- LEOPOLD...
A kiáltás visszhangot vert a barlangban. Mintha többtucatnyi különböző torokból tört volna fel. Foley-t megtorpanásra késztette a sikoltó kórus, és megfordult. Egy újabb hiba.
Ott, pontosan a kanyar mögött, a barlang kitágult, és Foley szemtől-szembe találta magát Leopold istenkáromló, zagyva mestermunkájának rettenetével.
Foley utolsó emléke a barlangból az, hogy vadul kaparja a kőpadlót, és megpróbálja beásni magát, hogy ne kelljen arra az alkotásra néznie.

* * * * *

Tudatos irányítás hiányában Foley ujjai visszatértek a tintatartó és a toll megnyugtató érintéséhez. Ösztönösen leírták a hagymázas látomásokat, amelyeket a tulajdonosuk a barlang padlójába vésett a körmeivel.
Egy gyermek arcát viselő fekete macska. Egy sugárzó sárga gömb. Egy csámpás boszorkány. Egy félszemű szobrász. Egy titkos kő. És végül halvány utalás valami hatalmasra, aminek tucatnyi szájából érthetetlen szóförgeteg tör elő.
A hátborzongató illusztráció alatt a következő reszketeg szavak álltak: „Hazima-el, Leopold, Occultum Lapidem. A Kút mélyén.” A lap alján a következő furcsa megjegyzés állt: „Leopold = Lapidem(?)”.

* * * * *

Foley úgy érezte, mintha a kőben fuldokolna. Lassan, fájdalmasan megkísérelt a felszínre jönni. Elveszettnek érezte magát, most, hogy nem vezérelte a toll sercegése. Az ajkai még mindig mozogtak, megformálták a hatalom szavait, de a levegőt nem háborgatta semmilyen hang.
Ekkor érezte meg a pengét. Egyetlen precíz, erőteljes döféssel elmetszette a gerincvelőt. Érezte, ahogy az arca nekicsapódik az asztal lapjának. A látomás összeomlása sokkal fájdalmasabban érintette, mint maga a fizikai támadás. A misztikus energiák, amelyeket meglovagolt, hogy eljuthasson a Sirámok Barlangjába, most ellene fordultak. És elvették azt, ami nekik jár.

 

1890. április 23.
Corraig ap Culain háza
Malehide, Írország

Egy igazságos harcos.
„Micsoda?!”, kiáltott föl az Ördög. „Hogy lehet ez? Nem hallottam róla. Ha a Boszorka halott lenne, biztosan én tudnám meg először. Hacsak... na nem, az biztosan nem lehet.”
Az Ördög szavai szórakozott mormolásba fúltak. Corraig gyanakodva pillantgatott felé, mert azt gyanította, hogy rátörhetett a láz. Időről-időre a mormolásból kihallatszott egy-egy érthető félmondat: „Nem érdekel, HOGYAN tudod meg”, vagy „majd én elrendezem”, vagy „addig takarítasz majd Cerberus után, amíg a Pokol be nem fagy”.
Corraig egy kicsit sietősen távozott, és mikor visszatért, a kezében szorongatta a kancsót. Kissé ügyetlenül töltött belőle egy nagylelkű adagot, aztán odatolta a zaklatott vendégének a csordultig teli poharat, hogy azzal helyettesítse a kiborított italt.
„Kérlek, barátom, igyunk Baerne Bölcs Asszonyának az emlékére!”, mondta Corraig miután kiegyenesedett, majd hozzátett egy rövid imát: „Adja Isten, hogy fél órával korábban megérkezzen a Mennybe, mint ahogy az Ördög tudomást szerez a haláláról!”
Az Ördög csak hidegen végigméri. Hozzá sem ér a keze mellé állított pohárhoz. „Corraig”, mondja végül. „Köszönöm a vendégszeretetedet, de most már mennem kell!”, és egy legyintéssel elejét veszi a férfi tiltakozásának. „Hiába való volt az utazás, és most már amilyen gyorsan csak lehet, haza kell térnem. Erről most nem nyitok vitát. Igazán nagylelkű voltál, és most már nem terhellek tovább.”
„Nem, egy szót sem!”, folytatta fojtott hangon. „Tudom, hogy mennyire rossz volt ma a fogás, és hogy ez nem a te hibád. Nem lesztek bővében semminek, amíg ez a vihar el nem vonul. Nem hagyom, hogy a csöppségeid miattam nélkülözzenek.”
Így már szó sem lehetett arról, hogy vitába szálljon vele. „Akkor ezt elintéztük”, mondta az Ördög. „De valahogyan szeretném meghálálni a kedvességedet.” Ezen gondolkozott egy darabig.
„Nehéz idők jönnek, Corraig. Efelől ne legyen semmi kétséged! Most pedig jól figyelj, különben hiába próbálod majd felidézni a szavaimat, amikor eljön az idő, hogy éhesen sírnak a gyermekeid, a rokonaid és a szomszédaid gyermekei!”
„Eljön majd egy gyermek az életed során, Corraig. Egy lelenc. Bárcsak neked is annyi lelki békét nyújtana, mint amennyit én kaptam tőle ezen a mai napon. És amíg meg tudod őt óvni, addig semmi rossz sem történik veled, vagy a tieiddel. De távol kell őt tartanod a Rajongás Mezejétől, ahol a Púpos szomorkodik egyedül sötét éhsége fölött! Nem lehet túlzás egy óceán sem kettejük között, már ha érted, hogy mire gondolok.”
Corraig értetlenül pillantott fel az Ördögre.
„Emlékezz, Corraig. Hogyan tudsz majd a szemükbe nézni, ha nem emlékszel majd a szavaimra?” Az Ördög kilépett az ajtón, és kibontotta a szárnyait, és az eső sisteregve és buborékolva zuhogott.
Corraig csak meredt maga elé, és a kezében elfeledve lógott egy érintetlen pohárnyi whiskey.
A háta mögött felsírt a gyermek.

* * * * *

A csengő fájdalom azonnal visszatért, erősebben, mint valaha, amint az Ördög kilépett a házból. Ó igen, elképesztően rossz kedve kerekedett.
„Mielőtt az Ördög tudomást szerezne a halálodról”, mondja hangosan, rosszindulattól csöpögő hangon. Nos, az istenkáromlás mindig könnyen jött az Ördög szájából, és egy átok kíséretében hátat fordít Eire gyönyörű partjainak. Közben pedig máris gonosz tervet forralt. Miközben elfordult, egy izzadságcsepp a homlokáról belepottyan a tenger vizébe.
A halak azonnal feljöttek a víz színére, hasukkal fölfelé, és egy évszakon keresztül üresek maradtak a hálók. Sokan éheztek, és még többen maradtak éhen. Biztosan akadnak közöttetek, akik emlékeznek a Vörös Dagály tavaszára, és igazolhatják a szavaimat.
És ezzel az Ördög, a Legrosszabb Csapás, minden harcosok legigazságosabbika, távozott.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:47
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

A transzba mélyedt boszorkánymesternek nem volt lehetősége, hogy megmentse magát. Anwar félig döfve, félig csavarva vadul lecsapott a katarral, és a kafir úgy dőlt el, mint egy kivágott fa. Ő pedig rávetette magát az áldozatára, és mélyeket kortyolva ivott, mielőtt a célpont szempillái egy utolsót rezdültek volna.
Had. Bosszú.
Öt évszázadon át sínylődtek Haqim gyermekei a Tremerek átka alatt, és nem tudták betűről betűre követni a Vér Ösvényét, úgy, ahogy azt az Öregek Örege rendelte számukra. De most visszavették a második erődöt, a Tajdidot. Kamatostul megfizetnek minden órányi szolgaságért. Anwar mindössze egyetlen ütést vitt be - csak egy aprócska lépés a hijra ösvényén.
De nem volt idő, hogy tettének dicsőségében sütkérezzen. Az ereiben keringő új erővel Aaron felé pillantott. A Tremere jól láthatóan kényelmetlenül, tátott szájjal meredt klántársának tetemére. Nem bírod a vért? - csodálkozott Anwar. Vagy talán a tett szándékolt brutalitása zavarta a vezetőjét? De hát tudnia kellett.
Anwar lassan, módszeresen átkutatta az áldozatot. Aaron félig elfordult.
- Feltétlenül szükség van erre?
Anwar szétfeszítette a boszorkánymester összeszorított ökleit, és eltávolított valamit az ujjai közül.
- Már vége! Menjünk!
A véres követ bebugyolálta egy kendőbe, és elrejtette a széles selyemövébe.
Aaron habozni látszott egy pillanatig, de aztán határozottan felkapott egy pergamendarabot a földről, és begyömöszölte a köpenye ujjába.
- Egy mementó? - csipkelődött Anwar.
- Terhelő bizonyíték.
- Vezess! - hajtotta meg halványan a fejét Anwar.
Visszafelé is ugyanazt az utat követték, mint amelyiken bejöttek. Ahogy felfelé mentek a suttogó lépcsősoron, Anwar hirtelen megint azt vette észre, hogy minden érzékszervével veszély után kutat. Még most sem volt késő, hogy működésbe lépjen valami körmönfont csapda, vagy hogy lecsapjon rá egy falkányi boszorkánymester, és visszavonszolják a kápolna mélyére.
De nem bukkant fel egyetlen támadó sem. Átmentek a fenti irodán, és a rövid folyosón át kijutottak a szabadba. Anwar érezte az arcán az éjszakai levegő hűvös érintését.
- Nem lett volna szabad beszélned hozzám Fol... a boszorkánymester szentélyében - mondta vádlón Aaron. - Veszélyes és meglehetősen amatőr tett volt.
- Nem vagy elégedett azzal a móddal, ahogyan teljesítettem a szerződést?
- És átsiklottál a vázlat fölött.
- Őrült firkálmány. Nem siklottam át fölötte, de nem volt lényeges. Figyelmen kívül hagytam.
- Én benne voltam abban a vázlatban. Ha belekeveredem, az szerinted nem lényeges?
- Nem állt szándékomban megsérteni téged, Aaron, a Fényhozó. De nem lesz lényeges.
- Mit akarsz...
- A fölötteseid elégedetlenek lesznek.
- Igen - felelte óvatosan Aaron. - Gyanítom, hogy ők...
Anwar egyetlen kecses lépéssel átvetette a garotte-ot a Tremere fején. A drót belevágott a nyakába, és átvágta a légcsövet és a nyaki vénát. Egy erős rántás, és a fej elvált a test többi részétől.
- Ez valószínűleg kegyes halál volt ahhoz a sorshoz képest, amit a klántársaid szántak volna neked. Nyugodj békében, Aaron, a Fényhozó! A páratlan szolgálat egyszerre dicsőség és megváltás.

 

1999. július 25., vasárnap, este 9:00
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Három éles kopogás. Sturbridge megfordult az ágyban, és meglegyintette az ágya mellett álló terminált. A monitor meglepetten pislogott az érintésre, ahogy hirtelen kilépett az alvó módból. Egy férfi mogorva, és határozottan éneklő akcentusú hangja szólalt meg az apró hangszórókon keresztül:
„Kora reggeli látogató.
Ennél még a martalócok, az éhínség,
A kelések és bolhák is szívesebben látott vendégek.”
Sturbridge ügyet sem vetett a morózus számítógépre, és lenyomta a vizuális megfigyelés gombját. A kamra ajtaja előtt elhelyezett kamera a küszöb előtt határozatlanul álldogáló Eva képét közvetítette.
Nem a novíciák megszokott köntösét viselte, hanem egy blúzt, és a hozzá tartozó hosszú fekete szoknyát. Civil ruhákat. Esetlenül álldogált odakinn. Egyik keze a levegőben volt, mintha önmagában azon tanakodna, hogy vajon bölcs dolog lenne-e még egyszer kopogtatni.
Sturbridge intésére a boltozatos ajtót biztosító hidraulikus retesz visszahúzódott. Eva hátrált egy lépést a meglehetősen hüllőszerű sziszegés hallatán, de amikor az ajtó kitárult előtte, három határozott lépéssel bemasírozott a szobába. Mozdulatlanul és szótlanul megállt a szobában, és a vállai úgy rogytak meg, mintha hatalmas súlyt cipelne a hátán.
Sturbridge kikászálódott az ágyból, és magára kanyarította a közeli szék támlájára terített köntöst.
- Jöjjön be, Eva! Köszönöm, hogy eljött hozzám! Kérem, foglaljon helyet!
A novícia azonban nem ült le, és továbbra is lehajtotta a fejét - nem volt hajlandó a régens szemébe nézni.
- Ha nem bánja, úrnőm, akkor inkább állnék.
Sturbridge megszorította a derekán az övet, majd kíváncsi pillantást vetett a lányra.
- Értem. Nos, rendben. Akkor kérem, mondja el, hogy mi hozta ide!
Eva összeszedte a bátorságát.
- Azért jöttem, hogy alávessem magam a régens ítéletének. Talbott történetéről van szó. A Kapus Testvér említette, hogy meg kell majd fizetnem az árát. Azért jöttem, hogy kiegyenlítsem a számlát.
- Ó, igen! A számla!
A régens szavait követően feszült csönd telepedett rájuk.
- Biztos voltam benne - elmélkedett hangosan Sturbridge - hogy ha egy novícia ilyen súlyos vádak alatt jelenik meg a régense előtt, akkor legalább magára ölti a hivatalos ruhadarabjait.
- A köntösömet visszajutattam a sekrestyébe.
Jól látszott, mennyire megviseli a lányt, hogy ki kellett ejtenie ezeket a szavakat.
- Eljátszottam a régensem belém vetett bizalmát. Kívül helyeztem magam a kápolnám közösségén. Alávetem magam az ítéletének.
- Hm? Ó, igen! Igen, nagyon is jól tette, hogy így cselekedett! Nos, akkor - fordított hátat a novíciának az ingatag könyvhalmok mögött rejtőző trónus felé induló Sturbridge - gyanítom, hogy a kérdést most úgy kell feltennünk: „Mihez kezdjünk most magával?”. Nem bánja, ha én leülök? Köszönöm.
Sturbridge elhelyezkedett a magas karosszékben, aztán felemelte a hangját, mintha egy tárgyalóteremhez intézné a szavait.
- Fegyelmi eljárás jegyzőkönyve. A régens a következő ügyben jár el: FitzGerald, Eva. Az Első Kör Novíciája.
Az ágy mellett álló terminál felől egy sor kelletlen moraj hallatszott, amit megpróbált a merevlemez elérésére tett erőfeszítéseknek álcázni - kevés sikerrel - aztán elkezdte rögzíteni és kilistázni Sturbridge szavait.
- A novícia önmagát vádolja, és elismeri, hogyan is mondta az imént, kedvesem?
- Eljátszottam régensem belém vetett bizalmát - ismételte a saját szavait Eva - és kívül helyeztem...
- Ó, igen, eljátszotta a régens bizalmát, és kívül helyezte magát a kápolna közösségén! Gyönyörű megfogalmazás!
- A novícia továbbá rendelkezik egy kiegyenlítetlen tartozással a Kapus Testvér felé: tartozik egy történet elmondásának az árával. A jegyzőkönyvben szerepelnie kell, hogy a kérdéses történet a testvér szokásához híven meglehetősen terjengős volt, úgyhogy várhatóan az ára is ennek megfelelően borsos kell legyen. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy a novícia milyen heves hajlandóságot mutatott a szükséges ár megfizetésére, akkor a számla akár exponenciális mértékben is növekedhet. Rögzítettél mindent?
A számítógép hozzálátott, hogy visszaolvassa a jegyzőkönyvet.
- Kérem, Regentia! Ez komoly dolog. Egy szemhunyásnyit nem... arra gondoltam, hogy el kell mennem... és most Ön...
Sturbridge odasétált a novíciához, és egyik karjával átölelte a vállát.
- Tudom, gyermek. Semmi baj - hintáztatta lágyan Évát a karjai között.
- Többet akartál tudni. Rólam, hogy honnan jöttem, hogy ki, és mi vagyok én. Hogy miként esett ez meg velem, és hogy most mit kellene tennem. Így van?
Eva csak bólintott, mivel képtelen volt uralkodni a hangján. Arcát Sturbridge vállába fúrta.
- Nincs semmi baj. Nem bűn az, ha valaki kíváncsi. És az sem, ha kérdéseket tesz fel. Nem baj, ha kételkedünk. Csak azt sajnálom - folytatta kis szünet után a régens -, hogy nem érezted úgy, hogy egyenesen hozzám is fordulhatsz a kérdéseiddel.
- Milyen jogon követelhetnék magyarázatot Öntől? - felelte gyorsan Eva, és a hangjából kicsengett egy árnyalatnyi keserűség.
Sturbridge a vállainál fogva kartávolságra tolta magától a lányt.
- Neked nincs jogod magyarázatot követelni. De eljöhetsz hozzám. Felteheted a kérdéseidet, még a súlyos kérdéseket is. Én pedig válaszolok rájuk, ha tudok. Megértettél? Ez egy ígéret. Ha tudok, válaszolok.
Eva könnyes szemmel bólintott.
- Most pedig ülj csak le, és töröld le a könnyeidet! Kész kis rém vagy azokkal az arcodon lecsorgó vércseppekkel. Egy kis szörnyeteg.
Sturbridge megjegyzését egy elcsukló nevetés jutalmazta, ami gyorsan ismét feloldódott a szipogásban.
- Így már jobb. Ülj csak le ide mellém, és én majd mesélek még neked arról a történettől, amit annyira rettenetes nagyon akartál ismerni. Ez a történet a mágiáról és a halhatatlanságról szól. Ördögökről és boszorkányokról. Vérről és tűzről.
- Ez a te történeted. Tudtad ezt? És már megfizetted az árát. Minden este megfizeted, amikor - ellentétben minden értelemmel és logikával - ismét felkelsz. Minden éjjel azt fizeted, amikor vadászol, amikor iszol, amikor túlélsz. Azt fizeted minden reggel, amikor ismét megadod magad a kis halálnak.
- Most már hamarosan meglátod az ismerős részeket a történetben, az álomtöredékeket, a dalfoszlányokat. Olyan dolgokat, amikről tudtál még mielőtt ismerted volna őket. Igen? Jó. Ezek az örökséged részei. Ez a Piramis öröksége. A Hetek Vére, ami ott kering mindannyiunk ereiben. Ami összegyűjt, összeköt és egyesít minket.
- Nem számít, milyen messzire futsz, kislány. Csak kinyújtod a kezed. Megérinted a közöttünk feszülő vérfonatot, és én megérzem az érintésed. Még ebben a pillanatban is érzékelem az Atyámat. Nézd! Közelebb! Szinte látom, ahogy beleborzong. Mintha valaki rálépett volna a sírjára.
- Ő, most ránk ismert!
A válaszul érkező cirógatásra Sturbridge lehunyta a szemeit, és egy pillanatig elmerült az emlékben, mielőtt megtörte volna a kapcsolatot.
- Egy vérből valók vagyunk. Ezt semmi nem veheti el tőlünk, és semmi nem változtathatja meg. Még a halál sem. Megértetted? Most pedig csönd, gyermek! Csönd!
Eva hosszú ideig ült ott csendben, de aztán kissé habozva feltette a kérdését:
- Regentia, igaz az, amit Talbott mesélt? Úgy értem, hogy Önnek volt egy leánya.
Sturbridge arcának vonásai megkeményedtek. Éppen egy pillanattal ezelőtt kapta rajta magát, hogy „gyermeknek” szólította ezt a leánykát. Küszködve erőt vett magán, mielőtt válaszolt volna.
- Igen. Egyszer volt egy lányom. Egy csodálatos kicsi lány. Egy élő, mágikus gyermek. Tudom, hogy itt, ezen a helyen nehéz elképzelni az ilyesmit.
Azon kapta magát, hogy az ifjú novícia és az elveszett lánya közötti rengeteg nyilvánvaló hasonlóságon elmélkedik - és ez nem most fordult elő először. Egykorúak voltak, és volt valami halvány hasonlóság is közöttük. Azonnal és ösztönösen a védelmébe vette ezt a novíciát, amint megérkezett a Five Boroughs kápolnába.
Eva hangja szakította ki a gondolatai közül:
- Azt hiszem, én is szerettem volna egy kislányt.
Sturbridge átölelte az ifjú novíciáját, és eltemette a könnyeit.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Interiora Terrae

 

1999. július 27., kedd, éjjel 3:16
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Az összeset, Regentia? - kérdezte a megrendült novícia.
- Az összeset - felelte Sturbridge. - És szükségem lesz az összes papírjára: a jegyzeteire, a leveleire - még a bevásárló listájára is, ha már itt tartunk. Hozzon ide minden könyvet, ami nincs a helyén. Ha nyitva vannak, akkor jelölje meg a lapot! Ha nincsenek, akkor lapozza át, és keressen széljegyzeteket. Jelölje meg az oldalakat, ahol széljegyzetet talált! Vessék alá a szobát - nem, legyen inkább a szoba, és a teljes út az Exeunt Tertiusig - egy alapos kutatásnak, hátha rábukkannak valamiféle rezonanciára! Hozzon ide bármit, amit találnak! Mit tud a rituáléról, ami folyamatban volt, amikor... megzavarták?
A novícia szemei akaratlanul is folyton a szoba közepén heverő kiszáradt tetem felé vándoroltak.
- Én nem... úgy értem, hogy a diagrammá hermetica szerint ez nyilvánvalóan egy kereső rituálé, de... Jacqueline biztosan jobban meg tudná válaszolni ezt a kérdést. Ő segédkezett az előkészületekben... - Ő... - halkul el a novícia hangja, de hamar összeszedte magát. - Őt is ide fogom küldeni - tette hozzá sietve, és ezzel megelőzte a következő parancsot.
Sturbridge megtorpant, aztán leeresztette az ujját, amit azért emelt fel, hogy pontosan ezt az utasítást adja Évának.
- Így már jobb - mosolyodott el a régens. - Mondja csak, maga szerint hogyan halt meg?
- Valami rosszul sült el, Regentia. A védőkört több helyen eltörölték, a gyertyák felborultak. Szerencsénk van, hogy nem égett ki az egész szoba...
- Az nem lehetséges, de azért csak folytassa! - szólt közbe Sturbridge.
Eva vetett egy kérdő pillantást a régensre, de hamarosan folytatta az okfejtését, mivel láthatóan nem remélhetett további információkat:
- A rituálé rosszul sült el. Valami... átlépett, megölte és aztán elmenekült. Arra, az Exeunt Tertius felé, ahol aztán elhagyta a kápolnát. Aaron megpróbálta megakadályozni a szökését, erre őt is megölte.
Sturbridge lassan megrázta a fejét.
- Túlságosan előrerohant. De talán csak nem értékeli kellően a veszélyt. Itt most a halállal állunk szemben - a Végső Halállal. Megértette? Ha halandókra vadászik, akkor megengedheti magának, hogy mohó legyen. Azonban ha a Végső Halállal kell versenyeznie, akkor higgadtnak kell lennie! Fegyelmezettnek. Türelmesnek. A halál annyira... türelmes.
Elnyújtotta a szavakat, mint valami cirógatást. Azonban nem volt bennük egy szemernyi melegség sem.
- Túl sok a feltételezés a kiinduló adataiban. Kezdetnek vegyük talán azt, hogy miként sülhetett el rosszul a rituálé? Foley volt a Regent Secundus. Két növendék segédkezett neki, egy a Harmadik és egy a Hetedik Körből, és bármelyikük egyedül is képes lett volna végrehajtani egy egyszerű keresést. Az egész egyszerűen nem áll össze.
Eva tiltakozni akart, de belefojtották a szót.
- Másodszor. Nem lehet „átlépni” egy keresésen. És erre nem képesek még a „másik oldal” lakói sem. Ezek csak öreg dajkamesék, amelyek másra sem jók, mint a kezdők megrémítésére. Egy keresés nem olyan, mintha szélesre tárnánk egy kiskaput. Inkább valami olyasmi, mint amikor az ember a kulcslyukhoz szorítja a szemét. Inkább megfigyelés, mint látogatás. Vagy, ahogyan egy igyekvő novícia mondaná, egy fürkészés, és nem...
- Mozgatás - fejezte be sietve Eva a mondatot, és ezzel sikeresen elhárította azt a meglehetősen hosszadalmas leckéztetést, amivel a régens tekintete fenyegette. - De mi van akkor, ha ez nem csak egy keresés? Mi van akkor, ha valójában egy teljes értékű idézés? Tisztában vagyok vele, hogy nyoma sincs a szabványos elővigyázatosságnak - hiányoznak az arkangyal védelmezők nevei, a sarkalatos pontokat nem látták el megfelelő védelemmel. Nincs itt semmi olyasmi, ami a krétánál és a gyertyafénynél, vagy a pergamennél és a tintánál hatékonyabb lenne. De talán nem akarta, hogy bárki tudjon arról, hogy ez egy idézés.
A régens szigorú szemrehányó pillantással jutalmazta az elméletet.
- Maga is tisztában van vele, hogy tilos bármiféle idézést végrehajtani a domicilium egész területén. Még az egyszerű segédkezés is egy ilyen téves elgondolásban elegendő lenne ahhoz, hogy magára vonja kifejezett rosszallásomat.
- A legutolsó kijelentés olyan hangsúlyban hangzott el, ami önmagában is sokkal mélyebb fenyegetést hordozott, mint maguk a puszta szavak. Eva azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy összeillessze az elméletének darabkáit, és így nem vette észre a finom figyelmeztetést.
- Csak eggyel több ok arra, hogy elrejtse a rituálé valódi célját! Már egyetlen védő diagram is elárulta volna a szándékát. A segítői megértették volna az ábrák célját, és... - tartott diadalmas szünetet, és ekkor rádöbbent, hogy hol is van tulajdonképpen - És meggyőzték volna, hogy adja fel függelemsértő terveit - fejezte be kissé akadozva a mondatot.
- Ó igen, a segítői - vette át a szót ismét Sturbridge. - Vajon Foley miért döntött úgy, hogy őket is bevonja ebbe a „titkos” rituáléba? Nekem úgy tűnik, hogy még a druidák, a sátánisták és a templomosok sem vesződnek ennyit azzal, hogy a titkos rituáléikban ilyen szakavatott segítség álljon a rendelkezésükre.
- Ha beszélhetek őszintén, Regentia, - kezdte alázatosan Eva - akkor meg kell mondanom, hogy vannak olyanok is a kápolnában, akik nem olyan lelkes hívei az interdictiknek, mint Ön vagy én.
Sturbridge teljes magasságában kihúzta magát, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy meg fogja ütni a novíciát. Eva a maga részéről megadóan lehajtotta a fejét, és kitűntető figyelemmel vizsgálgatta a padló kőkockáinak összetett mintázatát.
Sturbridge jól hallhatóan kifújta a levegőt.
- Az interdicti pontosan azért létezik, hogy az ostoba novíciákat magakadályozza abban, hogy oktalanságukban elpusztítsák magukat. Ha nem tudná, ostrom alatt állunk. Tudja, mi van ezeken a falakon kívül?
Egy halvány mosoly suhant át Eva arcán, mielőtt még el tudta volna fojtani. Eszébe ötlött a Barnard College viszonylag zsúfolt területe, ahol a kápolna épülete állt. Azonban bölcsen megtartotta magának a gondolatait.
- A falakon kívül kezdődik az ellenséges terület - folytatta Sturbridge. - New York a Sabbat erődje. Ez a város maga a Sabbat erőd. Nem számít, hogy mit hall a város Ventrue „hercegétől”. Mostanáig gondosan megóvtuk magát a kemény és rideg valóságtól. De még a kápolna biztonságában is biztosan látja, hogy mi forog itt kockán.
- Igenis, Regentia - felelte megadóan Eva.
Sturbridge felemelte a novícia lehajtott fejét.
- Képesek vagyunk visszatartani a Sabbat falánk ragadozóit. Vissza fogjuk tartani őket. De csak a megfelelő eszközök használatával. Nem folyamodunk kockázatos rituálékhoz - különösen nem olyanokhoz, amelyek híján vannak a megfelelő óvintézkedéseknek - a kápolna falain belül. Az ellenségeink ellen bevethető hatékonyabb fegyvereket kutatva nem sodorjuk veszélybe a testvéreinket. Nem keverünk bele egyéb hatalmakat - különösen nem azokat, amelyek nem a földi szférából származnak - a küzdelmeinkbe.
- Ami még a szörnyek elleni harcnál is fontosabb, az az, hogy...
- Közben ne váljunk mi magunk is szörnyetegekké - fejezte be Eva az idézetet a filozófustól.
Az gondolat az ő honfitársától származott, és része volt annak az összetett intellektuális és misztikus hagyománynak, ami az örökségéhez tartozott. Azonban Evanak akaratlanul is eszébe ötlött, hogy a filozófus magával ragadó frázisai ugyanakkor a Reich örökségének is a részei voltak. Vajon hányszor használták az aforizmáit arra, hogy megmagyarázzanak, és jogosnak állítsanak be egy népirtó pogromot, amely mellett eltörpülne a halhatatlanok legrosszabb túlkapása is?
Úgy tűnik, hogy még a szavak is képesek kétségbeesetté és szörnyűségessé válni.
Sturbridge a novícia vállára tette a kezét, és az ajtó irányába tessékelte.
- De most elgyötörtnek tűnik. Menjen a refektóriumba, és vegyen magához némi táplálékot! Amikor már meg lesz győződve arról, hogy képes lent tartani valamit, akkor - és csak akkor - visszatérhet, és összegyűjtheti azokat a tárgyakat, amelyekre szükségem lesz!
A régens becsukta az ajtót mögöttük, és Eva jól láthatóan leengedett, mintha egyedül a tetem látványa miatt tudott volna talpon maradni. Tántorogva indult meg a folyosón a refektórium irányába. Egy alvajáró.
Sturbridge figyelte a távolodó alakot, amíg el nem ért egy sarkot a folyosón, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy nem botlik meg és terül el a padlón, amíg oda nem ér.
- Eva! - szólt utána elégedetten.
Az alak nyilvánvaló erőfeszítéssel fordult hátra.
- Legyen óvatos! Nem minden szörnyeteg jön a falakon kívülről.
És a régens határozott léptekkel a lakrésze felé indult. Az a néhány novícia, akivel útközben találkozott, azonnal behúzódott egy beugróba, vagy befordult a legközelebbi folyosóra, amint észrevette, hogy milyen hangulatban van.
Sturbridge szórakozottan csapkodott az arca előtt, mintha pókhálókat akarna eltakarítani vagy egy különösen makacs rovart szeretne elhessegetni. Nem kevesebb, mint három védelmi rendszert hozott szánt szándékkal működésbe (két csendeset, és egy nagyon is hangosat), aztán otthagyta őket, hogy a biztonsági csapat hatástalanítsa őket. Egyáltalán nem volt elégedett a nyilvánvaló hiányosságaikkal, amelyekről két éjszakával ezelőtt tanúbizonyságot tettek, és nem állt szándékában ma éjjel könnyebbé tenni a munkájukat. Még arra is képes volt, hogy galléron ragadjon egy különösen perverz őrszellemet, hogy azzal az utasítással bocsássa útjára, hogy győzze meg a kápolna önfelügyelő védelmi rendszerét arról, hogy a domicilium lángokban áll. Ez a nyilvánvaló lehetetlenség egy időre biztosan lefoglalja majd őket. Valószínűleg nagyon-nagyon óvatosan üzemen kívül kell majd helyezniük a „meghibásodott” rendszert. Ehhez pedig egyenként szét kell szedniük, majd újra össze kell rakniuk a misztikus, elektromos, biokémikus és geomechanikus védelmek bonyolult sorozatát.
Talán ez egy apró kegyetlenség volt a részéről, de Sturbridge nem bánta. A büntetés talán túlságosan is enyhe volt ahhoz a vérben fizetendő árhoz képest, amelyet ezért a mostani hibájukért követelhetett volna - ennek a hibának köszönhetően a helyettesét a saját műhelyében gyilkolták meg.
Belépett a saját lakrészébe, és elégedetten hallgatta, ahogy a hidraulika sziszegésétől és a reteszek fémes pendülésétől kísérve az ajtó bezáródik a háta mögött. Lekérte a kápolna bejáratainak a helyzetét. Mindegyiket biztosították. Odalépett az asztalához, és beütött egy magas szintű utasítás hatástalanítást, amivel kinyitotta az egyik bejáratot (az Exeunt Tertiust, csak hogy ezzel is bosszantsa őket egy kicsit). Néhány gyors mozdulattal elhelyezett egy pecsétet - egy sikoltót, egy meglehetősen hangos sikoltót - ami majd akkor lép működésbe, amikor ismét biztosítják a bejáratot, és akkor elkiáltja a pontos reakcióidőt.
Csak akkor engedte meg magának, hogy lerogyjon a szoba legtávolabbi sarkában álló teljesen bekárpitozott karosszékbe, amikor mindezzel már végzett. Az egész kopár dolgozószobában ez a karosszék volt az egyetlen kényelmi berendezés. Ennek ellenére volt benne valami lenyűgöző, valami trónusszerű. Mintha egy egymásra halmozott könyvekből álló emelvényre helyezték volna. Egyes helyeken jócskán vállmagasság fölé emelkedtek az ingatag könyvtornyok. Gyakorta előfordult, hogy ennek az erődítménynek egy egész szárnya megadta magát, és a felvilágosodott kéziratok, divatmagazinok, papirusztekercsek, hirdetmények, tollal írt feljegyzések, agyagtáblácskák, és kitépett füzetlapok lavinaszerűen leomlottak.
Sturbridge belesüppedt a méretes székbe. Beburkolta magát a könyvek védelmező falaival, és szorosan összehúzta maga körül. Erezte megnyugtató közelségüket, a melegségüket, a védelmet, amit nyújtottak. És az arca körül csapkodó sötét szárnyak lassan kezdtek visszahúzódni.
Meglehetősen jó ismeretségben volt már árnyékos érintésükkel - az izgatott ütésekkel, amelyek nem vágtak, nem is zúztak, hanem inkább fojtogattak. A füle csöngött a dögevő madarak rikoltozásától. Érezte maga fölött a súlyukat, amely olyan nyomasztóan, és várakozóan lebegett odafönn, mint a déli nap. Egyikük, a legmerészebb, kísérletképpen megcibálta a köntösének az ujját.
A régens visszarántotta a karját a könyvek védelmező gubójának mélyére. Először ösztönösen le akart sújtani. Oda akart csapni, sikoltva, hogy elriassza és szétkergesse a varjakat, de erejét megfeszítve elnyomta ezt az állati késztetést.
Ennél ő sokkal okosabb volt. Nem volt értelme ezekre az egyszerű küldöncökre, a vég hírnökeire pazarolni az energiáit. Megtartotta a megvetését az uruknak, az egyetlen igaz mesternek.
Hát ismét ellátogatott közénk. Azon kapta magát, hogy akaratlanul is felvonja a védelmét. Ravasz pecsétek körvonalait vázolta maga elé, és láthatatlan szövetségeseket szólított magához. Nem voltak kétségei afelől, hogy mi lesz a kimenetele ennek az élethosszig tartó összetűzésnek. Még az ő (valóban figyelemre méltó) hatalma sem használna semmit ez ellen a hívatlan vendég ellen.
Sturbridge nem volt legendás szépség, hogy az udvarlói és a riválisai csakis az ő kedvéért szeljék át az óceánokat és az évszázadokat. Azonban ez a bizonyos udvarló embertelen kitartással és türelemmel rendelkezett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a Halál eljött hozzá, hogy elvigye, ami őt illeti. A legutóbbi látogatás során nemcsak a halandó életétől fosztotta meg, de elragadta tőle az emberségét, a művészetét, és egyetlen gyermekét is.
Már csak abban reménykedett, hogy ezúttal nem áll szándékában sokáig maradni.

 

1999. július 27., kedd, hajnali 5:04
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

A távíró kattogása riasztotta fel Sturbridge-t a borongós ábrándozásból. Megakadályozta, hogy kezdetét vegye egy újabb könyvlavina, és az ingatag trónus magasából meglátta a távírópapír elejét, ami úgy ízlelgette a levegőt, mint egy áspis-kígyó nyelve.
Még itt, az ő sanctum sanctorumának mélyén is akadtak rejtett veszélyek és buktatók. Eltúlzott óvatossággal ereszkedett le a magasból, de minden elővigyázatossága ellenére a nyomában összeomlott egy kisebb papírkupac. Egy pillanatig igencsak hasonlított a klasszikus alakhoz, amely kilép a tengerből, és lerázza magáról a tajtékköntöst. A papír vízesés még nem csendesedett el, de Sturbridge máris megérezte, hogy a hírek nem lesznek jók. Régi szokása szerint felkészült a legrosszabbra.
Washington az - gondolta. Washington elesett.
Nem magáért a városért aggódott. Tisztában volt vele, hogy az máris elveszett - a keleti parton dühöngő mészárlás egy újabb áldozatává vált. A Sabbat átcsapott a gáton, éppoly feltartóztathatatlanul, mint a dagály. Nem sok értelme volt tagadni a tényt, hogy már ebben a pillanatban is szilárdan a markukban tartották a nemzet fővárosát.
Ez nem volt túlságosan megnyugtató gondolat.
A távíró felől érkező kattogás hirtelen elcsendesedett.

Abban már mindenki egyetért
Hogy a halála sötét, hideg napon ért.

