Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
BRUJAH
[A Klán regénysorozat 11.]

(Tartalom)

 

Szüleimnek
(Ezt nyugodtan elolvashatjátok.
Csak egy kedves, erőszakmentes szerelmi történet.
Ígérem!)

 

ELSŐ RÉSZ
Füst és tükör

 

1999. október 14., csütörtök, éjjel 1:47
A mólón, U.S.S. Apollo, a Belső-öböl
Baltimore, Maryland

Soha nem fog beleegyezni.
A víz mellett sétáló Theonak nem voltak illúziói. Ez a mostani feladat biztos kudarccal fog végződni. Kicsi volt az esélye, hogy nyerhetnek vele valamit, ugyanakkor nagy volt a veszteség kockázata. A Patapasco folyó északnyugati ága felől fújó lankadt szél osztozott Theo borúlátásában. Az éjszaka az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt, de a Brujah arkón most is viselte a nehéz bőrdzsekijét, és a fején most is ott volt az elmaradhatatlan fekete baseballsapka.
A Sabbat itt liheg a nyakunkon, én meg diplomatát játszom - gondolta, és megrázta a fejét.
A Belső-öböl csendes volt. A múzeumok, a boltok, az éttermek, az akvárium - mind a turisták dollárjaira pályáztak, és a turisták általában korán lefekszenek. A városnak ez a „gazdaságilag újjáélelesztett” része volt Garlotte herceg büszkesége és öröme.
Theo ezt nem értette. Ennyi „eredetiségtől” már felfordult a gyomra Személy szerint jobban kedvelte a város egyéb részeit, az igazi részeket, ahol az igazi, hamisítatlan emberek éltek és haltak. Úgy tűnt, hogy a belvárosi városfejlesztők lefelé csordogáló gazdagsága hozzájuk már nem ért el. Azonban a herceg, és a kifinomult, befektető barátai nem azokon a környékeken töltötték az éjszakáikat, úgyhogy miért is érdekelte volna őket? Már amúgy is ők voltak a hegy urai. Odafenn nekik mindenük megvolt, amit csak akartak, úgyhogy másoknak már nem sok maradt. Nem kellene ennek így lennie. A pénz és a befolyás olyan volt, mint a víz: magukban a lejtőn lefelé folytak. Csak az volt a baj, hogy soha nem hagyták őket magukra. Valami mohó, nyakig gombolt seggfej mindig épített egy gátat, úgyhogy odalenn a szomjas szerencsétleneknek lószar se jutott.
A világnak szüksége lett volna valakire, aki felrobbantja azt a kibaszott gátat.
Azonban ha őszinte akart lenni, akkor Theo sem állíthatta, hogy az előbbi filozófia szerint élt volna. Legalábbis nem mindig. Legtöbbször nem. A mai estéhez hasonló alkalmakkor inkább egy átkozott kifutófiúnak érezte magát. Igen, uram. Nem, uram. Az volt az igazán bosszantó, hogy nem tiporhatott bele Garlotte-ba. Persze Theo elérhette volna, hogy a herceg úgy lássa a dolgokat, ahogy ő is - vagy legalábbis aszerint cselekedjen. De soha semmi nem volt ennyire egyszerű. Később még több gond adódik, ha most túl erős kézzel rendezi el a dolgokat. Az önmérséklet különböztette meg az arkónt a banditától.
Talán a bandita jobban jár - gondolta Theo. Előbb zúzd be a fejeket, és csak aztán kérdezz. Már ha egyáltalán akarsz kérdezni. Ez persze nagyjából ráillett az arkónok munkaköri leírására, de a dolgok nem így működtek, ha egy hercegről volt szó. Különösen, ha egy Ventrue hercegről volt szó. Ehhez túlságosan szorosan összetartottak a kékvérűek. Túl sok barátjuk, vagy ha nem barátjuk, akkor talpnyalójuk volt odafenn. Fenyegess csak meg egy Ventrue-t, és az inkább enged, mint hogy bevállaljon egy pofont, de hamarosan arra ébredsz, hogy az Interpol a seggedet akarja, a helyi városrendezőknek hála, lebontásra ítélték, és ledózerolták a menedékedet, és törölték az összes hitelkártyádat. Öreg hiba. Ilyen ez a selyemkesztyűs kéz.
Mintha lenne időm az ilyesmikre.
Ha a Sabbat bemasírozik a városba, akkor úgysem számít majd. hogy ki sértődik meg. De Theo mégis a szabályok szerint játszott.
Százyardnyira Garlotte csónakjától megtorpant - vagyis inkább Garlotte kibaszott szkúnerétől. Egy tizenkilencedik századi kereskedőhajó steril másolata. Theot leginkább egy rabszolgaszállítóra emlékeztette. Időben ugyan legalább néhány évtizeddel tévedett, de mindig ez volt az első gondolata, amikor meglátta. Csak Isten tudja, hogy Garlotte nem ilyesmivel kereste-e a vagyonát. De hát melyik herceg nem?
Theonak erős volt a gyanúja, hogy az Ölelés előtt Garlotte csak egy csődbe jutott angol nemes lehetett, és hogy az élőholt lét sokkal jobban bánt vele, mint maga az élet. De Garlotte Baltimore hercege volt már pár száz éve. Ez azért már sok mindent elmondott a férfiról. Lehet, hogy csak egy lobbanékony és arrogáns szarzsák, de mégis valami mellette szólt. Még ha ez a valami csak a szerencse volt is.
- Ha választanom kellene a szerencse, és az ész között, akkor a szerencsét választanám. Bármikor - mormolta maga elé Theo.
Benyúlt a dzsekijébe, és előhúzott egy csomag füstszűrő nélküli cigarettát és egy doboz gyufát. Végül is, nem igazán kellett aggódnia a rák miatt. Meggyújtott egy gyufát a cipzárján, rágyújtott, és mélyen leszívott egy hatalmas rákkeltő slukkot. A füst csiklandozta a torkát, majd végül kifújt két gomolygó szürke füstoszlopot az orrán.
Egyes Vértestvérek - akik elég félénkek voltak - telente eljátszották, hogy dohányoznak, hogy a hidegben a halandóknak ne tűnjön fel a lélegzetvétel hiánya. Theo egyszerűen kedvelte ezt az ízt. Ugyanígy szerette az öreg pörkölt kávét, és alkalmanként egy-egy kortyot egy egyhetes hullából.
Nyomában a gomolygó füstfelhővel elindult a herceg játékhajója felé.
Soha nem fog beleegyezni - gondolta újra. Ő tudta ezt, Jan is tudta ezt, de az udvariasság megkívánta, hogy legalább megpróbálják meggyőzni a herceget arról, hogy Jan terve működni fog. Garlotte ellenkezni fog, aztán keményen odalépnek neki. Ennek ez lesz a vége. Semmi kétség. Politikai lószar. Erről szólt ez az egész látogatás. Fedezd a segged 101. Theo gyűlölte ezt, és még jobban gyűlölte, hogy részt vesz benne. Mégis itt volt. Nem számít, hogy a Sabbat észak felé lopakodik Washingtonból. Nem számít, hogy vagy százezer hasznosabb dologgal is eltölthetné az idejét. Theo emlékeztette magát, hogy ennek a látogatásnak, az egész tervnek sok köze volt a Sabbathoz, de ettől még nem lett jobb a kedve.
Egy sötét alak bukkant fel a hajóhíd tetején, amikor Theo odaért a herceg hajójának közelébe. Az alak egy szemvillanásnyi ideig habozott, aztán kilépett az árnyékból. Katrina, Garlotte herceg Gyermeke, macskaszerű, ragadozóra valló léptekkel sétált végig a hídon. Ő is fekete bőrdzsekit, és fekete baseballsapkát viselt, bár nála a sapka alól egy kurta lófarok kandikált elő.
Theo majdnem elmosolyodott, ahogy a móló szélénél összetalálkozott formás hasonmásával. Mintha tükörbe nézett volna, ezekkel a hasonló ruhákkal - vidámparki tükörbe, ahol a tükörképe legalább egylábnyival alacsonyabb, és úgy százfontnyival könnyebb volt, mint ő, és persze a sötétbarna bőrt nála sápadtfehér helyettesítette.
- Anyukád mindig ilyen ruhákat ad rád? - kérdezte komoly, mélyen dübörgő hangon.
- Találkozód van? - kérdezett vissza a nő.
Theo most már halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem, fogad majd - fonta össze maga előtt a karjait. Katrina is összefonta maga előtt a karját.
- Én most még nem mennék be.
- Miért?
A Theo kérdését megválaszoló hatalmas robbanás ledöntötte a két Vértestvért a lábáról. A hosszúra nyúló pillanatban, miközben a levegőben repültek, Theo megpillantotta azt a hatalmas tűzgolyót, ami egy másodperccel korábban még Garlotte herceg hajója volt, aztán a Brujah arkón velőtrázó erővel csapódott a földhöz. A becsapódás hatására forogni kezdett vele a világ.
Theo néhány másodpercig még azután is a hátán feküdt, hogy a világ lecsillapodott körülötte. Egy kisebb tűz- és faanyagkitörés ismét megremegtette a dokkokat, és lángoló romokkal borította be őket. Ösztönösen eltakarta az arcát, ami a kezein kívül az egyetlen szabad bőrfelület volt a testén.
Végül, miután a U.S.S. Apollo darabjainak nagy része földet ért körülötte, Theo felült. Most úgy egy tucat yardnyira volt attól a helytől, ahol állt. A hajótest egy nagyobb darabja lenyűgöző sziszegés közepette lassan elsüllyedt az öbölben, aztán - eltekintve a szanaszét heverő izzó daraboktól - a hajó eltűnt.
- Affene!
Theo feltápászkodott, de nem vette a fáradtságot, hogy leporolja magát. Mélyet sóhajtott, Garlotte-nak - illetve a néhai Garlotte-nak - elég kapcsolata volt a városi rendőrségnél, hogy ne háborgassák. De ez... ez már felhívja magára a figyelmet. Rászánt néhány újabb másodpercet arra, hogy szemügyre vegye a roncsokat - és megpillantotta a tőle alig néhány lábnyira heverő Katrinát.
- Affene! - rázta meg a fejét.
Theo elindult a nő felé, és Katrina felnyögött, majd felkönyökölt. A sapkája elveszett, a ruhája összegyűrődött, és még a haja is összekócolódott. Arcának sápadt, valaha tökéletes bőre lehorzsolódott, bár a vére máris kezdte eltüntetni a legsúlyosabb sérüléseket. Theora pillantott, de túl zavarodottnak tűnt ahhoz, hogy elmeneküljön.
Az arkón megállt fölötte, és csípőre tette a kezeit.
- Állj fel!
Katrina először csak bólintott. Úgy tűnt, hogy felfogta a szavakat. Egyik lábát láthatóan kímélve lassan, fájdalmasan feltápászkodott. Theo még mindig fenyegetően meredt le rá. A távolban szirénák keltek életre, és lassan közeledni kezdtek.
- Tudod, ha itt találtalak volna, akkor le kellett volna tépjem a kibaszott fejed - mondta Theo.
Katrina rámeredt, és pislogott. Kétszer egymás után. A szemeiből lassan kezdett kitisztulni a zavarodottság, és óvatos pillantással méregetni kezdte az arkónt. Nem volt annyira ostoba, hogy megpróbáljon elfutni, de az is lehet, hogy csak a robbanás rázta meg túlságosan.
- Ige'?
A lány hangja szkeptikus volt, nem reménykedő.
- Ige'.
Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Theo képes lenne megtenni - csak ki kellett volna nyújtania a kezét, hogy kettéroppantsa. Az sem volt kérdéses, hogy meg kellene tennie.
- Nem ez az a város, ahol sokáig szeretnél még időzni - mondta a kettéroppantás helyett Theo.
Katrina ismét bólintott. Csak lassan fogta fel, mire céloz a másik. Hirtelen mintha eljutott volna a tudatáig a szirénák egyre közeledő hangja, és lassan kezdett eloldalazni Theotól. Óvatosan próbálgatta a súlyát a sérült lábán, de aztán az első néhány lépés után gyorsabb tempóra váltott.
- Hé - szólt utána Theo.
A lány összerezzent a hangtól, de megállt és megfordult.
- A herceg két őre ott van hátul, azon a két épületen - bökött a hüvelykjével a háta mögé Theo, mintha stoppot akarna fogni. - Hacsak nem akarsz tanúkat hagyni.
- Aha. Tudom - mondta Katrina. - Gondom lesz rá.
Ezzel amilyen gyorsan csak tudott, elbicegett a megperzselődött dokkból.
Theo megrázta a fejét.
- Affene! - mormolta ismét maga elé.
A helyszínre érkező tűzoltók és mentők már csak a hűlt helyét találták.

 

1999. október 14., csütörtök, éjjel 2:45
Babcox Ipari Park
Green Haven, Maryland

- Látod őket?
- Nem. Nem látom őket. Fogd már be - mondta Clyde mogorván.
- Az Isten szerelmére, hogy tudtál elveszíteni egy Chevettet? - kérdezte mégis Maurice.
- Csak fogd be - markolta meg szorosan a kormányt Clyde.
Élesen befordult két öreg raktárépület közé. A fényszórók mögött az éjszaka fenyegetően sötétnek és csendesnek tűnt.
Egy pillanatnyi feszült csönd - aztán:
- Még csak nem is egy igazi autó.
- Nézd - fogta vissza az ordítását nagy nehezen Clyde - megfordultak az úton, és pontosan felénk jöttek... Mit akarsz, mentem volna beléjük?
- Ne velem kiabálj miatta - mondta Maurice.
- Nem kiabálok! - ordította Clyde.
- Nekem nagyon kiabálásnak hangzik - felelte Maurice, és lassan kezdett ő is egyre idegesebb lenni.
- Talán Eustace és Reggie megtalálták őket.
- Kétlem - felelte Maurice. - És miért ők kapták a kisteherautót? Fogadni mernék, hogy senki sem tudott volna egy Chevette-el leszorítani minket az útról, ha a kisteherautóban ülünk.
- Leszakadnál már végre a teherautóról?
- Megint kiabálsz.
- Nem kia... Nézd. Láttad, hányan voltak?
- Az egy Chevette volt, az Isten szerelmére. Nem lehettek többen, mint ketten, vagy hárman.
- Talán Reggie és Eustace megtalálták őket - mondta kissé kétkedően Clyde.
- Kétlem.
Lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól a mellettük elsuhanó raktárakat, különösen így éjszaka. Clyde raktárajtók, és alumíniumfalak hosszú sora mellett hajtott el, aztán két épület között balra fordult.
- Nem jártunk már erre? - kérdezte Maurice.
- Nem - felelte Clyde. Fogalma sem volt, hogy jártak-e már itt, de nem akarta megadni Maurice-nak ezt az elégtételt.
- Hol van ilyenkor Eustace és Reggie, amikor szükségünk lenne rájuk? Itt kellene lenniük. Nem mintha sokat segíthetnének. De náluk van a teherautó.
- A-ha!
Clyde lefékezett, és kikapcsolta a fényszórókat. Előttük nem messze egy Chevette állt az egyik raktárajtó előtt. Egy pillanatig mindketten csak ültek, és a másik autóra meredtek. Clyde-nak hirtelen kiszáradt a szája. Érezte, hogy előcsúsznak az agyarai, ahogy mindig, ha ideges, vagy izgatott volt. Maurice-ra nézett, de Maurice még mindig az üres Chevettet bámulta.
- Van fegyvered? - kérdezte Clyde.
- Aha. Remélem, hasznát veszem majd.
- Rendben.
Clyde benyúlt az ülése mögé. Volt egy baseballütője. Nem lőtt valami jól, és különben is, tetszett neki az ütő súlya.
Az ajtók nyikorogtak, amikor kiszálltak. A két Vértestvér közelebb óvakodott a Chevette-hez, aztán lehajoltak, és benéztek a kocsi alá. Bekémleltek az oldalsó üvegeken: vér pettyezte a kárpitot. Clyde megnyalta a száját: ő maga sem tudta, hogy ez válasz volt a vér látványára, vagy csak meg akarta nedvesíteni az ajkait.
Kétségek rohanták meg Clyde-ot, ahogy a raktár ajtaja felé közelítettek... Talán nem is Sabbat-vámpírok szorították le őket az útról. Talán csak képzelte azt a vöröslő szemű, agyarakat villogtató mániákust a Chevette volánja mögött. Talán a vér valamilyen teljesen hétköznapi okból került az autóba. Mondjuk... mondjuk...
Maurice megkopogtatta a vállát, és odasúgta:
- Te mész előre.
- Köszi.
Clyde átvette az ütőt a jobb kezébe, a balját pedig kinyújtotta a kilincs felé. Az ajtó nem volt bezárva. Odabenn sötét volt. Lasombra sötétség - gondolta Clyde. Orrát megcsapta a vér szaga, éppen az ajtó mögül - csak néhány csepp a cementen. A szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és kezdte kivenni a hosszú fémpolcokat megtöltő nagy dobozokat és fa raklapokat. Volt egy villanykapcsoló az ajtó mellett, de talán a Sabbat - vagy akárki legyen is itt - még nem tudja, hogy ő és Maurice is megjöttek. Clyde talált egy törött fadarabot, és a lehető legnagyobb csendben kitámasztotta vele az ajtót, aztán Maurice-szal a nyomában mélyebbre nyomultak a sötétbe.
A fal melletti folyosón óvakodtak előre, és a polcok között benéztek minden sötétségbe vesző merőleges folyosóba. A vérnyom is ebben a folyosóban futott. Clyde orra párlépésenként megrándult, ahogy megérezte a padlóra csöppent folyadékot. Mintha éppen ki tudta volna venni a cseppeket, ahogy megpróbálta átlépni őket, de ebben nem volt biztos. Maurice-szal már elhagyták a kitámasztott ajtón beszűrődő fény hatókörét, és a sötétség minden egyes lépéssel egyre mélyebb lett. Egyetlen nesz sem hallatszott a cementpadlón csosszanó lépéseiken kívül. Előttük az egyik merőleges folyosó - talán a középső folyosó? - szélesebb volt a többinél, és Clyde úgy ötvenyardnyira ki tudta venni a raktár hátsó falát. Az egyik ajtó nyitva állt, és bár odakinn sötét volt, azért nem volt annyira sötét, és a raktárépület egy kicsavarodott négyszögletű része enyhén meg volt világítva. A megvilágított terület közepén egy nő, vagyis inkább egy lány feküdt. Gúzsba kötözték, és a száját szürke ragasztószalag takarta. Clyde orra még ebből a távolságból is ki tudta venni a véres horzsolásokat a lábán és a karjain, ahol a kötelek ellen küzdött. De az is lehet, hogy csak a vágást érezte az arcán, vagy a szétmázolt vérfoltot, amiben feküdt, vagy a lábától kiinduló vércsapást.
- Ó, jézus... - suttogta Maurice, aztán folytatta: - Ez csapda.
Clyde bólintott. Ez valószínűleg csapda. De a lány szemei nyitva voltak. Nem látta ugyan Clyde-ot és Maurice-t, de élt, eszméletén volt, és gyengén bár, de még küzdött.
Clyde-nak a hosszú élőholt évek alatt még soha nem kellett megvernie senkit. Eddig még csak nyílt sebet sem hagyott maga után... de ezek a Sabbat-szörnyetegek mintha élveznék a fájdalmat és a szenvedést. Úgyhogy megértett benne egy elhatározás - még akkor is, ha ez itt egy csapda. Még jobban megszorította a baseballütő nyelét.
- Gyerünk!
- Ööö... úgy érted, arra? Clyde?
Maurice habozott, de aztán követte Clyde-ot, mielőtt a középső folyosón túlságosan eltávolodott volna tőle.
Clyde képtelen volt levenni a szemeit a lányról. Még élt. Vérzett, de Clyde most már látta, hogy magánál van, és a seb felületesnek tűnt. Az arcsebek általában bőven véreztek. Felkaphatják Maurice-szal, és kitörhetnek az ajtón. Megmenthetik a lányt. Csakhogy Clyde ekkor meghallotta a háta mögött a dulakodás fojtott zajait. Éppen akkor fordult meg, amikor a Maurice-t hátulról megragadó hatalmas, izmos alak felnyitotta a társa torkát. Persze ez még nem végzett volna Maurice-szal, de ha valakinek elvágják a torkát, akkor ösztönösen pánikba esik. És Maurice pánikba esett. A támadója kicsavarta a kezéből a pisztolyt, odanyomta a halántékához, és meghúzta a ravaszt.
Clyde összerezzent. A pisztolylövés nem tűnt valóságosnak. Nem lehetett valóságos. Nem lehetett valóságos Maurice koponyájának a tartalma, ami szétterült a földön, hogy mindenki jól láthassa. Nem lehetett valóságos a támadó vérpettyezte vigyora sem.
Maurice ernyedten a földre rogyott. A támadóját tetőtől talpig fekete gumi borította, amit csak imitt-amott tarkított egy-két cipzár vagy fémtüske. Borotvált fejét tetoválások borították. Egyik kezében Maurice pisztolyát tartotta, a másodikban egy kést, a harmadikban pedig egy bozótvágó kést.
Clyde döbbenten pislogott. Harmadik kéz?
A férfinak - vagyis ennek a lénynek - volt egy harmadik karja a mellkasa közepén.
Clyde megpördült, és nekiiramodott. Fogd a lányt, és tűnés. Csak erre tudott gondolni. Képtelen volt tudomást venni az őrületről, ami elől menekült. Most képtelen volt erre gondolni. Fogd a lányt, és tűnés!
De a lány többé már nem volt egyedül. Két újabb szado-mazo ruhás sabbatista állt fölötte, hajszálra egyforma vigyorral az arcukon. De volt itt még valami más is, ami nem volt rendben... valami természetellenes. Clyde vetett egy pillantást a háta mögé. A háromkarú, tetovált fejű lény, aki végzett Maurice-szal, közeledett. A harmadik kéz finomkodva integetett. Clyde visszanézett a lányra, és a két gumi kezeslábast viselő alakra. A két bandita pontosan ugyanolyan volt, mint a harmadik. Csak éppen nem néztek ki ugyanolyannak - ugyanolyan ruhák, ugyanolyan borotvált fej, ugyanolyan tetoválások - még az arcuk is egyforma volt, mintha ugyanabból az anyagból gyúrták volna őket. Clyde többször is ide-oda kapta a pillantását közöttük. Megtántorodott. A sötétség mintha közelebb jött volna. Azon gondolkozott, hogy vajon miféle pokoli rémálomba csöppenhetett. De nem, mégis volt valami különbség hármójuk között - döbbent rá. A karok. A lány melletti két sabbatistának nem három volt - vagyis három volt nekik, de összesen. Egyiknek két karja volt, a másiknak csak egy. Clyde a saját kezeire nézett. Két kéz. Ez a rendes mennyiség, nem? A Maurice torkát elmetsző háromkarú szörnyeteg képe olyan élesen égett bele az elméjébe, hogy most már valahogy a három tűnt normálisnak.
Nem számít. Ezek a démonok biztos valahogy olvastak a gondolataiban, és most hajlandóak egy kicsit hozzá idomulni Clyde hitetlenkedő szemei előtt a lány melletti álló egykarú sabbatista egyetlen megmaradt végtagja mintha elsorvadt volna, és a társa mellkasából kitüremkedő harmadik kar előbb kidudorodott, majd átfurakodott a szorosan testre simuló gumi ruhán.
Ebben a pillanatban olyan viszolygás lett úrrá Clyde-on, ami mellett eltörpült a legsúlyosabb undor is, amit valaha önmaga, illetve az iránt érzett, amivé vált. A saját szorongásai a tudatosságot jelezték, és az emberség olyan mérföldkövei voltak, amelyet ezek a teremtmények már messze maguk mögött hagytak. Clyde előrelépett, felemelte az ütőt...
...és hátulról kicsavarták a kezéből. A háromkarú szörnyeteg lecsapott, és a záporozó ütések térdre kényszerítették. A karok nélkül maradt sabbatista lábánál heverő lány kétségbeesett, kidülledő szemei esdeklően szegeződtek Clyde-ra. Kérlelték, tegye meg a lehetetlent.
A kartalan pedig szó szerint táncolt, és vidáman ugrándozott.
- Ci-ci-cicc - mondta sipító hangon, és a szavait minduntalan megszakították a sikoltó kuncogások. - Itt a tejecske, ci-cicc... - mondta, majd rugdosni kezdte a lányt. Megtaposta a fejét, és a bakancsával az arcába lépett.
Clyde nem tudott segíteni neki. Összekucorodott a démonok csapásai alatt. A saját ütőjét, az ökleiket, és a bozótvágó kést fordították ellene. Egy kicsit megkönnyebbült, amikor a fejét ért egyik első rúgás hatására a lány elveszítette az eszméletét. Apró könyörület. Remélte, hogy ő is megmenekülhet az őrületből. Gyors halált kívánt.
De nem volt ilyen szerencséje.

 

1999. október 14., csütörtök, este 11:48
Telegraph Road
Baltimore-tól délre, Maryland

Volt valami abban a csomagszállító teherautóban, ami felkeltette Theo figyelmét. Nem volt rajta semmilyen árulkodó jel, nem volt semmi határozottan gyanús benne. A teherautón nem volt jelzés, de nem volt különösebben öreg, piszkos, vagy ütött-kopott. Számtalan hely volt, ahová egy ilyen teherautó tarthatott. Végül is a Baltimore és Washington közötti területet teljesen elborították a lakóparkok, irodák és kereskedelmi övezetek. Sokan ezek közül a srácok közül éjjel dolgoztak, hogy elkerüljék a forgalmat. A teherautó éppen csak pár mérfölddel ment gyorsabban a megengedett sebességnél. Talán pontosan ez keltette fel Theo érdeklődését.
Ezek a srácok általában úgy hajtanak, mint egy beszipózott NASCAR-pilóta.
Bármi legyen is az ok, láthatóan Mr. Marylandi Országúti Járőrnek is ugyanez volt a véleménye. Theo jócskán lemaradva követte a teherautót, amikor észrevette, hogy egy járőrkocsi követi. Először azt hitte, hogy a zsarut ő érdekli - faji előítélet, és egy fekete fickó motoron. Theo elképzelései szerint a rendőrség nem volt valódi fenyegetés, de olyan bonyodalmat jelenthettek, amit jobb volt elkerülni. Az ügyek már így is elég csúnyák voltak, nem volt rá szükség, hogy a halandók felfegyverzett félkatonai szervezetei is belemásszanak a képbe. Persze a helyi herceg az ujja köré csavart néhányat a közép-, és talán még a felső vezetők közül is, de ez általában lószart sem jelentett, ha egy járőr megállított az úton. Ez a járőr beérte, és követni kezdte Theot.
Az arkón már elég lassan hajtott ahhoz, hogy ne kerüljön közelebb a teherautóhoz, most pedig még jobban visszavett a gázból - lelassított a sebességhatárra, aztán előbb három, aztán már öt mérfölddel lassabban ment. A rendőr most már gyakorlatilag belebújt a kipufogójába. Végül kihúzott balra, elment mellette, és néhány másodperc alatt beérte a teherautót. Theo tartotta a távolságot.
A járőr úgy fél mérföldön át követte a teherautót, mielőtt felvillantak volna a lámpák az autó tetején, hogy kék villogással dobják fel az utcai lámpák egyszínű sárgáját. Theo lelassított, és még jobban lemaradt.
A teherautó sofőrje is lelassított, aztán befordult az első irodaépületek közötti mellékutcába. A járőrautó követte. Theo éppen időben fordult be, hogy lássa a járőrautót eltűnni egy újabb bal kanyar mögött. A kék fények még mindig láthatóak voltak, és a járőr egy sor formatervezett fa és bokor mögött állt meg, egy alig kivehető parkolóban.
A Brujah a kanyarban állította meg a motort. Az árnyékok nyújtózkodva üdvözölték, ahogy a lábnyi széles, gondosan nyírt fű fölött belépett a fák és a bokrok takarásába. A tizenhármas bakancsok alatt egyetlen gally, levél vagy tűlevél sem reccsent.
Theo az árnyékból figyelte, ahogy a járőr kiszáll az autóból, és hátulról megközelíti a teherautót. Annyi volt a „bandaháború” az elmúlt hónapokban, hogy a zsaruk mindig idegesek voltak. „Kábítószer-háború”, így nevezték az újságok, és a tévés hírműsorok. Erőszakos átszerveződés, ahogy a Crack Király elveszítette újdonságának varázsát, és a kokain és heroin újabb, halálosabb formái - és a terjesztőik - megküzdöttek a felemelkedésért. Lószar az egész, természetesen. De ettől még tény maradt, hogy mostanában valakik, valamilyen okból kifolyólag sokszor elsütötték a fegyverüket, és az árat sokszor az ártatlan járókelők fizették meg. Ezt a rendőrök is nagyon jól tudták. Ez a járőr is kezét a fegyverén tartva közelítette meg a teherautót.
Theo várakozott. Ha kiderül, hogy ez is csak egy rutinszerű közúti ellenőrzés, akkor visszaül a motorjára, és soha senki nem fogja megtudni, hogy itt volt. Éppen ez járt a fejében, amikor a kéz, amely odanyújtotta a forgalmit a járőrnek, egyúttal megragadta a csuklóját, és a lehúzott ablakon keresztül berántotta a teherautóba.
- Affene!
Theo kilépett a bokrok közül, és kocogásra váltva elindult a teherautó felé. Menet közben ügyelt arra, hogy se az oldalsó, se a belső tükörből ne lehessen látni, és a járőr autójának jobb oldalára felszerelt videokamera látókörébe se kerüljön bele. A halott járőr autójának - gondolta magában.
Benyúlt a dzsekije alá, és amint elfoglalta a pozícióját, kipattintotta a kis kedvencét: egy Franchi SPAS 12-es tizenkét lövetű katonai puskát. Gyakorlat szülte könnyedséggel hajtotta ki és pattintotta a helyére a fémagyat, és kattintotta ki a dupla biztosítóreteszt. A fegyver egyenkénti lövésre volt állítva, ami jelenleg meg is felelt neki.
A teherautó motorja életre kelt. Theo nem vesztegette tovább az időt: felhúzta a fegyvert, és lőtt. A lövés és a szétfröccsenő bal első kerék szinte egyidejű robbanása belehasított az éjszakába.
A sofőr kihajolt az ablakon, hogy megnézze a kereket, és túl későn döbbent rá, hogy mi okozta a defektet. Az első lövés nem egész húsz yard távolságtól egyenesen az arcába, nyakába és vállába vágódott. Négy golyó, negyvennyolc ólomlövedék tépett bele a húsba és a csontokba. A sofőr feje eltűnt, a bal karja pedig az aszfaltra esett.
Mielőtt a lövések hangja elcsendesült volna, Theo széles ívben megkerülte a járőrautó hátulját, és megállt a teherautó utasfelőli oldalán - éppen akkor, amikor a vérrel borított utas kivetette magát az ajtón. Valódi csomagszállító egyenruhát viselt - a drapp kezeslábasra varrott zöld vászondarabon az állt, hogy „Wallace”. Theo pillantása elől azonban ez sem tudta elrejteni a sajátjához hasonló élettelen húst, amit csak az elorzott vér mozgatott.
Wallace nyugtalanul figyelt abba az irányba, ahonnan az első két lövés érkezett, és soha nem tudta meg, hogy mi történt. Még akkor sem, amikor a következő lövés felnyitotta a mellkasát.
Theo közelebb lépett a véres húscafathoz, ami nemrég még a Wallace nevet viselte, és benézett a teherautó vezetőfülkéjébe. A fülkében ott hevert az országúti járőr, akit még Wallace-nál is több testnedv borított. Eltörött a nyaka - legalábbis a testével bezárt szögből ítélve, törött kellett legyen -, de a szemei még nyitva voltak. Talán még mindig kapaszkodott az életbe.
Nincs idő az együttérzésre. A Brujah nem tudta, hogy hívott-e erősítést a járőr, de ami még ennél is fontosabb volt, mozgást hallott a teherautó hátuljából. Még egy perc sem telt el azóta, hogy kilőtte a kereket. Néhány újabb másodperc leforgása alatt benyúlt a zsebébe, előhúzott hét újabb töltényt - ezúttal szilárd volfrámgolyókat - és újratöltött. A vér sebességével felruházott hosszú, fürge ujjak még az ő szemei előtt is összemosódtak.
Theo hátrált néhány lépést, aztán beleeresztett egy rövid sorozatot a raktér falába. A könnyű páncélzat leküzdésére kifejlesztett lövedékek átütötték a vékony fémlemezt. Odabentről rémült kiáltások hallatszottak. Theo hallotta a fedezékbe vetődő testek hangját. Odasuhant a teherautó hátuljához, és megeresztett még néhány lövést a hátsó ajtón keresztül. Bentről újabb rémült és fájdalmas kiáltások jutalmazták erőfeszítéseit.
Ez majd a földön tartja őket néhány másodpercig.
Most, hogy nyert egy kis időt, Theo ismét újratöltött. A töltények a helyükön voltak, mielőtt még újabb tízyardnyit hátrálhatott volna. Amikor a Sabbat-rakomány egyik tagja elég bátorságot szedett össze, hogy kitárja az ajtót, a hátráló Theo leadott két lövést a benzintankra.
A fém és a tűz dübörgő ordítása megrázta a közeli irodaépület ablakait. A robbanás több lábnyival hátrébb repítette a járőrautót. Theo megállt, és néhány másodpercig gyönyörködött a keze munkájában. A teherautó karosszériája megfeketedett, és lángokban állt. Orrfacsaró szagú fekete füstfellegek gomolyogtak az éjszakai égbolt felé. Nincs több sabbatista. Senki nem fog sok holttestet találni - csak egy kis port a hamuban, és egy szerencsétlen országúti járőrt.
Egy pillanatra felötlött benne, hogy a rendőr vajon halott volt már, vagy a robbanás végzett vele. Ezen a ponton már nem igazán számított. Theo letörte a videokamerát az ablakról, a markában összeroppantotta, aztán a tűzbe dobta a szerkezetet.
Ennyi volt. Az arkón alig volt több, mint egy fuvallat a sötétben. A fegyver visszakerült a tokjába, és visszament a motorjához. Alig tíz perce hagyta ott a járművét. Mire az egyik épületet takarító személyzet jelenthette volna a robbanást, Theo már messze járt.

 

1999. október 15., péntek, hajnali 3:01
Little Patuxent autópálya
Columbia közelében, Maryland

Szent szar!
Octavia megsuhogtatta a fejszét - pedig alig volt elég hely a mozdulathoz, hiszen a kormány mintha belenyomódott volna az arcába - és valakinek a keze lehuppant mellé az anyósülésre. A kar többi része pokoli gyorsan visszarándult az ablakon át. De nem volt idő az örvendezésre.
Alig néhány hüvelyknyire az arcától valami kemény ütött rést az üvegen - egy ököl. Elvetődött, és arcát a levágott kéznek nyomva próbálta elkerülni a markolászó ujjakat. A teste fölött meglendítette a baltát. Bár a könyökét beverte a kormányba, a balta feje így is talált, és szétválasztotta a kéz bütykeit. Egy újabb véres kezet rántottak vissza az autóból.
Jenkinsszel azért álltak meg, hogy ellenőrizzenek egy elhagyatott autót. Mintha ez is az ő dolguk lett volna. Itt forduljon föl, ha ezek a valamik nem rohanták meg az autót, még mielőtt leállíthatta volna a motort. És milyen gyorsak voltak. Egyikük átdöfjön egy kibaszott fémrudat a motorblokkon. Ez még az előtt volt, hogy az a valami kirángatta volna a rugdalózó és sikoltozó Jenkinst az ablakon.
Most már körülötte minden csak repkedő üvegszilánk és markolászó kéz és fröccsögő vér volt. A hátsó ablak eltűnt. Onnan közeledtek. Többen a szélvédőt ütötték. Még pár másodperc, és az is eltűnik, és akkor onnan is bejönnek.
Octavia ismét lendített. A fejsze beleállt egy homlokba, de aztán kirántották a kezéből. Sikolyokat hallott, és nevetést.
Bumm!
Ez a szélvédő volt! A becsapódástól kibomlott a kibaszott légzsák, és ahogy az ülésbe szorította, elvesztette tőle az eszméletét. Markolászó kezek, aztán a saját fejszéje...

 

1999. október 15., péntek, hajnali 3:27
Pendulum sugárút
Baltimore, Maryland

- Kérem, kövessen, uram - mondta a lakáj, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vendég nem szándékozik átadni a dzsekijét.
A magas, tágas előtér ellenére Theo úgy érezte, mintha csapdába esett volna. A kifogástalan díszítés, a vázák, a csecsebecsék tökéletes elhelyezése hibátlanul illeszkedett a berendezéshez, és az egészből csak úgy sugárzott a visszafogott elegancia. Nem volt csiricsáré vagy hivalkodó, inkább ízléses és kulturált. Ezt e! kellett ismernie. Végül is Don Cerro a tizenkilencedik század végének jó részét azzal töltötte, hogy Európa egyik pompás Vértestvér-udvarából a másikba kísérte őt. Theotól nem volt idegen a patríciusok kifinomult ízlése. Egyszerűen csak nem tetszett neki. Egy fiatalabb Brujah talán összesározta volna a tündöklő padlót, leborított volna valamit, vagy hátba veri a lakájt és eltöri néhány bordáját, hogy ezzel a gesztussal adjon hangot a véleményének. Theoban is ott bujkáltak a pusztító ösztönök - csak nem ilyen szégyenlősek, aprók és szánalmasak. Miért köpnél szemen valakit, amikor beverheted az orrát? Nem, a düh mindig ott izzott közvetlenül a felszín alatt. Ez a vérrel járt. Talán Theo már elégszer cselekedett a düh sugallatára, vagy már eleget látott az évek során ahhoz, hogy tudja, nem Gainesmil az ellenség. Ő csak a tünet.
Így hát követte a lakájt a széles és magas folyosókon. A Brujah arkón általában nem válaszolt volna Gainesmil hívására. De ez a mai éjszaka más volt - előző éjjel Theo látta cafatokra robbanni Baltimore előző hercegét. Látta az esetet, látta, ki volt az elkövető, és mégis hagyta elmenni. Most tehát nem árt odafigyelni. Pedig máskor egyáltalán nem érdekelte volna, hogy mit mondanak a helyiek. Úgyhogy amikor a város körüli őrjárata után - és miután megszorongatta azt az őrjáratot, amelyik nem vette észre a teherautót - megkapta Gainesmil üzenetét, úgy döntött, hogy elfogadja a meghívást.
Néhány perc múlva megérkeztek a dolgozószobához. Ahhoz elég messze volt a bejárattól, hogy megmutassa a vendégnek a ház méreteit, de annyira nem, hogy a végletekig kihangsúlyozza. A lakáj elfordította a kilincsek gombját, és enyhe taszítására a kétszárnyú ajtó kitárult.
- Mr. Theo Bell.
- Köszönöm, Langford - felelte a Toreador házigazda.
Gainesmil egy egyenes hátú fotelban ült, tökéletes tartással, térdeit egymáshoz szorítva, és könnyű cipőbe bújtatott lábait a mélybarna színű szőnyegen nyugtatva. Selyem mellfodros inge fölött egy vörös színű, hermelinprémes szmokingot viselt. A háta mögött apró tűz lobogott. Gáztűzhely, jegyezte meg magában Theo. Nem volt valami jó ötlet bevezetni a gázt egy Vértestvér menedékébe.
Elég tökös dolog bekapcsolva hagyni a tegnap esti események után - gondolta Theo.
- Frissítőt? - kérdezte Gainesmil és egy palack felé intett a közeli asztalkán.
- Nem, köszönöm - felelte Theo. Palackozott vér. Nem, köszi.
- Távozhat, Langford.
- Igen, uram.
A lakáj kihátrált a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót.
- Kérem, foglaljon helyet - intett Gainesmil az övével mindenben megegyező fotel felé. Theo leült, és karba fonta a kezét.
- Nagyra értékelem, hogy elfogadta a meghívásomat, Bell arkón - kezdte Gainesmil. - Tisztában vagyok vele, mennyire zsúfolt a napirendje.
- Nem gond... amíg a Sabbat nem támad.
Gainesmil udvariasan nevetni kezdett a feltételezett tréfán, de aztán észrevette, hogy Theo arckifejezése szokás szerint semmit sem változott. A Toreador öreg megköszörülte a torkát.
- Nos, tehát. Hadd fogjam rövidre! - mondta Gainesmil, majd elhallgatott, mintha még nem alkalmazkodott volna teljesen az önként vállalt tömörségéhez. Nyilvánvalóan gondosan megválogatta a szavait, mert talán egy olyan témát akart felhozni, amiről nem kívánt teljes nyíltsággal beszélni.
- Goldwin seriff célzott rá - kezdett bele végül a mondandójába -, hogy a herceg..., illetve a néhai herceg elleni múlt éjszakai támadás valószínűleg egy városunk ellen irányuló Sabbat-offenzíva első lépése.
Gainesmil itt szünetet tartott, mintha azt várná, hogy a vendége hozzáfűzzön valamit az elhangzottakhoz, de Theo nem szólt semmit.
- Garlotte herceg természetesen már nincs velünk... - folytatta Gainesmil, de itt egy alig érzékelhető érzelemhullám miatt elcsuklott a hangja.
Theo észrevette a közjátékot, de nem reagált. Ez vajon valódi sajnálkozás egy barát vagy szövetséges elvesztése fölött, vagy csak ezeknek a gyengéd érzelmeknek a jelenlétét sugalmazó színjáték? A merényletet nem Gainesmil hajtotta végre, de vajon lehetett hozzá valami köze? Theo végiggondolta ezt a lehetőséget. Vajon Gainesmil sarkallta Katrinát az apagyilkosság Vértestvér megfelelőjének elkövetésére?
- A herceg biztonságáért felelős személyzet jelentős része odaveszett a robbanásban - folytatta Gainesmil. - És holtan találtunk a hajó közelében álló épület tetején két őrszemet is. Azonban ami még a ghouloknál is fontosabb - intézte el egy legyintéssel a ghoulok halálát Gainesmil - az az, hogy sem Malachit, sem Katrinát nem látta senki a merénylet óta. - Itt ismét megtorpant, de Theo még mindig csak mereven nézte a Toreadort. - Feltételezzük, hogy őket is megölték.
Theo várakozott. Gyerünk, bökd csak ki, bármi legyen is, amit mondani akarsz.
- Ön nagyjából tíz, tizenöt perccel a robbanás urán érkezett a helyszínre. A környéken járőrözött.
Theo bólintott.
- A környéken járőrözött.
- Éppen visszafelé tartottam egy távolabbi őrjáratból - mondta érzelemmentes hangon Theo. - A Belső-öböl elég biztonságos.
- Elég biztonságos, ahogy mondja - értett egyet Gainesmil, aztán egyik ujjával lassan háromszor megütögette az ajkait. - Volt azonban egy alkalom... ööö, három hónappal ezelőtt, amikor a Belsőöböl nem volt biztonságos.
Theo ismét közönyösen várakozott. Már látta, hogy hová akar kilyukadni, de nem állt szándékában a segítségére sietni. Bökd már ki!
- Megtámadták Mr. Pieterzoont. Úgy vélem, ön is értesült az eseményekről.
Theo bólintott.
Ez kényes pont lehet. Akkor éjjel Pieterzoon nyomába szegődött, mert nem bízott a kurafiban, és egy kicsit többet akart tudni arról, hogy mivel tölti az éjszakáit a Ventrue. Csak a vak szerencsének köszönhető, hogy a sabbatista rohamosztag pontosan aznap éjjel bukkant fel - persze a szerencse nem nekik, hanem Jannak, és, ahogy arról később Theo meggyőződött, a Kamarillának kedvezett.
Azonban ha Gainesmil tudta, hogy Theo a közelben volt, amikor Jant megtámadták, és ő közelebb volt a merénylet helyszínéhez, mint ahogy állítja, amikor a U.S.S. Apollo átrepült a másvilágra, akkor... Ez nem fog jól festeni, még akkor sem, ha valójában nem volt semmilyen valódi kapcsolat. Elég lehet ahhoz, hogy bajt okozzon. Már ha ez volt a Toreador szándéka.
- Miért tartotta titokban a Mr. Pieterzoont ért támadást? - kérdezte Gainesmil.
- Pontosan azért, amiért Garlotte herceg és Mr. Pieterzoon sem beszélt róla - felelte Theo. - És gondolom pontosan azért, amiért maga is titokban tartotta. Elég kínos egy herceg számára, ha a város szívében megtámadják az egyik vendégét. Semmi okom nem volt rá, hogy kínos helyzetbe hozzam Garlotte-ot.
Gainesmil elgondolkozott a válaszon. Úgy tűnt, elfogadja az érveket. Vagy talán nem ez volt az, ami a leginkább érdekelte.
- A támadás... a robbanás helyszínén - kérdezte -, nem vett észre semmit, ami Goldwin seriff Sabbattal kapcsolatos feltételezéseit támasztaná alá?
- Mire gondol?
- Semmire. Látott bármit, ami arra utalna, hogy... valaki másnak is köze lehet az esethez?
Theo kifejezéstelen arccal rámeredt.
- Én nem vagyok detektív, tudja. Nem szoktam nyomok után kutatva átfésülni a tetthelyet.
- Természetesen nem. Természetesen nem. De ennek ellenére észrevehetett valamit... vagy valaminek a hiányát.
Theo gondolkozott egy percet. Jelentőségteljesen megkocogtatta az ajkait. Háromszor.
- Nem - mondta végül.
Gainesmil várakozásteljes lelkesedése láthatóan lelohadt.
- Nem szeretném sürgetni. Nyugodtan...
- Nem. Nem láttam semmit.
Jó néhány másodperc is eltelt, mire Gainesmil rájött, hogy még mindig nyitva van a szája. Gyorsan becsukta.
- Tudja - folytatta némileg feszült, de még mindig meglehetősen kellemes hangon - Goldwin seriff néhány munkatársa átvizsgálta a tetthelyet, és...
- És maga nem bízik bennük - mondta Theo.
Gainesmil ismét tudatosan be kellett zárja a száját, de aztán viperamosollyal az arcán folytatta:
- Gondolom, Ön is egyetért velem abban, Bell arkón, hogy mindig megéri a lehető legtöbb szemszögből megvizsgálni egy ügyet.
- Én általában maradok a saját szemszögemnél - felelte Theo. - Hacsak Jaroslav mást nem mond nekem, mert akkor általában elfogadom az ő szempontjait.
- Értem. - A Brujah ítélethozó említése mintha egy kicsit felzaklatta volna Gainesmilt.
Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz, Varangy-fiú. Theo nem bánta, ha alábecsülik. Higgyék csak, hogy ő nagydarab és ostoba, ha ezt akarják. De azt nehezen tűrte, ha lekezelik. Egy-egy elejtett név csodákra képes - csak egy kis emlékeztető, hogy Theot személyesen választotta arkónnak egy Vértestvér, akinél kegyetlenebb, fanatikusabb, vagy egyszerűen gonoszabb kurafi már hosszú ideje nem bukkant fel a Kamarilla felső régióiban.
- Értem.
- Tehát azt hiszi, hogy Goldwin emberei elbaszták, vagy visszatartják, amit találtak - mondta Theo.
- Magától értetődő a Sabbat felelősségére gyanakodni - hátrált ki a korábbi bizalmaskodásából Gainesmil, amilyen gyorsan csak a kis jelentéstani lábacskái lehetővé tették. - De a seriff csak kevés valódi bizonyítékot tud felmutatni, és vannak... egyéb lehetőségek is.
- Miféle bizonyítékot akar... eltekintve az öbölben szétszóródott kibaszott apró csónakdarabkáktól?
- Nos... természetesen az is lehetséges, hogy soha nem találunk megdönthetetlen bizonyítékot. De nem zárhatunk ki más lehetőségeket sem, legalábbis egyelőre nem, még akkor sem, ha nem lehet őket bizonyítani. Végül is a Sabbat részvétele is csak feltételezés, bármennyire valószínű legyen is.
- Más lehetőségek - mondta Theo. - Miféle lehetőségek?
- Amint már említettem, feltételezzük, hogy Malachit és Katrinát szintén elpusztították.
- Az is csak feltételezés, hogy Garlotte meghalt - mutatott rá Theo.
- Én magam találkoztam a herceggel a hajó fedélzetén, alig egy órával a robbanás előtt. Aznap már nem szándékozott elmenni.
- Talán közölte volna, ha azt tervezi?
- Garlotte hercegnek nem sok titka volt előttem.
- Legalábbis nem sokról tud.
Gainesmil vetett rá egy heves pillantást, de az arckifejezése végül ellágyult.
- Nagyon is igaz.
- Azt hiszi, hogy Malachinak és Katrinának köze van az ügyhöz - mondta Theo.
Gainesmil összevonta a szemöldökét. Felállt a fotelből, és lassan járkálni kezdett a szobában.
Ha most rövidre fogta - gondolta Theo - akkor nem szeretnék itt lenni a bő lére eresztett változatnál.
- Kétségtelenül a Sabbat volt - mondta Gainesmil - de - tartotta magasba egyik ujját, mintegy kihangsúlyozandó a szócska jelentőségét - bizonyítékok nélkül nem kifejezetten vad vagy elképzelhetetlen azt feltételezni, hogy egyéb, rossz szándékú feleknek is köze lehet az eseményekhez.
- Akár vad, akár nem, mégis csak egy feltételezés - mondta Theo. - Nem látom, mi a különbség.
- Lehetséges - ragaszkodott a maga igazához Gainesmil.
- Nézze - mondta Theo. - Szeretne odamenni Xaviarhoz, és mindenféle bizonyíték nélkül közölni vele, hogy a Garlotte fizetési listáján található egyetlen Gangrelt gyanúsítja a robbantással?
- Xaviarnak ehhez semmi köze.
- Xaviarnak nagyon is sok köze van hozzá. Vagy valaki hozzá hasonlónak. Csak célozgasson ilyenfajta rágalmakra, és hamarosan felbukkan majd egy sértődött Gangrel, aki nem akarja megvitatni önnel, hogy mit gondol, és aki nem éri be annyival, hogy levizeli a postaládáját. Nem, szerintem elkapja majd, és egyszerűen ki fogja fordítani.
Gainesmil még mindig járkált a szobában, de az anatómiájának említésére megtorpant. A gondolat láthatóan nem tetszett neki túlságosan. Összeszorította az ajkait, és ismét leült a foteljébe.
- Ezenkívül - tette még hozzá Theo - úgy véli, hogy a robbantás lett volna Malachi kedvenc módszere? Úgy értem, az a fickó akkor volt boldog, ha valaki odavetett neki egy nyers csontot.
Erre Gainesmil savanyúan felkuncogott, de a derültsége nem tartott sokáig.
- Katrina - gondolkodott hangosan Theo. - Nem hinném, hogy a lánynak lett volna elég...
Elképzelése? - javasolta Gainesmil.
- Aha - értett egyet Theo. - Ez jó lesz.
És igaz is volt.
- De hát rosszindulatú volt. Ó Istenem, de még mennyire rosszindulatú.
- Mutasson nekem egy csajt, aki nem az.
Gainesmil ismét halkan felnevetett, de leginkább a saját gondolatai foglalkoztatták.
- Mindenesetre nem sokat számít, bárki volt is a hunyó, ha közben felrobbantotta magát - állt föl a székből Theo. - Ha találunk valakit, aki még mozog, akkor majd lesz miről beszélnünk. De addig is, még rengeteg dolgom van.
- Természetesen. Természetesen - rántották ki a gondolatai közül Gainesmilt Theo szavai.
Ő is felállt, és meghúzott egy közeli bojtot. Theo hallotta, hogy nem túl messze megcsörren egy csengő - persze egy halandó fülének túl halk lett volna ez a nesz. A lakáj néhány másodperccel később már nyitotta is a dolgozószoba ajtaját.
- Langford - mondta Gainesmil.
- Uram?
- Bell arkón távozni óhajt. Kérem, kísérje az ajtóhoz.
- Igenis, uram.
Theo búcsúzóul odabiccentett Gainesmilnek, aztán követte a lakájt a folyosókon át. Útközben félig elszívott egy cigarettát, aztán a kijárat közelében az egyik vázába pöckölte a csikket. Időnként megnyugtatóak lehetnek az ilyen apróságok is, döntötte el magában.