Sturbridge egyik kezét rátette a búra füstszínű üvegére, a másikkal pedig letépte a papírt. A halvány világítás éppen az üveg íve alatt játszott, és úgy pörlekedett, mint egy távoli, villámok ígéretével terhes viharfelhő. Az üveg felületét egy fényből és színekből álló paca mocskolta be, amely attól a ponttól kezdett terjedni, ahol a nő keze megérintette az áttetsző felületet.
A régens ellenállt a kísértésnek, és nem merült el mélyebben az üvegburában kialakuló, majd rendre szertefoszló képek tanulmányozásában. Szerény, szinte már reflexszerű volt ez a mágia - a kristály mélyének vizsgálata, a világ sötét üvegen át való tanulmányozása.
Ez a művészet volt az ő öröksége, amit a jövendőmondók, a bölcs asszonyok, az álboszorkányok, orákulumok, fürkészek, jósok, papnők és igazmondók generációi hagytak rá. Sturbridge volt a több száz, sőt, több ezer évnyi okkult kísérletezés, spirituális kutatás és lelkes imádkozás végterméke.
És a kristály buzgón válaszolt az ismerős érintésre.
Milyen könnyen elmerülhetne az alakok és fények táncában, amely a kristály mélyéről hívogatta őt. De ez puszta élvezet lett volna a számára, és ebben a pillanatban nem engedhette meg magának, hogy az élvezetekkel törődjön.
Inkább hátat fordított a misztikus szerkezetnek, és minden figyelmét arra a bizonyos papírcsíkra fordította. Egyre növekvő izgatottsággal olvasott.

 

Start
Baltimore vessző 99 Július 27 pont

Címzett Sturbridge vessző Regentia vessző FKB pont Feladó Dorfman vessző Pontifex WDC pont Üdvözlet stb pont vessző Felkavaró hírek a Kamarilla tanácsról pont Xaviar vessző a Gangrel ítélethozó vessző kivonult pont Azzal fenyegetőzik vessző hogy kiviszi a klánját a Kamarillából pont Sturbridge vessző Regentia vessző FBK vessző azonnal jelentkezzen Baltimoreban pont Gyűjtsön adatokat vessző kezelje a károkat pont Eligazítás útközben pont

Húzza le a fejét vessző
Dorfman
Vége

 

A pokolba. Kivinni a Gangreleket a Kamarillából? Képes lehet rá? Ez biztosan valami tévedés lesz. Talán az üzenet azt jelentette, hogy az ítélethozó azzal fenyegetőzött, hogy a Gangrelek nem fognak részt venni a védelmi tanács ülésein Baltimoreban. Biztosan erről lesz szó. Xaviar kétségtelenül egyike volt a legkiemelkedőbb Gangrel haduraknak. De a klán tagjai büszkék voltak szinte már állatias önállóságukra. Sturbridge kételkedett benne, hogy akár ez a tiszteletreméltó ítélethozó joggal beszélhetne az egész klán nevében.
Úgyhogy hirtelen azon kapta magát, hogy azon elmélkedik, vajon miféle sértés lehet elég súlyos ahhoz, hogy távozásra késztesse az élethozót nemcsak a Baltimore-i tanácskozásról, de mindjárt az egész Kamarillából. Az egész valahogy nem állt össze.
Sturbridge még egyszer, rejtett jelentések után kutatva is elolvasta a feljegyzést. Húzza le a fejét. Hasznos tanács. Baltimoreban mostanában meglehetősen egészségtelen volt a klíma.
A gondolatai minduntalan visszatértek Maria Chinre, az elődjére a tanácsban. Chin halott. Orgyilkos végzett vele, javította ki magát. Magában újra és újra átgondolta a forgatókönyvet, és rádöbbent, hogy milyen kevés hiányzott ahhoz, hogy Chin helyett ő maga lógjon a fojtóhurok végén. Megpróbálta átgondolni, hogy kinek lett volna bármi oka rá, hogy Chin halálát akarja, de egy gyors felszámolás után felsóhajtott. Ahogy azt gyakorta megesett a Tremerek között, sokkal könnyebb lett volna azt a kérdést megválaszolni, hogy „Kinek nem volt rá oka, hogy a halálát kívánja?”.
Sturbridge lenne az első, aki hajlandó elismerni, hogy ő egy ambiciózus régens. Senki nem juthat ilyen pozícióba anélkül, hogy közben be ne törne néhány orrot. És bizonyosan senki nem tarthat meg magának hosszabb ideig egy ilyen vitatott pozíciót anélkül, hogy magára ne vonná a hasonlóan ambiciózus riválisok nemkívánatos figyelmét.
És egy régensnek nem csak a saját társaira kellett odafigyelnie. Még a legszerényebb novícia szívébe is ott pislákolt az irigység, és még a legtartózkodóbb fölöttes hideg külseje mögött is veszedelmes futótűzként tombolt a féltékenység.
Könnyen lehet, hogy Chin halálának politikai okai voltak. Sturbridge nagyon keveset tudott a régenstárs halálának körülményeiről. A hivatalos jelentés „orgyilkosságnak” nevezte, ami egyértelműen politikai okokat sejtetett. De önmagában ez még nem indokolta, hogy klánpolitikára gyanakodjon.
Chin egyike volt a Baltimoreban ülésező hevenyészett Kamarilla tanács alapító tagjainak. Bizonyos szempontból a tanács megnevezés eufemizmusnak tekinthető. Az inkább csak egy tócsa volt, amiben összegyűltek és megpihentek a délkeleti pusztítás menekültjei, miközben Atlanta, Charleston, Raleigh, Richmond, Washington, és még ki tudja hány hagyományos Kamarilla erősség gyors egymásutánban elbukott a Sabbat előtt. Sturbridge még csak el sem tudta képzelni, hogy Chin vajon miféle körülmények szülte furcsa szövetségekre bukkanhatott a menekültek egyre duzzadó áradatában.
És mindezek az elméletek ráadásul figyelmen kívül hagyták a legnyilvánvalóbb gyanúsítottat - a Sabbat tomboló hordáit, amelyek bekerítették, elvágták a külvilágtól, és ostrom alá vették Chin kápolnáját Washington D.C.-ben. A Sabbat biztosan nem hagyná ki az alkalmat, ha gondoskodhatna róla, hogy a D.C. kápolna - a nemzet fővárosában a Kamarilla ellenállás utolsó gócpontja - egyik legfontosabb személyiségének csak a holttestét szállíthassák el a csatatérről. A minta félreérthetetlen volt, és cseppet sem megnyugtató. Sturbridge-nek akaratlanul is feltűnt, hogy ha az utóbbi időben egy Tremere volt olyan bátor, hogy akár csak ki mert kémlelni a lövészárokból, akkor szó szerint elveszítette a fejét.
És most itt ez az utasítás. Már így is volt elég aggódnivalója, nem volt szükség arra, hogy elvonszolják Baltimoreba. Hát nem tudják, hogy itt, New York utcáin is háború van? Még a saját kápolnájának a védelmét sem képes összehangolni Baltimoreból - hát akkor egy város, vagy egy egész régió védelmét? A legutolsó jelentések az állam északi részén megnövekedett Sabbat jelenlétre utalnak. És ő jelenleg még arra sem tud embereket biztosítani, hogy elejét vegye ennek a kis térhódításnak.
A pokolba is! Ennél rosszabbul nem is időzíthettek volna, de úgy tűnt, hogy a fölöttesei már minden eldöntötték. Nem volt más választása, mint a lehetőségekhez mérten a legjobban felkészíteni a védelmet, aztán elrepülni Baltimoreba, hogy felmérhesse a helyzetet.
Az ehhez hasonló fontos megbízatásokban mindig ott lapult a kihasználható lehetőség. Persze az volt benne a trükk, hogy közben el kellett kerülni a biztos halált jelentő bukást, ami szintén ott ólálkodott.
A pokolba velük. „Húzza le a fejét!” Felháborodottan felhorkant.
Mindkét kezét az üvegburára fektette, aztán néhány előírt bágyadt mozdulatot követően diktálni kezdett:

 

Start
New York vessző 99 Július 27 pont

Címzett Dorfman vessző Pontifex vessző WDC pont Feladó Sturbridge vessző Regentia vessző FBK pont Dorfman vessző ezek valóban vészt jósló előjelek pont Megtiszteltetés vessző ha szolgálhatok pont Már alig várom vessző hogy érkezésem után találkozzunk stb pont vessző

Sturbridge
Vége

 

1999. július 25., vasárnap, este 9:00
Cape May, New Jersey

Okosabb lett volna eltűnni a földben. Nickolai hagyta, hogy az önvád hullámai átcsapjanak fölötte. Feladni, elsüllyedni. Érezte, hogy süllyed, és intenzíven érezte a víz súlyát. A múlt csupasz rettenete miatt nem jött a felszínre - egy falánk áradat, ami máris elnyelte a föld felszínének háromnegyedét, és még mindig nem lakott jól.
Nickolai a személyes tapasztalataiból tudta, hogy ezt az áradatot soha nem lehet jóllakatni. Addig nem, amíg magába nem fogadta az egész világot. A vonzása soha nem lankadt, és végül nem is lehetett ellenállni neki. A mélység máris elvette az életet népének minden fiától. Egyenként kutatta fel őket, aztán megjelölte, becserkészte és megcsapolta őket. Összegyűjtötte őket magában, és most már ő volt az utolsó. Belőle lett a Nagy Kísérlet megtestesülése és végterméke. Ő volt az egyedüli letéteményese a büszke nép felhalmozott tudásának, az ambícióinak, a hagyománynak, a küzdelmeinek, a rituáléinak, a csalódásainak, a cselszövéseinek, a vágyainak, az ideáljainak, a tragédiáinak, az elkötelezettségeinek és lendületének. Mindabból, ami a Goratrix ház nevét viselte, ő volt az utolsó.
És ő is alig volt több, mint egy fuldokló ember.
Nem, ennél sokkal jobb, ha hagyja, hogy összecsapjanak fölötte a hullámok. És akkor pihenhet. Végre pihenhet.
Volt valami csábító a múlt vizes ölelésében, és a feledésben. Oly könnyű lett volna megadni magát az áradatnak. Még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy szembe kell néznie egy emberöltő - valójában jó néhány emberöltő - minden meggondolatlanságával.
Nickolai erős volt. Tudta, hogy el tudja viselni a felhalmozódott meggondolatlanságot, sőt, még az embertelenséget is, ami végig ott volt mellette ezen a rengeteg éjszakán.
Megforgatta a nyelvén ezt az újabb vádat. Embertelenség! Most már a kezdeti gondolattal szemben volt benne egy sokkal erősebb él: meggondolatlanság. A sós víz csípte a torkát, de ő lenyelte. Igen, képes lenne elviselni ezt az újdonsült ismeretséget az embertelenséggel.
Azonban az iszapos vízben új képek bukkantak fel, amelyek elhessegették az ésszerűsítő gondolatokat, szétmorzsolták őket, és az áramlás magával ragadta a törmeléket. A képek egy sokkal hatalmasabb számvetésről beszéltek neki. Beletéptek a habkönnyű képzetbe, amit magában dédelgetett, ebbe az „embertelenségbe”, és leszakították. Alóla pedig előbukkant a vörös, kisebesedett bőr. Aztán elvonultak, és neki már csak egy sokkal kevésbé megnyugtató szemrehányás maradt. Vérontás.
A víz vörösre váltott körülötte. A vérben ott az élet. A vérben ott a mágia. A vérben ott a hatalom.
Nickolai tudta magáról, hogy ő a vér teremtménye. A vér az ő alkotóeleme. Az egész lénye nem más, mint egy villódzó dinamó, amely energiát párol le a vitáéból. A vér adta neki a hosszú életet. A vér adott neki hatalmat a halandók világa fölött. A vér volt az az üzemanyag, amelyet a népe a rituáléihoz felhasznált.
Ha létezett egyetlen közös vonás az éjszakák látszólag végtelen egymásutánjában, akkor az a vér utáni kielégíthetetlen sóvárgás lenne. Nem lett volna értelme vitatni ezt a tényt. Beletörődött ebbe a legutolsó megbélyegeztetésbe. Mélyet lélegzett, és hagyta, hogy a vér, ami most körülvette, és ami megpróbálta megfojtani, megtöltse a tüdejét.
A testét hirtelen görcsbe rántotta a sikoltó fájdalom. Nickolai arra számított, hogy csak a saját vérontásait nyeli majd el, azonban ennél sokkal kegyetlenebb felismerés töltötte el. Ez nem egyszerű vérontás, hanem öldöklés. Gyilkosság.
A gyilkosságok véget nem érő forgószele. Átjárta bűneinek - nemcsak annak, amit tett, hanem annak is, amivé vált - csupasz rettenete. Belülről próbálta szétszaggatni. Kétrét görnyedt, és kiokádta a vért. Évekre való vért. Kiáradt a szemein, az orrán és a fülein. Nickolai érezte, ahogy elsorvadnak a végtagjai. Az ujjai megaszalódtak, megrepedeztek és felkunkorodtak. Karjai elsorvadtak, csuklója, könyöke lehetetlen szögekbe fordult. Erezte, ahogy először megfeszül, aztán szétnyílik a bőr a járomcsontjain, és előbukkan alóla a csont. Az első jel, ami a nevető koponyára utal.
Nem!
Én vagyok az utolsó.
Nickolai a telhetetlen múlt arcába dobta ezt a hitvallást. A tiszta én rikoltása az elkerülhetetlen pusztítás ellenében.
Én vagyok az utolsó. Túl fogom élni.
Érezte, ahogy megtörik a hullám ereje, amely aztán szétnyílt előtte, és visszahúzódott az útjából. Ő pedig ott maradt az életadó jelen után kapkodó lélegzettel.
Én vagyok az utolsó. Bár az ár elborítja az egész világot, én itt fogok maradni.
Nickolai kiköpte a szájából a vér, az epe és a sós víz maradékát. Most már egy hegy volt, ami a víz fölé magasodik.
Talán csak a szörnyetegek egy fajának, egy fosztogató nép utolsó képviselője vagyok.
A hegy megvonaglott, és az oldalában szaggatott szélű repedések jelentek meg.
Talán a vér és halál, gyilkosság és kegyetlenség, szentségtelen rituálék és istenkáromló éhség teremtménye vagyok.
A hegy csúcsa megremegett, leomlott, és a hegy oldalában leszánkázott a vízbe. A hegytetőn nem maradt más, csak egy megperzselődött és sivár kőhalmaz.
Talán már maga a létezésem is tovább éltet egy átkot a föld színén.
Helyenként satnya fekete fák sarjadtak a hegy oldalában, és az aljnövényzetben fekete alakok osontak.
De szilárdan ki fogok tartani a feledés ellenében.
A tenger összeszedte minden erejét, megrohamozta a szirtek falát, de a támadását visszaverték.
Egy sötét felleg suhant el a hegyorom fölött, mint egy haragos isten keze. Az árnyékában valami gyülekezett. Valami, ami úgy hömpölygött, mint egy vihar. A rettenet és a szépség teremtménye. És remegve fog emlékezni, aki csak rám pillant. Valahol messze a mélyben a hullámok tétován nyaldosták a szirtek talpát. Igen, idővel biztosan elérik majd a céljukat. Ebben senki sem kételkedett.
A múlt vize hamarosan elborítja majd az egész földet. Akkor, az utolsó napokban már csak befelé lehet menekülni - el kell süllyedni egészen a föld szívéig.
Feladni, elsüllyedni.
Elsüllyedni. Most már nem kell sokáig várni. Türelem.
Nickolai már hallotta a Végső Partot nyaldosó hullámok őrületét.

 

1999. augusztus 1., vasárnap, este 9:05
A régens lakrésze, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Eva egy újabb ölnyi könyvet dobott le zajosan. Sturbridge már szinte eltűnt a halott férfi könyveinek és papírjainak halmai mögött. Fel sem tűnt neki a zuhanó könyvek robaja. Éppen csak felpillantott a könyvből, amit tanulmányozott, miközben Eva sietős bocsánatkéréseket mormogott.
A könyvben leírt formulák valamiféle bagolyvér kivonatból készített tintáról szóltak. Az oldalt megjelölő jegyzeten az állt Eva kézírásával, hogy:

Máris vagy ötven ehhez hasonló könyv várakozott türelmesen, hogy sorra kerülhessen. Több esetben nem kevesebb, mint egy tucatnyi rózsaszín bejegyezés kandikált elő a borító alól. Sturbridge lemondó sóhajjal csukta be a könyvet. Ezt csak még jobban kihangsúlyozta a levegő sziszegése, ahogy a könyv, mintha csak megszokásból tenné, lezárta önmagát. Ez az egyszerű bűbáj nem volt tudatában annak a ténynek, hogy a létrehozójának többé már nem volt szüksége a szolgálataira.
Valami zavarta Sturbridge-et. Lassan felemelkedett a székéből, és Foley könyvei és jegyzetei fölé magasodott. Felkészült az elgémberedett lábakba visszatérő vérkeringés okozta kellemetlenségre, aztán csendben korholni kezdte magát az ostobaságáért.
Egy újabb értelmetlen megszokás, ami nem hajlandó tudomásul venni a kialakítójának halálát. Már több emberöltő is eltelt azóta, hogy utoljára olyan zavaró biológiai kellemetlenségek miatt kellett aggódnia, mint a vérkeringés.
Ezen a szálon a nyomozás nem vezetett sehová.
- Rendben. Három éjszakán át katalogizáltuk Foley könyveit, papírjait, és tárgyait, és még mindig nem látunk tisztábban annak a bizonyos éjszakának az eseményeivel kapcsolatban, mint amikor nekiláttunk. Talán rossz felé keresgélünk.
Eva lehuppant a padlóra mellette, és örült ennek a kis haladéknak is.
- A Secundus olyan kis gyűjtögető hörcsög volt - már ha megbocsát, hogy ezt mondom, Regentia. Nem állt szándékomban tiszteletlenül szólni az elhunytról - de sokkal könnyebb lenne arról készíteni egy listát, amit nem zsúfolt be abba a dolgozószobába.
- Milyen igaz - felelte Sturbridge, és vette a lapot. - Mi nem volt Foley lakrészében? Pontosabban, mi hiányzott a szobából?
- Ó, hát erre aztán tényleg könnyű válaszolni. Talán egy nyáladzó démon? Vagy egy Sabbat rohamosztag. Ezen a ponton már kiegyeznék egy árnyorgyilkossal, aki a sarokban ólálkodott...
- Egyszerűen nincs ez így jól - elmélkedett Sturbridge. - Még mindig úgy gondolom, hogy a válasznak itt kellene lennie valahol a papírjai között. Ismerem Foley-t. Ismertem Foley-t. Mindig lejegyezte valahová, bármire készült is. Soha nem érezte igazán jól magát, ha nem állt készen előtte egy toll és egy papírlap. Nézze ezeket a feljegyzéseket, a listákat, a széljegyzeteket! Ez már rögeszmés!
- Nem is tudom, hogy miért vette a fáradtságot - felelte a nyúzott novícia. - Úgy értem, hogy mindent leírjon. Nem mintha bármit is elfelejtett volna. Emlékszik az első napomra a kápolnában? Olyan izgatott voltam, hogy csak néhány emlékfoszlányom van - az apró kegyetlen arcokra, amelyeket a Nagycsarnok kútjának peremébe faragtak, a reteszek sziszegésére, amikor az ajtó kinyílt, hogy beléphessek az első audienciára, a novíciák köntösének váratlan súlyára, és durvaságára. Tényleg fura, hogy mikre emlékszik az ember.
- De a secundus minden részletet pontosan fel tudott volna idézni. Meg tudta volna mondani, hogy ki volt ott, amikor megérkeztem, és hogy hol álltak, és mit mondtak a jelenlévők. Emlékezetébe tudta idézni az összes apró kegyetlenséget, a közhelyeket, a látszólag barátságos szófordulatokat és a hozzájuk tapadó szinte láthatatlan szálakat. Nyugtalanító volt. Kellemetlen.
- Igen. Úgy tűnik, hogy Foley ilyen hatást gyakorolt az emberekre.
Egy ideig csendben üldögéltek, és mindketten az elesett bajtársukkal kapcsolatos emlékekkel foglalták el magukat.
- Miféle emberek? - törte meg végül Eva a csendet.
- Tessék?
- Azt mondtam: „Miféle emberek?” Miféle emberekre volt ilyen hatással?
Ó, értem! Igen. Nos, azt hiszem, nagyjából mindenkire.
- Önre?
Sturbridge elmosolyodott.
- Természetesen. De nem öltem meg, ha erre céloz.
- Nem. Gondolom, hogy nem. A dolgok ettől még nem lesznek könnyebbek errefelé. Most, hogy már nincs a secundus. És Aaron. És ami Jacqueline-t...
Eva nem fejezte be a mondatot.
- Még nem döntöttem el, hogy mi legyen Jacqueline-nal. Még ha nem is követett el semmit ebben az ügyben - és nem vagyok erről meggyőződve - még akkor is hagyta, hogy túl messzire menjen ez a meggondolatlan rituálé. Ez pedig felelőtlenség. Azt pedig nem tűröm, nem tűrhetem el. A pokolba is, túl sok minden forog itt kockán.
És a szánalmas kis cselszövések - felelte rövid hallgatás után Eva. - Úgy értem, végül mindennek ez az alapja, nem igaz? Persze elég nehéz felismerni, amikor közelről néz vele farkasszemet az ember. A karjaiban tartja a testet, és nem lát semmi mást, csak a golyó ütötte lyukakat. A feje tele van a vérrel, és a lőpor füsttel. És arra gondol, hogy ezt is felírhatjuk a Sabbat számlájára?
A három éjszakányi döbbenet és rémület tovább áradt az ajkairól:
- Csakhogy ez nem a Sabbat volt, már ha érti, mire gondolok. Persze, valami Tzimisce répafej már meghúzta egyszer a ravaszt, és le is lőttek már korábban. Engem egyszer már lelőttek. Akkor mi miért vagyunk még mindig itt, amikor a Foley-hoz hasonlók már nincsenek? Mert nem a Sabbat kapta el. És nem is egy golyó végzett vele. Hanem az átkozott intrikák.
- Foley megöleti magát valami átkozottul ostoba kockázatos rituáléban. Jacqueline-ről gyanítható, sokat segédkezett neki. Csakhogy ő nem segít neki. Nem állítja meg. Én nem tudom, miért. De találgatni tudok. Mit szólna a nehezteléshez? Foley már egy hete csak a legújabb kis hódításáról dicsekedett fűnek-fának. És Foley-nak nem lett volna egyetlen új növendéke sem, akivel dicsekedhetett volna, ha nem lett volna Jacqueline, meg az ítélete a szolgálatról. És Jacqueline nem lett volna kénytelen meghozni ezt az ostoba döntést, ha nem próbálja meg felhívni a figyelmet Foley kis rejtett tervére azzal, hogy későn érkezik meg a cserkésző rituáléra. És ez így megy tovább. Így rakódnak egymásra a rétegek. Az egész annyira értelmetlen és önpusztító és gyűlöletes. Én gyűlölöm! Egyszerűen gyűlölöm!
Sturbridge a novícia vállára tette a kezét.
- Minden rendben van, Eva. Minden rendbe fog jönni.
Nézte a legújabb novíciáját. Az ifjú védencét. Ő volt minden reménységük. Sturbridge vonásai megfeszültek. Eltéveszthetetlenül ennek a háznak a terméke volt. Máris látszódtak rajta a jelek - ez a fiatal nő jobban félt a saját nővéreitől, mint a Sabbattól.
- Nem Jacqueline ölte meg Foley-t - mondta Sturbridge. A mondat meglehetősen képtelen volt, de jelen pillanatban ez volt a legmegnyugtatóbb, amit ki tudott találni. - A gyilkosa nem innen származott. Megértette?
Eva letörölte a könnyeit, és bólintott.
- Cserbenhagytuk őt, ezt nem is tagadhatjuk. Mi mindannyian cserbenhagytuk őt. De mi nem gyilkoljuk a mieinket.
Sturbridge hangja elhalkult. A gondolatai nem Foley, hanem Jacqueline körül forogtak, aki még mindig az ítéletére várt, amit ebben a szerencsétlen ügyben játszott szerepe miatt fognak rá kiróni.
- Mi nem gyilkoljuk a mieinket.
- Ó, Regentia! Sajnálom! Csak annyira...
- Tudom, gyermek. Tudom.
- Jacqueline elmondta nekem, hogy figyelmeztette, megpróbálta megállítani, de ő annyira... - söpörte félre a zavaró találkozó részleteit a lány. - Nem hallgatott rá. Tudja, milyen volt, ha egyszer a fejébe vett valamit. Egyszerűen feltételezte, hogy bármit is mondanak mások, annak az az egyetlen célja, hogy őt szabotálják. Ez is olyan volt, mint az a doboza. Rögeszmés. Senkit sem engedett a közelébe. És amikor egyik éjjel nyitva találta, akkor addig korbácsoltatott három novíciát, amíg már csak egy hajszál...
- Ismerem a kérdéses incidenst - Sturbridge hangjából tisztán kihallatszott a helytelenítés.
- Ó, Regentia! Bárcsak visszavette volna tőle azt a dobozt! Vissza kellett...
Sturbridge maga felé fordította a novíciát. Eva szemei elkerekedtek.
- Bocsásson meg, Regentia! Nem állt szándékomban arra célozni, hogy mindez az Ön hibája. Csak azt mondtam, hogy azt kívánom, bárcsak...
- Nem is tudja, mi volt abban a dobozban - mondta ki hangosan a tényt, amire éppen most döbbent rá Sturbridge.
Eva zavarodottnak tűnt.
- Én azt hittem, hogy maga a doboz volt... Nagyon régi volt, és gyönyörű. És erős rezonanciával rendelkezett... érezni lehetett rajta a történelmet. De azt hiszem, hogy nem volt túl kellemes az a történelem. Ha Önnek nem fontos, akkor, ha lehetséges, többé nem szeretnék hozzáérni.
Ez egy érdekes benyomás volt. Sturbridge elraktározta magában, hogy később még feldolgozhassa.
- Volt ott egy kő, egy ékkő. Apró, gömb alakú. Füstös vörös, fekete spirálokkal a pólusoknál. Nem volt ott, amikor rábukkantunk a tetemre. Tudom, mert kerestem. Feltételeztem, hogy maga is tudni fogja, mit keressen. Ne is törődjön vele! Most át kell gondolnom a dolgokat. Az elmúlt három napban bármikor látott egy ilyen követ? Nemcsak Foley lakrészében, hanem bárhol másutt.
Eva elgondolkodott.
- Nem, azt hiszem, emlékeznék, ha találkoztam volna valami ehhez hasonlóval.
Sturbridge önmagát átkozta. Ha egy ennyire nyilvánvaló részlet fölött is elsiklik, akkor vajon mi kerülhette még el a figyelmét?
- Rendben! Akkor kezdjük a legnyilvánvalóbb részletekkel! A test ép volt? Minden része a helyén?
Eva összeráncolta az orrát.
- Igen.
- A doboz. Egész világosan látom magam előtt az egészet, de azért vessük össze a maga emlékeivel. A közelben volt?
- A padlón. A munkaasztal mellett.
- Nyitva, vagy csukva?
- A fedele nyitva volt, és lefelé fordítva hevert a padlón. Mintha leesett volna.
- Volt benne valami?
- Semmi. A bélés fekete nemez. Megpörkölődött.
- Mi okozhatta?
- Az asztal lába körül keletkezett tűz. Néhány gyertya felborult. Hét gyertya volt ott. Néhány szétszóródott papírlap megégett, megsérült vagy elpusztult. A tűzben mellesleg megsérült a padló és az asztal lába is.
- Nos, úgy tűnik, hogy rengeteg papírunk van. De eddig nincs semmi olyasmi, ami a tényleges rituáléval kapcsolatos jegyzetnek, előkészületi formulának, leírásnak vagy átíratnak tűnne.
- Ezt is betudhatjuk annak az átkozott memóriájának.
- Tehát nincs semmi a papírjaiból és a könyveiből. Azokat már átfutottuk. Jócskán - vetett egy gyászos pillantást Sturbridge a még nem ellenőrzött könyvek hatalmas halmai felé.
- Volt mellette toll? Tintatartó? Egy stílus, vagy bármi?
- Igen, egy toll. A munkaasztalon. Kettétörött.
- Hol?
- Tessék?
- A toll, hol tört ketté? A közepén? A hegyénél?
- Nem mondanám, hogy a közepén. Inkább úgy egyhüvelyknyire a hegyétől. Miért?
- Pontosan ott, ahol az ujja lett volna. Véleményem szerint valamikor a rituálé alatt írt valamit. Ha valamiféle ceremoniális kellékként törte volna el a tollat, akkor kettétörte volna a közepénél. Mi van a tintatartóval?
Eva nem felelt azonnal. Előbb összeszedte a gondolatait.
- Igen - felelte bizonytalanul. - Volt ott egy tintatartó. A padlón, nem messze a doboztól, azt hiszem.
- Ez is leesett a munkaasztalról. Eltört?
- Nem. De felborult. Majdnem üres kellett legyen, mert nem emlékszem tintafoltra a padlón.
- Nem meggyőző. Még azelőtt is felborulhatott, hogy leesett a földre. Vagy ráeshetett a szétszóródott papírlapok egyikére.
- Újabb hiányzó papírok.
- Mire céloz?
Eva nem felelt azonnal.
- Ha a tinta ráömlött egy papírlapra, akkor hol van az a lap? Persze lehet, hogy azok között volt, amelyek elégtek, de akkor meg mi van azzal, amit Foley írt? Ön mondta, hogy valamit írnia kellett. Talán a nevét írta alá valamiféle sötét egyezségen? Lejegyezte egy tiltott rituálé formuláit? Kétségbeesetten próbált figyelmeztetni minket? Talán egy búcsúlevél? Hol van a hiányzó papír?
- A szobában nincs. Ott már jártunk.
- Talán a gyilkos magával vitte a bizonyítékot.
Sturbridge megrázta a fejét.
- Nem, még mindig nem áll össze. Nincs gyilkosunk. Csak egy áldozatunk van.
- Nem - mondta Eva szilárd, magabiztos hangon, annak ellenére, hogy kezdett egyre izgatottabbá válni. - Két áldozatunk van.
- Ó, legyek átkozott! - ugrott talpra Sturbridge, és a karjánál fogva maga után vonszolta a novíciát.
- Valószínűleg már így van.
Sturbridge megtorpant, és félig visszafordult az ajtóból. Eva még éppen elcsíphette a futó mosoly árnyékát az arcán.
- Ha van valami, amit ki nem állhatok egy novíciában, Ms. FitzGerald...
Eva gyorsan az úrnője után eredt, és némi erőfeszítés árán sikerült lépést tartania a hosszú, céltudatos lépéseivel.
- Igen, Regentia. Az a bizalmaskodás.

 

1999. augusztus 1., vasárnap, este 10:15
A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Nem, tényleg nem okozna gondot! Szívesen átkutatom a szobáját!
Eva hangja megremegett. A durván faragott falak kiszívták belőle a határozottságot, és reménytelenül elkeverték a szavait a távoli vízcsöppek zajával, aztán mogorván adták kézről kézre az eredményt az oldaljáratok szövevényén át.
- A papírok nincsenek a szobájában - magyarázta türelmesen Sturbridge. - A holttestnél vannak.
- Igen. Nos. Nem mintha akadékoskodni akarnék, de hogyan fogjuk megtalálni a testet?
- Mi sem lehetne egyszerűbb, mint megtalálni egy testet egy mauzóleumban! Vigyázzon, hová lép!
Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül Eva jobbján a fal eltűnt, és átadta helyét egy feneketlen mélységnek. A nő gyorsan visszahátrált a verem széléről, és ezzel kilazított egy maréknyi kézcsontot, amelyek csörögve buktak át a peremen.
- Az összes régi galéria egy központi kürtő körül épült - folytatta Sturbridge, mintha mi sem történt volna. - Csak néha lehet valóban látni, de mindig tudni fogja, hogy ott van valahol. Meg lehet ismerni a kürtővel határos falakat, mert hűvösebbek, és nedvesek.
- Mi van az alján?
Sturbridge megvonta a vállát.
- Újabb csontok. Az elődeim közül legalább egy irtózott annyira ettől a helytől, hogy úgy csinált helyet a fenti folyosókon, hogy átsöpörtette a peremen a korábbi lakók maradványait.
Eva gyorsan témát váltott.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Hogyan fogjuk megtalálni a testet, amit keresünk? Ellentétben mondjuk azzal ott? Vagy azzal. Vagy...
- Azok ott csak a dekoráció részei, drágám. Megjöttünk.
Sturbridge megállt egy falfülke előtt. Amennyire Eva meg tudta mondani, ez semmiben sem különbözött attól a száz másiktól, ami mellett eddig elhaladtak.
A régens kutakodni kezdett a sötét sarkokban. A ténykedését néha a csontnak ütődő csont dallamos hangjai kísérték.
Végül előhúzott egy összehajtogatott köntöst a fülkéből. Finom fehér por borította.
- El sem tudom képzelni, hogy miért ezt tették be először - panaszkodott Sturbridge, aztán megrázta a köntöst.
Eva felismerte a Hetedik, végső körbe tartozó novícia jeleit. Majdnem megszabadult már - gondolta.
- Lássuk csak, mi van itt. Zsebek, üresek. Hajtókák. Bélés. Most már óvatosan. Nem szeretnénk, ha elszakadna.
Elhúzta az egyik körmét a varrás fölött, és az anyag ellenállás nélkül engedett.
- Most pedig lássuk, hogy mi az, amit Foley tudatni akart velünk, Aaron pedig megpróbált elrejteni.
A régens előhúzott egy papírlapot, egy pillanatig tanulmányozta a fura illusztrációt, és a rejtélyes feliratokat, aztán elégedetlenül csettintett a nyelvével, és odanyújtotta a lapot Évának.
- Indulhatunk? Van idelenn valami a levegőben, amitől mindig olyan dolgok jutnak az eszembe, amelyekre még csak gondolni sem akarok.

 

1999. augusztus 27., péntek, este 9:12
Dulles repülőtér
Washington D.C.

- Professzor... Sturbridge professzor!
Meglepett és bosszankodó kifejezés suhant át Sturbridge arcán, ahogy megfordult. Megpróbálta elkülöníteni a hang forrását a számtalan - érezhetően meleg - test közül. Dühösen hessegette el ezeket a gondolatokat. Később majd lesz elég idő a táplálkozásra, ha elérte Baltimore viszonylagos biztonságát. Itt, a Sabbat által marcangolt Washington küszöbén sebezhető és kiszolgáltatott volt.
Ébernek kell hát lennie nem csak a nyilvánvaló fenyegetések miatt - és egy tizenöt láb magas, szörcsögő Tzimisce harci ghoul itt nem is állt annyira távol a lehetséges veszedelmektől, emlékeztette magát gyászosan - hanem az ennél sokkal kevésbé látható veszedelmek miatt is. Mint például a türelmetlenség, az élvhajhászás, és a meggondolatlanság. Ez a három nővér éppoly biztosan gyilkol, mint bármelyik szörnyeteg, még ha nem is olyan gyorsan.
Az emberi testek folyama középen kettévált, megtört a kőkemény pillantásán, aztán a háta mögött ismét egyesült. Úgy tűnt, Sturbridge éppen annyira képtelen a mellette elsuhanó arcokra összpontosítani, mint amennyire képtelen volt kivenni az egyes emberek szívverését. De volt valaki ebben a tömegben, aki felismerte őt, vagy, ami még ennél is rosszabb, már várt az érkezésére.
Meg kellett találnia azt a személy, méghozzá gyorsan.
Először meg akart pördülni, hogy szemtől szembe küzdjön meg ezzel az ismeretlen jelenléttel, de most, hogy a tömeget vizslatta, lassan kezdett rádöbbenni, hogy pontosan mennyi veszély rejtőzhet a vérnek ebben a tengerében. Óvatosan hátrált egy lépést, és hagyta, hogy a tömeg lassan magával sodorja, miközben abban reménykedett, hogy nem késett el máris ezzel az óvintézkedéssel.
A tömeg fölött egy puhakötésű ponyvát szorongató kéz jelent meg. Eltúlzott hevességgel integetett előre-hátra, és a lapok hevesen csapkodtak a levegőben.
- Sturbridge professzor!
A kar mintha egy megnyúlt szürke kardigánhoz (ami fennen hirdette: „GEORGETOWN”), és egy villogó fehér mosolyhoz csatlakozott volna. Egy törékeny ifjú hölgy gázolt előre a hullámokban, és közben a levéltárcáját és a puhafedeles könyvet átvette ugyanabba a kezébe. Megragadta Sturbridge kezét, és megszorította. Egész testtel rázott kezet, a vállából, és úgy pumpált fel s alá, mintha ezzel akarná kihangsúlyozni a mozdulat jelentőségét.
- Professzor. Annyira örülök, hogy végre találkozhatom Önnel - és a sugárzó mosoly ismét beárnyékolta az egész arcát. - Francesca Lyon, antropológiai tanszék, hívjon csak Chessienek. Nagy rajongója vagyok.
- Miss. Lyon - felelte Sturbridge, és kartávolságra tartotta a lány kezét.
Szkeptikusan mérte végig a jövevényt.
Húszas évei elején járt, törékeny volt és a sötét haja fésületlenül meredezett a feje tetején. Valószínűleg a szemüvege volt a leginkább felelős azért, hogy könyvmoly benyomását keltette. A farmerja sáros volt a térdeknél. Minden jel szerint a személy, aki leszólította, pontosan az volt, aminek mondta magát - egy végzős diák, aki kiszaladt a reptérre, hogy felszedjen egy látogatóba érkező professzort.
Azonban Sturbridge továbbra is gyanakodott. Számos oka volt annak, hogy nem lazított, és ezek közül az első talán mindjárt az lehetne, hogy tudta, mekkora halálos hiba lenne őt magát egy egyszerű „látogatóba érkező professzornak” tekinteni.
Azonban volt itt még valami ennél sokkal felkavaróbb is. Sturbridge elég sokat fáradozott azon, hogy ne legyen közismert az útiterve. Nem tudhatta biztosan, hogy a Tremere hierarchián kívül ki más tudhat még a váratlan kinevezéséről a baltimore-i rögtönzött Kamarilla tanácsba. Magában ösztönösen végigfutatta a lehetséges jelölteket.
Természetesen Pieterzoon tud róla. Mint a tanács de facto vezetőjét bizonyosan tájékoztatták már, hogy ő lesz a Tremerek új képviselője. Még az is leképzelhető, hogy nagyjából tudja, mikor számíthat az érkezésére.
Arra azonban nem számíthatott, hogy délről, a háború sújtotta Washington D.C. felől, a Sabbat fenyegetés szívéből fog érkezni. Sturbridge éppen erre a kis megtévesztésre alapozott - és önszántából vállalta ezt a kis plusz kockázatot - hogy ezzel biztosítsa önmaga számára a nyílt utat Baltimoreba.
Abban a pillanatban azonban, amikor meghallotta a nevét kiabáló hangot, Sturbridge tudta, hogy ennek a biztonságnak befellegzett. Most egyedül volt, a földön és az ellenséges terület kellős közepén.
Amit Sturbridge tudott, az alapján elképzelhetőnek tűnt, hogy Pieterzoon értesítette a többi tanácstagot a várható érkezéséről. Még az is lehetséges, hogy volt annyira óvatlan, hogy az egész gyűlés előtt beszélt róla - ami pedig azt jelentené, hogy nem csak az összes baltimore-i, de a déli Sabbat megszállás elől elmenekült számtalan Vértestvér is tud a várható érkezéséről.
Túl sok ember - vonta le magában a következtetést. Átkozottul sok ember. Túl sok átkozott ember.
Chessie hangja szakította félbe a számolgatását.
- Dr. Dorfman annyira sajnálta, hogy nem jöhetett ki személyesen, hogy találkozzon Önnel. De még mindig nincs az országban. Bécs! Micsoda szerencsés flótás! Hát nem tudná belefojtani a szuszt?
- Szükségtelen bocsánatot kérnie.
A tekintete belefúródott a lányba, és megpróbálta kihámozni a szavai értelmét a kétértelmű megjegyzések, és a tenyérbemászó vigyor mögül.
Dorfman. Ez legalább valami tényszerű volt. Péter Dorfman Pontifex. Tremere körökben ezt a nevet idézésekhez lehetett használni. Ennek a névnek már a puszta említésétől feltárulna számtalan olyan ajtó, ami zárva maradt, bármilyen eltökélten is próbálta az utóbbi évszázadokban a pénz, a hatalom és a kiváltságosok köre megnyitni. Dorfman olyasvalaki volt, akire odahaza a Five Boroughs kápolnában a novíciák csak úgy hivatkoznának, hogy egy „Ramszesz” - egy jelentős alak a Tremere piramisban.
Nyílt titok volt, hogy Dorfman vezette a klán észak amerikai politikáját. Az sem volt meglepő, hogy Washingtonban alakította ki a hadműveleti bázisát. Eltekintve azonban ettől a két apró információmorzsától, csak nagyon kevés biztos adat állt rendelkezésre Péter Dorfmanról.
Dorfman fogta a Tremerek hajlandóságát az alkalmi megtévesztésekre és intrikákra, és egy mechanikus kobrához hasonlóan precíz, gyönyörű és halálos művészetté változtatta. Ő volt a gyilkos machinációk da Vincije.
És ő volt az a férfi, aki felelős volt azért, hogy őt érte az a kétes megtiszteltetés, és képviselheti a Tremereket Baltimore ostromlott Kamarilla erői előtt. Ez a gondolat nem igazán nyugtatta meg.
Ez nem volt egy ragyogó megbízatás. A többi tanácstag kétségtelenül tudni akarja majd, hogy mikor számíthatnak valami konkrét segítségre a Tremerek részéről. Azalatt, hogy „konkrét”, azt értik majd, hogy „misztikus”. És a „misztikus” számukra valami olyasmit jelent, mint tűzesőt idézni a Sabbat csapatok fejére, vagy pszichikailag megtámadni a vezetőiket vagy mindössze azt, hogy meg kell fordítani az idő folyását, hogy soha ne is rombolják le, fosszák ki, vagy égessék fel az otthonaikat.
Sturbridge-nek nem lapultak csodák a tarsolyában. Még csak nem is rendelkezett a válaszokkal, amire várnak. Haragra számított a részükről. Az elárultság érzésére. Nem lepte volna meg az sem, ha árulással vádolják meg.
- Én is sajnálom, hogy nem találkoztunk - felelte Sturbridge. - De nagyon kedves volt magától, hogy kijött helyette.
- A világ minden kincséért sem mulasztottam volna el. A dolgok egy kicsit mozgalmassá váltak, amióta Dr. Dorfman távozott, de megteszünk mindent, amit tudunk. Odakinn vár ránk egy autó, és Dr. Dorfman hagyott itt önnek valami anyagot a baltimore-i konferenciával kapcsolatban. Micsoda öröm lenne, ha beugorhatnék, és hallhatnám a beszédét. Mit fog előadni?
- Egy kis darabot a Gonosz Szem szerepéről a New England-i folklórban. Adja meg a címét, és átküldetek egy másolatot. Mit mondott Dr. Dorfman, mikor tér majd vissza?
Chessie felnevetett.
- Ezt mindig annyira nehéz megmondani. De azt megmondhatom, hogy ha engem röpítenének el Bécsbe, akkor nem tudom, hogy valaha is vissza akarnék-e térni.

 

1999. augusztus 27., péntek, este 11:52
McHenry ülésterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge megtorpant az ajtó előtt, és mérlegelni kezdte a lehetőségeit. Még most sem volt késő. Még visszafordulhat. Az ajtónálló még egy taxit is hívna neki. Fél órán beül a reptéren lehetne, és még időben visszaérne New Yorkba ahhoz, hogy meghiúsítsa azt a féltucatnyi jelentéktelen összeesküvést, ami a rövid távolléte alatt szökkent szárba.
De nem. Jobb lesz túlesni rajta. Felkészült, és a legrosszabbra számítva belépett az auditóriumba. Úgy tűnt, hogy a mulatság már gőzerővel zajlik.
- Mi a fészkes fenére gondolt?
A hang, amelyben Sturbridge azonnal felismerte kedves szomszédját, Lladislas herceget - Buffalo volt hercegét - visszhangot vert a szarufákon. Az a tény, hogy a személy, akihez a szavait intézte - egy tiszteletet parancsoló férfi, akire illett a házigazdájának, Garlotte hercegnek a leírása -, alig kétlépésnyire állt tőle, nem igazán látszott fékezni Lladislas kitörésének hangerejét.
Garlotte láthatóan lassan kezdett a türelme végére érni, de azért még eltűrte ezt az újabb sértést.
Sturbridge gyorsan helyet foglalt az egyik székben az első sorban, és közben elvégzett egy gyors fejszámolást. Lladislas és kísérete még egy hete sem lehettek Baltimoreban, de Garlotte arckifejezéséből ítélve ez a hét igencsak sűrű lehetett.
- Mivel Buffaloban olyan átkozottul jól bevált egy halom tudatlan újszülött bejelölése, ezért most ugyanezt akarják véghez vinni Hartfordban is? Mi a fene! Öntől nem is várnék mást, Garlotte. De Theo...
A Brujah arkón nyugodtan és lágyan Lladislas vállára tette a kezét. A trónfosztott herceg egy horkantás kíséretében lerázta őt magáról, de legalább felhagyott a tirádával.
- Bíztam benned - mondta fojtott hangon, és a vádat mindenki hallhatta.
Bell közömbösen viszonozta a pillantását.
- Jó. Ezzel, meg egy dollárral vehetek egy csésze kávét - mosolyodott el szélesen, és meglapogatta Lladislas vállát. - Buffalo halálos csapda volt. Ezt te is tudod, és én is tudom. Sajnálom, ha fáj hallani. Ott semmi mást nem tehettél volna, legfeljebb elsüllyedhettél volna a várossal együtt. De azt megmondom neked, hogy lesznek még más csaták is, igazi csaták, amelyek jelentenek is valamit! És én azt akarom, hogy te is ott legyél akkor velem! Megértettük egymást?
Lladislas a magasba lökte a karjait. Úgy tűnt, hogy még nem alkalmazkodott a száműzetésben lévő herceg megalázó szerepéhez. Sturbridge világosan látta a gondolatokat Lladislas elkínzott arcán, ahogy az ex-herceg azt próbálta kitalálni, hogy meddig is feszítheti a húrt a vendéglátójánál.
A gondolatai közül Garlotte hangja szakította ki.
- ...ért az a megtiszteltetés, hogy körünkben üdvözölhetjük Aisling Sturbridge régenst a New Yorki Five Boroughs kápolnából. Ha megengedi, számomra óriási megtiszteltetés, hogy itt láthatom a Sabbat előretörésének egy ilyen állhatatos és harcedzett ellenségét, Ms. Sturbridge.
Sturbridge összeszedte magát, aztán felemelkedett ültéből, és a szavait az egész teremhez intézte. Odabiccentett a tanács vezetőinek, és gondolatban összepárosította a neveket az ismeretlen arcokkal.
- Garlotte herceg, Bell arkón, Vitel herceg, Lladislas herceg, Mr. Pieterzoon.
Hanghordozása óvatosan kimért és érzelemmentes volt. Akár egy csapat iskolás gyereknek is tarthatta volna az órát, vagy eligazíthatott volna egy eltévedt motorost, pedig a keleti parti Kamarilla büszkeségének maradékához intézte a szavait.
- Három héttel ezelőtt Garlotte herceg informálta a washingtoni Tremere irodát a kijelentésekről, amelyeket a Xaviar ítélethozó a Gangrel klánból ez előtt a testület előtt tett. A Tremere klán nevében hivatalosan is kijelenthetem, hogy nem tudunk hitelt adni azoknak a vad állításoknak, amelyek a jelentésben szerepeltek.
- Nincs okunk kételkedni az ítélethozó szavahihetőségében. Ő mindig is erős bástya és a tisztesség erődje volt. Mélyen együtt érzünk nyugtalanító veszteségével. Siratjuk elesett bajtársainkat. Azonban bizonyítékok nélkül nem tudjuk elfogadni az ítélethozó értékelését a helyzettel kapcsolatban. Elég szörnyeteg nyáladzik már ennek a városnak a kapuinál is, semmi szükség nincs hát arra, hogy felidézzünk egy mitikus Antedilluvianst, ami csak még jobban összezavarná, és tovább demoralizálná a csapatainkat. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy erőket vonjunk el a jelenlegi összetűzéstől csak azért, hogy megbosszuljuk Xaviar személyes veszteségét.
- Ne értsék félre a szavaimat! Tragédia, ami velük történt. Hiányuk hatalmas űrt jelent majd számunkra az elkövetkező napokban. Azonban a Tremerek nem hajolnak meg, és nem is vesznek szánalmas elégtételt az ítélethozó leplezetlen fenyegetéseinek hatására.
Sturbridge sorra végignézett minden egyes tanácstagon. A beszédében megfogalmazott érzéseket ott látta a többi résztvevő sztoikus pillantásában, lesütött szemében vagy elfordított fejében.
- Engem inkább az zavar, hogy mi lehet az, ami annyira meg tud rémíteni egy Xaviarhoz hasonló személyt - vette át a szót a kínos csendben Pieterzoon. - Ha én álltam volna a tanács elé, hogy egy Antedilluviansról locsogjak - vonta fel túlzott szerénységgel a vállát - csak jót nevettünk volna az egészen. Azonban Xaviar nem az az izgulékony típus.
- Jobb lesz messzire elkerülni, bármire bukkantak is odafenn - mondta Garlotte. Talán érzéketlenül hangzik, de úgy érzem, bármi legyen is az, most már legyen a Sabbat gondja! Sajnálom, de én így érzek!
- Ahogy New York is - csendült fel Sturbridge hangja a nehéz csöndben.
- Elnézést, hogyan?
- New York. Most már a Sabbat gondja. Buffalo, Albany, Bronx. Mit számít akkor egy újabb rémálom fenn északon?
- Ms. Sturbridge, micsoda figyelmetlen házigazda voltam. Nem állt szándékomban megsérteni Önt, mint ahogy az sem, hogy belekényszerítsem egy tanácsülésbe, mielőtt kipihenhetné az utazás fáradalmait, és felfrissíthetné magát. Remélem, megengedi, hogy jóvátegyem a mulasztásomat.
- Erre nem lesz szükség, hercegem. Dühömben szóltam. A megjegyzés nem a klánom nézetét tükrözte. Visszavonom.
- Nem áll szándékomban azonnal elutasítani az ítélethozó feltételezéseit - folytatta Sturbridge. - Újabb bizonyítékokra bukkantunk, amelyek reményeink szerint fel fogják tárni, hogy pontosan mire bukkant a hegyekben Xaviar és csapata.
Feltett egy bőr diplomata táskát az asztalra, amelyből elővett egy magányos pergamenlapot tartalmazó egyszerű manilla dossziét. Odanyújtotta Jannak, aki kinyitotta.
Egyetlen, rezzenéstelen szem bámult vissza rá. A lapot további illusztrációk és megjegyzések borították, amelyeket ugyanaz a remegő, elkeseredett kéz vetett papírra. A pergamen mintha megvonaglott volna a kezei között. Jan akaratlanul is összerezzent.
- És pontosan mi is lenne ez? - kérdezte, és gyorsan odanyújtotta a pergament a jobbján helyet foglaló Vitelnek.
- Nos, Mr. Pieterzoon, éppen abban reménykedtem, hogy Önök segítenek majd nekem ezt meghatározni. A lapot az egyik bajtársam holttestén találtuk, aki egy merőben... újszerű rituálé végrehajtása közben veszítette életét - ejtette ki gyorsan a féligazságokat Sturbridge.
A lap folytatta óramutató járásával megegyező útját az asztal körül, és átkerült Gainesmilhez, Garlotte intézőjéhez, és jobb kezéhez, aki füttyentett egyet.
- Nem akármilyen mű ez, bárki ötlötte is ki. Ez valódi elmebaj.
Odanyújtotta a lapot Victoria Ash-nek, és a keze a kelleténél egy kicsit tovább időzött el az érintésben.
- Amiért bemutattam ezt a lapot a tanácsnak, az a jobb alsó sarokban látható illusztráció - az egyszemű férfi, akit mintha egy halom csont venne körül. Ez a vázlat olyan érzéseket keltett bennem...
- Igen, értem - Vitel egyik kezével megfogta a papírt, de úgy tűnt, Victoria nem szívesen válna meg tőle. - Amit Xaviar leírt nekünk. Az izzó szemű szörnyeteg.
- A kép keletkezésének körülményeit még nem sikerült teljesen tisztáznunk, de szinte pontosan akkor keletkezett, amikor sor került az ítélethozó által vázolt összecsapásra.
Sturbridge nem kerített túl nagy feneket a dolognak, de a szavai ennek ellenére elérték a megfelelő hatást. Jan kényelmetlenül mocorgott a székében.
- Mi a nyavalya lehet az a valami?
- Ésszerű kérdés - mondta Sturbridge. Ha birtokában is volt egy ésszerű válasznak, akkor sem kötötte a többiek orrára.
- Megengedi? - próbálta meg másodszor is visszaszerezni a lapot a szokatlanul visszahúzódó Ms. Ash-től Vitel.
A nő kezei elfehéredtek, úgy szorította a pergament.
Vajon mit szeretnének nyerni ezzel a Tremerek? - elmélkedett Jan. Vajon azt képzelték, hogy elterelhetik a figyelmet magukról, és arról, hogy tüntetően nem bonyolódnak bele a mostani krízisbe azzal, hogy ilyen kétes információkkal traktálják ezt a tanácsot? Most megbízható hírszerzési anyagokra volt szüksége - az ellenség helyzetéről, a csapatok összetételéről és az utánpótlási pontokról. Nem széljegyzetekre, és értelmetlen spekulációkra.
- Leopold.
Victoria hangja mintha hatalmas távolságról jutott volna el hozzájuk. Egy vízcsöpp becsapódásának üres hangja egy kút mélyéről.
- Elnézését kérem? - fordult felé Garlotte.
- Ez Leopold - mondta halkan a nő, és a szemei egy pillanatra sem hagyták el a pergament.
- Igen, azt hiszem, van ott egy felirat - hajolt a pergamen fölé Vitel. - Leopold. Ez pedig mintha Hazima-el lenne. Ez itt Occultum...
- Nem. Ez itt Leopold.
Victoria ujjain annyira kidudorodtak a bütykök ahogy a papírt szorongatta, hogy szinte elkerülhetetlennek látszott, hogy el ne szakítsa.
- Ön ismeri? - kérdezte hitetlenkedve Gainesmil.
- Kicsoda - kérdezte Garlotte herceg - ez a Leopold.
Victoria csak bámulta a képet, és tudomást sem vett a hercegről. A kezei remegtek. Mintha a szemeik előtt kezdett volna homályosodni.
- Meg tudja nekem mondani valaki, hogy ki a nyavalya ez a Leopold? - pattant fel Lladislas.
- Senki - mondta egyszerűen Victoria. - Egy szobrász. Egy Torreádor Atlantából.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
- Ezt nem hiszem el. Azt akarja nekünk mondani...
- Biztos benne, hogy felismeri? Ez csak egy tollal készült...
- Ez nevetséges. Már eleget hallottam ebből... Sturbridge érezte, ahogy szorosabbra zárul körülötte a sötét szárnyak gyűrűje. Dühösen elhessegette őket.
- Bocsánat. „Atlantát” mondott, Ms. Ash?
Victoria egyszerűen csak bólintott, de Garlotte máris rohanvást indult meg a feltételezéseknek ezen a lehetséges ösvényén.
- Igazán meglepő egybeesés, nem igaz? Orgyilkos végez egy Tremere régenssel. Az első Sabbat roham. Az Ön... szerencsés megmenekülése. És most azt szeretné elhitetni velünk, hogy ez a lény...
Lladislas hirtelen felismerte, hogy mennyire abszurd ez az egész.
- Azt akarja mondani, hogy egy magányos Torreádor elpusztított egy egész hadseregnyi Gangrelt.
Victoria erre már felnézett. Egyenesen Janra nézett, és csendben esdekelt, hogy legalább ő higgyen neki.
- Csak azt mondtam, hogy ez itt Leopold.
Eltolta magától a lapot, és összefonta maga előtt a karjait.
- Rendben van - csitította Sturbridge. - Ez nem az Ön hibája - nézett jelentőségteljesen Lladislasra, mintha azt várná, hogy vajon ellent mer-e mondani neki. - Nem az Ön hibája.
- Rendben - nyerte vissza a hidegvérét Garlotte. - Akkor most mihez kezdjünk? Küldjünk valakit Xaviar után? Mondjuk el neki, hogy az egész csak egy nagy tévedés? Hogy az a lény, akivel összetűztek...
- Ó, hát ez biztosan jól sülne el!
- Attól tartok, ezen ponton már nem sok mindent mondhatna a mi büszke ítélethozónknak. - Vitel hangja nyugodt, és összeszedett volt. - Abban sem igazán vagyok biztos, hogy létezik bármiféle gyakorlati haszna ennek az információnak, és ezzel nem szándékoztam megsérteni az itt megjelent Tremere képviselőt - biccentett a fejével Sturbridge irányába.
Sturbridge megfordult, hogy fogadja ezt a váratlan irányból érkező támadást.
- A szavait nem tekintettem sértésnek, hercegem.
- Én elmegyek - mondta Victoria halkan.
Vitel szinte már szórakozottan folytatta a hangos gondolkodást.
- Mondja csak, Ms. Sturbridge, ugye azt mondta, hogy Washingtonon keresztül érkezett? Hogy...
...van a városom. Sturbridge olyan tisztán hallotta a szavakat, mintha valóban ki is mondták volna őket.
- Hogy haladnak a főváros visszavételét célzó erőfeszítések?
Valaki felnyögött az asztal mellett, és Lladislas kétségbeesetten lökte a magasba a kezeit.
- Már megint a régi nóta.
Sturbridge ügyet sem vetett rá.
- A kápolna még mindig áll, hercegem. És amíg áll, addig még van remény.
- Atlantába! Megkeresem Leopoldot! Valakinek el kell mennie!
Victoria mintha észre sem vette volna, hogy a beszélgetés közben egész más irányt vett.
- Szó sem lehet róla! - mondta Garlotte. - Veszélyes! Értelmetlen! Ne is beszéljünk róla!
- Nem gondolja, hogy meg kellene hallgatnunk?
Sturbridge azonnal Jan felé fordult, annyira megdöbbentette ez a mintegy mellékesen odavetett árulás. A férfi arca kifejezéstelen volt. Lágyan, szinte erőfeszítés nélkül alapvetően megváltoztatta Victoria megítélését. Aki valaha egyenjogú társ, egy tanácstag, sőt, talán egy rivális volt, most hirtelen csak egy újabb feláldozható figurává vált, akit odavethetnek a Sabbat karmai elé. Nyugtalanító volt.
- Teljesen biztos benne, hogy ezt szeretné tenni? - Gainesmil aggodalmát valamelyest mérsékelte a nagyon is nyilvánvaló igyekezet, amivel megkísérelt eltávolodni mindenféle szerencsétlen kapcsolattól Ms. Ash-el, akinek láthatóan leáldozóban volt a csillaga.
- Azonnal indulok - lökte hátra a székét a Torreádor, és a bútordarab szinte felborult a mozdulat hevességétől. - Mr. Gainesmil, hercegem, Jan!
Szinte kimenekült a tanácsteremből.
Vitel szórakozottan bólintott, és mintha észre sem vette volna Victoria sietős távozását.
- Még van remény. Természetesen. Természetesen. De mondja csak, Ms. Sturbridge, mi hír öreg barátomról, Péter Dorfmanról? Be kell vallanom, hogy... elszomorít, amiért nem hallottam felőle, amióta száműzetésbe vonultam.
Sturbridge úgy érezte, mintha megnyílt volna a lábai alatt a föld. Dorfman. Vitel. A pokolba! Hogy nem vette észre ezt a nyilvánvaló kapcsolatot?
Megpróbálta visszautasítani a burkolt gyanúsítgatást.
- A pontifex egy ideje már nincs az országban, hercegem. Az anyakápolna. Bécs.
A szavak hideggé és súlyossá váltak az ajkain. Hazugságok, döbbent rá, de már túl késő volt. Micsoda átlátszó hazugságok.
- Bécs - ismételte a szavait Vitel szórakozottan. - Értem. Akkor hát nem vett részt az ellenállásban, a város védelmében? Talán még az is lehetséges, hogy még most sem szerzett tudomást arról, hogy a sors milyen kegyetlenül elbánt az öreg barátjával?
Sturbridge érezte, ahogy az ellentmondás nekiszegeződik a mellkasának. Megpróbálta eloszlatni a gyanút...
- Én úgy tudom, hogy még azelőtt távozott, hogy...
- Még a meglepetésszerű támadás előtt? Milyen szerencsés ember. Nagyon szerencsés ember. Ezt nem lehet kétségbe vonni. Biztos vagyok benne, hogy jól fog ott boldogulni. Mármint Bécsben - tette hozzá végül jelentőségteljesen.
- Mire akar ezzel kilyukadni, Vitel? - ripakodott rá nyersen Garlotte. Úgy tűnt, hogy a társaságból őt rázta meg legjobban Victoria hirtelen távozása. - Ha arra akarna célozni, hogy talán a pontifex előre tudott a...
- Nem, nem. Semmi ehhez hasonló. Hogyan is gondolhat ilyet? Ha valaki előre tudott volna a Sabbat támadásról, ami a saját városát fenyegeti, de nem figyelmezed róla a hercegét, nos az...
- Abszurdum! Alaptalan gyanúsítgatás! Na de Vitel, ez nem méltó Önhöz!
- Az majdnem olyan rossz lenne - folytatta Vitel halkan - mint aktívan részt venni egy ilyen támadásban.

 

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:35
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge egyik kezét az antik tölgyfa ajtóra téve megtorpant a Lord Baltimore szálló lakosztálya előtt. Az egész szárny csendes volt, és ez kellemes változatosságot jelentett a tanácsterembeli felbolyduláshoz képest. Tekintettel a Tremere sorsára, aki legutóbb ennek a szállónak a vendége volt, nem okozott túl nagy gondot meggyőzni a vendéglátóját, hogy elkülönítse számára az egész emeletet.
Most nem volt kedve a társasághoz.
A tanácsteremben az események váratlanul és drámaian rosszra fordultak. Teljesen felkészületlenül érték a vádak. Nem számított ennyire elszánt ellenségességre Washington D.C. korábbi hercegétől. Néhány gondosan megválasztott burkolt célzással Vitel módszeresen szétzúzta a tanács előtt az ő - és ezzel a Tremerek - szavahihetőségét.
Annyira elmerült a harcban, amit New Yorkban a túlélésért folytatott estéről estére, hogy teljesen elkerülte a figyelmét az a valóban epikus méretű és kegyetlen rivalizálás, ami a nemzet fővárosában zajlott a zárt ajtók mögött. Dorfman és Vitel. Így visszatekintve már az is meglepőnek tűnt, hogy a város ilyen sokáig el tudott viselni két ennyire ambiciózus és gátlástalan hatalomhajhász férfiút.
Természetesen Vitel állítása nyilvánvaló ostobaság volt. Dorfman a Tremere piramis egyik alapköve volt. Senki nem emelkedhet ilyen magasra anélkül, hogy elkerülhetetlenül meg ne tanulna néhány kemény leckét - és ezek közül is elsősorban azt, hogy a személyes ellentétek miatt nem sodorható veszélybe a klán szavahihetősége.
Sturbridge is hasonló cipőben járt, úgyhogy pontosan tudta, hogy miről van szó. Neki volt egy kápolnája, amiről gondoskodnia kellett. Már maga a gondolat, hogy mindezt kockára tegye - az évtizedeken átívelő aprólékos tervezgetést, a nehéz döntéseket, amiket meg kellett hoznia, az áldozatokat - csak hogy személyes bosszút vegyen...
Hirtelen rádöbbent, hogy mások pontosan ezt várnák el egy ilyen befolyásos és gátlástalan Tremere vezetőtől. Vitel állítása olyan veszedelmes közel volt ahhoz, amit ők maguk is el akartak hinni, hogy ösztönösen elfogadták igazságként. Az itteni erőfeszítései máris dugába dőltek, pedig jóformán még hozzá sem kezdett.
Sturbridge nehézkesen nekitámaszkodott a lakosztály sokat megélt ajtajának. Ez az ajtó úgy nézett ki, mintha egy hajóroncsról származna, még abból az időből, amikor még a magas hajók uralták a kikötőt.
Talán ez volt az, ami megállította. A kor - és a történelem - érzete. Sturbridge egy tenyérjós aprólékosságával vizsgálta át az öreg fa erezetét és csomóit, és így próbálta megismerni a múlt és a jövő kígyózó ösvényeit.
Látta az árbocok és a csattogó vitorlák mintázatát, amelyek valaha egzotikus madarakként rajzottak az öbölben. Lefölözték a felszínt, elragadtak egy csillogó rakományt, és máris indultak tovább.
Az ujjbegyével végigsimított az ajtón, érezte az erezetét, a melegségét, a szilárdságát, és feltárta a történetét. A régmúlt élet beszédes jeleit. Lényének egy távoli része - egy ősi, viharvert, megfeneklett része - válaszul megmozdult.
Maeve.
Visszaszorította a gondolatot oda, ahonnan előbukkant. Jó messzire. Vissza a fájdalom és a veszteség érzetének legtávolabbi zugába.
De még ez az ösztönös védekezés is fájdalmat okozott neki. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emlék eltaszítása éppen olyan volt, mintha magát Meavet taszította volna el magától. Árulásnak hatott. Amikor visszatuszkolta az emléket a múlt kútjába, akkor mintha Maeve arcát nyomta volna a sötét víz felszíne alá. És addig tartotta ott, amíg abba nem hagyta a harcot.
Pár pillanat múlva az emlék elsüllyedt a mélyben, és Sturbridge ismét a maga ura volt. Ki gondolta volna ennyi évnyi - ennyi emberöltőnyi - képzés után! Dühös volt magára, a saját gyengeségére, és a fegyelem hiányára. Ez adott neki célt. Volt értelme annak, hogy önmagára legyen dühös, mert így legalább volt valami kézzelfogható, amire ráirányíthatta a haragját. Nem lehetett dühös csupán emlékekre és a megbánásra. Ezekben nem volt anyag, amit eltolhatott volna magától. És, döbbent rá hirtelen, éppoly védtelen volt ezekkel a támadásokkal szemben, mint amennyire nem állt hatalmában válaszul lesújtani rájuk.
Lassan visszafordult az ajtó felé, de közben még mindig önmagát ostorozta a saját gyengeségéért. Volt valami az ősi fában, valami a szunyókáló élet szikrájában, ami arra emlékeztette... ami emlékeztette őt. Sturbridge habozva kinyúlt ez után a valami után.
Tudatával szorosan rátapadt a régi fadarabra, és érezte, ahogy felmelegszik az érintésétől. Becsusszant az erezet vonalai közé. A léptei visszhangot vertek a farostok labirintusában. A folyosókat és a galériákat lelógó, pépes csápok borították. Egymás után fordította fel a nedves és vastag fonatokat. Szétválogatta és megvizsgálta őket.
Arra. Lecsapott egy fonatra, és erősen tartotta. Diadalittasan szorította meg a reszkető pulzust. Egy véna. Egy életvonal.
Amaz próbált elmenekülni, elbújni a labirintus mélyén, de Sturbridge csak még erősebben szorította. Meglovagolta az élet halvány lüktetését egészen a forrásáig, a fa szívéig.
A fa szíve törékeny valami volt. Egy teljes egészében kötélrostokból font kristályos gombolyag. Ragyogott az élettől.
Sturbridge mélyen beszívta a zöld burjánzás, a termőföld, az élet aromáját. Mohón szívta magába a finom mintákat. Végighaladt minden kanyarulaton. Az élő kristály rezonanciáját kereste, a nyugalmi pontját, a kritikus pontot a növekedés és a halál között. Aztán az ékszerész-kalapács kecsességével és magabiztosságával egyszer megkocogtatta.
Érezte, ahogy a kristály enged, és megrepedt. A rostok felnyögtek, és pattogtak, ahogy a bonyolult csomó robbanásszerűen kioldódott.
Sturbridge visszavonult a durva, rostos folyosókon. Elhárította a hadonászó, markolászó csápokat, amelyek mindegyike legalább olyan vastag volt, mint a hajók horgonykötele. Egy végső erőfeszítéssel kiszabadult, és hátratántorodott az ajtótól.
Az ősi felületen tisztán látható volt egy véres tenyérlenyomat.
A fa recsegett, megvetemedett és széthasadt. Zöld hajtások törtek át a repedezett felszínen. Úgy tűnt, mintha az egész ajtókeret remegne, és levegőt venne. Az ősi fa új életre serkent.
Sturbridge közelebb lépett a kibontakozó csodához. Lágyan kinyújtotta a kezét, és az ujjaival érezte az elődudorodó rügyeket. Az újszülött hajtások ösztönösen odahajoltak hozzá, mintha ő lenne a napfény. Tekeregtek az ujjai között, és simogatták, miközben egymásba fonódtak. Sturbridge elbűvölten figyelte, hogyan jelennek meg a levelek. Előkígyóztak az élő fából, és úgy tárultak ki, mint megannyi kígyó szája. Minden tátogó szájban felbukkant egy beteges vörös és fekete véna, ami halványan lüktetett. A fogazott szélű levelek rácsattantak az ujjbegyeire, amikor visszahőkölt. Annyira sietett, hogy kiszabadítsa magát, hogy menekülés közben kitépett egy maroknyi próbálkozó növénydarabkát.
A hajtásokból gallyak lettek, amelyek hamarosan gonosz tüskékké alakultak. A végükön nedvesen csillogott valamiféle sötét, viszkózus anyag. Ahogy hátratántorodott, Sturbridge észrevette, hogy valamiféle vörös, enyhén foszforeszkáló gomba máris beborította az ajtó felső részét.
Az egész felszín recsegett és vonaglott. A fa felé nyújtózkodott, a teremtője, az életadója, a szülőanyja felé. Először ösztönösen el akart húzódni tőle.
Maeve. Valahol, nem túl messze, (bár abban nem volt biztos, hogy az idő, vagy a fizikai távolság választja-e el őket egymástól), egy gyermek sírását hallotta. A saját gyermekének a sírását. Micsoda szégyen, hogy először el akart húzódni tőle.
Először mindig el akart húzódni.
A pokolba! Ezúttal nem!
Sturbridge küszködve próbálta legyűrni az emlékek feltörni készülő áradatát, és megpróbálta visszakényszeríteni őket a feledés sötét vizeibe. De ezúttal erősebbek voltak. Kölcsönöztek az új élet erejéből. A világra hozott, aztán eltaszított élet erejéből. Érezte az ellenállhatatlan éhségét, a szükségét. Megsemmisítő erejű volt. A sarkainál fogva vonszolta őt felfelé, a felszín, az emlékezés fénye felé.
Az első érintés úgy égetett, mint a déli nap. Sturbridge sikoltott.
A háta mögött felsírt egy gyermek, egy újszülött csecsemő. Előtte Aesclepius munkája hevert felütve egy halom gyertya, krétával felrajzolt diagram és elemi kellék között. Megpróbálta kizárni a sírást a tudatából. Az éhséget, a szűnni nem akaró szükséget. Megpróbált a Nagy Alkotás fegyelmére összpontosítani, a Misztériumok hatalmasságának nyugalmára.
Érezte, ahogy a húsa megfeketedik, és repedezni kezd a kérlelhetetlen nap fényében. Vér szivárgott a felhasadt bőr alól.
Dühösen összecsapta a könyvet, és felkapta a gyermeket a bölcsőből.
Egy gyönyörű kicsi lány. Az én Maevém. Az én gyönyörű kis angyalkám.
A kiszáradt bőrén hűvösnek tűnt az elpárolgó vér. Az életadó folyadék lassan, kínkeservesen párolgott el a száraz levegőben. A szemei előtt lusta hőhullámok áramlottak az ég felé. Most már nem tart sokáig.
Gyengéden hintáztatta a gyermeket, fel-le, így próbálta szórakozottan lecsendesíteni.
- A-nyu. Ki-csi. An-gya-la. A-nyu. Ki-csi. An-gya-la.
Ám ettől mintha csak még hangosabb lett volna a sivalkodás.
A vér az - Sturbridge mintha hatalmas távolságból hallotta volna a saját hangját. A nap nem engem akar, csak a vért. Ha az eltűnik, akkor békén fog hagyni. Békén fog hagyni. Most már hamarosan. Béke.
- Jól van, jól van! Csitt! Anyu tudja, hogy mit akarsz.
Odafordult a munkaasztalához, lesöpörte róla a misztikus kellékeket, aztán leült, és a mellére tette a gyermeket. A csöppség azonnal rátapadt, és ismét elégedett csönd telepedett az aprócska manzárdszobára.
Sturbridge a nehéz tölgyajtó előtt tért magához, ami a lakosztálya bejáratát őrizte a Lord Baltimore szállóban. Egyik keze lágyan pihent a repedezett, időtől kérges felületen. Erezte az erezetet, a melegségét, a szilárdságát. Nem zavarta a durva vörös gomba a tenyere alatt. A tüskék szúrásától sem húzódott el. Még a mohón csipkedő levelektől sem vonta meg az életadó vért.
Körülötte mindenfelé tekergőző gyökerek fúrták át magukat a falakon és a berendezésen, ahogy lázasan terjedtek, kutattak, és fúródtak bele a talajba.
Ő látta mindegyiket, követni tudta tekervényes útjukat. Látta, hol feszítették fel nem is olyan régen az egyik redőnyön a zárat. Látta a lámpába és az éjjeliszekrényre állított virágvázába rejtett lehallgató készülékeket. És látott egy borítékot, amit sietősen csúsztattak be az ajtó alatt.
A kígyózó csápok el akarták hozni neki a levelet, de ő egy legyintéssel nyugalomra intette őket. Lesz még elég idő - az olvasásra, a levelekre, a cselszövésekre és intrikákra, a burkolt fenyegetésekre és ígéretekre - később is.