 

1999. október 15., péntek, hajnali 4:15
Little Patuxent autópálya
Columbia közelében, Maryland

A Dodge kisteherautó lehúzódott a járda mellé, és teljes húszyardnyira állt meg a romos Crown Victoriától. Az autó motorját nem állították le. A fényszórók végigsöpörtek a horpadásokon és a bezúzott ablakokon.
- Az ott Octavia autója? - kérdezte Reggie.
Eustace egy hosszú percen át tanulmányozta a másik járművet, aztán lehúzta az ablakot, és kiköpött a járdára.
- Baszd meg, ez az.
- Én is azt hiszem.
A páros továbbra is az autóban ülve bámulta a másik autót. Eustace kinyújtotta a kezét, és másik állomásra váltott a rádión. Az ablakon kellemes szellő fújt be a fülkébe.
- Gondolod, hogy lehet még odabenn valaki? - kérdezte Reggie.
- Tudom én? - mondta Eustace.
Benyúlt az ülése mögé, előhúzott egy lefűrészelt csövű, kétlövetű tizenkettes puskát, és még egyszer ellenőrizte a tárat.
- Majd megnézem.
Még egyszer kiköpött, mielőtt kiszállt volna, aztán a pulóvere ujjába törölte a száját.
Reggie feszülten figyelt, miközben Eustace megközelítette a másik autót, és csak egyetlen pillanatra fordította el a szemét a társáról, amíg másik adóra váltott a rádión. Eustace megállt a Crown Victoria mellett, és figyelmesen szemügyre vette az autót, aztán megvakarta a fejét, és ismét köpött egyet. Hamarosan visszasétált a kisteherautóhoz.
- Valaki jól szétkúrta mondta.
- Nem mondod.
- Legjobb lesz, ha hívjuk Slicket. Nem lenne szerencsés, ha a rendőrség belebotlana.
- Rendben.
Reggie elővette a mobilját, és Eustace közben kinyújtotta a kezét, hogy másik állomásra váltsa a rádiót.

 

1999. október 16., szombat, este 11:20
McHenry ülésterem, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Theo! Hála Istennek... - sietett elé Lydia az ülésteremhez vezető folyosón.
A háta mögül dühödt kiabálás hallatszott. A drága szőnyegekkel borított folyosón közömbös ghoulok sora álldogált - a Garlotte biztonságáért felelős osztag maradéka, akik két nappal ez előtt nem voltak a hajó fedélzetén, és így megúszták a jobblétre szenderülést. Malachi, a Gangrel ítéletvégrehajtó, és az ülésterem ajtajának állandó őrzője, láthatóan szintén nem volt jelen.
A teremben tovább visszahangzott a kiabálás. Theo azonnal felismerte az egyik hangot - a leghangosabbat - amelyik folyton elnyomta a vele szembeszálló többi hangot.
- Lladislas - mondta Theo.
- Aha - felelte Lydia.
A lány Theo elé sietett, amikor meglátta, de a férfi nem állt meg, úgyhogy kénytelen volt irányt változtatni, és sietve elindulni az ülésterem kétszárnyú ajtaja felé, hogy beérje az öreget.
- Ő akar lenni az új herceg. Támogató szavazást követel.
Theo megtorpant. Lydia továbbment. Csak későn döbbent rá, hogy a férfi megállt, és ismét irányt változtatott.
- Szavazást? - mordult fel Theo. - Mi szeretne lenni - herceg, vagy kibaszott bálkirálynő?
Az arkón minden figyelmeztetés nélkül ismét elindult, éppen, amikor Lydia odaért hozzá, és ismét maga mögött hagyta a nőt. Lydia ismét megfordult, és a nyomába eredt.
Theo nem lökte ki a kétszárnyú ajtót maga előtt. Nem volt dühös, vagy elégedetlen, legalábbis nem jobban, mint általában. Semmi szüksége nem volt egy drámai belépőre. Másokra hagyta a feltűnősködést. A vita mégis azonnal alábbhagyott, amint belépett, és elindult lefelé a széksorok között. A lejtős terem elejében tartózkodó Vértestvérek nem félelemmel, és nem is csodálattal pillantottak rá - legalábbis nem mindannyian. Ez csak egy rövid szünet volt a vitában, ami nem ért véget. Theo nem volt egy fölöttük álló bíró. Azonban a jelenléte teljesen más megvilágításba helyezte a korábbi „megbeszélést”.
Az arkón megérezte a változást ebben a néhány másodpercben - a feszültség nem csökkent, sőt, még inkább előtérbe került. Érzett azonban még valami mást is, valamit, ami Theo gyanúja szerint egyenes következménye volt Garlotte pusztulásának - veszedelmes volt, hogy a vitából hiányzott a visszafogottság.
De az is lehet - gondolta magában - hogy ez csak Lladislas érdeme.
- Theo Bell - mennydörgött Lladislas egész auditóriumot betöltő hangja. - Pontosan az a férfi, akire szükségünk volt.
Senki mád nem szólt. A többiek Jan, Vitel, Gainesmil, Isaac, és még néhányan - csendben figyelték, ahogy Theo a terem első részében álló konferenciaasztal felé közeledik - egy új konferenciaasztal felé, vette észre az arkón. Valaki kicserélte azt, amelyikbe Xaviar belevájta a karmait. Az aztán tényleg egy kényes este volt. Mind Garlotte, mind a Gangrel Ítélethozó elég hatalmas egóval rendelkezett ahhoz, hogy önmagukban megtöltsék az egész termet. Mennyire megváltoztak azóta a dolgok. Garlotte a halak vacsorája lett, Xaviar pedig sértett büszkeségében éppen a klánját vezette ki a Kamarillából. Theo megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
Lladislas láthatóan azt hitte, hogy a gesztust neki címezték. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.
- A város ostrom alatt áll, az Isten szerelmére - folytatta Buffalo száműzött hercege. - Új hercegre van szükség, méghozzá azonnal. Én már tapasztalt vagyok ezen a téren. Én már vezettem egy várost. Valóban vezettem - nem csak másodhegedűs voltam - vetett egy jelentőségteljes pillantást Robert Gainesmil és Isaac felé. A páros hidegen viszonozta Lladislas pillantását. - Én meghoztam a nehéz döntéseket az életről és a halálról - tette még hozzá a Brujah.
- És az önéletrajzában a legutolsó bejegyzés az, hogy a városát elfoglalta a Sabbat - szólt Marcus Vitel, Washington D.C. korábbi hercege.
Lladislas szemei lassan elkerekedtek. Amúgy is pirospozsgás arca - ami meglehetősen természetellenes volt egy vámpír esetében - jól láthatóan tovább sötétedett.
- Az ön városát elfoglalta a Sabbat, csakúgy, mint az enyémet. - Vitel hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Kezét nyitott tenyérrel maga elé emelte, mintha ezzel a gesztussal szeretné biztosítani a hallgatóságot arról, hogy a megjegyzésében nem volt semmi rossz szándék.
A megnyugtató kézmozdulat lélegzetvételnyi időhöz juttatta Lladislast, és talán ez akadályozta meg abban, hogy erőszakos támadásra ragadtassa magát, azonban a trónkövetelő még távol volt attól, hogy megnyugodjon. Vitel nyila célba talált, és mélyre hatolt.
- Az összes Vértestvér közül éppen Öntől várnám a legkevésbé a támogatást. Ön egy vetélytárs, és egy Ventrue - vicsorogta Lladislas.
Vitel továbbra is nyugodt maradt, sőt, még azt is hagyta, hogy egy kissé szórakozott mosoly üljön ki a szája sarkába.
- Nyilvánvalóan Ventrue vagyok... de vetélytárs? - emelkedtek fel kérdően a szemöldökei. - Önnek nincs semmije, amire igényt tartanék, Lladislas, és egy város nélkül én sem rendelkezem semmivel, amit elirigyelhetne tőlem. - Ezzel Vitel arcáról lefagyott a mosoly. A modora megváltozott, meglátszott benne a fájdalom. - Ami pedig ezt a várost illeti: Baltimore csupán menedék a számomra. Tekintse magát vetélytárs nélküli kérelmezőnek. Foglalja el magát csecsebecsékkel, ha úgy tetszik. Én nem elégszem meg kevesebbel, mint a disznók patái alá került igazgyönggyel.
Lladislas, az asztal körül ülőkhöz hasonlóan csendben maradt. Theo azt vette észre, hogy még az asztal előtt megtorpant, hogy meghallgathassa Vitel mélységes veszteségérzettel terhes szavait. A Brujah arkón most elfoglalta a helyét, és Lydia leült mellé.
Ez a rövid szónoklat volt a leghosszabb, amit Vitel nyilvánosan elmondott, amióta a trónfosztott herceg elmenekült Washingtonból. Vitel majdnem mindegyik vezetőségi ülésen részt vett, és időnként még a véleményét is elmondta. Még arra is hajlandó volt, hogy a kapcsolatait felhasználva időszakos szükségállapotot vezessen be a nemzet fővárosában - ami természetesen nem volt egy mindent helyrehozó csodaszer, de azért akadályozta a Sabbat hadmozdulatait, amíg a Baltimore-ba özönlő kamarillás menekültekből egy elfogadható védelmi erőt kovácsoltak. Vitel tehát hozzájárult az erőfeszítésekhez, de ideje nagy részét visszavonultan töltötte az elmúlt hónapokban. Elrejtőzött a színfalak mögé, bármilyen játékot játsszon is - hiszen Ventrue volt, tehát valamit forralnia kellett. Pieterzoon többször is megpróbált áttörni ezen a falon, és Victoria is kétségtelenül megkísérelte a maga oldalára állítani Vitelt, mielőtt eltakarították volna Atlantába. Jan megemlítette Theonak, hogy Vitel most megtört embernek tűnik, és hogy a városának és a gyermekeinek elvesztése hatalmas súlyként nehezedik a vállára.
Mintha egy kicsit is érdekelne - gondolta Theo. A kékvérűek kis személyes tragédiái nem fogják visszatartani a Sabbatot attól, hogy lerohanja a várost. És ebben a pillanatban az agitálásával Lladislas sem javított a helyzeten, annak ellenére, hogy Brujah volt.
- Ha engedélyt kell kérned - törte meg Theo hangja a csöndet - akkor nem vagy herceg.
Karbafonta a kezeit, és egyenesen a klántársára meredt, mintha csak arra várna, hogy amaz ellent mer-e mondani neki.
Lladislas visszafogta magát - bár csak éppen hogy - és ezt mindenképpen a javára kell írni. Az arca ismét elsötétedett, ökölbe szoruló kezein pedig kifehéredtek az ízületek, de befogta a száját. Theo ezt reménykeltő jelként értékelte Lladislas jövőjére nézve. Az ex-herceg láthatóan felfogta azt, ami mások számára - Jan és Vitel számára biztosan - teljesen nyilvánvaló volt: Lladislasnak nem volt hatalmi bázisa Baltimore-ban. Nem volt elég hűséges támogatója. Túl sok idős Vértestvér volt jelen ahhoz, hogy erővel küzdje fel magát a csúcsra, és a saját városával ellentétben itt senki nem tartozott neki szívességekkel.
Azonban Lladislas nem volt bolond - nyers igen, de ostoba nem. Rendes körülmények között soha nem próbált volna a csúcsra törni. De Garlotte-ot elpusztították, és a Sabbat egyre nyomult észak felé Washingtonból, úgyhogy ezeket most semmiképpen sem lehetett rendes körülményeknek nevezni. A szokványos politika most felborult. Lladislas még hatalmi bázis nélkül is herceggé válhatott volna - ha az öregek tanácsa támogatja. És ez valószínűleg be is következett volna, ha Theo kiáll a klántársáért. De Theo tisztában volt olyan dolgokkal is, amikkel Lladislas nem.
Tehát Lladislas magában füstölgött, de nem szólt egy szót sem. Theo támogatása nélkül nem volt értelme tovább erőltetni a dolgot.
- Nagyon is igaz, hogy minden városnak szüksége van egy hercegre - mondta Jan Pieterzoon, és a hangja megtörte a kínos csendet. - A rendszeretetünk különböztet meg minket azoktól a szörnyetegektől odalenn délen.
Pieterzoon elég szürke jelenség volt alacsony termetével, drótkeretes szemüvegével és tüskés, szőke hajával - de ez a szürke megjelenés veszedelmes volt. Vele évszázados gyakorlat szülte ravaszság és olyan pedigré jelent meg az asztalnál, ami számtalan Vértestvért késztetett arra, hogy már csak a neve hallatára elsápadjon. Ha pedig Hartford eleste után mások, például Lladislas is, kevesebbre értékelték, mint korábban, az csak azért volt, mert ők nem ismerték azokat a részleteket, amiket Theo.
Miután meghátrálásra késztette Lladislast, Theo azonnal látta, hogy Jan nagyon is fel volt készülve erre a fordulatra.
- Figyelembe véve, hogy a Sabbat előrenyomulásának megfékezésére tett erőfeszítések összehangolása mellett maga Garlotte herceg nevezte ezt a testületet egy amolyan ad hoc Elsőszülötti Tanácsnak - folytatta Jan - úgy vélem teljesen helyénvaló, ha mi választunk ki egy jelöltet, aki majd magára veheti a hercegi címmel járó terheket.
Theo sem a helyeslésnek, sem a helytelenítésnek nem adta semmi jelét, bár gyanította, hogy hová akar kilyukadni Jan. Ügyes hadmozdulat - gondolta Theo. Csak javasol valakit. Nem próbál túl sok hatalmat magához ragadni, bár ebben a városban senki sem tudná megfélemlíteni ezeket a népeket ebben a teremben. Most majd választ egy helybelit...
- Biztos vagyok benne, hogy mindannyian egyetértenek majd velem, amikor azt mondom, hogy ezekben a vészterhes időkben kívánatos, sőt, létfontosságú a stabilitás a saját vezetésünkben - mondta Pieterzoon. - A Garlotte herceg szakavatott vezetése alatt megszokott stabilitást pedig úgy biztosíthatjuk legkönnyebben, ha olyan személyt választunk, aki jól ismeri ezt a várost.
Theonak nem kellett az asztal felé pillantania ahhoz, hogy felismerje a két lehetséges jelöltet, amelyek közül Jan már kétségtelenül választott. Kizárásos alapon: Lydia, bár ügyes kölyök, de csak Theo helyett volt itt, amíg az arkón meg nem érkezett. Lladislas már kijátszotta a kártyáit, és vesztett. Vitel visszalépett. Marston Colchester, a Nosferatu küldött még csak itt sem volt - legalábbis hivatalosan nem. A két Malkáv, Bőrnyak és Kvéker, nem voltak elég befolyásosak ahhoz, hogy egy várost vezessenek, hogy a személyiségükről már ne is beszéljünk.
Így csak Robert Gainesmil, Garlotte régi bizalmasa, és Isaac Goldwin, a korábbi herceg seriffje és gyermeke maradtak versenyben.
Azonban Bőrnyaknak, a Malkávnak, más elképzelései voltak.
- Nagyon is igaz minden, amit mond, Mr. Pieterzoon. Nem vitatkozni akarok, ugye megérti...
A Malkáv haja és hosszú szakálla ápolatlan és kócos volt. Beszéd közben Bőrnyak folyamatosan bele-beletúrt az arcszőrzetébe, és a szemei mereven tapadtak egy meghatározhatatlan pontra az asztal közepén.
- Azonban Theo pokoli jó herceg lenne. Baj esetén senki sem kekeckedne vele. És máskor sem, ha már itt tartunk.
- Pokoli jó herceg - visszhangozta Kvéker, aki a hajléktalanok között töltötte az éjszakáit, és úgy is nézett ki, mint ők.
Theo érezte, hogy a teremben minden tekintett rá szegeződik. A Malkáv szinte láthatóan összezsugorodott a pillantása súlya alatt, amikor Theo vad tekintettel rámeredt, pedig a szemét továbbra sem vette le arról a bizonyos pontról az asztalon. Időközben Kvéker a természetéhez illően remegni kezdett, és lopva zavart pillantásokat vetett az asztal körül ülőkre - kivéve természetesen Theot.
- Nekem már van munkám - mondta végül Theo.
- Valóban - szólt közbe Jan, és a Malkávok nagy megkönnyebbülésére ismét átvette a szót. - Bár köszönjük a javaslatot - Theo humortalanul a Ventrue felé fordult, de Jan viszonzásul csak udvariasan mosolygott, aztán folytatta: - Pascek ítélethozó soha nem válna meg önszántából a legmegbecsültebb arkónjának szolgálataitól. - Jan itt tartott egy rövid szünetet. - Így Mr. Gainesmil és Goldwin seriff marad a két legesélyesebb jelölt Garlotte herceg címére. Szeretne valamit hozzáfűzni, Bell arkón?
Theo visszatartott egy sóhajt. Vajon Jan valami okból élvezi ezt? Nagyon jól tudja, hogy Theot egyáltalán nem érdeklik ezek a politikai manőverezések. Egy ilyen ügyet nem egy bizottságnak kellene intézni. A királycsinálás a hátsó szobák számára fenntartott figyelemelterelés. Ez az egész jelenet úgyis csak üres látszat. Theo odafordult a két jelölthöz: Goldwin, a Ventrue, és Gainesmil, a Toreador. Egy pillanatig hidegen figyelte őket, aztán megszólalt:
- Dobjanak fel egy érmét, vagy ahogy tetszik.
Jan halványan összerezzent a megjegyzés hallatán. Gainesmil sokkal sztoikusabban fogadta. Garlotte halála utáni éjszakán a Toreador kétségtelenül megkísérelt kétségeket ültetni Goldwin szavahihetőségét illetően az arkón fülébe - és a hűségét illetően is, annak ellenére, hogy nem próbálta közvetlenül kapcsolatba hozni a seriffet a robbanással. Theo semmi okot nem adott Gainesmilnek arra, hogy a támogatására számítson, úgyhogy ez a nem éppen felemelő visszautasítás nem volt meglepetés. Bár így is csalódás lehetett számára. Az auditóriumra ismét kínos csend telepedett.
- Ahogy mondottam - folytatta Jan ott, ahol a Malkáv megjegyzése előtt abbahagyta, és így nem hagyta, hogy Theo gúnyos szavai túl sokáig lebegjenek a levegőben - a hatalom zökkenőmentes átruházása érdekében...
Theo kizárta Jan játszmájának nagy részét. A klánjának legtöbb tagjához hasonlóan Pieterzoon is gyakran száz szót is elhasznált arra, hogy elmondjon valamit, amit néhány szóban közölni lehetett volna. Egyes Vértestvérek úgy hitték, hogy ha többet beszélnek, azzal kihangsúlyozzák a saját fontosságukat. Jan valószínűleg nem dőlt be ennek, de Theonak akkor is végig kellett ülnie az egészet, még akkor is, ha a virágnyelv csak arra szolgált, hogy elfedje a valós történéseket.
- ...az elhunyt herceg gyermeke, és a város régi seriffje, Isaac Goldwin tökéletes hercege lenne a városnak - fejezte be végül Jan.
A bő lére eresztett szónoklat alatt Theo árnyalatnyit változtatott a tartásán, úgyhogy egyszerre láthatta mind Isaac, mint Gainesmil reakcióját. Ily módon az arkón egyáltalán nem kellett kimutassa az érdeklődését, még csak oda sem kellett fordulnia, amikor Jan végre kibökte a lényeget. A legvalószínűbb tiltakozó az lesz, akit nem választanak meg, akár Isaac, akár Gainesmil legyen az.
A felmagasztalódott, és a nagyon is megkönnyebbült Isaac megkísérelte nagylelkűnek feltüntetni vigyorát, és láthatóan kihúzta magát ültében. Érdekes módon azonban Gainesmil csak egyetértően rábólintott Jan javaslatára.
Vajon mit ígérhetett neki Pieterzoon? - elmélkedett Theo. Nagyon is jellemző volt az, hogy Jan, Lladislasszal ellentétben még az ülés előtt a maga oldalára állította a támogatókat. Azonban Lladislasnak nem kellett túl sok ellenvéleménnyel megküzdenie, amíg Buffalót irányította - nem mintha az embereknek nem lett volna, méghozzá valószínűleg gyakorta, ellenvéleménye, de soha nem mondták a szemébe.
- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen tiszteletre méltó gyülekezet támogat... - kezdte Isaac.
Theo gondolatai elkalandoztak. Most Isaac-en volt a sor, hogy a száját járassa, és hogy benyaljon az öregeknek, akik gyakorlatilag éppen most emelték herceggé. Senki sem csap majd túl nagy zajt egy olyan döntés ellen, amit Haardestadt, az Öreg gyermeke, Washington és Buffalo exhercegei és egy Brujah arkón támogatott. Gainesmil és a Malkáv jelenléte, valamint az, hogy a választás Goldwinra esett, amolyan provinciális törvényességgel ruházták fel ezt a döntést. Különben, ki más lehetne itt herceg. Úgy tűnt, ha Gainesmil feladja a küzdelmet, akkor nincs más jelölt - és a Toreador most láthatóan feladta. A menekültek közül senki sem fog egy másik menekültet támogatni, és Garlotte jó sok energiát fordított arra, hogy legyengítse az uralmát fenyegető vetélytársakat, úgyhogy a helybeliek közül senki sem rendelkezett megfelelő politikai kapcsolatokkal ahhoz, hogy kiállhasson saját magáért. Az pedig tuti biztos, hogy Theonak nem kell ez a munka. Természetesen mostanában rengeteg Vértestvér munkaerő volt a városban, de ennek nagy része az elkerülhetetlennek tűnő Sabbat-támadás elleni előkészületekkel volt elfoglalva, ami előbb vagy utóbb végül csak megindul majd a város ellen.
- ...és folytatni kívánom azt a kemény, de igazságos kormányzást, amelyet atyám oly sokáig alkalmazott...
A Sabbat. Na ezért már érdemes volt aggódni. Ez már olyasmi volt, ami rászolgált a kitüntetett figyelmére. Az észak felé irányuló portyák egyre gyakoribbak, és egyre erősebbek lettek. A kurafiak a védelmet próbálgatják, és felkészülnek a nagy rohamra. Az utóbbi két hétben Theo már visszavonta a járőrök nagy részét a Fort Mead melletti külső gyűrűből, és megerősítette a reptér melletti második vonalat. Ezt a hadmozdulatot már jó ideje eltervezte. Jannal még augusztusban, Buffalo eleste után beszéltek erről. Akkor készítették el a terveiket. Jan orra nem volt olyan mélyen a saját seggében, mint ahogy először gondolta, de még így is fájdalmasan érintette, hogy mennyi időt és energiát kellett ezekre a találkozókra pazarolnia. Ha időről időre - tényleg csak nagyon ritkán - nem merült volna fel valami igazán fontos dolog ezeken az öltönyös megbeszéléseken, akkor Theo valószínűleg nem is veszi a fáradtságot, hogy részt vegyen rajtuk.
- ...mert Baltimore a remény városává vált minden Vértestvér szemében...
Azonban Jan és most Isaac, illetve előttük Garlotte és Victoria pontosan azért játszhatták ilyen szabadon a kisded játékaikat, mert Theo személyes ügynek tekintette a város védelmét. Hagyjuk csak a Brujahra a fárasztó dolgokat.
Az igazi munka elvégzésének ez az egyetlen módja - gondolta Theo. És ha már itt tartunk...
Miközben Isaac tovább locsogott a hercegi kötelezettségekről a többi Vértestvérnek, Theo benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy csipogót. Hosszan nézte a szerkezetet, aztán visszadugta a zsebébe, és felállt, hogy távozzon.
- Mennem kell - mondta minden további magyarázat nélkül, amikor Isaac végre szünetet tartott a beszédében.
Megütögette Lydia vállát, és a nő követte. Elhaladtak a várakozó ghoulok mellett, és, mivel Theo nem volt hajlandó kivárni a liftet, a lépcsőkön lementek a díszes előcsarnokba. Az arkón nem sietett, de annyival magasabb volt, hogy Lydiának igencsak szaporáznia kellett a lépteit, ha nem akart lemaradni.
- Sabbat-portya? - kérdezte szinte várakozóan Lydia.
- Hm-hm.
- Gond van az egyik járőrrel?
- Nem.
Lydia az arkón mellett haladt, miután kiléptek a Lord Baltimore Szállóból.
- Akkor meg ki a fene csipogott rád?
- Senki - felelte Theo. - Csak már nem bírtam ott tovább.
- Akkor nem is sietsz sehová? - kérdezte Lydia.
- Pillanatnyilag nem.
- Elviszel Sikkhez? Most valahogy nincs kedvem ellopni még egy autót.
- Persze - mondta Theo. - Hol vannak a fiúk?
- Valószínűleg már ott lesznek.
Theo a szállótól nem messze parkolt. Megvárta, amíg Lydia felmászik mögé a motorra, aztán bepöccintette a járgányt.
- Kapaszkodj.
- Már kapaszkodom.
Theo lenézett, és a pokolba is, a lány már tényleg kapaszkodott. A karjai nem érték át a derekát, de a kezével már belekapaszkodott a dzseki szíjaiba. Minden dzseki, ami illett Theora, terjedelmes volt, és ez még az átlagos bőrnél is vastagabb volt, mivel úgy tervezték, hogy megállítson egy kis kaliberű golyót, vagy egy nem túl sikeres vágást. Az a kevés vér, amit az ilyen bosszantó sebek gyógyítására el kellett használni, nagyon tud hiányozni a közelharcban, és Theo tisztában volt ezzel.
Ha nem tudja, hogy a lány ott ül mögötte, akkor Theo még azután sem érezte volna őt, hogy elindultak a városon keresztül. A lány apró volt, és pehelykönnyű, de Theo látta, hogy a szavai és a tettei milyen hatással vannak az övéire - az Anarchokra. Közülük sokan Brujah-k voltak. Többségük pedig a legfiatalabb Vértestvérek közül került ki. Egy Anarch viszonylagos fiatalsága egyszerre volt oka és következménye annak, hogy Anarch volt: az oka, mert az illető igencsak alacsonyan állt a ranglétrán, és nem volt türelme a hatalmat gyakorlókkal szemben, és következménye, mert egy befolyásos személy, vagy egy herceg védelme nélkül egy Anarch csak nagyon ritkán élte túl a saját korát. Nagyon kevés öreg Anarch létezett.
Theo elég szerencsés volt ahhoz, hogy egy olyan Atya Ölelje magához, aki hajlandó volt több évet rászánni arra, hogy kitanítsa ifjú pártfogoltjai. Valami okból a modern korban csak nagyon kevés atya volt ennyire türelmes. Vagy talán maga a halandó életben függetlenséghez szokott gyermek követelt magának hasonló függetlenséget az Ölelés után. Az Anarchok szabadságot akartak, de azonnal, vagy ha lehet, akkor még hamarabb. Ezt pedig nem vették jó néven azok az atyák, akik „Káin átkát” inkább egy ajándéknak tekintették, és cserébe rabszolgaszerű elkötelezettséget vártak volna el az újdonsült élőholttól. Rengeteg Vértestvér esett áldozatul az Atyák szigorának.
Theo a válla fölött Lydiára pillantott. Az arkón általában nem szállítgatta a közkatonáit, de ez itt ígéretesnek látszott. A lány láthatóan a becsületesebbek, a pragmatisták közé tartozott. Előfordulhat, hogy elkerüli a rá váró buktatókat, és viszi valamire. Vagy talán mégsem. Az idő majd eldönti. Jobb lesz, ha nem kerül túl közel hozzá.
A lány észrevette, hogy Theo őt nézi, úgyhogy közelebb hajolt a: arkón füléhez, hogy túl tudja kiabálni a bömbölő motort.
- Éppen Garlotte-ról és a robbanásról beszélgettek, mielőtt odaértél volna a gyűlésre - kiáltotta a szélbe.
- Valóban? - kérdezte Theo egykedvűen.
- Azt mondták, hogy nem lehetett baleset. Ahhoz túl nagy volt. Theo bólintott. A fejét továbbra is félig oldalra fordította, és a szeme sarkából figyelte az utat.
- A Sabbat kellett legyen - folytatta Lydia. - Az Asszamiták nem lettek volna ennyire felületesek.
Theo ismét bólintott, majd elfordult Lydiától. A lány semmi olyasmit nem mondhat el neki, amit még ne tudna, és ezzel a néhány megjegyzéssel máris kielégítette a kíváncsiságát. A lány világosan tükrözte az Anarchok, és az utca hangulatát. Lydia elhitte, amit éppen elmondott Theonak. Számára tökéletesen ésszerűnek tűnt, hogy a Sabbat belopózott a városba, és felrobbantotta a herceget. És miért is ne? Theo is segédkezett abban, hogy eladják ezt a magyarázatot.
A robbanás után elhúzott a francba a dokkokból, tett egy kört nyugat felé, és tíz perccel később visszatért, hogy aggodalmasan végignézze, ahogy a halandó hatóságok kordont vonnak a „baleset” helyszíne köré. Ez volt az esemény megnevezése a halandó sajtóban. Bármennyire elégedetlen legyen is Gainesmil azzal, ahogy Goldwin az ügyeket intézte, azért még ismerte Garlotte kapcsolatait a városi tanácsban és a médiánál, és gondoskodott arról, hogy ennél mélyebbre ne ássanak a nyomozás során. Gainesmil talán nem hiszi el, hogy a Sabbat végzett Garlotte-tal, de a Toreadornál ennek ellenére izzottak a vonalak.
Jó neki - gondolta Theo. Az egész Garlotte ügy amúgy is csak figyelemelterelés. Szándékosan nem gondolt azonban arra, hogy véget vethetett volna az ügynek, de mégsem tette.
A két Brujah észak felé robogott, és a motor szakadozott ösvényt vágott az éjszaka csendjébe. Hamarosan maguk mögött hagyták a kiglancolt Belső Öblöt. A következő háztömbök irodák, régiségboltok, éttermek és a dzsentri sorházak kusza egyvelegének adtak otthont. Az utcai parkolókban semmi sem törte meg a luxusautók makulátlan sorozatát: BMW, Mercedes, SUV, SUV, SUV... Theo félig-meddig elcsodálkozott azon, hogy vajon az emberek tényleg meggyőzték-e magukat, hogy négykerék-meghajtásra van szükségük ahhoz, hogy átjuthassanak a városi utak kátyúin.
A kiváltságosak enklávéi hamarosan átadták helyüket a kevésbé csillogó területeknek. Itt a festés már nem volt friss, és nem minden grafiti maradványt tüntettek el. Az üzletek és a lakások ablakait berácsozták. Itt már több autón éktelenkedett horpadás, össze nem illő színű ajtó, vagy hiányzó dísztárcsa.
Vezetés közben többé már nem Lydia, hanem egy másik sápadt női Vértestvér járt Theo fejében: Katrina. Egy zavaró kérdés bukkant elő minduntalan a cselekedeteivel, illetve a cselekedetek hiányával kapcsolatban. Az elmúlt néhány éjszakán járőrözés közben, vagy amikor megpróbált gondoskodni arról, hogy Gainesmilnek fogalma se legyen arról, mi is történt valójában, Theo, szokásához híven, egyszerűen félretette ezt a kérdést. Egy örökkévalóság alatt túl sok zavaró apróság bukkan fel. Ezt Theo már nem egész kétszáz év után el tudta dönteni. Túl sok a részlet ahhoz, hogy mindegyikre odafigyelhessen. Szerette magukra hagyni őket egy időre, hogy kristályosodjanak. Legnagyobb részük magától elpárolgott, míg végül már nyoma sem maradt. Az idő és a figyelem hiánya megdolgozták, megrontották és végül teljesen eltüntették őket. Azonban a fontos részletek kiállták az idő próbáját. Az ilyenek szilárdan kitartottak, és ezek voltak azok, amelyekre oda kellett figyelni.
Három éjszaka nem volt elég hosszú idő ahhoz, hogy bármit is el tudjon dönteni. Nem igazán. Azonban manapság gyorsan zajlanak az események. A világ most már teljesen másmilyen volt, mint akkor, amikor Theo csatlakozott az élőholtak világához. A számítástechnika és a kommunikáció fejlődése megismételte azt, amit korábban az ipari forradalom tett a társadalommal, csak ezúttal a hatás exponenciálisan nőtt. Az élet minden éjszakával egyre gyorsabb és gyorsabb lett. És a halál szintúgy.
Theo a legtöbb Vértestvérnél jobban alkalmazkodott. Oly sok Vértestvérrel ellentétben soha nem zárkózott el a világtól. A legtöbb éjjelen kapcsolatba került valakivel, vagy halandóval, vagy Vértestvérrel, sőt, gyakran mindkettővel. A legtöbb mogorva öreg, akivel dolga akadt, gyakran évekig nem szólt egyetlen szót sem senkihez. Theo megrázta a fejét. Így túl sok idejük marad gondolkozni. Túl sok idő az önelemzésre.
- Valami nincs rendben? - ordította túl a válla fölött a motor zaját Lydia.
- Áhh.
Túl sok gondolkodás - gondolta Theo. - Talán pontosan ez történik velem is. Talán kezdek túl öreg lenni.
De akár kezdett öreg lenni, akár nem, akár elég volt három éjszaka ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjon egy zavaró gondolatot, akár nem, a Katrinával kapcsolatos kérdés mégis elég közel lebegett hozzá ahhoz, hogy elvonja a figyelmét - és ha elvonja a figyelmét, különösen akkor, amikor bármelyik éjszaka várható a Sabbat-támadás, akkor könnyen szétlőhetik a seggét.
A motor hangja körülvette Theot. Nem távolodott el veszedelmesen a körülötte nyüzsgő várostól - megállt a pirosnál, kerülgette a kátyúkat - de a motor morgása körbevette őt a belső igazságokból és következményekből álló saját világában. Ebben a világban még mindig nem érezte teljesen otthon magát. Itt nem mindig az öklök és a vér voltak a megfelelő válasz. Egész halandó életét, és a Vértestvér lét során még ugyanennyi időt élt meg úgy, hogy nem is tudott ennek a helynek a létezéséről. Don Cerronak sok-sok évre volt szüksége ahhoz, hogy erre megtanítsa Theot, akinek az első reakciói mindig az erőszak és a düh voltak.
De Katrinára nem így reagált. Lelki szemeivel most is látta őt. Ott állt a hajófeljáró tetején, először az árnyékban, de aztán kilépett a fényre. A lány ruhái nagyon hasonlítottak az övére. Szórakoztató, de végül is elég jelentéktelen. Amennyire túlnépesítették Baltimore-t a Vértestvérek jelenleg, nehéz lett volna elhajítani egy követ úgy, hogy ne találjunk el vele egy fekete bőrt viselő vámpírt. Mi volt még?
Katrina nem hagyta, hogy felmenjen a hajóra. Éppen ilyen könnyen elosonhatott volna, és ő akkor felmegy a hajó fedélzetére és - bumm, arkón kaja a halaknak. De a lány visszatartotta, és közben majdnem ő maga is felrobbant. Vajon ezért hagyta elmenni? Mert ez zavarta a legjobban - nem az, amit a nő tett, hanem az, amit ő. Ostobaság volt hagyni, hogy elmenjen. Nem volt szüksége erre a bonyodalomra, ami egy éjszakán még visszatérhet, hogy beleharapjon a seggébe. Vajon azért kímélte meg a lányt, mert a lány megkímélte őt?
Kurvára nem valószínű - döntötte el magában azonnal. Talán már nem volt forrófejű ifjonc, de szentimentális biztosan nem lett. Nem fog szipogni, ha valaki szétveri Garlotte gyerekét - valami mégis visszatartotta őt attól, hogy bezúzza a lány koponyáját, pedig a helyzet és a pozíciója szerint éppen ezt kellett volna tennie. Akkor mégis miért?
Önérdekből? Katrina bizonyos szempontból megkönnyítette Theo dolgát. Garlotte komoly akadályt jelentett volna, ha figyelembe vesszük, hogy mit főztek ki Jannal. Most pedig Isaac volt a herceg, és nem tűnt túl valószínűnek, hogy ő is képes akkora felhajtást csapni, mint az elődje.
Theo szinte azonnal elvetette ezt a magyarázatot is. Nagyon is hozzászokott már az akadályok leküzdéséhez. Ez volt a munkája. Ráadásul hosszú távon a Kamarilla rosszabbul jár Garlotte nélkül, akármennyire tenyérbemászó volt is a korábbi herceg. Ő a stabilitást képviselte, és a Kamarilla mindenekelőtt ezért állt ki.
Mi a fene? - elmélkedett undorodva Theo. Nem végzett aprólékos számításokat, amikor úgy döntött, hogy futni hagyja Katrinát. Még csak nem is döntötte el, hogy ezt fogja tenni. Egyszerűen csak így esett. Ösztönösen cselekedett. Mint amikor előre tudta, hogy valami nincs rendjén azzal az átkozott teherautóval, amiről kiderült, hogy Sabbat-szállítójármű. Erezte a zsigereiben. Ez volt a munkája, és kibaszottul jól végezte. Számtalanszor próbálta elmagyarázni Don Cerronak, hogy éppen az ösztönei a legjobbak.
Feltétlenül megbízni az ösztönökben az első lépés a Bestia teljes uralma felé - felelte mindig Don Cerro. - Ja, pontosan.
- Mi? - kiabálta a motor zaja fölött Lydia.
- Semmi.
Theo elkomorodott, és hirtelen felgyorsított, hogy még elcsípjen egy sárga lámpát. Lydiának erősen kellett kapaszkodni, hogy le ne essen. Az arkón nem akart Katrinára gondolni. És kurvára biztos, hogy nem akart beszélni róla. Még néhány háztömb, és odaérnek Slickhez, és voltak sokkal fontosabb dolgok is, amivel foglalkozhatna. Lehúzódott a szegélyhez.
A városnak ebben a részében a grafiti már nem kivétel, hanem általánosan elterjedt elem volt. Voltak színesek és művésziek, profának és erőszakosak, de mindenütt ott voltak. A festék még azokról a sorházakról is lepattogzott és lepotyogott, amelyeket nem deszkáztak be, és nem hagytak magára. A zálogházak kettő az egyhez arányban nyerésre álltak az élelmiszerboltokkal szemben. Az a néhány autó, ami az út szélén állt, vagy teljesen roncs volt, vagy vadonatúj SUV - a drogkereskedők szerették, ha sok hely van a cuccnak és a fegyvereknek.
Kívülről a Slick lakása sem különbözött semmiben a többi viharvert sorháztól. A tornácon egy ápolatlan fehér srác üldögélt egy fekete házisapkával a fején. A fickó a közeledő Theot és Lydiát figyelte.
- Figyelj a motoromra, Jeb - mondta Theo.
- El van sikálva - felelte Jeb. - Hahó, cicamica - köszönt oda Lydiának.
A lány bemutatott neki.
- Figyelj a motorra, nagyfejű.
A ház belső része több is volt, meg kevesebb is, mint ami az utcáról látszott. Az utcafront felőli szoba tömve volt szakadozott skótkockás kárpitozású romos, öreg bútorokkal. A fotelek és székek mellett gyűrött újságpapírok borították a padlót. A szobában szanaszét hevert néhány hevenyészett hamutál - műanyag poharak, söröskupakok, egy szardíniásdoboz, amiben még volt egy-két szardínia, és egytől egyig színültig tömve voltak csikkekkel. Az utcafront felőli szobán túl - már nem volt ház. Ugyanez volt a helyzet bal felől kettő, és jobb felől további három házzal. A háztömb két szélső háza érintetlen volt, de a középső hat ház gyakorlatilag csak egy egyszobás homlokzat volt.
A háztömb közepe egy hatalmas, az átalakítás és a javítás különböző stádiumában leledző autókkal zsúfolásig tömött udvar volt, amit a hat házhomlokzat, kétoldalt a két teljesen ép ház, és hátulról egy magas téglafal övezett, amelyen két nagyméretű kapu tette lehetővé, hogy a járművek közlekedhessenek. Jobbra építettek egy hevenyészett olajülepítőt. A munkatér közepén tíz autót parkoltak le egymáshoz nagyon közel. A legtöbbön méretes horpadások éktelenkedtek, és akadt néhány, amit golyók lyuggattak keresztül-kasul. Itt-ott néhány berepedt, vagy teljesen kitörött szélvédő. A bal oldalon több férfi dolgozott a karosszérián és a festésen. Theo megállt, és egy pillanatig figyelte a dolgozó Vértestvéreket és ghoulokat.
Egy gyors kerékcsere nem puszta luxus volt manapság, amikor ennyi járőr volt odakinn, és ennyi üldözésbe keveredtek a Sabbattal - amelyek mindegyike igen erőszakos volt, és a legtöbb esetben eldördült néhány lövés is. Az első néhány hétben, amikor a Sabbat csak ímmel-ámmal szivárgott felfelé a Keleti parton Atlantából D.C.-be, Theo és csapata minden éjjel leruccantak délre, hogy próbára tegyék a szervezetlen sabbatista erőket a nemzet fővárosában. Ezek a kiruccanások gyakran mélyen behatoltak a Beltway-be. Ha pedig a lehető legmélyebben be akartak hatolni, akkor nem vezethették ugyanazt az autót minden egyes átkozott éjszaka. Egy kis festék, meg egy gyors rendszámcsere sokat számított, de időnként az autó maga is bekapott néhány lövést. A golyó ütötte lyukak igencsak árulkodóak voltak, és vörös posztó voltak mind az ellenség, mind a rendőrök szemében. Persze mindig volt ellopható autó, és a Kamarilla is folyamatosan újította fel a „flottáját”, hogy pótolják a teljesen szétlőtt járműveket, de a nagytételben elkövetett autólopások száma már így is megháromszorozódott az elmúlt hónapokban, és ilyen hatalmas léptékben még egy ellopott autóhoz hasonlóan hétköznapi valami is veszély jelenthet a Maskarádéra. Úgyhogy Theo emberei újrahasznosítottak. És ebben Slick volt a mester.
- Theo! Itt az én emberem! - mosolygott az öreg fekete férfi a feltolt hegesztőmaszk alól. A sziszegő forrasztópisztoly fényes kékes narancssárgás elszíneződéssel verődött vissza az egyik aranyfogáról. - Azért jöttél, hogy elmondd, nem haladok elég gyorsan? - szélesedett még nagyobbra a mosoly, és így napvilágra kerültek az aranyfog melletti üres hézagok. - Akkor próbáljatok kevesebb autót szétcseszni!
- Csak erre jártam - mondta Theo.
- Lóhóhó-szart.
Theo lassan odasétált a szerelőhöz. Slick egy kicsit meg volt görnyedve. Mindig így járt. Volt egy nagy csomó a hátában - ferde gerinc, sérülés, valami ilyesmi. Theo nem tudta biztosan, és még soha nem volt rá oka, hogy megkérdezze. Azonban egyszer éppen itt volt, amikor egy ostoba köcsög „Nosfinak” nevezte Slicket. A híresztelések Slick reakciójáról hamar elterjedtek, és amennyire Theo tudta, ez volt az egyetlen alkalom, amikor bárki is megjegyzést tett a púpjára - és ha már itt tartunk...
- Nem kapcsolnád azt ki - mondta Theo. Nem volt helye vitának.
Slick még szélesebben vigyorgott, és elzárta a gázt a hegesztőpisztolyhoz.
- Miféle beteg Vértestvér kurafi használ hegesztőpisztolyt? - kérdezte a fejét rázva Theo.
- Úgyis tudom, hogy éppen ezért szeretsz - mondta Slick. Levette a hegesztőmaszkot, és hátrasimította zsíros, vékony szálú haját.
- Ja, ahogy tetszik.
Theo a nála sokkal alacsonyabb férfi vállára tette a karját, és hallótávolságon kívülre vezette őt. Menet közben Theo számba vette a javításra váró autókat, és hozzápárosította őket az incidenshez, ami miatt szükségessé vált Slick gondjaira bízni őket: Reggie és Eustace nekivezették a Dodge kisteherautót egy betonkorlátnak, a Camarro bekapott egy-két lövést egy Sandy Springs-i lövöldözésben. Lydia szétlövette a Pontiacot, a Pinto - szentséges Isten, miért pont egy ilyen? - pedig Bőrnyak kicsikéje volt. A műhelyben látható közel húsz autó közül csak egyetlen egy akadt, amit Theo nem ismert.
- Idióták vagytok mind a ketten - hallotta Theo Lydia hangját a motorok dübörgése és a kalapácsok csattanásai fölött. A bandájából néhányan itt lógtak, és a készülő Grand Am-et nézték. Úgy tűnt, hogy ez nem lesz egy könnyes viszontlátás.
- Te és a fiúk jól dolgoztok - mondta Theo Slicknek, és addig szorította az öreg férfi vállát, amíg az el nem fintorodon. - Hogy állnak a dolgok?
Theo egyetlen megjegyzés nélkül végighallgatta a szerelő listáját azokról az autókról, amelyek készen álltak az újabb bevetésre, aztán azokról, amelyeken még dolgozni kell, és végül azokról, amelyek már csak cserealkatrésznek lesznek jók. Mikor végzett, az arkón még feltett neki néhány kérdést - a lóerőkről, meg hogy kik azok a Vértestvérek, akik a legrosszabb állapotban hozzák be az autókat - csak hogy ellenőrizze azt, amit már amúgy is tudott.
- Apropó - tette hozzá Theo, ahogy végeztek az összes lényeges részlettel. - Ki a fene vezet Lexust?
Rámeredt az autóra, amelyik nem illett ide. Le volt takarva egy ponyvával, de Theo felismerte az alakjáról. Talán valaki csak poénból lopta el, vagy...
Slick habozott.
- Senki. Az egyik nagykutya.
- Ki?
- Tudod... csitt, csitt. Egyikük.
Theo ismét Slick vállára tette a karját, de most egyáltalán nem szorította meg.
- Ki?
Slick ismét habozott, de aztán gyorsan úgy döntött, hogy a „csitt, csitt” nem érvényes Theo Bellre, ha az arkón tényleg tudni akarja a titkot.
- Pieterzoon.
- Pieterzoon? Neki van már autója. Importált egy párat a sajátjából.
- Nem tudnám neked megmondani - vonta meg a vállát Slick, aztán megérezte Theo szigorodó tekintetét. - Úgy értem... úgy értem nem tudom - pontosított a szerelő. - Talán szereti fitogtatni a cuccait. Tudod, mert megteheti. Van ám itt minden: önfelfújós gumik, páncél, golyóálló üveg...
- Mikor viszi el?
- Még nincs teljesen kész. Még kell egy-két éjszaka - mondta Slick. - Ezt kapd ki. Nem én hívom őket. Az egyik embere majd kapcsolatba lép velem. Azt akarják, hogy mi vigyük el nekik az autót.
- Kivel fogsz beszélni?
Slick beletúrt a hajába, és ezzel sikerült még több olajat kenni a fejbőrére.
- Az egyik seggfej csicskásával. Nem tudom.
- Van Pel?
- Aha, azt hiszem. Éppen úgy hangzik.
Theo nem tudta, mire vélje ezt az egészet, és azt sem, hogy miért zavarja az ügy. Miután megtámadták, és majdnem beadta a kulcsot, Jan Amsterdamból behozatott néhányat a saját, felspécizett járgányai közül. Akkor most miért készíttet még egyet Slickkel, és miért akarja titokban tartani az ügyet.
- Megmondom neked, hogy mi legyen most - mondta Theo. - Szólsz nekem, amikor hívnak... és ezt úgy értem, hogy abban a percben, ahogy felhívtak. Megértetted?
- Persze.
- Jó - ütögette meg Slick hátát, aztán elindult kifelé, de végül mégis visszaszólt: - Oh, és még valami.
- Igen?
- Ott elöl - bökött hátra a válla fölött Theo. - Cigaretták és szemét mindenütt. Ha azt hallom a helyi hírekben, hogy tűz ütött itt ki, és az egész helyen nyüzsögnek a rendőrök és a tűzoltók, akkor szétrúgom a hülye seggedet.
Theo hátat fordított, és elment.
Lydia követte Theot Slick szervizébe. Jeb odakinn szokás szerint megint seggfej volt. Lydia már-már azt várta, hogy Theo lekever egyet a majomnak, vagy vet rá egy hideg pillantást, amitől megroggyannak a térdei, de az arkón ügyet sem vetett Jebre. Nem mintha Lydia törődött volna vele. Jeb nem érdemelte volna meg, hogy Theo rá pazarolja az idejét. Egyszerűen arról volt szó, hogy belefáradt már abba, hogy a legtöbbször képtelen volt megjósolni, mit fog csinálni Theo, és mit nem. Időnként védelmébe vette, máskor, mint most is, egyszerűen magára hagyta. Lydia csak annyit szeretett volna, ha egy kicsivel jobban meg tudta volna jósolni a reakcióit.
Majdnem mindig szószátyárnak érezte magát, amikor az arkónnal volt. Mint most is idefelé jövet. Soha, senki más nem keltette benne ezt az érzést. Egyáltalán nem volt beszédes típus, de Theonak valahogy sikerült azt az érzést kelteni benne, mintha állandóan járna a szája. Ez talán annak az eredménye volt, hogy az arkón ritkán vette a fáradtságot, hogy odamorogjon egy teljes mondatot. De időnként azért megtette. Még ezt is nehéz volt megjósolni.
Idefelé jövet Lydia egyszerűen csak segítőkész szeretett volna lenni. Theo azért küldte el maga helyett arra az átkozott találkozóra, mert tudta, hogy késni fog, úgyhogy Lydia úgy gondolta, hogy érdekli, mi történt. De nem érdekelte, vagy egyszerűen csak nem hallotta őt a motor dübörgésétől.
Ahogy tetszik.
Azonnal meglátta a bandáját, amint belépett Slickhez. Egyedül ők nem dolgoztak. Slick elég kemény tempót diktált. Az emberei jók voltak abban, amit csináltak, és meg is maradtak a kaptafánál. Lydia emberei egyszerűen idióták voltak. Legalábbis kettő a háromból. Theo elvonult Slickkel, és Lydia elindult a láthatóan majdnem kész Grand Am felé. A festés jónak tűnt. A lemezek simák voltak. Már csak a szélvédőt kellett beszerelni, és felrakni az új rendszámtáblákat.
Frankie megpillantotta Lydiát, és énekelni kezdett:
- Lydia, ó Lydia. Kemény, mint a vídia...
Baldur, partnere az agyatlanságban, hisztérikusan röhögni kezdett.
- Idióták vagytok mind a ketten - mondta Lydia. - Vajon ma melyik seggfejnek jutott az ész, vagy had találjam ki... most egyszerűen otthon hagytátok.
Frankie a mellkasát markolászva a falhoz tántorgott.
- Ó! Megsebeztél!
- Ezt sebezd meg - mutatta oda neki Lydia a megfelelő ujját, aztán odalépett a csoport negyedik tagjához, Christophhoz.
A férfi bozontos, vörös haját hátrafogta, és egy falhoz tolt ládán üldögélt. A felöltője úgy terült szét körülötte, mint egy sátor. Lydia látta, hogy depressziós - most is, mint mindig. Elmélázva bámulta a Pontiac egyik dísztárcsáját.
- Mi van? - kérdezte Lydia. - Összefestékezték?
Christoph változatlan arckifejezéssel bólintott. Lydia csípőre tett kézzel várakozott, de a férfi visszatért a gondolataihoz.
- Aha, ahogy tetszik - mondta Lydia. - Miért nem élezed meg a kardodat, vagy valami?
- Hé, Lydia - szólt oda neki Baldur, aki éppen csak magához tért a röhögőgörcséből. - Nekünk miért kell megint kimennünk, amikor senki más nem járőrözik?
- Mi a francról beszélsz? Ki nem járőrözik?
- Mindenki. Úgy értem, senki. Senki sem megy ki - torpant meg Baldur, aztán megvakarta a fejét, mert sikerült összezavarnia önmagát.
Lydia felsóhajtott, aztán nagyon, nagyon lassan megszólalt:
- Ki... a fene... nem... megy... ki... járőrözni?
- Nos... Jasmine azt mondja, hogy ki kellene lépnünk.
- Jasmine túl sokat dumál.
- Iga:, de... úgy értem, mit tett értünk valaha is a Kamarilla?
Frankie egyetértően dörmögött.
Lydia hitetlenkedve meredt rájuk.
- Rendben. Pont itt van Theo. El akarod ezt mondani neki is?
Baldur kinyitotta a száját, de nem jutott eszébe semmi, amit erre felelhetett volna.
- Én is így gondoltam - kacsintott rá Lydia.
- Hé, nem tartozunk semmivel a Kamarillának - csattant fel méltatlankodva Frankie.
- Frankie, mit gondolsz, mi a franc fog történni, ha nem járőrözünk? Bulizni mész? Keresel egy kisfiút, akit leszívhatsz? Mi lesz azután, hogy a Sabbat bemasírozik a városba - és fellógatnak egy kampóra, mint a világ legcsúnyább kibaszott plazmazacskóját?
- Nem vagyok csúnya.
- Ő inkább az áruházi szatyor fajtájából lehet - mondta Baldur.
- Ti ketten tényleg otthon hagytátok az agyatokat, nem igaz? - sóhajtott fel Lydia, aztán ismét odafordult Christophhoz.
- Hát, akkor elég értelmesen hangzott, amikor Jasmine elmondta - morgolódott halkan Frankie és Baldur a háta mögött.
- Jobb lesz, ha vigyázol, Christoph - mondta Lydia. - Ha ezek ketten túl keményen kezdenek gondolkozni, akkor valaki még megsérülhet.
Christoph most sem vett róla tudomást, mint ahogy figyelmen kívül hagyta az egész beszélgetést. Lydia felkapott egy zsíros rongyot, és az arcába vágta.
- Hé te! - ordította. - Mi a túró? Jézus! Micsoda kibaszott vérpazarlás.
- Hé, ti négy löttyedt seggű barom! - jött Slick hangja az udvar túlsó végéből. Lydia megfordult, és észrevette Theot, aki éppen a bejárat felé igyekezett. - Vonszoljátok előre a seggeteket - mondta Slick - és takarítsátok fel a szemetet. Ürítsétek ki a hamuzókat az utcára, vagy valami.
- Úgy nézek ki, mint egy szobalány? - kérdezte Frankie.
- Ó, bocsánat - felelte Slick. - Robbie, gyere, hagyd azt a Grand Am-et későbbre. Előbb még be kell fejeznünk úgy tizenöt másik autót. Vagy inkább jobb lesz, ha kitakarítod azokat az átkozott hamuzókat, mert ezek a seggfejek hamarosan ott végzik.
Lydia lekevert egy fülest Frankie-nek.
- Máris megyünk, Slick - mondta, aztán odafordult Frankie-hez, és lenyomott neki még egyet. - Szeretnél gyalog menni Fort Meadebe, vagy mi van? Gyerünk már. Nagyjából két perc alatt végzünk. Ezért nem érdemes feldühíteni az öreget.
Frankie és Baldur - sőt, még Christoph is - minimális morgolódással engedelmeskedtek.