 

1999. július 29., csütörtök, éjjel 12:30
A Plaza Hotel
New York városa, New York

Nickolai kartávolságra maga elé tartotta a vörösrézből kovácsolt tálat. A levágott ujjperc lustán hintázott a lassan alvadó folyadékban. Egyik szemével hunyorítva abba az irányba nézett, amerre az ujj mutatott. Észak, északkelet. Mélyebben a hegyek közé.
Nickolai úgy vetette bele magát a keresésbe, mint egy sólyom, aki megpillantotta a prédáját. A hotel luxusszobája elfeledve maradt el mögötte. Egyedül a kezében lüktető fájdalom - a rituálé ritmikus gerince - kötötte össze a fizikai alakjával.
Eddig nem sok eredményt tudott felmutatni. A rengeteg idegesítő próbálkozás, amivel megpróbált ismét kapcsolatba kerülni a saját fajtájával, ide vezette őt, New York városába. Mintha az alapoktól újra kellett volna kezdenie mindent. A Goratrix ház zárkózott rend volt. A testvérein kívül Nickolai szinte senkivel nem állt közelebbi kapcsolatban. Azonban azt is tudta, hogy nagyon könnyen halált hozhat mindenkire, ha megpróbál olyasvalakivel kapcsolatba lépni, aki túl jól ismerte őt.
Végül felhívott egy régi üzleti partner, akit rá lehetett venni, hogy segítsen neki. De aztán Benito Giovanni is eltűnt. Nem lett volna szabad gondot okozzon neki, hogy megtalálja, de a nyom hirtelen és baljóslatúan kihűlt. Nickolai a legrosszabbtól tartott. A puszta lehetőség, hogy az ellenség elkapta Benito, feltétlenül szükségessé tette, hogy megtalálja az egyetlen Vértestvért, aki összekötötte őket.
Most már közel kell legyen. A vér nem hazudik. Mélyebbre furakodott a látomásba. Itt, ezen a távoli hegyoldalon még maga a fény is mintha egészségtelen lett volna. Túl fehér, túl ragyogó volt a visszatükröződő holdfényhez képest. Egy korház, vagy egy elmegyógyintézet szúrós fehérségére emlékeztette Nickolait - a nyilvánvaló és hiábavaló erőfeszítésre, hogy visszatartsák a halál és az őrület sötétségét.
Szinte magán érezte annak a fénynek a súlyát, ami lassította az útját felfelé a hegyoldalban. Mintha víz alatt gázolt volna előre. A fény membránja elfordult és eltolódott, mintha előre tudott volna minden mozdulatáról.
Küszködve haladt felfelé a csupasz sziklákon. Próbált a ritkásan növő fák mellett haladni, ha másért nem is, hát az árnyék és a haladék rövid másodperceiért, amit nyújtani tudtak számára. Azonban a fény mintha minden irányból egyszerre tűzött volna - mintha a hegyet foszforeszkáló köd burkolta volna be. Nickolai úgy látta, hogy a ragyogás még erősebb a csúcs közelében. Nyoma sem volt az orom közelében a napkelte rubin derengésének - a fény inkább sápadtabb, szúrósabb, fehéren izzóbb lett. Nickolai azon kapta magát, hogy a Mexikói határ melletti pusztaságokra, sekély út menti sírhantokra, és holdfény fakította csontokra gondol.
Megbotlott, de nem veszítette el az egyensúlyát. A talaj itt egyenetlen és repedésekkel tarkított volt. Hirtelen fogazott szélű kőszilánkok zárták el az útját, amelyek mintha ebben a pillanatban emelkedtek volna ki a földből. Óvatosan megkerülte ezeket az akadályokat, és közben elképzelte azokat a világformáló erőket, amelyek régmúlt korokban az ég felé dobták ezeket a hegyeket. A sziklákon heverő rengeteg vándorkőből ítélve jó pár dobás eléggé rövidre sikerülhetett.
Talán csak a furcsa fény játszott vele, de ahogy közeledett a csúcshoz, Nickolai-nak egyre határozottabban kezdett olyan érzése lenni, hogy a gránit sziklák egyre felismerhetőbb alakot kezdenek ölteni. Ez itt biztosan egy emelvényéről ledöntött hatalmas obeliszk. Amott egy mostanra leomlott híd ívelt át a fénylő köd szédítő mélysége fölött. Az ott egy kicsit arrébb pedig egy hatalmas gránitasztal, ami elég méretes ahhoz, hogy több tucatnyi vendég helyet foglaljon körülötte.
Nickolai azon kapta magát, hogy azon gondolkozik, vajon hová rohanhattak el ennyire sietve ezek a vendégek, és miért maradtak ilyen sokáig távol a lakomától. A székeik közül több is felborult, és az étel is teljesen kihűlt már.
A hegyoldalt borító felborult kőalakzatok mintha egyre szabályosabbakká váltak volna, ahogy egyre haladt előre. Mintha valamiféle rejtett minta próbálta volna küszködve ráerőltetni önmagát a tájra. Nickolai szinte önmaga ellenére vette észre és kezdte csodálni a kövek művészi elrendezését. Ezt valaki létrehozta. Nyilvánvalóak voltak a rejtett kertész elkötelezettségének jelei.
Nickolai hirtelen minden aggodalom vagy irtózat nélkül rádöbbent, hogy egy elfeledett temető gondosan elhelyezett fejfái között halad előre. Félrebillentett fejjel, hallgatózva megtorpant: kereste a sírkövek között az árulkodó suttogást, a holtak litániáját, amely vég nélkül ismétli ugyanazt a diskurzust - nevek, dátumok, tettek.
Azonban a kövek furcsa módon csöndesek maradtak. Nem háborogtak.

 

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:52
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge egy hanyag kézmozdulattal lezárta az ajtót. Göcsörtös csápok kígyóztak le a mennyezetet elrejtő indák szövevényéből, aztán szeretettel átölelték, lezárták és megerősítették az ősi kaput. Sturbridge egyetértően bólintott. Ha valaki elég ostoba lenne ahhoz, hogy erővel próbáljon meg bejutni a lakosztályba, akkor most már nagyobb lenne az esélye a sikerre, ha az ajtó helyett inkább a fallal próbálkozik. Ez fel fogja tartani őket néhány pillanatig. Annyi idő pedig elég kell legyen neki, hogy maga köré gyűjtse a védelmét.
Elégedetten sétált oda a szoba túlsó végében álló redőnyös íróasztalhoz. A széke mögött minden látható alátámasztás nélkül felemelkedett egy rácsos tuja, aztán áthajolt a válla fölött, és hevenyészett baldachinként borult a feje fölé.
Felkattintotta az asztali lámpát, és felvette az első borítékot az asztalról, amin metszett arany betűkkel az állt, hogy: „Aisling Sturbridge tanácsos”. Megfordította a borítékot, egyetlen mozdulattal felnyitotta. Egy kártya esett ki belőle az asztalra, amelyen a borítékhoz hasonló metszett arany betűkkel állt a meghívás, hogy ezen az éjjelen vacsorázzon kettesben Garlotte herceggel.

A meghívást Garlotte pecsétje - három lehorgonyzott hajó a Királyság Kulcsai alatt - tette hivatalossá.
Sturbridge kartávolságra tartotta magától a meghívást, mintha egy áspiskígyót tartana a kezében. Egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a herceg valóban az a rajongó öreg gentleman lenne, akinek a szerepében tetszelgett. Jól látta, hogy a többi tanácsos közül többen is - főként Ms. Ash - elhitte ennek a szerepnek a valódiságát. Számára ez különösen veszélyes tévedésnek tűnt.
A gondolatai minduntalan visszatértek Maria Chinre, az elődjére ezen a tanácskozáson. Ha a herceg el akarta távolítani a Tremere jelenlétet a tanácskozásokról, vagy akár az egész városból, akkor ennél most mi sem tűnt könnyebb feladatnak. Chin a vendége volt - és teljesen rábízta magát Garlotte-ra. Az összes többi tanácstaghoz hasonlóan - hogy a menekültek hordáit már ne is említsük - alávetette magát a szabályainak, és a kijárási tilalomnak. A nappalokat - amikor a legkiszolgáltatottabb - ennek a férfinak a fedele alatt töltötte. Éjszakánként Garlotte táplálkozási megszorításai pontosan megszabták minden „alattvalójának”, hogy mikor és hol étkezhet.
Sturbridge-et is eligazították ezekről az „elővigyázatossági intézkedésekről”, miközben felvezették a lakosztályába. A kifutófiú egyszerre volt alapos és udvarias, és ő máris kezdett ráérezni az ostromlott városban uralkodó furcsa politikai klímára.
Igen, Garlotte egyetlen mozdulattal könnyedén képes lett volna kioltani a birtokán bárkinek az életét. Pontosan tudta, hogy hol és mikor akadhat rájuk, amikor a legvédtelenebbek.
Sturbridge óvatosan visszatette a meghívót a borítékba. Az asztalból elővett egy lapot és egy töltőtollat, és egy elegáns bocsánatkéréssel visszautasította a meghívást. Nem állt szándékában egyetlen napot sem eltölteni ebben a városban. Baltimore ostromlott város volt - és nem csak a kapui előtt csaholó Sabbat hordák ostromolták, hanem a belső erők is. Egy egész városnyi Vértestvér, akiket a saját hercegük vett ostrom alá.
Ő nagyon is világosan látta, hogy máris több hatalmas játékos is fogságba esett a Baltimore nevet viselő labirintus sehová sem vezető fordulói és zsákutcái között. Micsoda kifinomult csapda. Jan Pieterzoon. Marcus Vitel. Theo Bell. Mindannyian számottevő hatalommal bírtak, de ugyanakkor mindannyiukat kiemelték az otthon termőtalajából, és sietősen átültették ide, hogy táplálják és szolgálják ezt a pusztulásra ítélt várost. És a gyökereik máris elkeveredtek a város gyökereivel. Ha pedig eljön az ideje, akkor a város gondolkodás nélkül fel fogja áldozni őket, csak hogy tovább élhessen.
Sturbridge nem volt meggyőződve arról, hogy ő kisétálhat ebből a szövevényes városból. De még ma éjjel meg fog próbálkozni vele. Reggelre vagy biztonságban megérkezik a saját kápolnájának falai közé, vagy Garlotte megpróbálhatja elmagyarázni a legutóbbi veszteséget egy igencsak ellenséges Tremere pontifexnek.
Egy Tremere nagykövet elvesztését tekinthetjük tragédiának, de kettő elvesztése már gondatlanságtól bűzlött.

 

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:00
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Jacqueline lehunyta a szemeit, magában elszámolt háromig, aztán kinyitotta az ajtót.
Semmi. A szoba odabenn csöndes volt, és koromsötét. A látóterének apró négyszögében - mivel a szemei már réges-régen hozzászoktak az éjszakai vadászathoz - ki tudta venni a szoba fontosabb berendezési tárgyainak árnyékos körvonalait. Gyorsan azonosította a súlyos munkaasztal oroszlánszerű lábait, egy zsúfolásig tömött fiókos szekrény két alsó fiókját, egy kitömött íbisz pálcikavékony lábait és számtalan könyvet, érdekességet és a földön szétszóródott egyéb akadályokat. A tárgyak fölött ott lógott a levegőben valamiféle mozdulatlanság, valamiféle pangás, ami több volt, mint egy több hete lezárt szoba dohos levegője.
Jacqueline négykézláb bemászott, és lehúzta a fejét, hogy elkerülje faliszekrény sarkát, ám amikor felemelkedett, és a fejével áttörte az alacsony ajtó síkját, a szédülés úgy csapott le rá, mint egy fizikai ütés a gyomorszájára. Mindkét füle egyszerre kezdett kattogni, és érezte, hogy egy vékony erecskében szivárogni kezd a vér az arcára. A padló vetette magát, és csak a homlokával rámért éles, bár nem szándékos ütésnek köszönhető, hogy egy hajszálnyira elkerülte. Valószínűleg jobban jár, ha nem próbál meg felállni. Jacqueline megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a csengő fájdalomtól, aztán teljesen kimászott a Foley lakrészében álló szekrényből.
Nem zárta be maga után az ajtót, mert akkor elvágta volna a kapcsot a gyülekezeti szobával - a vékony összeköttetést, amit olyan nagy körültekintéssel épített fel az elmúlt két hét alatt. Éppen most döbbent rá, hogy sokkal megterhelőbb valóban alkalmazni egy rituálét, mint elvégezni az előkészületeket.
Ynnis mesternek, korábbi mentorának, mindez olyan könnyedén ment. Még mindig élénken emlékezett az első alkalomra, amikor a férfi szórakozottan kihúzott egy fiókot a redőnyös asztalán, és kivett belőle egy hentesbárdot - amiről Jacqueline biztosan tudta, hogy a refektórium rozsdamentes acél mosogatója alatti fiókban kell legyen. (Nem egyszerű futó ismeretség volt közte, és a kápolna zökkenőmentes üzemeltetéséhez szükséges számtalan hétköznapi feladat között.) A pengén még mindig csillogott néhány kósza vízcsepp.
Ynnis volt a transzlokáció vitathatatlan mestere. Majdnem mindegy volt neki, hogy mit használ hozzá, feltéve, hogy ki lehetett nyitni, és be lehetett zárni. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn egy londoni kápolnában szolgálatot teljesítő kollegájával, amihez egy díszes bambuszkalitkát, és egy különösen viharvert, kitömött postagalambot használt. Többször látta, hogy a gutaütés kerülgette Foley-t, mert Ynnis „véletlenül” elvett néhány papírlapot a secundus féltékenyen őrzött iratszekrényeiből, és aztán sűrű bocsánatkérések közepette juttatta vissza neki. A jelenlétében mindenkit elfogott az idegesség, amikor egy ajtó kilincsére tette a kezét. Senki nem tudhatta biztosan, hogy egy máskor nagyon is megbízhatóan működő ajtó hová nyílik majd.
Azonban Jacqueline nem emlékezett rá, hogy valaha is tapasztalt volna ehhez hasonló tájékozódási zavart, zsibbadtságot és rosszullétet. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a váratlan mellékhatásokat, és újra megkísérelt talpra állni. Nem volt jó ötlet. Minden teketória nélkül ismét a földön találta magát.
Eztán kényszerítette a szemeit, hogy a pontosan az orra előtt lévő padlólapra összpontosítsanak. A zsibbadtság hátrált egy árnyalatnyit. Ilyen közelről még a fa erezetét is ki tudta venni a halványan elkenődött krétapor alatt, amit valószínűleg egy arra járó láb mázolhatott szét.
Természetesen Foley ezt nem tűrte volna el - ha még mindig itt lett volna. Ha akár csak a következő reggelig otthagyták a rituális rajzolatoknak a leghalványabb nyomait, akkor szinte biztosra vehették, hogy a secundus keményen megbünteti őket a mulasztásért.
A novíciák szállásán suttogott pletykák után Jacqueline-t különösen érdekelték a védekezést szolgáló rajzolatok. Kísérletképpen felemelte a fejét, hogy a szemével követni tudja a diagramma hermetica vonalait. Amikor látta, hogy a szédülés nem sújtott le rá hallatlan merészségéért, akkor odáig merészkedett, hogy négykézláb előrébb óvakodott a vonalak mentén. Igen, úgy volt, ahogy gondolta. A diagrammát szándékosan eltörölték és elrejtették. De miért?
Az alárendelt novíciák tele voltak védekezés nélküli idézésekről és sötét rituálékról és ördögökről szóló történetekkel. Jacqueline szerint ezért az az ostoba mesemondó Talbott volt a hibás, hiszen ő lobbantotta lángra a képzeletüket. Elsőként talán azzal vehetné elejét a sötét praktikákról szóló további szóbeszédeknek - ami akár azt is eredményezhetné, hogy szigorúbb vizsgálatnak vetik alá a felhasznált rituális eszközöket, és az elkészítésükhöz használt gyanús összetevőket - hogy tudatja mindenkivel: a helyükön voltak a megfelelő rajzolatok. Hogy a rituálé teljesen megszokott, talán még hétköznapi is volt. De - Foley gyilkosa szándékosan elrejtette a rajzolatokat.
Nagy meggondolatlanság lett volna Jacqueline részéről, ha erre ő maga mutat rá, de egy ilyen zárt közösségben megvolt a módja annak, hogy elindítsa a szóbeszédet bizonyos dolgokról.
Féltérdre emelkedett, és súlyosan nekitámaszkodott a legközelebbi iratszekrénynek. Most már jobb. Egy újabb hosszú pihenő után már elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy talpra álljon. Volt itt néhány tárgy, amit össze kellett szednie, és minél kevesebb időt tölt itt, annál jobb - még ha egy újabb gyomorkavaró transzlokáció áll is még előtte.
Körülnézett, és észrevette, hogy legalább még egy óvó rajzolat van a szobában - ahogy gyanította. Ez az utólagosan elhelyezett rajzolatot egészen nyilvánvalóan a gyilkosság felfedezése után helyezték itt el, és az irodába vezető ajtó belső oldalát ékesítette. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy létezik egy ehhez hasonló rajzolat a Foley lakrészébe vezető ajtón is.
Jacqueline éppen azért kerülte teljes egészében a behatolás megszokott módozatait, mert számított ezekre a védelmi mechanizmusokra. A kis rituáléja két hetébe került - ami megszokott körülmények között igazán elhanyagolható ár lett volna, de jelenleg annyi minden forgott kockán, hogy igencsak drága volt az ideje. Ez a két hét folyamatos rettegésben telt - rettegve várta, hogy a régens ítélethirdetésre magához hívatja.
De nem hívatták. Az első meghallgatást a rettegő novícia szerepének felöltésével vészelte át, ami már többször is kiállta az idő próbáját. Összehordott hetet-havat, dadogva kereste a szavakat, és ezerszer is bocsánatot kért minden olyan alkalomért, amikor rosszat gondolt a secundusról. Határozottan kitartott amellett a nevetséges elképzelés mellet, hogy személyesen ő volt a felelős Foley haláláért, mert mélyen a lelkében a halálát kívánta.
Természetesen az is teljesen lehetséges volt, hogy az erőfeszítései nem voltak eléggé meggyőzőek, hogy egyáltalán nem szabadult meg az ítélettől, és a döntés, ami a Végső Halálba küldi őt, csak egy kicsit késlekedik. Ha Jacqueline képes volt megőrizni a türelmét ezekben a kínkeserves hetekben, akkor bizonyos, hogy Sturbridge szintén képes volt ugyanerre.
Tisztában volt vele, hogy már azzal is hatalmas kockázatot vállalt, hogy egyáltalán idejött Foley szobájába, még akkor is, ha a régens jelen pillanatban Baltimoreban tartózkodott. Az ajtó misztikus védelme kétségtelenül a teljes biztonsági osztagot idehozná, ha véletlenül működésbe hozná. Feltéve persze, hogy eleve nem úgy tervezték meg, hogy önmagában is képes legyen semlegesíteni a behatolót.
Jacqueline kínos óvatossággal haladt át a szobán. A szoba közepén megtorpant, és szemügyre vett valamit, ami elfeledve hevert a padlón. Egy vörös gyertya. Elégedetten bólintott. Terjedelmes köpenyének ráncai alól előhúzott egy batyut, amit szét tekert az asztalon. Pontosan hét gyertya és hét fa pálcika volt benne. Lehúzta az egyik kezéről a kesztyűt, felvett egy érintetlen gyertyát, és egy vonalat karcolt a körmével az oldalába. A viasz megolvadt és lecsöpögött, ahol hozzáért. Még egyszer összehasonlított a gyertya és a kanóc hosszát. Ez utóbbi gondosan lecsippentette. Végül pontosan azon a ponton, ahol a földhöz csapódva a társa eltörött, ő is elroppantotta a gyertyát, és kritikus szemmel megvizsgálta az erőfeszítései eredményét. Megteszi.
A földön heverő gyertyát kicserélte a kevésbé terhelő ikertestvérére, és rászánt néhány pillanatot, hogy a megfelelő pozícióba állítsa, mielőtt nekilátott volna a következő gyertya keresésének.
Végül csak öt gyertyát, és hat fenyőpálcát sikerült megszereznie. Bíznia kell benne, hogy a többi elégett a tűzben. Bele sem akart gondolni a másik lehetséges magyarázatba - hogy valaki eltávolította őket a helyszínről.
Gondosan visszatekerte a batyuját, felhúzta a kesztyűt, és elindult az alacsony szekrény felé. Az energiák még mindig megnyugtatóan pattogtak a nyílásban feszülő misztikus membránon.
Jacqueline megdermedt. A pattogás majdnem teljesen elnyomta a külső szoba neszeit. Az ajtókilincs elfordulásának semmi mással össze nem téveszthető hangját.

 

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 3:00
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Máris készen áll, professzor? - habozott a bejáratban Francesca Lyon, mintha vonakodna belépni.
- Majdnem készen, Miss. Lyon. Kérem, jöjjön be! Nagyon kedves Öntől, hogy ilyen gyorsan ide tudott jönni - intett a tűzhely melletti ülőgarnitúra felé Sturbridge, aztán folytatta a csomagolást.
- Köszönöm. Segíthetek?
- Nem, már végeztem. Kérem, foglaljon helyet! Helyezze magát kényelembe!
Sturbridge odalépett az egyik fal mellett álló finom faragásokkal borított tölgyfa szekrényhez. A kétszárnyú ajtókat száraz gallyakhoz hasonló összegabalyodott díszítés borította. A vendégének az a fura érzése támadt, hogy a szekrény a másodperc egy törtrészével azelőtt tárult ki, hogy Sturbridge ujjai megérintették volna a kilincset. A régens kivett egy borosüveget, és két kristálypoharat a szekrény árnyékos mélyéből.
Sturbridge csak ebben a percben határozta el, hogy ezt fogja cselekedni. Talán éppen az ősi fából életet sarjasztó nyugtalanító kísérlet sarkallta erre. Talán a saját lányának túlságosan is friss emléke. Talán az a kilátás, hogy kárba vész ez az egész baltimore-i kirándulás.
Ahogy kezében az üveggel átszelte a szobát, folyamatosan a vendége arcát kutatta a felismerés vagy a nyugtalanság jelei után. Azonban csalódnia kellett. Chessie továbbra is barátságos, személyeskedő és nyugodt maradt.
Sturbridge nekilátott, hogy megtöltse a két poharat.
Chessie udvarias visszautasító gesztussal felemelte a kezeit.
- Nem, én nem kérek! Még vezetek! De azért köszönöm.
- De én ragaszkodom hozzá! Dorfman dékánra iszunk, úgyhogy tekintheti hivatalos egyetemi ügynek.
- Dorfman dékán kifejezetten figyelmeztetett rá, hogy soha ne igyak egyetlen kollegájával sem! - felelte szelíd meggyőződéssel Chessie.
- Ez egy különleges ital, amit éppen az ehhez hasonló alkalmakra tartogatok. Már kiállta a próbát a legelőkelőbb palotákban is. Úgy vélem, tetszeni fog.
Lassan felderengett a felismerés Chessie arcán. Rájött, hogy mit kínálnak neki. Úgy meredt a felajánlott pohárra, mint egy pohár bürökre.
- Régi családi recept, amit még az Atyámtól tanultam, ő pedig az ő Atyjától. Számtalan generáció tartozik ehhez a nemes vérvonalhoz - hintáztatta tisztelettudóan a kelyhet Sturbridge, és mélyen beszívta a részegítő aromát.
- Csodásan hangzik! De nem várhatom el Öntől, hogy megosszon velem egy ilyen családi kincset! Dorfman dékán...
- Őszinte leszek, Miss. Lyon. Aggódom Dorfman dékán biztonságáért. Már hosszú ideje távol van, pedig most olyan időket élünk, amikor szinte egyetlen másodpercre sem lazíthatunk. Ha hamarosan nem tér vissza, akkor előfordulhat, hogy új tanácsadóra lesz szüksége. Szeretnék segíteni. Ne legyen ideges! Mi, az én házamban így beszéljük meg az üzleti ügyeket. Megértette? Először jön a vér. És csak aztán az üzlet.
- Nem is tudtam, hogy bizalommal is üzletel, Professzor.
- Mert valóban nem. Én a vérrel kereskedem, Miss. Lyon. Csakis a vérrel. Minden más múlandó, hamis és végeredményben lényegtelen.
- A vérre!
Chessie behunyta a szemeit, az ajkaihoz emelte a poharát, és ivott. És azonnal becsúszott a suttogások közé.
- Az üzletre - vágott vissza Sturbridge, és élvezettel kortyolt a mámorító párlatból.
Fojtott hangok vették körül Chessie-t. A táj kizárólag az éjszaka fonataiból, és fojtott hangokból állt. A suttogás csendes volt, éppen csak nem tudta kivenni a szavakat, amelyek mintha eltévedtek volna a sötétben. Egyedül a hangszínek szimfóniáját érezte. Húzgálták, döfködték és szurkálták őt. A hangok felváltva ösztökélték cselekvésre, vigasztalták, ítéletet hirdettek fölötte, alkudoztak, tiltott dolgokra célozgattak, parancsokat osztogattak, elégiákat szavaltak, türelmes utasításokkal látták el - de egyetlen ponton mindegyik meglehetősen világos volt. Mindegyik akart tőle valamit. Elvártak tőle valamit. Valamit, amit nem igazán értett meg a szakadatlan és reménytelenül összemosódó mormolásban.
Az elvárásaik örvénye ide-oda dobálta, magába szívta, és lehúzta a mélybe. Az öntudata veszélyesen közel került a ponthoz, ahol ellobbanna. Minden újabb széllökés azzal fenyegetett, hogy végképp kioltja a finom lángocskát. Kétségbeesetten kapaszkodott az életbe, az élet törött darabkáiba, ahogy egy hajóroncs közepén lebegő hajótörött kapaszkodna az uszadékba.
Chessie áttörte a felszínt, de nem levegő, hanem tudatosság után kapkodott zihálva. A kezei rátaláltak és belekapaszkodtak az uszadék egy kilökődött darabjába. Vonaglott az ujjai között, de ő szilárdan tartotta. Szabad kezével kikaparta a szeméből a haját, megpillantotta, hogy mibe fogódzott meg, és elhagyta minden reménye. Egy vörösen csillogó bőrű, hatalmas méretű angolna tekergett elő a roncsból, és indult meg a nyílt tenger felé. Chessie rémülten figyelte, ahogy az életvonala megvonaglik, meghajlik, és elmerül a mélyben. Mindkét kezének körmeit belemélyesztette az oldalába, ahogy még egyszer utoljára lehúzta magával a mélybe.
Az angolna egy mélységen át suhanó vörös csík volt csupán. Ahogy a tudatosság halvány derengéssé halványult a feje fölött, Chessie rádöbbent, hogy a hatalmas vörös angolna leginkább egy szálkás vércsáphoz hasonlít, amely a borongós vízben lebeg.
A tudat még egyszer utoljára felpislákolt, aztán nyoma veszett. Kioltotta a fölötte tornyosuló sötét víztömeg.
Aztán már nem volt más, csak a vér.
A vér lehúzta magával a törött vázat a mélybe, le egészen a tenger szívéig, ahol eltemette a porhanyós, örökké változó homokba.
Miserere nobis.
Miserere nobis.
Dona nobis pacem.
Az óceán feneke egyetlen hatalmas homokóra volt. Évek teltek el, és múlandóságukat adott számú homokszem lepergése mérte fel.

* * * * *

Évekkel később.
Az óceán feneke.
Egymáshoz súrlódnak a homokszemek. Lassan csúsznak. Lassan csúsznak.
A hang betolakodott a szívesen látott feledésbe. Mint a lágy kaparászás a koporsó fedelén. A múló évek hangja.
Kapar. Kapar. Kapar.
Tovalebegett három év.
Kapar. Kapar. Kapar.
A hang élesebb, és meghittebb lett. A lapát ütemességével érkezett.
Kapar. Kapar. Zutty.
Egy lapátnyi év.
Kapar. Kapar. Zutty.
Volt valami sürgető a lapát hangjában. Valami kényszer. Valami ismerős hang.
Fran. Ces. Ca.
Fran. Ces. Ca.
Az idegen csengésű szótagok semmit sem jelentettek az óceán szívébe temetett halott és megtört héjnak. Azonban a hangok visszhangot vertek, és visszaverődtek a héj üregében - megkettőzték a jelentésüket és intenzitásukat - míg végül valahol mélyen odabenn megmozdult valami a hívásra.
Francesca.
A tudat gyötrelmes áradással özönlött vissza. Összegömbölyödött, és rugdosódva pörögni kezdett. Próbálta mélyebbre ásni magát a homokba, a feledésbe.
Azonban a hang nem hagyta pihenni.
Francesca.
Ismerte a hangot. Sturbridge. Sturbridge professzor.
Francesca célba vette a hangot, és kétségbeesetten elrúgta magát a felszín felé. Először a fény jött vissza, ami lassan különálló alakokká, mintákká és látomásokká olvadt. Hamarosan már képtelen volt kizárni a vonagló árnyékokat, amelyek körülvették.
A tenger tele volt száz meg száz fuldokló testtel, és mindegyik a felszínre próbálta küzdeni magát. Megragadták, és lefelé vonszolták őt azoknak a kék, püffedt végtagjai, akik már feladták a küzdelmet. Vissza, lefelé, az óceán fenekére, a feledés várakozó karjaiba.
- Aisling!
Egy püffedt arc nyomódott az övéhez. Lágyan, céltalanul ringatózott, és a haja lebegett a sodrásban. Klinikai, szinte már derűs távolságtartással figyelte. A vaskos, virsliszerű ujjak kísérletezve tapogatták és cibálták őt. Chessie kirúgott a hulla felé, és megpróbált megszabadulni tőle.
- Ne féljen! Itt vagyok!
A hang apró volt, és távoli.
A vízbefúlt tetem sokkal közvetlenebb volt. Bágyadtan hullámzó tengeri növények borították. Átkarolta Chessie kapálózó végtagjait, és a páros pörögni kezdett. Valahol a sűrűben megcsillant egy fémdarab, egy szike élének csókja, és a bemetszésből Chessie mellkasán elindult egy viszkózus vérpatak. Chessie elveszett a saját ordításában, de mintha ki tudta volna venni Sturbridge nyugodt hangját, amely türelemmel és hódolattal mormolta a szavakat. Mintha egy ősi történetet vagy írást szavalna.
- Ő volt a kígyó Hermész kertjében. A Nagy Művet hajszoló évszázados elkötelezettség végterméke.
A jelenés szorosan tartotta zsákmányát túlméretezett tenyerében. Egyetlen határozott mozdulattal megragadta a szivárgó vérfonatot, ami a Chessie mellkasán tátongó sebből tekergett elő, és háromszor az ökle köré tekerte. Próbaképpen megrántotta, és Chessie meghajlott, mint egy íj.
- Ő volt a hódolatunk tárgya, a számolatlanul feláldozott életek célja - a pythagorasiak, a kataristák, a kőművesek, az alkimisták - akik mindannyian a sötétben küzdöttek azért, hogy valamikor, egy napon, egy férfi a kezében tarthassa a tiltott gyümölcsöt, a Bölcsek Kövét, az örök élet elixírjét. Goratrix volt az ő neve, a mi fényhozónk, a mi Prométheuszunk, a mi Luciferünk.
A puffadt arc egy amolyan gunyoros félmeghajlás okán közelebb hajolt hozzá.
Lassan közelebb húzta magához Chessie-t. Kényelmetlenül közel furakodott hozzá, mint valami szerető, aki előrehajol, hogy megosszon vele egy sötét titkot. Fagyos ajkai hozzáértek a füléhez. A szorításában magatehetetlenül vergődő Chessie inkább érezte, mint hallotta a szavakat:
Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.
- Látogass el a Föld középpontjába! - fordította habozva. - És... megtisztulva?... megleled a titkos követ.
A hátborzongatóan duzzadt kék kéz barátságosan rácsapott a hátára. A tetem hátra vetette a fejét, mintha nevetne, és Chessie azt hitte, hogy a koponyája bármelyik pillanatban leeshet a nyakáról. Ám ebben csalódnia kellett.
A vízbefúlt férfi a vállára vetette Chessie életvonalát, és erejét megfeszítve elindult az óceán mélye felé. A foglyának nem volt más választása, mögötte lebegve követte.
Chessie érezte, ahogy a sötétség újra bezárul körülötte. A mellén tátongó lyukon keresztül az öntudat elszivárgott a testéből.
Sturbridge hangja csak az óceán sustorgó altatódala volt.
- Természetesen ott volt a vérben. A hatalom ott volt a vérben. Azonban Goratrix nem vette ki a részét a sötét ajándékból. Nem azonnal. Hanem visszatért a házába, felkereste a mesterét, és letette a lábai elé a tiltott gyümölcsöt.
Chessie képtelen volt a szavakra összpontosítani. Többé már nem tudta volna megmondani, hogy hol végződött az ő lénye, és hol kezdődtek a végtelen, sötét vizek. Sietség nélkül, a távoli, bólogató fényt követve sodródott az óceán fenekén a homályos lyuk felé. A csalóka fény mintha egy magasba emelt lámpás ón-redőnyei között szivárgott volna ki. A lámpást egy magányos munkás tartotta, aki sötétedés után egyedül ment hazafelé. A hátán hatalmas súlyt cipelt.
A munkás megigazította a terhét, és Chessie észrevette, hogy a fény nem különült el a lámpástól, hanem egylényegű volt vele. A lámpás mögül áradt a fény - vörösen, tekeregve, nyughatatlanul.
Természetesen ott volt a vérben - gondolta Chessie, és egy sötét, szinte már hisztérikus nevetés tört elő belőle. A fény ott van a vérben.
Az én véremben.
Most már nagyon közel volt. Közel a hisztéria semmivel sem törődő féktelenségéhez. Közel a ponthoz, ahol megadja majd magát, és visszatér a feledésbe. Közel a sötét lyukhoz az óceán közepén.
Visita Interiora Terrae.
A föld közepe. A tiltott hely. A sötét terület lényének középpontjában, ahová nem mert (nem tudott) ellátogatni. Ahol az önmaga előtt is féltve őrzött titkokat tartotta.
Ezt a helyet, túl az önámítás és az önáltatás kényelmes falai mögött, megtagadták tőle. Biztosan tudta, hogy van egy nyugalmi pont, az izzó tisztánlátás pontja, ahol az emberöltőnyi embertelen éhség minden önigazolása, minden ésszerűsítése elporlad a tűzben. Ahol egyedül marad a bűneivel, a hiányosságaival, az önzésével - önmagával.
Ezen a helyen ólálkodtak azok az igazságok, amelyek annyira sötétek voltak, hogy el kellett őket zárni, le kellett őket láncolni az aljzathoz, mert különben felserkennének, és rátámadnának a sötétség óráiban.
Visita Interiora Mea.
Valami megmozdult az óceán fenekén tátongó lyuk legsötétebb mélységeiben. Valami felébredt. Chessie megvonaglott, és nekifeszült a béklyójának. Kétségbeesve próbálkozott azzal, hogy elfordítsa a szemét arról a jelenlétről, amely felemelkedett az óceán mélyéről. A homok örvényleni kezdett és gomolygó tölcsért alkotott a fenéken. Egy fenyegető tömeg, ami alakot ölt, és kialakul.
A növekvő örvény az egymáshoz súrlódó homokszemcsék és a kavargó víz hangján üvöltött. Chessie eltakarta a szemeit. Egyenként érzett minden egyes homokszemcsét, ami belefúródott a lecsupaszított életvonalába. Az árnyékos alak, aki maga után vonszolta őt, máris eltűnt a háborgó vizek mélyén.
Az egyetlen bizonyíték arra, hogy a fogvatartója még nem pusztult el, az volt, hogy továbbra is érezte a húzást a béklyóján. Egyenesen az örvény közepébe húzta őt. Rátört a homok és a víz, vadul dobálták őt, megvakították és elragadták magukkal. Chessie vadul pörgött, és nekifeszült a horgonyláncnak.
Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy volt ott valami a háborgó víztömeg mögött, egy ébredező jelenlét a mélység dühe mögött. Egy akarat. Kikaparta a szeméből a homokot, és pislogott a víz súlya alatt.
Ott, az örvény kellős közepén, egy roppant alak tört türelmesen a magasba. Egyik réteg a másik után. Erőlködve próbált vetni rá egy pillantást a szemébe csapódó égető homokszemcséken keresztül. Tudnia kellett. Meg kellett értenie. Ha csak a pillanat tört részére is, mielőtt elragadják a látását.
Határozottan megacélozta az akaratát, és lefelé rúgta magát a mélybe.
Hirtelen elcsendesedett körülötte a víz. Összetörve, vérezve, félig vakon átküzdötte magát az örvényen. Most pedig fejjel lefelé lebegett a mélytengeri vihar szemében - az érzéki ingerek örvénylő zűrzavarának nyugodt pontjában.
Chessie felkészült a legrosszabbra, aztán erőszakkal kinyitotta a szemét. És meglátta.
Egy óriási alak tornyosult előtte, és teljesen betöltötte a vérködös látómezőt. A talpa elveszett az óceán fenekén tátongó lyuk felmérhetetlen mélységében. Hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a gyökerei egyenesen a föld magjába kapaszkodnak.
Visita Interiora Terrae.
A kőkemény arc magasról nézett le rá. A fennkölt koronája a felszín felé áramlott - a fény világa felé. A két véglet között pedig ott feszült a hatalmas kiterjedésű fal, amelynek valaha faragott felületét a víz és az idő simára koptatták. Chessie pillantása végigsiklott a fal mentén, és közben egyszerre próbálta leküzdeni a szédülést, és betájolni magát.
Első benyomásaival ellentétben a fal nem állt teljesen függőlegesen, hanem inkább egy árnyalatnyit a társai felé dőlt. A két társa felé, döbbent rá hirtelen megvilágosodva. Egy óriási piramis.
Amint a szédülés elmúlt, azonnal rádöbbent, hogy nem a piramis, hanem ő maga mozog. Hasítva szelte a mélységet, és zuhant a hatalmas fal alapja felé.
Odalenn mélyen, ahol a piramis oly erőszakosan átdöfte az óceán fenekét, valami válaszolt a mozgásra. Chessie úgy hitte, hogy egy ismerős alakot lát odalenn, amint éppen egy bonyolult rituálé mozdulatait hajtja végre.
Felismerte a felpuffadt tetemet, amelyikkel korábban küzdött - a fogvatartóját, a vízbefúlt férfit. A gondolataiban Sturbridge szavai visszhangoztak egy nevet. Goratrix. A Tremerek imádott kígyója. A mi Prométheuszunk, a mi Luciferünk.
Fény szivárgott a mágus felemelt ökléből, ahogy háromszor lesújtott a piramis hajthatatlan ajtajára. Chessie mind a három ütés lökéshullámát érezte a mellkasában. Megpördült merülés közben, és majdnem nekicsapódott a piramis falának.
Egy hang felelt odabentről:
Ki merészel bebocsáttatást kérni...
- Én vagyok az - emelte magasba az öklét Goratrix, és ezzel a mozdulattal láthatóvá tette a markában dédelgetett véres szívet. Olyan vörös és csillogó volt, mint egy kifényesített alma. - Akkor hát nyíljon föl a ti szemetek - támadott a közönyös falakra a hangja - és olyanok lesztek, mint az istenek, ismervén a jót és a rosszat!
A mélyben hosszú ideig csend honolt. Aztán válaszként a Tremere ház ajtaja szélesre tárulva befogadta a tékozló fiát, és az ő értékes, kétélű ajándékát.
Chessie felsikoltott, és elragadta a kegyes feledés, ahogy a szíve átlépte a küszöböt, és megérkezett a fogságba.

 

1999. augusztus 28., szombat, éjjel 1:24
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Jacqueline megdermedt. Először ösztönösen a szekrényajtó felé akarta vetni magát. Még most is látta az apró nyílásra feszülő misztikus energiák sistergését - ez mutatta, hogy a gyülekezeti terembe vezető időleges átjáró még mindig működőképes. Valószínűleg át tudná préselni magát az alacsony ajtón, és, feltéve, hogy a szédülés nem lesz annyira erős, hogy teljesen elveszítse az eszméletét, becsaphatná maga mögött az ajtót a gyülekezeti teremben, hogy ezzel megszakítsa a kapcsolatot. De a sietős tevékenység hangjai biztosan figyelmeztetnék a behatolás fényére azt a személyt, aki most lépett be a külső szobába.
Aztán arra gondolt, hogy óvatosan a bejárati ajtó mögé kellene lopakodnia. Arról a leshelyről aztán meglephetne bárkit, aki elég ostoba lenne ahhoz, hogy belépjen a belső szobába. Már tett is két könnyed lépést abba az irányba, amikor rádöbbent, hogy nem igazán szeretne a közelben tartózkodni, amikor működésbe lép az a rajzolat az ajtón.
Ismét megtorpant, és esetlennek, és kiszolgáltatottnak érezte magát ott a szoba közepén. A külső szobában felkapcsolták a lámpát. A ragyogás behasított az ajtó alatt a szobába, és a mesterséges fény úgy nyújtózott el a padlón, mint egy guillotine pengéje.
Jacqueline halkan átkozódott. Ostoba! Ha ez nem a biztonsági szolgálat - aki betolja a külső ajtót, kutakodni kezd Foley szobájában és még a lápmát is felkapcsolja - akkor ők sem késlekedhetnek már sokáig. Bárki legyen is a külső szobában, az vagy ostoba, vagy meggondolatlan, vagy...
A rajzolat az ajtón felragyogott. Jacqueline már el is vetődött, de nem a szekrényajtó irányába (ami most pontosan két teljes lépéssel volt távolabb a kelleténél), hanem a szilárd munkaasztal védelmező menedékébe. Az ajtó túloldalán valaki élesen felsikoltott, és a kiáltást hamarosan követte valami nagy tömeg zuhanásának hangja. Az ajtó belső oldalán a rajzolat levált a fáról, aztán égett hamuként lágyan a földre hullott.
Csönd ülte meg Foley lakrészét. A két szobát elválasztó elfeledett ajtó lassan elfordult befelé a sarokvasain.
A szekrény felé kúszott. Ha van egy kis szerencséje, akkor a robbanás teljesen kiütötte a hívatlan látogatót. A biztonsági szolgálat elkaphatja a behatolóját, és Jacqueline holnap majd mindenről értesül. Ha nincs szerencséje... Talán nem tette túl bölcsen, de azért vetett egy gyors pillantást az ajtó és Foley irodája felé. A küszöbön ott hevert Eva. Zavartan megrázta a fejét, és megpróbált feltápászkodni a földről. És abban a pillanatban találkozott a tekintetük. A pokolba!
Jacqueline felhagyott az őrült kaparással, és az önuralmát megfeszítve összeszedte magát. Most már nem volt értelme menekülni. Szembefordult a leterített novíciával.
- Te ostoba! Mi járhatott az eszedben? - ragadta meg a lány karját, és nekikészült, hogy talpra rántsa. - Fel tudsz állni? Eva bólintott és eltolta őt magától.
- Sajnálom. Meghallottam, hogy van benn valaki. A régens meglehetősen világosan fejezte ki magát. Senki - még a biztonsági szolgálat - sem léphet be ebbe a szobába, amíg ő távol van. Te mit...? Ó!
- Én is feltehetném neked ugyanezt a kérdést. De úgy vélem, nagyjából két percünk lehet, mielőtt nem kívánt társaságunk érkezne.
Jacqueline azon kapta magát, hogy a kezei akaratlanul is a köntöse alá rejtett gondosan összetekert csomag felé mozdulnak. Fekete macska vére, fekete kakas szíve. A társaság már úton van.
Elmormolt egy szitkot, aztán Évára zúdította a haragját:
- Ezt nem hiszem el! Csak úgy egyenesen besétálsz a bejárati ajtón, aztán felkapcsolod a villanyt. Pontosan mire számítottál? Nem, ne is törődj vele! Ne válaszolj! Itt van a meséd.
- Errefelé sétáltál. Zajt hallottál. Elszaladhattál volna segítségért, de akkor talán már túl későn érsz vissza. Minden fenntartásod ellenére úgy döntöttél, hogy megpróbálkozol az ajtóval...
- De hát pontosan ez történt!
- Annál jobb. De ha le akarják ellenőrizni a mesédet, akkor ragaszkodj ahhoz, hogy beszélhess a régenssel, mielőtt felnyitnák a vénádat! Te vagy a kedvence - ezt mindenki tudja. Nem fogják megkockáztatni, hogy magukra vonják a haragját. Valószínűleg csak bezárnak néhány napra, amíg a régens vissza nem ér. Most pedig figyelj!
- Bejöttél, eljutottál egészen a belső szoba ajtajáig, és akkor, bumm! Amikor magadhoz tértél, azonnal tudtad, hogy jelentened kell az esetet a biztonsági szolgálatnak. Nem láttál senkit és semmit! Megértetted.
- Nem vagyok ostoba, és nem vagyok gyerek - igazította meg a köntösét Eva. - Miért ölted meg Foley-t? - kérdezte anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
- Na idehallgass, én nem öltem meg senkit! Megértettél? Ebben a kérdésben hajlandó vagyok akár kés alá is feküdni, és a vér igazolja majd, amit mondok. Nem kedveltem Foley-t - Istenem, gyűlöltem Foley-t - de nem öltem meg.
- Akkor miért vagy itt? És egyébként is, hogyan jutottál be?
- Erre most nincs időnk. Mondd meg, ha megegyeztünk, hogy eltűnhessek végre innen!
- Miért kellene fedezzelek?
Jacqueline kihúzta magát, hogy a novícia fölé tornyosuljon.
- Azért, mert én a fölöttesed vagyok, újonc. Megkönnyíthetem a dolgodat... vagy jócskán megnehezíthetem.
- Akkor nem, ha most nem fedezlek.
Jacqueline egy gyors számításban összevetette Eva makacsságát a megmaradt idővel. Nem éri meg megkísérteni.
- Rendben, figyelj - forgatta a szemeit a fenyegetés hallatán. - Vannak dolgok, amik egyszerűen csak nincsenek rendjén. De látnom kellett a saját szememmel. Hogy biztos lehessek benne. Ezen a ponton néhány ellenérvre számított, de gyorsan folytatta, amikor Eva csak hallgatott.
- Most nem beszélhetek a részletekről! A védő rajzolatok nem hiányoztak, csak eltörölték őket. Ami pedig a feljegyzéseket illeti, na azok hiányoznak. Foley nagy hűhót csapott a fotografikus memóriája körül, de mindig mindent lejegyzett. Rögeszmés volt. Még a mosodába se ment el lista nélkül.
- És eltűnt az ékkő is. Legalább erre már te is rájöttél, nem igaz? Amit a liliomos dobozban tartott. Amelyik miatt csontig korbácsoltatta azt a három novíciát. Arról az ékkőről szólt valójában az egész rituálé. A Kulcslyuk, így hívta Foley. Ocsmány kis göröngy. Vörös, a pólusoknál fekete folttal. Én megmondtam neki, hogy nem tudom, mit lát benne, és ő kinevetett. Azt mondta, hogy errefelé akármikor bekukucskálsz egy kulcslyukon, mindig csak egy másik szemet látsz, ami visszanéz rád.
- És ha sokáig bámulsz az alvilágba, az alvilág is belenéz a lelkedbe.
- Micsoda?
- Semmi. Valami, amit a régens mondott nekem, amikor... megtaláltuk.
- Nézd, te megpróbálod kideríteni, mi történt Foley-val. Én elmondhatok neked bizonyos dolgokat a rituáléval kapcsolatban. Arról, hogy minek kellene itt lennie, és mi az, ami mégsincs itt. Segíthetek. De ha a sakálok itt találnak, akkor én is csak egy újabb áldozat leszek. Megértetted? Megegyeztünk?
Sakálok - gondolta Eva. Anubisz. A piramis őrzői.
- Megegyeztünk. De beszélnem kell veled - vagy bárkivel - méghozzá hamarosan! Azt hiszem valaki...
A folyosón határozott léptek zaja kezdett közeledni.
- Holnap este. Éjfélkor. A refektóriumban - ragadta meg és szorította meg a novícia kezét Jacqueline, hogy magára vonja a figyelmét.
Eva máris aggodalmaskodva pillantgatott a lakrész bejárati ajtaja felé.
- Ha nem jössz el, akkor tudni fogom, hogy bezártak. Abban az esetben - figyelj rám - abban az esetben nem tévesztenek szem elől, amíg a régens vissza nem tér. Biztonságban leszel. És majd találkozunk Sturbridge visszatérésének éjjelén. Megértetted? Át fogjuk ezt vészelni. Minden rendben lesz.
Eva bólintott, és Jacqueline bíztatóan megszorította a kezét.
- Most menj ki oda, és nyerj nekem egy kis időt!
Eva óvatosan becsukta az ajtót a visszavonuló összeesküvőtársa után, aztán megfordult, és felöltötte a reményei szerint legbátrabb arcát, hogy úgy fogadja a sakálokat.

 

1999. augusztus 28., szombat, hajnali 4:15
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Chessie vadul dobálta magát. A fulladás érzetével küzdött, eltemetve a víz zsibbasztó súlya alatt. Egy ismerős hangot hallott.
- Most már elég, végre kezd magához térni.
Chessie érezte, hogy egy súlyos valami széttekeredik, és lecsusszan a mellkasáról. Az eddig csukva tartott szemei elkerekedtek a rémülettől, de a látását elhomályosította egy vékony vérréteg. Futólag mintha látott volna egy göcsörtös ágat, amely visszatekergett a szoba egyik sarkába, aztán egy lágy hang kíséretében eltűnt a szarufák között.
- Hát visszatért hozzánk, Miss. Lyon! Már kezdtem aggódni a biztonságáért!
- Sturbridge professzor! - Chessie gyorsan pislogva próbálta megtisztítani a látását, de minden egyes pislogással újabb réteg vért vitt fel a régi helyett. - Mit csinált...?
- Semmiség, Miss. Lyon, erről biztosíthatom. Semmi olyasmit, amit nem tennék meg bármelyik gondjaimra bízott novíciáért. Fel tud ülni? Nem, csak lassan. Így már jobb.
Chessie az egyik kézfejével megdörzsölte a szemeit.
- Elnézést kérek! Attól tartok, nem érzem jól magam.
Lassan visszatért a látása, és szemügyre vehette a romhalmazt, ami a tűzhely mellé állított bútorokból maradt. Az asztal, a rajta álló lámpa, a kristálypalack és a két kehely maradványait sietősen félresöpörték - és így maradt egy nagyjából tiszta folt a padlón. Chessie ennek pontosan a közepén hevert.
- Sajnálom. Nem tudom, mi...
- Semmiség - legyintett Sturbridge. - A helyében most még nem próbálnék meg felállni.
Chessie kénytelen volt egyetérteni vele, és a lehető legnagyobb méltósággal visszahuppant a földre.
- Úgy tűnik, sokkal tartozom Önnek. Ön hívott vissza.
Sturbridge kíváncsian méregette.
- Visszahívtam?
- Igen, vissza a... mondja csak, halott voltam? Úgy értem, valóban halott.
- Nem jobban, mint máskor.
- Kérem, professzor, ez meglehetősen aggasztó. Ön hívott vissza engem a tenger mélyéről, a középponttól. Az Interiora Terrae-ból.
Sturbridge játékos hanghordozása azonnal átadta a helyét az aggodalomnak.
- Nos, akkor valóban nagy utat tett meg.
A régens előrehajolt, és egyik kezével határozottan megfogta Chessie állát, aztán először a bal, aztán a jobb szemhéját húzta fel, hogy a delírium árulkodó jelei után kutasson a szemeiben.
- Meséljen nekem az óceán fenekéről. Nagyon... békés lehet odalenn.
Chessie úgy rezzent össze, mintha megütötték volna, de Sturbridge keze szilárdan tartotta.
- Békés? Egymást érték a holttestek a vízben, akik folyamatosan piszkálnak, döfködnek, és ráhajolnak az emberre. És az arcok! Ó, bárcsak láthatta volna azokat az arcokat!
- A szemük oly fényes és kerek, mint maga a hold...
- Mi volt ez? - vágott vissza Chessie.
- Semmi. Egy régi álom, egy vers, egy dalfoszlány. Semmiség. Éppen a gyermekekről beszélt nekem.
- A gyermekekről?
- A Gyermekekről a Kút Mélyén.
- Nem, nem, Ön nem figyel rám. Ott nem voltak gyermekek, és nem volt ott kút sem. Éppen az óceán fenekéről, és a Vízbefúlt Emberről kezdtem mesélni Önnek.
- Sajnálom, biztosan félreértettem! Kérem, folytassa!
- ...Azt hiszen, hogy egy férfi volt. De könnyen lehet, hogy kígyó. Egy tengeri kígyó. Igen, mintha emlékeznék egy tengeri kígyóra. És egy hajóroncsra. Ó, most már biztosan teljesen őrültnek tart! Micsoda ostobaság! Micsoda határtalan ostobaság!
Erejét megfeszítve Chessie tántorogva talpra állt. Sturbridge elindult felé, de a fiatal nő pillantása világosan közölte, hogy nincs szüksége rá, és nem is venné jó néven a segítséget.
- Egyáltalán nem, Miss. Lyon. A története nem is annyira furcsa, mint gondolja. Nagyon is érdekes. Mesélne nekem a Vízbefúlt Emberről?
- Én meséljek Önnek? Hiszen éppen Ön mesélt nekem róla. „A mi imádott kétértelmű kígyónknak” nevezte. „A mi Prométheuszunk, a mi Luciferünk.”
- A Fényhozó. Igen, értem. De mit csinált? Mondott valami... furcsát? - változott metszővé, szinte ragadozószerűvé az arckifejezése. - Mit mondott magának?
Chessie habozni kezdett Sturbridge hirtelen feltámadt heves érdeklődése láttán. A fiatalabb nő érezte, ahogy belefúródik, mint egy lángnyelv hője. Kényelmetlenül fészkelődött, de nem látta, miként válna előnyére, ha ezt a tudást megtartaná magának.
- Azt mondta... azt mondta nekem, hogy látogassak el a középpontba. Visita Interiora.
Széles mosoly terült szét Sturbridge arcán. Chessie megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért visszatért az ismerős Sturbridge.
- Vitriol. Megkapta tőle a kupa vitriolt? Biztos ebben, Miss. Lyon?
- Kupa? Én nem beszéltem semmiféle kupáról. Nekem úgy tűnik, hogy éppen Ön itatott velem vitriolt. Még most sem hevertem ki teljesen az Ön főzetének a hatását, és nem vagyok biztos benne, hogy valaha is teljesen fel fogok épülni.
- Nem, maga félreértett engem, Miss. Lyon. Vitriol. V-I-T-R-I-O-L. Ez egy ősi alkimista képlet: Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis...
- Occultum Lapidem. Igen, pontosan ezeket a szavakat használta ő is. Furcsa, hogy erről álmodtam, nem gondolja, professzor? Annak az esélye, hogy véletlenül belebotlom egy ritkán használt okkult közmondásra, nos, meglehetősen csekély.
- Nem találja ezt furcsa egybeesésnek, Miss.. Lyon?
- Nem - felelte élesen Chessie.
Sturbridge úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a vádló hangvételről.
- Jó. Akkor én azt mondom magának, hogy nem véletlenül fedezte fel ezt az occultum lapidemet, az első kirándulásán, amit odabenn tett. Ez egy térkép. Nagy hasznát látja majd az elkövetkező években, az újabb utazásokon ezen a belső tájon. Egyúttal azonban ez egy ígéret is - egy ígéret, hogy vissza fog még oda térni.
- Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy vissza akarok oda térni. Nem volt valami... kellemes hely.
- Ez a magáé, Miss. Lyon - nevetett hangosan Sturbridge. - Erről a helyről származik. Ezt a helyet mindig magával viszi. Még most is ott van valahol. Ez az a hely, ahova valamikor majd vissza kell térnie. De azt hiszem, hogy nem ma éjjel.
Azonban Chessie továbbra is gyanakodott.
- Ha megbocsát, professzor, nekem egyáltalán nem úgy tűnt, mintha az a hely hozzám tartozna. Gyanúsan úgy nézett ki, mintha az Öné lenne. Az Ön őseivel, az Ön rituáléival, az Ön okkult mormolásaival volt tele. Mintha még én sem lettem volna önmagam. Úgy éreztem magam, mintha egy ősi történetben szerepelnék - az Ön népének történetében.
- Látom, még most sem érti. Azt hiszi, hogy kihasználtam magát, hogy meghamisítottam az italát, elkábítottam, aztán hipnotikus szuggesztiókat suttogtam a fülébe.
Chessie csak kényelmetlenül hosszú hallgatás után válaszolt:
- Én nem céloztam semmi ilyesmire.
- Ó, dehogynem. Figyeljen, Miss. Lyon! Nem én hoztam létre a dolgokat, amiket látott. Fogalmam sem volt róla, hogy látogatást tett az Interiora Terrae-n, hogy találkozott Gora... a Vízbefúlt Emberrel, vagy arról, hogy ő mit tett, vagy mondott. Nem az én hangom, hanem a vér dala suttogott magához.
Volt valami ezekben a szavakban, ami igaznak hangzott, de egyúttal rettegéssel töltötte el Chessie-t.
- A vérben van - idézte tompa hangon - a hatalom a vérben van.
Sturbridge bólintott.
- A vér az ereiben, a vér, amit megosztottunk ma éjjel, a Tremerek vére. A Hetek Vére. A Piramist összetartó habarcs. Ez a vér ősi, hatalmas és - látomásokban és rémálmokban - mindannyiunkhoz szól. Ősi szavakkal, és elfeledett rituális mozdulatokkal. És az eldugott helyeken, ahová rajtunk kívül senki más nem mehet, a vér suttogva beszél hozzánk.
Hirtelen elszorult Chessie szíve. Mintha egy tátongó lyuk nyílt volna lénye legmélyén. A feltörő düh fortyogva igyekezett betölteni a rést.
- Én ezt nem kértem! Jóhiszeműen idejöttem, mert Ön megkért rá, hogy jöjjek el. Ön pedig így bánik velem? Rajtam is elhelyezi az Ön saját átkának egy részét? Maga egy szörnyeteg, a fondorlat és az árulás teremtménye. Meg akart mérgezni a romlott vérével?
Sturbridge nem engedte el a pillantását. Érezte az izzó lázat, és látta a jelet, ami megmutatta, hogy a korábbi őrület teljesen elhatalmasodott rajta.
Chessie rávetette magát, és Sturbridge meg sem próbált kitérni az ölelés elől, amit a szerelemtől igencsak különböző szenvedély fűtött.
És dalolt a vér a fülükben.

 

1999. július 29., csütörtök, éjjel 1:58
Az Adirondack hegység
New York állam északi része

Egy felhő eltakarta a holdat, és a fejfák sora eltűnt, átadta a helyét az emelkedőt elborító hétköznapi görgetegköveknek. Valahol a messzeségben, a Central parkhoz közeli fényűző hotelszobában, Nickolai teste gyakorlott mozdulattal átvette a tálat a jobb kezébe, és a ballal egy összetett pecsétet rajzolt a levegőbe.
Csak a mozdulat közepén döbbent rá, hogy mit is tesz, és egy rég elfeledett nyelven átkozta magát az ostobaságáért. A halála óta eltelt emberöltők alatt sem sikerült levetkőznie magáról a halandó életének nevetséges babonaságait. Ez valami konok halandó mágia lehetett. A trágya és a hagyma thaumaturgiája. Nickolai-ban kínos érzéseket keltett, hogy minden mesterkéltsége ellenére megmaradtak ezek a régi szokások. Még a valódi hatalom sem volt képes eltűntetni.
Talán a fény űzött újabb játékot vele, vagy a látomásoknak továbbra is maradt valamiféle hatalma fölötte, de úgy tűnt, mintha a kezével leírt rajzolat ott lebegne a szeme előtt a levegőben. Nickolai szemügyre vette az ismerős pecsétet.
A Gonosz Szemtől óvó jel.
Valamivel kimértebben a hüvelykujja körmével felhasította az ujjbegyét a mutatóujján, és vérrel ismét felrajzolta a szimbólumot. A vonalak kifinomult hálózata mohón nyelte a drága vitáét, aztán hirtelen ragyogva életre kelt.
A másik helyen, magasan az Adirondack hegységben, Nickolai egy másik megtestesülése rémülten hátrált egy lépést, és majdnem átbukott a legközelebbi sírkövön. Még időben visszanyerte az egyensúlyát ahhoz, hogy lássa, amint a pecsét utolsó maradványai lángolva letelepednek a kövekre.
A hold felhajtotta felhőfátylát, és vádló tekintettel meredt rá. Képtelen volt elviselni az arc látványát, úgyhogy gyorsan hátat fordított neki. Egy pillanatra látni vélt valamiféle selyemfátylat, amint éppen visszahúzódik a sírkövek közül. A közelből egy patak gyöngyöző kacagását hallotta, amely lefelé menekült a hegyoldalban. Elszántan hátat fordított az éjszaka háborgásának és kelepcéinek, és nekivágott az utolsó emelkedőnek.
A sírkövek (görgetegek, emlékeztette magát) között kanyargó ösvényt követve feljutott a tetőre. Nagyon közel volt a hegy csúcsához, és egy ősi forrás által kivájt üregre nézett le. Ennek a tálnak az alját lehetetlen szögekben meredező durva kő-obeliszkek borították. Mintha az üreg fenekét egy feldühödött hegy-istenség dárdái döfték volna keresztül a mélyből, akit valaki kétségtelenül felriasztott kőszerű álmából. Nickolai irigykedett a szunyókáló istenségre. Minden éjjel meg kellett küzdenie a csábítással, hogy elsüllyedjen a földben, és megadja magát az ölelésének és a kövek álmának. Megszabadulhatna a Végső Éjszakák veszedelmétől, a Jyhad manipulációitól, és rejtett veszélyeitől. A vadászoktól, és a vadászok vadászától. Alhatna, feledhetne, és talán, esetleg, még őt is elfelednék.
De Nickolai volt az utolsó, és most vállalnia kellett a Háza felelősségét. Egyedül. Lefelé vezető ösvény után kutatva végigpásztázta a feldúlt földet.
Nem messze onnan, ahol állt, eldőlt egy óriási obeliszk, mint egy villám sújtotta tölgy. Részegen nekitámaszkodott a meredély szélének, és a hegye jócskán Nickolai feje fölé magasodott. Lejtős oldalán lehetséges lenne leereszkedni a bemélyedés aljára - gondolta Nickolai.
Iszonyatos kor érzete töltötte el Nickolait, ahogy megközelítette a kidöntött óriást. Az oldalát a szivárgó víz és az idő múlása borította be himlőhelyekkel. Azonnal a sztalaktitok és a sztalagmitok jutottak eszébe, de a föld színe fölött eddig még soha nem látott ilyen kusza faragásokkal borított kőoszlopot. Azt hitte, hogy a közömbös eső már régen eltörölt volna egy ilyen kifinomult faragványt.
Nickolai egyik lábát a kőoszlopra tette, és meggyőződött róla, hogy nem fog kibillenni a súlya alatt. Meglehetősen valószínűtlen - gondolta. Ha ez az óriás akár csak egy árnyalatnyit is kiegyensúlyozatlan lenne, akkor már régen összeomlott volna a saját súlya alatt.
Megnézte azt a pontot, ahol az oszlop nekicsapódott és belemélyedt a falba, és meglepetten látta a frissen feltört földet. Mintha a kolosszus nem is évszázadokkal, hanem csak néhány nappal ezelőtt dőlt volna el. Nickolai a kőre tette a kezét, és ujjait végigfuttatta a mély barázdákkal borított felszínen. Vajon csak képzelte a kő melegségét? Egyetlen rövid pillanatig úgy tűnt, mintha halványan még mindig remegne a kő. Mintha emlékezne rá, hogyan törte át meredek ívben a föld felszínét, hogyan pillantotta meg először az eget, és hogy milyen volt a végzetes zuhanás vissza a földre.
Nickolai megrázta a fejét, mintha el akarná űzni az ehhez hasonló lehetetlen gondolatokat, de az álmából felriasztott dühös hegy-isten alakját csak nem tudta elhessegetni.
Voltak más hatalmak is - gondolta magában Nickolai, miközben lefelé óvakodott a csúszós lejtőn - akik a föld mélyén alszanak. Sötét hatalmak. Dühös hatalmak.
Hirtelen felötlött benne, hogy éppen most óvakodik be üres kézzel egy ilyen hegy-isten barlangjába. Emlékezetében olyan történetek és mesék után kutatott, amelyek egy hegy megzabolázásáról szóltak. Hiábavaló módon abban reménykedett, hogy így talán találhat egy hatékony fegyvert.

 

1999. augusztus 28., szombat, hajnali 5:42
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Sturbridge szótlanul behajtotta maga után az ajtót. Nem nézett vissza.
Chessie, arcát a vérmocskos párnákba fúrva, végre elaludt. A régens megvárta, amíg elcsendesednek a lágy szipogások, és csak aztán óvakodott ki a szobából. Átment a nappalin a hall ajtajához legközelebbi szekrényhez, és kivette a két komor bőrönd közül a nagyobbikat, majd egykézzel fellódította az asztalra. Egy halk suttogás, és a zárak felpattantak a fedélen, amely feltárult, és felfedte a takarosan precíz sorokba préselt ruhadarabokat.
Sturbridge becsomagolta az utolsó holmikat is, aztán megkötötte azokat a szatén-szalagokat, amelyek mindent a megfelelő helyen tartottak. Erősen leszorította a fedelet, és a zárak két jól elkülönülő kattanás kíséretében lezáródtak. Már fordult volna, hogy leemelje a bőröndöt az asztalról, amikor megakadt a szeme a tűzhely melletti ülőgarnitúra romjain. Csillogó üvegcserepek szóródtak szét a szoba közepe felé nyújtózó ívben. Az üvegcserép íve sokkal rövidebb volt a tűzhely felé, és a fogazott szélű darabok is nagyobbak voltak.
Sturbridge ösztönösen elindult a seprű után, hogy rendbe rakja a dolgokat, de megtorpant, amikor a kezét a kilincsre tette.
Indulnia kell! Taxival a repülőtérre. Repülővel vissza New Yorkba. És biztonságban hazaér még napkelte előtt.
Eszébe jutottak az éjszakák, amikor a napkelte első jeleivel versenyezve lopakodott vissza a szülei házába. Mennyire feltöltődött az adrenalinnal, a dzsesszel, a rajongással és a kádban főzött ginnel.
Hazaérni még napkelte előtt - gondolta. A fogalom romantikája majd egy évszázad után már kezdett megkopni. Titkos kora reggeli versenyfutásai kemény, csúnya fordulatot vettek. Ha most veszítene ebben a versenyben, a következmények sokkal súlyosabbak lennének az anyja haragjánál. Természetesen hallott olyanokról, akiket odakinn ért a féltékeny nap. Ki ne hallott volna? Sarkalatos pontja volt ez a novíciák oktatásának. Egyike a Beavatás Csarnokainak.
Azonban a kitartóan tovaszálló évek megváltoztatták a szereposztását. Mint a Five Boroughs kápolna régense, egyre gyakrabban találta magát az aggódó anya szerepében, és már ő várta haza a csökönyös leányát. Egyszer még az is előfordult, hogy megparancsolta, zárják be az ajtókat, mielőtt egy megátalkodott és javíthatatlan novícia hazaérne - az incidens legapróbb részleteire is kristály tisztán emlékezett. A nap a küszöbön érte utol.
Hazatérni napkelte előtt.
És még hat lehetetlen dolog reggeli előtt.
Alice-ra gondolt, és Maevére. Emlékezett az éjszakákra, amikor felolvasta a Hernyó, a Grófnő, a Griff és a Fehér Lovag történeteit a kislányának. A gyönyörű gyermekének. A mágikus gyermekének. Elveszítette. Eltűnt. Eltűnt a földbe vájt lyukban.

 

Csodás réten fekszenek
És álmokat látnak odalenn
Álmot látnak, mikor meghal a nyár
És ők tovább sodródnak az árral
Habozva az aranyló napsugárban
Élet, nem lehet más, csak egy álom?

 

Sturbridge széles ívben visszalódította a bőröndjét az asztalra, ami dühösen nekidörrent a falnak, mielőtt megadta volna magát a gravitáció vonzásának. Hallotta a válaszul érkező mocorgást a belső szobában, de Chessie nem ébredt föl.
Talán apró kegyetlenség volt őt így magára hagyni, de nem érzett bűnbánatot.
Nehéz lett volna megmondani, hogy mennyire fog emlékezni a lány az éjszaka megpróbáltatásaiból, amikor majd fölébred. Vajon emlékezni fog arra, hogy mit tett vele Sturbridge? Feltudja majd idézni a Hetek Vérének egyedülálló zamatát - a benne rejlő hatalmat, a késztetését, az őrületet? Képes lesz-e összerakni a belső utazás töredékeit - a Vízbefúlt Ember érintését, a Piramis magasztosságát, az Áldozat rettenetes csalárdságát?
És ami még ennél is fontosabb, Sturbridge azon kapta magát, hogy azon elmélkedik, vajon képes lesz-e Chessie felidézni a saját gyengeségét, amit az erős vitae nyomán érzett? A gyanakvást, és az esztelen dühöt.
Sturbridge visszafordult az ajtóból, odament az íróasztalhoz, előhúzott egy krémszínű lapot és egy töltőtollat, aztán határozott, rezzenéstelen kézzel írni kezdett.

Takarosan kétrét hajtotta a lapot, és felállította az asztalon, mint egy piramist.
Még egyszer gyengéden végigsimított az ősi faanyagon, aztán vállára kapta a bőröndjét, és távozott. A folyosó, és a szárny - amit később csak a boszorkány szárnyaként emlegettek - természetesen a várakozásoknak megfelelően elhagyatott volt. Sturbridge csak akkor mert kételkedni, miután bezáródott mögötte az ajtó.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, éjjel 12:07
Refektórium, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Eva késésben volt, és nyilvánvaló megrendülve sietett végig a folyosókon. Kétszer is előfordult, hogy hirtelen megtorpant, és füleit hegyezve küzdött azért, hogy kivegye a nyomában osonó léptek neszét. Abban azért nem volt teljesen biztos, hogy mit tenne, ha beigazolódna a gyanúja.
Most már túl késő lett volna visszafordulni. Hová menne? A kápolna biztonsági szolgálatához? Valahogy nem vonzotta túlzottan a lehetőség, hogy ismét szembenézhet Helénával és a sakáljaival - úgy pedig különösen nem, hogy ezen a találkozón magyarázatot kellene adnia arra, hogy miként és főleg miért szökött meg tőlük. A legutóbbi találkozásuk emléke még túlságosan is élénken élt az emlékezetében.
Nem, jobb lesz túlesni ezen, aztán visszamenni, mielőtt még észrevennék, hogy eltűnt. Találkozni fog Jacqueline-nal. Felsorolja a gyanúit, és gondoskodik róla, hogy Jacqueline a segítségére legyen. Csak most, hogy Sturbridge elutazott, csak most kezdett rádöbbenni, hogy valójában milyen ingatag itt a helyzete valójában.
Az sem csillapította izgatottságát, hogy a refektórium - és Jacqueline-nal megbeszélt találkozó - felé menet el kell mennie a secundus lakrésze előtt. Most már itt volt éppen előtte, pontosan a következő forduló után. Szinte érezte a jelenlétét, amint nekifeszül, és visszatartja. Hirtelen rádöbbent, hogy korábbi sietségét felváltotta a kelletlen vánszorgás.
Határozottan kényszerítette magát, hogy beforduljon a sarkon. Érezte, ahogy a rettegés első lágy érintése megcirógatja a tarkóját.
Próbálta figyelmen kívül hagyni. Szemeit mereven maga elé szegezte, és számolta a gyors, kimért lépteket. Egy, kettő, három... már odaért az ajtó elé, amikor rádöbbent, hogy honnan származik ez a balsejtelem. A kulcslyuk. És ha túl sokáig bámulsz az alvilágba, az alvilág is belenéz a lelkedbe.
Szorosan összepréselte a szemhéját. Nem ismert más módot, amivel megakadályozhatta volna önmagát, hogy visszanézzen a kulcslyukra. Akarta, hogy haladjon. Könyörgött a lábainak, hogy tegyenek csak még egyetlen lépést előre. Hogy felemelkedjenek, aztán visszahulljanak. Csak ennyit akart tőlük, semmi többet.
Nem használt. Érezte a halott férfi mindent látó szemeinek forróságát - aki a kulcslyukon keresztül sandított rá. A pillantás belefúródott a testébe, és a nap, az igazság ragyogásával égetett, ahol megérintette.
Eva tisztában volt vele, hogy a létezése az árnyékoktól, a zavaros visszatükröződésektől, a félrevezetésektől és a féligazságoktól függött. Képtelen volt elviselni ennek a rezzenéstelen pillantásnak a perzselő hevességét.
Valószínűleg sikíthatott. Emlékezett rá, hogy feltápászkodott a földről, és - ügyet sem vetve a lehorzsolt térdeiből, és bezúzott alkarjából sugárzó újsütetű fájdalomra - vakon tántorgott tovább a folyosón.
Kifulladva és egész testében remegve érkezett meg a refektóriumba. Biztos volt benne, hogy vad menekülésének zajával felhívta magára a figyelmet. Jacqueline el fogja átkozni - vagy még ennél is rosszabbat tesz vele - amiért hagyta, hogy kövessék.
A bocsánatkéréseit és a mentségeit felsorakoztatva lökte be a refektórium ajtaját.
Az óvatosan rendbe szedett racionalizálásai már azelőtt szétfoszlottak, hogy megpillantotta volna Jacqueline-t. Ostobán összeszorított szájjal hátrált a rozsdamentes mosogató előtt heverő fejetlen holttest elől.
A szappanos ív felszínén zavaros vérörvény lebegett. A mosogató fölötti szekrény tárva-nyitva, és üresen tátongott. Eva a ruhájának egyik ujját az arcához szorította, hogy kizárja a kiontott élet mindent átható illatát. A vér szaga összekuszálta a gondolatait, és kikezdte az ésszerűség amúgy is elrongyolódott széleit.
Eva az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, amikor ismét szembekerült egy újabb holttesttel. Hátrahajtotta a fejét, és felüvöltött. Szólította a sakálokat.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Gyermekek a Kút mélyén

 

1999. július 29., csütörtök, este 11:30
A Sárkány Temetője
New York városa, New York

Leopold óvatosan araszolt előre a himlőhelyes, napszítta tájon. A ragyogásban nem látta tisztán, hová tehetné a lábait. Kínkeserves lassúsággal haladt előre. Töretlen csillogó fehér terület nyújtózott körülötte mindenfelé. Csontok. Ameddig a szem ellát, mindenfelé kizárólag csontok. Úgy meredtek élesen fölfelé, mint az obeliszkek. Úgy hajlongtak, mint a pálmák a szélben. Zuhogó vízesésként omlottak a földre. Koncentrikus körökben terjedtek rajtuk a hullámok a kósza romok körül.
Leopold azon kapta magát, hogy visszavágyik a Sirámok Barlangjának hűvös, csendes mélységeibe - és a műremekhez, amit ott alkotott. De most mindez elveszett számára. Ellopták.
Félig vakon, és hisztérikus állapotban tért magához - a sebet tapogatta, ahol a Szem volt valaha. A fájdalom és a felháborodás ködén keresztül megcsapta az a nyugtalanító érzés, hogy valaki áll fölötte, és rázogatva ébresztgeti.
Az alak bizonytalanul pislákolt a barlang szürkeségében, és el is tűnt, szinte még azelőtt, hogy Leopold érzékei felfoghatták volna a jelenlétét. A művész csak egyetlen pillantást vethetett a szigorú, kezében egy vérrel színültig töltött viharvert réztálat egyensúlyozó alakra.
Első gondolata az volt, hogy vissza kell szereznie a Szemet, amit elloptak tőle. Nem volt nehéz követni a nyomát lefelé a hegyoldalon, aztán tovább dél felé - a távoli, ragyogóan fehér csonttornyok felé. A Sárkány temetője.
Miért itt? - gondolta Leopold. Miért találom mindig itt magam?
Kitörölte a véres verejtéket a nyílt, tátongó szemgödörből. A selyemingét máris átitta a veríték, és úgy lógott rajta, mint egy második, rosszul illeszkedő bőrréteg.
Az ing zavarta Leopoldot. Nem csak az a mód, ahogy lógott rajta, hanem inkább az a tény, hogy máris tönkrement. Elméjének egy távoli része azzal zaklatta, hogy még csak éppen most érkezett erre a gyászos helyre, úgyhogy az ing még tiszta kellene legyen.
Nem, ez nem teljesen igaz. Egy második, az előzőnek ellentmondó emlékkép bukkant fel, pedig az előző gondolat még meg sem formálódott teljesen. Határozottan emlékezett rá, hogy egész reggel itt küszködött a forróságban. Át a Suttogó Mezőkön, a Boszorkány Lábszárán és a Portengeren. Mindenre tisztán emlékezett, de az emlékképek valahogy távolinak tűntek. Mint egy történet, amit véletlenül meghallott egy keresztútnál.
A déli nap ragyogó fehér forrósága mintha rátapadt volna, és lustán körözött volna körülötte. Könnyű célpontot nyújtott - ő volt az egyetlen mozgó tárgy, ameddig a szem ellátott. A tikkasztó hőség feljegyezte az útját, türelmesen várakozott, és cseppenként csalogatta elő a testéből az életadó nedvességet.
A nap fénye? Valami itt nagyon nincs rendben. Leopold minden érzéke veszélyt és árulást jelzett. Megrázta a fejét, hogy megtisztítsa kusza gondolatait.
Valahol magas, csöndes hölgyek siklottak selyempapucsokban a hűvös márvány-folyosókon. Leopold behunyta a szemeit. Hallotta a selyem lágy suhogását, a távoli nevetés, a lenti bálteremből felszűrődő mulatság hangjait. Minden olyan valóságosnak tűnt. És annyira közelinek.
Mintha csak egy hártyavékony gát választotta volna el a két benyomást.
Leopold ismét kinyitotta a szemeit, hogy lássa a kegyetlen déli nap ragyogását. A tüdejéből kiszaladt a levegő. Valami rejtőzködött az életet elszívó hőség fala mögött. Egy cél. Egy éhség. Leopold érezte a leheletét a bőrén.
Valahol a napégette táj közepén - egy pislákoló, kavargó vihara az éhségnek. Egy kielégíthetetlen, vágyakozó üresség. A Sárkány mocorgása. Úgy csapott le rá, mint egy hullám, mint egy távoli siratóének.
Leopold megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot, és értékes életcsöppeket szórt szerteszét. Nem engedhette meg magának, hogy az éhségre gondoljon. Aligha remélhette, hogy táplálékra bukkanhatna ezen a barátságtalan helyen. Megpróbált sokkal égetőbb gondokra összpontosítani. Majdnem dél volt. Hamarosan menedéket kell találnia.
Ha túl tudná élni a délutánt, akkor talán lenne elegendő ereje, hogy ismét megpróbáljon kiszabadulni. Hogy átvágja a sivatagi hőség bőrszerűen feszes béklyóit. Hogy kicsusszanjon saját csontvázának rácsai közül, amelyek fogva tartották ezalatt a harminchárom év alatt. Hogy lépjen egyet hátrafelé a hús és a csontok esetlen vásznától, művészszemekkel átvizsgálja, és megújítsa.
A feje fölött egy magányos sivatagi madár elkapott egy felszálló légáramlatot, megdőlt a fordulóban, és eltűnt az irgalmatlan nap arca előtt.