 

1999. október 17., vasárnap, éjjel 1:12
Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

A kirakójáték darabkái lassan kezdtek a helyükre kerülni, de ez nem igazán nyugtatta meg Calebrost. Hamarosan beérik a hosszú évek munkájának a gyümölcse, de ugyanakkor érezte, hogy külső tényezők is megcélozták őt, amelyek szükségtelenül és reménytelenül túlbonyolítják a helyzetet. Istennek hála, Emmett hamarosan visszatér. Már szinte végzett a Benitóval kapcsolatos feladatával. Talán enyhít a rá nehezedő nyomáson egy olyan személy jelenléte, aki ugyanabból a fészekaljból származik, mint ő. Mert ez a nyomás már úgy nehezedett rá, mint a feje fölött lévő többtonnányi föld.
De addig is Calebros az eddig felfedezett legjobb módszerrel könnyített a nyomáson - divatmagazinokat tépett darabokra. Életlen olló, borotva, a saját karmai, sőt, időnként még az arcát is odanyomta egy-egy oldalhoz, hogy az agyaraival megjelölje egy nő ragyogó arcát vagy feszes hasát. Most egy ideig nem vesz tudomást a friss jelentésekről, amelyeket a klántársaitól kapott.

 

1999. október, 17., vasárnap, este 10:48
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Hogy mondtad?
- Moncadát megölték.
Igen. Jan tényleg azt mondta, amit Theo hallott, és a szavak másodszorra sem voltak kevésbé meghökkentőek, pedig most már nem voltak annyira váratlanok.
- Hogyan?
- Asszamiták. Fatima.
- Affene! - ereszkedett le Theo a Jan íróasztala előtt álló székbe. Ez a hetedik emeleti lakosztály egész mostanáig Garlotte herceg tulajdonában állt. Ő azonban jobban kedvelte a helyreállított hajót, úgyhogy Jan rendelkezésére bocsátotta ezeket a szobákat - végül azonban ez a döntés nem vált be. Jan mát egész jól berendezkedett itt, és Garlotte halála után valószínűleg addig maradhat, ameddig tetszik. Theo szerint ez azért nem lesz annyira hosszú idő.
- Találkoztál már vele? Fatimával? - kérdezte Theo.
Jan megrázta a fejét.
- Én sem - mondta Theo. - És tudod mit? Nem tudom, hogy akarok-e.
- Nagyon is egyetértek veled.
- Affene! - ismételte önmagát Theo. - Elintézte Moncadát? Biztos vagy benne?
- Amennyire csak lehetek - vette le Jan a szemüvegét, aztán letette maga elé az asztalra. - A részletek nem egészen világosak. Nem tudjuk biztosan, hogy mikor történt, de a forrásaink megbízhatóak. Az Asszamiták nem dicsekszenek olyan munkákkal, amit nem végeztek el - az ilyesmi hosszú távon rosszat tesz az üzletnek.
- Affene!
Az Ambrosio Luis Moncada név valószínűleg semmit sem mondana egy utcai Vértestvérnek, legalábbis az Államokban nem, de a kardinális nagyon régóta tagja az európai köröknek. Már jóval Theo ideje előttről. Egy igazi rosszfiú. Ő talán a Nyugat-Európai Sabbat egyik legnagyobb hatalmú alakja - vagyis csak volt, ha igaz, amit Jan állít.
Theo kivett egy szál cigarettát, és rágyújtott egy gyufával.
- Tudod, kinek dolgozott Fatima?
- Nem.
- Nem nekünk?
- Kétlem, hogy eleget tudtunk volna fizetni neki.
- Ebben valószínűleg igazad van - mondta Theo.
Az Asszamiták a vérért dolgoztak, és minél öregebb és hatalmasabb az a bizonyos vér, annál jobb. Valószínűleg Káin jobb heréjét kérték volna azért, hogy egy Moncadahoz hasonlóan kiemelt célpont ellen egy a ranglétrán olyan magasan álló orgyilkost küldjenek, mint Fatima. Sőt, talán hozzá kellett volna csapni még a balt is.
- Szerintem merő jószívűségből tette.
Bármennyire figyelt is Theo, nem tudta volna megmondani, hogy a Ventrue vajon többet tud-e annál, amit elmondott. Talán igen, talán nem. Jan nem volt egy pirulós fajta. Végig megőrizte a nyugalmát, miközben odaállt egy csapat ellenséges menekült elé, és végül ha a bizalmukat nem is nyerte el, de azt sikerült elérnie, hogy elfogadják. Végig összeszedettnek tűnt, miközben addig manőverezett, amíg Victoriát, a riválisát a hatalomért folytatott küzdelemben, akire folyamatosan oda kellett figyelni, elzavarták nyomokat keresni egy Sabbat-városba. Még akkor is kitartott, amikor egy Sabbat-rohamcsapat szétlőtte a seggét és csak egy szívdobbanás - már ha mondhatjuk így - választotta el a Végső Haláltól.
- Jó évad ez az orgyilkosoknak - mondta Theo. - Fatima elkapja Moncadat. Valaki a Sabbatból rád küldte azokat a kurafiakat. És még egy hónapja sincs, hogy Lucita kitekerte Borges nyakát.
Jan felvonta a szemöldökét, de aztán csak vállat vont a megjegyzésre.
- Ilyen a háború.
- Aha, azt elhiszem - nevetett magában Theo.
Jan nem fogja megmondani neki, hogy ő bérelte-e fel Lucitát, vagy sem. Kettejüknek már régebben is voltak közös ügyeik, és nem mindig sültek el jól. A nőt, akinek a neve és a híre éppen olyan félelmetes volt, mint Fatimáé, a jelentések szerint az elmúlt néhány hónapban Miamitól egészen Bostonig többször is látták a Keleti parton. Ki tudhatja, hogy ezek közül melyik volt igaz, és melyiket szülte a túlfűtött képzelet. Az azonban biztos, hogy a nő hidegre tett több sabbatista banditát, köztük Miami korábbi érsekét. És ettől a többi sabbatistában feltámadt az Istentől való félelem. Theo személyesen is tapasztalta, hogy a Sabbat sokkal idegesebb volt, miután kezdtek elterjedni a Lucita tevékenységével kapcsolatos híresztelések. És ez az egész pontosan olyan megtévesztésnek - az „erőforrások leghatékonyabb kihasználásának”, ahogy Jan időnként nevezte - tűnt, mint amilyet az ember ettől a Ventrue-tól várna. Jan azonban nem fogja magától elmondani. Theo pedig nem fogja megkérdezni.
De volt itt még valami, ami foglalkoztatta Theot, és ha már Jan hozta fel a témát:
- Moncada pusztulása kihat majd ránk? - tette fel a kérdést.
- Elképzelhető. Csak segíthet.
Theo bólintott. Jannak jó okkal hitte azt, hogy Moncada keze benne van az észak-amerikai eseményekben. Egyébként mi másért hozakodna elő ezzel a Ventrue? Hiszen előbb-utóbb Theo úgyis tudomást szerzett volna erről. Moncada benne van az észak-amerikai ügyekben. Ez nem volt megszokott.
Biztos elszállt a ló a kövér disznóval, miután kardinális lett belőle - gondolta Theo.
És ha Moncada benne van, akkor az mindjárt érthetőbbé tette, hogy miért rontja Vykos az Államokban a levegőt. Ez a Tzimisce szörnyeteg önmagában nemhogy egy szövetség, de még egy fegyverszünet keresztülviteléhez sem lett volna elég Borges és Polonia között, de ha Moncada bevetette a befolyását...
- Hm - dörzsölgette Theo a borostát az állán. - Igen. Ez a hasznunkra lehet. Ártani nem árthat.
- És még mindig olyan keményen nyomnak észak felé? - kérdezte Jan.
- Még keményebben.
- Mennyi idő múlva lesz elég nagy a nyomás a második vonalon ahhoz, hogy okunk legyen visszavonni?
- Talán egy hét - vont vállat Theo.
Ezen Jan eltöprengett egy ideig, összevetette a választ a saját számításaival, aztán bólintott.
- Azután - folytatta Theo - én úgy még... egy hétre tippelek. Talán kettő. Elég lesz?
Jan felállt az íróasztaltól, és szórakozottan odasétált a közeli asztalkán álló kristálypalackhoz. Furcsa módon a palackban nem vér volt. Jan kihúzta a dugót, és Theo szinte azonnal megérezte az erős skót whiskey illatát. Jan öntött magának egy pohárral, aztán a szájához emelte, és éppen csak megnedvesítette az ajkait. Végül a poharat még mindig az arca előtt tartva egy kicsit megforgatta az italt, behunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet.
- Két hét - mondta még mindig csukott szemekkel. - Azután még két hétre lesz szükségem.
Theo nem felelt azonnal. Nem szokott sem ígérgetni, sem garanciákat vállalni, de most szükségük volt feltétlen bizonyosságokra, ha sikerre akarják vinni a tervüket. Fontos volt az időzítés. Theo borotvaélen egyensúlyozott a Sabbat elriasztása, és felbátorítása között. Jannak más feladatai voltak, amelyek ugyanennyire életbevágóak voltak, és kétségtelenül ő tudta a legjobban megítélni, hogy mennyi időre van még szüksége.
- Ha két hétre van szükséged, akkor két hetet kapsz - mondta Theo.
Jan láthatóan megnyugodva ült vissza a székébe. Ismét kortyolt egy aprót a whiskeyből, aztán a poharat letette az asztalra.
- Mi a helyzet Isaac-kal? Könnyű vele együtt dolgozni?
- Elég könnyű. Sem ő, sem Gainesmil nem próbálnak igazán beleavatkozni a védekezésbe, mert már az eredeti tervben is szerepeltek. És mostanra már én is legalább annyit tudok a városról, mint ők. Időnként előállnak egy-egy javaslattal. Ilyenkor meghallgatom őket, bólogatok, aztán teszem, amit kell.
- Akkor nem szállt Isaac fejébe a hercegség? - kérdezte Jan.
- Ó dehogynem. De engem nem zavar. Szeret fel s alá járkálni, és hercegeskedni. Tudod, elvegyülni időnként a szegény menekültek között, lelkesítő beszédet tartani a csapatoknak. Ilyen szarságok.
- Mondj el nekem valamit - hajolt közelebb Theo. - Pontosan miféle csontot vetettél oda Gainesmilnek, hogy visszalépjen? Mert azt tudom, hogy még azelőtt magad mellé állítottad, hogy Goldwint javasoltad volna.
- Egyszerűen csak rámutattam, hogy milyen fontos a vezetés egysége az ilyen vészterhes időkben - mondta Jan nyílt arckifejezéssel.
- És...
- És biztosítottam arról, hogy teljes támogatásomat fogja élvezni, amikor Goldwin herceg utódját kell kiválasztani.
Theo bólintott, és hátradőlt a székében. Elég ésszerűnek tűnt Isaac hosszú uralkodása ellen fogadni, és sokkal könnyebb lesz egy gyenge herceg helyébe lépni, mint mondjuk a Garlotte-éba. Jó üzletnek látszott, az biztos. És ez volt benne a legszebb. Theo emlékeztette magát, hogy próbáljon a közelben lenni, amikor Gainesmil rájön, hogy Pieterzoon milyen tökéletesen lóvá tette.
- Azt ugye tudod - emelte fel a poharát Jan, és egy kicsit Theo felé billentette, mintha tósztot mondana - hogy a hercegi cím a tied lehetett volna?
- Hm. Mintha kellene nekem ez a nyűg a nyakamba. És ha valaha is herceg akarnék lenni - amit nem akarok - akkor sem szeretném, ha egy Malkáv jelölne. Szentséges Isten - nevettek közösen a helyzeten. - Van még valami? - kérdezte Theo.
- Csak még egy dolog. Úgy hallom van egy kis zúgolódás a közkatonák között.
Theo felállt, kinyújtózkodott, és megropogtatta az ízületeit.
- Had morogjanak.
- Akkor jő.
- Akkor jó - visszhangozta Theo, és elindult az ajtó felé. Azonban éppen mielőtt kilépett volna, még visszafordult Jan felé.
- Ó, igen. Ha visszavonjuk a vonalakat, akkor nagyobb lesz az esély, hogy egy kibaszott sabbatista seggfej átcsusszan, és idejön, hogy levadásszon valakit. Rendelnem kell melléd egy biztonsági csapatot.
- Ne fáradj - mondta Jan. - Több hasznukat veheted a járőröknél. Mellesleg nem is tervezem, hogy kimegyek innen, és Anton, és Isaac emberei légmentesen lezárták a szállót.
Theo összeráncolta a homlokát.
- Ha te mondod - és behúzta maga után az ajtót.

* * * * *

Theo szinte észre sem vette, ahogy a lefelé haladó lift minden egyes emeletnél csilingelt. Azonban újra és újra hallotta azt a mondatot, amit utoljára hangzott el a hetedik emeleten, amit Jan utoljára mondott neki: Mellesleg nem is tervezem, hogy kimegyek innen.
Ez a kijelentés akár teljes igaz is lehet. Azonban Theo már rengeteg Ventrue-val találkozott az évek során, és most már jó néhány hete együtt dolgozott Hardestadt gyermekével. Közelről látta Jant, amikor akcióba lépett. Pieterzoon az esetek többségében lesöpörte a pályáról a féltékeny és védekező Garlotte-ot, és gyakorlatilag pontosan ugyanezt tette Gainesmillel, aki azért maga is egy meglehetősen elismert Toreadornak számított. Jan először kiszorította Victoriát a rivaldafényből, aztán pedig még a városból is eltávolította. És mi a helyzet magával Theoval? Ő sem keserítette meg a Ventrue életét. Ehelyett ő is részt vett a színjátékában.
De csak azért, mert volt ráció abban, amit ez a férfi csinált - gondolta Theo. Nem tépelődött azon, hogy miként végezze a munkáját, még akkor sem, ha ez ezúttal azt jelentette, hogy szabadjegyet ad egy Ventrue-nak. A végeredmény a következőképpen nézett ki: Theo azért jött ide, hogy minden lehetséges módon, ami csak a hatalmában áll, tompítsa a Sabbat térnyerését. Jant gyakorlatilag ugyanez a cél hozta Baltimore-ba, és úgy tűnt, hogy általában mindketten ugyanazon a hullámhosszon vannak. A közös cél még nem egyenértékű azzal, hogy eladja magát.
Nem - gondolta Theo. Ha valaha is eladtam magam, akkor az akkor történt, amikor Pascek lett az ítélethozó, és én megmaradtam arkónnak. De ez már egészen más lapra tartozott. Jelen pillanatban Theo leginkább Jan miatt aggódott.
Mellesleg nem is tervezem, hogy kimegyek innen - mondta neki.
Akkor Slick vajon miért készíti elő neked sunyiban azt a Lexust?
Valószínűleg volt erre valami teljesen szokványos és szabályszerű magyarázat. Pontosan emiatt nem kérdezett rá nyíltan Theo - hogy Jan egy szokványos beszélgetés során mondhassa el neki. Nem is akarta hazugságon kapni Jant. Remélte, hogy nem fogja. Persze még most is lehetséges volt, hogy Jan nem hazudott, és az autó csak egy lényegtelen mellékkörülmény. De ha Theo nyíltan rákérdez, és tényleg folyik valami a háta mögött, akkor soha nem jött volna rá - legalábbis addig nem, amíg már túl késő nem lesz. Jan eltusolta volna az egészet, vagy megváltoztatja a terveit, vagy akármi. Theo így legalább nyitva tarthatta a szemét. Mert egy működő munkakapcsolat, ami jelenleg volt közötte és Jan között, még nem egyenlő a bizalommal. Túl nagy volt az esély arra, hogy végül ő húzza a rövidebbet ahhoz, hogy becsukja a szemét.
Mi Vértestvérek vagyunk. Vért iszunk. Kibaszunk az emberekkel.
Ez ennyire egyszerű volt. És Theo már megszokta, hogy gondoskodjon arról, hogy a végén nem ő lesz az, akivel kibasznak.
A felvonó pittyegett, aztán csilingelt, ahogy az ajtó fölött kigyulladt az „L” Theo átrobogott a hallon, és közben ügyet sem vetett a személyzetre és a koloniális öltözetükre. A szálló előtt ott állt Lladislas, és egy csinos kis parkolóslánnyal fecsegett. Buffalo korábbi hercege láthatóan nem vetett be egyetlen Vértestvér fortélyt sem, mert a még tizenéves korban lévő lány nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, hogy ez a látszólag középkorú fickó most ráhajtott-e, vagy sem. A lány udvarias volt, és diplomatikus. Lladislas pontosan olyan közel állt hozzá, hogy megsértse a személyes terét, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hozza, de ahhoz nem állt elég közel, hogy a dolog túlságosan nyilvánvaló legyen.
- Igen, valóban - mondta Lladislas a lánynak azzal a lelkesedéssel, ami mindig is csak úgy áradt belőle, függetlenül attól, hogy éppen miről beszélt. - A belső égésű motorok megváltoztatták a világot. És milyen sokféleképpen. Olyan sokféleképpen.
- Ha Ön mondja - felelte a lány.
A parkolóban szolgálatban lévő társa tisztes távolságot tartott tőlük. Ami őt illeti, a lány csak magára számíthatott. A lány szemei kétségbeesetten kutattak valami kifogás, vagy valami elfoglaltság után, és így megpillantotta Theot, aki éppen kilépett a szállóból. Lladislas követte a tekintetét, és ő is megpillantotta Theot, még abban a töredék másodpercben, mielőtt az arkón kereket oldhatott volna.
- Theo Bell!
Theo felsóhajtott, de nem állt meg. Lladislas magára hagyta a lányt, és csatlakozott a Brujah arkónhoz.
- Hello Lladi. Ugye tudod, hogy a szálló személyzete érinthetetlen? Már így is túl sok volt az eltűnés.
- Csak beszélgettem a lánnyal. Elég intelligensnek látszott.
Lladislas könnyed modora szinte egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. Megragadta Theo karját, és a két Brujah megállt.
- Együtt uralhattuk volna ezt a várost, Bell. Tisztában vagy vele, ugye? Csak a támogatásodra lett volna szükségem. Pieterzoon nem tett volna keresztbe neked, és Vitel csak Washingtont akarja visszaszerezni.
Theo kirántotta a karját a másik kezéből.
- Te nem akarod ezt a várost.
Lladislas összezavarodott, mintha Theo valami érthetetlent mondott volna.
- Úgy tűnik, furcsa elképzeléseid vannak arról, hogy én mit akarok, és mit nem. Először azt hiszed, hogy ott akarom hagyni a saját városomat. Most meg azt hiszed, hogy most már az örökkévalóság végéig vándorló koldus akarok lenni. Nos, akkor hadd mondjam el neked - ragadta meg Lladislas ismét Theo karját - hogy már egészen hozzászoktam, hogy van egy város, amit a sajátomnak mondhatok. Buffalo talán nem egy Párizs, vagy egy Róma, de az enyém volt - amíg meg nem fogadtam a tanácsodat.
Theo fenyegetően meredt le az alacsonyabb férfira, majd halk, nyilvánvalóan visszafogott hangon megszólalt:
- Mindketten tudjuk, hogy Buffalót miért kellett feladnunk. Nem fogom még egyszer elismételni. És tisztában vagyok azzal, hogy mihez szoktál hozzá. De hadd mondjam el neked, hogy én mihez nem vagyok szokva. Először is, nem vagyok hozzászokva, hogy egy fehér ember megragadja a karomat. Másodszor pedig, nem vagyok hozzászokva, hogy ugyanaz a fehér ember kétszer is megragadja a karomat.
Theo tovább meredt Lladislasra, és a másik Brujah előbb lassan lazított a szorításán, aztán ugyanilyen lassan visszahúzta a kezét.
- Sajnálom. De ez még nem változtat azon, hogy...
- Figyelj rám! - vágott a szavába Theo. - Nem fogom még egyszer elmondani. Nem fogok vitatkozni, nem fogok válaszolni egyetlen kérdésre sem, és nem fogom végighallgatni a siránkozásodat. le nem akarod ezt a várost. Bízz bennem. Ebben most fogadd el a véleményem. Nem fogok megfeledkezni rólad.
Lladislas arcán tisztán látszott a szkepticizmus, de, ezúttal legalábbis, nem vitatkozott. Hátrált egy lépést, aztán anélkül, hogy a szemét egyetlen pillanatra is levette volna Theoról, megszólalt:
- Most ne árulj el, Theo.
Az arkón nem válaszolt. Megfordult, és elsétált a motorjához, ami másfél háztömbnyire parkolt a Lord Baltimore Szállótól.
- Affene! - morogta, ahogy berúgta a motort, és besorolt a forgalomba. Arra gondolt, hogy vajon nem mondott-e túl sokat Lladislasnak.
Buffalo korábbi hercege nyíltan beszélt. Eddig mindig őszintén szól Theohoz, de ő ezt már nem mondhatta el magáról. Persze, jó oka volt rá, hogy hazudjon Lladislasnak Buffalóban. Része volt a tervnek. Lladislas soha nem adta volna fel a városát, és nem hozta volna magával népének nagy részét Baltimore-ba, ahol sokkal nagyobb hasznukat tudták venni, ha nem hitte volna azt, hogy egy elsöprő erejű támadás közeledik. És a pokolba is, valóban megtámadták a várost. Sokkal hamarabb, mint ahogy Theo várta. És ha végül igaznak bizonyul valami, akkor az valójában már nem is hazugság, nem igaz?
Dehogynem, a pokolba is - gondolta Theo. Ez lesz a vége, ha egy Ventrue-val lógok.
Azonban mégis volt rá okuk, hogy hazudjanak, mint ahogy Theonak most is volt rá oka, hogy figyelmeztesse Lladislast, annak ellenére, hogy valószínűleg nem kellett volna. Egy megtévesztésből szükségszerűen születik egy újabb, aztán megint egy újabb... A Buffalóval kapcsolatos hazugságoknak egyenes következményei voltak a Hartforddal kapcsolatos hazugságok - és az újabb haláleseteknek. De ezen nem lehetett változtatni. Éppúgy, mint Buffalóban. Része a tervnek - a három részes tervnek.
Buffalo és Hartford a terv első része voltak.
A második rész Jantól függ. És ez mindennél jobban zavarta Theot. A második rész kicsúszott a kezei közül. Meg kellett bíznia Janban, csak éppen valahogy képtelen volt rávenni magát.
Azon az augusztusi éjszakán, amikor Buffalo elesett, Jan és Theo beszéltek egymással.
A terv számos részletét kidolgozták. Viszont először is egymástól függetlenül mindketten ugyanazt a következtetést vonták le a kudarcról Lladislas városában, és arról, hogy mi mindent kellett tudjon ehhez a Sabbat.
- Nem vontak el erőket Washingtonból - mondta Jan.
- Nem is volt rá szükség - mutatott rá Theo. - Csak agyaras újszülöttekkel álltak szemben.
- De ezt nekik nem lett volna szabad tudniuk.
- Tudom.
Egyikük sem mondta ki szívesen, amit már mindketten eldöntöttek magukban.
- Vajon lehetséges lenne, hogy csak egy sikeres portya lett volna? - kérdezte Jan.
- Túl nagy volt ez egy portyához. És túl kicsi egy totális támadáshoz - hacsak nem tudták, hogy mire számíthatnak.
Semmi kétség. Tényleg az a helyzet, amit Theo magában eldöntött, amikor visszafelé tartott Baltimore-ba, és megtudta a támadás részleteit. És Jan is egyetértett vele.
Egy kém. A Sabbatnak tudnia kellett, hogy mire számíthat Buffalóban. Így hát három okuk is volt rá, hogy feláldozzák Hartfordot: hogy még több Vértestvért gyűjtsenek össze Baltimore-ban, hogy igazolják Theo és Jan gyanúját a kiszivárgó bizalmas információkkal kapcsolatban, és hogy meggyőzzék a kémet, hogy még most sem tudnak róla.
És ez vezetett el a terv második részéhez: Theo gondoskodik róla, hogy Baltimore szilárdan ellenálljon a Sabbatnak, és közben Jan minden lehetséges eszközt felhasználva felkutatja a kémet. Mert ha ez nem sikerül neki, akkor a harmadik rész lesz a világ legnagyobb tömeges rábaszása a Disznó-öböli partraszállás óta.
Theo és Jan még ugyanazon az augusztusi éjszakán elbeszélgettek arról, hogy ki lehet a kém. Victoria? A Sabbat elfogta a nőt, és mennyire kapóra jött az a szerencse, hogy sikerült elmenekülnie. Azóta Jan gondoskodott arról, hogy máshová küldjék - vissza a Sabbat uralma alatt álló Atlantába. Garlotte? Ha valóban ő lett volna a kém, akkor erről az ügyről valaki már végérvényesen gondoskodott - feltéve, hogy a robbanás nemcsak egy figyelemelterelés volt, amivel a herceg megrendezte a saját halálát. De nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy Katrina belement volna egy ilyen színjátékba. Hacsak nem verték át őt is... Malachi, a Gangrel? Vele is ugyanaz a helyzet, mint Garlotte-tal. Gainesmil? Theo úgy gondolta, hogy a Toreador túlságosan őszintén megdöbbent a Sabbat korai győzelmei láttán ahhoz, hogy ő legyen a kém. Vitel? Isaac? Colchester? Bőrnyak? A pokolba, hiszen bárkinek lehetett rá oka, akinek agyarai voltak, és túl sokan férhettek hozzá az információkhoz. Ez volt a nagy baj - az egyik nagy baj - azzal, ha egy tanács kormányzott. És ez volt az oka annak, hogy Theo és Jan titokban tartották a tervüket. A lehetőségek száma így lényegesen leszűkült, már ami a lehetséges kémeket illeti, akik hozzáférhetnek olyan információkhoz, amelyek valóban nagy kárt tudnak okozni.
De ez még nem oldotta meg feltétlenül a problémát.
Theo lehúzott az út szélére, és kikapcsolta a motort. Még mindig a vízparton járt. Önkéntelenül is néhány háztömbnyire - éppen látótávolságra - megközelítette azt a kormos dokkrészletet, ahol Garlotte hajója volt kikötve. A robbantás volt az egyik abból a számtalan - és valószínűleg egymáshoz nem is kapcsolódó - dologból, amelyek zavarták Theot.
Önmagában újra és újra visszapörgette az eseményeket: Katrina lesétált a hajóról, beszélgetnek, felrepül a levegőbe, és hagyja, hogy a lány elmenjen. Még most sem tudott elfogadható magyarázatott adni arra, hogy miért hagyta elmenni a lányt. Egyszerűen ezt súgták neki az ösztönei. Azonban még ennél is jobban zavarta az a tény, aminek tanúja volt: Katrina felrobbantotta a herceget.
- Szétrobbantotta a seggét - mondta csak úgy magának Theo, és próbálta meggyőzni magát arról, amit látott - csakhogy sehogy sem sikerült.
Egyszerűen nem akarta elhinni. Ezt gyakorlatilag közölte is Gainesmillel a következő éjszakán. Katrina nem tűnt robbantási szakértőnek. Theo látta, amit látott, de ez még nem jelenti azt, hogy mindent látott. Talán Katrina robbantotta fel Garlotte herceget, de minél többet gondolkozott rajta, Theo annál kevésbé hitte, hogy teljesen egyedül is képes lett volna erre.
Tehát talán tényleg jól tette, hogy nem tépte le a fejét. A lány talán még elvezetheti azokhoz, akik rajta kívül még benne voltak a dolgokban - feltéve, hogy tényleg volt valaki más is. Feltéve, hogy Theo képes lesz ismét megtalálni őt. A lány biztos komolyan vette a figyelmeztetést, és elment a városból.
Theo jó néhány percig csak ült a motorján, és a móló megfeketedett részét figyelte, ahová a hajót kikötötték. A törmeléket már teljesen eltakarították, de Theo szinte érezte a mellette becsapódó romok füstjét - az apró darabkák lassítva, szinte lágyan lebegtek alá, olyan természetesen, mint a hó, vagy a simogató eső. Látta a hátán fekvő Katrinát az utcán, és a könnyű eső a lány körül is esett. Az esőcseppek lecsorogtak a bőrén, és sápadt fehérről sötétvörösre változtatták a színét. Az eső nem vízből, hanem vérből állt - évszázados Vértestvérek vére, a csatornába öntött vér.
Theo erősen összeszorította a szemeit, és amikor újra kinyitotta, már csak az elhagyatott utcát, és a sérült dokkot látta. Eltűnt a manipulált fiatal nő, és a gyilkosság és az igazságtalanság látképe.
- Van, hogy szarba lépsz - mondta csak úgy magának Theo, és ismét beindította a motort.
Sem ideje, sem gyomra nem volt az idealizmusra, és a szentimentalizmusra. Az utca, és a reálpolitika voltak az ő világa. Elhajtott a helyszínről, de erős fonattá álltak össze azok a gondolatok, amelyek ehhez a helyhez kötötték, és sokáig már nem hagyhatta figyelmen kívül ennek a fonatnak a húzását.