 

1999. szeptember 6., hétfő, este 11:44
Gyűlésterem, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Talbott átsuhant a küszöbön, és pontosan háromlépésnyivel beljebb jött a terembe. Ott megállt, és sima mozdulattal elfordult kelet felé. Testét derékba meghajtotta, és meghajolt Bécs felé. Minden mozdulata része volt egy ősi, és kifinomultan megkoreografált rituálénak. Ismét megfordult a talpán, és kínos türelemmel és kecsességgel elindult előre a terem fókuszpontja felé.
Sturbridge a földön ült a gyülekezet távolabbi szélén. Az egybegyűltek közül egyedül ő ült arccal az ajtó felé, így hát biztosan észrevette Talbott közeledésének első mozdulatait. Mégsem mozdult, hogy felálljon, vagy hogy tudomásul vegye a jövevényt.
A kápolna többi tagja szigorú rendben helyezkedett el a régensük körül. A laza éberségnek ugyanabban a tartásában ültek a földön - illetve a jobb bokájukon, és a bal térdüket szorosan a mellkasukhoz szorították.
Az egybegyűltek Sturbridge-től kiinduló széles félköreiben mindenkinek a helyét szigorúan meghatározta a rangjuk és a hagyományok. A legbelső ív, amelyik pontosan a régens lábai előtt helyezkedett el, jelenleg mindössze Helénából és Johannusból állt - az ostromlott kápolnába vezényelt beavatottakból.
Sturbridge nagyon is tisztában volt vele, hogy mennyire újszerű aszimmetriát vezettek be a gondosan elrendezett gyülekezetbe. Valaha hárman foglaltak helyet előtte. Ez volt az első hivatalos gyűlés a kápolnában, mióta Foley-t eltemették.
A hármas számban volt erő, és teljesség. Isten is a Szentháromságban öltött alakot - az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Hasonló módon a saját képére formált ember is hármas egységet alkotott - elme, test és lélek. A Gráciák, a Párkák és a Fúriák is mind hárman voltak.
Ezzel szemben a kettes csúnya szám volt. Osztható szám. Jó és rossz. Igaz és hamis. Mi és ők. Sturbridge az irigység, a kapzsiság, az ambíció árulkodó jelei után kutatva tanulmányozta a két beavatottja arcát. Egyikük sem nézett a szemébe.
Azonnal feltűnt neki, hogy az adeptusok milyen sietősen tűntették el az elesett bajtársuk megüresedett helyét. Ösztönös bizalmatlanságot érzett ezzel a látszólagos szolidaritással szemben. Milyen gyorsan rendezték a soraikat. A természet beözönlött, hogy kitöltse az elesett társ távolmaradásával keletkezett űrt. Sturbridge gyanította, hogy ez volt az alaptermészetük. Az avatatlan szemlélő nyomát sem látná annak, hogy valaha is volt közöttük egy harmadik is. Sturbridge visszafogta magát, és legyűrte a feltörni készülő, és talán igazságtalan, sértődöttségét.
Tisztában volt vele, hogy mindkét adeptusa számottevő hatalommal bír. Mindketten sikeresen teljesítették a mester fokozat Szabályok által előírt hét körét. Sokfelé megfordultak, mielőtt elfogadták volna ezt a kitűntető és veszedelmes megbízatást. Mindketten tovább csiszolgatták tehetségüket a Sabbattal vívott szakadatlan csatározásokban, ami ennek a kápolnának a specialitása (és talán a legsúlyosabb átka) volt. Mindketten megmérettettek, és a megmérettetés egyáltalán nem volt könnyű.
Sturbridge tudta, hogy ha ezek ketten összecsapnak, akkor a háború dúlta kápolna könnyedén darabjaira eshet szét.
A FBK-ba vezényelt adeptusok kivétel nélkül a legjobbak legjobbjai közül kerültek ki. Akaratlanul is (és némi keserűséggel) eszébe ötlött, hogy Foley vezethette volna akár a saját kápolnáját is, és sokkal jobb munkát végzett volna, mint egyes régensek, akiket meg tudna most nevezni. Nagy hasznát vette volna a támogatásának valahol a közelben - Jerseyben, Connecticutban... De mi értelme van most már ezeknek a feltevéseknek? Egy gyarapodó testvérkápolna helyett, amely szembeszállhatott volna az egyre növekvő Sabbat fenyegetéssel, Foley most már halott volt.
Foley-t megölték, javította ki magát.
Keményen a két adeptus arcába meredt. Idővel mindketten folyamodhatnak régensi címért, és most mindketten egy lépéssel közelebb kerültek ehhez a célhoz.
Ez őrültség. Sturbridge nagyon is jól tudta, hogy az adeptusokat nem terheli felelősség Foley halálában. Az adeptusoknak az volt a feladata, hogy felkészüljenek a napra, amikor szólítják őket, hogy magukra öltsék a régensek köntösét. Ahogy Sturbridge-nek feladat szerint gondoskodnia kellett arról, hogy ezek ketten életben maradjanak addig, amíg megkaphatják ezt az esélyt. Foley-nál kudarcot vallott. Nem volt hozzászokva a kudarchoz.
A pillantása megkeményedett, és magába itta az egész gyülekezetet. Az adeptusok belső gyűrűje után következett azoknak a köre, akik századokig tartó intrika és küszködés árán megszerezték a mester irigyelt címét. A mesterek hét körének mindegyikében a tagok a státusuk, a kitöltött idejük és a rangidősség által pontosan kijelölt helyet foglalták el.
A mesterek zárt sorai mögött sorakoztak a novíciák körei.
A novíciák hét köre mögött pedig nem volt más, csak a külvilágra nyíló ajtó, és az ajtó fáját döngető Sabbat hordák.
A gyülekezet soraiban terjengő fojtott suttogásból ítélve nem Sturbridge volt az egyetlen, aki tisztán érezte a secundus hiányát. Az aggodalmas mormolásnak csak újabb tápot adott Talbott, aki éppen ekkor lépett be a novíciák legkülső körének látókörébe. A férfi egyenesen a régens felé tartott, mintha észre sem venné a köpenyes alakokat, akiknek hangtalanul gázolt a sorai között. Talbott ismét megállt, Bécs felé fordult és újból meghajolt. Végül Sturbridge felé is meghajtotta magát, és lágyan elhelyezkedett a földön. Előrehaladott kora ellenére erőlködés nélkül vette fel a többiek testtartását, aztán fejét továbbra is lehajtva várakozott.
- Igen, Kapus Testvér - vett tudomást a jelenlétéről Sturbridge.
- Bocsásson meg, Regentia. Odakinn egy vendég várakozik. Azt mondja, hogy haladéktalanul beszélnie kell Önnel.
- Ki ez a vendég, Kapus Testvér? A vérünkből való? Ha igen, akkor azonnal bevezetheti közénk. Ha nem, akkor vezesse a szalonba, ahol várakozhat.
Talbott mintha habozott volna.
- Igenis, Regentia. A vérből való. A megbízólevelei nagyon meggyőzőek. De talán inkább négyszemközt szeretne beszélni vele. Ő... nagyon messziről jött - fejezte be esetlenül a mondatot Talbott.
- Ha a vendégünk szeretne pihenni, és felfrissítené magát, akkor gondoskodjon róla, hogy mindent megkapjon! Ha pedig azonnal találkozna velünk, akkor nyugodtan bevezetheti ide.
- De Regentia, ő... - kezdett tiltakozni nyilvánvaló izgatottsággal Talbott, de aztán összeszedte magát. - Ahogy óhajtja, Regentia.
Talbott egyetlen összefüggő mozdulattal, az erőlködés legkisebb jele nélkül felállt, meghajolt Sturbridge előtt, aztán kelet felé fordult, és bemutatott egy majdnem kétszer olyan mély meghajlást. Végül még mindig kelet felé fordulva kihátrált a teremből.
Még alig lépett ki az ajtón, amikor a teremhez vezető folyosóról zűrzavar zajai szűrődtek be a feszült csöndbe. Két hangot lehetett megkülönböztetni - az egyik hangos volt és kihívó, a másik lágy, és békéltető. A novíciák közül többen már fordították is hátra a fejüket, hogy jobban lássák, mi történik. Talbott széles hátán kívül azonban semmi mást nem lehetett látni, amikor az ajtó végre résnyire kitárult. Még mindig elmélyülten társalgott az előtte álló alakkal - láthatóan megpróbálta nemcsak a szavaival, de a saját testével is elállni a másik útját az ajtó felé.
Amikor sikerült valami időleges előnyt kicsikarnia, Talbott ügyesen becsusszant a nyíláson keresztül. Szembefordult a gyülekezettel, és a hátával ismét eltakarta a még mindig nyitva álló ajtót.
Egy röpke másodperc alatt összeszedte magát, jól hallhatóan megköszörülte a torkát, aztán szaggatottan bejelentette:
- Bocsánatát kérem, Regentia! Vendégünk érkezett! Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a Bécsből érkezett Lord...
Talbott hangja hirtelen elcsuklott, és megpördült, mintha hátulról megütötték volna. A jövevénynek csak az ajtó résén bekandikáló fejét lehetett látni. Az egyik görbe ujját az ajkai előtt tartotta. A fonnyadt kéz enyhén remegett, mintha hatalmas kort ért volna meg, vagy bénultság kínozná. Talbott próbált beszélni, de a torkából csak egy állatias rikoltás, és némi finom vérpermet tört elő.
A jövevény csak egyetlen futó pillanatig nézett Talbott meglepett szemébe, aztán leeresztette az intő ujját, és nehézkesen nekitámaszkodott az ajtónak. Az ajtó kitárult, és a vendég nekilódulva tett néhány csoszogó lépést befelé a terembe, aztán mintha ekkor jutott volna eszébe, magában mormogva visszafordult Talbotthoz.
- Nem, minden rendben. Most már elmehet, Kapus Testvér.
Talbott támolyogva hátrálni kezdett, ahogy a jövevény elhaladt mellette, és becsoszogott a gyülekezetbe.
Kritikus szemmel mérte végig a gyülekezetet - a gondosan elrendezett sorokat, a precíz és teljesen azonos testtartást, és a több emberöltőnyi szolgálat által tökélyre fejlesztett katonás precizitásukat.
Aztán koros, rosszindulattól csöpögő hangon hangosan mormolni kezdett.
- Fegyelem, laza... biztonság, laza...
Kárhoztató litániáját egészen addig folytatta, amíg a terem végbe nem ért. Meg sem torpant, amíg át nem haladt az adeptusok legbelső körén. Végül szembefordult a gyülekezettel. Az egész teste reszketett a megerőltetéstől, és az indulatai hevességétől.
- Gyermekek! Óceánokon keltem át, hogy idejöjjek, és nem találok mást ebben a házban, csak gyermekeket! Fésületlen, fegyelmezetlen, neveletlen gyermekeket! Hol van ennek a háznak a régense?
Feszült csönd telepedett a teremre. Az idegen úgy helyezkedett el, hogy pontosan Sturbridge, és az alattvalói között álljon. Nem elég, hogy szándékosan hátat fordított a régensnek, de Sturbridge volt az egyetlen személy a teremben, akit ilyen megaláztatás ért. Ráadásul pontosan Sturbridge, és a gyülekezet közé állt, mintha el akarná őt takarni a többiek elől.
Egy nyugodt, tiszta hang törte meg a csöndet.
- Isten hozta közöttünk! A nevem Aisling Sturbridge, de szólítson nyugodtan Regentiának! Messziről érkezett hozzánk, és kétségtelenül kimerült az úton. Üljön le! Pihenjen! - intett Sturbridge egy helyre pontosan a sajátja mellett. A hangja eztán áhítatosan csengett, mintha egy ősi írásból olvasna fel. - A Piramis hosszú árnyékot vet. Mindig van hely benne még egy embernek.
A szavai nyugodtak, precízek és higgadtak voltak, azonban az álca mögött száguldottak a gondolatai. Egy megbízott Bécsből.
Amióta régens volt a Five Boroughsban, a „hivatal” még soha nem látta szükségesnek, hogy látogatást tegyen a kápolnában. Most pedig itt egy be nem jelentett látogatás. Nem, ez biztosan nem jó jel.
Persze hallott történeteket. Mindenki ismerte őket. Hogy hirtelen miként „hívják vissza” Bécsbe a hierarchia nem kívánatos elemeit - hogy végképp eltűnjenek a Tremere társadalomból. Kibuknak a Piramisból.
De az ilyesmi mindig valahol máshol történt. Valahol messze. Könyörgöm, ne itt!
Biztosan az orgyilkosságról van szó. Biztos! Az orgyilkosság.
Először Atlantában, aztán Baltimoreban, és most itt. A nagykutyák nem sok hasznát látnák egy atlantai látogatásnak. A hamvak már biztosan eléggé kihűltek ahhoz, hogy biztonságban odamehessenek, és nyomok után kutassanak. Mi történt ott (mi sikerült ennyire rettenetesen félre)? De mi értelme lett volna? Atlantában senki sem maradt, akit felelősségre lehetne vonni. Senki, aki megadhatná Bécsnek, ami jár.
És mi a helyzet Washingtonnal? Sturbridge még azt sem tudta biztosan, hogy ki az ott új régens most, hogy Chin halott, és Dorfman... nem elérhető.
Egy gondolat kezdett kellemetlenkedni az elméje mélyén, de ő nem törődött vele. Vajon az ostrom alatt álló D.C.-i kápolna ezekben a pillanatokban nem reszket éppen a saját Bécsből érkezett legátusának árgus pillantása alatt?
A vendég nagyon lassan fordult a régens felé. Az adeptusok azonnal összeszedték magukat, és egyszerre felálltak, amint megszabadultak a látogató pillantásának súlya alól. Sturbridge-et egyáltalán nem nyugtatta meg ez az egységes fellépés.
Elgondolkozott azon, hogy vajon mit tenne a két ambiciózus adeptusa, ha nyilvánvaló veszély fenyegetné a személyét. Vajon ugranának, hogy megvédjék a régensüket, vagy a lojalitásuk inkább a sokkal megszokottabb utat választaná? Közben azonban nyugodtan üldögélt, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy az érdekek miféle konfliktusa lángolt fel éppen ezekben a pillanatokban az adeptusaiban.
- Leülni? Nem ülünk ugyanarra a szintre, ahol a novíciák is ülnek. - A látogató külön ejtett minden egyes szót. - Ez helytelen lenne, és aláássa a helyénvaló fegyelmet - vonta össze a szemöldökét az ülő Sturbridge-re meredve. - Állni fogunk!
Sturbridge ügyet sem vetett a feddésre, és a vádlója mellett kiszólt Talbottnak:
- Talbott kérem, hozzon egy széket a vendégünknek! Kíméletlenség lenne tőlünk, ha olyan sokáig nem hagynánk leülni.
Bár Talbott a terem másik végében állt, de az akusztikának hála a régensnek egyáltalán nem kellett felemelnie a hangját. Talbott hálásnak tűnt a lehetőségért, hogy kisurranhat a teremből, és összeszedheti magát.
Sturbridge eddig kitartóan kerülte még csak a gondolatát is az alternatívának - hogy Bécs küldötte valamilyen egyéb okból érkezett, valami nagyon is személyes okból. Ez már ok lett volna a félelemre.
Nagyon ügyelt rá, hogy megfontoltan vizsgálódjon azzal a szereppel kapcsolatban, amit a Tremerek a Sabbat-offenzíva ellen szervezett ellenállásban betöltenek. Természetesen megdöbbentette, összezavarta és bosszantotta az a tény, hogy a Tremerek szinte módszeresen visszautasították, hogy bármiféle szerepet vállaljanak az ellenállásban. De mi van akkor, ha eljutott az üggyel kapcsolatos személyes véleményének a híre Bécsbe? Vagy a baltimore-i Kamarilla tanács vezetőivel folytatott titkos beszélgetéseinek a híre?
A személyes kihallgatás híre Jan Pieterzoonnal, a tanács vezetőjével. Vagy az „egyezség” híre, amit a kihallgatáson kötött?
Így utólag visszapillantva a történtekre talán elszámította magát azzal a találkozóval. De az nem volt hiba, per se. Talán csak a megközelítés nem volt annyira finom, mint amilyet választhatott volna. A hivatal akkor érezte magát igazán jól, ha a gondosan kiválasztott régenseik pontosan azon a helyen maradtak, amit gondosan kiválasztottak nekik. Igen, biztos lesznek kérdéseik a baltimore-i utazásával kapcsolatban.
Felkészült hát a legrosszabbra, mosolyogva felpillantott a vendégére, aztán feltette a kérdést, amire leginkább szerette volna tudni a választ, de amit a legkevésbé akart megkérdezni.
- Igazán hízelgő ránk nézve ez a kitüntető figyelem. Minek köszönhetjük a látogatását, Lord... bocsásson meg, Talbottnak nem nyílt rá lehetősége, hogy befejezze a bemutatását.
A szavak Sturbridge szándékaival ellentétben egyáltalán nem fegyverezték le, sőt, éppen az ellenkező hatást fejtették ki.
- Mi vagyunk Etrius Hangja - fuldokolta a követ, és teljes magasságában kihúzta magát. - Szomorúsággal tölt el minket a Five Boroughs kápolnát mostanában érő szerencsétlenségek híre. Meghallottuk a testvéreink jajszavát, és eljöttünk.
- Igazán aggódunk, nehogy a külső befolyás veszélybe sodorja a kápolna harmonikus működését! Különös tekintettel arra, hogy a testvéreink joggal várhatnák el, hogy biztonságban legyenek ezen falak között. Amíg bizonyítottan vissza nem állítottuk ezt a biztonságosságot, addig itt maradunk közöttetek. Mostantól kezdve a Five Boroughs kápolna régense egyenesen nekünk fog jelenteni, és nem a szokásos földrajzi parancsnoki láncolaton keresztül. Mi vagyunk Etrius Hangja.
Sturbridge döbbenten ült a székében. Nem következett be, amitől legjobban tartott. Nem hívták vissza Bécsbe. Nem ítélték halálra. Nem mentették föl a kápolna parancsnoksága alól. Akkor vajon miért érezte úgy, mintha megnyílt volna a föld a lábai alatt?
A csöndben pörögve zuhant lefelé a kútba.

 

1999. július 31. szombat, hajnali 5:15
A Sárkány Temetője
New York városa, New York

Leopold óvatosan, kimérten lépkedett. Mint egy kezdő táncos, úgy kereste az utat a fogazott élű csonttüskék között. A szandáljai nem védenék meg a lába alá kerülő gonosz szilánkoktól. Kétsége sem volt afelől, hogy az első rossz lépés után a lábának húsa valaki másnak a csontjait díszítené.
Lassan araszolt előre a Sárkány Temetőjében. Próbák türelmet erőltetni magára, de mámoros diadalt érzett. Sarokba szorította a zsákmányát, és a Szem ismét az övé volt.
A kígyó ostoba volt, amikor azt hitte, hogy ellophatja a Szemet, és megtarthatja magának. Leopold arra a területre fókuszálta a frissen visszaszerzett szemet, ahová a következő lépésnél teszi majd a lábát. A táj grandiózusabb részletei észrevétlenül maradtak el mögötte. Nem fértek bele az ő világába. A figyelme arra a pontosan egy lépés széles, egy lépés hosszú területre összpontosult, ami éppen előtte volt.
Még ezen a területen belül is egy igencsak változatos fekete-fehérben megfestett tájkép tárult a szemei elé. A frissen megtisztított csontok éles fehér szirtjei és meredélyei törtek a magasba. A napnak túl hosszú időn át kitett csontok piszkos fehér dombokként hullámoztak és hajoltak egymásra. A csontok közötti árnyékos bemélyedések ólálkodtak, mint megannyi szurdok, és vízmosás, készen arra, hogy elnyeljék az óvatlanokat.
Leopold ezekbe a sötétség tavakba nézve tudta csak meg, hogy milyen vastag is a csontréteg. Az egész mező egymásra rakódott csontrétegek sorából állt. És a rétegek minden egyes lépésre elmozdultak, összecsikordultak és megnyíltak.
A talpa alatt megmozdult egy maroknyi ujjcsont. Néhány elszabadult darab eltűnt a nagyobb csontok közötti lyukakban, és csörögve, zörögve pörögtek alá az ismeretlen mélységekbe. Leopold felemelt lába megállt a levegőben, úgy követte a fülével a leguruló csontok útját. Úgy vélte, hogy a csontrétegek legalább embernyi magasan borítják a földet. Elképzelte, hogy ő maga is becsusszan a csontok közé, és eltűnik szem elől. Kicselezi a kegyetlen napot. Pihenni tér a hatlábnyi mélység hűvösében.
De más zajok is kiszűrődtek a csontok közül. Leopold akaratlanul is észrevette (főleg, hogy olyan feszülten figyelte az előtte elterülő földterület minden apró részletét), hogy a csontok néha mintha saját maguktól mozogtak volna.
Mintha láthatatlan léptek alá szorultak volna.
Azonban Leopold gyanította, hogy más oka van ezeknek a zavaroknak. Éles füleinek nem okozott gondot, hogy kivegyék a felszíni réteg alatti halvány csattogást. A kúszást, matatást, mozgolódást a lába alatti csontok alsó felén. Ezernyi apró lépés zaja, amelyek követték és felerősítették az ő lépteit odafönn. Leopold habozott visszatenni a lábát a földre, mert attól tartott, hogy becsusszan a csontok közötti sötét lyukakba. Nem tudhatta, hogy egyetlen rossz lépéssel mit idézhet fel a sötétből.
Annyira erősen figyelt a lába előtti szakaszra, hogy csak azért vette észre a csonthalmot, mert megérezte az árnyékát. Micsoda kellemes mentsvár az életrabló nap halálos sugarai elől. Egyik kezével nekitámaszkodott, és megpróbálta összeszedni az erőtartalékait, hogy folytatni tudja az útját.
És azonnal vissza is húzta a kezét, mert a felületen csak úgy nyüzsgött az élet.
Szinte láthatatlanul apró parányok rajzottak szét minden irányba. Többször is a nadrágjába törölte a kezét, de nem tudott szabadulni a bőrén iszkoló parányi lábak érzésétől, ahogy az útjukat keresték a pórusok és erek sivár és hepehupás mezején.
Leopold egy vegytiszta állati győzelemkiáltást hallatott, amikor rádöbbent, hogy megfejtette a nagy rejtélyt, és rájött, hogyan emelkedhet fölül a csontok poklán.
- Hello Leopold! Már kerestelek! A nevem Nickolai.
Leopold odafordult az ismerős hang felé, és most testi valójában is látta azt, akit korábban a lázálmában éppen csak megpillantott.
- Te ébresztettél fel a barlangban. A múlt őrzője. Emlékszem rád, bár egyszer megpróbáltad felfalni ezeket az emlékeket. Te voltál az, aki...
- Csak lassan, Leopold! Olyan sok mindent kellene tudnod. De meg kell tanulnod, hogyan cserkészheted be a tudást! - higgadtan, pártatlanul, türelmesen. Ha mohó vagy, a préda megfogja érezni az éhségedet, és elmenekül.
Leopold elmosolyodott.
- Hogyan menekül el előlem a préda?
Egyetlen pillanat alatt végzett a Nagy Átváltozással. Ő maga volt a Sárkány Temetője. Nickolai, és a város milliónyi lakója az ő bőrén szaladgált - ahogy az útjukat keresték a pórusok és erek sivár és hepehupás mezején.
Válaszul mélyen a város kőzetalapja alatt megmozdult egy óriási és oktalan valami.
Nickolai érezte, ahogy megremeg a föld. Szilárdan megragadta Leopold vállát, és megtartotta a másikat. Leopold egyszer csak megint a saját csontjai között találta magát. Hirtelen nagyon törékenynek és megrendültnek tűnt.
- Úgy tűnik, - felelte Nickolai - hogy a kérdést inkább úgy kellene föltenned: „hogyan fogsz megszabadulni tőle?”.

 

1999. szeptember 7., kedd, éjjel 12:30
A Régens lakrésze, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Az ajtó zárja még jóformán a helyére sem kattant, de Sturbridge máris a vendége felé pördült.
- Nem óhajtja megmagyarázni, hogy mi a pokol volt ez?
- Hadd emlékeztessem Ont, hogy a közvetlen felettesével beszél, Miss. Sturbridge! Nem tűrök el semmiféle függelemsértést. Ez lenne az illő viselkedés itt az Isten háta mögött? Személyeskedés? Közönségesség? Én nem kérek belőle!
- Engem az sem érdekel, ha Ön Ausztria főhercege! Ön az én vendégem mindaddig, amíg ebben a házban tartózkodik, és elvárom, hogy ennek megfelelően viselkedjen! Világosan fejeztem ki magam?
- Talán nem fogta fel a helyzet súlyosságát. Én vagyok Etrius Hangja. Az a feladatom, hogy rendet tegyek ebben a házban. És minden szükséges eszközt fel fogok használni, hogy végrehajtsam a feladatomat! Nem engedem, hogy eltérítsenek a célomtól, és nem fogok habozni, hogy eltávolítsak bárkit, aki ebben az ügyben ellenszegül a tanács akaratának!
Ez nyílt fenyegetés. Sturbridge rosszul viselte a fenyegetéseket.
- Engem egyáltalán nem érdekel, hogy Ön szerint mi itt a feladata, és mi nem. Láttam az ajánlóleveleit. Ön nem más, mint egy nagykövet. És hadd emlékeztessem Önt, Nagykövet úr, hogy a történelem során, ha egy diplomata nem viselkedett illően, akkor rövid úton kiutasították, és szégyenszemre haza kellett térnie!
- Biztosíthatom Önt, Miss. Sturbridge, hogy ebben az esetben Önnek ehhez nincs megfelelő hatalma. - A követ repedezett ajkai mosolyra görbültek, és bizalmaskodva közelebb hajolt a régenshez. - Mit akar tenni, kivezetett a Kapus Testvérrel?
Ha azt remélte, hogy ezzel az utolsó megjegyzéssel újabb dühkitörést provokálhat ki, akkor csalódnia kellett.
- Ha azt szeretné - felelte Sturbridge mézes-mázos éllel a hangjában. - Mit szólna egy déli ébresztőhöz?
- Tettem bizonyos óvintézkedéseket. Csak hogy megóvjam Önt attól a szégyentől, hogy bántódásom essék, amíg az Ön gondjaira bízom magam. Nem szeretném, ha ezen a téren kétségei lennének.
A nagykövet felvett egy vaskos kötetet az egyik közelben imbolygó kupac tetejéről. A lapokra ragasztott számtalan sárga cédula alapján Sturbridge felismerte benne a Foley lakrészéből lefoglalt egyik könyvet. A cédulák szélei Sturbridge szemei előtt kezdtek megbarnulni. Egy vékony fekete füstcsík kígyózott elő a könyv lapjai közül, ami aztán lángra lobbant, mielőtt reagálhatott volna vagy akár csak tiltakozásra nyithatta volna a száját.
A régens meghallotta az árulkodó neszt, ahogy a szoba autonóm védelmi rendszerei működésbe léptek.
- Hatálytalanítva! - vakkantotta.
- Hatálytalanítás elfogadva - felelte egy testetlen hang. - Sturbridge, Aisling, régens. A gyorsreagálású osztag úton van. Védelmi rendszerriadó: Tűz. Védelmi rendszerriadó: Arcanum. Védelmi rendszerriadó: Behatoló.
- Tűzvédelmi rendszerfigyelmeztetés: státus hatástalanítva. 180 másodperc áll rendelkezésére, hogy manuálisan eloltsa a tüzet. Nyomástalanítás folyamatban.
- Arcanum rendszerfigyelmeztetés: státus hatástalanítva. Engedély nélküli thaumaturgikus hatás. Nyílt. Tűz alapú. Megtorlás: engedélyezve és elindítva. Kioldó feltételek: delta közelség, delta hőmérséklet.
- Behatoló rendszerfigyelmeztetés: státus hatástalanítva. Kérem, azonnal azonosítsa az ismeretlen személyt, hogy a hatástalanítás érvényben maradjon.
- Etrius, Logos, nagykövet - meredt Sturbridge a vendégére. - Megszólítása: Nagykövet úr. Jogosultságok: vendégszárny, tulajdonos-szintű hozzáférés. Közös helységek: lakó-szintű hozzáférés. Az összes egyéb terület: hozzáférés korlátozva - csak Sturbridge, Aisling, régens, vagy FitzGerald, Eva, novícia kíséretében hozzáférhető. Kilépés/belépés a kápolnába: letiltva.
- Megerősítve. Látogató bejegyzés rögzítve. Kérem, adja meg a hangmintát, hogy véglegesítse a bejegyzést, és törölje a Behatoló rendszerriadót.
Sturbridge suttogó hangja aggasztóan nyugodt, és kimért volt.
- Nagykövet úr, Önt három különböző védelmi rendszer azonosította célpontként. Kérem, figyeljen rám.
- Életbevágóan fontos, hogy tartózkodjon minden ellenséges szándékúként azonosítható hirtelen mozdulattól! Ugyanakkor javasolnám, hogy azonnal oltsa ki azt az égő könyvet! Természetesen a lángok maguktól is kialszanak majd nagyjából két és fél perc múlva - amikor az összes maradék oxigén kipréselődik a szobából. Biztosíthatom, hogy a nyomásvesztés igencsak kellemetlen érzés, még a hozzánk hasonlók számára is, akik nem vesztegetik a levegőt a légzéshez hasonló hétköznapi dolgokra.
- Ugyanakkor nagyra értékelném, ha mondana néhány lelkesítő szót a hangazonosító rendszernek - úgy három vagy négy mondat elegendő kell legyen, hogy azonosítsa a hangmintáját - mert akkor a riasztórendszer többé már nem behatolóként azonosítná Önt. Ez az állapot járna bizonyos előnyökkel. Csak ajánlani tudom!
- Igazán megtaníthatná viselkedni az őrszellemét - válaszolta a nagykövet. - Micsoda elbizakodottság! Én pedig azt tanácsolnám Önnek, Miss. Sturbridge, hogy hívja vissza a vérebeit Ahogy azt már mondottam Önnek, mielőtt ilyen durván félbeszakítottak volna minket, ezt a kis bemutatót mindössze az Ön épülésére rögtönöztem. Ha bármiféle bajom esne, amíg az Ön védelme alatt állok...
Ezzel a nagykövét hagyta, hogy a kezében tartott könyv néhány fokkal lefelé billenjen. A lángok mohón kaptak a köntösének ujja felé. Hamarosan az anyag lángra kapott, és a tűz nyaldosni kezdte az alkarját. Sturbridge vethetett egy pillantást a lassan felhólyagosodó, megrepedező, megfeketedő csupasz bőrre, és még egy fél lépést is meg tudott tenni a férfi irányába, mielőtt lecsapott rá a fájdalom. Kétrét görnyedt, és a tűz szétáradt az ereiben.
- Elég!
Az uruk hangjára a lángok engedelmesen visszahúzódtak, összezsugorodtak, és végül kihunytak.
- Hangazonosítás kész - a mechanikusan dallamos hang nem zavartatta magát. - Etrius, Logos, nagykövet. Isten hozta. Védelmi rendszerriasztás: Behatoló - törölve. Védelmi rendszerriasztás: Tűz - törölve. Védelmi rendszerriasztás: Arcanum - törölve. A gyorsreagálású osztag úton van, és megpróbál kapcsolatot teremteni.
- Töröld a gyorsreagálású osztagot - utasította Sturbridge érdes, üresen csengő hangon. Megismételte az utasítást, és közben nagyon is tisztában volt a ténnyel, hogy alig képes a beszédhez elegendő levegőt szívni a tüdejében.
A nagykövet még mindig beszélt, mintha észre sem vette volna a mechanikus zavaró tényezőket.
- A tűz és a napfény annyira esetlen és pontatlan eszközök. Mindig nehéz előre megmondani, hogy eltalálják-e a célt vagy leterítenek egy ártatlan járókelőt. Mondjuk Ont. Egymáshoz vagyunk kötve, Ön és én. Most már tudja. Garantálják a biztonságomat, amíg vissza nem térek innen. Ön a biztosíték erre az ígéretre.
Sturbridge egyik kezével megkapaszkodott, felegyenesedett, aztán az egyensúlyát próbálgatva tett egy óvatos lépést előre.
- Fogalmam sincs, hogy hogy a pokolba csinálta ezt, de abban teljesen biztos lehet, hogy még egyszer nem fog megtörténni. Védelmi rendszerprogram. Közelségi riadó, személyes. Alanya: Etrius, Logos, nagykövet. Az alany különösen érzékeny a tűzre és a fényre. Ha az alany húszlábnyira megközelít bármilyen nyílt lángot vagy napfényt, azonnal mozgásképtelenné tenni, és kioltani a forrást. Vége.
- Igazán megható, hogy ennyire aggódik a biztonságomért. Azonban ez az Ön őrszelleme valóban állhatatlan és perverz teremtmény. Két héten belül megtudom az igazi nevét - erre akár mérget is vehet. És akkor majd jó modorra tanítjuk.
- Úgy gondoltam, hogy tartózkodásom idejére ezt a lakrészt foglalom el, de a társaságom egyáltalán nem ért egyet velem - folytatta a nagyövet, amikor Sturbridge nem harapott rá erre az újabb csalira. - Úgy vélem, a secundus lakrésze tökéletesen megfelel a céljainknak. Végül is minél tovább maradnak lakó nélkül, annál jobban elburjánzik a babonaság és a pletyka a novíciák között.
- Természetesen, Nagykövet úr. Eltávolíttatom a pecséteket, és még ma éjjel előkészíttetem Önnek a szobát. Addig is, gondolom a lehető leghamarabb szeretné átnézni a secundus halálával kapcsolatos bizonyítékokat. Levitessem őket Önnek az edificiumba? Foley lakrészébe akartam vitetni őket, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerülne mindent újra bezsúfolni oda.
- Biztosíthatom Önt, hogy ebben téved!
- Elnézést, hogyan?
- Azt mondtam, hogy téved. Egyáltalán nem áll szándékomban újra megnyitni ezt az ügyet! Már olvastam az Ön előzetes jelentéseit a kápolna történetének erről a szomorú fejezetéről, és átgondolt véleményem szerint minél hamarabb lezárjuk ezt a fejezetet, annál jobb!
- De hát vannak új fejlemények is, amióta megírtam azt a jelentést. Kezdetnek van egy újabb halálesetünk, és...
- Újabb orgyilkosság?! Ez tűrhetetlen! Borzalmas gondatlanság! Mit tettek Önök, hogy megvédjék ezt a kápolnát a külső fenyegetésektől? És most nem erre a bohózatba illő Behatoló Védelmi Rendszerre gondolok, amely engem is célba vett ma éjjel. Úgy vélem, abból már eleget láttam. Az őrszelleme miért nem a védelem peremsávját biztosítja ahelyett, hogy a kápolna vendégeit zaklatná?
- Nagykövet úr - Sturbridge láthatóan kezdett a türelme végére érni. - Komoly bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az orgyilkos, aki Foley-val végzett, belső segítséggel jutott át a védelmi rendszeren.
- Pontosan mit akar ezzel mondani, Miss. Sturbridge? Ha csak a saját hiányosságairól próbálja elterelni a figyelmet, akkor...
- A nyomozás során bizonyos papírokra bukkantunk Aaron holttestén - ő az a novícius, akit éppen az Exeunt Tertius előtt gyilkoltak meg Foley halálának éjszakáján. Ezeket a papírokat a bűntény helyszínéről távolították el. Ön is biztosan átlátja ennek a jelentőségét...
- Aaron hős volt. - A férfi lassan, kimérten beszélt. - A kápolna védelme közben veszítette életét - és azonnal sietek emlékeztetni Önt, hogy ez valójában az Ön feladata lenne, Miss. Sturbridge. Nem fogom végighallgatni, ahogy Ön rágalmazza a halottat.
- De hát Önnek is látnia kell - kezdte a régens, de a hangja elcsuklott a mondat közepén.
Csak lassan döbbent rá az igazságra, de az annál nagyobb erővel robbant be a tudatába. Úgy tört rá, mint egy szökőár. Aaron egy hős, minden ellene szóló bizonyíték ellenére? Miért lenne Bécs képviselője ennyire biztos ebben, ha nem...
- Ó, már értem!
- Mi az, amit már ért, Miss. Sturbridge?
- Végeredményben nem is az ő árulása volt, igaz? Ő hűségből tette. Hűséges volt a klánhoz, és Bécshez. Igen, én pedig éppen fordítva gondoltam! Köszönöm Önnek, hogy rámutatott a tévedésemre, így már minden egész más megvilágításba került!
- Hagyja nyugodni a holtakat, Miss. Sturbridge! Jól tenné, ha gondoskodna a novíciák biztonságából!
- Igen, most már értem. Köszönöm.

 

1999. szeptember 23., csütörtök, este 10:49
A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Máris túl sokat tud, Asszonyom! És gyanítja, amit még nem tud.
A nagykövet összefonta kezeit a köntöse előtt, és így akadályozta meg, hogy a szára belelógjon a csontporba, ami a padlót borította a lábuk alatt.
- Badarság. Nem kell tartania a régensünktől! - Eva egy pillanatig elgondolkodva hallgatott. - Nem, ez így nem teljesen igaz! Úgy kellene mondanom, hogy nincs semmi más, amiben tartania kellene tőle! Természetesen, ha lehetőséget ad neki rá, akkor el fogja Ont pusztítani.
- Ez a nő elviselhetetlen. Már a jelenlétemet is alig tűri meg, és lépten-nyomon keresztbe tesz nekem.
- Nos, egyértelmű, hogy így tesz. Mostanáig nagyon is szabad kezet kapott, és most eljött az ideje, hogy megkurtítsuk a pórázt. A viszonylagos önrendelkezés szükséges rossz volt. A tanácsos nagyon is tisztában van azzal, hogy mi az ára egy frontvonalbeli kápolna fenntartásának. És hajlandóak voltunk megadni ezt az árat azért, hogy feltartsuk a Sabbatot. De most...
- Igen, most már vannak egyéb megfontolások is.
A páros befordult egy sarkon a keskeny járatban. Egy nedves léglöket valamelyik rejtett fülkéből magával hozta a porosodó csontok illatát. A nagykövet arca undorodó fintorba rándult.
- A dögevők már gyülekeznek.
- Micsoda kifejező kép. Még ebben a pillanatban is magam elé tudom képzelni. Egy raj viharvert ítélethozó és arkón lerohanja a várost, és a mögöttük csattognak a fekete bőrkabátok szárnyai. De jelenleg ügyelnünk kell rá, nehogy elijesszük a kamarillabeli testvéreinket. A politikai helyzet továbbra is robbanásveszélyes.
A férfi felhorkant.
- Én csak annál ironikusabbnak találom! Nem is olyan régen a mi Kamarilla szövetségeseink duzzogva dobogtak a lábukkal, és mindenféle elégedetlen hangokat hallattak - elégedetlenek voltak azzal, hogy a Tremerek nem keveredtek bele az összetűzésbe. Most pedig, amikor végre bizonyítékot találtak az éberségünkre...
- Csak megfontoltan! Ha a nemzet fővárosából érkező híresztelésekre céloz, azokat hivatalosan nem tekinthetjük hitelt érdemlőnek! Azonban tökéletesen igaza van. A Piramis máris sokkal nagyobb szerepet vállalt a Sabbat áradat visszafordításában, mint ahogy azt a barátaink el tudnák képzelni. Eljutottunk arra a pontra, ahol még a legmegátalkodottabb rágalmazóinknak is el kell ismerniük, hogy a New York-i és a washingtoni kápolnák az ostromlott szövetségeseink utolsó védőbástyái. Valóban nagyon óvatosnak kell lenni azzal, amit kívánunk.
- Én azt kívánom, hogy bárcsak véget érne már ez az átkozott várakozás! Nekem nem tetszik ez a kis pantomim, és soha nem is tetszett! Itt én vagyok az, akit kilógattak a mélység fölé! Ha a dolgok most kezdenek szétfoszlani...
- Semmi sem fog szétfoszlani. Nem azért van itt, hogy elbukjon. Azért van itt, hogy... - A nő mindössze egyetlen pillanatig habozott, de a nagyövet abban a pillanatban tisztán hallotta, ahogy felolvassák a halálos ítéletét. - Azért van itt, hogy Sturbridge ne nyerhesse vissza az egyensúlyát!
A nagykövet egy ideig csendben sétált tovább.
- Ezt még Ön sem hiszi el! Nézze, veszélyes őt továbbra is meghagyni a hatalmában! Máris megismerte Aaron titkának egy részét. Már nem tart sokáig, amíg mindenre fényt derít. El kell őt távolítanunk...
- Szó sem lehet róla!
- El kell őt távolítanunk, még ha csak egy kis időre is - nyomta el a nagykövet felemelt hangja a közbevágást. - Ismét elküldhetnénk Baltimoreba.
- Nem javaslom, hogy ismét kölcsönhatásba kerüljön az ad hoc Kamarilla tanáccsal! Túl kiszámíthatatlan, és veszélyes! A szükséges magokat már elvetettük közöttük. Elintéztük, hogy Sturbridge legyen a belső kapcsolatuk - a kapocs a városhoz, a rés a Piramis oldalán. Színleg alávetik majd magukat Michaelának, amikor New Yorkba jönnek, de ha segítségre lesz szükségük, akkor Sturbridge-hez fordulnak majd. A kápolna biztosítja majd számukra a város felszabadításához szükséges hírszerzési információkat, tűzerőt és szakértelmet.
- Ön úgy beszél róla, mintha mindez már meg is történt volna. Irigylem a magabiztosságát.
- Amit Ön magabiztosságnak nevez, én azt úgy hívom: kézben tartani a dolgokat. Itt azon dől majd el a győzelem kérdése, hogy ki képes irányítani a lehetséges végkifejleteket. Ha már most kigyomláljuk a nemkívánatos, és erősítjük a számunkra kedvező végkifejleteket, akkor a végén - ha lecsillapodnak a dolgok - minden olyan egyszerűnek fog tűnni.
A nagykövet megrázta a fejét.
- De még így is annyi a lehetséges változat, a bizonytalanság! Nem is tudom, miként tehet egyáltalán úgy, mintha akár csak ahhoz is eléggé átlátná a helyzetet, hogy kiválaszthassa a kívánatos végkifejleteket! Ön és én túlságosan is belegabalyodtunk az eseményekbe ahhoz, hogy átlássunk minden részletet.
- A helyzet bonyolult, ez igaz. Bizonyos értelemben kétfrontos háborút fogunk vívni. Nem elegendő, ha megnyerjük a nyílt háborút a Sabbat ellen, de egyúttal meg kell nyernünk a Kamarillán belül a felemelkedésért vívott rejtett csatát is. Szerencsések vagyunk (egyesek itt talán a szemfüles szót használnák), hogy a Tremerek máris jelentős előnyre tettek szert ebben a versenyben. Már elhelyezkedtünk a csatatéren, és a csapataink is a helyükön vannak. A kiképzésünk és a felszerelésünk pontosan megfelel arra, hogy éppen most, éppen itt és éppen ez ellen az ellenfél ellen vessenek be minket. Jelenleg csak annyi a dolgunk, hogy türelmesek legyünk, és lassan eltávolítsuk az ismeretlen változókat az egyenletből.
- Úgy érti, gyorsabban, mint ahogy a szövetségeseink előállnak az egyre újabb ismeretlen változókkal. Ön is tudja, miként érzek ezzel a kivárásos játékkal szemben. Oly sok előkészületet tehetnénk - és még többet is, ha Sturbridge nem lenne láb alatt.
- Ön még mindig logisztikai alapokon gondolkozik. Felvonultatásra váró csapatok, utánpótlás, amiről gondoskodni kell, rituálék, amiket el kell végezni. Ön a bizonyosságokat gyűjti halomba. Én eltávolítom a bizonytalanságot. Véleményem szerint az egyetlen módszer, amivel megbízható eredményt érhetünk el az, ha az egyszerű lehetőségek iszapos vizéből lepároljuk a kívánt végkifejleteket. És éppen ezért nem aggasztanak engem az Ön dögevői sem. Az ítélethozók és az arkónok hatalmasak, nehézkesek és kiszámíthatóak. Senki nem vethet be titokban egy csatahajót, és nem is tudja könnyedén visszavonni, ha egyszer harcba küldte. Őket számításba vehetjük, és kifejezhetjük az egyenletben.
- Nem, engem a Foley félék aggasztanak. Ez talán meglepi Önt? Az Aaronok és a Jacqueine-k riogatnak, amikor lehunyom a szemem. A gyermekek. Az ő cselszövéseik sokkal szerényebbek, és ezért sokszorta kárhozatosabbak. Senki nem tudhatja előre, hogy a szánalmas féltékenykedésük vagy az alkalmi kegyetlenségük milyen előre nem látott és tragikus irányba boríthatja fel az egész egyenletet.
- Tehát megsemmisítjük őket?
- Természetesen nem. Megsemmisítjük a bizonytalanságot. A bizonytalanságot. A gyermekeket rákényszerítjük, hogy felfedjék magukat, hogy színt valljanak, és időnként arra is, hogy megbotoljanak. És ha felfedték a szívük mélyén lakozó ambíciókat, a félelmeiket, a vágyaikat, akkor már a markunkban vannak.
- És ellenük fordítjuk a szenvedélyüket. Önnek is el kell ismernie, hogy végeredményben a kettő egy és ugyanaz. Foley halott. Aaron halott. Jacqueline...
- Bizonyos szenvedélyeknek teret engedünk - keményedett meg a nő tekintete. - A kiszámíthatóaknak. Amelyek elősegítik, hogy a végső számítás elkerülhetetlen eredményre vezessen. Talán azt akarja mondani, hogy valamilyen módon felelősek lennénk Foley haláláért? Én az Ön helyében nem sietnék előállni egy ilyen nevetséges, sőt, talán romboló véleménnyel!
- Nevetséges? Azt akarja mondani, hogy Önnek nem volt része Foley halálában? Milyen megnyugtató hír lenne, ha ez valóban igaz lenne. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek a leginkább nyomják a lelkiismeretemet. Remélem, néhány kisebb jelentőségű ügyben is könnyíteni tud a terheimen. Talán meg tudná nekem magyarázni, hogy Aaron, egy kolostorban élő novícius, miként volt képes kapcsolatban lépni a legősibb és legrettegettebb orgyilkos testvériséggel? Vagy hol tett szert a megfelelő rábeszélőkészségre, amivel meggyőzte őket, hogy ne pusztítsanak el egy gyűlölt boszorkánymestert, amint a szemük elé kerül. Vagy honnan fért hozzá azokhoz az igencsak figyelemreméltó pénzügyi forrásokhoz, amelyekre kétségtelenül szüksége volt ahhoz, hogy tető alá hozzon egy szerződést, amelyben egy olyan célpont szerepel, aki egész Északkelet egyik legveszedelmesebb, ha nem a legveszedelmesebb épületében tartózkodik? Tudja, hogy én mit gondolok?
A nő hideg, távolságtartó hangon felelt.
- El sem tudom képzelni, de biztosra veszem, hogy el fogja mondani nekem!
- Azt hiszem, hogy minket is terhel valami felelősség. Ezen a ponton még én is úgy érzem, hogy cinkos vagyok ebben a gyilkosságban. Hogy beszennyeződtem. Az utóbbi két hétben egy halott férfi ágyában aludtam. Most pedig meg vagyok győződve róla, hogy én öltem meg.
- Ön nem érzi jól magát. Biztosan az itteni levegő teszi. Van benne valami kifejezetten egészségtelen - Sturbridge rossz hangulatnak nevezte. - Jöjjön, vissza kell térnünk! Ön megy először, és pedig tíz perccel később követem!
- Igen, tényleg a levegő lehet az oka. Az egész kápolnát megfertőzte valami miazma. Mint a sűrű, állott levegő a régen lezárt bányajáratokban. Vagy a nedves, páráktól terhes levegő egy kút mélyén. Nem hinném, hogy lenne bárki is ebben a házban, akit nem fertőzött meg, aki nem bűnös. Egyetlen lélek sem ártatlan ebben a három halálban.
- Hallgasson rám. A Tremerek nem gyilkolják le a saját novíciáikat - nem falják fel a kölykeiket. Megértett engem? Megértette?
De a férfi már nem hallotta. Üveges szemeivel maga közül nem a századok alatt természetes módon felhalmozódott testeket látta maga körül - a monolitikus hagyományok, a szolidaritás, és a folytonosság emlékművét - hanem egy másik, meggyalázott síremléket. Csak a fekete vízben csapdába esett ifjú, fényes arcok végtelen sorát látta. És a tágra nyílt szemek akkorák voltak, mint egy-egy csészealj.

 

1999. szeptember 10., péntek, éjjel 2:24
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Egy magányos gyertya lángja szállt szembe a környező sötétséggel. A táncoló glóriát bámuló Calebros érezte, ahogy minden sziszegésre, és rebbenésre hol kitágul, hogy összeszűkül a pupillája. Válaszok után kutatott a tűzben, de a fény csak még mélyebbé tette a környező árnyékokat.
- Erre nem lesz szükség! Hagyja csak ott, ahol van! Kérem, lépjen hátrébb!
Sturbridge hangja tompán, és színtelenül csengett a sötétben. Csak egy magasan a fejük fölött lévő nyíláson - egy másik járaton - keresztül szűrődött le ide valami kis fény.
A katakombák mélyén jártak, azoknak a sírkamráknak a közelében, amelyekben a kápolna alapítóinak a maradványai pihentek. Ezek a járatok már nagyon régen nem rendelkeztek semmiféle ürüggyel arra, hogy kapcsolatba kerüljenek az élőkkel.
- Ó, hála Istennek! A nagykövet megsérült, és azt hiszem, hogy elég komolyan. Nem mertem megmozdítani. Lezuhant a galériáról - mutatott Eva a beszűrődő fény forrására magasan a fejük fölött. - Elég sokáig tartott, amíg utat találtam ide le.
- Ostobaság volt egyedül idejönni - körözött óvatosan Sturbridge. - Bármi sarkallta is arra, hogy...
- A nagykövet ragaszkodott hozzá. Meg akarta vizsgálni a maradványokat - Aaron és Jacqueline maradványait - és attól tartok, hogy valahol rossz irányba fordultunk. Még az is lehet, hogy nem is csak egy helyen. Próbáltam segítséget hívni, de gondolom ilyen mélyen már nem működik a biztonsági rendszer.
- Okos! Folytassa!

- Aztán valami történt vele. Mintha megszállták volna. Egyfolytában valamiféle gyilkos kigőzölgésről locsogott, ami megüli a levegőt. Tudja, mit mondott nekem? Azt mondta, hogy az elmúlt két hétben egy halott férfi ágyában aludt, és most már meg van győződve róla, hogy ő volt a gyilkosa. Ezt mondta. Könyörögtem neki, hogy hagyja abba, és engedjen el. Megmondtam neki, hogy megrémít. De ő...
Eva közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, végül azonban dühösen megtörölte az arcát. A mozdulat közben hátracsúszott a köntösének az ujja, és felfedte a horzsolásokat és a zúzódásokat az alkarján.
- Eltaszította magától - fejezte be helyette Sturbridge.
- Igen. Nem! Nem úgy. Nem löktem le a... - nyelt nagyot Eva. - Kiszakítottam magam a kezéből, és elfutottam. A sötétben hallottam, hogy követ. Hallottam az elmozduló és lezuhanó csontok üres hangját, ahogy vadul nekicsapódtak a falaknak. De valahogy sikerült leráznom a sötétben. Találtam - vagyis inkább belebotlottam egy alkóvba, egy nagyobb méretű, és Istennek hála lakó nélküli beugróba. Bemásztam, és összekuporodtam. Szorosan behunytam a szeme, és reméltem, hogy ez az egész egyszerűen csak el fog múlni.
- Hallottam, amikor elbotorkált előttem. Éreztem, ahogy a nyomában megkavarodik az áporodott levegő. Az orromba hatolt az erőfeszítésének sós illata. És aztán eltűnt. Nem sokkal később - de még jóval az előtt, hogy meg mertem volna mozdulni - hallottam a zuhanás elnyújtott sikolyát, és a gyomorforgató becsapódás visszhangját.
- Nagyon meggyőző előadás. Engedje meg, hogy gratuláljak. Ó igen, milyen könnyű lenne elhinni a maga lenyűgöző történeteit.
Zavarodott kifejezés ült ki a novícia arcára, ami hamarosan átadta helyét a sértődésnek.
- De én nem értem. Miért mondana ilyen sértő dolgokat? Nézzem rám! - emelte vérfoltos arca mellé a kezeit, hogy láthatóvá váljanak a sérülései.
Sturbridge kimérten viszonozta a pillantását, aztán megrázta a fejét. A novícia közel állt a hisztériához.
- Nem hisz nekem. Akkor mit hisz? Hogy lecsalogattam ide, a meredély szélére, és aztán letaszítottam? Nézzem rám. Még az átkozott, magatehetetlen testet sem tudom megmozdítani. Komolyan azt hiszi, hogy képes lettem volna...
- Elég, Eva! Most már vége! Most már mindennek vége.
- Ó, Regentia! Akkor mégis csak hisz nekem. Ő majd igazolja a történetemet, abban biztos vagyok. Amikor újra önmaga lesz. Ugye elintézi, hogy elmondja Önnek?
- A nagykövet nem fog visszatérni onnan, ahová küldte.
Sturbridge hangjában megingathatatlan bizonyosság csengett.
Érezte az ereiben keringő jeges rémületet. Ösztönösen felismerte a mélységet, ahová bezárták a lelkét. Még ha maradt is az élőholt-létnek valami aprócska szikrája a nagykövet testében, az, akit Logos Etriusként ismertek, soha nem tér majd vissza, hogy megmelegedjen a fényében.
- Ebben téved, Regentia! Vissza fog térni! Mindannyian vissza fognak térni! Önnek ezt mindenkinél jobban kell tudni!

 

1999. szeptember 23., csütörtök, este 12:01
A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- A nagykövet nem tér vissza, Eva.
Sturbridge cipőjének orrával lágyan megbökte a tetemet, és a test egyetlen sóhaj kíséretében szürke hamu és elsárgult csontkupaccá omlott össze.
- Mint ahogy nem tér már vissza Aaron sem, vagy Jacqueline, vagy Foley.
Sturbridge rámeredt a védencére, mintha azt várná, hogy vitába mer-e szállni a kijelentésével.
- Ugye még mindig nem érti?
Eva hangjából inkább csodálkozás, mint megbánás csendült ki.
- Nagyon is jól értem. De nagyon lassan értettem meg, és ezért nagy árat kellett fizetnem. Hármat is elragadott az én kicsikéim közül. És talán még a kápolnámat is elrabolta volna tőlem. Visszaélt a bizalmammal. És most még azt a kevés életet is el akarja majd venni tőle, ami még megmaradt nekem.
- Van idelenn valami morbid humor a levegőben. A melankóliának, a bizalmatlanságnak, és az önsajnálatnak valami bűzös kipárolgása. Szinte érzem a leheletét, ahogy előtör az elhanyagolt kriptákból. Nagyon is igaza van, hogy nem enged ide másokat. De téved, ha azt hiszi, hogy tényleg holtan akarnám látni. Ön a régensem, a védelmezőm, a jóakaróm.
- Én nem tudom, hogy maga micsoda - felelte hűvös hangon Sturbridge. - Valaha azt hittem, hogy maga... egy nagyon különleges személy. De én csak egy ostoba vénasszony vagyok. Maga éppoly hétköznapi, mint maga a halál.
Eva úgy hőkölt hátra, mint akit megütöttek. Már készült volna visszavágni, amikor láthatóan lenyugodott.
- Ön ezt nem így gondolja. Tudom, hogy nem. Kivetkőzött önmagából. Ez a hely annyira... - rázkódott össze a novícia. - Jöjjön, menjünk innen!
- Nem megyünk sehová, amíg el nem magyarázott nekem mindent! Addig nem, amíg meg nem értem, hogy miért csinálja ezt!
- Én nem csinálok semmit. Mostanra már Önnek is be kellett látnia, hogy a személyét nem fenyegeti semmiféle veszély! Ha a gyilkos holtan akarta volna látni, akkor semmi szükség nem lett volna ilyesfajta ravaszkodásra. Foley még mindig a posztján lenne. Aaront előléptették volna, és csendben átvezénylik egy másik kápolnába. Jacqueline pedig, nos, Jacqueline nem igazán érdemelte ki bárkinek is a figyelmét ezen a házon kívül, nem igaz? Lássa be, Regentia, valaki fáradságot nem kímélve gondoskodott arról, hogy Ön megérkezzen ehhez a válaszúthoz.
- Maga halált hozott a házamba, és nem fogja a gyilkosságok felelősségét áthárítani énrám. Nem az én hibám, hogy ők már halottak. Most már ezt is tudom, bár erre is csak nagyon lassan döbbentem rá. Ereztem a kiontott vér súlyát a vállamon. Azok az álmatlanul átvirrasztott nappalok, amikor azon gondolkodtam, hogy volt-e bármi, amit másként csinálhattam volna - bármi, ami megmenthette volna őket. Nyugodt lehet, ezeket a napokat is felróják majd magának a végső elszámolásnál.
- Most már megrémít! Kérem, Regentia, menjünk már erről a helyről!
Sturbridge ügyet sem vetett rá.
- A vérük kicsorog az ujjaim között. Képtelen vagyok megtartani, és a vérük nem tapad a bőrömhöz. Természetesen voltak éjjelek, amikor kéjelegtem a kiontott vérben, és megpróbáltam lenyelni, és magamnak követelni. Ez az én házam, a pokolba is, és bármi történik is itt, az végeredményben az én tükörképem, a lényemnek valamiféle kivetülése. Ezalatt a fedél alatt minden az én - nyílt vagy hallgatólagos - beleegyezésemmel történik. Azt hittem, hogy felelős vagyok, hogy meggyilkolják Foley-t, és azzal, hogy nem sikerült megtalálnom a gyilkosát, én okoztam Aaron és Jacqueline halálát is.
- De hát ez megint teljes értelmetlenség! - ragadta meg Eva Sturbridge kezét. - Jöjjön, megkeressük Helénát! Ő tudni fogja, hogyan segítsen Önnek! Rendbe fog jönni!
Azonban Sturbridge nem hagyta magát elvonszolni.
- Nem, kikezdhetetlen volt a logika, aminek alapján elítéltem saját magam. Én vagyok a felelős mindenért, ami ezalatt a fedél alatt történik. Foley-t, Aaront és Jacqueine-t itt ölték meg, következésképpen én vagyok a felelős ezekért a gyilkosságokért. Q.E.D. [quod erat demonstrandum] Képtelen voltam kitörni ennek az átkozott szillogizmusnak a köréből. Legalábbis addig, amíg a tettestársa meg nem érkezett. Ez volt az első igazi hibája.
Eva elengedte Sturbridge kezét.
- A tettestársam?
Sturbridge türelmetlenül piszkálgatta a lábujjával a hamu- és csontkupacot.
- A maga módján a nagykövet emlékeztetett rá, hogy minden rang és cím ellenére nem én vagyok ennek a háznak az úrnője. A kápolna szerződését nem az én véremmel írták alá. Nincs itt semmi olyasmi, amit Bécs egyetlen éjszaka alatt el ne vehetne tőlem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok követni a gondolatmenetét. Azt akarja mondani, hogy azért lehetséges, hogy nem Ön a felelős a három halálesetért, mert rádöbbent, hogy nem Ön a felelős mindenért, ami itt történik. Így van?
- És ezért kezdtem keresni azt, aki valójában viseli a felelősséget. Itt ismét a nagykövet sietett a segítségemre. Csak akkor döbbentem rá, amikor beszéltem vele, hogy ő - és következésképpen Bécs is (mert hát ő valóban az volt, aminek mondta magát: egy szószóló, és semmi több) - Aaront hősnek tekinti. De vajon miért?
Eva szóra nyitotta a száját, de Sturbridge folytatta, mielőtt félbeszakíthatta volna.
- Tudtuk, hogy Aaron jutatta át az orgyilkost a kápolna védelmi rendszerén. A démonokról és a sátánizmusról szárnyra kapó rengeteg vad találgatás ellenére, aki valójában lesújtott a secundusra, nagyon is hétköznapi módon jutott be a kápolnába. Az Exeunt Tertiustól vezették be, és ott is távozott. Természetesen Aaron nem tudhatta, hogy az orgyilkos el fogja orozni az ő vérét is.
- És itt jön az érdekes rész! Aaront hősként ünnepelték, ahelyett, hogy árulónak bélyegezték volna. Ez nem illett a képbe. Errefelé csak egyetlen tettel érdemelhetett ki ekkora megtiszteltetést: ha szolgálat közben életét áldozza. Így hát elgondolkoztam.
- Soha nem tudtam teljesen elfogadni azt a gondolatot, hogy Aaront az árulás motiválta. Ez a feltevés nem állta meg a helyét, ha jobban belegondoltam. Még a legtapasztalatlanabb novícia is tudja, hogy a Piramis milyen gyorsan és könyörtelenül csap le a hűtlenség legkisebb jelére is. Aaron nem remélhette, hogy titokban marad a tette. Inkább valami másban bízott, amivel megúszhatja a cselekedetei következményét.
- Csak akkor döbbentem rá, hogy a „hős” a klánért adta az életét, amikor a nagykövettel beszéltem. A tette nem árulás volt, hanem éppen ellenkezőleg: engedelmesség. Talán gyors előmenetelt ígértek neki, és egy csak oda szóló jegyet, el ebből a háború tépázta házból. A felettesei bízták meg ezzel az igencsak veszélyes (és öngyilkos - bár erről ő akkor nem tudott) küldetéssel. A parancsot egyenesen a bécsi anyakápolna kapta.
Eva végre közbe tudott szólni.
- Most már végképp elveszítettem a fonalat. A találgatásai megválaszolnak egy kérdést, de mindjárt felvetnek két másikat. Miért akarta volna Bécs Foley halálát? És még ha meg is akartak volna szabadulni tőle, miért nem hívták vissza egyszerűen Bécsbe, ahol sokkal diszkrétebben is eltűntethették volna? Miért vontak be egy külső, és ezért megbízhatatlan orgyilkost, amikor egyszerűen megparancsolhatták volna Aaronnak, hogy végezzen a secundusszal? És hogyan remélhette Aaron, hogy...
- Ezek hamis kérdések. Maga már amúgy is ismeri a válaszokat. Vagy talán azt szeremé megtudni, hogy ismerem-e őket vagy sem? Nos, rendben. Gyanítom, hogy valójában nem akarta holtan látni Foley-t, hanem csak egy jó ürügyre volt szüksége, hogy közvetlenül is beleavatkozhasson a kápolna ügyeibe. Nem kellett komoly ellenállásra számítani puccsa során, miután két megoldatlan haláleset történt az épületben. És azzal, hogy beiktatott egy különleges legátust Bécsből - és ezzel megtörte a regionális parancsnoki láncolatot - sikerült volna teljesen megszabadulnia mindenféle ellenőrzéstől. Gyakorlatilag szabad kezet kapott volna a kápolna irányításában. Egyedül a tanácsnak tartozott volna felelősséggel.
- Nem tudom pontosan, hogy miért ennyire fontos magának a Five Boroughs, de gyanítom, hogy van valami köze a Sabbat háborúhoz. Maga nyilvánvalóan tapasztalt cselszövő. A belső körhöz tartozik, és pontosan tudja, hogyan használhatja ki a maga javára a rendszert. És nem riad vissza attól, hogy megszabaduljon mindenkitől, aki ellenszegül magának, túl közel kerül a machinációihoz, vagy egyszerűen csak túl kiszámíthatatlannak bizonyul. Ezen a ponton azt tartom legvalószínűbbnek, hogy maga egy feltörekvő rablóbáró, aki ki akarja fosztani a kápolna erő forrásait. A profil nagyon is ráillik magára, ha a részletek nem is stimmelnek teljesen. A forrásaink segítségével szándékozik visszaszerezni Washingtont? Vagy egyszerűen csak kiszipolyozza őket, amíg az ellenállás utolsó bástyája össze nem omlik itt New Yorkban?
Eva nyílt hitetlenkedéssel az arcán meredt rá. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy az úrnőjéért aggódjon vagy elrohanjon segítségért.
- Mi maga? - kérdezte Sturbridge, és a találgatásaival visszaért oda, ahonnan elindult.
Eva hosszú ideig hallgatott. Amikor végre megszólalt, a hangja lágy volt, és távoli.
- Jöjjön, és nézze meg a saját szemével!
És ezzel Eva megfordult, és elindult az ősi csontok között megbújó sötétség mélye felé. Egyszer sem fordult hátra, hogy megnézze, követik-e.

 

1999. szeptember 23., péntek, este 12:30
A Mauzóleum, Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