 

1999. október 20., szerda, hajnali 3:12
A Presidental Hotel
Washington, D.C.

Lady Sascha Vykos lakosztálya többé már nem volt az a kéjlak, amit Marcus Viteltől, Washington száműzött hercegétől szerzett alig négy rövid hónappal ezelőtt. De az is lehet, hogy ezek a hónapok nem is voltak annyira rövidek. Parmenides nem volt biztos benne. Gyakran úgy érezte, mintha örökké a Tzimisce úrnőjével élt volna. A lény, aki most volt - Parmenides/Ravenna - természetesen mindig is Vykos-szal élt. Ő hozta létre. A Haqim gyermekeivel töltött éjszakák oly távolinak tűntek már. Bár a hűsége még mindig annak a klánnak a véréhez kötötte. Parmenides engedélyezte magának, hogy megbújjon Ravenna mögött, annak a ghoulnak az arca és a teste mögött, akit megölt, és akinek aztán a helyébe lépett. Voltak pillanatok, mint ez a mostani például, amikor Parmenides úgy érezte, hogy nagyon közel van a felszínhez. A kezek és a karok engedelmeskedtek az akaratának, bár a kinézetük megváltozott. Máskor azonban mintha egy óceánnyi feketeség mélyén lebegett volna. A szemek az elhunyt ghoulhoz tartoztak. A kezek csak esetlen, hasznavehetetlen eszközök voltak, és nem egy művész csodálatra méltó szerszámai. Parmenides feltartotta maga előtt a kezeit, és egyenként megmozgatta minden egyes ujját, miközben megpróbálta nyomon követni az impulzust az agyból az idegeken keresztül az izmokig. Megpróbálta összekötni az akaratot a cselekedettel, a lelket a testtel.
- Hozz vért! - szólt ki a másik szobából Vykos.
Hangjának ridegsége felkavarta a fekete vizeket, és Parmenides hirtelen már nem volt biztos benne, hogy a felszín alatt van-e, vagy éppen fölötte. Mindenesetre elindult, hogy engedelmeskedjen.
A lakosztály legnagyobb szobájából, ami korábban a nappali volt, egy hatalmas raktárhelységet alakítottak ki. A bútorok nagy részét félretolták - már amit nem aprítottak apró darabokra, hogy kevesebb helyett foglaljanak. Mindenfelé asztalok álltak, amelyeket zsúfolásig elborítottak Vykos jegyzettömbjei, és a százféle sebészműszer. Imitt-amott fel-felbukkant néhány gazdátlan testrész - ezek voltak a frissebbek. Parmenides az asztalokat kerülgetve az amerikai konyhába ment, ahol az egyik hűtőből kivett egy vérrel színültig teli kancsót. Ha előre tudta, hogy Vykos várhatóan vért kíván majd, akkor előre kivette a hűtőből a kancsót, és hagyta, hogy a szekrényen felmelegedjen egy kicsit, azonban nem mindig sikerült előre kitalálnia minden óhaját, és Vykos mostanáig nem közölte vele, hogy fagyosan, vagy szobahőmérsékleten kívánja inkább a vért.
Parmenides óvatosan felvette a kancsót, és - vigyázva, hogy ki ne löttyintse a padlóra - az asztalok között besietett a lakosztály kisebbik hálószobájába - ahol a nem annyira friss testrészeket tárolták. Vykos, ha úgy hozta kedve, megszabadult a hulladéktól, de most már hetek óta teljesen lefoglalták a kísérletei, és nem akarta egy pillanatra sem elvonni róluk a figyelmét.
Parmenides belépett a nagyobbik hálószobába, és azonnal megcsapta a hihetetlenül erős vitae szaga - nem az egyszerű halandó vér kellemes illata, hanem a Vértestvér vitae csábító aromája. Vykos saját véréjé.
Parmenides összpontosítása egy pillanatra megingott. Előregörnyedt, és megfogta a térdeit, hogy össze ne rogyjanak alatta.
Pusztítsd el. Most már ez volt a küldetése. Fatima hozta a parancsot... vagy az a teremtmény, aki a mennyezetről ereszkedett alá? Parmenides gondolatai ködbe vesztek, és hirtelen a különböző kapcsolatrendszerek kiismerhetetlenné váltak. Nem - emlékeztette magát - az a lény a mennyezetről Nosferatu volt. Ő nem adhat neki parancsot. Ismét megmutatta gusztustalan arcát. Fatima volt az, aki elmondta neki...
Pusztítsd el.
Pusztítsa el Vykost. Parmenidesnek nagyon erősen kellett összpontosítania ahhoz, hogy értelmet nyerjen ez a gondolat. Ő egy Asszamita volt, aki Ravenna, a ghoul álcájában rejtőzködik. Vykos tette ezt vele. Ő tudott a színjátékról, de azt hitte, hogy őt nem érheti el Parmenides bosszúja. Ő azonban várni fog. Kivárja a megfelelő időt, és csak akkor csap le.
Pusztítsd el.
Parmenides érezte, hogy ismét elsüllyed a feketeségben, de a köd lassan oszladozni kezdett. Lénye távol volt ugyan, és elsüllyedt a sötétben, de képes volt a ghoul szemeivel látni.
Jobbra egy alacsony fotel állt, és a fotelben egy test hevert. Egy véres, meztelen, köldöktől mellkasig felnyitott és kifordított test. A test a legutóbbi - immáron a harmadik - hígvérűhöz tartozott, aki nem volt elég erős ahhoz, hogy meggyógyítsa magát. Ott hevert hát értetlenül, tágra nyílt szemekkel, és eltátott szájjal. Most már semmit sem érzékelt a környezetéből, bár akkor még nagyon is magánál volt, amikor Vykos felnyitotta és kiürítette a hasát. A lány a saját vérétől szaglott, ami teljesen beborította őt, a testéről levágott ruháit, a fotelt, és a szőnyeget a test körül.
Azonban nem ez volt az az illat, ami először megcsapta Parmenidest.
Az ágy maga is egy véres, hatalmas méretű szörnyeteg volt. A lepedők, a takaró és párnák szanaszét hevertek, és mindet teljesen átitatta az értékes folyadék. Ragadós vitae tócsák gyűltek össze minden bemélyedésben. Az ágyneműbe csavarodva ott hevert a Káin Átkától bűzlő Vykos.
- Vért! - követelte újra.
Parmenides közelebb lépett. A lábai, amelyek valójában nem voltak az ő lábai, közelebb vitték őt, hogy odaállhasson Vykos elé. A hígvérűhöz hasonlóan Vykos is meztelen volt. A bőre, már ahol nem borította vastagon a vér, a legmakulátlanabb alabástromhoz volt hasonlatos. Lábait térdben behajlította, széttárta, és bőrkengyelekkel rögzítette őket. Parmenides végignézett a szőrtelen, nemi jegyeket nélkülöző testen. Az aprócska mellek Vykos színlelt a nőiességének maradványai voltak - a mellek, no és a felnyitott hasában vonagló magzat.
- Add ide! - nyúlt mindkét kezével a kancsó felé.
Parmenides odanyújtotta neki, és ő mohón inni kezdett. Vérpatakok csorogtak végig az arcának mindkét oldalán. Lefolytak és szétterültek a párnán, és új mintával gazdagították a már amúgy is túlzsúfolt vásznat.
Vykos kiitta, aztán félredobta a kancsót. A vér végiglüktetett a lemeztelenített artériákon, ahogy belepumpálta a magzatba. Fogait összeszorította fájdalmában, kezeivel összegyűrte a lepedőket, és a lábaival nekifeszült a kengyeleknek. Parmenides pedig ott állt a sebezhetően vonagló Vykos fölött.
Pusztítsd el - parancsolta neki egy hang. Ő azonban nagyon távol volt: képtelen volt felküzdeni magát a felszínre. Csak arra volt képes, hogy a ghoul szemein keresztül nézze az úrnőt. És a ghoul nem ő volt.
Egy fojtott nyögés szakadt ki Vykos összepréselt ajkai közül. Nem a fájdalom, hanem a düh szülte ezt a kiáltást. A belepumpált vér hatására az apró gyermekképződmény félig kifejlődött végtagjai görcsösen rángatózni kezdtek, és kifröcsköltek egy keveset a Vykos felnyitott hasürege által alkotott edényben felgyülemlett folyadékból. A meg nem született gyermek a Vykos által az apró testbe pumpált élet ellenére - vagy talán éppen azért - úgy küzdött, mint a partra vetett bal.
Aztán amilyen hirtelen jött, éppen olyan hirtelen abba is maradt a vergődés. Vykos mozdulatlanul feküdt, bár minden izma megfeszült. Az élőholt anya méhéből kiszakított, aztán sokkal erősebb átkozott vitae-vel megitatott gyermek nem mozdult.
Vykos nyögése lassan erősödni kezdett, míg végül ellenállhatatlan, elemi dühöt kifejező üvöltéssé teljesedett. A Tzimisce belevájt a saját hasába. Hosszú, karomszerű ujjai beletéptek a lágy, húsos üregbe, és a szétszaggatott artériákra és szerves szalagokra ügyet sem vetve kiszakították az engedetlen gyermeket a Vértestvér méhéből. Vykos üvöltése crescendóba váltott, ahogy a földre dobta a magzatot, és véres karmaival végigszántott saját hófehér koponyáján.
Parmenides pontosan ebben a pillanatban hallotta meg egy csengő távoli hangját. A felvonó elindult felfelé. Vykos is meghallotta a hangot.
- Nem! - sikoltotta, és felült meztelen, véres dicsőségében.
Egy hihetetlenül rövid pillanatig Parmenides lenyűgözve meredt az egyik csupasz borda végén egyensúlyozó kövér vércseppre, aztán Ravenna akcióba lépett.
Kisietett a hálóból, és behúzta maga után az ajtót. A felvonó ajtaja fölötti nyíl éppen azt mutatta, hogy a fülke a második és a harmadik emelet között jár. A hotel igazgatósága, amely valaha hűséges volt Vitelhez, de könnyen rá lehetett venni, hogy átálljon az új győztes oldalára, már régóta tudta, hogy a tetőtéri lakosztályba nem szabad személyzetet küldeni. Egyetlen alkalmazott sem léphetett a hatodik emeletre, kivéve, ha Vykos, vagy Ravenna, a szolgálója, személyesen másként nem rendelkeznek.
A felvonó most már mégis az ötödik emeleten járt, és tovább jött felfelé.
Parmenides türelmesen állt az előszobában. Gyorsan ellenőrizte a testén elrejtett különféle pengéket. Mire a felvonó ajtaja kinyílt, ő már hanyagul a botra támaszkodott, bár járás közben már nem volt szüksége erre a támaszra. Lady Sascha Vykos, Washington érsekének szolgálójaként készen állt arra, hogy visszafordítson bárkit, aki annyira őrült volt, hogy magányában rá merészelt törni. Kiképzett, és álcája mögött rejtőzködő orgyilkosként készen állt az esetleges támadás visszaverésére.
Még így is meglepődött, amikor Francisco Domingo de Polonia, New York érseke, oldalán egy-egy Lasombra csicskással, kimasírozott a fülkéből.
- Beszélni kívánok Őfelségével, Vykos érsekkel - mondta erőteljes hangon Polonia, és szavaiban erőteljesen érezhető volt halandó éveinek spanyol akcentusa.
Polonia magas volt, és tartásában ott volt a győzelmében bizakodó harcos méltósága. A fekete óceán mélyén Parmenides szerette volna próbára tenni, kihívni ezt a férfit, de az időpont most nem volt megfelelő. Polonia csak egy árnyalatnyit fintorította el az orrát a rothadás bűze miatt, amit Parmenides már megszokott az elmúlt hetekben, de a kísérői már nem voltak ennyire diszkrétek.
- Jézus Krisztus! - mondta Costello, Polonia frakciójának egy hadnagya, egy középvezető New Yorkból. - Jártam már olyan Nosfi pöcegödörben, aminek ennél jobb volt a szaga.
Polonia másik oldalán egy Lasombra gyilkológép - és késelő - Joseph Hardin állt, aki meglehetős hírnévre tett szert az Atlantától Washingtonig előrenyomuló villámháború alatt. Nemtörődöm brutalitása miatt vált hírhedtté, ami a kamarillás ellenállókkal szemben éppúgy megnyilvánult, mint a saját alárendeltjeivel szemben.
- A szobalány tutira ki fog akadni - mondta Hardin.
- Őfelsége - mondta nyugodtan Parmenides - gyengélkedik.
Costellót és Hardint azonnal elhagyta a humora. Mindketten feszültek, ugrásra készek lettek. Ezzel szemben Polonia, aki eddig halálosan komor volt, most elmosolyodott. Mosolya hideg volt. Krokodilszerű.
- Nem engedélyt kértem - mondta.
Parmenides észrevette, hogy Polonia nem visel kardot, ami a jelentések szerint a kedvelt fegyvere volt. A hamis ghoul szinte ösztönösen felmérte ezeket a harcban lényeges részleteket, mert a szobában szinte tapintani lehetett a feszültséget, annak ellenére, hogy mind Polonia, mind Vykos a Sabbat felső vezetésének tagjai voltak, azaz elméletileg ugyanabban a csapatban játszottak.
Costello el akart lépni Parmenides mellett, de ő felemelte a botját, és útját állta. Costello szemei kidülledtek, és sértettségében szinte felfújta magát.
- Mi a faszt képzelsz...
- Ravenna - jött Parmenides háta mögül Vykos hűvös hangja. - Hozz néhány széket a vendégeinknek.
Costello pillantása Parmenides háta mögé vándorolt, és a haragja elpárolgott.
- Attól tartok, a berendezés egyszerűen nem tartott ki elég hosszú ideig - tette hozzá Vykos.
A Tzimisce a nagyobbik hálószoba zárt ajtaja előtt állt. Testének nagy részét egy sötét selyem köntös takarta, ami olyan kontrasztot alkotott, hogy az arca, a kezei és a lábai szinte világítani látszottak. Nyoma sem volt a vérnek. Bőre makulátlan volt, és apró árkok futottak hátra a fején, mintha ujjaival csak beletúrt volna a hajába, ami, ma éjjel, szinte nem is létezett. A köntöst szorosan összezárta a nyakánál. Parmenides elgondolkozott, hogy a köntös alatt vajon még mindig látható-e a felnyitott hasában a terméketlen anyaméh, aztán szó nélkül indult, hogy engedelmeskedjen.
- Nincs szükségünk székekre - mondta Polonia, aki már nem mosolygott. - Nem tervezem, hogy sokáig maradok.
- Milyen kár - fuvolázta Vykos.
Parmenides feszülten kutatta rajta a gyengeség jeleit. Tudta, hogy micsoda fizikai megerőltetésnek tette ki magát, hogy micsoda hatalmas mennyiségű vért fogyasztott és használt el az utóbbi időben. De most is, mint általában, Vykoson nyoma sem látszott a fizikai, vagy másmilyen gyengeségnek.
- Biztos vagyok benne, érsek, hogy Ön is ismeri a legújabb madridi híreket - mondta Polonia.
Vykos embertelen, érzelmektől mentes szemei végigmérték a riválisát. Parmenides számára ő abban a pillanatban nem a Sabbat egyik nemese, nem is egy nő, még csak nem is ember volt, hanem egy isten, akit nem érinthet a körülötte fortyogó belviszály és öldöklés. Erezte, ahogy a fekete óceán felszínére emelkedik. Eltöltötték a vér, az erőszak képei, de nem sikerült elérni az eltávolodást, ami a sok-sok évnyi kiképzés eredménye volt. Eltöltötte az elemi gyűlölet - a mesterei, és az úrnője iránt egyaránt. És a szerelem, ami legalább ugyanilyen erejű volt.
- Mindig érkezik valamilyen hír Madridból - felelte Vykos, és elenyészett a másság illúziója - vagy talán visszakerült a helyére az emberség illúziója. Pillantása foglyul ejtette Poloniát és kísérőit, és felboncolta őket, ott helyben, ahol álltak.
Parmenides félreállt, és utat engedett a lakosztályba, de egyik Lasombra sem mozdult. Costello és Hardin képtelenek voltak megállni, hogy pillantásuk ide-oda ne vándoroljon Polonia és Vykos között.
- A jelentéseket megerősítették - mondta Polonia. - Moncada kardinális, az Ön patrónusa, elhunyt.
A szavak ott lebegtek a levegőben, és még a rothadó hús bűzét is elnyomták erejükkel. Bár Costello és Hardin már minden bizonnyal hallották korábban is a hírt, most mégis úgy tűnt, hogy Polonia szavai őket is megrázták. Élesen figyelték Vykos reakcióját - de erőfeszítésüket nem koronázta siker.
Vykos tökéletesen mozdulatlanul és szótlanul fogadta a hírt. Nem dermedten, hanem összeszedetten, nem döbbenten, hanem tartózkodóan.
- És...? - kérdezte végül.
- És - felelte Polonia a kérdésre - most én vagyok a kardinális. Igényt tartok a címre, és a régens egyetért.
Vykos még mindig kifejezéstelen arccal derékban mélyen meghajolt. Az egyik keze könnyedén pihent az ajtón a háta mögött (Parmenides gyanította, hogy szüksége volt a támaszra, de Vykos semmi jelét nem adta a gyengeségnek). A másik keze elegáns bókot írt le a levegőben. Amikor felegyenesedett, arcán ugyanazzal a semmitmondó arckifejezéssel nézett vendégeire, mint korábban. Ügyet sem vetett Costellora és Hardinra, akik minden erejükkel azon voltak, hogy idegességükben ne fészkelődjenek - bár nem jártak túl nagy sikerrel.
Polonia egy bólintással nyugtázta a gesztust.
- Moncada segítsége nélkül...
- Úgy érti a zavaró közbeavatkozása nélkül - javasolta Vykos.
- Szükség van egy erős kézre - folytatta Polonia, mintha Vykos nem is vágott volna a szavába. - Biztos vagyok benne, hogy megérti - villant elő ismét a krokodilmosoly, csak ezúttal nem az arcon, hanem kizárólag a szemekben. - Vallejo és a légiósok visszatértek Madridba. Szegény katonát nagyon megrázták az események, bár elismerésre méltó, ahogy szigorúsággal palástolta döbbenetét. A Kis Szabó is távozott, de ő és Bolon parancsnok némileg... rendbehozták a harci ghoul állományunkat. A Parancsnok természetesen hűséget esküdött nekem.
Vykos lassan ismét meghajolt. Ezúttal nem kapaszkodott az ajtóba, hanem mindkét kezével bókolt - csak kisebbet, mint korábban.
- Fogadja gratulációimat, és engedje meg, hogy biztosítsam a hűségemről - tette hozzá, miközben felegyenesedett. - Igyunk az Egyesült Államok kardinálisára.
Polonia értően felnevetett.
- Az Egyesült Államok Keleti részének kardinálisára. Ön hízeleg, érsek.
- Nem hinném.
Egy hosszú, kellemetlen pillanatig csak álltak mozdulatlanul: a négy Káinita, és mellettük az Asszamita.
- Érkezett valami hír a kémétől? - kérdezte végül Polonia. - Vagy túlságosan elfoglalt volt?
- Oly kevés az újdonság - felelte titokzatosan Vykos. A válasz nyilvánvalóan nem volt kielégítő, és egy újabb feszült csend telepedett az érsekre és a kardinálisra. - Semmi említésre méltó nem érkezett a kapcsolatomtól, Eminenciád.
- Azonnal tudassa velem, ha érkezik valami - mondta Polonia. - Hamarosan támadunk.
- Ahogy óhajtja, Kardinálisom.
Poloniának kelletlenül meg kellett elégednie ennyivel, és megfordult, hogy távozzon. Costello - aki eléggé megkönnyebbült ahhoz, hogy vigyorogjon - és Hardin követték, de a kardinálisuk megtorpant, és visszafordult Vykos felé.
- Alkalmanként nézzen körül a városában, érsek - mondta. - Az embereim nem foglalkozhattak a baltimore-i támadással, mert olyan vadászmezőkkel és ehhez hasonlókkal kapcsolatos vitákat kellett elrendezniük, amelyek az Ön hatáskörébe tartoznának.
- Ahogy óhajtja, Kardinálisom.
Polonia most már egy kicsit elégedettebben megfordult, és alárendeltjeivel a nyomában távozott. Parmenides pedig ismét azokra a hideg, embertelen szemekre nézett, amelyek az újsütetű kardinálist figyelték.

 

1999. október 21., csütörtök, éjjel 12:10
New York állam északi része

Az apró, elemes nyomtató elektromos zümmögése, ami távolról sem nevezhető összeegyeztethetőnek a kőbe vájt barlanggal, megnyugtatta Ramonát. A lány hálás volt Heshának, bármi legyen is az oka arra, hogy szükségét érezte először lefényképezni, aztán kinyomtatni... mindent, amit találtak. Nem úgy tűnt, mintha a férfi beszédes kedvében lenne. Hála Istennek, túlságosan el volt foglalva a fényképeivel. Mondott valamit a nyomtatott másolatokról és a technológiáról, de Ramona nem igazán figyelt rá. Túlságosan lefoglalta a gondolatait a groteszk szobor. A kőből, vérből és húsból faragott emlékmű.
A lány hálás volt a nyomtató ritmikus morgásáért. A csend különben túlságosan sok lett volna neki, és átlökte volna őt a határvonalon. Sajnos a beszélgetés sem használt volna túl sokat, még ha képes is lett volna arra, hogy gondolatokra és szavakra összpontosítson. A beszédhang kegyeletsértésnek tűnt a hellyel... és a halottainak méltóságával szemben. Azokkal szemben, akiknek a vére az ő kezein, az ő szörnyűséges karmain száradt.
Így nem volt más, csak az elektromos mormolás. Hála Istennek. Különben meghallotta volna a kísérteteket.
Már az is elég szörnyű volt, hogy látta őket. Látta ennek a helynek, és a kinti völgynek a kísértetét. Még a helikopterből. A völgy pontosan úgy nézett ki, mint korábban - elégett, himlőhelyes, és elcsúfították az olvadt kőfolyamok, amelyek mostanra megszáradtak. Először még csak rá sem mutatott, annyira szembeötlő volt. Aztán rádöbbent, hogy sem Hesha, sem a pilóta nem látják. Még akkor sem látták, amikor egyenesen rámutatott a pusztításra. Nem láthatták.
- Csak tedd le a kibaszott gépet! - üvöltötte a helikopter motorjának zaja fölött.
A völgytől délre szálltak le - a völgy Table Rockkal és Zhavon-nal ellentétes oldalán. A földről azonban minden másmilyennek - normálisnak - tűnt. Ő is azt látta, amit Hesha. Egy téli erdőt, az alacsony dombokat. Se többet, se kevesebbet. Elhagyta a látás, amit Fekete Toll Edwardtól, a furcsa öregtől kapott. Vagy pedig valami annál is sokkal hatalmasabb szarakodott az agyával, amikor elrejtette előle, ami ott volt, amiről tudta, hogy ott kell lennie. De látni nem látta.
Azt kívánta, bárcsak ne látta volna, mi van a barlangban. Nem, ez így nem volt igaz. Feladata volt, és felelőssége. Ez azonban semmit sem változtatott azon a tényen, hogy most érezte, hogy kavarog az epe, vagy a vér, vagy akármi is legyen a gyomrában.
Így hát lehajtotta a fejét, és hallgatta a nyomtató zaját. Tekintetével kerülte a szobor központját, és inkább a véres feliratot figyelte, ami elkülönült a szobortól, de mégis úgy tűnt, mintha valamilyen módon kiegészítené a mészárlásnak ezt az emlékművét. Elvégezte, amiért idejött. Többé már nem kellett odanéznie. Az emlék elég rossz volt anélkül is, hogy újra megerősítené. Végig kísérteni fogja a hátralévő éjszakáin.
Fel sem ismerte volna Tannert, ha nem lett volna a kísértet. A többiekhez hasonlóan ő is a szobor részévé vált, de a többiektől eltérően Tanner felismerte őt. Egyiküknek sem, egyik Gangrelnek sem volt ép a teste, és csak Tannernek, az atyjának volt ép az elméje. Ramona látta a szenvedést a megkínzott, kétségbeesett szemeiben. Ismét lepergett előtte, ahogy a saját karmai átvágják Tanner torkát, és ahogy hagyja, hogy elszivárogjon a vér. Aztán még mélyebbre tépett, a húsba, és a csontokba, amíg végre el nem tűnt a kísértet.
A többi kísértet halványabb volt. A többi Gangrel nyögött és lankadtan próbált ellenállni, ahogy Ramona végigkúszott az oszlopok között, de bármilyen életutánzat maradt is bennük, az nem volt több, mint utánzat: halvány, és szánalmas. Ő azért megtette értük, amit lehetett, és most friss vér csordogált a fenséges szobor repedéseiben. Nem voltak többé nyögések, sem erőtlenül integető karok. Csend. Mozdulatlanság. Csak a nyomtató állhatatos zümmögő hangja.

* * * * *

A szellemek csendben maradtak, talán le is nyugodtak a helikopterben. Még maga a föld is úgy tett, mintha minden rendben lenne, mintha semmi sem történt volna. A sebhelyek rejtve maradtak. Csak fák, domboldal, és csendes éjszakai erdő.
Ramona most már beszélni akart. Nem szeretett a helikopterben lenni, olyan magasan a föld felett, és a pörgő rotorok is túl közel voltak. A hangjuk túlságosan hasonlított a felrobbanó monolitok, a tűz és a halál robajához. A kísértetek talán hallgattak, de az emlékek nem.
- Már jártál itt korábban - mondta Heshának, és szinte ordítania kellett, hogy a motorzaj fölött érthető legyen a hangja.
Valami másra kellett gondolnia, nem a mészárlás éjszakájára. Mindegy, hogy mire, csak valami másra.
Hesha bólintott. Mesélt egy keveset a lánynak a korábbi kirándulásáról a barlangba, arról, hogy birtokában volt a Szem, de elveszítette. Kelletlenül, és titokzatoskodva megemlítette Leopoldot is, az őrjöngő lényt, aki visszavette tőle a Szemet, és majdnem elpusztította a Setitát. Azt, aki elpusztította Ramona klántársait. Ramona rádöbbent, hogy Leopold kell legyen az, aki létrehozta a szobrot, aki akaratához idomította a követ, és megkínozta azokat, akiket már legyőzött. Hogy lehet, hogy Hesha nem látta?
- Korábban nem láttad... azt ott a barlangban? - kérdezte Ramona. - Azt a szobrot.
Hesha megrázta a fejét. Nem, nem látta. Már ha igazat mondott. De hát miért hazudna? Aztán Ramona elgondolkozott azon, hogy nem lenne-e helyénvalóbb az a kérdés, hogy miért ne hazudna. A Khalillal töltött idő után már nem volt meggyőződve arról, hogy egy Vértestvérnek valaha is szüksége volt valami olyan alapvető dologra, mint az indok ahhoz, hogy hazudjon. Ő maga is többször hazudott Jennek és Darnellnek. Liz nagyon hangsúlyosan nem bízott Heshában. Bármit mondott is neked, hazudott - mondta a nő Ramonának.
Nehéz dolog ez. Bizonyos szempontból Ramona meg akart bízni Heshában, el akarta hinni azt, amit a férfi mondott neki. De Liz annyira kedves, okos nő volt, és annak ellenére, hogy Khalil királyi átbaszásban részesítette, ő mégis sokkal jobban aggódott, sokkal keserűbbnek és sértődöttebbnek tűnt Heshával szemben. Hesha Setita volt. Ő tette azzá Lizt, ő csinált belőle egy Ramonához hasonló szörnyeteget, aki csak az ízesítésben különbözött egy kissé. Ramona megérezte, hogy Liznek nem is igazán Khalil, hanem inkább Hesha elől kellett elmenekülnie.
Vetett egy hosszú, kemény pillantást Heshára. Az elmúlt hetekben sok mindent tanult a férfitól - dolgokról, amelyek megsebzik a fajtáját, és olyanokról, amelyek nem. Isten tudja, de sokkal segítőkészebb volt, mint Tanner valaha is, és értelme sem lenne összehasonlítani őt Khalillal. Ramona mégis azt érezte, hogy Hesha nem puszta szívjóságból segít neki. Mindenre megvolt az oka. Ha nem hazudott neki, akkor arra is megvolt az oka: el akarta nyerni a bizalmát - de Ramona nem volt biztos benne, hogy bárki is képes lesz még valaha elnyerni a bizalmát.
Úgyhogy talán Hesha már korábban is látta a szobrot, és most nem felejtette otthon a kameráját, de az is lehet, hogy eddig még nem látta, és egyszerűen csak mindenre fel volt készülve. Nem látta azt a vérző sebet, amivé a völgy vált, hiszen végül is most már Ramona sem látta. Mindenesetre segítettek egymásnak megtalálni a Szemet, és most ez volt az, ami igazán fontos. Legalábbis egyelőre.

 

1999. október 21., csütörtök, este 11:14
Keleti Broadway
Baltimore, Maryland

A homlokzat teljesen beleillett a környezetbe: öreg tégla, keskeny, üveg nélküli, sima, feketére festett deszkák, és egy vörös neonreklám, amin egyszerűen annyi állt: „bár”. Lydiának tetszett a neonreklám. Semmi okos szójáték. És az egész intézmény ugyanezt a sallangmentes felfogást követte. Nem volt kidobó, sem sorokban kígyózó szépségek a bejárat előtt. Időnként betévedt egy-egy halandó, de ezzel sem volt semmi baj. Volt egy italpult, amit hétköznapi röviditalokkal és sörökkel töltöttek fel azoknak a kisebbségben lévő vendégeknek, akik még képesek voltak meginni ezeket a löttyöket. Az előtérben - a bárpultnál és az asztalok mellett - mindenki tudta, hogy jól kell viselkedni, ha egy „élő” tévedt be a helységbe. Ha senki nem volt túl éhes, akkor néhány ital után a halandó akár távozhatott is. Ha azonban valaki kiszúrta őt magának, akkor előfordulhatott, hogy az egyik hátsó szobában feltartották néhány órácskára, és ilyenkor másnak néhány pintnyi vérrel könnyebben és iszonyatos másnapossággal ébredt az illető. Mindenesetre senkinek nem tűnt fel semmi. Ma éjjel eddig nem bukkant fel egyetlen halandó sem.
Lydia hallotta a történeteket azokról a Sabbat-mulatókról, ahol a még élő halandókat szó szerint kampókra akasztották, és bárki tetszés szerint beléjük marhatott. Taszította őt ez a gondolat. Éppolyan undorítónak találta, mint a gruppenszexet, vagy hogy mások előtt szarjon. Az étkezés személyes ügy volt. Azt azért nem mondta volna, hogy spirituális, de soha nem volt oda a csoportos étkezésért, sőt, még a vadászatért sem. Vajon - elmélkedett - volt valami a sabbatista vámpírok vérében, ami miatt úgy viselkedtek, mint a kibaszott állatok? Ez elég érdekes volt, mert voltak olyanok a Kamarillában is, akik éppen ilyen gonoszak voltak, vagy akik éppen ilyen gonoszak lettek volna, ha nem lettek volna a feljebbvalók, akik szétrúgták volna érte a deviáns seggüket. Akkor talán csak a társadalmi konvenciók választották el a Kamarillát és a Sabbatot? Végül is a Kamarillához tartozó legtöbb klánnak voltak olyan tagjai, akik átálltak a másik oldalra - az antitribuk - és vica versa. Nem lehet a vér, legalábbis nem lehet kizárólag ez az ok. Talán a vérvonal kialakított egy általános mintát, és egyesek eltértek ettől a mintától.
Milyen kár, hogy Christoph nincs itt, hanem el van foglalva azzal, amit általában magában szokott csinálni. Neki valószínűleg lenne egy érdekes meglátása a kérdéssel kapcsolatban. De négy éjszaka óta ez volt az első alkalom, hogy nem járőröztek. Akkor kapták vissza az autójukat Slicktől, akinek a műhelye alig néhány saroknyira volt innen. Ez a négy éjszaka nem volt unalmas sem neki, sem a fiúknak: öt lövöldözés, két sabbatista áldozat, amit meg is erősítettek, három nagy sebességű üldözés, egy a Sabbat után, egy a Sabbat, és egy a rendőrök elől. Bekapott egy golyót az arcába, ami pokoli fájdalmas volt: szétrepedtek a fogai, és a lövedék kitépett egy jókora darabot a nyelvéből. Kellett is egy jó adag vér a gyógyuláshoz. Frankie-nek levágták a bal kezét, és még mindig nem nőtt vissza mindegyik ujja.
Lydiával szemben ott ült Frankie és Baldur, úgyhogy ahelyett, hogy komoly filozófiai eszmecserét folytathatott volna Christoph-fal, most itt ülhetett a bandájának két tagjával, akiket a végletekig képes volt lenyűgözni egy olyan kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás.
- Hé, Frankie - mondta Baldur. - Ne keressünk neked egy zongorát? Játszhatnál evőpálcikákkal.
Frankie nem szórakozott annyira jól.
- Fogd már be a kibaszott pofád, te agyatlan köcsög.
- Bemutattál nekem? Nem láttam! - csapkodta az asztal lapját Baldur a saját humorától.
- Miért nem fogjátok már be mind a ketten? - javasolta Lydia.
Semmi mást nem akart, mint nyugodtan felhörpinteni az italát, amit sötét falú pohárban szolgáltak fel - nem túl nagy figyelmesség az időnként felbukkanó halandó vendégekkel szemben - és hogy ne kelljen senki mással törődnie.
- Még a saját gondolataimat sem hallom.
- Akkor biztos nem gondolkozol elég hangosan - mondta erre Baldur, és láthatóan valamit nagyon humorosnak talált ebben a megjegyzésben, mert hisztérikus nevetésben tört ki.
Lydia rámeredt. Frankie is rámeredt. És Baldur, aki nem volt annyira ostoba, mint amilyennek látszott, befogta a kibaszott pofáját.
Min is gondolkodtam? - elmélkedett Lydia, és úgy döntött, hogy ez az egész az ő hibája. Ha egyedül akart lenni, akkor olyan helyre kellett volna mennie. Egyetlen helyen sem lehetett nyugodtan, ha ott volt Frankie és Baldur. És még ha ezt a dugót nem is számítjuk, akkor is voltak olyanok a bárban, akik idegesítették. Az emberek úgy általában nem idegesítették Lydiát. Ő nem volt olyan igazi magányos típus, mint Theo. De a rajta, Frankie-n, Balduron és a csaposon kívül a bárban tartózkodó négy Vértestvér közül az egyik Jasmine volt. És ő aztán tényleg kiborította.
Jasmine önmagában meglehetősen ártalmatlan volt. Olyan visszamaradt hippicsaj volt: hosszú, középen elválasztott haj, hosszú szoknya, feszes ing, és olyan peckes mellek, hogy csak no. Ő maga igazi nebáncsvirág volt, ha arról volt szó, hogy a saját kezecskéit kellene összekoszolni, de keményen nyomta a szöveget - aljas volt, hangos és folyamatosan hallható. Most is éppen ezt gyakorolta az egyik sarokba állított asztalnál.
- Nem kellene nekünk végezni a piszkos munkát - mondta Jasmine hódolói kis csoportjának.
Minden egyes mondatnál legalább kétszer a levegőibe bökött az ujjával, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Talán megpróbálta hipnotizálni a hallgatóságát. Úgy tűnt, hogy ez sikerül is neki. A három Vértestvér a hallgatóságában mind fiú volt - Lydia ismerte a fajtájukat. Komplett idiótának tűntek. Életükben valószínűleg abba a csoportba tartoztak, amelyik a farka után megy, és most, hogy az a bizonyos testrész többé már nem működött ugyanúgy, meglehetősen tanácstalannak érezték magukat. Könnyű volt őket erőteljes szavakkal befolyásolni, és az sem volt baj, ha a szavakhoz egy csinos arcocska és pimaszul meredező bimbók is tartoztak.
- Ha a nagykutyák odaát a Lord Baltimore Szállóban annyira aggódnak a Sabbat miatt - folytatta Jasmine - akkor nekik kellene fel s alá furikázniuk az autópályán.
Lydia ismét belekortyolt a kezében tartott átlátszatlan borospohárba, ami már félig üres volt. Már korábban is hallotta Jasmine karattyolását, közvetlenül is, és Frankie-n és Balduron keresztül másodkézből is, de ezúttal sokkal jobban kiborította. Ezúttal vissza kellett fognia magát, hogy ne húzza elő a dzsekijének zsebéből a .38-ast, és nem küldjön egyenesen Jasmine homlokába egy golyót.
- Ők nem vállalnak semmiféle kockázatot. Ők nem viszik ki az előjogokkal védett seggüket a frontvonalba.
Hagyd a francba - mondta magában Lydia. Mindenki tudja, hogy csak üres fecsegés ez a nő.
- Ők csak ülnek odafenn, és csak ülnek, és beszélnek, beszélnek, beszélnek. Mi végezzük el helyettük a piszkos munkát.
Hagyd a francba. Senki sem figyel rá. De figyeltek rá. A három eltévelyedett lázadó figyelt rá, Frankie és Baldur figyeltek rá, bár pillanatnyilag a párosnak fogalma sem volt róla, hogy miről van szó. Frankie-t túlságosan lefoglalta a szomorkodás, és Baldur éppen tornyot épített só- és bors tartókból.
- Mennyi az idő, Frankie? - kérdezte Lydia. Talán még van egy késői mozi, amit elcsíphetnek, vagy valami. Bármi jobb annál, mint itt ülni, és hallgatni, ahogy a virággyermek koptatja a száját.
- Kábé fél tizenkettő lehet.
Baldur kuncogni kezdett. Megpróbálta elfojtani, de nem sikerült.
- Mi az? - kérdezte jobb belátása ellenére Lydia.
Baldur fapofát erőltetett magára.
- Megkérheted, hogy mondja meg, mennyi az idő... de arra ne kérd meg, hogy bekösse a saját cipőjét!
Többé már nem tudta türtőztetni magát, és kirobbant belőle a röhögés. Egyúttal elbukott Frankie dühödt csapása elől. Lydia szeme előtt elvörösödött a világ.
- Rendben. Ennyi volt - és benyúlt a dzsekijének zsebébe.
- Nekik nem éri meg - mondta Jasmine - kockáztatni a bőrüket. Nem, minket hívnak...
Jasmine feje mellett habarcs és téglaporrá robbant a fal. A pisztolylövés robaja úgy rázta meg az aprócska helységet, mint a mennydörgés. Jasmine arccal az asztal lapjához simult, a hódolói pedig a földre vetették magukat. A csaposnak nyoma veszett. Frankie és Baldur döbbent hitetlenkedéssel bámulták, ahogy füstölgő .38-asát lazán az oldala mellett lógatva Lydia odasétál a másik asztalhoz.
- Sokat dumálsz - mondta.
Jasmine arcát továbbra is az asztal lapjához szorítva lassan kikémlelt a karjai mögül. Lydia ott állt az asztal mellett, és a kezében még mindig ott volt a fegyver, de nem emelte fel, úgyhogy Jasmine óvatosan felegyenesedett a székében.
- Sok mindent kell elmondani - felelte, és Lydiának feltűnt, hogy ezúttal nem döfködött a levegőbe az ujjával. Lassan a hallgatóságának tagjai is felemelték a fejüket az asztal fölé, és lopva körbenéztek a teremben.
Lydia ügyet sem vetett rájuk.
- Sokan vannak, akik azért kockáztatják a seggüket, hogy a Sabbat nem rohanja le ezt a helyet.
- Igazad van - értett egyet vele Jasmine, és a korábbi tűz egy része visszatért a hangába. - És azoknak a hízott kocáknak a Baltimore Szállóból is velünk kellene tartani.
- Mit gondolsz, mit csinál Theo Bell minden este?
- Ő csak a Ventrue-k ölebe - felelte Jasmine, és Lydia felé bökött. Lydia felhúzta a kakast a .38-ason.
- Mondd ezt még egyszer.
A három fej, ami lassan emelkedett felfelé az asztal alól, most gyorsan visszasüllyedt a viszonylagos biztonságba.
Jasmine kinyitotta a száját, megtorpant, és a kezeit tenyérrel lefelé letette az asztalra.
- Ő is kockáztatja a seggét - egyezett bele kelletlenül - de azért még parancsra cselekszik.
- Te nem tudod, kiről beszélsz.
- És te tudod?
- Nálad azért jobban - eresztette vissza a kakast Lydia. A három fej, mintha csak erre a jelre várt volna, ismét felbukkant az asztal lapja fölött. - Szerinted mit kellene csinálnunk? - kérdezte. - Egyszerűen adjuk oda Baltimore-t a Sabbatnak?
Jasmine megrázta a fejét.
- Hát persze, hogy nem. Én csak azt mondom, hogy nincs egyenlőség. Piterzoon és a többiek úgy döntenek, ahogy nekik jó. Le se szarnak minket, pedig minket kaszabolnak le minden éjjel.
- Mégis hány ilyen lekaszabolást láttál eddig? - kérdezte Lydia. Jasmine nem felelt, és nem is nézett a szemébe. - Én is így gondoltam. Túlságosan lefoglal az agitálás ahhoz, hogy összepiszkítsd a kezedet.
- Ez nem igazi - ellenkezett Jasmine. - Én is kimegyek. Járőrözök. Nem hiszem, hogy annyira rossz lenne, ahogy mondják.
Lydia karba tette a kezeit, és a hóna alá fogta a revolvert.
- Akkor most miért nem döntöd el végre? Lekaszabolnak minket, vagy nem annyira rossz, mint ahogy mondják? Egyszerre nem lehet mind a kettő.
Látván, hogy a lövöldözés nem folytatódik, Jasmine hódolói visszaültek a székeikbe.
Közülük az első, és egyben a legmerészebb - egy orrkarikás punk - leporolta a dzsekijét, és Lydiára mosolygott.
- Én nem láttam olyan sok sabbatost - mondta.
- Akkor kibaszottul rossz helyen kerested őket - mondta gesztikulálva Lydia, és így akaratlanul is meglóbálta előttük a pisztolyát.
A punk visszakozott.
- Miért nem teszed már el azt az izét, bébi? Azzal nem végezhetsz velünk.
Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Lydia belenyomta a fegyver csövét a punk orrába.
- Hát nem, de nem gondolod, hogy kibaszottul fog fájni? Ki akarod próbálni? Akarsz egy másik kibaszott nagy orrkarikát? - húzta fel ismét a kakast Lydia.
A punk az ölében tartotta a kezeit, és egyetlen izmát sem mozdította.
Lydia lassan elhátrált, leeresztette a kakast, és lazán visszasüllyesztette a fegyvert a zsebébe. Kinyitotta a száját, hogy odahívja Frankie-t és Baldurt, és csak ekkor vette észre, hogy mindketten ott álltak mögötte, készen rá, hogy támogassák, ha a szükség úgy hozná.
- Frankie - mondta Lydia -, mutasd meg ennek a segghülye békepicsának, hogy mennyire biztonságos odakinn.
Frankie egyetlen szó nélkül felemelte a bal kezét, és nekilátott, hogy letekerje róla a laza pólyát. Mire végzett, mindenki láthatta a vékony, még növésben lévő kezet, amelyen még nem alakult ki teljesen az izomzat és a többi szövet, és amelynek az ujjai körülbelül harmadolyan hosszúak voltak, mint általában.
- Ne mondd nekem, hogy nem annyira rossz odakinn - mondta halkan, fenyegetően Lydia. - Ne mondj neki ilyet. Te egyszerűen imádod a saját hangodat, és másokat hibáztatsz azért...
Egy halk, ciripelő hang szakította félbe a szavait. Benyúlt a dzseki másik zsebébe - Jasmine és a hódolói akaratlanul is megfeszültek egy kicsit - és kivette a telefonját.
- Igen.
- Szükségem van itt rád - hallatszott Theo hangja, amely halk volt ugyan, de mégis mély és erős maradt. Megadta neki a címet. - Ne hozd a fiúkat. Értetted?
- Igen. Semmi gond.
- Jó - és a vonal megszakadt.
Lydia már majdnem elvette a telefont a fülétől, amikor hirtelen támadt egy ötlete.
- Ó, igen, Theo - mondta a süket telefonba. - Van egy perced? Van itt valaki, aki szeretne mondani neked valamit - nyújtotta oda Jasmine-nak a telefont Lydia. - Itt van. Most egyenesen a felső vezetésnek is elmondhatod...
Jasmine fagyosan meredt a telefonra, de nem nyúlt a készülék után.
- Nem? - vont vállat Lydia, és visszatette a telefont a füléhez. - Úgy néz ki, tévedtem. Mindjárt ott leszek - ezzel kikapcsolta a telefont, és visszagyömöszölte a zsebébe.
- Mennem kell. Fiúk, nem akarjátok elszórakoztatni Jasmine-t és a barátait? - kérdezte Frankie-t és Baldurt.
- Dehogynem.
- Semmi gond.
- Jó - mondta Lydia. - Meséljetek nekik háborús történeteket. Holnap talán elvisszük őket járőrözni magunkkal.

 

1999. október 22., péntek, éjjel 12:20
Front Street
Baltimore, Maryland

Theo egy fűszeres parkolójában várakozott, amikor Lydia megérkezett.
- Elég sokáig tartott - mondta. - Félbeszakítottalak valamiben?
- Áh - vont vállat Lydia. - Miattad általában a várostól délre kószálok, úgyhogy nem ismerem ki magam olyan jól a belvárosban. Jöttem, ahogy tudtam.
Theo bólintott.
- Mindenesetre lenne itt valami, amit elvégezhetnél nekem. Pokoli unalmas lesz, de mégis olyasvalami, amire nem kérnék meg akárkit.
Lydia nem ellenkezett, és Theo látta, hogy ráharapott a csalira. Pedig nem csak a száját jártatta. Theo megbízott a lányban - már amennyire megbízott valaha is egy Vértestvérben.
- Slick-kel majd küldetek egy másik autót a fiúknak. Se nekik, se senki másnak nem szólhatsz erről. Oké.
Lydia bólintott.
- Látod ott azt a bézs Lexust? - mutatott Theo egy parkoló felé kicsit lentebb, és az utca másik oldalán. A parkoló egy helyi színházhoz tartozott, de mivel ma éjjel nem volt előadás, ezért alig néhány autó lézengett benne.
- Hátulról a harmadik? - kérdezte Lydia.
- Aha.
- Biztos vagy benne, hogy az bézs? Nekem szürkének tűnik. Theo vállat vont.
- Talán piszkos. De látod az autót, nem?
- Igen, látom.
- Azt akarom, hogy tartsd szemmel, minden éjjel, egész végig, amíg valaki el nem jön érte. Már szereztem valakit, aki nappal fogja figyelni. De ha valaki elviszi, akkor azonnal felhívsz, és rátapadsz, amíg oda nem érek. Megértetted?
- Aha. Semmi gond. Lehet olyasvalaki, aki felismerhet?
Theo ezen elgondolkodott egy pillanatig.
- Valószínűleg nem, de előfordulhat. Úgyhogy ne legyél túlságosan szem előtt.
- Fogtam.
Még egy percig álltak ott, és mindketten úgy meredtek az autóra, mintha sofőr nélkül is elindulhatna.
- Mi van nálad? - kérdezte Theo.
Lydia félig előhúzta a zsebéből a .38-as Specialt. Theo összevonta a szemöldökét.
- Mutasd csak.
Lydia először körülnézett, és csak akkor adta oda Theonak a fegyvert, amikor már meggyőződött róla, hogy nem hívják fel magukra a figyelmet. Az arkón a tenyerére fektetve tartotta a fegyvert, próbálgatta a súlyát, és láthatóan nem aggódott azért, hogy bárki megláthatja.
- Smith 'n' Wesson. Miből csinálják ezt, papírból?
- Ne merd leszólni a drágaságomat - fortyant fel Lydia. Theo visszaadta a lánynak a fegyvert.
- Nagyon csinos. Tedd csak vissza a kis zsebedbe. Tessék...
Az arkón benyúlt a dzsekije alá, hátra, egészen a háta mögé, és előhúzott egy masszív kézifegyvert - aminek a súlya háromszor, a csöve kétszer akkorra volt, mint Lydia drágaságának - és odanyújtotta a lánynak.
A fegyver jó néhány inchre lenyomta Lydia kezét.
- Jézus. Ezzel elég, ha jól fejbeverek valakit.
- Desert Eagle - mondta Theo. - .44-es Magnum, hét golyó a tárban. Egy kicsit nagyobb hatósugár, lényegesen nagyobb átütőerő.
- A fenébe. Féloldalas lesz a járásom, ha nálam van ez a cucc.
- Boldog születésnapot! - mondta mosolytalan arccal Theo. - Nem szeretném, ha egy barátom csak egy olyan verébcsúzlival a zsebében járkálna - intett a lány zsebe felé. - Tessék egy tartalék tár.
- Afranc!. Kösz, ember. De nem szeretném, ha fegyvertelen maradnál.
Theo nem válaszok azonnal.
- Boldogulok - mondta végül, aztán hátat fordított, és elindult, de végül mégis visszanézett. - Ja, igen. Hol hagytad a fiúkat? Hogy elküldjek értük valakit.
- Ismered azt a kis patkánypöcs bárt néhány saroknyira Sikktől?
- Aha. Ismerem - ezzel megint megfordult, hogy távozzon.
- Hé, Theo.
Az arkón megállt, és megfordult.
- Lenne egy kérdésem - mondta Lydia, nem igazán félénken, de Theo érezte, hogy nem szeretné pazarolni az idejét. És ez tetszett neki.
- Ki vele.
- Ismered Jasmine-t? - kérdezte Lydia.
Theo összevonta a szemöldökét, és karba fonta a kezeit.
- Tudom, tudom. Tudom, hogy egy kis szarzsák - folytatta gyorsan Lydia - de most ő is ott volt a bárban, és azt mondta, hogy nincs része elegendő kemény akcióban.
- És neked mi közöd van hozzá? - kérdezte rezzenéstelen arccal Theo.
- Nos, én... tudod... - Lydia kényelmetlenül hol egyik, hol másik lábára helyezte át a súlyát. - A francba. Seggfejnek érzem magam, egy kibaszott locsi-fecsinek, pedig nem azért... úgy értem, azt hiszem, hogy ha nincs része akcióban, akkor nem járőrözik, és ha valaki nem járőrözik, akkor van egy rés, amire oda kellene figyelnünk. Úgy értem, mi minden éjjel belefutunk a jóba.
Theonak egyáltalán nem tetszett, amit hallott. Ha valaki nem végzi el a feladatát, az gondot jelenthet, még akkor is, ha Jasmine csak egy újabb közkatona, nem több egy egyszerű fekvőrendőrnél a rájuk zúduló szar útjában. De Theonak most közkatonákra volt szüksége. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a formás mellek végül is nem sokat számítanak.
- Majd utánanézek - mondta egyszerűen Theo. - Te csak figyeld azt az átkozott autót.

 

1999. október 25., hétfő, este 10:53
95-ös államközi
Halethorpe közelében, Maryland

Lydia hívása négy nappal az után érkezett, hogy Theo odaállította a lányt az autó mellé.
- Elvitte az autót - hallatszott a lány hangja a mobiltelefon recsegő vonalán keresztül.
- Ki?
- Van Pel.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Most hol vagytok?
- Éppen kihúz a parkolóból.
- Maradj rajta. - Theot többperces út választotta el a várostól, de azonnal észak felé fordult. - Folyamatosan jelents.
Átkozott kurafi - gondolta Janról. Éppen tegnap éjjel beszéltek, meghoztak egy kockázatos döntést arról, hogy a reptéri nyúlvány kivételévei visszavonják a második védelmi vonalat, és Jan egy átkozott szót sem szólt, amivel megnyugtatta volna Theot Sőt, a Ventrue csak még gyanakvóbbá tette az arkónt.
- Még mindig előfordul, hogy egy-egy falka bejut a városba - mondta Theo. - Előfordulhat, hogy egy újabb rohamcsapat is átjut. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz néhány biztonságit magad köré?
- Jól megvagyok itt - biztosította Jan, aztán hozzátette - és nem tervezem, hogy elhagyom a szállót, amíg vége nem lesz ennek az egésznek.
Hazudós kurafi - gondolta akkor Theo, és most is ez járt a fejében. Nekifeszült a gázkarnak, és elsüvített észak felé, a városba. Nem a védelemben beállt változásokkal kapcsolatban keresett megnyugtatást. Bár veszélyes játékot játszottak, ez mégis része volt a tervnek. Theo most a tervnek egy másik része miatt aggódott, amivel kapcsolatban már szintén döntöttek még augusztusban, és amiről azóta sem beszéltek sokat: a kém, a magas szintre beépített ember, amelyről mindketten tudták, hogy létezik. Jan feladata volt, hogy fényt derítsen a köpönyegforgató kilétére. Isten látja, de Theonak már így is elég sok minden szakadt a nyakába. De amennyire a Brujah arkón tudta, a kém még mindig szabadon kószált. És most már nagyon közel jártak a tervnek azon pontjához, ahol egy titok kiszivárgása miatt kudarcba fulladna az egész vállalkozás. És Jan most hazudott Theonak. Talán az egésznek semmi köze nem volt a közös vállalkozásukhoz... de Theo akaratlanul is összekötötte magában a lehetőségeket, még akkor is, ha így egy olyan kép kezdett körvonalazódni, amit a legkevésbé sem akart megpillantani. A zsebében megcsörrenő telefon félbeszakította a gondolatait.
- Igen.
- Van Pel most vett fel valakit a Lord Baltimore Szállónál. A hátsó kijáratnál, nagy, nagy titokban.
Kibaszott hazudós kurafi. - Kit?
- Nem tudnám megmondani. De csak egy személyt.
- Még rajtuk vagy?
- Igen. Az üzleti negyed felé tartunk.
Theo látta maga előtt a várost. Most már a városhatáron belül járt. Még egy kicsit gyorsított.
- Hívj vissza három perc múlva.
- Oké.
A vonal megszakadt.
Pieterzoon, te kibaszott, hazudós kurafi. Ne akard, hogy szétrúgjam a seggedet. Egy Ventrue - a pokolba is, bármelyik Vértestvér - esetén nem volt nagy szám a hazugság. Maga Theo is hazudott, amikor azt sugallta, hogy egy újabb rohamosztag is bejuthat Baltimore-ba. Egyetlen sabbatista sem juthat még csak a Belső-öböl közelébe sem. Azonban Jan és Theo kialakítottak egymás között egy nagyon jól működő munkakapcsolatot, és Theo nagyjából biztos volt benne, hogy azt a bizonyos augusztusi éjszakát követően, amikor értesültek a buffalói eseményekről, a Ventrue végig őszinte volt vele szemben. És Jan most hazudik, és Theo akarata ellenére is a legrosszabbra kezdett gyanakodni. Vajon Jan számára az lenne a felemelkedés legegyszerűebb módja, ha árulóvá válik? Végül is a Hardestadthoz hasonló öreg rókák nem mennek sehová, se gyorsan, se lassan, se sehogy, ez pedig azt jelentette, hogy az alattuk állók se mennek sehová. Theo remélte, hogy téved, mert ha nem, akkor a Kamarillának az Államokban vége. És ez rossz fényt vet majd rá, mivel a Brujah klán arkónjaként jelen volt a helyszínen. És ettől begurult. Eltelt három perc. Megcsörrent a telefon.
- Elkerültük az üzleti negyedet - mondta Lydia. - Északnak megyünk, Charles felé. Most hagytuk el... Saratogát.
Theo is a Charles Street közelében volt, csak sokkal délebbre. Visszagyömöszölte a zsebébe a telefont, és olyan gyorsan nyomult előre észak felé, amilyen gyorsan csak lehetett anélkül, hogy vörös posztót lobogtatna a zsaruk előtt. Nem volt nagy a forgalom, a gondot inkább a lámpák okozták. Elkapott egy pirosat, úgyhogy gyorsan befordult jobbra, aztán rögtön balra, át a következő két zöldön, és vissza a Charlesra.
Ismét a telefon.
- Balra fordulunk a Franklinen.
- Látlak - mondta Theo.
Eltette a telefont, kilőtt a Franklin-Charles kereszteződés felé, és még elcsípte a sárgát. Észrevette Lydiát a Pontiacban, de csak akkor intett neki, hogy elmehet, amikor már meglátta a Lexust is. A lány megtette a magáét, innen már átveszi a dolgot. Lydia elkapta Theo pillantását, és kérdő pillantást vetett rá: Biztos vagy benne? Theo megint intett neki, hogy elmehet, és a lány befordult egy mellékutcába.
Theo minden figyelmét a Lexusra irányította. Nagyjából másfél háztömbnyivel járt előtte. Lemaradt még egy kicsit - a motorbicikli nem éppen a legkevésbé feltűnő módja annak, ha követni akarunk valakit - de azért odafigyelt a lámpákra. Nem szerette volna szem elől téveszteni a bézs autót. Többé már nem volt jó választás egy kényszerű kitérő, hogy elkerüljön egy piros lámpát.
Miközben az autót követte, Theo érezte, ahogy izzani kezd a tűz a gyomrában. A hideg tűz, amelyről tudta, hogy ha nem tartja féken, akkor vörös-forróvá válik, és megnyitja az utat az éhségnek - az irányíthatatlan éhségnek. Sokkal tisztábban érezte az éhséget, mint a motor dübörgését, vagy az arcába csapó szelet. A düh, ami soha nem állt távol tőle, most hatalmasra hízott a frusztráción és a sértődöttségen. Tisztában volt vele, hogy a Lydiához hasonló Vértestvérek elvégzik a munkájukat, azt teszik, ami helyes, és megpróbálják megakadályozni, hogy a Sabbat mindent elraboljon. Mert bármennyire romlott, és csalárd volt is a Kamarilla, a Sabbat tízszer, vagy akár még százszor is rosszabb volt. Azonban olyan sok Vértestvér volt, aki csak saját magáért, és az önös céljaiért volt benne. És a pokolba a Kamarillával, a várossal, és mindenki mással is, ha már itt tartunk.
Theonak is volt egy hosszú listája arról, hogy kit és mit vigyen el az ördög, és ez a lista minden éjszaka egyre hosszabb és hosszabb lett. A pokolba az összes holtsúllyal, amit Theonak magával kellett cipelnie. Jasmine és a hozzá hasonlók talán jók lehetnek egy vitakörben, vagy egy egyetemi tüntetésen, de lószart sem értek az utcán, ha elkezdtek röpködni a golyók. A pokolba Piterzoonnal, a hazugságaival és az ambícióival, bárhová vezessék is őt. A pokolba Hardestadttal, és az összes öregfiúval. Ha ők nem akarnák annyira görcsösen visszatartani a fiatalabb Vértestvéreket, akkor Jan és a hozzá hasonlók nem kényszerülnének arra, hogy terveket szőjenek és megragadják a hatalmat, amivel persze csak egy újabb okot adnak az öregeknek arra, hogy paranoiásak legyenek. A pokolba a Ventrue Klánnal, amiért mindig ilyen hazudós, összeesküvős seggfejek, és mert arra kényszerítik Theot, hogy gyanakodjon rájuk. Nem volt rá mód, hogy Theo egyenesen odaálljon Jan elé, és megkérdezze a kémről, vagy arról, hogy miért hazudott neki erről az autóról. A Ventrue hazudna, és megint csak hazudna, és Theo soha nem derítené ki az igazságot. Az egyetlen járható út az volt, ha akkor áll Pieterzoon elé, amikor már nincs visszaút.
Nem lehetett elvárni még az alapvető tisztességet sem. Az már túlságosan magasztos lett volna. Ha szerencséd van, akkor a legtöbb, amit elérhetsz, a hallgatólagos önérdek. A világ így működött. A Vértestvéreknél és a halandóknál egyaránt. Annyit tehetsz, hogy kijelölöd a saját morális felségterületedet, meghúzod a vonalat a homokban, aztán szétcseszed a fejét mindenkinek, aki átlépi.
Ezek az érzések kavarogtak Theoban, ahogy a Lexus nyomában lekanyarodott a Franklin Street-ről. Hamarosan megérkeztek Baltimore-nak abba a részébe, ami a régi pénz-családoknak volt fenntartva. A fallal körülvett birtokokon pompázó lenyűgöző otthonok gazdagságról és luxusról tanúskodtak - és a valódi világtól való elszigetelődésről. A Lexus harmincöttel haladt előre, és errefelé alig jártak autók. Theo még jobban lemaradt. Eljátszott a gondolattal, hogy le is száll a motorról - ezzel a sebességgel játszva lépést tarthatott volna - de nem zárhatta ki annak a lehetőségét, hogy Van Pel csak átvág a gazdag környéken, és aztán visszatér az autópályára, úgyhogy inkább csak lemaradt, már amennyire a lágy kanyarok lehetővé tették. Közben pedig a tűz a gyomrában egyre nőtt, egyre erősebb és forróbb lett.
Ez a vörös tűz uralkodott el rajta több mint száz évvel ezelőtt, amikor megszabadította a világot Bell mestertől, az ültetvényestől, Theo családjának nemezisétől. A vörös tűz volt az, ami nem engedte, hogy Theo ott megálljon. Amikor magához tért, lángok és mészárlás vette körűi. A ház tüzes pokollá változott, és a rabszolgaszálláson testek borították a padlót. Ismerős testek, és közülük túl sokan voltak a halandó családjának tagjai. Nem ez volt az utolsó atrocitás, amit Theo az évek során elkövetett, de ebbe is belehajszolták, csakúgy, mint az összes többibe. Belehajszolták a körülmények, az igazságtalanság, és aztán a düh. Mindig csak a düh, és a tűz.
Ma éjjel visszatartotta. Nagyjából. Mégsem volt teljesen a maga ura. Ma éjjel nem volt az a nyugodt, összeszedett férfi, aki módszeresen levadászta a sabbatista behatolókat, aztán felkente őket az aszfaltra. És ezzel tisztában is volt. Azzal is tisztában volt, hogy a ma esti ügyek egy kicsit kényesebbek, mint a szokványos kutasd fel és pusztítsd el küldetések. Tisztában volt vele - csak valahogy nem érzett magában hajlandóságot a finomkodásra.
Így hát amikor a Lexus lehúzott az egyik kapufeljáróra, Theo szinte úgy érezte magát, mintha csak egy külső szemlélő lenne. Elméjének racionális része figyelte, ahogy gázt adott, és kilőtt a motorral, ahogy visszakattintotta a fényszórót, és megcélozta a Lexus utas oldali ajtaját. A motor elérte az autót, mielőtt a hatalmas fémkapuk félig kinyílhattak volna. Csikorogva fékezett le pontosan a Lexus lökhárítója előtt, és erre két felfegyverzett őr - mindkettő ghoul - rohant elő. Theo előkapta a puskáját a dzsekije alól, és ki is biztosította, mielőtt az őrök egyetlen lövést megereszthettek volna. Nem emelte rájuk a SPAS-t, és az őrök valahogy megérezték, hogy visszafogja magát, és ők sem tüzeltek. Ezzel pedig pillanatnyilag elhárult a biztos vérontás veszélye. Egy hosszú, feszült pillanatig csak álltak egymással szemben. A Lexus motorja halkan, alapjáraton duruzsolt. Theo motorja már nem volt annyira halk, és a kapu közben enyhén zörögve kitárult.
A Lexus hátsó ablaka nyugodt zümmögés kíséretében legördült. A foncsorozott üveg mögül felbukkant az árnyékokba burkolózó belső tér, és egy vékony, természetellenesen sápadt arc. Ez a sápadtság nem a félelem, vagy az izgalom eredménye volt - az arc valójában meglehetősen kifejezéstelen volt. Az utcai lámpa fénye megcsillant Jan Pieterzoon szemüvegén, és a Ventrue egy kicsit igazított a nyakkendőjén.
- Nincs semmi baj - mondta Pieterzoon. - Velünk van.
Az őrök haboztak, de eltették a fegyvereiket. Theo visszatette a SPAS-t a dzsekije alá, és hátrált néhány lábnyit a motorral. Talán a Brujah gyanakvása teljesen alaptalan volt - legalábbis a kémüggyel kapcsolatban. De az is lehet, hogy Pieterzoon éppen ezt akarta vele elhitetni. Vajon képes lett volna megőrizni a hidegvérét Jan, ha itt valami olyasmi készülne, amiről a Brujah nem tudhat? Talán. Pieterzoon tökös gyerek volt. Ezt Theo el kellett ismerje. Végignézte, ahogy a Ventrue egyedül, komoly sebesülésekkel kicselezi a túlerőben lévő Sabbat-rohamosztagot. Leginkább ez a teljesítmény győzte meg Theot arról, hogy érdemes a segítségére lennie, és ezért tudtak működésbe hozni egy olyan tervet, ami talán lehetővé teszi, hogy ha nem is az összes várost, de legalább a Kamarilla presztízsét megmentsék. Azonban Theo mindezek ellenére sem bízott meg egy fikarcnyit sem a Ventrue-ban. A pokolba, talán még annyit sem.
- Jó estét, Theo - mondta Jan, ahogy ő és van Pel kiszálltak az autóból.
Van Pel odaadta a kocsikulcsokat az egyik parkolófiút alakító ghoulnak. Theo nem nyújtotta oda a motor kulcsait, és a második ghoul nem kérte el tőle. Hans van Pel, Jan adminisztratív asszisztense, vagy valami ehhez hasonló lószar, sokkal keményebbnek tűnt, mint a főnöke: magasabb volt, testesebb, az álla és a pofacsontja sokkal szögletesebb, és még öregebbnek is tűnt. Theo arra gondolt, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy náci, de lehetséges, hogy csak előbújt belőle a Brujah. Van Pel kinyitotta az ajtót a két Vértestvér előtt, és valahogy sikerült neki egyszerre tisztelettudóan nézni Janra, és ugyanakkor diszkréten rosszalló pillantást küldeni Theo felé. Theo annyiban hagyta a dolgot. Az évek során rájött, hogy a többi klán sznobságának hála hatalmas mozgástérre tehet szert. Kifejezetten örült annak, ha alábecsülték. És az egészet azért volt könnyebb elviselni, mert tudta, hogy bármikor kinyújthatná a kezét, és eltörhetné van Pel istenverte nyakát, és Jan még csak nem is pislantana. Senki sem sodorná veszélybe a kapcsolatát egy arkónnal egyetlen ghoul miatt. Láthatóan van Pel nem gondolta végig az ügyet, és nem jutott el a logikus következtetésig. Nem tudhatta, hogy menynyire köze! járt ahhoz, hogy a rossz éjszakán próbálkozzon meg ezzel a szarral Theonál.
Mert a tűz nem aludt ki. Az összetűzés a kapunál csak lecsillapította egy kicsit. Az irányítás ismét teljesen Theo kezében volt. Örült neki, hogy Jan a szemébe nézett. Theo nagyon is tisztában volt vele, hogy mi történhetett volna, ha a Ventrue megpróbált volna eliszkolni. A két ghoul nem okozott volna gondot - illetve legyen három ghoul, mert van Pel csak azt vette volna észre, hogy áttolták a szélvédőn, és a farkából készítettek új orrdíszt a Lexusra. A gondok a tett után jöttek volna, miután Theo kettétörte Jant. Valószínűleg nem pusztította volna el véglegesen a Ventrue-t, mert volt még egy-két kérdése a kémmel kapcsolatban, és a tervet sem vitték még sikerre. Később biztos kapott volna a füle közé Pascektől emiatt, de a pokolba is, nem ez lett volna az első alkalom. És valószínűleg nem is az utolsó.
Jan azonban nem tört ki, inkább lehúzta az ablakot, így most játszották a jófiút. Legalábbis egyelőre. Theo visszatartotta a tüzet.
- Micsoda váratlan öröm a társaságod - mondta Jan, miközben átvágtak az előtéren, de közben azért nem nézett az arkónra.
Ez pontosan az a Ventrue okostojás megjegyzés volt, amire Theonak semmi szüksége sem volt.
- Aha - mondta Theo. - Most csak képzeld el én mennyire meglepődtem, amikor idekinn találkoztam veled, pedig azt állítottad, hogy nem hagyod el a szállót, amíg ez az egész véget nem ér.
Elindultak fölfelé egy széles, ívelt lépcsősoron. Az udvarház a Bell majorságra emlékeztette Theot, annak ellenére, hogy építészetileg különbözött tőle. Ugyanakkor felidézte benne a hatalomnak azokat a csarnokait, ahová a Brujah klán képviselőjeként bebocsáttatást nyert - arkónként beléphetett oda, de az ízlésvilágot nem sikerült magáévá tenni. A környezet minden esetben annyira hasonló volt. Nem számít, hogy melyik városról, vagy melyik kontinensről volt szó, hogy a palota vidéken állt, egy hatalmas birtokon, vagy bezsúfolták hasonszőrű társai közé a városban. Nem számított az évszázad sem, hogy klasszikus, neoklasszikus, art deco, vagy délnyugati - ez mind nem számított. Az öregek a kiváltságos osztályba tartoztak - csakúgy, mint Bell mester - a vagyonosak közé, és szerettek volna eldicsekedni a státuszukkal. És egyúttal biztonságban elrejtőzni a nincstelenek elől, akik a világ másik részét alkották.
És Jan Piterzoon ide tartozott, itt érezte otthon magát, a kiváltságok zárt világában. Ezt Theo ösztönösen megérezte, és ez a mai este csak megerősítette ebben a meggyőződésében. Bármilyen előrelépést értek el, bármilyen sikeresek legyenek is a Sabbat elleni harcban, kettejük kapcsolata mindentől függetlenül csakis kényszerházasság lehet. Theo azért akarta megállítani a Sabbatot, mert a világ elbaszott hely lenne, ha valaki nem állítja meg őket. Jan azért akarta megállítani a Sabbatot, mert az atyja ezt parancsolta.
Theo még a lépcsőkön felfelé lépkedve sem volt biztos benne, hogy pontosan mibe is tenyerelt bele. Jan nem szándékozott elmondani neki. Ahhoz túlságosan szerette, ha mindenki másnál többet tudhatott. Szeretett ezáltal a többiek fölé emelkedni, mint a Nosferatuk, csakhogy ők általában nem voltak ennyire arrogánsak emiatt. Persze ez talán csak azért volt, mert az úgynevezett titkaik nagy része lószart sem ért. Ezért a kis haszonért igazán égbekiáltó ár az, hogy mások szennyesében turkálva töltik az örökkévalóságot. Ha egy Ventrue titkolt valamit előled, akkor általában az legalább tényleg fontos volt - ami általában nem volt jó dolog.
Úgyhogy Theo követte Jant és a csicskását. Úgy tűnt, a hollandus tudja, hová tartanak. Legalábbis nem volt a környéken egyetlen kibaszott inas sem, bár van Pel elég karót nyeltnek tűnt ahhoz, hogy kiválóan elláthassa ezt a feladatot. Theo felkészült mindenre...
Mindenre, kivéve azt a látványt, ami akkor tárult a szeme elé, amikor van Pel kinyitott előttük egy kétszárnyú ajtót, és a két Vértestvér besétált egy fogadószobaszerű helységbe. A tűzhelyben ott lobogott a szokásos kis tűz - nem számít, hogy mekkora ostobaság ez: a tűz is amolyan státuszszimbólum - a hatalmas tükör, az állóóra, a kibaszott szatén kárpit, de ami igazán megdöbbentette Theot, amitől szinte beszart meglepetésében, az nem a berendezés, hanem a szobában várakozó személy volt.
A teremben álló három díszes, egyenes támlájú székből kettőt két Vértestvér foglalt el. Theo felismerte mind a kettőt. És közülük egyiknek sem kellett volna itt lennie.
Az első egy nagyon fiatal nő volt - egy nagyon fiatal nőnek tűnt. Finom csontú, szinte törékenynek tűnő, de Theo okosabb volt annál, hogy higgyen a benyomásainak, amikor róla volt szó. Azt is tudta, hogy a képességeit sokkal pontosabban és élethűbben visszatükrözik a szemei. Mert a másodpercnek abban a tört részében, amikor a találkozott a pillantásuk, a nő szemeiben olyan élénkség csillogott, ami sokkal több évszázadon átsegítette már, mint amennyit eddig Theo látott. Az élénkség egy pillanatig majdnem átalakult ellenségességgé, ingerültséggé - nem számított rá, hogy Theo is itt lesz - de aztán mintha egy pajzs ereszkedett volna az arca elé. Nyoma veszett az érzelmeknek és az emberi érzéseknek, de a tettrekészség megmaradt. Észrevett és mérlegelt minden részletet, alig néhány másodperc alatt levonta a tanulságokat és a következtetéseket, és még mielőtt elhangzott volna az első szó, már uralta a kialakult helyzetet.
- Bell arkón - mondta Lucinde, a Ventrue klán ítélethozója. - Micsoda váratlan öröm.
Váratlan öröm. Pontosan ezeket a szavakat használta Jan is. Theo észrevette, hogy soha, semmi nem meglepetés, még akkor sem, ha mégis az. Soha egy Mi a szart keresel te itt?, amire egyébként Theo gondolt, de nem mondta ki. Váratlan öröm. Valószínűleg ez áll a Ventrue kézikönyvben a „Mit mondjunk, ha egy seggfej odapofátlankodik, ahová nem kéne” bekezdés alatt.
A másik Vértestvér nem szólt semmit. Az ő jelenléte talán nem annyira megdöbbentő - róla legalább tudták, hogy Baltimore környékén tevékenykedik - viszont következményeiben talán sokkal nyugtalanítóbb volt, Hesha Ruhadze jobb keze könnyedén pihent sétapálcájának kiváló minőségű ezüst markolatán. A bőrének és a jóképűen kopasz fejének árnyalata enyhén világosabb és gazdagabb volt, mint Theo bőrének barnasága. Ha Theo nem ismerte volna fel Heshát, akkor nem tűnt volna úgy, hogy a Setitának nem itt van a helye. Egyenes háttal ült vasalt öltönyében, és teljesen otthonosan érezte magát a gazdagság kellékei között. A tűz fénye visszaverődött a sétapálcájáról, és a monoklijáról, amelyet félig elsüllyesztett ropogós mellényének zsebében.
- Jan, hozasson még egy széket az emberével. - Lucinde hangja kellemes volt, de hivatalos és kimért.
Van Pel sietett engedelmeskedni, és amíg vissza nem tért, Theo fejében egymást kergették a gondolatok. Lucinde itt van a városban. Vajon mióta? Miért tartotta titokban a jelenlétét, amikor ez az információ könnyen megdobhatta volna a Kamarilla-csapatok morálját? Mi a pokol folyik itt, hogy Ruhadzéval találkozik? Az biztos, hogy a Setita segítségére lehet az ügynek, de az egyezményt alacsonyabb szinten is el lehetett volna intézni. Pieterzoon is elég nagy híresség volt a klánban ahhoz, hogy Hesha egy ítélethozó helyett vele is megelégedjen. Kell itt legyen valami más is, valami, ami nagyobb, mint ez a város, fontosabb, mint a terv - már ahogy Theo ismerte azt a bizonyos tervet.
Jan addig nem ült le a harmadik székbe, amíg van Pel vissza nem tért a negyedikkel.
- Kérem, tisztelt arkón, Mr. Pieterzoon, csatlakozzanak hozzánk - mondta Lucinde.
Theo leült. Az ítélethozó nem fogja kirúgni. Elméletileg megtehetné. Magasabb rangban állt, mint Theo, annak ellenére, hogy Pascek volt a főnöke, és ő személy szerint nem tartozott hűséggel a Ventrue-nak. De zűrös lehet, ha megpróbálja, és Theo most kifejezetten kereste a bajt. A csatatéren ő volt a legmagasabb rangú tisztviselő már a kezdetektől fogva. Ha Lucinde nem akarta túl keményen megleckéztetni - és láthatólag most így állt a helyzet - akkor vagy egyszerűen hasznosabb a céljai szempontjából, ha Theo a helyén marad, vagy volt egy külön megegyezés közte és Pascek között. Na nem mintha Pascek, a fanatikus, paranoid kurafi törődött volna azzal, hogy erről értesítse a saját arkónját. Így hét Theonak magának kellett kitalálnia.
- Arkón - mondta Lucinde, és a szemein továbbra is ott volt a formalitás kemény pajzsa - Úgy vélem, talán ismeri Mr. Ruhadzét.
Theo szinte észrevehetetlenül aprót biccentett.
- Már találkoztunk - mondta Hesha.
A Setita jelenléte tovább bonyolította a dolgokat Theo számára. Még egy ítélethozóval szemben is elvihette volna a találkozót a nyílt összetűzés felé - egyébként azzal, hogy hívatlanul betört a találkozóra, már el is kötelezte magát emellett a megoldás mellett. Lucinde és Jan mondtak volna neki valamit, ő pedig nekilátott volna, hogy igazolja, vagy megcáfolja a történetüket. Hesha azonban itt volt, és így Theo vonakodott kiteregetni a szennyest. A Kamarillán belüli gyanakvás, különösen az ilyen kulcsjátékosok között, nem olyasmi, amit elő lehetne hozni egy Setita előtt, különösen nem Hesha előtt. Természetesen senki sem tagadta volna a bizalmatlanságot, de nem túl bölcs dolog nyitva hagyni egy lyukat, ahol befurakodhat egy kígyó.
- És gondolom Ön is ismeri Mr. Ruhadzét, nemde, Jan Pieterzoon? - folytatta Lucinde.
- Csak hírből - felelte Jan, és szándékolt kétértelműségével lenyűgözően világított rá a két klán közötti feszültségre.
Hesha elismerően bólintott.
- Úgy vélem, Mr. Piterzoon, hogy először talán az arkón ügyére kellene sort kerítenünk, hogy ne vesztegessük az értékes idejét - javasolta Lucinde.
- Egyetértek. Bell arkón - vette át Jan Lucinde formális szóhasználatát - Mint azt már korábban is megbeszéltük, Mr. Ruhadze különféle hosszú távú érdekeltségekkel rendelkezik Baltimore-ban, így hát természetes, hogy Garlotte herceg nemrég bekövetkezett halála aggasztó a számára.
Theo ismét az ügyekre kezdett összpontosítani. Ő valójában soha nem gondolt úgy Heshára, mint lehetőségre. Vajon a Setita valamilyen módon belemélyesztette az agyarait Katrinába? Vajon meglátott egy lehetőséget, egy nyílást, ahol befurakodhat, és megszerezheti a várost mind a Kamarilla, mind a Sabbat orra elől?
- A jó szándék és a hallgatólagos aggodalom jeleként Mr. Ruhadze átadott nekünk bizonyos információkat, amelyek érdekesek lehetnek a számunkra - folytatta Jan.
Jó szándék, egy lószart - gondolta Theo.
Jan levette drótkeretes szemüvegét, és beszéd közben megtisztogatta egy selyem zsebkendővel:
- Úgy tűnik, hogy a herceg gyermeke, Katrina, nem tűnt el a hajóval együtt.
Theo lassan hátradőlt, a hátával nekitámaszkodott a szék támlájának, és karba tette a kezeit. - És...?
- A tény, hogy életben van, talán nem annyira jelentős, mint az, hogy a robbanás óta rejtőzködik - tette vissza az orrára Jan a szemüvegét.
- Azt hiszik, hogy köze volt hozzá? - kérdezte Theo.
- Talán - mondta Jan.
Theo megvakargatta az állán a durva borostát. Teljes harminc másodpercig bámulta a hamis fahasábok fölött táncoló gázlángokat, mintha csak azt a lehetőséget fontolgatná, hogy Katrina felrobbantotta az atyját. Valójában azonban azon gondolkozott, hogy ha tudták, hogy Katrina a városban van, és gyanították, hogy ő tette, akkor eddig miért nem végeztek vele? Nem lett volna nehéz. Talán szándékukban állt, és most, hogy ő váratlanul betoppant, ezt a csontot volt a legkönnyebb odadobni neki. Azonban a Brujah azt is tudta, hogy könnyen meglehet, hogy már elfogták a lányt, és tudják, hogy hagyta elmenni azon az éjszakán. És azt is tudta, hogy Hesha, vagy a jelenlévők bármelyike, lehetett az a személy, aki a háttérből irányította Katrina bosszúálló kezét. Ha most azt várják tőle, hogy elpusztítsa a lányt, akkor ezzel sikerül szép, tiszta pontot tenni az ügy végére.
- Úgy gondolják, hogy rajta kívül más is benne lehet? - kérdezte Theo.
Janról Lucinde-re, a nőről pedig Heshára pillantott. Nem vádolta őket, legalábbis nem nyíltan, csak szerette volna kiszélesíteni a lehetőségeket. Nem akarta, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak tőle.
- Lehetséges - mondta Jan.
Theo megint csendben ült egy ideig. Nem fárasztotta magát azzal, hogy a másik három Vértestvért nézze - ezek túl gyakorlottak voltak a megtévesztésben ahhoz, hogy bármit is megtudjon az arckifejezésükből vagy a testbeszédükből. Theo tudta, hogy ő is pontosan ilyen. Az utcán néha hazudni kellett. Minél távolabb kerülsz az utcától, és minél magasabban állsz a ranglétrán, annál gyakrabban lesz szükség a hazugságra. Csak ezek hárman „elkendőzésnek” neveznék. Még a hazugsággal kapcsolatban sem tudtak őszinték lenni.
- Arkón, utánanézne ennek az ügynek? - kérdezte Lucinde, és magabiztossága meghazudtolta fiatalos megjelenését. - Goldwin herceg még nem nevezett ki seriffet, és attól tartok, hogy ennek ellenére is várható némi nézeteltérés.
Naná, Goldwin talán nem úgy tesz, ahogy a te érdekeid diktálnák - gondolta Theo, de egyszerűen csak annyit mondott: Megtehetem.
- Jó. - Lucinde mosolya csodálatos módon híján volt minden kegyetlenségnek. - Jó.
- Hans - mondta Jan, és egyik kezét a ghoul felé emelte, de nem nézett rá.
Van Pel odanyújtott neki egy kis jegyzettömböt. Jan lecsavarta egy töltőtoll kupakját, és gyorsan felírt valamit, aztán kitépte a lapot és átnyújtotta Theonak.
- Ezen a címen megtalálja.
Theo ránézett a címre. Ismerte a környéket. A papírt begyömöszölte a zsebébe. A másik három Vértestvér várakozóan nézett rá, de Theonak nem volt egyéb mondanivalója. Hesha itt volt, úgyhogy a valós aggodalmait nem hozhatta fel, de azokra lesz majd idő később is. Erről gondoskodni fog.
Most azonban mogorván felállt, és odabólintott mindhárom személyiségnek:
- Lucinde, Jan, Hesha - és távozott.