Sturbridge küszködve próbált talpon maradni a szétszórt maradványok és a többi ismeretlen eredetű törmelék között, amelyek a keskeny alagút padlóját borították. Volt itt valamiféle sötétség, ami szinte hozzátapadt ezekhez a mélyebben fekvő járatokhoz. Egy kicsinyes, bosszúálló sötétség, amely évekig ülte meg háborítatlanul ezt a mélységet. Féltékenyen őrizte a titkait. Láthatatlan lökésekkel próbálta visszafordítani.
A régens tovább botladozott Eva után. Többé már nem látta régi védencét, de ki tudta venni a hangján, ami fojtottan ostromolta a mindent átható sötétséget.
- Rablóbáró? Milyen romantikus! De biztosíthatom, hogy a valóság egyáltalán nem ennyire haszonleső! Azonban ígéretes az, hogy mennyire átlátja a politikai helyzetet. Más körülmények között további megfigyelésre is érdemes lenne!
Sturbridge nem volt meggyőződve róla, hogy kedvére való az, amire ez az utolsó szófordulat utalt. Úgy érezte, mintha ellenállhatatlan erő húzná egy spirál mentén a mélybe. Volt valami ezeknek a gyűrűknek az alján. Egy erő gyülekezett és örvénylett kitörni készülő viharként a mélyben. Sturbridge nekifeszült, és küszködve haladt előre. Lefelé.
- Gyanítom, hogy bizonyos értelemben igaza van. Szinte lehetetlen lett volna idehozni a „tettestársamat”, ha nincs egy botrány, amit meglovagolhat. Foley meggyilkolása volt az a botrány. Ő Önért halt meg, de ezt már elmondtam egyszer Önnek.
Sturbridge egyszer már hallotta ezt a mondatot. Valahol előtte a távolban pislákolva életre kelt egy lángocska.
- Ezt nem tudom elfogadni. Rendben van, nem szolgálta volna az érdekeit, ha visszahívják Bécsbe, és csendben eltűnik. Nincs botrány, nincs szükség ilyen drasztikus közbeavatkozásra így hát kapcsolatba lépett az Asszamitákkal, hogy végezzenek Foley-val. De miért pont Foley? És nekem kicsit nyersnek tűnik, hogy éppen az ősi ellenséghez ment. Ízléstelennek. Gondolom ez csak amolyan ráadás volt, ami csak tovább színesítette a már amúgy is összetett képet.
- Megint elsiklik a gyakorlatias megfontolások fölött. Nem hibázhattunk. Csakis a lehető legszakszerűbbet kereshettük meg, és bérelhettük fel. Csak nem gondolja, hogy ez volt az első eset, amikor a klánunk egy tagja üzletet kötött a pogányokkal?
Sturbridge megérkezett a halvány fénykör peremére. Ismét voltak kezei. Aztán már az izületeket is ki tudta venni azokon a kezeken. Végül pedig az elcsökevényesedett, használaton kívüli vénák vonalait. Persze a testében még mindig volt vér, de többé már nem a hagyományos utakon haladt, amelyeket Isten és a természet tervezett számára. Hamis képet mutatott ezeknek a vonalaknak a hálózata. Mintha még mindig lenne benne élet.
Nem tudta visszatartani a keserűséget, ami beleszivárgott a szavaiba.
- Akkor Aaron csak öntudatlan kapcsolat, egy bekalkulált veszteség volt? A kettesszámú áldozat?
- Kedvelte őt? Készületlenül érte a kérdés.
- A pokolba is, mindannyiukat kedveltem!
Sturbridge kilépett az alacsony alagútból, és teljes magasságában kihúzta magát. Fekete, mint egy holló, és egyenes, mint a cövek.
- Talán maga nem tudja, milyen érzés, ha felelősséggel tartozik...
És ekkor először tudatosult benne igazán a környezete, és az üres járatokban visszhangzó szavai elhaltak - a kápolna saját elcsökevényesedett, használaton kívüli vénáiban sodródva.
- Azt hiszem, nekem is vannak futó tapasztalataim a parancsnoki poszttal járó felelősséggel kapcsolatban. De kérem, folytassa csak a magyarázatát Foley haláláról, és arról, hogyan kerülte meg Aaron a kápolna védelmi rendszerét!
Sturbridge hitetlenkedve pislogott a hatalmas, durván faragott barlangra. Nem akart hinni a szemének. Soha nem hitte volna, hogy egy ilyen hatalmas tér rejtőzik a kápolna zsúfolt épülete alatt. A fény, amit Eva a magasba tartott, törékenynek és elveszettnek tűnt roppant ürességben. Egyetlen pislákoló csillag az egész éjszakai égbolton.
- Csak a biztonsági rendszerek nagy részét kerülte meg - felelte lehalkított hangon. - Át tudott siklani a kápolna védelmén. Képes volt hatástalanítani bármelyik zavaró mechanikus rendszert, de nem kapcsolhatta ki az emberi tényezőt - a biztonsági csapatot, Helénát...
- És Önt. Igen, nagyon is igaz. De az őrök nem vettek észre semmi különöset azon az éjszakán. Vagyis csak akkor, amikor már túl késő volt. Én Ön is mással volt elfoglalva...
Sturbridge pontosan a tudatában volt annak, hogy megérkezett a szélcsendes övezetbe, a lefelé vezető spirál kellős közepére. Érezte a feje fölé tornyosuló hegyek súlyát.
- Igen, egy ostoba mesemondóval vívtam szópárbajt. El is felejtettem, hogy maga kevert bele engem abba a kis szóváltásba. Szembetűnő volt, ahogy információkat próbál szerezni rólam, a múltamról - és rávette Talbottot, hogy elmeséljen egy történetet, amiről ő maga is tudta, hogy nem lenne szabad akkora nyilvánosság előtt előadni. És miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáltam Talbott terjengős történeteinek és vad szépítgetéseinek az élét elvenni, addig Foley odalenn haldoklott.
- Igen. - A hang szinte dorombolt elégedettségében. - Nem egészen olyan, mintha piszmogna, miközben Róma lángokban áll, de azért közel jár az igazsághoz.
Sturbridge elhessegette magától a nyugtalanító gondolatokat a feje fölötti gránit- és mészkőtonnákról, és kihívóan beljebb nyomult a barlangba, egyenesen arra, amerről a vádak érkeztek. A sötétség mintha akadályozni próbálta volna minden egyes lépését.
- Egyszer sikerült meglepnie! De nem hagyhattam, hogy még egyszer túljárjanak az eszemen! Ezt magának is tudnia kellett!
Így hát kivárta, amíg elmegyek a tanácsülésre Baltimoreba, és eltűnök láb alól, mielőtt másodszor is lecsapott volna.
- Nem a véletlen műve, hogy Önt elküldték a tanácsülésre. Azonban nem állt szándékunkban „másodszor is lecsapni” - feltételezem, hogy Jacqueline eltávolítására céloz - legalábbis addig nem, amíg nem vált kiszámíthatatlanná.
Eva szavai most már lomhán értek el Sturbridge füléhez, mintha a sötétség, amelyben előreküzdötték magukat, több lenne egyszerű levegőnél. Máris percek teltek el, mire a szótagok átküzdötték magukat a közöttük lévő távolságon. Azonban Sturbridge nem hagyhatta szó nélkül ezt a rettenetes állítást. Tudta, hogy elő kell állnia valamiféle válasszal, különben minden elveszett. Végeredményben azonban nem az a szükség hajtotta, hogy szót emeljen Jacqueline halálának igazságtalansága ellen. Nem a késztetés, hogy elítélje a történtek nemtörődöm brutalitását. Még csak nem is a reflex, hogy megvédje magát, és megmagyarázza a kudarcát. Nem, Sturbridge ennél sokkal szerényebb és kevésbé nemes okból érezte úgy, hogy erre válaszolnia kell. A válasz volt az egyetlen mód arra, hogy ne csússzon ki a kezéből a két ellenfél között szavakból kifeszített sikamlós életvonal. Mindössze ez a kötelék akadályozta meg, hogy elszigetelődjenek. Hogy eltévedjenek, és elsodorja őket az egyre duzzadó sötétség.
- Legyen átkozott! A pokolba magával! - Sturbridge hangja remegett. - Kiszámíthatatlan? Véletlen tényező? Ő egy személy volt. Egy novícia a saját rendjéből. Egy nővér. Egy gyermek. Mi nem faljuk fel a gyermekeinket. Ez egyike azon kevés pontoknak, ahol Isten, ember és a Piramis törvényei megegyeznek. Mindegyiküknek van egy külön, sötét verme az olyan szörnyetegeknek, mint maga.
- Mit tett maga ellen Jacqueline? Mit tehetett egyáltalán? Rajtakapta, hogy Foley dolgai között kutat. Észrevett valamit - vádolta Sturbridge.
- Éppen ellenkezőleg. - Eva hangja higgadt maradt. - Én voltam az, aki megleptem őt. Azt hiszem, hogy egy kis magánnyomozásba kezdett - és természetesen közben eltávolította az önmagára nézve terhelő bizonyítékokat. De erre számítottunk.
- Talán egy kicsit ironikus is ez az egész - vált elgondolkodóvá a hangja. - Azt hiszem, hogy éppen Jacqueline volt az egyedüli a secundus leendő gyilkosai közül, aki valóban rosszat akart neki. Hiszen az a férfi túlságosan is népszerűtlen volt ahhoz, hogy végül egy ennyire személytelen okból végezzenek vele, nem gondolja?
Sturbridge a karjait összefonva lassan csökkentette a köztük lévő távolságot.
Eva ügyet sem vetett a küszködésére.
- Jacqueline halála már egészen más lapra tartozik. Esetlen erőfeszítéseinek hála belebotlott néhány következetlenségbe a történetben, amivel el akartuk fedni Foley meggyilkolását. Túl sokat tudott a rituáléról, az előkészületekről, Foley elfogultságáról...
Sturbridge érezte, hogy a sötétség úgy törik meg körülötte, mint egy hullám. Nekifeszült az életvonalnak, és majdnem kicsúszott a kezéből. Valahogy mégis meglelte a hangját.
- Jacqueline jött rá, hogy a védő rajzolatokat eltörölték, hogy Foley jegyzeteit eltűntették, és hogy maga túlságosan is sokat tudott a secundus titkáról - a „szeméről”, a kincses ládikájáról. Rá jött, hogy nem ő az egyetlen, aki meghamisította a bizonyítékokat.
Eva vállat vont, és folytatta az előkészületeket.
- Csak arra vártam, hogy megpróbálja. Láthatóan nyugtalan volt, és már az első kihallgatás óta gyanúsan viselkedett. Valójában már csak türelmesen ki kellett várni, amíg elég bátorságot összegyűjt, és saját maga dugja hurokba a fejét.
Sturbridge behunyta a szemét, annyira bántotta a bűnök érzéketlen felsorolása. Kitartóan küzdötte magát előre, és magában számolta a lépéseket, amelyek elválasztották a megtorlástól.
- Amire azonban nem számítottam - lüktetett végig Eva hangja a köldökzsinóron - az a teljes értékű transzlokáció volt, amivel Jacqueline bejutott Foley lakrészébe. Micsoda váratlan ígéret, micsoda elvesztegetett potenciál! Manapság oly kevés novíciában van meg a szükséges körültekintés, ami gondoskodhatna arról, hogy a tehetségüknek alkalma legyen kiteljesedni. Ez egyike azoknak a jeleknek, amelyek a rendünk hanyatlására utalnak. Attól tartok, hogy számunkra már közel vannak a Végső Éjszakák, Aisling!
Sturbridge hátrahőkölt a neve - és a novícia bizalmaskodása - hallatán. Ez még kevésbé veszedelmes körülmények között is fenyegető lett volna.
- Jacqueline legalább nem akarta mindenáron siettetni ezt a hanyatlást a lemorzsolódás nyers erejének segítségével. Maga is tudja, hogy megkapja majd a tetteivel kiérdemelt jutalmat! Ahogy Aaron is megkapta, testvérgyilkos!
Az elsziszegett átok hallatán Eva, kezében a krétával, megtorpant.
- Mi testvérgyilkos faj vagyunk, Aisling. Az alapítónk volt az első a testvérgyilkosok hosszú és előkelő sorában. Ő, nem a vén szörnyeteg, aki rémálmok rabságában sínylődik a bécsi anyakápolna alatt, hanem az Első Atya. Ő volt az első gyilkos, és ő tessékelte át a küszöbön a Halált ebbe a világba. Ezt a súlyos felelősséget kell hordoznunk minden egyes éjszaka.
Sturbridge meglehetősen közelről ismerte a Halált. Már a név puszta említése is nem kívánt gondolatok egész sorát indította el benne - a saját, és a lánya, Maeve halálával kapcsolatos gondolatokat. Nem is annyira hallotta, mint inkább érezte Eva szavait. A rezgés a szellem-vénán, a közöttük feszülő életzsinóron keresztül jutott el hozzá. Eva láthatóan elégedett volt önmagával, és egy színpadias mozdulattal elhelyezte az utolsó vonást is a diagramma hermeticán.
- Ugyan már, Aisling. Mit számít egy novícia bukása ehhez a méltóságteljes feladathoz képest? Tudja-e, hogy minden türelmes várakozásom ellenére Jacqueline-nak majdnem sikerült kereket oldania? Váratlan fordulat volt az egyébként Ynnis mestertől lopott transzlokációs rituálé alkalmazása. De végül azt hiszem még ezt is sikerült a javunkra fordítani. Mivel meglehetősen kellemetlen körülmények között bukkantam rá, sikerült belekényszerítenem egy titkos találkozóba - kettesben, egy félreeső helyen. Lényegében megengedtem Jacqueline-nak, hogy megválassza a halála helyét és idejét. Sokan vannak, akik irigyelnék tőle ezt az ajándékot.
Sturbridge küszködve próbálta kivenni a halvány fényt, és megbecsülni a távolságát. Enyhén imbolygott, mintha egy nyílt tengeren járó hajó előárbocára akasztották volna. Most még távolibbnak tűnt, mint amikor elindult. Ha valaki más lett volna a helyében, akkor ez talán okot adott volna neki a kétségbeesésre, de Sturbridge kimérten megvetette a lábát, nekifeszült az örvénylő sötétségnek, és lazított a szorításon, amivel az életvonalat tartotta.
A fény vadul lengedezett - egyik pillanatban a feje fölött, aztán máris a háta mögött. Sturbridge botladozva haladt a sötétben. Eva hangja még mindig ott volt, mint valami horgony a tomboló viharban, ha Sturbridge netalán úgy döntene, hogy kinyújtja utána a kezét. A szavak elsuhantak mellette, és alig jutottak el a tudatáig.
- Éppen az ő vad meséi Ynnis mesterről és a transzlokációs rituáléról adták az ötletet, hogy miként szabadulhatnék meg ettől a bosszantó novíciától. Nem hinném, hogy akár még az utolsó pillanatban is rádöbbent volna. Még akkor sem, amikor kinyújtotta a kezét a mosogató fölötti konyhaszekrény felé, aminek látszólag magától kinyílt az ajtaja. Még akkor sem, amikor megvillant előtte a fém, és megérezte a forró csókját a torkán. Ó igen, ott kellett volna lennie. Az arckifejezése még akkor is gondtalanvolt, amikor a feje belecsobbant a mosogatóba, és elsüllyedt a zavaros vízben.
Sturbridge össze-vissza buckázott az árban, ami ledöntötte a lábáról, és ide-oda dobálta. A tüdeje megtelt a fekete vízzel.
- Mintha kedvét lelné a nemtörődöm kegyetlenségben - sikerült kinyögnie (vagy talán csak úgy képzelte, hogy sikerült). - Mondja csak, a nagykövet meggondolta magát, vagy azzal fenyegette, hogy elárulja.
- Labilissá vált - legyintett Eva szórakozottan a kérdésre. - A mélység szélén imbolygott, és túl sokáig nézett a sötétségbe. A hasznossága többé már nem ellensúlyozta a bizonytalanságot, amit bevezetett az egyenletbe.
Sturbridge érezte, ahogy a hullámok számító közönyösséggel összecsapnak fölötte.
A fény elhalványult, és ő lassan rádöbbent a körülötte vonagló árnyékok jelenlétére. A tengerben csak úgy nyüzsögtek a vergődő, küszködő alakok. Több száz fuldokló test kapaszkodott lázasan a felszín felé. Belekapaszkodtak a kék, püffedt végtagjai azoknak, akik már feladták a harcot, és lehúzták magukkal a mélybe.
Hiába próbálta nem felismerni az ismerős arcokat a vízbefúltak tömegében - a szemrehányó, eltorzult, víztől kikezdett arcokat. Pontosan tudta, hol kell majd szembenéznie azzal az eggyel, akivel nem tudott szembenézni. Érezte a jelenlétét a háta mögött, mint egy lyukas fog hasogató fájdalmát.
Mégsem bírta megállni, hogy ne pördüljön meg, és ne próbáljon akár csak egyetlen pillantást vetni a távolodó alakra a testek tömegében. Egy pillanatra mintha meglátta volna a kislányosan szögletes alakot, a túl hosszú végtagokat, hollófekete fürtöket.
Sturbridge rángatózva próbálta kiszabadítani magát a testek közül, hogy a menekülő alak nyomába eredhessen, de egy duzzadt, csillogó és csészealjszerűen kerek szemű tetem közéjük állt, és kellemetlenül közel tolakodott hozzá. Lágyan, céltalanul ingadozott, és a haja lebegett az áramlásban. Klinikai, szinte derűs tárgyilagossággal tanulmányozta őt. A vastag, virsliszerű ujjak kísérletezően tapogatták és fogdosták. Sturbridge nekirontott a tetemnek, és megpróbálta elmozdítani, ám a rongyokba és hínárba burkolózó hulla átölelte, az oldalához szorította kapálózó végtagjait, és a páros bukfencezni kezdett.
Ilyen közelségből volt valami ismerős a Vízbefúlt Emberben. Egészen közel hajolt hozzá, mint egy szerető, aki egy sötét titkot akar megosztani vele. A jéghideg ajkak szinte égették a fülét.
„Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.”
A gondolatai egy pillanatra pislákolva elhalványultak, de aztán megújult tűzzel lángoltak fel újra. Sturbridge a meglepett Fényhozó ellen fordította a minden melegséget nélkülöző csókot, aztán diadalmas károgással a felszín felé rúgta magát.
A tapogatózó kezek lefoszlottak róla, miután rájött, hogy azok is olyanok, mint maga a tenger. És a tenger olyan, mint a mindent átható sötétség. És a sötétség olyan, mint egy hegy súlya. Ezek nem külső fenyegetések voltak, csak az igazi - a belső - fenyegetések árnyai. Eva ügyesen helyezte el a csapdáit. Ó, ő valóban ismerte a parancsnokok felelősségét. Megragadta Sturbridge kétségeit, és elővonszolta a régensség súlyát - a kudarcát, mert nem sikerük átvezetni a novíciáit a veszélyek között -, aztán az egészet a fejére omlasztotta, mint valami hegyet.
Felnyitotta a zsilipet Sturbridge tudatlansága előtt - mivel képtelen volt felderíteni a gyilkosságokat, amelyek azzal fenyegettek, hogy darabokra tépik a kápolnáját - és hajszál híján sikerült őt belefojtania a mindent átható sötétség tengerébe.
A bizalommal - sőt, talán valódi ragaszkodással, bármilyen szörnyűséges legyen is az ő fajtájuk körében - felé nyújtott kezet átváltoztatta a vízbefúltak püffedt, markolászó kezeivé.
És hajszál híján sikerrel járt.
Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.
Sturbridge úgy tört elő a fekete vízből, mint egy kő, ami megmagyarázhatatlan módon kiesett a kútból.
A sötétségbe burkolózó hatalmas barlang helyett egy használaton kívüli kriptában találta magát valahol a kápolna alatti járatok mélyén. Eva ott várt rá.
- Reménykedtem benne, hogy átjut - mosolygott a régensre. - De olyan sokáig tartott, hogy már azt hittem, hogy elő kell vennem a tartalék tervet. Nem számít, befejeztem minden előkészületet. Már csak az van hátra, hogy kimondja a szavakat.
Sturbridge lehajtotta a fejét, és elindult ifjú védence felé. A vitriol patakokban folyt le róla, mint a víz. Eva figyelmeztetően feltartotta a kezét.
- Csak óvatosan, kérem! Nem javaslom, hogy megtörje a diagramma vonalait! A védelmet úgy építettem fel, hogy nem igazán Önre, hanem azokra gondoltam, akik majd Önt követik. Nem számítottam rá, hogy ilyen kerülő úton jön el hozzám. Sokkal hatékonyabb lett volna megkeresni az utat a kripták között, ahogy bárki más tenné az Ön helyében. Néha igazán idegesítő tud lenni.
- Azonban mivel a Kúton keresztül jött, ezért Önt is ugyanazok a tilalmak kötik, mint azokat, akik majd Ön után jönnek. És most, ha lenne olyan kedves, és egyszerűen elmondaná az Önre bízott szavakat...
Sturbridge ügyet sem vetett a követelésre, de a rituális védelem előtt megtorpant. A higgadtság repedésein tomboló harag szivárgott elő. Évára meredt, és csak néhány hüvelyknyi durva krétavonal választotta el egymástól a két ellenfelet.
- Valóban annyira vakmerő, hogy követelőzzön? Ne ringassa magát hiú ábrándokba, gyermekem! Abból, amit rám bízott - a kiszámított csalárdságaiból, a tettetett könyörületéből, a közönyös árulásaiból - semmit sem szeretne most visszakapni.
- Nincs egyetlen szó sem abból, ami köztünk elhangzott, ami bármit is számítana. - Eva lassan, kimérten beszélt, mintha egy különösen lassú felfogású gyerekhez intézné a szavait. - Azok csak a sír üres kipárolgásai. A szél mormolása két kihantolt koponyában.
- Nem, a szavakat, amikre most szükségem van, még jóval azelőtt bízták Önre, hogy mi találkoztunk volna. A Tűz és a Vér szavai. Ideje szabadjára engedni azt, amit megkötöztek. Ideje véget vetni a rémálomnak.
Örvénylő érzés tört rá Sturbridge-re. A szemei nem voltak hajlandóak fókuszálni. Szellemszerű képek villantak fel a látómezeje szélén. A hallóküszöb határán reménytelenül összekavarodott a monoton mormolás az ősi verssorokkal és dalfoszlányokkal. Mintha két egymással versengő világ küzdött volna azért, hogy magára vonja a figyelmét.
- A Tűz és a Vér szavait! - követelte ismét Eva.
Sturbridge elhátrált tőle. Ahogy hátrafelé tántorgott, hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami hatalmas ágaskodna fel a háta mögött. A Kút felé pördült.
A csendes vizekben valami sötét tépelődött - egy ősi, csillapíthatatlan éhség, ami nem hagyta, hogy beszorítsák a mauzóleum szűkös belsejébe. A feje és a vállai a közbeeső falakra és mennyezetre ügyet sem vetve a kripták fölé magasodtak.
Sturbridge a másodperc törtrészére megpillantott egy durván faragott bálványt. A lába hideg, sötét kövét simára csiszolta az évszázadok során a vér.
„Máris túl sok volt a vér” - gondolta hangosan, bár nem tudta, honnan származnak a szavak, vagy hogy valahol valaki kiejtette-e már őket valaha réges-régen. „Az elsőszülött vére. Ismerlek téged, Cromm Cruaich. Te voltál az ő Molochjuk, az ő Testvérgyilkosuk, egy régi rend rémálma. Akit Isten Megtagadott, és elűzött a föld sötét zugába, ahol menedékre lelhettél az életadó fény elől. Évszázadokig szomorkodhattál az árnyékban az időt a sötét kutadba ömlő vérrel mérve.”
Valahol alattuk a Sárkány mocorogni kezdett.
Sturbridge megpróbálta visszaszorítani a mítoszok hirtelen orvtámadását. Próbált ragaszkodni a tényekhez. El tudta képzelni, hogy a Kút csak egy feldúlt kripta üres és száraz héja volt. Képes volt úgy tenni, mintha a Púpos istenkáromló ábrázata egyszerűen csak a fáklyák árnyékának játéka lenne a sírok durván faragott kőfalain.
Behunyta a szemét, és makacsul ragaszkodott ehhez a képhez.
- Akkor hát erről szólt az egész, nem igaz? Az egész a Gyermekekről szólt. Az összes hazugság, az árulások és a gyilkosságok. Soha nem volt itt szó a meggyötört novíciák bosszújáról, vagy a leendő segédek ambícióiról. Nem volt itt semmiféle intrika, vagy sátánizmus, orgyilkosság vagy politikai manőverezés. Még csak nem is valami bécsi manipuláció, vagy az átkozott Sabbat háború. Mindez a Gyermekekről szólt.
- Csak ki kell mondania a szavakat - unszolta hízelegve Eva. - Ön előszólíthatja őket, és ők felelnek a hívására. A számításaim pontosak, ezen a ponton nem tévedhetek. A Gyermekek meghallják a hívását, és nem utasítják Önt vissza. És akkor mindez - a széles mozdulat talán a jelenlegi helyzetükre utalt, talán magára a kápolnára, talán a kripták gondosan elrendezett soraira - a halott Tremerekre, a történelmükre, a küszködéseik összességére. - És akkor mindez nem számít majd többé! Végre megszabadulunk a rémálmunktól! Mondja ki a szavakat, Aisling!
Sturbridge hangja először halk és bizonytalan volt, de minden egyes szótaggal egyre magabiztosabbá vált.
- Logos Etrius - sorolta. - Jacqueline, Aaron, Foley...
- Nem, maga őrült! Mindent le fog rombolni...
- A Gyermekek magát vádolják, Eva, nem a megváltását. Hát nem hallja a hangjukat? A maga véréért őrjöngenék - dübörgött Sturbridge saját hangja a kriptákban. Az ősi falak az ő hatalmát visszhangozták. - Mint ennek a háznak a régense úgy ítélem, hogy a vérét megbélyegezte a testvérgyilkosság lemoshatatlan bűne - és ezáltal szabad prédává vált. Isten legyen irgalmas az elevenekhez és a holtakhoz!
Eva hátrahőkölt, mintha megütötték volna. Sturbridge ösztönösen felé nyújtotta a kezét, és éppoly gyorsan levetette a bírói talárt, mint ahogy felöltötte. A szemeibe az elhatározás mellé, hogy igazságot szolgáltasson, utat talált az aggodalom az ifjú védence iránt.
- Gyere, Eva, ideje hazatérni! A rémálom számodra véget ért!
Sturbridge esetlenül kinyújtotta a karját, és a kezei pontosan a krétával felrajzolt vonalak előtt torpantak meg habozva.
Eva felkapta a központi oltár fölött lustán hintázó füstölőt, és mint valami sötét angyal, egyre erősödő, dühös üvöltéssel, háromszor széles ívben megforgatta a feje fölött. A lánc végül kicsúszott a keze közül, és a földre, a sötét kút kellős közepére hajította a lángoló üstököst. A víz válaszul számtalan hang kórusával felbolydult. A kiáltás fölött villámok táncoltak, és alatta rengett a föld.
Sturbridge rettegve nézte végig, ahogy a hétköznapi dolgokat összpontosító gondosan felépített figyelme semmivé foszlik. A kútból felbugyogó kavargó fényben máris ki tudta venni a Púpos ismerős, lassan alakot öltő arcát. A bálvány ébenfekete teste az üvöltő lángok ritmusára vonaglott. Végre észrevette, hogy a szobrot nem egyetlen fényesre csiszolt kőtömbből faragták ki, mint ahogy először képzelte, hanem tucatnyi alacsonyabb rendű lényből épült fel - kicsavart testük megfagyott az időben, és örökre megőrizte a rémületet, a vereséget és a kétségbeesést. A vonásaik durvák, állatiasak voltak. A tátongó sebekből még mindig szivárgott a vér. A kripta padlóján szétszórt öreg csontok megcsörrentek az egymáshoz súrlódó összetört testek nyögéseitől.
Sturbridge elhátrált a százkezű lénytől, próbálta elkerülni az egyszemű pillantást. Erezte, ahogy ránehezedik a rémület jeges súlya. Próbált menekülni, de rá kellett jönnie, hogy hátulról visszahúzzák. Esetlen, püffedt ujjak kapaszkodtak a köntösébe. A lába fröcskölve és csúszkálva küzdött, míg végül kiszabadult a Vízbefúlt Ember markából. A Kút kiokádta magából az övéit.
- Mondja ki a szavakat, Aisling!
Sturbridge megpróbált a hang forrása felé fordulni, de rá kellett döbbennie, hogy a helyszín ismét megváltozott. Elveszett a mészkő tájban - a csordogáló víz által évszázadok alatt kivájt óriási barlangban. A barlang a szétszórt sztalaktitok és sztalagmitok temetője volt, és úgy tátongott, mint egy törött fogakkal zsúfolt száj.
Itt erősebbek voltak a nyögések, amelyek visszhangot vertek és szinte megsokszorozódtak. Sturbridge próbált visszahúzódni a lármától, próbált befelé fordulni, de az éles sivítás átdöfte a védelmét - betört a szentélyébe, és ismét kivonszolta őt.
Érezte, ahogy a testét a barlang közepe, és az ott terpeszkedő szentségtörő szobor felé vonszolják. Ezt a szobrot alkotta Leopold, döbbent rá egyre erősödő rettegéssel. A mesterműve. Ez volt az ő élet-utánzata.
Ezt látta Foley pont mielőtt... - döbbent rá a régens.
A szeme nem talált fogódzót a lemészárolt Gangrelek egymásba gabalyodó maradványain, és a pillantása értetlenül vándorolt a kifacsart és összetört testek vonalain. Az elméje mintha képtelen lett volna egyszerre befogadni az egészet. Az egyik testet minden átmenet nélkül követte a másik, és mindenféle megkülönböztetés elhomályosult a hús tökéletes összeolvadásában. Egy test. Egy vér.
Sturbridge felismerte, hogy a szobor nem is annyira a holtaknak állított emlékmű, mint inkább vádirat azok ellen, akik még mindig az élők között időztek.
- Kiszabadíthatja őket, Aisling!
A hang tucatnyi különböző torokból sikított egyszerre, mintha az egész szobor csak egy borzalmas orgona lenne, amin Eva játszat.
- El tudja törölni ezt az atrocitást. Véget vethet a rémálmuknak.
- Hagyja abba! Miért csinálja ezt?
- Gondoljon a Gyermekekre, Aisling - mondta, aztán a hangja sokkal fenyegetőbb árnyalatot öltött. - Gondoljon a saját gyermekére. Gondoljon Maevére.
A helyszín megint változott, és hirtelen egy sötét kút peremén találta magát. Vadul hadonászott a kezeivel, és csak hajszál híján sikerült megőriznie az egyensúlyát a síkos köveken. A víz már átbukott a keserű edény szélén, a lábait csapkodta és átitatta a köpenye szegélyét.
Nem Sturbridge, hanem egy gyermek sikolya bukott alá a sötétségbe. Egy kicsi, rémült gyermek sikolya.
A régens előre lendült, bár tudta, hogy már elkésett. Évekkel elkésett. Messzire kihajolt a mélység fölé, és kétségbeesetten markolta meg az ürességet. Arcát a nedves kövekhez szorította, és erősen lehunyta a szemeit. Képtelen volt rábírni magát, hogy a perem fölött lenézzen a sötétbe. Nem tudott az arcokra nézni, amelyekről tudta, hogy ott várnának rá. Magába roskadt.
- Nem - a hangja rekedt suttogás volt csupán, amiből hiányzott minden meggyőződés. - Ö... ők elmentek, elvesztek. Réges-régen elveszítettük őket.
- Hívja őt, Aisling. El fog jönni. Haza akar térni. Csupán eltévedtek, ennyi az egész. Most már készen állnak rá, hogy hazatérjenek.
- Maeve? - formálták Sturbridge ajkai a szót, de a torkából csak egy zavarodott állatias hang tört elő.
- Ez az! Most hangosabban, hogy meghallja! Hogyan követhetné a hangját, ha nem is hallja? Mikor látta őt utoljára, Aisling? Mikor volt a napja, hogy elveszett?
- Éjjel veszett el - felelte Sturbridge tompán. Láthatóan elmerült az emlékekben, és nem is érzékelte a környezetét. - Éjjel. Eltévedt a sötétben. Szólongattam őt. Mondtam neki, hogy jöjjön vissza. Könyörögtem neki.
- De ő nem figyelt oda - segítette ki Eva. - Bárcsak lett volna valami. Valami, amit mondhatott volna.
- Az én csodálatos gyermekem - rogyott a földre Sturbridge. A térdét a melléhez húzta, és átfonta a karjaival. Ügyet sem vetett az egyre emelkedő vízre. - Az én mágikus gyermekem. Túl késő. Már elkéstem. Megpróbáltam követni őt.
- Hát persze, hogy megpróbálta! Nem tudhatta, hogy elment! De még mindig van idő! Hívja őt, Aisling! Hívja, és vissza fog jönni!
Sturbridge lassan hintázott előre-hátra, és halkan nyöszörgött. A fülei akaratlanul is erőlködve próbáltak kivenni egy hangot a távolban, egy elveszett sikolyt, egy ismerős szükséget.
- Maeve. - Inkább zokogás volt ez, mint hívó szó. - Ha tudtam volna! Bárcsak tudtam volna! Ő már nem fog visszajönni. Most nem. Tudja, mit tettem. Hogy mivé lettem.
- De honnan tudhatta volna? - unszolta hízelegve Eva. - Meg fogja érteni. Vissza fog jönni! Ön az anyja, és ő szereti Önt.
- Soha nem mondtam meg neki - állt bizonytalanul talpra a vizes köntösének súlyával küszködve Sturbridge. Eva felé fordult, és a szájából úgy áradtak a szavak, mint a köntöséből a felszívott víz. - De úgy gondoltam, hogy minden rendben lesz. Azt hittem, hogy végül minden jóra fordul. Mint Ábrahámmal és Izsákkal a Bibliá-ban. Ábrahám sem mondta el soha Izsáknak, mégis tudta. Soha nem ült le a fiúval, hogy elmagyarázza, mi az, amit meg kell tennie. Hogyan is lehetne elmagyarázni az ilyesmit? Csak ezt olvastam azokon az utolsó éjszakákon. Legalább tucatszor elolvastam azt a történetet.
- Akkor tudta, hogy ő meg fog halni?
- Nem. - Sturbridge hangja élesen, védekezőn csattant. - Tudtam, hogy én meg fogok halni. Ez az ára annak, hogy bebocsáttatást nyerjünk ennek a háznak a titkaiba. Az Alapító és a Hetek áldozatának távoli visszhangja. Ez a mi egyezségünk az Ördöggel, a szerződés, amit vérrel írunk alá. Hogy átváltozzunk, hogy meghaljunk, és újra feltámadjunk... De nem tudtam, hogy amikor meghalok... azt hittem, hogy ő... - Sturbridge nem tudta folytatni, mert a szavak feltorlódtak a torkában. Eva vádjai célba találtak. A durva nyíl belefúródott a húsába, elfordult, és beletörött a sebbe.
Tudtam, hogy meg fog halni.
Sötét szárnyak suhogtak Sturbridge arca előtt: a Halálnak, kitartó udvarlójának első cirógatása. Kegyetlen karmok tépték szét a gondosan megalkotott magyarázatait. Megpróbálta kivédeni őket - a záporozó csapásokat, amelyek nem vágtak, nem is zúztak, hanem mintha meg akarták volna fojtani. A dögevő madarak sikolyaitól csengett a füle.
Nem! Nem öltem meg! Én nem vagyok testvérgyilkos! Mi nem faljuk fel az ifjakat!
Valószínűleg hangosan is kimondta a szavakat. Eva nyugtató hangokat hallatva közelebb lépett hozzá.
- Csitt-csitt! Csak nyugodtan! Minden rendben van! De csak egyetlen módon tudhatja meg, hogy ő megérti-e Önt, hogy megbocsát-e. Ki kell mondania a szavakat! Ki kell nyitnia a Kutat! Vissza kell hívja őt! Most már nem fordulhat vissza, amikor tud ja, hogy ilyen közel van hozzá! Hogyan élhetne tovább, ha legalább nem nyújtja ki felé a kezét, ha meg sem próbálja?
Sturbridge kétrét görnyedt az oldalát felhasító seb miatt. A név lassan, és mély hangon tört elő belőle, mint a föld mélyének mordulása.
- Maeve... Gyermekem. Én gyönyörű kicsi lányom.
Vonakodva lemerült a tiltott helyre, lényének központi magjába - a sötét kútba, ahová gondosan elsüllyesztett mindent, amivel képtelen lett volna szembenézni az ébrenlét óráiban. Zavarodottan lebegett az ismeretlen vizekben, és kétségbeesetten szólongatta a lányát. Szemeivel egy gyermek megnyugtató arca után kutatott, de a szeszélyes és bosszúszomjas emlék minduntalan kicsúszott a kezéből.
Itt kell lennie. Nem menekülhetett el előlem. Olyan gondosan ügyeltem rá, hogy itt tartsam őt, a biztonságban.
A sötét vízben egy arc lebegett felé. A megkönnyebbülés és a bánat hullámokban csapott át Sturbridge-en, ahogy lassan kirajzolódott előtte az első ismerős vonás - a hullámzó, hollófekete hajkoszorú. A esetlen kislányos alak, ami egy pillanattal később vált kivehetővé, egyáltalán nem hasonlított a vízbefúltak püffedt, kék testére. Vibráló volt, és egyenes, mint a cövek. A lány rezzenéstelen pillantással állta Sturbridge esdeklő tekintetét. A nő látta, hogy a lány egyik szeme tejfehér volt a varázslatos látás miatt.
A régens első lelkesedése elhalt. A lány vonásaival valami nem volt rendjén. Az arc tisztábban kirajzolódott, ahogy a lány közeledett, és Sturbridge úgy itta magába a vonásait, mint egy tenyérjós, aki jelentést, és megértést keres.
A kusza vonalak hirtelen élesen kirajzolódtak, és Sturbridge riadt kiáltással egyszerre hátrált meg a felismeréstől és az előtte álló alaktól - az arc nem a lányáé volt. Soha nem is volt a lányáé. Az ő arca volt.
Dühösen elrúgta magát önmagától, és tekeregve egyre Maeve nevét kiáltozta. Attól tartott, hogy már elkésett. Az évtizedes önámítás és megtévesztés kezdett szertefoszlani, és Sturbridge azon kapta magát, hogy kétségbeesetten kapkod Ariadné feltekerődő fonalának a vége után.
Maeve nincs itt. Soha nem is volt.
Mélyebbre merült az őrület sötét kútjába, és az alján keresett megnyugvást, feledés homokjában. Elveszítette a gyermekét, az egyetlen leányát. És most még az emlékétől is megfosztják. Elveszett. Eltűnt. Mintha soha nem is lett volna.
Sturbridge letérdelt a kút fenekére, és lázasan kutatott a feledés homokjában, hátha kiáshat egy emlékfoszlányt, amit megkímélt számára az idő. Valami bizonyítékot. Vagy bosszút.
Megpróbálta előkaparni Maeve születésének napját - a napot, ami visszavonhatatlanul megváltoztatta Sturbridge életét. A napot, amikor először ébredt rá saját mágikus képességeire. Semmi.
Megpróbálta felidézni a Maeve halála előtti utolsó feszült órákat, mielőtt ő maga is meghalt volna, hogy az élőholtak istenkáromló társadalmában szülessen újjá. De csak újabb szétfoszló fonatokra lelt. Semmibe sem tudott belekapaszkodni.
A rettenetes igazság érzete máris ott tornyosult a válla fölött, de nem volt hajlandó szembenézni vele. Nem egy új életet szült, hanem saját magát. Nem valaki más halt meg, hanem ő maga. A gyermek, aki nem volt igazi gyermek, hanem a mágikus önmagának, az alteregójának felébredt lángja volt. Az avatárja. Lényének misztikus része, amit az átváltozás brutálisan elkoppintott. Amit a Púpos, a Testvérgyilkos morzsolt szét csizmája sarka alatt.
Sturbridge érezte, ahogy az önámítás utolsó foszlánya is lehámlik. Többé már nem volt értelme az ellenállásnak. A hangja gyengének és elveszettnek tűnt a kripták hatalmas terében.
„Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenis Occultum Lapidem.”
Eva csak halványan észlelte Sturbridge hangját, amint felmondja a szavakat, amelyeket oly régen bízott rá a Fényhozó - a Tűz és a Vér szavait. Azonnal megpördült, mint valami ragadozó, aki arra vár, hogy megpillantsa az első tapogatózó kékes ujjbegyeket a Kút pereme fölött.
A víz felkavarodott, és vadul átcsapott a peremen. Hirtelen megmozdult a levegő, és egy holdfényszerűen ragyogó és sápadt, sugárzó alak törte át a vészjósló vizek felszínét. Eva meghátrált. A ragyogó alak fülhasogató rikoltással kitört a vízből, és diadalmasan a kút fölé emelkedve szétterítette a legtisztább lángokból álló szárnyát.
Egy múló pillanatig Évának az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a feje fölé magasodó alakot negatívban látja. Nem türemkedett ki a térbe, ahogy egy szokványos személy vagy tárgy tenné, nem volt mélysége vagy vastagsága, inkább olyannak tűnt, mintha egy emberi alakot martak volna a szoba hátterébe. Egy nyílás, amelyen vakító fény ragyogott keresztül.
Eva érezte a testén a fény perzselő forróságát, és a mindent elemésztő szemek pillantását, és ordítva tépni kezdte a húst a saját arcáról.
Nagyon különös érzése támadt abban az utolsó pillanatban, amikor a ragyogó kút, a világok közötti lyuk legmélyebb részébe meredt. Úgy gondolta, még ha csak egy pillanatig is, hogy az egész világ, amit ismert - amelyet egyértelműen behatároltak a komor kripták és a kápolnák falai, a piramisok és a ranglétrák, a rituális formulák és az áldozatok töretlen sora (akiknek vizenyős, csészealjszerűen kerek szeme ragyogott a sötétben) - a gondosan rendben tartott világ nem más, mint egy szomorú, üres papírmasé. Hogy csak egy leheletvékony, hamarjában felállított réteg rejti el ennek a világnak a lakóit az istenek éhesen kutató szemei elől.
Az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt a fény végképp felemésztette volna, az Sturbridge halk, rettenetes dorombolása volt:
- Gyermekem! Én gyönyörű kicsi leányom.

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Eric Griffint az írországi Corkban, minden hagyomány forrásánál avatták be a bárdok misztériumába. Jelenleg éppen a legősibb ír irodalmi hagyományt folytatja - száműzetésben alkot. Gyönyörű feleségével Victoriával, és három fiával - akik mindannyian leendő hősök - a Georgiai Atlantában él.
Más munkái közül említésre méltó a Klán regény: Tzimisce, a Három Oszlop (Three Pillars), és a Kastélyok és Szövetségek (Castles and Covenants).

 

 

Tartalom:
I. A Sárkány Temetője
II. Interiora Terrae
III. Gyermekek a Kút mélyén

A szerzőről