* * * * *

- Meg tudja szervezni a találkozót? - kérdezte Lucinde nagyjából egy órával azután, hogy Theo távozott.
- Természetesen - mondta Jan. - Nem számolok semmiféle nehézséggel.
- Kivéve a szokásos Malkavita hajlamokat - jegyezte meg Lucinde.
Hesha udvariasan, de valódi tartalom nélkül elmosolyodott. Az elvárásoknak megfelelően nem kívánta azt a látszatot kelteni, hogy szövetkezik a Kamarillával, vagy a Ventruekkal, úgyhogy időről időre kimutatta az ellenérzését. Lucinde nem sértődött meg. A Setita megvetése sem volt kevésbé őszinte, mint a civilizáltságnak az a vékony máza, amelyen keresztül láthatóvá vált. Jan elgondolkodott azon, hogy talán mégsem különböznek egymástól annyira.
- Természetesen - mondta Jan.
Ő is udvariasan rámosolygott a jóképű afrikaira. A fiatalabb Ventrue szívélyessége azonban egy kicsit talán erőltetettebb volt, mint az ítélethozóé, és ennek így is kellett lennie. Neki sokkal több fenntartása volt az éppen megkötött egyezséggel szemben, mint Lucinde-nek. Ennek pedig kétségtelenül az lehetett az oka, hogy a nő egyszerűen csak megkötötte az egyezményt, de Janra hárult a felelősség, hogy be is tartsa. Így tehát úgy döntött, hogy jobb lesz, ha nem tűnik túl segítőkésznek. Jobb lesz, ha hangsúlyozottan tartja a két lépés távolságot Heshával szemben, hogy ezzel is biztosítsa, hogy a Setita betűről betűre betartja a megegyezést. Nem volt helye barátságnak az olyan klánokkal szemben, amelyek nem tartottak igényt a helyükre a Kamarillában - és nem teljesítik a kötelességeiket - hanem ehelyett megpróbálják a saját céljaik érdekében felhasználni a szektát.
Miért kellene hát több tisztelettel kezelnie Ruhadzét - elmélkedett Jan - mint amennyit Theo felé mutattak, aki már többször is bizonyította, hogy milyen értékes tagja a Kamarillának. Jan végiggondolta a feladatot, amivel megbízták az arkónt, a próbát, aminek alávetették. A Ventrue-t zavarta a lehetőség, hogy a Kamarilla elveszítheti Theo értékes szolgálatait. De, ahogy arra Lucinde is rámutatott, biztosra kellett menniük. Mellesleg senki nem hangoztatja túl sokáig a különvéleményét egy ítélethozóval szemben, különösen valaki másnak a védelmében. Vegyük még ehhez hozzá, hogy Pascek láthatóan egyetértett Lucinde-vel. Senki nem hangoztatja a különvéleményét két Ítélethozóval szemben. Pont.
Így hát Jannak foglalkoznia kellett a Setitával. És csak reménykedhetett benne, hogy Theo átmegy a próbán.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Csali és beetetés

 

1999. október 26., kedd, éjjel 2:41
Cherry Hill
Baltimore, Maryland

Nem tetszett ez Theonak. Egy cseppet sem tetszett.
Lucinde Baltimore-ban volt. Fogalma sem volt róla, hogy mióta lehet a városban, és még most sem tudna róla, ha nem határoz úgy, hogy valami nincs rendjén azzal az autóval, amit Pieterzoon készíttetett elő magának nagy titokban.
És most sem volt boldog, pedig már tudott róla. Távolról sem volt boldog. De egy kicsit jobban érezte magát, ahogy a motorjával az éjszakai városban repesztett. A motor robaja inkább hasonlított a Brujah-k stílusára, mint a Venture-k, a csalók rejtett mahinációi. Téveszd meg az ellenségeidet - ezt még Theo is megértette. Dolgozz össze a barátaiddal. Küzdjetek együtt a közös célért. Legalábbis így kellene lennie.
Basszak meg magukat - gondolta Theo. Ő is tudta, hogy a dolgok nem így működnek. De így kellene működjenek. Az volt a gond, hogy nem voltak barátok, csak szövetségesek. Időleges szövetségesek. Akik addig a szövetségeseid, amíg hallótávolságon belül vagy - már ha szerencséd van, különben még addig sem.
És Jan és Lucinde még csak nem is tettek semmi szörnyűségeset. A pokolba, Theo tisztában volt vele. Ráadásul ezt a kettőt még a „tisztességes” Vértestvérek közé számította, ami persze nem jelentett túl sokat. Még csak nem is voltak egy súlycsoportban Pascekkel, már ami a cinkos, hajolj-csak-előre és bekapod-a-seggedbe politikát illeti. És mégis feldühítették Theot.
Lucinde természetesen oda mehetett, ahová úri kedve tartotta. Theo felhozhatta volna a protokoll előírásait, azt a tényt, hogy a nő nem vette a fáradtságot, hogy közölje vele, itt van a városban - hogyan védhetné meg ezt az átkozott várost, ha nincs tisztában a saját erőforrásaival? - de ezzel ingoványos talajra tévedne. Mellesleg - ez csak protokoll. Mikor fordult elő, hogy Theo a protokollal hozakodott volna elő?
Még csak nem is valami ostoba Toreador sértődékenységről volt nála szó, vagy hogy azt hitte volna, hogy lekezelték. Theo életében sem ismerte ezeket az érzéseket - egy rabszolgának nincsenek érzései, legalábbis ilyenek nincsenek, mert ahhoz túlságosan lefoglalja az, hogy életben maradjon - és az élőholt lét alatt sem fejlődtek ki benne. Az igazság az volt, hogy ezzel a kis trükkel Lucinde aláásta a Jan és közte kialakult bizalmat. A bizalmat abban, hogy képesek együtt dolgozni, hogy képesek végrehajtani a tervet - vagy hogy Jan képes végrehajtani a rá eső részt. Ha Jan ezt nem mondta el Theo-nak, akkor vajon még hány fontos részletet hallgatott el? Lucinde megnehezítette Theo dolgát, ez pedig azt jelentette, hogy a Kamarillának csökkentek az esélyei a Keleti-part megtartására, márpedig éppen ez, a Kamarilla érdekeinek érvényesítése kellene legyen az ítélethozó első számú feladata.
Az is lehet persze, hogy Hesha miatt van ez a nagy titokzatoskodás. Theo egyetlen másodpercig sem hitte el ezt a jó szándék marhaságot. Előfordulhat, hogy a Setita valóban rendelkezett információkkal Katrináról, de az kurvára biztos, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, amit meg akart beszélni Lucinde-vel. Minél többet gondolkodott rajta, annál kevésbé látta valószínűnek, hogy Hesha szervezte volna meg Garlotte meggyilkolását. A korábbi herceg és Ruhadze már évek óta léteztek egymás mellett - többé-kevésbé - hacsak nem merült fel közöttük valami komoly nézeteltérés a közelmúltban, amiről Theo nem tudott. Lehetséges. Ráadásul ez nem is lett volna a legszerencsésebb pillanat a városban a hatalom átvételére, mert a Sabbat már a falakat döngeti - hacsak a Setita nem paktált le a Sabbattal is. Ami szintén lehetséges.
Affene! - gondolta Theo. Túl sok lehetőség, és egyik sem annyira sürgető, mint az, ami rá vár. A város gazdag negyedével ellentétben, ahol Lucinde rejtőzködött, Cherry Hill nem pihent, és csendes sem volt. Éjszakánként itt felszínre jött a hulladék. Stricik és kurvák. Szabadtéri drogárusok. Fiatal, többnyire fekete férfiak, akik szerencsés esetben elérik a huszadik, vagy a huszonötödik életévüket is. Túladagolás. Erőszak. AIDS. Vagy azt hitték, hogy elpusztíthatatlanok, és halhatatlanok, vagy pedig nem érdekelte őket az egész. A fatalizmus pedig áldozatokat szedett.
Theo beleolvadt a környezetbe. Senki nem tartóztatta fel. Talán a halál érintése tette, amely ott lengett a nyomában. Az utca embere valahol a zsigerei mélyén felismerte őt, meglátta az igazi valóját, és megtartotta a tisztes távolságot.
A cím, amelyet Jantól kapott, és ahol szerintük Katrina rejtőzködött, nem volt túl messze attól a helytől, ahol azelőtt lakott, hogy darabokra robbantotta volna az atyját. Nem vall valami nagy észre, hogy ilyen közel maradt a korábbi lakhelyéhez, és Ruhadze egyik csatlósa valószínűleg kiszúrta, és követte a lányt. Azonban Garlotte-nak ez a gyermeke nem éppen a kifinomultságáról, és a megtévesztésben szerzett jártasságáról volt híres. Felrobbantani egy herceget és a hajóját a városának kellős közepén sok minden volt, de kifinomult nem.
Theo a háztömb mentén kicsit lejjebb parkolta le a motort, aztán elindult a repedezett járdán a bejárat felé. A ház egy lerobbant, gyatra nyomortanya volt, talán negyvenéves, és nem volt rá sok esély, hogy sokkal tovább fennmaradjon. A bejárati ajtónak még a háznál is kevesebb reménye maradt. Theo belerúgott, és az ajtó a keret és néhány pörgő faforgács társaságában berepült a nappaliba.
Katrina felpattant, és elmosódott foltként menekülőre fogta a dolgot, mielőtt a mellette ülő fekete lány sikolyra nyithatta volna a száját. Azonban Theo számított erre. A halandó már kinyitotta a száját, de még mindig nem sikított., amikor Theo elvágta Katrina útját a konyha felé. Könyökével a lány állára vágott, és Katrina átrepült a konyhaasztalon. Egy magányos szék szánkázott végig a konyha padlóján.
Végre felharsant a sikoly.
Theo hátranézett a fekete lányra, aki alig lehetett még tizennyolc, és a bejárati ajtó felé mutatott - illetve a bejárati ajtó maradványai felé.
- Tűnj innen a picsába. De azonnal.
A lány sikolya azonnal elhalt, de a szája nyitva maradt, aztán hanyatt-homlok kimenekült a szobából. Theo ismét Katrina felé fordult. A lány éppen fel akart pattanni, hogy ismét nekiiramodjon.
- Ne tedd - mondta Theo - vagy ez lesz a legutolsó dolog, amivel megpróbálkozol. •
Katrina megdermedt, aztán nagyon lassan feltápászkodott a padlóról, és megdörzsölte az állát. Csontja láthatóan nem törött, pedig Theo ütése eltörte volna egy halandó nyakát.
- A barátod segítséget fog hozni? - kérdezte Theo.
- Kicsodát? Ki a fasz segítene nekem?
- Tényleg sajnállak - gúnyolódott Theo. - Mintha azt mondtam volna neked, hogy húzz el a városból.
Katrina karba tette a kezeit, és dacosan előrebillentette a csípőjét.
- Hova a francba mehetnék?
- Úgy nézek ki, mint egy utazási ügynök?
Ezután jó néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. - Szóval, azért jöttél, hogy végezz velem? - kérdezte végül Katrina.
- Ha meg akartalak volna ölni, mostanra már halott lennél.
- Én is így gondoltam. Akkor meg mit akarsz? Vagy ma éjjel van a szegénylátogatás nálatok?
- Ülj le, és fogd be.
Katrina vetett egy lesújtó pillantást Theora, de felállította a széket, és leült. Nekilátott, hogy leporolja a farmerét, és a szoros, ujjatlan pólóját.
- Meggondoltad magad, és már sajnálod, hogy akkor elengedtél?
- Minden perccel egyre közelebb kerülök hozzá, hogy úgy legyen - támaszkodott neki Theo a csorba, piszkos konyhapultnak. - Most pedig jól figyelj. Két dolog. Először, van egy kérdésem.
- Aztán végzel velem.
- Még az is lehet, ha nem fogod be. Honnan szerezted a robbanóanyagokat? Szerintem te nem vagy az a típus, akinek van egy kémialaborja a pincében.
- Volt egy fickó. Ő ajánlotta fel. Én meg elfogadtam.
- Van neve is ennek a fickónak? Katrina vállat vont.
- Valószínűleg. De nem mondta meg. Én meg nem kérdeztem.
- Lássuk csak, jól értem-e. Van itt egy fickó, akit nem ismersz, akinek nem tudod a nevét, és odamegy hozzád, és minden látható ok nélkül elad neked egy láda dinamitot.
- Plasztik volt. Megmutatta, hogy kell használni. És nem adta el nekem, egyszerűen nekem adta.
- Vértestvér?
- Igen, azt hiszem.
- Kinek dolgozott? - emelte fel Theo a kezeit. - Ne, hadd találjam ki. Ő nem mondta, te nem kérdezted.
- Kurvára vág az eszed, ahhoz képest, hogy Brujah vagy.
- Te meg kurvára lapos egy Ventrue leszel, ha nem ügyelsz a szádra.
Ez nem csak üres fenyegetés volt, és Katrina hátradőlt a székben. Még mindig dacos volt, de már nem kereste annyira a bajt.
- Hogy találkoztál vele?
- Ő talált rám. Azt mondta, van valamije, ami talán kell nekem. Innen már minden ment magától.
- Ez gyakran megesik itt, ezen a környéken?
- Aha. Nem nehéz beszerezni az ilyesmit.
- Aha, és nem árt, ha ez megváltozik, már ha fel szeretnél még kelni. - Theo ügyet sem vetett Katrina gunyoros vigyorára. - Ott helyben átadta neked a cuccot, vagy vissza kellett menned érte?
- Azt mondta, hogy lépjek kapcsolatba vele, ha érdekel a dolog. El kellett mennem ebbe a bárba a Park Heigths-en. Dewey's Sweatshop volt a neve.
- Klasszul hangzik.
- Ne is mondd. Nem vagyok válogatós, de ez volt aztán a lepukkant lebuj. De elmentem, ahogy már mondtam. Megkérdeztem a csapost, hogy ott van-e Johnny...
- Ez volt a fickó neve? - vágott közbe Theo. - Johnny?
- Nem tudom. Szerintem ez inkább olyan jelszóféle lehetett, érted? Mindenesetre megkérdeztem, hogy ott van-e Johnny. A csapos azt mondta, hogy nincs, de adott egy papírdarabot, amire fel volt írva egy időpont. Aztán találkoztam a fickóval másnap a megadott időben.
- Mi a helyzet a csapossal?
- Szakállas, dagadt fickó. Nem tartozik közénk. Túl sokat izzad. Ő lehet Dewey.
- És még csak meg sem próbáltad megtudni, hogy kinek dolgozik ez a Johnny?
- Mi a picsáért kellene érdekeljen? - kérdezte Katrina.
- Hogy tudd, ki vett rá, hogy megöld Garlotte-ot, és elvidd utána a balhét.
- Nézd, ember... - pattant fel Katrina, és feldöntötte a széket, amin ült. Izgatottságában, és nem idegességében kezdett járkálni a konyhában, előre-hátra, mint egy patkány a ketrecben. - Talán ez veled másképpen van, mert te egy kemény fickó vagy, meg ilyenek, de én bármit csináltam, valaki megrántotta a láncaimat. Megkaptam, amit akartam, és csak ez számított. Garlotte már a múlté. Ő többet mát nem rángatja a láncaimat. Ha pedig valaki más is megkapta, amit akart, akkor az miért zavarna engem? Ha szétcseszik a fejem, mielőtt ez az egész véget érne, hát akkor úgy jártam. Küldhetsz nekem egy szimpátia képeslapot, te seggfej Brujah arkón. De egyet megmondhatok neked: Garlotte nem fogja megmondani nekem, hogy mit tegyek. Többé már nem.
Theo csak nézte a lányt. Nézte, ahogy felhúzza magát, ahogy leereszti a gőzt. Nézte ezt az apró fehér lányt, aki nem volt hajlandó mások szabályai szerint játszani. Gyakori volt ez a fajta, egy cent egy tucat, vagy talán még annál is kevesebb. Neki véletlenül sikerült közel férkőznie egy herceghez - egy gondatlan herceghez - és kihozta a legtöbbet a lehetőségeiből. De volt itt még valami más is. Különben Theo kiloccsantotta volna az agyát még azon az éjszakán ott a dokkokban. A lány úgy beszélt, mint egy Brujah, és nem, mint egy Ventrue. Volt benne elég düh. De ez igaz volt szinte minden Anarchra, vagy arra a néhány kiugrott Ventrue-ra, aki átállt a Sabbathoz - az antitribukra. Miközben a lányt nézte, Theo hirtelen rádöbbent, hogy mi a válasz a kérdésre, ami két hete egyfolytában ott motoszkál a fejében. Arra, hogy miért kímélte meg a lányt: azért, mert Katrina nem törődött az egésszel.
Nem mintha nem törődött volna azzal, hogy mit csinál. Valójában annyira törődött azzal, amit a fejébe vett - legyen az bosszú Garlotte ellen, vagy az, hogy most kiáll magáért Theoval szemben - hogy egyáltalán nem törődött a következményekkel. Azon az éjszakán ott a dokkoknál, nem futott el. Persze a robbanás kiütötte, de előtte nem futott el, amikor Theo még nem tudta, hogy a nyomába kell eredni. És ma éjjel sem hátrált meg, pedig egy arkónnal állt szemben, akinek minden joga és alapja megvolt ahhoz, hogy kivégezze. Önbizalom? Fatalizmus? Ostobaság? Tökösség? Bármi legyen is, még sokra viheti vele... vagy megöleti magát miatta. Méghozzá hamarosan.
- Van még valami, amit el tudnál mondani nekem a fickóról? - kérdezte Theo, amikor Katrina észrevette, hogy az arkón őt nézi, őt tanulmányozza.
Egy hosszú pillanatig ellenségesen meredt Theora, de aztán felsóhajtott.
- Igen. Csúnya volt. Nem, mint egy Nosfi, de csúnya. Ráfért volna egy zuhany meg egy borotválkozás, amikor találkoztunk. Kicsit kopaszodik. És nem bírta otthon tartani a kibaszott kezeit.
- Hogy?
Katrinát láthatóan felbosszantotta a gondolat.
- Egyfolytában... nem tapizott, vagy ilyesmi, de például folyton megérintette a karomat, amikor hozzám beszélt. Ijesztő volt. Le is zuhanyoztam, amikor hazaértem. - Theo várt, de Katrina csak szarkasztikusan elmosolyodott, és vállat vont. - Ennyi, cowboy. Most már mindent tudsz, amit én. És most mi lesz? Kialszik a fény?
Theo felnevetett, és élvezte, hogy Katrina ettől csak még dühösebb lett.
- Te lehetsz a legszerencsésebb ember az egész kibaszott világon, hogy eddig még senki nem ölt meg.
- Mi mind...
- Igen, igen - vágott a szavába Theo. - Mi mind halottak vagyunk. Kímélj meg ettől, nővér. Figyelj. Egyszer már mondtam neked, hogy tűnj a francba Baltimore-tól, de azt hiszem, hogy jól sült el, hogy nem hallgattál rám. De pokoli szerencséd van, amiért a fickó, aki rávett erre az egészre, nem döntött úgy, hogy elvarrja a szálakat. Hogy miért nem, azt meg nem tudnám mondani. Hacsak rá nem jött, hogy elég ostoba vagy te ahhoz, hogy magadtól is kinyírasd magad, nem kell ehhez az ő segítsége - ami persze nem is áll olyan messze az igazságtól.
- Tehetsz...
Theo egyik húsos ujját Katrinára szegezte, aki azonnal elhallgatott.
- Azt teszek, amit csak akarok, azt - mondta Theo. - És most ezt akarom tenni.
Állt ott még pár másodpercig, és ujját, mint egy tőrt, Katrinára szegezte. A lány arcára, a tartásába belopózott egy árnyalatnyi habozás. Aztán Theo felvett egy régi, félig kitöltött keresztrejtvényt a konyhaszekrényről, meg a mellette heverő tollat. Az újság sarkából letépett egy kis papírt, és a tollal felírt rá egy nevet, aztán odanyújtotta Katrinának. A lány nagyon óvatosan elvette tőle.
- Ezt fogod tenni - mondta Theo. - Fogod azt a lányt, aki itt volt... mi is a neve?
- Angela.
- Fogod Angelát. Ha kell, lopsz egy autót, és elmész innen. Nyugatra. Éjjel vezetsz. Nappal a lány vezet. A kibaszott csomagtartóban utazol. Megváltoztatod a neved, és nem jössz vissza ide, a Keleti partra Menj San Franciscóba. Kérdezősködj, amíg meg nem találod azt a srácot - intett a papír felé, amit Katrina a kezébe tartott. - A dokkok mellett rátalálhatsz.
Katrina ránézett a névre a papíron.
- Az egyik barátod?
- Nem. Valójában ne is említsd neki a nevemet, különben még a szart is kiveri belőled, aztán beledob az öbölbe. Te nem ismersz engem. Csak hagyj ki az egészből, és ő valószínűleg segíteni fog neked letelepedni. Megértetted?
- Ááh... igen.
- És még ma éjjel Úgy értem, egy óra múlva már nem vagy itt. Elindulsz a következő kibaszott fél órában. Ha most sem hallgatsz rám...
- Jól van. Jól van.
Theo még várt egy kicsit. A lányra meredt, hogy biztos lehessen benne, hogy komolyan veszi, amit mondott, aztán megfordult és a bejárati ajtó romjai között kisétált a szobából.
Odakinn a drogárusok elkotródtak az útjából. Akár fatalisták, akár nem, felismerték a közöttük járó halált, és ezúttal, elég okosak voltak ahhoz, hogy kitérjenek az útjából.

 

1999. október 26., kedd, este 10:15
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Szólj Pieterzoonnak, hogy itt vagyok.
Anton Baas, Jan biztonsági csapatának feje, egy pillanatig azzal a zárkózott, európai távolságtartással nézte Theo, ami annyira idegesítette az arkónt, aztán odabiccentett a háta mögött álló párosból az egyik férfinak - mindketten ghoulok - aki becsusszant a kétszárnyú ajtón, majd néhány másodperc múlva kijött, és biccentett egyet Baas felé. A biztonsági főnök kitárta az ajtót, és félreállt Theo útjából.
Odabenn Pieterzoon és van Pel egy asztal mellett ültek, amelyre tekintélyes mennyiségű bőrkötésű mappát halmoztak fel. Jan levette a szemüvegét, összehajtotta és becsúsztatta a mellényzsebébe. Becsukta az előtte heverő irattartót, és rátette a kupac tetejére.
- Theo, már vártalak - mondta Jan. - Gondolom, rengeteg dologról kell beszélnünk.
A Ventrue legalább nem akar úgy tenni, mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel - gondolta Theo.
- Én is úgy hiszem - felelte Theo.
- Ennyi lesz, Hans - mondta Jan.
Miközben van Pel összeszedte a mappákat, és távozott, a két Vértestvér szótlanul és mozdulatlanul nézett farkasszemet egymással.
- Mióta van itt? - kérdezte Theo, amint bezáródtak az ajtók.
- Nem régóta. Két hete.
- Mikor akartál szólni nekem?
- Nem volt rá szükség.
A válasz igaznak tűnt, és ez már önmagában is jelentett valamit. Nem okozott volna túl nagy nehézséget előállni valami megnyugtató kis hazugsággal arról, hogy még egy-két éjszaka, és Theot is beavatták volna a titokba.
- Theo, én is csak néhány éjszakával az érkezése előtt értesültem arról, hogy idejön, és határozott utasításokat kaptam, hogy ne szóljak róla. Senkinek.
Theo elfoglalta a széket, amelyben korábban van Pel ült. Jan magyarázata hihetőnek tűnt - na nem mintha ez azt jelentené, hogy igaz is. Az igazság éppoly könnyedén lehetett az is, hogy ez csak egy forgatókönyv volt, amivel elhatárolhatja magát a csalástól, és megtarthatja Theo együttműködő készségét.
- Két hét - mondta Theo. - Tehát éppen Garlotte nagy durranása előtt ért ide. Az ő ötlete volt? Vagy a tied?
Jan szemei szinte csúfondárosan szűkültek össze. Egy cseppet sem találta sértőnek a feltételezést.
- Mert soha nem egyezett volna bele a tervbe? Nem. Bár valójában ez volt az egyik oka annak, hogy ő idejött. Nem fűztem nagy reményeket az aznap esti követséged sikeréhez. Azonban az eszembe ötlött, és nemcsak nekem, hanem az ítélethozónak is, hogy már amúgy is eléggé visszaéltem a herceg vendégszeretetével, és most egy az enyémnél erélyesebb és hivatalosabb fellépésre van szükség. Nem, nem pusztítottuk el Garlotte-ot. Valójában nagyon is meglepett minket az események ilyetén fordulata, és egyáltalán nem örültünk neki. Az ítélethozó rávehette volna, hogy elfogadja a tervet.
Affene!
Theo majdnem belerúgott saját magába, amiért ezt nem vette észre. De olyan könnyű a legrosszabb, a legkörmönfontabb indítékot feltételezni, miután felfedezte a csalást - könnyű, és gyakorta helyes is. De ezúttal nem. Talán. Theo még arra is gyanakodott, hogy maga Jan a kém, és bár az ítélethozó nem cáfolta ezt meg, de az arkónnak azt kellett hinnie, hogy Lucinde nem alakítana ki ilyen szoros munkakapcsolatot a kurafival, ha bármiféle gyanú felmerült volna arról, hogy információkat ad el a Sabbatnak.
- Ezt nem mondhattam el neked tegnap éjjel - mondta Jan. - Addig nem, hogy Hesha is ott volt. És, ha már itt tartunk, addig sem, amíg Lucinde ott volt. Ő jobban szerette volna, ha nem fedjük fel ennyire a lapjainkat.
- Akkor miért mondod ezt el nekem? - kérdezte kihívóan Theo.
- Te miért támogattál engem, amikor egyszerűbb lett volna Garlotte pártját fogni, vagy akár a klántársadét, Lladislasét?
Theo nem felelt azonnal a kérdésre. Hátradőlt a székében, karba tette a kezeit, és csak azután szólalt meg:
- Szükségünk volt egy külsősre, akinek kiterjedtebbek a kapcsolatai, aki kevésbé provinciális.
- Én is pontosan így gondoltam. Röviden, bármit gondoltál is felőlem, te azt választottad, ami szerinted a leghatékonyabb volt az ügyünk szempontjából. Nem táplálok illúziókat arról, hogy baráti levelezést fogunk folytatni, miután magunk mögött hagyjuk ezt a várost, és ezt a helyzetet. Ma éjjel nem valamiféle barátság, vagy önzetlenség miatt beszélek veled, és tudom, hogy te nem is várnál el ilyesmit. De függetlenül attól, hogy mit gondolnak az ítélethozóink, én azt hiszem, hogy jobban szolgálhatod a Kamarilla érdekeit, ha van rálátásod a tágabb összefüggésekre.
Theo először haragot érzett. Ki a fasz ez a Ventrue, hogy a tágabb összefüggésekről beszéljen neki, egy arkónnak? De Theo gyorsan rádöbbent, hogy Lucinde láthatóan bizalmába fogadta Jant, és ez azt jelentette, hogy a Ventrue hozzáférhet az információ olyan köreihez, amelyek még egy arkón elől is rejtve maradnának. Semmi értelme megsértődni és feldühödni ezen.
- Na, rendben - mondta Theo. - Azt mondtad, hogy a látogatásának egyik oka az volt, hogy beszéljen Garlotte-tal. Milyen okok voltak még?
- Ez volt az elsődleges ok, amiért személyesen is itt akart lenni, de nagy segítségemre volt a Giovaniknál is Isabel és a családja nem nagyon akart közreműködni az én kis Bostoni játékomban. Attól tartok, hogy Jacques Gauthier nem volt éppen a legmegfelelőbb személy a nagykövet szerepére. Mindenestre Lucinde támogatásával már képes voltam kisajtolni a Giovannikból a szükséges engedményeket...
- Hogyan? - kérdezte szkeptikusan Theo.
Úgy tűnt, hogy Theoval ellentétben Jan kifejezetten élvezi, hogy megoszthatja ennek az ügynek a részleteit a társával. Büszke volt arra, amit elért - Theo meg is jegyezte magában, hogy ha a szükség úgy hozná, akkor ezt felhasználhatná a Ventrue ellen.
- Néhány hasonló gondolkodású pénzember valóban csodákra képes - feltéve, hogy a megfelelő pénzemberekről van szó, akik hallgatnak a jó szóra - dörzsölte össze a tenyerét Jan. - Néhány stratégiai eladás elegendő volt ahhoz, hogy megindítsa az olasz líra gyors elértéktelenedését, és ez meggyőzött bizonyos személyeket a Giovanni klánon belül, hogy nekik is érdekükben áll engedni néhány igazán elfogadható kérésnek. Az egész még csak nem is veszélyeztette a Maskarádét. Olaszországban csak egyetlen dolog van, ami gyakrabban omlik össze, mint az átváltási arányok, és az pedig a kormány.
- Mi van Heshával? - követelte Theo, akit egyáltalán nem érdekeltek a valuták átváltási arányai - Egy Setita semmit sem tesz jó szándékból, hacsak nem kap cserébe ő is valamit.
- Ahogy egy Ventrue sem? - kérdezte Jan száraz mosollyal az arcán.
- Ugyanaz az évjárat.
- Valójában Hesha keresett meg minket. Valóban tőle származnak az információk Garlotte gyermekéről, de ezek sokkal kevésbé fontosak, mint azok, amelyeket Hazimel Szeméről kaptunk tőle.
- Minek a Szeme?
- Nem minek, hanem kinek. De talán a minek is nyugodtan használható lenne. Hazimel. A legendák szerint ő egy ősöreg Ravnos, bizonyos források szerint egy kőfaragó, aki Indiát uralta. A történelem előtti időkben. Úgy terjeszkedett, hogy megajándékozta az egymás követő uralkodókat a szemével, akik cserébe hűségesek voltak hozzá.
- És a Szem...
- Igazán nagy erejű - biztosította Jan.
- Mint amelyikről Xaviar beszélt?
- Nagyon is lehetséges.
- Affene! Szóval ez volt az ő Antedilluvianja... és az a Leopold fickó, akinek Victoria eredt a nyomába...
- Pontosan. Hesha láthatóan nagyon sokat tud erről a Szemről és... Lucinde felajánlotta neki a segítségünket ebben az ügyben.
- Hogy mit? - kérdezte Theo kimérten. Jan gondosan előhúzta a zsebéből a szemüvegét, és tisztogatni kezdte. - Mi a franc jár a fejében, hogy összeáll egy Setitával? Nem tetszik ez nekem.
- És nekem sem - mondta Jan, de a hangjából világosan kicsendült a belenyugvás.
- Felajánlhatja a te közreműködésedet...
- Nekem nem úgy tűnik, hogy neked is bele kellene keveredned ebbe az ügybe.
- Jó - mondta Theo, aztán megrázta a fejét, és morogva folytatta: - Összeállni egy Setitával...
- Van itt még valami a tegnapi éjszakával kapcsolatban, amit meg kell beszélnünk - mondta Jan, és ismét feltette a szemüvegét.
Theo bólintott.
- Katrina. Megtaláltam. Elmondta...
- ...ki adta neki a robbanóanyagot - fejezte be Jan a mondatot a Brujah helyett. - Egy Vértestvér, akit talán Johnnynak hívnak, talán nem. Elmondta neked, hogyan léphetsz kapcsolatba vele, aztán te elküldted San Franciscóba. Egyébként S meg is fogadta a tanácsodat... ezúttal.
Ezúttal. Ez azt jelenti, hogy Jan mindent tudott a legutóbbi alkalomról, a dokkoknál, és mindent, amiről tegnap éjjel Theo és Katrina beszélgettek. Csőbe akar húzni - ötlött fel azonnal Theoban. Vagy talán meg akar zsarolni. De akkor vajon miért vette volna a fáradtságot a Ventrue, hogy megtartsa neki ezt az egész eligazítást Lucindevel kapcsolatban, vagy miért talált volna ki ilyen kifinomult hazugságokat? Lehetséges volna, hogy Jan nem akarja megzsarolni? Végül is az elég kockázatos lenne. Theo egyszerűen megoldhatná erővel. Vitatkozhatna a jogszolgáltatásról, és ehhez hasonló szarságokról... de ha Lucinde, egy ítélethozó is támogatja Jan vádjait...
- Egy Nosfi van a nyomomban? - kérdezte Theo.
- Tulajdonképpen nem a tiedben, hanem a lányéban.
- Katrina? Mióta?
- Amióta találkozott egy helyi Sabbat-aktivistával.
- Johnny.
- Általában inkább csak Jack.
Theo megpróbálta felfogni ezt az egészet. A Nosferatuk követtek egy Sabbat-tagot, aki robbanóanyagot adott Katrinának. Ez azt jelenti, hogy azon az éjszakán is követték a lányt, amikor felrobbantotta Garlotte-ot.
- Ezek láttak mindent. A kurva csatornapatkányai.
Jan bólintott.
- Miért nem szóltál eddig erről egy kurva szót sem!
De Theo azonnal tudta a választ, amint feltette a kérdést - és az ismét fellobbantotta a tüzet mélyen a gyomrában.
- Azt gondoltad, hogy én vettem rá.
- A lehetőség fennállt - mondta kimérten Jan. - Mi másért hagytad volna elmenni?
Ez egy kurva jó kérdés - gondolta Theo. Még ő maga is csak mostanában kezdte megérteni a választ, és nem hitte volna, hogy túl sok értelmet találna benne egy olyan személy, aki Jan pozíciójában van - aki a vezetőséghez tartozik. Még akkor sem, ha Theo hajlandó lett volna elmagyarázni - márpedig erre nem volt hajlandó.
- Nem az én dolgom eltakarítani a városi szemetet - mondta Theo.
- Vajon egy háború kellős közepén létezik bármi, ami kizárólag „városi” ügy? - vonta össze a szemöldökét Jan.
- Hé, ha Garlotte képtelen a helyükre tenni az ifjoncait, akkor megbaszhatja. Ha pedig Goldwin nem tudja helyre tenni a dolgokat, akkor ő is megbaszhatja.
A tűz egyre nőtt. Kívülről nem látszott, de Theo egyre inkább azt kívánta, hogy bárcsak szétverhetné ezt a problémát, és bárcsak letéphetné Jan fejét, aztán annyi. De ez nem volt ennyire egyszerű. Soha nem volt az. Theo azt hitte, hogy Jan a kém - Jan pedig azt, hogy Theo az. Hogy a francba reménykedhetnek abban, hogy felülkerekednek a Sabbaton, amikor a saját oldalukon sem állt soha senki gyanún felül? Mi volt vajon a vérben, Káin Árkában, amitől mindannyian ilyen arrogáns, megbízhatatlan, fondorlatos, csaló gazemberek lettek? Vagy ez lenne az igazi átok, és a vérivás csak a tünet?
Jan beletúrt tüskés szőke hajába. Ismét levette a szemüvegét, és visszatette a zsebébe, aztán masszírozni kezdte az orrnyergét.
- Én nem kételkedtem benned, Theo. Annyira valószínűtlen volt... és a közös sikerek után...
Theo visszatartotta a tüzet, visszaszorította, bár ez nem kis erőfeszítésébe került.
- Akkor tegnap éjjel ez az egész Katrina-ügy... csak átverés volt - mondta Theo. - Egy próba.
- Egy próba - ismerte el Jan. - Igen.
- Ha kinyírom, akkor el akarom tüntetni a nyomokat. Ha átadom őt neked, akkor rendben vagyok. Nos, akkor mondd meg nekem - hajolt előre Theo a székében, amíg mindössze kétlábnyi távolság választotta el az arcát Janetól - hogy állok most, miután elküldtem az ország másik végébe?
- Élvezed a bizalmunkat - felelte kimért hangon Jan. Úgy tűnt, észrevette, hogy ha Theot tegnap éjjel tették próbára, akkor az ő ideje most jött el. - Mi másért mondtam volna el neked ennyi mindent?
- Már ha igaz, amit elmondtál nekem - mondta Theo.
Lassan hátradőlt a székében. Igaznak tűnt az egész. Sokkal egyszerűbb lett volna semmit sem mondani, mint kitalálni ezt a bonyolult hazugságsorozatot. Theo előhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és leszívta, majd benntartotta a füstöt.
A két Vértestvér jó néhány percig ült csendben egymással szemben. Jan felváltva tisztogatta a szemüvegét, és masszírozta az orrnyergét, Theo pedig a padlót bámulta, és elgondolkodva eregette a füstöt. Nem Jan az ellenség. Nem ő az igazi ellenség - emlékeztette folyton magát Theo. Ez mind csak annak az elbaszott világnak a része, amiben él, ahol a vér az étel, és a napsugár a halál. Ő és a fajtája mind az embereken élősködő szörnyetegek voltak - de voltak náluk rosszabb szörnyetegek, akik elfelejtették, eltaszították maguktól az emberségüket. És ezek közül a legrosszabbak a Sabbatban nyüzsögtek. Ők voltak az ellenség. Ők kezelnék rabszolgaként, állatként a halandókat. Nem Jan az igazi ellenség.
Jan mintha érezte volna, hogy Theo lassacskán lenyugszik, mert ismét megszólalt:
- A robbanás után Colchester odajött Lucindehez és hozzám. Elmondta, hogy ott voltál, és hogy hagytad elmenni a lányt. Én... furcsának találtam a dolgot. De nem gondoltam árulásra. Lucinde nem volt benne ennyire biztos.
- Mert van közöttünk egy kém - mondta Theo. - Azt hitte, hogy én vagyok az.
- Nem. Akkor már tudtuk, ki a kém.
Theo egyszerűen csak bólintott - nem is lepődött meg igazán, inkább csak a gyomra fordult fel. Egy újabb titok, még több potenciálisan hasznos információ, amit elhallgattak előle.
- Lucinde biztos akart lenni, hogy nem állsz a kém oldalán - magyarázta Jan. - És hogy minden eshetőségre felkészüljön, beszélt Pascekkel. Ő pedig azt mondta, hogy teszteljünk le, ahogy csak akarunk, hogy meggyőződjünk a hűségedről.
Pascek. A paranoiás állat. Theonak egyetlen izma sem rezdült. Nem ordított, és nem átkozódott hangosan. Egyszerűen csak elraktározta az egészet magában, elásta jó mélyre, ahol majd táplálhatja vele a tüzet, ha legközelebb szüksége lesz rá.
- Ha el akartad volna hallgattatni Katrinát, akkor elpusztítottad volna tegnap éjjel - mondta Jan. - Én ezt fenntartottam a robbanás éjszakájára is. És még most is fenntartom.
- Oké - mondta Theo, és a tenyerét az asztal lapjára tette. - Tehát te kiálltál értem, és Lucinde, meg a főnököm, a legtöbb ítélethozóhoz hasonlóan, paranoiás gazember. És akkor mi a fasz van? Hol állunk most, miután vége ennek a sok lószar játszadozásnak?

 

1999. október 29., péntek, éjjel 1:23
Hemperhill Road
Baltimore, Maryland

Theo a kandallópárkány mellett állt, és a hatalmas, aranykeretes tükörbe bámult, amely uralta a dolgozószobát. A szoba minden egyes berendezési tárgya antik darab volt. Nem tudta volna megnevezni a szék stílusát, vagy a porcelán váza korát, sőt még az általános motívumot sem. A díszítés régi volt, talán még Theonál is öregebb. Régi és drága. De Theo látott már régebbit is. Éveket töltöttek Don Cerroval azzal, hogy Európában utazgattak, és olyan Vértestvérekkel találkoztak, akik ezekkel az antik tárgyakkal még a teraszukat sem rendezték volna be.
Hasznára voltak ezek a tanulóévek - amikor megtapasztalta a nemtörődöm mértéktelenséget, és hogy idővel mennyire meg tud rekedni a Vértestvérek társadalma. Rájött, hogy az igazságtalanság és a kegyetlenség mindenütt megtalálható még az amerikai dél ültetvényein túl is, és még a fehérek között is. Az elnyomás nem kivételes, hanem általánosan elfogadott jelenség volt. Ezek az évek döbbentették rá, hogy a tűz nem mindig elég, még akkor sem, ha az éhség táplálja azt a tüzet.
A hatalom csarnokait olyan lények is járták, akiknek az évek játékszerek voltak, és akik számára a világ egy távoli, és veszedelmes hely volt. Azonban időnként a való világ velük is tudatta, hogy nagyon is létezik. Theo még nem volt ott az Anarch-lázadásnál, vagy az első Sabbat-háborúknál, de akkor a valóság bosszúszomjasan tört rá az öregekre. Az oly sokáig visszatartott változás rájuk szakadt, mint valami lavina, ami mindent elsöpör az útjából. Talán most is valami ilyesmi készülődik. A Végső Éjszakák, mondta Xaviar. És bár a Gangrel tévedett a feltételezett Antedilluviannal kapcsolatban, de a modern éjszakákon az események igencsak felgyorsultak, és szinte már riasztó sebességgel követték egymást. A világot nem lehetett távol tartani. Örökké nem.
Theo háta mögött az antik tárgyak között ott ült Marcus Vitel, Washington trónfosztott hercege. Drága, méretre szabott öltönyt viselt, amilyet általában Piterzoon is hordott, és egy apró arany sast tűzött a hajtókájára. Sötét hajába elegendő szürke tincs vegyült ahhoz, hogy disztingváltnak tűnjön bármilyen halandó társaságban - már ha egyáltalán hajlandó lett volna halandók közé vegyülni. Testileg és lelkileg még most is erősnek tűnt, de láthatóan megkeseredett, miután elvesztette a városát, és a gyermekeit. Valami keménység csillogott a sötétkék szemek mélyén. Most is, mint baltimore-i tartózkodása során szinte mindég, zárkózottan viselkedett a többi Vértestvérrel szemben, mint valami csőcselék közé keveredett király. Gyakran részt vett az amúgy egyre ritkuló tanácsüléseken, de nem mindig. Ettől eltekintve azonban Vitel senkivel sem érintkezett. Azzal foglalta el magát, hogy egyre terebélyesedő ghoulsereggel vette körül magát, akik kielégítették minden kívánságát.
- Ön bölcs döntésnek tartja, hogy ennyire visszahúzódunk a város közelébe? - kérdezte Theotól.
Theo válasz közben megdörzsölte a borostát az állán, és folyamatosan Vitel tükörképén tartotta a szemét.
- Minél rövidebbek a vonalak, annál erősebb a védelem. Ha elnyújtjuk a védelmet, akkor átfurakodhatnak a csapatok között. Ha szorosra vonjuk a hálót, akkor semmi nem juthat át.
- De ha áttörnek, akkor már benn is vannak a városban - ellenkezett Vitel. - Nem összehúzni, hanem kitolni kellene a vonalakat, hogy az ellenség ne csaphasson le azonnal a szívünkre.
Theo türelmesen, de határozottan megrázta a fejét.
- A számok tekintetében nem tudjuk felvenni velük a versenyt. Minden éjjel van néhány áldozat. És a csapatoknál mintha olvadna a létszám. Nem veszélyes, de már elkezdődött. Ok is látják azt, ami ott van az orruk előtt. Összpontosítanunk kell az erőinket, mint amikor áthoztuk az embereket Buffalóból és Hartfordból.
- De azért meg kellene tartanunk a kapcsolatot, a repülőteret...
- A repülőtér körül fenntartjuk az őrséget - mondta Theo. - Amikor megindul a nagy roham - és ez egyre közelebbinek és közelebbinek tűnik minden egyes éjszaka, ha figyelembe vesszük, hogy mi mindent küldenek ellenünk - azok, akik megengedhetik maguknak, és előre intézkednek - Ön, Pieterzoon, Gainesmil és talán még néhányan - távoznak. A többieknek - vonta meg a vállát Theo - ez lesz a végső csata. Soha többé nem lesz egy helyen ennyi nagyjából egységbe szervezett Vértestvér. Elindítunk egy pletykát egy észak felé vezető menekülési útvonalról - Pittsburghbe és Philliebe - de ezzel csak a kedélyeket akarjuk megnyugtatni. Itt szállunk szembe velük. Baltimore-ban. De szerettük volna tájékoztatni Ont, hogy fel tudjon készülni. Szerezzen egy repülőt, vagy ilyesmi.
Vitel szótlanul ült, és összefont kezeit az ölében nyugtatta.
- Ha Baltimore elesik, nem sok esély marad rá, hogy visszaszerezzük Washingtont.
Theo elfordult a tükörtől, nekitámaszkodott a kandallópárkánynak, és karba fonta a kezeit.
- Egyetértek - felelte. - Ez még akkor is hosszú távú elképzelés lenne, ha a Tremere kápolna kitartana D.C.-ben. De azt hiszem, hogy itt megállíthatjuk őket. Meg kell állítanunk őket. Megkurtítjuk a vonalakat, és gondoskodunk arról, hogy ne törhessenek át. Pieterzoon forrásai szerint a Sabbat-parancsnokság felbolydult, miután Moncadát kivonták a képből. Szerintünk az idő nekünk dolgozik. Ha elég sokáig kitartunk, akkor a gazemberek egymás torkának esnek, és megfeledkeznek rólunk.
Vitel elgondolkodott a hallottakon, aztán gondolataiba merülten bólintott.
- A Sabbatot nem a szolidaritásáról ismerjük - értett egyet végül Theoval.

 

1999. október 31., vasárnap éjjel 1:00
Baltimore-i Kongresszusi Központ, alagsor
Baltimore, Maryland

Jan egyáltalán nem lepődött meg azon, amikor Hans van Pel pontosan a megbeszélt időben vezette végig Heshát a betonfolyosón. A Setita pontosnak, tiszteletreméltónak és profinak bizonyult - ami persze nem jelentette azt, hogy Jan egy fikarcnyit is bízott volna benne. De Lucinde kijelentette, hogy foglalkozni fognak Ruhadzéval. Jan belátta, hogy Lucinde szempontjából miért jelentette az, hogy segítenek a Setitának a legjobb módszert arra, hogy megelőzzék a Setita közbeavatkozását a folyamatban lévő terveikbe. Jan szempontjából azonban Hesha pátyolgatása még a legjobb esetben is csak elvonta őt néhány sokkal súlyosabb ügytől. Márpedig ha ezek a súlyos ügyek zátonyra futnak, akkor kétségtelenül egyedül Jant teszik majd felelőssé a kudarcért. Hogy ne is említsük Lucinde ki nem mondott feltételezését, hogy bármit is tehetnének, amivel megakadályoznák a Setitát a céljai elérésében. Vajon lehetséges volna, hogy a Szem olyan sokat jelent Ruhadzének, hogy képes lenne érte félretenni a természetéből fakadó hajlamot az árulásra?
Hazimel Szeme. Ez a tárgy igen nagy hatalmúnak bizonyult, már ha hitelt adhat Xavier beszámolójának a Gangrel mészárlásról. Akkor pedig vajon miért adják át a tárgyat - egy valódi szemet, milyen hátborzongató - egy Setitának? Talán Lucinde csak azért segít Heshának, hogy meggyorsítsa az útját a saját pusztulása felé. Nagyon is elképzelhető.
Bármi legyen is az ítélethozó indítéka, Jannak el kellett játszani a rá osztott szerepet. A kívánságainak megfelelően megszervezte a találkozót Heshának. A Ventrue sokkal kellemesebben érezte magát ebben az épületben, mint három hónappal korábban a Wesleyan épület alagsorában, ahol Marston Colchester Nosferatu beosztottaival találkozott. Ők intézkedtek egy bizonyos Lasombra antitribu felbérelésével kapcsolatban. Az az alagsor tele volt tócsákkal, csupasz csövekkel, és, amint az később megtudta, halálos Nosferatu csapdákkal. Ezzel szemben a Kongresszusi Központnak ez a látogatók elől elzárt szintje legalább száraz, tiszta és jól kivilágított volt, bár ettől még ugyanolyan barátságtalan maradt. Colchester, aki most a modoros, jól öltözött afrikai-amerikai üzletember álcáját viselte, ezúttal személyesen is jelen volt.
Ruhadze szokás szerint ízléses és drága ruhákat viselt. Fekete garbó, fekete nadrág és teveszőr dzseki. A bal szeme előtt ott ékeskedett a monokli, amelytől egy vékony lánc vezetett a dzseki zsebéhez. A sétapálca szinkópás koppanása pontosan félidőben a cipőkoppanások között hallatszott. A három különböző hang halk visszhangot vert a csupasz cement falakon. Van Pel lépteinek zaja hangosabb volt ugyan, de nem volt bennük a Setitáéhoz hasonló muzikalitás. Hesha bal kezében egy bőr aktatáskát tartott.
- Jó estét, Mr. Ruhadze - köszöntötte Jan.
- Mr. Pieterzoon - bólintott Jan és Colchester felé Hesha, de mellőzték a bemutatkozásokat.
- Ugye nem bánja, ha a szomszédos szobából figyelemmel kísérjük a találkozót? - kérdezte Jan.
- Dehogyis.
Van Pel kinyitotta az ajtót, ami mellett eddig álltak, és intett Heshának, hogy lépjen be.

* * * * *

Hesha belépett a szobába, és az ajtó becsukódott mögötte. A szoba berendezése mindössze egy nagyméretű fém asztalból, és három összecsukható székből állt. A három ülőalkalmatosság közül kettő már foglalt volt. Az egyik fal nagy részét egy széles tükör takarta el. Mögötte, a másik szobában, Jan Pieterzoon, Marston Colchester és Pieterzoon ghoulja figyel, hallgatózik, és rögzíti az egész beszélgetést.
Az asztal mellett ott ült az a két férfi, akivel Hesha találkozni szeretett volna. Természetesen közvetlenül is kapcsolatba léphetett volna velük, azonban jelenleg meglehetősen feszült volt a politikai helyzet, és Calebros javasolta, hogy Hesha használja a „megfelelő csatornákat”. A tanács megfogadhatónak tűnt - még akkor is, ha nem vesszük figyelembe, hogy Hesha szerette volna megőrizni a jó viszonyt a Nosferatu szövetségeseivel - így hát a Setita ezt a módszert választotta. Fogalma sem volt arról, hogy végül egy ítélethozóval fog üzletet kötni. Heshát nem félemlítette meg, és nem is nyűgözte le Lucinde státusza - bár a jelenlétének, illetve a jelenlétét övező titokzatosságnak a következményeit valóban lenyűgözőnek találta. Nyilvánvalóan valami szokatlan dolog készül, és Hesha most is, mint mindig, nyitva fogja tartani a szemét. Mert a háborúban mindig adódnak lehetőségek azok előtt, akik felkészültek rá, hogy éljenek velük.
- Uraim - szólt Hesha a két Vértestvérhez. - Köszönöm, hogy beleegyeztek abba, hogy ma éjjel részt vegyenek ezen a találkozón.
Bőrnyak és Kvéker nem felelt, csak gyanakvóan figyelte Heshát. Ez talán a klánjával szemben érzett általános bizalmatlanság eredménye volt. Körbekérdezett a testvérei között a területen, de egyik Malkáv sem volt ellenséges a Setitákkal szemben, és egyikük sem volt lekötelezettje a klánjának. Ha ez az utóbbi körülmény fennállt volna, akkor Calebros minden javaslata ellenére Hesha közvetlenül a Malkávokkal vette volna fel a kapcsolatot.
Hesha közelebb lépett, elfoglalta az üres széket a Malkávokkal szemben és azonnal feltűnt neki egy halvány, de felismerhető szag - a szemétkukák bűze. Nem volt annyira átható, mint a ürülékszag, amit akár szándékosan, akár véletlenül bizonyos Nosferatuk magukon viseltek, és ez azt sugallta, hogy élőholt létüket nem a csatornákban, hanem az utcán töltik. Mindkét férfi csavargónak látszott. Mindketten viseltes és piszkos öltözéket hordtak, ami legalább egykét számmal nagyobb volt a kelleténél. Mindketten fésületlenek és borotválatlanok voltak. Bőrnyak szakálla elég hosszú volt ahhoz, hogy a végét begyömöszölhesse a nadrágszíja mögé. Ha szükségessé vált, Hesha is felöltötte a vándorló koldus szerepét, de úgy tűnt, hogy ezek ketten nem csak szerepet játszanak.
Hesha előhúzott egy irattartót az aktatáskájából, és letette maga elé az asztalra.
- Van nálam néhány fénykép, amit szeretnék megmutatni önöknek. Hajlandó vagyok kárpótolni önöket a fáradozásaikért - természetesen azon felül, amit azért kapnak, mert eljöttek ide ma éjjel - és mindenért, amit el tudnak nekem mondani a fényképekről.
A Setita kinyitotta az irattartót. A fényképek a New York állambeli barlangról készültek, amelyet ő, és Ramona is immár kétszer is meglátogattak. A lány most is New Yorkban, a városban volt. Nem villanyozta fel túlzottan a lehetőség, hogy repülhet, és különben sem lett komoly oka arra, hogy Heshával tartson. Természetesen ezt nem ő javasolta a lánynak. Ha azt mondta volna neki, hogy maradjon ott, ahol van, akkor Ramona valószínűleg már csak azért is megküzdött volna azért, hogy eljöhessen Baltimore-ba. A lány nem volt tudatlan, csak meggondolatlan és önfejű - sőt, akár még kiemelkedően csökönyösnek is nevezhetnénk. Ezt, és még sok minden mást is megállapított már magában Hesha. Ramonában megvolt fiatalságának, klánjának és természetének minden dőresége. Gyorsan tanult, de Hesha nem volt biztos benne, hogy elég sokáig életben marad ahhoz, hogy megtanulja, amit tudnia kell.
A lány által megcsonkított szoborról készült képeket nem hozta magával. A két Malkávnak semmi köze nem volt a tökéletességnek és a zsenialitásnak ahhoz a termékéhez. Az őrület ott volt a kővel összegyúrt testekben, de ez az őrület sokkal sötétebb, és erősebb volt, mint ami Malkáv leszármazottam uralkodott. A szobor a Leopold nevű őrült Toreador kisugárzása volt, az ő kínlódó művészlelkének fizikai megformálása. Ott is rejtőzködtek utalások a Szemre, feltéve, hogy Hesha fel tudja tárni őket, de nem kockáztatná meg, hogy megmutatja azokat a fényképeket ezeknek a Vértestvéreknek. És, ami még ennél is fontosabb, azoknak, akik a tükör mögött rejtőzködtek.
A fényképek, amiket magával hozott, és most kiteregetett maga előtt az asztalon, a Gyehenna Prófétájának hagyatékát képezték. A barlang nagy részét beborította az írás, a megfejthetetlen jelhalmaz, amit Anatole saját vérével írtak fel a falra. Hesha vett egy mintát a Próféta véréből, és lefényképezte a vérrel írt jeleket, de éppúgy képtelen volt lefordítani a jeleket, mint megfejteni Anatole vérének titkát. Képtelen volt elolvasni a jeleket, annak ellenére, hogy már foglalkozásából kifolyólag is nyelvész volt, és gyakorlatilag többtucatnyi nyelvet beszélt vagy ismert. Érezte, hogy valamit el akartak mondani velük, de képtelen volt áthatolni a látszólag véletlenszerűen alkalmazott piktogramok, rúnák, jelek és - odaillőbb elnevezés híján - firkálmányok erdején. Bár nem lehetett benne biztos, de Hesha úgy vélte, hogy a saját karját használva íróvesszőként, és a saját vérét tintaként Anatole hagyta ezt a véres üzenetet. Önmagán kívül ki lett volna még képes így megcsonkítani Anatolet? Leopold a Szem segítségével? Lehetséges. De Hesha nem tudta lerázni magáról azt a benyomást, hogy nem ugyanaz a kéz készítette a szobrot és az írást, hogy a szobor valami hatalmas... rosszindulat megtestesülése volt, Anatole pedig rátalált, és megosztotta a saját látomásait - azokkal, akik képesek felfogni.
Lássák, akiknek van hozzá szemük - mondták gyakorta a bibliai próféták - és a szavakat leggyakrabban a szerencsétlen tömegekhez intézték, a kijelöltekhez, a kárhozottakhoz, akik arra ítéltettek, hogy ne lássanak.
Hesha odacsúsztatta az asztal fölött a fényképeket azoknak, akik ha az erejében nem is, de az őrületében osztoztak a Prófétával. A Setita azt tervezte, hogy addig figyeli a felismerés jelei után kutatva a két Malkávot, addig keresi rajtuk a jeleket, hogy tudják, mi az, amit a kezükben tartanak, ameddig szükséges. Felkészült, hogy olvasson a leghalványabb nüanszokban.
De nem volt felkészülve a káoszra, ami hirtelen elborította őt.

* * * * *

- Hm. Fényáteresztő tükör. Ügyes - jegyezte meg Colchester, amikor Jan és van Pel társaságában belépett a megfigyelőszobába. - Nekem is volt ilyen - tette hozzá a Nosferatu, és bár a külső megjelenése nem, de a viselkedése visszatért a megszokott, groteszk mintához. - A második feleségem szerette nézni, ha más nőket vittem haza.
Jan jól hallhatóan felsóhajtott. Colchester meghallotta, és egyúttal mintha arra is rádöbbent volna, hogy múltat idéző vigyorral az arcán dörzsölgeti egymáshoz a kezeit. A Nosferatu megköszörülte a torkát, és ismét magára öltötte komolyabb modorát.
- Uraim. Köszönöm, hogy beleegyeztek abba, hogy részt vegyenek ezen a találkozón ma éjjel - jött Hesha hangja a tükör mellett felállított hangszóróból.
Bőrnyak és Kvéker gyanakvóan méregették a Setitát. Okosabbak, mint hittem volna - elmélkedett Jan.
- Van nálam néhány fénykép, amit szeretnék megmutatni Önöknek - mondta Hesha. Hajlandó vagyok kárpótolni Önöket...
- Látták a fényképeket? - kérdezte Colchester.
- Nem - felelte Jan.
Ez nem volt része a megegyezésnek, amit Lucinde kötött. Öt láthatóan nem érdekelték a fényképek, így hát úgy gondolhatta, hogy nincs semmi ok arra, hogy Jan lássa őket. Vagy egyszerűen csak feltételezte, hogy Jan felszereltet egy rejtett kamerát az asztal fölé, amit Jan természetesen nem is mulasztott el. Semmi szükség nem volt rá, hogy megpróbáljon Hesha válla fölött áthajolva a papírjai között olvasni. Mindent nyugodtan át fog nézni, ha eljön az ideje.
Ebben a pillanatban azonban minden a feje tetejére állt.
- Édes Istenem, mi történik itt? - kiáltotta van Pel válaszul a hirtelen levegőbe repülő székek, asztalok, fényképek és testek látványára.
A ghoul azonnal az ajtó felé indult, de Jan a vállára tette a kezét, és ezzel maradásra bírta.
- Itt most csak megfigyelők vagyunk, Hans - mondta Jan, és elragadtatva bámuló szemeit egyetlen pillanatra sem fordította el az üveg mögötti szobáról.

* * * * *

Száznegyvenhét fotó volt Heshánál. Kvéker úgy két másodpercig nézhette az elsőt, mielőtt egy hurrikán erejével hátradobta volna magát az asztaltól. A szék összerogyott alatta. A lábai kivágódtak és alulról nekicsapódtak az asztallapnak.
Hesha hátraugrott a felboruló asztal útjából, és a fotók gejzírként lövelltek a levegőbe. Kvéker mozdulatának ereje a földre dobta a barátját is, miközben ő a hátával és a fejével nekicsapódott a padlónak. Rángatózni kezdett, vadul, fájdalmasan, és a szájából véres, habos nyál kezdett fröcskölni.
- Mit csináltál? - ordított Heshára Bőrnyak, és feltérdelt a földön. - Mit csináltál vele?
Hesha felkészült a várható erőszakra. A szakállas Malkáv elkezdett felé kúszni a földön. Kvéker tovább rángatózott, és a görcsei egyre erősebbek lettek. A teste meghajlott és vitae lövellt ki szájából. A folyadék elborította őt, a padlót, és a fényképek egy részét.
A Hesha irányába kúszó Bőrnyak belegázolt a felfordulás közepébe.
- Mit csináltál?
A Malkáv kivett egy vérrel összemocskolt fényképet a többi közül, és nekilátott, hogy darabokra szaggassa, de aztán hirtelen abbahagyta. Egy pillanatig mozdulatlanul meredt az arca elé tartott képre, aztán lecsapta a padlóra, és megpróbálta kisimítani a ráncokat és a szamárfüleket, megpróbálta összeilleszteni a szakadozott darabkákat. Erősen a földhöz nyomta a darabokat, mintha csak a padlót borító vér összetarthatná a sérült papírlapokat.
Hesha megpróbálta egyszerre magába szívni az egész látványt. Miután elmúlt az az első pillanat, amikor Bőrnyak elindult felé, többé már nem fenyegetett közvetlen fizikai veszély. Azonban érzett valamiféle energiát a levegőben, egy szinte elektromos feszültséget. A hideg padlót borító vér egy pillanatig mintha felforrt volna. Buborékolt és pattogott. De hát ez csak a gurgulázó és forgolódó Kvéker lehetett, aki újabb cseppeket permetezett a többire. Ő kellett legyen... nem igaz?
Észrevette, hogy Bőrnyak éppen szétkeni a vért a padlón... de nem is, inkább az ujjaival rajzol bele... ír valamit. A Malkáv szemei kifordultak, és az ujjai alakokat rajzoltak a földre - amelyeket Hesha felismert, de nem tudott lefordítani. Bőrnyak pontosan, a megfelelő sorrendben egymás után rajzolta a barlang falán látható jeleket. Ezek a jelek ott voltak a fényképeken is - de azokat a képeket Bőrnyak még nem látta!
Hesha vetett egy pillantást a tükör felé. Pieterzoon és a társai láthatóan nem szándékoztak beavatkozni, és a Setita hasonló távolságtartással figyelte Bőrnyakot és Kvékert. Kvéker szemei felakadtak. Csak a véreres fehérjét lehetett látni, és a Malkáv irányíthatatlanul pislogott. A nyelve úgy csapkodott egyik oldalról a másikra a szájában, mint egy eleven kígyó, és a fogai össze-össze csattantak, mintha el akarnák fogni - vagy meg akarnák ölni - ezt a teremtményt. A vére összekeveredett a padlón a társáéval. Bőrnyak folytatta az írást, egymás után rajzolta meg Anatole szimbólumait, de újra ráírt a korábban már lerajzoltakra, és a felismerhetetlenségig szétmázolta az egészet.
Miközben Bőrnyak a vérben turkált, Kvékernél hirtelen abbamaradt a rángatózás. A teste megmerevedett, a háta ívbe feszült. Harákolt egyet, és a torkából kiszabadult egy vér- és nyálkacsomó, aztán recsegő, elkínzott hangon megszólalt:
- A fény... az utolsó fény... elhalványul... magasan odafönn, nagyon, nagyon messze. Éjszaka... a Végső Éjszaka. A falak túl csúszósak... nem tudok felmászni... kidülledő szemek körülöttem, üres, püffedt arcok... túl csúszós... nem tudok felmászni.
Kvéker ismét vonaglani kezdett, és rettegve rángatózott a padlón. Ujjai a véres betont karmolászták, a körmei belemélyedtek a cementbe, letörtek és lepattantak.
Bőrnyak most éppen a földön szanaszét heverő véres és szakadt fényképeket gyűjtötte össze. Összeszedett, amit csak tudott, aztán nekilátott, hogy szétszaggassa, és legyűrje őket a torkán. Egyre csak tépte a papírlapokat, és a darabokat öklendezve gyömöszölte a szájába.
- A gyermekek! - kiáltotta Kvéker. - A kútban... mutatják az utat... a gyermekek alatt... még nem gyorsak... mutatják az utat.
Hesha meg sem próbálta megakadályozni, hogy Bőrnyak megsemmisítse a fényképeket. Voltak biztonsági másolatai. Nem próbálta megfejteni Kvéker hagymázas locsogását sem. Inkább megbízott a dzsekijébe rejtett felvevőben, és a felvételekben, amiket Pieterzoon készít.
Kvéker hirtelen abbahagyta a rángatózást, és tökéletes nyugalomban elnyúlt a padlón.
- A gyermekek félnek az árnyékuktól, de az árnyék eltűnik az utolsó fénysugárral együtt - kántálta.
A remegés ugyanolyan hirtelen tört rá megint, amint amilyen hirtelen egy pillanattal korábban megszűnt, és a Kvéker ismét rettegve kaparta a cementpadlót.
- Mutatják nekünk az utat! - kiáltotta tombolva, és láthatóan az ereje végére ért. - Mutatják nekünk... a fény halványul... Végső Éjszaka... a gyermekek.
Ezzel Kvéker elcsendesedett és megnyugodott. És vele együtt Bőrnyak is. Aztán Hesha szemei előtt a két Malkáv porrá omlott. Maradványaik elkeveredtek a tócsákban álló vérrel és a barlangról készült fényképekkel.

* * * * *

Jan teljesen mozdulatlanul állt, és az utóhatásokra meredt. Van Pel és Colchester ugyanígy tettek. A tükör felületére több vércsepp is fröccsent, és most úgy tűnt, mintha a két szoba között belefagytak volna az időbe - a jelen az üvegnek ezen az oldalán volt: csendes, szokványos, és megjósolhatóan következett az előzményekből. A jövő a másik oldalon volt: véráztatta káosz, és felfoghatatlan végzetjóslatok.
A gyermekek a kútban.
Mi a véres nyavalya...? Jan fel nem foghatta, amit látott és hallott. Az üveg másik oldalán a szoba, a tépett fényképek és a két Malkáv maradványai kicsúsztak a fókuszból. Jan pillantása a megfagyott vércseppekre tapadt - a vérre, ami összeköti majd a jelent és a jövőt.
Végül Hesha jött be hozzájuk. Kinyitotta a megfigyelőszobába vezető ajtót, ahol szótlanul álltak mindhárman.
- Nagyra értékelném, ha eljuttatna hozzám egy másolatot a szalagról - mondta a Setita.
Jan lassan elfordította a fejét, és a pillantását a megfagyott vércseppekről a Setitára vetette. Ruhadze teljesen nyugodtnak tűnt. Jan bólintott. Hesha pedig megelégedett ennyivel, és távozott.

 

1999. október 31., vasárnap, este 10:52
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Gondolod, hogy hitt neked? - kérdezte Jan. Theo hátradőlt a plüss fotelben.
- Még hányszor fogod ezt megkérdezni tőlem? - morogta.
Jan nem felelt. Nem volt rá szükség. Theo nem árult el semmit, már amennyire ezt meg tudták ítélni, de Vitel sem. Minden jel arra mutatott, hogy Vitel elhitte Theo szavait - el kellett hinnie. Ha Vitel átlátott Theo színjátékán, akkor nekik végük, és a Kamarilla jelenléte a keleti parton máris a múlté. De ha Vitel valóban meg volt győződve arról, hogy Baltimore-ban a Kamarilla meg egyszer utoljára szembefordul az ellenséggel, akkor még van remény...
Jan megtalálta a digitális videokazettát, amit keresett, becsúsztatta a lejátszóba, és bekapcsolta a tévét. A képernyőn megjelenő kép nem volt a legjobb minőségű, de felismerhető volt rajta egy hotel külső folyosójának éjszakai képe. Az egymás mellett álló ajtók a számozástól eltekintve teljesen egyformák voltak. Az összes függöny be volt húzva. Néhány szobában égett a villany, de a legtöbben nem. A képernyő sarkában világító apró fehér számok tanúsága szerint a felvétel tegnap éjjel készült.
- Ez itt Vitel egyik menedéke a városban - mondta Jan. - Naponta mindig máshol húzza meg magát. A választásában látszólag nincs semmiféle rendszer. Ezt a filmet Colchester maga készítette. Nagy szerencsénk van, hogy egyetlen szomszédos szobában sem tartózkodott egy nő, aki elfelejtette volna elhúzni a függönyét, különben biztos elhomályosultak volna a lencsék. - Theo felnevetett. - Vitel állandóan lefoglal nyolc egymás melletti szobát magának - folytatta Jan. - A többiben ghoulok laknak, de ő... - Jan nem folytatta, amíg fel nem bukkant egy sötét felöltőt viselő alak, akinek szürke tincsek vegyültek a sötét hajába. - Ő ebben lakik.
A kamera ráközelített Vitelre, aki belépett a 337-es szobába. Az ajtó becsukódott, és a behúzott függönyök mögött felgyulladt a lámpa.
- És most - mondta Jan, és felvette a távirányítót, hogy áttekerjen néhány eseménytelen órát, aztán visszakapcsolt normál lejátszási sebességre. Theo és Jan szemei előtt egy rendetlen férfi sétált be a képbe, aki erősen kopaszodott.
- Ismerősnek tűnik? - kérdezte Jan.
- Eddig még nem láttam - mondta Theo. - De lehet, hogy ő az, akiről Katrina beszélt.
A tévé mellett álló polcról Jan kihúzott egy dossziét, és odadobta Theo elé az asztalra.
- Ő a mi emberünk - mondta a Ventrue. - Egy Tzimisce. Évek óta a Sabbatnak dolgozik Baltimore és Washington környékén. Időnként alárendelnek egy falkát, de általában inkább amolyan szabadúszónak nevezném.
Theo átlapozta a vaskos anyagot, és beleolvasott a szövegbe.
- Nem semmi az áldozatok listája.
- És ezek még csak azok, akikről mi is tudunk. Ő környékezte meg Katrinát. Egészen addig elkerülte a figyelmünket, amíg Colchester egyik embere fel nem ismerte, amikor Viteltől távozott egy találkozóról. Ami a találkozót illeti...
Jan a lejátszóra szegezte a távirányítót, és visszatekerte a szalagot addig, amikor a férfi éppen az utolsó lépcsőfokokat tette meg, aztán ismét normál sebességre kapcsolta a magnót. Jack bekopogott a 337-es szobába. Az ajtó kinyílt. Jack belépett, az ajtó pedig becsukódott.
Theo nem volt lenyűgözve.
- Affene! Még csak azt sem lehet látni, hogy tényleg Vitel engedte be. Ez a legjobb, amire Colchester képes?
- Ő volt az - ragaszkodott a saját igazához Jan. - Megmutathatom neked a jelentést arról, hogy tegnap kicsit később Jack miként adta át az üzenetet Sascha Vykosnak Washingtonban, és még több más üzenetet az elmúlt hetekben.
Theo tovább lapozgatta a dossziét, és morcosan meredt a nagyképernyős tévére. A másodpercek és a percek lassan peregtek, Jan pedig mozdulatlanul és teljes csendben figyelt. Úgy húsz perc elteltével a 337-es szoba ajtaja kinyílt, és Jack bukkant elő a szobából, majd lesétált a lépcsőkön. A kezében egy nagyméretű, kettéhajtott borítékot tartott.
- Hogy lehetséges, hogy Colchester embere csak úgy véletlenül meglátta, hogy Jack, vagy Johnny, vagy bármi legyen is a neve, találkozik Vitellel? - kérdezte Theo. - Nem ez érdekel, hanem az első alkalom.
Jan kikapcsolta a tévét, és kimért léptekkel odament a Theoéval szemben álló fotelhez.
- Hartford után elindítottunk egy-két megfigyelést - mondta Jan.
- Ti? - ismételte Theo. - Te és Colchester?
- Igen. Vitel volt az egyik alany. Nem tudhattuk, hogy kit kell megfigyelni, úgyhogy széles körben kezdtünk vizsgálódni.
- Mennyire széles körben? - szerette volna tudni Theo. - Ki volt még?
Jan nem felelt azonnal, és a habozása után Theot már nem érte meglepetésként, amit hallott.
- Minden fontosabb játékos - mondta Jan. - Vitel, Garlotte, Goldwin, Gainesmil, Lladislas, Kvéker és Bőrnyak, Malachi... te...
Theot egyáltalán nem zavarta, hogy így kémkedtek utána. Miért is zavarta volna azok után, hogy megtudta, miféle próbának vetették alá a minap, vagy hogy éppen a saját főnöke, Pascek, biztatta erre a Ventrue Ítélethozót ahelyett, hogy kiállt volna mellette? Theo átlépett az egészen. Az egész csak úgy bűzlött a Vértestvér politikától, de ő volt az, aki derékig belegázolt a szarba. Az egy dolog, hogy arkónként szolgált, amíg az atyja volt az ítélethozó, de nem volt kötelező maradni, amikor Jaroslav vette át Cerro helyét. Egyszerűen odébbállhatott volna, de ő maradt. És a manőverezgetések, amelyek már Cerro alatt sem voltak szépek és makulátlanok, Pascek alatt csak még mocskosabbak és visszataszítóbbak lettek.
- Vitel a mi emberünk - mondta végül halkan Jan, aki megpróbálta összefogni a találkozót. - Vannak felvételeim arról, hogy találkozik Jackkel, dátumok, időpontok, helyszínek, fényképek, és néhány esetben még szövegátirataim is. Odaadhatok belőle bármit, amit csak akarsz.
Theo az asztalra dobta a dossziét.
- Látni akarom őket - mondta. - Mindet. Az utolsó kibaszott papírfecnit is.

 

1999. november 1., hétfő, éjjel 3:02
Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

- Megmutatta neked Ruhadze a képet a szoborról? - kérdezte Emmett.
- Nem - felelte Calebros, és megrázta a fejét. A kőbe vájt kamrában egyetlen gyertya küzdött a sötétség ellen. - Azt hiszem, hogy az írás, Anatole hagyatéka sokkal fontosabb. Eléggé tisztelem Heshát ahhoz...
- Hm - mordult fel Emmett. - Tisztelni egy Setitát. Augustin most biztos epét hányt a sírjában.
- Ne beszélj ilyen hangon az atyádról. És Hesháról sem, ha már itt tartunk. Bombayben...
- Bombay, Bombay. Mindig csak az a Bombay - forgatta a szemeit Emmett.
- Szeretnéd megnézni a képeket, amik megvannak?
- A feliratról? Amitől a két Malkáv ropogósra pörkölődött? Nem, kösz.
- Én is megnéztem őket - incselkedett vele Calebros. - Hesha is. Sőt, még a Gangrel kölyök is.
- Ó igen? Na, akkor jó nektek.
- Micsoda elmés visszavágás.
- Kapd be!

 

1999. november 1., hétfő, éjjel 3:47
Cherry Hill
Baltimore, Maryland

- Hé, édesem, ha elviszel, az lesz életed legjobb motorozása.
Az egész ezzel kezdődött. A prosti megjegyzésével, amikor Theo megállt egy stoptáblánál.
Azon a környéken motorozott, ahol Katrina lakott. Nem volt teljesen biztos abban, hogy miért jött ide. Theo ellenőrzött néhány járőrt, miután eljött Pieterzoontól, és mindent a lehető legnagyobb rendben talált, már ha figyelembe vesszük, hogy a Sabbat hétről hétre egyre nagyobb nyomást fejtett ki észak felé. Az egyik segghülye Vértestvér menekült hős akart lenni, és megpróbált egyes-egyedül megakadályozni egy autós lövöldözést, aminek az lett a vége, hogy az illetőt félig elgázolták, félig felkenték a hűtőrácsra. Ettől eltekintve viszonylagos nyugalom uralkodott az utcákon. Theo megtalálta Lydiát, és elmondta neki, amit tudnia kellett. Aztán egy ideig csak kószált - és itt találta magát, ezen a környéken.
A prosti nem igazán különbözött a többitől. Elég fiatal volt, és nem volt aszott és elhasznált - még nem volt az. Azért öregebb volt, mint néhány társa, akik még ahhoz sem tűntek elég öregnek, hogy a fiúkra gondoljanak, nemhogy letolják nekik a nadrágjukat. A többségüknél nehezebb volt. Talán nem volt drogos - még nem.
- Hé, édes...
A hangja áthatolt a motor dübörgésén, miközben Theo ott álldogált a stopnál. A Brujah gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, megragadta a csuklóját és odahúzta őt magához.
- Durván akarsz játszani, édes? - incselkedett vele a nő.
Theo ellenőrizte a karját. Nincs nyoma a tűnek. Megnézte a másik karján is.
- Tiszta vagyok, mint a baba popsija - mondta a prosti.
- A babák összeszarnak mindent. Szállj fel - mordult rá Theo. Képtelen volt ránézni ott a sarkon. Egy szoros, mélyen kivágott spandex topot viselt, ami lecsúszott, amikor megmozdult, és szabad rálátást biztosított egy hatalmas sötétbarna bimbóra. A szoknyája is rövid volt, és szorosan rátapadt a hatalmas seggére, és a domborodó csípőjére. A cipője sarka elég nagy volt ahhoz, hogy megkarózzon vele egy Vértestvért. Előbb felhajtotta a harisnyáját, és csak aztán vetette át gyakorlat szülte könnyedséggel a lábát a motoron.
- Boldoggá teszlek, édes - dorombolta a fülébe.
- Fogd be a pofád.
Theo azon kapta magát, hogy szeretne hátrafordulni, és megrázni, felrázni a nőt. Ez a legtöbb, amit ki tudsz hozni magadból, nővér? - gondolta. Ezért kockáztatták az életüket és haltak meg oly sokan? Hogy te adhasd el a tested egy utcasarkon, ahelyett, hogy valaki más adna el egy árverésen?
- Szeretnéd tudni a nevem, édes?
- Nem.
- Ahogy akarod.
Nem akarta tudni a nevét. Még azt sem akarta elismerni, hogy ez a prosti létezik. Amikor besorolt a forgalomba, szerette volna azzal áltatni magát, hogy a sarkon nem jelenik meg utána senki hozzá hasonló még legalább egy óráig. Ez volt a való világ, de ez volt a legrosszabb része. Amikor Bell mester a sötétben letántorgott a rabszolgaszállásra, akkor Theo anyjának és nővéreinek legalább nem volt más választása. Attól a férfitól függött az életük, és a családjuk biztonsága. Bell mester elvette tőlük, amit akart, és nem önként adták oda neki.
Aztán amikor a prosti átölelte széles mellkasát, Theo észrevette azt is, ami körülöttük volt. Rajokban álltak a reményvesztett, kilátástalan emberek, akik azért árulták a drogot, mert nem volt más lehetőségük. Nem volt munka, itt nem.
Akkor miért nem tűnnek el innen a francba? - gondolta Theo. Vagy miért nem szállnak fel egy átkozott buszra, és keresnek munkát? De ő is tudta, hogy ez soha nem ennyire egyszerű. Voltak emberek, akik egyszerűen gonoszak voltak. Ők voltak a ragadozók. Theo elég embert és Vértestvért ismert ahhoz, hogy tudja, ez így van. Valójában nem számít semmit, hogy ételt eszik, vagy vért iszik. Egyesek csak azért léteztek, hogy másokon élősködjenek. De akadtak olyanok is, akik csak elveszettek voltak, akiket maga alá gyűrt egy világ, amelyet képtelenek voltak megérteni. Egy városban az ilyen emberek nem tudtak egyszerűen kimenni, és a földeken dolgozni. És képzettség nélkül munkát szerezni - busz ide, vagy oda - maga lett volna a csoda. Ennél nagyobb csodának már csak az számított, ha elég sokáig életben maradnak ahhoz, hogy megszerezzék a képzettséget. Ha morálisan és intellektuálisan életben maradnak egy olyan társadalomban, amely sem nem bátorítja, sem el nem ismeri a teljesítményt, és ahol az élet elején hozott döntések oly könnyedén vezethettek a börtönbe, a terhességhez vagy a halálhoz. Közben pedig Pieterzoon és a halandó hasonmásai kérkednek a vagyonukkal, a kapcsolataikkal, és a hatalmukkal, mintha az a születésükkel járó előjog lenne.
Theo vezetett tovább. Attól még nem enyhültek az ellenérzései a háta mögött ülő nővel szemben, hogy mindezzel tisztában volt. Ő egy beteg világ legaljára született, mégis fölébe tudott kerekedni. Nem volt hajlandó elfogadni a status quót. Egymás után érték az igazságtalanságok. A családját szétszakították, amikor még alig múlt öt éves: az anyját, néhány testvérét és nővérét eladták az apja és a többi gyermek mellől. Az anyját és a nővérét megerőszakolták, míg őt kikergették a rabszolgaszállásról, és odakinn didergett a sötétben. Theo emlékezett minden egyes éjszakára, amikor ez történt. Minden egyes éjszakára. Emlékezett a korbácsolásokra is. Néhány sebhely még most is látszott a hátán. Pontosan emlékezett rá, hogy hány korbácsütést kapott egyes alkalmakkor, és hogy melyik rabszolga-felügyelő hajtotta végre az ítéletet. Theo évekkel később egyenként levadászta mindegyiket, és kiegyenlítette a számlát. Ezek az emlékek hajtották előre Theot. A méltóságát ért sérelmek vezették el arra az elhatározásra, hogy ő maga akarja meghatározni a saját sorsát. Amennyire csak lehetséges.
Azonban a modern éjszakák utcákon csellengő, megtört embereinél ez nem így működött. Mi a fasz bajuk volt ezeknek az embereknek? Hogyan várhatják el, hogy a világ elfogadja az ember mivoltukat, ha még saját maguknak sem ismerték ezt el? Feketék lőttek feketékre. Elszegényedett, drog által megnyomorított családok éltek a mocsokban. Theo már régen eldöntötte, hogy az önbecsülés csak az öntudatból táplálkozhat, de az öntudat csak az önbecsüléssel együtt teljesedhet ki. Ez volt a gond. Hogy ki kellett törni a reménytelenség és az áldozattá válás önpusztító köréből, és át kellett lépni az öntudat és az önállóság önmagát fenntartó körébe. Halandó életében Theo megtette az első lépéseket, hogy kitörjön az egyik körből, és belépjen egy másikba, és az első lépés után már mindent ment magától. Megszökött a rabszolgaságból, aztán időről időre visszatért délre, hogy másoknak is segítsen megszökni. És amikor Don Cerro megosztotta vele az elképzelhetetlen hatalom ajándékát - amit Theo akkor még ajándéknak hitt - akkor kiszélesítette működési körét a megváltást igénylőkről azokra is, akik csak bosszúért kiáltottak a hatalom birtokosaival szemben. Megismertette Bell mestert a korbáccsal, és ennél még sokkal rosszabbat is tett. Aztán rádöbbent, hogy a bosszúállás csak tovább szította a tüzet, ami benne lángolt, és amely elkeveredett újsütetű éhségével, míg már nem tudta, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Nem az öreg Bell mester volt az egyetlen, aki megfizetett a bűneiért. A Bell-rabszolgák közül sokan megfizették még az árat. És sokan Theo családjából is.
- Hová akarsz menni, édes?
Theo összerezzent a hangra, ami a füléhez ennyire közel szólalt meg. Egy egész másodperc kellett neki, hogy tájékozódjon, hogy visszaemlékezzen arra, hogy most Baltimore utcáin motorozik, és nem a Mississippi rejtett kerülőútjain lovagol. Befordult egy elhagyatott, sötét utcába, aztán egy-két épület között sötéten ásító sikátorban leállította a motort. A nő leszállt a motorról, és lesimította a ruháit.
Theo is leszállt a motorról.
- Vannak gyerekeid?
A prosti elmosolyodott, és ujjait végigfuttatta Theo bőrdzsekijének gallérján.
- Nem hiszem, hogy a gyerekekről akarnál beszélgetni.
Egy apró élénkvörös rúzsfolt éktelenkedett az egyik metszőfogán.
Mielőtt felfogta volna, hogy mit csinál, Theo megragadta, és megszorította a karját. Nem törte el a csontot, de a nő felkiáltott fájdalmában.
- Vannak gyerekeid? - követelte.
- Igen... vannak!
A fájdalom nyomában megjelent a félelem is, ahogy a prosti Theo szemeibe nézett. Az arcán patakokban kezdtek ömleni a könnyek.
- Hány?
- Kettő - nyöszörögte a nő, és egész testében reszketni kezdett, még a fogai is összekoccantak.
A rúzsa valamilyen titokzatos módon elkenődött. A hideg, párás levegő hirtelen mintha csontig hatolt volna, és kiszívta volna az erejét, de mégis patakokban csorgott róla az izzadtság. Megpróbált elhúzódni, de nem tudott.
A tűz fellángolt Theoban. Gyűlölte ezt a nőt, aki egyszerre volt a gonoszság oka és tünete. A kezét nem engedte el, és a másik kezével durván félrefordította a fejét, majd beletépett a nyaktövénél megfeszülő húsba. Lázas sikolya gyorsan szánalmas nyöszörgésbe fulladt, de a szíve egyik löket vért a másik után pumpálta Theo szájába. Erőt merített belőle, a gyenge nőből. Mohón ivott, hogy eloltsa a tüzet, hogy kiirtsa a gyűlöletet és a sajnálatot, amit a prosti iránt érzett.
Végül teljesen elhasználtnak érezte magát, pedig pukkadásig tele volt. Megnyalta a sebet, hogy bezáródjon, aztán eleresztette a nőt, aki tett néhány tántorgó lépést, mielőtt a térdei megroggyantak, és a földre rogyott volna. Aztán csak ült ott, zavarodottan, könnyektől áztatott arccal.
Theo odaállt elé. Még most is gyűlölte őt, azért, ami volt, és a gyengeségéért. Gyűlölte magát azért, mert nem volt a szívében együttérzés. Ez volt az ő népe, és ő mégis belőlük élősködött. Tudta, hogy szüksége lesz a vérre az elkövetkező éjszakákon, de nem szeretett így táplálkozni. A nő szólította meg. Ő kérte, hogy tegye áldozattá. Nem volt képes megváltoztatni ezt a nőt. Nem menthette meg őt saját magától. Holnap, vagy holnapután ismét kinn lesz az utcán. És ha valahogy mégis kivonná magát, akkor jön helyette valaki más.
Theo a zsebéből előhúzott egy köteg húszdollárost. Lefejtett öthat bankót a tekercsről, és odadobta a prostinak. A papírdarabok a térdei előtt értek földet. A harisnyája elszakadt. A mérges, és fáradt Theo visszamászott a motorjára, és otthagyta.

 

1999. november 1., hétfő, este 11:44
Dewey's Sweatshop, Park Heights
Baltimore, Maryland

Két éjszaka leforgása alatt Lydia immár másodszor lépett be a lebujba. A helységben vastagon állt a cigarettafüst, és a wurlitzerből maximális hangerővel dübörgött a ZZ Top. Úgy tűnt, hogy a csapos, akit eléggé lefoglalt a nagyjából hat főre rúgó vendégsereg, észre sem vette. A fickó kövér volt és zsíros. A teremben nem volt meleg, de a mellkasán, a hátán és a hónaljaknál átütötte a pólóját az izzadtság. A vendégek közül ketten ismerősek voltak Lydiának: Frankie és Baldur. Mindketten egy-egy sört babusgattak. Időnként belekortyoltak az italukba, de általában azzal foglalták el magukat, hogy erősen próbáltak nem Lydiára nézni, annak ellenére, hogy közvetlenül a bejárat mellett ültek.
Két asztalnál egy-egy durva kinézetű alak üldögélt egyedül, de a többi asztal üresen állt. Lydia kiválasztott egyet, és háttal a falnak leült mellé az egyik székbe. A feneke még hozzá sem ért az ülőkéhez, de a bárpult mellől már el is indult felé az egyik fickó. Úgy tűnt, ő is abba a típusba tartozik, aki inkább elbizakodott, semmint sikeres a nőknél. Kopott katonai dzseki volt rajta, és a fején már erősen ritkulni kezdett a vörös haj.
- Kérsz egy italt, gyönyörűm? - kacsintott Lydiára, és valószínűleg meg volt győződve arról, hogy ez a gesztus barátságosra sikeredett.
Lydia felsóhajtott.
- Mi van, úgy nézek ki, mint a Seggfejek Hajklubjának elnöke?
A fickó nevetett. Lydia nem.
- Ez jó volt. Ez jó volt. Ugyan már, gyönyörűm, engedd, hogy vegyek neked egy italt. Csak megpróbálok barátságos lenni.
Kihúzta a Lydiával szemben álló széket, és kényelembe helyezte magát az asztalnál.
- Nincs szükségem több barátra - mondta Lydia, és vetett egy pillantást a fickó ivócimboráira a bárpultnál, akik pokoli rosszul próbáltak úgy tenni, mintha nem néznének oda. - Mellesleg - tette hozzá Lydia - nem érdekelnek a férfiak.
Nagy nehezen visszatartotta a nevetését, amikor a fickó vigyora a szeme előtt foszlott semmivé. Ezzel a leszbikus trükkel mindig nyert egy kis időt, és mellesleg az állítás lényegében igaz is volt. A szex valahogy már nem volt ugyanaz, mint azelőtt.
Az első meglepetés elmúltával a vendége magára erőltetett egy kényszeredett mosolyt.
- Nem érdekelnek a férfiak? Csak annyi a baj, hogy még nem találtad meg az igazit - kacsintott ismét Lydiára.
Lydia a szemeit forgatta, aztán rászánt egy másodpercet, hogy végignézzen a csehó többi vendégén. Frankie és Baldur kivételével mindannyian halandónak tűntek: a színük rendben volt, és túl sokat ittak ahhoz, hogy csak tettessék. A lány visszafordult a vendégéhez:
- És te lennél az igazi?
- Azt lefogadhatod akár a kis csipkés bugyikádba is.
Lydia ismét felsóhajtott. Az órájára nézett, aztán úgy döntött, hogy nincs most ideje ilyesmire.
- Jól van, haver. Akkor döntsük el szkanderban. A javaslat meghökkentette a fickót.
- Hogy?
- Szkander. Tudod... - tette fel a könyökét az asztalra a lány. - Ha te nyersz, akkor te és a barátaid kiteríthettek a pultra, és egymást váltva addig kúrhattok, amíg ki nem esik a szemem. Ha én nyerek, akkor lekopsz.
A fickó felnevetett, de a vigyora most már inkább gyanakvó volt, mint magabiztos. Habozott, vetett egy hosszú, kemény pillantást az asztal másik oldalán ülő apró, sápadt nőre, aztán ismét felnevetett.
- Oké, bébi. Életed legforróbb pillanatai várnak rád.
- Ja, ha te mondod.
A fickó is feltette a könyökét az asztalra, és nagy körülményesen végigcirógatta a lány ujjait, mielőtt megmarkolta volna a kezét.
- Csak szólj, hogy mikor - mondta Lydia.
A fickó vette egy mély levegőt, és egy pillanattal azelőtt kezdett nyomni, hogy kimondta volna:
- Most.
Lydia engedett neki úgy három hüvelyknyit, csak hogy felcsigázza a várakozásait, aztán hozzácsapta a fickó öklét az asztallaphoz.
- Ó! Franc!
- Kész voltál? - kérdezte csupa aggodalommal a hangjában Lydia. - Nem is éreztem, hogy nyomtál volna.
- Hogy a pokolba...
- Tudod mit, haver? Csak hogy igazságosak legyünk, próbáld meg ballal is. Dupla, vagy semmi. Ha te nyersz, akkor te és a fiúk megdughattok, aztán megfordíthattok, mint a pecsenyét, és hátulról is szétkúrhattok. Jól hangzik?
A fickó fenyegetően meredt rá az asztal fölött.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni, de kibaszott ribanc - morogta mély, fenyegető hangon.
Lydia megvonta a vállát.
- Lehet. De ezért ne fogadj rá - és ezzel feltette a bal karját az asztalra.
A fickó ezúttal hosszabb ideig habozott. A barátai a bárnál most már nem is tettek úgy, mintha nem érdekelné őket az ügy. Biztos volt itt valami trükk, gondolhatta a fickó. Ez a lány valahogy átvágta. De még egyszer nem fogja. Feltűrte az ingujját, feltette a bal karját az asztalra, és ezúttal már mellőzte a jelentőségteljes előjátékot.
- Szólj, ha mehet, haver.
A fickó ezúttal nem mondta, hogy most, csak elkezdett minden erejét beleadva nyomni. Lydia függőlegesen tartotta a karját öt... tíz... tizenöt másodpercig. A fickó homlokán kidagadt egy ér, és kapkodva szedte a levegőt. Lydia fintorgott, aztán minden erőlködésre utaló jel eltűnt az arcáról.
- Tz, tz, tz. Talán meg kellene próbálnod egyszerre két kézzel - mondta.
A meglepett és teljesen elszontyolodott fickónak már csak egy másodperce maradt, mielőtt Lydia lecsapta volna a kezét az asztalra. Annyira erősen nyomott, hogy Lydia mozdulatát követően egy ízület, vagy ín, vagy valami hangos, pattanó hangot hallatott. A fickó fájdalmában és csalódottságában felordított, és markolászni kezdte a könyökét.
- Ennek nem volt szép a hangja, haver.
A fickó fenyegetően Lydiára meredt, és felemelkedett ültéből.
- Ezt gondold át még egyszer, haver! - mondta a lány nagyon halkan, és a szkanderbajnok megállt a mozdulat közepén. - Ez csak a könyököd volt, de ha még egyszer hozzám érsz, akkor letépem a töködet, és felnyomom a seggedbe.
A fickó néhány másodpercig az álló- és az ülőhelyzet között ragadt, és a könyökét markolászta.
- Így már jobb - mondta Lydia. - És most, miért nem mész haza a feleségedhez, vagy a barátnődhöz, vagy a szomszéd tizenhároméves lányához, vagy bárki legyen is az, akit kefélgetsz, és miért nem pofozod végig a lakáson? Attól majd megint nagyfiúnak fogod érezni magad, és minden rendben lesz.
Az ürge felállt, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a barátaira, esetlenül kibotorkált a bárból. Az ivócimborái felvont szemöldökkel fordultak vissza az italuk felé. Frankie és Baldur nem lepődtek meg annyira, de azért ők is visszafordultak a sörükhöz.
Lydia ismét az órájára pillantott. 23:56. Tegnap beszélt Theoval, aztán idejött, és megkérdezte a dagadt csapost, hogy itt van-e Johnny. Miután megtudta, hogy nem, odaadott egy papírdarabot a csaposnak, amin csak annyi állt, hogy „23:45”. Akkor meg hol a picsában van? - elmélkedett. Frankie és Baldur jó korán idejöttek, hogy jó helyet találjanak maguknak. Már közölték volna Lydiával, ha a fickó már itt járt volna, vagy ha valami furcsát láttak volna. De ők csak ültek, és a sörüket kortyolgatták, miközben csendben, de halálos meggyőződéssel azon vitatkoztak, hogy vajon Cher szét tudná-e rúgni Madonna seggét.
Lydiának már nem kellett sokáig várakoznia.
Pár perccel később nyílt az ajtó, és belépett a bárba a fickó, akinek a fényképét Theo mutatta meg neki. A férfi piszkos volt és borotválatlan, és a homloka is egyre nagyobb teret hódított el a hajától. Inkább csoszogott, mint lépett, és egy kicsit előregörnyedt. Nem mint valami Nosfi torzszülött, hanem mint egy szokványos lepukkant szemétláda. Körülnézett, és mintha meglepődött volna, mert odacsoszogott a csaposhoz, és váltott vele néhány szót. A csapos odamutatott a lányra, és „Johnny” a mutatott irányba nézett. Lydia elkapta a pillantását, és nyugodtan viszonozta a kutató tekintetet. Nem mosolygott, nem dobott neki csókot, és nem is fricskázta le.
„Johnny” arcán a korábbi udvarlóéhoz kísértetiesen hasonló vigyorral odacsoszogott az asztalához. Megállt Lydia előtt és két oldalt felemelte a tenyerét.
- Itt van Johnny.
Lydia félrefordította a fejét, és a padlóra köpött.
- Úgy hallottam, hogy a barátaid Jacknek hívnak.
- Ha lennének barátaim - felelte egyetlen pillanatnyi habozás nélkül a férfi. - És ha lennének, akkor te nem tartoznál közéjük, bárki legyél is.
- Ó, most összetörted a szívem - dőlt hátra karba tett kézzel Lydia.
Johnny megfordult, hogy tegyen valami kibaszott humoros megjegyzést a csaposnak, és Lydia már mozdult is. Benyúlt hátra, az övébe tűzött Desert Eagle-ért, és olyan sebesen, hogy a célpontnak ideje sem volt reagálni, kirántotta és rászegezte a fegyvert. A ravaszt pontosan akkor húzta meg, amikor Jack tágra nyílt szemekkel visszanézett rá. Három lövés. A golyók becsapódtak a férfi mellkasába, a levegőbe emelték és nekivágták a bárpultnak.
A vendégek fedezéket keresve a földre vetették magukat, kivéve természetesen Frankie-t és Baldurt, akik előhúzták a 9 mm-esüket, és elállták a kijáratot. Frankie telepumpálta a csapost, aki a fegyvere után nyúlt. A dagadt disznó nekivágódott a polcoknak a pult mögött, és összetört egy csomó üveget. Az egyik golyó átment a testén, és betörte a pult mögötti tükröt.
Lydia a kezében tartott Desert Eagle-re nézett, és kifújta a füstöt a csőből.
- A pokolba. Theonak igaza volt.
Jack pontosan ekkor ütötte meg. A mellkasán tátongó három lyuk ellenére a karjai hosszú, izmos csápokká változtak. Az egyik belevágott Lydia arcába, kiütötte a lányt a székből és nekicsapta a falnak. Lydia pár másodperc múlva ismét talpon volt, de Frankie-t és Baldurt ledöntötte a lábáról a második csáp csapása, és Jack már iszkolt is a hátsó ajtó felé. Lydia még nem nyerte vissza az egyensúlyát, és a feje is zsongott az ütéstől, de azért megeresztett két gyors lövést, amelyek szétszaggatták az ajtókeretet Jack feje mellett. A férfi karjai futás közben kezdtek ismét normális hosszúságúra visszahúzódni. Úgy néztek ki, mint a lefolyóba behúzott virslikötegek. Jack nekiiramodott a hátsó ajtó felé - és egyenesen belépett a tűzoltófejsze ívébe.
Theo egyetlen tiszta vágással lemetszette a Tzimisce fejét - már ha tisztának lehet nevezni egy vért és fekete váladékot fröcskölő lefejezést. Jack teste még futott pár lépést, mielőtt elterült volna a földön. Ez csak a lendület miatt volt, de mégis úgy tűnt, mintha kellett volna neki pár másodperc ahhoz, hogy felfogja: lecsapták a kibaszott fejét.
Mire Lydia, Frankie és Baldur elérték a hátsó ajtót, Jack vére már megszáradt és kikristályosodott. A teste a szemük előtt kezdett lassan megkeményedni, kiszáradni és elporladni.
- Mindannyiukra ez vár majd valamikor - mondta Frankie ünnepélyesen.
Theo megtörölte a fejsze nyelét, és elhajította a mellékutcában. A négy Brujah ügyet sem vetett arra a néhány rémült vendégre, akik a veszély elmúltával a kijárat felé vették az irányt.
Theo Lydia felé fordult.
- Ne hagyj abba egy csatát addig, amíg nincs vége - mondta. A lány kissé szégyenlősen bólintott. - Tűnjünk el innen - tette hozzá az arkón, és megfordult, hogy távozzon, de aztán ismét visszafordult Lydia felé. - Szkander! - A lány félénken elmosolyodott. - Egyszer még megöleted magad ezzel a feltűnősködéssel, kölyök.
Ezzel senki nem szállt vitába, úgyhogy mindannyian távoztak.

 

1999. november 2., kedd, éjjel 1:59
Hemperhill Road
Baltimore, Maryland

A Lexus csikorogva fékezett az útpadka mellett. Az autó még jóformán meg sem állt, Theo már ki is szállt az anyósülésről, és fürgén a lakóház bejáratához lépkedett. A bejárathoz vezető nyolc lépcsőfok közül csak kettőt érintett, és szokatlanul hangosan dörömbölni kezdett az ajtón, majd alig pár másodperccel később megismételte.
Amikor egy zavarodott ghoul kinyitotta az ajtót, Theo csak annyit mondott:
- Azonnal szólj Vitelnek. Siess.
A ghoul elrohant, hogy engedelmeskedjen. Ennél közelebb még sohasem látta a Brujah arkónt az izgatottsághoz. Várakozás közben Theo előhúzta a dzsekije alól a SPAS 12-est, ellenőrizte a lőszert a tárban, aztán kihajtotta és bebiztosította a tust. Néhány pillanattal a ghoul sietős távozása után Vitel már jött is lefelé a lépcsőn. A puska látványára megtorpant, és a szemei gyanakvóan összeszűkültek.
- Mennünk kell - mondta azonnal Theo. - Áttörtek.
- A Sabbat.
- Keményen ránk törtek nyugat felől, az I-70-esen és a National Pike-on. Beszorítottuk őket a Leakin Parknál, de nem tudom, hogy meddig. - Vitel habozott, úgyhogy Theo néhány gyors szóval kihangsúlyozta a mondanivalóját. - Hamarosan dél felől is támadni fognak. Vagy ha áttörnek a Leakin Parknál, és lejönnek a Mulberryn, akkor máris elvágnak minket a reptértől. Pieterzoon előkészített egy repülőt, vagy ha Önnek van már egy, akkor elvihetem ahhoz, de azonnal indulnunk kell.
Vitel még egy pillanatig habozott, aztán odafordult a ghouljához, aki ismét lefelé rohant a lépcsőkön.
- Frederick, hozd az aktatáskát a széfből. Most. - mondta Vitel, aztán odafordult Theohoz. - Vár ránk odakinn egy autó?
- Igen. Útközben majd lecseréljük, ha esetleg beszivárgott volna egy falka, és ezt már kiszúrták.
- Nagyszerű.
Vitel követte Theot. Kiléptek a házból, és lesétáltak a lépcsőkön a Lexushoz. Theo megszokásból félig a dzsekije alá rejtette a puskát. Kinyitotta a hátsó ajtót Vitelnek, aztán beszállt előre, és odaszólt a volánnál ülő Lydiának:
- Még várunk valakit. - Az arkón végighordozta pillantását az utcán. - Idekinn minden tiszta?
- Igen - felelte Lydia. A Desert Eagle ott pihent az ölében, de mindkét kezével a kormányt markolta.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, míg Frederick felbukkant az ajtóban az aktatáskával. Csak addig állt meg, amíg kulcsra zárta az ajtót, aztán rohanvást megkerülte az autót, és beszállt Lydia mögé. Az aktatáskát odaadta Vitelnek. Lydia padlógázzal húzott ki az útra.
Alig néhány perc leforgása alatt három különböző rendőrautó húzott el szirénázva nyugat felé mellettük. Szintén nyugat felé Theo jól látta az égboltra emelkedő sűrű füstfelhőt. A fekete gomolyok jól látszottak az éjszakai égbolt rózsaszínje előtt.
- Vár Önre egy gép? - kérdezte Theo Viteltől, aki szintén a távolban gomolygó füstöt figyelte némi megdöbbenéssel az arcán.
- Nem - mondta Vitel. - Nagyra értékelem Mr. Pieterzoon nagylelkűségét. Semmi ilyesmire nem számítottam. Legalábbis nem ilyen korán.
- Én sem - mondta Theo. - Nagyon is jól álcázták a csapatmozgásokat. Minden egyszerre zúdult a nyakunkba, az egész kibaszott konvoj. Ha pedig egyszer bejutnak, akkor soha többet nem füstöljük ki őket teljesen.
- Hát igen, a Sabbat már csak ilyen - értett egyet Vitel.
- Szeretné, ha elküldenék még egy vagy két autót a többi ghouljáért? - kérdezte Theo.
- Semmi szükség rá.
Hirtelen minden utas jobb felé vágódott, ahogy Lydia elég gyorsan ment bele egy kanyarba ahhoz, hogy megcsikorduljanak a kerekek, és féknyomok maradjanak a kereszteződés aszfaltján.
- A pokolba, te lány! - kapaszkodott meg Theo az ajtóban. - Az összes rendőr a másik irányba tart. Meg akarod őket győzni arról, hogy meg kellene fordulniuk?
- Bocsánat.
Lydia végigrobogott az utcán. A következő kanyar, amelyik érezhetően semmivel sem volt kíméletesebb, mint az előző, bevitte őket egy régi, téglából épült raktár nyitott kapuján. Az autó mögött gyorsan lehúzódott a széles fémkapu, és kizárta a kinti fényt. Mire Lydia csikorogva megállította az autót a tágas és teljesen üres raktár cementpadlójának kellős közepén, a helységre teljes sötétség telepedett.
- Hol van a másik autó? - kérdezte Vitel.
A szavak még szinte el sem hagyták a száját, amikor Theo hátrafordult, és beleeresztett egy rövid sorozatot a puskájából. Robbanógolyókból. Az izzó foszfor lövedékdarabok belevájtak Washington korábbi hercegének fejébe és testébe, beleégtek a hátsó ülésbe és átütötték a hátsó szélvédőt.
Ugyanabban a pillanatban, ahogy eldördült Theo lövése, Lydia is megpördült, és megeresztett egy golyót a Desert Eagle-ből Frederick szemei közé. A ghoul fejének felsőrésze egyszerűen lerobbant, aztán Frederick visszapattant a hátsó ülésről, és rádőlt Lydia fejtámaszára.
Theo előugrott az autó füstös belsejéből, és ebben a pillanatban fényárba borult a raktár is. Feltépte Vitel mellett az ajtót, és a Venture testére szegezte a SPAS-t. A fej maradványa hátrabicsaklott a füstölgő ülésre. Vitel öltönyének nagy része gőzölgött és sercegett, nem is beszélve a húsáról, és az olvadt aranycseppecskéről, ami korábban a sasformájú kitűző lehetett.
Frankie és Baldur feléjük rohantak az ajtót kitáró kapcsolódoboz melletti pozíciójukból. Christoph sokkal óvatosabban közelített.
- Szent szar! - ámuldozott Frankie. - Szépen lerobbantottad a fejét!
- Áh, még ott van a nyakán. Csak szétcseszte - mutatott rá Baldur.
Most már Lydia is kiszállt az autóból. Letörölte az arcáról az odafröccsent vércseppeket, és lenyalta a kezét. A négy Brujah egyemberként fordult meg, amikor az ajtó hirtelen felemelkedett, és Anton Baas és még tucatnyi állig felfegyverzett ghoul társaságában bemasírozott Jan Pieterzoon.
- Zárjátok be azt a kibaszott ajtót! - kiáltott rájuk Theo, és néhány ghoul már rohant is, hogy teljesítse a parancsot.
- Ööö... Theo...?
Theo odafordult Lydiához, aki hirtelen nagyon zavarodottnak tűnt. Az arkón követte a pillantását, és Frederick véráztatta holtteste mögött megpillantotta... Vitel testének üres, füstölgő helyét.
- Affene! - hátrált egy lépést az autótól Theo. - Eltűnt. Mindenki nyissa ki a szemét!
Frankie ebben a pillanatban tűnt el. Az egyik pillanatban még ott állt mellettük, aztán a másikban meglepetten felkiáltott, és berántották a Lexus alá.
- Affene! Az autó alatt!
- Frankie!
Hirtelen mindenki ordítani kezdett. Theo kihalászott néhány robbanógolyót a dzsekije zsebéből, és bevágta őket a tárba. Meg akart ereszteni néhány lövést az autó alá, de aztán mégsem tette. Frankie is odalenn volt.
- Affene! - ismételte magát Theo.
Okosabb is lehetett volna. Egy Ventrue sok mindent képes túlélni, és aztán fel is gyógyítja magát, ha van elég vére. De Vitel kibaszott öreg kellett legyen, ha túlélte, amit Theotól kapott. És hogy a picsába tudott kimászni mellettük az autóból? Frankie majd boldogul, ahogy tud - döntötte el Theo. Nem engedhették meg, hogy Vitel kiszívja.
- Vigyázzatok! - guggolt le Theo, aztán megeresztett egy rövid sorozatot az autó alá.
Mindenfelől kiáltozás hallatszott, aztán Vitel kilőtt a Lexus alól. Csak elmosódottan látszott, ahogy félrelökte Lydiát és Baldurt. És a herceg ismét eltűnt. A raktár hirtelen megint elcsendesedett, eltekintve Baldur motozásától, aki ki akarta vonszolni Frankie-t az autó alól, és átkozódni kezdett, amikor megégette magát az izzó foszforszemcséken.
- Baas, az az ajtó, meg a másik a tied meg az embereidé - ordította Theo. - Senki sem mehet ki. Lydia, Jan, és a többiek, a nagy ajtóhoz. Tartsátok zárva!
- Eltörte a nyakát - mondta hitetlenkedve Baldur. - Eltörte Frankie nyakát, mint egy... mint egy...
Theo kizárta a parancsait teljesítő Vértestvérek és ghoulok zaját az elméjéből, és végigpásztázta a raktárépület belsejét. Vitel itt volt valahol, és olyan trükkösnek bizonyult, mint bármelyik Nosferatu... Ott. Szinte észlelhetetlen mozgás, kicsit távolabb a ghouloktól és a többi Vértestvértől. Nem hagyhatunk neki időt, hogy felgyógyuljon - gondolta Theo. Megeresztett egy újabb sorozatot: kiürítette a tárat arra a helyre, ahol a mozgást látta. Meglátta Vitelt, meghallotta a lövéseket követő kiáltását, de aztán minden elsötétedett.
Mi a...?
Feketeség. Életre kelt árnyék. Theot beborította egy felhőnyi élő árnyék, ami megvakította, és letompította a hangokat. Hallotta a lövések zaját, de úgy tűnt, mintha nagyon messziről jönnének. A tintaszerű feketeség úgy borította be Theot, mint egy második bőr. Jeges hideg hasított a testébe, és az izmai rángatózni kezdtek. Az egész visszataszító, természetellenes, gonosz érzést keltett benne. Már látott ilyet, már kitört ilyenből korábban is - de mi köze van egy Ventrue hercegnek ehhez a szarsághoz?
Az árnyéktól elveszítette az irányérzéket, de azért erőteljesen oldalra vetette magát - és remélte, hogy nem arrafelé van az autó. Erezte, ahogy a sötétség mohó szeretőként belekapaszkodik, de a vetődés ereje kitépte őt az ölelő karok közül. A cementpadlón ért földet, bukfencezett egyet és talpra ugrott. A lövések most már közelebbről hallatszottak. Pieterzoon ghouljai tüzet nyitottak Vitelre a géppisztolyaikból. A sötétségfelhő, ami korábban elborította Theot, rohamosan oszladozni kezdett, ahogy Vitelt egyre több és több golyó találta el a ghoulok fegyvereiből.
Az ex-herceg elnyűttnek látszott. Arcának nagy része elégett, és a mellkasa és a ruhái cafatokban lógtak róla. Azonban az átkozott vér, ami a testét mozgatta, elég erős volt ahhoz, hogy összetartsa, hogy visszahúzza őt a pokol tornácáról. Egyáltalán nem tűnt kiszolgáltatottnak, pedig már eddig is iszonyú mennyiségű vért kellett elhasználjon.
Ahogy Theo feje kitisztult, Vitel kezének egyetlen intésével sötétségcsápokat küldött a nyomában lihegő szemtelen ghoulok felé. A ghoulok saját védelmükben új célpontokat választottak. A golyók darabokra szaggatták az egyik kígyózó csápot, de jó néhány társa célba ért. A ghoulokat félrelökték, sőt, egyeseket fel is kentek a téglafalra.
Hát, ennyit a csendes leszámolásról - gondolta Theo. A raktár megtelt füsttel és a lövések zajával. Kígyószerű csápok szorították ki az életet a ghoulokból, és ha a foszforból egyetlen cseppecske is túl közel fröccsent a Lexus tankjához, akkor az autó bármelyik pillanatban átváltozhat egy tűzgolyóvá. Theo még most sem tudta elhinni, hogy egy sorozat robbanógolyó az arcába nem végzett Vitellel. Ettől a legtöbb Vértestvér beadta volna a kulcsot. Eddig még soha nem került szembe ilyen öreg teremtménnyel. És az is biztos, hogy ez itt nem Ventrue. Mert akkor nem dobálózna így az árnyékmágiával.
Theo gyorsan újratárazott - ez nagyjából annyi időt vett igénybe, amennyi idő alatt az egyik árnyékcsáp péppé vert egy ghoult - és megeresztett egy újabb sorozatot. Vitel megtántorodott, és néhány árnyékcsáp szétoszlott és eltűnt. A robbanógolyók talán nem végeznek vele, de azért megviselik a gazembert.
Theo rohamra indult a lövés fedezékében. Ismét lőtt, de Vitel elugrott az útból. Nem... nem ugrott, lebegett. Vitel ott lebegett a levegőben, mintha egy drótkötélen csüngene. Theo ezt még fel sem foghatta, amikor Vitel a karmait suhogtatva már rá is vetette magát. A pillanatnyi váratlan lebegés elegendő volt ahhoz, hogy tönkretegye Theo időzítését. Megpróbált ugyan kitérni, de Vitel karmai végigszántottak az arcán és a mellkasán. És Vitel újra támadott. Theo minden eredmény nélkül suhintott felé a kiürült puskával, de a feje fölött elsüvítő kard volt az, ami visszaszorította Vitelt. Theo a pillanatnyi szünetet kihasználva hátrapillantott, és meglátta Christophot, amint karddal a kezében belegázol a küzdelembe.
De ekkor Christoph megtorpant, és Theo is látta, hogy miért.
Vitel kezei már nem karmokban végződtek. A két Brujah ennél sokkal rosszabbal kellett szembenézzen. Vitel jobb tenyerén egy lánggolyó egyensúlyozott, amit a semmiből idézett meg - vagy talán éppen a pokolból. Theo és Christoph félreugrottak, ahogy Vitel eldobta a tüzet. Az elsüvített a fejük fölött, át a raktáron, és a második ghoulcsapat közepén ért földet. A tűzgolyó igazi pokolbeli tűzviharrá terebélyesedett. Az égő és sikoltozó ghoulok hangjától kísérten Theo talpra ugrott. A raktárban minden másodperccel egyre sűrűbb lett a füst, és már azzal fenyegetett, hogy végképp elnyeli a mennyezeti világítótestek fényét.
Miközben Theo újabb robbanógolyók után kutatott a zsebeiben, mások is csatlakoztak a támadáshoz. Egyik oldalról Lydia és Baldur közelítették meg Vitel, míg a másik oldalon Pieterzoon és Baas léptek akcióba. Mind a négy támadó folyamatosan tűz alatt tartotta a volt herceget. A golyók eltalálták, és egy-két másodpercenként hátra is lökték egy féllépésnyi távolságot, de a bemeneti nyílások éppen olyan gyorsan össze is zárultak, mint ahogy megjelentek - és Vitel csak mosolygott.
Theo becsúsztatta az utolsó maréknyi robbanógolyóját a SPAS-ba, és ahogy felnézett, egy újabb tűzgolyót pillantott meg Vitel tenyerén. A; arkón azonnal készen állt arra, hogy félreugorjon az útjából, de Vitel nem felé küldte a tüzes gömböt. Lydia oldalra vetődött, de Baldur nem volt annyira gyors. A láng nekivágódott, és felrobbant. Baldur csapkodott maga körül, és őrülten hadonászott a karjával, de a tűz dühöngve falta a ruháit, a haját és az élőholt húst.
Lydia ismét a levegőbe vetette magát, de ezúttal a barátja felé, és ledöntötte őt a lábáról. Azonban a tüzet nem tudta elviselni. Azonnal elugrott Baldur mellől, amint földet értek, mintha nem is a társa, hanem ő lángolt volna. Felsikított - pánik szülte, rémülettel teli hang volt ez - mintha nem is ő vetette volna rá magát Baldurra, hanem éppen fordítva történt volna. A lábait, a mellkasát és az arcát csapkodva próbálta eloltani a lángokat, amelyek ott sem voltak.
Theo csak ennyit látott belőle. Vitel felé rohamozott, hogy jobb helyzetből tüzelhessen. Azonban folyamatosan kerepelő MP5-ösökkel a kezükben Jan és Baas is megközelítették, és karddal a kezében Christoph is közelebb óvakodott az árulóhoz. Theo előtt nem volt tiszta a célpont, úgyhogy nem tüzelt, miközben közelebb óvakodott.
Vitel - aki gyakorlatilag ügyet sem vetett a két hollandus által rázúdított géppisztolytűzre - csak nézte, ahogy a Vértestvérek és a ghoul közelednek. Az ex-herceg hihetetlenül nyugodt maradt az egész csata alatt, annak ellenére, hogy látszólag igencsak rosszul állt a szénája. Most pedig, hogy már megszabadult szinte az összes ghoultól, és jópár Vértestvértől, szinte démoni öröm ült ki az arcára. A szemei csillogtak a gyönyörtől, amit a pusztítás, az égő és megcsonkított testek látványa okozott neki. Már nem is gondolt a menekülésre. Vitel arra készült, hogy befejezi, amit elkezdett. Dagonyázott a mészárlásban.
És ahogy Theo és a többiek megközelítették, Vitel megváltozott. Nem csak a hozzáállása, vagy a testtartása, hanem az alakja is - magasabb és sötétebb lett, mintha magához vonzotta, elnyelte volna a raktárt megtöltő füstöt és árnyékokat. A raktárban is egyre sötétebb lett, döbbent rá Theo, de a sötétség Vitelből áradt, és nem fordítva. A férfi egyre homályosabbá vált, a sebeiből sötétség kezdett szivárogni, mintha a teste többé már nem lenne képes magában tartani azt a fekete lelkét. Most már akadt olyan golyó, ami egyszerűen áthatolt rajta, míg mások mindenféle hatás nélkül eltűntek a sötétségben. Egy bizonyos ponton a kezei átváltoztak örvénylő fekete csápokká, amelyekből kettő helyett négy csatlakozott a testéhez, mint lecsapni készülő obszidián kobrák. Mindez ott lebegett a füstben és az egyre mélyülő árnyékokban. Többé már semmi sem látszott tisztán, kivéve a kegyetlen vörösben izzó szemeket.
A kobrák hirtelen lecsaptak, méghozzá tökéletes egységben. Egy szilárd sötétségkorbács vágott végig Theo arcán, és tovább mélyítette a szakadozott szélű karomnyomot. Baas szétzúzott térdekkel rogyott a földre. Egy csáp tekeredett Christoph kardot tartó kezére, aztán felrántotta őt a földről, és addig rázta rongybabaként, amíg a sikolyai és az elmorzsolódó csontok roppanásai meg nem töltötték a levegőt. A kardja csörömpölve hullott a földre. Pieterzoont is elkapta egy hatalmas fekete óriáskígyó, ami az oldalához szorította a karjait. Az MP5-öse folyamatosan tüzelt, de a golyók ártalmatlanul pattogtak szerteszét a padlóról, míg végül kifogyott a tár, és a fegyver elhallgatott.
Theo feltápászkodott, és a vér kibuggyant a hasítékokból az arcán és a mellkasán. Ránézett az árnyékszörnyre, és az arkón kimért, csatákra tartogatott nyugalma hirtelen semmivé foszlott. Nem Marcus Vitelt, a nyilvánvalóan Lasombra vérből származó Ventrue hasonmást látta maga előtt, amint éppen szétszórja a társait, hanem magát a Bestiát. A vadul vöröslő szemek, a vegytiszta sötétség, ami az emberformájú kapun keresztül magából a pokolból árad erre a világra. Ez volt a Sabbat. Ez egy démon volt, aki ha teheti, mindannyiukat rabláncra verte volna.
És a Theoban lakó Bestia válaszolt. A tűz, ami gyűlöletből és dühből, erőszakból és éhségből táplálkozott, felágaskodott odabenn, átvette az uralmat a végtagjain, és erőt öntött beléjük. Theo a saját magában rejtőző Bestiával harcolt az előtte tornyosuló Bestia ellen. A démon ellen, amely egy éjjelen mindannyiukat elemészti majd.
Theo rohamozott, míg a szövetségesei lehanyatlottak, vagy mozdulatlanságra kárhoztatta őket az árnyékdémon mágiája. A puska első lövése széttépte a csápot, ami megütötte. A második lövést, az utolsó robbanógolyóját, annak a teremtménynek a szívébe küldte, amivé Vitel változott. Az árnyékdémon megtántorodott, és Theo rávetette magát. A puskáját úgy lendítette meg, mint valami bunkót, és Vitel még tovább hátrált. Most már egészen a téglafalig hátráltak, annak a raktárnak hátsó faláig, amely a pokol egyik füsttel és tűzzel teli bugyrává változott át.
És ekkor a megmaradt csápok lecsaptak Theora. Otthagyták távoli célpontjaikat, hogy hátulról Theo fejére, hátára és lábaira támadjanak.
Az arkón térdei megroggyantak, de nem esett el. Egy fekete fonat vágott végig az arcán. Egy újabb csáp csapott le rá - és Theo elkapta a levegőben. Mindkét kezével ráfogott, és bevetve a vér, és a gyomrában lobogó tűz erejét darabokra szaggatta. Az árnyékdémon Vitel kínjában felordított. A csáp, amit Theo puszta kézzel leszaggatott, szertefoszlott a levegőben.
Theo még azelőtt felkapta a földről Christoph kardját, hogy az üvöltés elhagyta volna Vitel száját. Az arkón vérszomjasan meglendítette a pengét, de csak viszkózus árnyékra lelt. Levágott még egy csápot, és végül az utolsót is lemetszette. Vitel gyűlölettől izzó szemekkel átkozódott. Sötétség tört elő a testéből, és úgy söpört végig Theon, mint a feledés szökőárja. Azonban a Brujah-tól már nem lehetett elvenni az áldozatát. Ismét meglendítette a kardot. A penge átvágott az árnyékon, és áthatolt a Vitelszörny törzsén. A fegyver hegye belemélyedt a démon háta mögött a falba, és szikrákat szórva végigkarcolta a téglákat. Theo nem tudta volna megmondani, hogy a rettenetes hangot a téglák és a habarcs közé mélyedő acél, vagy Vitel hallatta-e. De ahogy ismét csapásra lendítette a kardot, az árnyékok kezdtek szétesni. A sötétség összezsugorodott, és mintha elfonnyadt volna. Egy pillanattal később azon a helyen, ahol a Vitel-démon állt, már csak finom, olajos fekete pernye szitált a padlóra.

* * * * *

- Ilyen átkozott Ventrue-t még életemben nem pipáltam - mondta lakonikusan The.
Jan megpróbálkozott egy mosollyal, de a fájdalmas eredmény nem volt túl meggyőző.
- Igen... én sem.
A füst még mindig sűrűn megülte a raktárt. Ha kinyitják az ajtókat, azzal csak felhívják a figyelmet az épületre - ezt pedig senki sem akarta - és odabenn amúgy sem fenyegetett senkit a füstmérgezés veszélye. Jan néhány megmaradt ghoulja odakinn őrködött. A falak vastagok voltak, de senkinek nem hiányzott, hogy a rendőrök idecsődüljenek.
- Nincs nektek valami titkos kézfogásotok, vagy ilyesmi? - kérdezte Theo. - Nekünk legalább nem kell ilyesmitől tartanunk. Soha senki nem tetteti Brujah-nak magát, különösen egy herceg nem. A pokolba, talán vagy tíz, húsz Brujah herceg is van, aki valami másnak mondja magát.
Jan nyugtalanul mozgolódott egy ideig, aztán megpróbált Vitel aktatáskájának a zárjára összpontosítani. Theo úgy döntött, hogy nagyon régen volt már, amikor ennyire élvezte, hogy valaki más kényelmetlenül érzi magát, és még az is dobott egy kicsit a dolgon, hogy egy Ventrue kárára élvezkedhetett.
- Mi a helyzet Lucindevel? - hajolt közelebb Theo, hogy mások ne hallhassák meg a szavait. - Tud erről? Vitelről?
Természetesen tudta a választ a kérdésre, de képtelen volt megállni, hogy ne tegye fel a kérdést. Édes Istenem, mennyire szeretnék ott lenni, amikor Jan elmeséli ezt neki - gondolta magában. Várt egy kicsit a válaszra, de Jan jelentőségteljesen nem figyelt oda. Az aktatáska számzárát forgatta, és hallgatózva figyelte, hogy sikerült-e valamiféle eredményt elérnie.
- A rendőrös trükk nagyszerűen bevált - mondta Theo. A rendőrautók, és a tűz a nyugati oldalon.
- Hm? - nézett fel egy pillanatra Jan. - Ó, nagyszerű - mondta, és megint a táska zárjával kezdett foglalkozni.
- Szerinted van benne csapda? - kérdezte Theo, és megkocogtatta a táska fedelét.
- Kétlem.
- Rendben.
Elvette az aktatáskát Jantól, nekitámasztotta a mellkasának, és belemélyesztette az ujjait a fogantyú alatt megbújó bemélyedésbe. Az arkón ujjai hamarosan elérték a bőr alatti fémet, aztán egyre beljebb és beljebb furakodtak az egyre mélyülő lyukba, míg végül fel nem pattant a táska fedele.
- Tessék - adta vissza Jannak a táskát, aki azonnal kutakodni kezdett a tartalmában.
Lydia és Christoph csüggedten üldögéltek a közelben Frankie mellett, akit nekitámasztottak a Lexus oldalának. A nyaka igencsak kellemetlen szögben állt.
- Azt hiszem, jól kibaszott velem - mondta Frankie, amikor megpillantotta Theot.
- Én is azt hiszem - felelte Theo.
- De mi is kibasztunk vele, nem? Rendbejövök. Csak egy kis idő, meg egy kis vér kell hozzá.
- Aha. Hát persze - mondta Theo, de nem volt meggyőződve róla.
A vér persze meggyógyította a törtött csontokat, de a csont nem mindig a megfelelő szögben forrt össze, és a gerincsérülések igazán zűrösek tudtak lenni. Nehéz előre megmondani, mi lesz egy törött nyakból. Így hát odafordult Lydiához és Christophhoz, akik lényegesen kevésbé tűntek viharvertnek, mint Frankie. Persze Christoph soha nem tűnt viharvertnek. Mit is mondott róla egyszer Lydia? Érzelgős, mint egy átkozott lány. Christoph a kardját élezte.
- Remélem nem tettem tönkre - mondta Theo. - Nem egészen az volt a szándékom, hogy átvágom vele a falat.
- Erős ez a penge - felelte Christoph. - Boldog vagyok, hogy ez végezte be a munkát, még akkor is, ha nem én forgattam.
Theo bólintott. Christoph időnként mondott ilyeneket, ha úgy döntött, hogy beszél, de a harcban nagyon is jó volt.
- Sajnálom, ember - szólalt meg Lydia, aki Christoph mellett ült a földön.
- Ne sajnáld - felelte Theo, és hátat fordított nekik.
Most nem volt hangulata egy gyóntatáshoz. Az arca és a mellkasa sajgott, de Lydia még nem fejezte be.
- Az én hibám - mondta, és a hamukupac felé intett, ami nem is olyan régen még Baldur volt. - Segítenem kellett volna neki. És Frankie-nek is.
- Semmit sem tehettél - biztosította Frankie.
- Téged senki sem kérdezett - csattant fel a lány. - Baldur lángolt. Elolthattam volna...
A hangja elcsuklott, ahogy felidézte magában az irányíthatatlan rettegést, ami úrrá lett rajta. Vér gyűlt a szemébe, ahogy magában újraélte azokat a pillanatokat.
- Hé - mondta Theo. - Az egyik embered kikapta. Van ilyen. Máskor is lesz még. - Lydia küldött felé egy kihívó, véres pillantást. - Nem árt, ha kibaszottul hozzászoksz.
És ezzel Theo elsétált.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Itt a piros, hol a piros

 

 

1999. november 5., péntek, este 11:24
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore Szálló
Baltimore, Maryland

- Hm.
Theo visszaadta a levelet Jannak. Ez egyike volt azon dokumentumoknak az aktatáskában, amelyek azt bizonyították, hogy Washington trónfosztott hercege nem az volt, aminek tettette magát - mintha Theonak lettek volna még kétségei a hét elején a raktárban lezajlott csata, vagy a kimerítő bizonyítékok szemrevételezése után, amelyeket Jan és Colchester gyűjtöttek össze.
- Nem úgy tűnik, hogy jól kijönne Vykosszal... jól kijött volna vele - mondta Theo.
Minden levelet ebben a szerelmeslevél-paródia stílusban írtak. Csak egy bolond tévesztette volna össze őket valódi vonzalommal, és csak egy bolond látott volna benne a vegytiszta gyűlöleten kívül bármi mást is.
- Nem meglepő - mondta Jan. - Amennyit én Vykosról tudok, az nem igazán alkalmas arra, hogy gyengéd érzelmeket ébresszen másokban.
- Úgy látszik Vitel is így volt ezzel.
- Igaz. És láthatóan jó oka volt rá.
Jan ennél közelebb soha nem került ahhoz, hogy elismerje, hogy őt is és a klánját is átverték, és hogy egy csaló kormányozta harminc évig az amerikai fővárost a Ventrue klán nevében. Természetesen a Kamarilla valódi irányítói közül senki sem szimatolta meg az igazságot - valójában egy ítélethozókból és arkónokból álló tiszteletreméltó társaság ruházta fel a hatalommal Vitelt a hatvanas évek végén. Annyira elszigetelődő volt a hercegek természete, és a Kamarilla „szervezete”, hogy egy városban, amelyet a szekta „irányított”, senki sem gyanakodott arra, hogy Vitel a szokásosnál sokkal égbekiáltóbb árulásban is bűnös lehet.
- Lucinde hogy fogadta? - kérdezte Theo, aki képtelen volt megállni, hogy ne döfjön egyet a Ventrue-n.
- Hogy áll a védelem? - váltott gyorsan témát Jan.
Theo kuncogott, de nem kínozta tovább a Ventrue-t.
- A vonalakat megkurtítottuk, és olyan szorosra vontuk, amennyire csak tudtuk - vált ismét komorrá az arkón. - Azt hiszem, készen állunk... már amennyire készen állhatunk. A Sabbat ott lohol a nyomunkban. Észak és nyugat felé helyezik át az erőiket. Úgy tűnik, hogy a roham - ami most már bármelyik éjszakán elkezdődhet - nyugat felől indul. Pont, ahogy Vitelnek mondtam, csak ezúttal valóban megindulnak.
Jan átnézte Theo néhány jegyzetét, és egy listát a járőrökről. Jó néhány nevet nem is olyan régen húztak keresztül.
- Mi történt ezzel a hárommal? - kérdezte Jan.
- Nappal kapták el őket. Ghoulok.
- Ó.
Jan most már sokkal figyelmesebben olvasgatta a listát. Láthatóan magában számot vetett az áthúzott nevekkel, és összeszámolta a kevés megmaradt védőt. Az áthúzott nevek közül sokan már a Sabbatnak estek áldozatul. Kétségtelenül akadtak olyanok is, akik éltek az alkalommal, és felszívódtak az éjszakában. Ha egy Vértestvér nem jött vissza a járőrözésből, akkor vajon elkapta a Sabbat, vagy eltűnt az éjszakában? Lehetetlen lett volna biztosan megmondani. Vegyük például Clyde-ot és Maurice-t. Utoljára Green Haven környékén látták őket. Ők nem tűntek dezertálós fajtának. De ki tudja, hogy néhány év múlva vajon Theo nem fut össze valamelyikükkel valahol. Theo az ő érdekükben remélte, hogy a Sabbat kapta el a grabancukat.
- Ez szoros lesz, nem? - mondta Jan még mindig a listát tanulmányozva.
- Hát igen. De ezt már tudtuk a kezdet kezdetén - nyúlt Theo egy cigaretta után. - Nincs túl sok lehetőségünk arra, hogy hibázzunk.
- Úgy tervezted, hogy Vitel a rendelkezésedre áll majd, és segíteni fog, ugye? - kérdezte Jan.
Theo rágyújtott, mélyet szívott a füstszűrő nélküli cigarettából, aztán megvonta a vállát.
- A tervek változnak - mondta. - Se Vitel, se Garlotte, se Victoria...
Victoria.
Egy szót sem hallottak felőle, amióta Atlantába ment, pedig az már hónapokkal ezelőtt történt. Eljutottak ugyan hozzájuk a kósza híresztelések arról, hogy valami kellemetlen történt odalenn egy Sebastien nevű sabbatista püspökkel, de még ha igazak is a hírek, akkor sem biztos, hogy Victoriának bármi köze van a történtekhez.
- Megteszünk mindent, amit tudunk - mondta Theo. - Minden az időzítéstől függ. De ez a része már rád tartozik.
- Minden készen áll - bólintott Jan.
Theo ünnepélyesen bólintott.
- Jó.
Mert ha nem állt minden készen... nos, ezen nincs is értelme gondolkodni.

 

1999. november 10., szerda, éjjel 2:56
Baltimore nyugati része, Maryland

Jasmine az autó oldalának vetette a hátát. A lábai begörcsöltek a guggolástól, de amúgy sem akart felállni. Addig semmiképpen, amíg elrejtőzhetett a használtautó-kereskedés - viszonylagos - biztonságában.
Vajon Borris is eljutott eddig? Ebben nem volt biztos. A többiek sorsa felől biztos lehetett. Látta, ahogy elesnek, és darabokra szaggatják őket a... Nem. Nem fog erre gondolni. Nem is gondolhat rá, ha még reménykedni akar abban, hogy valahogy elmenekülhet.
Mi volt ez?
Majdnem felpattant, hogy elmeneküljön. Szeretett volna felugrani és elfutni, annak ellenére, hogy ez nem lett volna a legokosabb dolog. Azonban most, hogy nem tette, már nem volt biztos benne, hogy a lábai hajlandóak lennének engedelmeskedni neki. Egyszerűen csak nem volt benne biztos. Többé már semmiben sem volt biztos. Tényleg hallott valamit, itt, a közelben? Még a hangok sem voltak normálisak. Hirtelen rádöbbent, hogy alig hallatszott valami zaj. Nem volt elég sok zaj. A megszokott hangok mind ott voltak: a főúton tovarobogó autók, az olcsó utcai lámpák zúgása, amelyeknek nem igazán sikerült megvilágítani a használtautó-kereskedést. De hiányoztak azok a zajok, amelyeket ő kellett volna kiadjon, amelyeket kiadott volna, ha még emberi lény lett volna. Nem lihegett a hosszú rohanás után, és a szíve sem zakatolt a megerőltetéstől és a félelemtől. Nem mintha nem félt volna. Nagyon is félt. Rettegett. De a teste semmilyen jelét nem adta annak, hogy valami rendkívüli történik vele.
Halottnak érezte magát. És ha a Sabbatól függ... Nem. Visszalökte ezt a gondolatot oda, ahonnan jött, és kizárt az elméjéből.
Egy szokványos járőrfeladat. Ezt mondta Theo. Leszart! Jasmine beleharapott az ajkába, hogy ne kezdje hangosan átkozni azt az arrogáns, mindenható arkónt. Meg volt győződve róla, hogy Theo szándékosan tette ezt vele, hogy szándékosan küldte oda, ahol baja eshet. Egy szokványos járőrfeladat. És az egészet azon a mélyhangú, kifejezéstelen módon mondta, ahogy minden mást is, de Jasmine tudta - érezte a hamis rezgéseket a hangjában. Biztos volt benne, hogy a férfi vigyorgott, amikor nem figyelt oda. Rájött, hogy Jasmine nem járőrözik minden éjjel, hogy nem adta meg magát a rendszer elnyomásának - úgy, ahogy Theo megadta magát. És ezért neheztelt rá. Gyűlölte Jasmine-t érte. Mert benne megvolt az a bátorság, ami az arkónból hiányzott, és a férfi ezt képtelen volt elviselni.
Hát nem volt egy szokványos járőrfeladat. Három társával legalább öt másik járőrrel találkoztak - és ez lényegesen több volt, mint amennyi általában egy adott területen szokásos. Legalább tizenöt vagy húsz Vértestvér kellett legyen a város nyugati szélén, és Jasmine a saját szemével látta, hogy mi történt a nagy részükkel, amikor a Sabbat lecsapott...
Lenézett a fegyverre, amit úgy szorított magához, mintha az lenne a megváltás eszköze. Az éjszaka kezdetén egyszerűen odadobták neki. Valahány centiméter, vagy milliméter, vagy ilyesmi. Még nem el sem sütötte. Eddig. Ahogy lefelé nézett, észrevette, hogy a szoknyája elszakadt. A szája is kiszáradt, ahogy a szakadásban meglátta a vért - a saját vérét. Most jutott el a tudatáig a lüktetés, és az, hogy egy vágás éktelenkedik a bal bokáján. Egy gyenge, bánatos nyüszítés szakadt fel belőle.
- Jasmine?
Jasmine összerezzent, és beverte a fejét az autóba, aztán halkan átkozni kezdte magát a zaj miatt.
- Jasmine?
Ez vajon Boris hangja? Lehetséges volna? Jasmine ismét elnyomta magában a késztetést, hogy elfusson. Nem tudta, hogy milyen súlyos a sebe, és hogy meddig bírja még a lába. Fogalma sem volt róla, hogy pontosan mi van odakinn...
Ez nem igaz. Legalábbis nem teljesen. Már eleget látott ahhoz, hogy kitalálja. A Sabbat megrohanta a várost. Mintha tucatnyi autóval érkeztek volna, aztán ha megláttak valakit, előugrottak - akár Vértestvér, akár halandó volt a szerencsétlen - és rettenetes dolgokat műveltek vele... A támadásra válaszoltak azok a járőrök, amelyeket nem söpört el a támadók első hulláma, de aztán felbukkant a rendőrség. És ettől kezdve az összecsapás átalakult több száz különálló, mozgó ütközetté - és Jasmine számára ez leginkább azt jelentette, hogy egyfolytában menekült. Nem tudta biztosan, hogy pontosan hol is lehet most - egyszerűen csak elrejtőzött néhány autó között.
- Jasmine?
Most már közelebb volt. A férfi hangja kétségbeesett, és talán fájdalmas volt.
- Borris, te vagy az - suttogta Jasmine.
A mozgás most már nagyon közelről hallatszott, pontosan az autó másik oldaláról, a csomagtartó felől. És ekkor Jasmine kikémlelt az autó mögül. A fájdalmas arckifejezés és az esetlen tartás alapján Jasmine azonnal tudta, hogy Borris megsérült.
- Borris... - mondta Jasmine halkan, és ezen a hosszú, hosszú éjszakán most először érzett egy kis megkönnyebbülést. Azonban ez a megkönnyebbülés nem volt hosszú életű.
Amint Borris kilépett az autó mögül, azonnal kiderült, hogy nem volt egyedül. Nem az ő tartása volt esetlen, hanem valaki tartotta őt maga előtt. És Jasmine-nak elég volt egyetlen pillantást vetnie a lényre, aki Borrist tartotta ahhoz, hogy megfagyjon a vér az ereiben.
Egy csontos kitüremkedés - ami valaha talán az orr lehetett - futott végig az arc közepén a homlokától egészen a felső ajkáig. Az arccsont és a szemöldök minkét oldalon sima, éles szögben tartott szét. Az álla visszahúzódott, mintha nem illett volna a sima arc többi részéhez, és haj helyett összefont beteges, fehér színű bőrgubók omlottak a teremtmény vállaira.
Tzimisce. Szörnyeteg. Ez a név nagyon is illett erre a lényre.
- Jasmine... - mondta Borris, és a szemei szinte kiugrottak a helyükről a rettenetes fájdalomtól.
Ahogy megkerülték az autót, Borris és a Tzimisce éppen kissé oldalt fordultak, és a lány észrevette, hogy az a lény nem a gallérjánál fogva tartja Borrist, ahogy azt Jasmine először gondolta, hanem a keze és az alkarja belemélyedt a férfi hátába. Úgy tűnt, mintha az ujjaival megragadta volna a gerincét, és annál fogva irányítaná, mint valami démoni marionettbábut.
Jasmine képtelen volt elviselni a látványt. A félelme egyetlen pillanat alatt elpárolgott, és egy dacos kiáltással felpattant, a szörnyetegre szegezte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. De nem történt semmi. Jasmine-nak fogalma sem volt arról, hogy mire jó a biztosítószög. Arra senki nem gondolt, hogy erről is beszéljen neki. Úgyhogy a lány rettenthetetlen pillanata kárbaveszett, mert Borris és a szörnyeteg nem voltak egyedül. A többi Sabbat-teremtmény rávetette magát Jasmine-re, ledöntötték a lányt a lábáról, kitépték a kezéből a fegyvert...

 

1999. november 10., szerda, hajnali 4:07
Barátság park
Anne Arundel megye, Maryland

A pokolba az egésszel - döntötte el magában Lydia. Felemelkedett a szemetes mögül, és mozgás után kutatott a sötétben, aztán megeresztett két lövést, amikor meglátta.
- Fasztarisznyák.
Visszatérdelt a fedezék mögé, kippattintotta az üres tárat a Desert Eagle-ból, aztán nekilátott, hogy a két cseretárral egyetemben megtöltse a dzsekije zsebébe gyömöszölt golyókkal. A fatartóba állított szemetes megfelelő fedezék lesz. Ha a lövésekkel nem árulja el a helyzetét, akkor a fasztarisznyák valószínűleg nem találtak volna rá még néhány percig, de most elindulnak abba az irányba, ahol a torkalattűz felvillanásait látták. De ez nem volt baj. Lydia már belefáradt a bújócskába.
Vetett egy gyors pillantást abba az irányba, amerre utoljára látta Frankie-t és Christophot, de azok ketten most eltűntek szem elől. A lány és Frankie nagyjából ugyanabban a csónakban eveztek, ha nem számítjuk, hogy Frankie nem volt annyira gyors, mint Lydia. És bármennyit húzta is Christophot a túlméretes dikicse miatt, úgy tűnt, hogy most ő van a legelőnyösebb helyzetben. Nehéz vitába szállni a jó öreg csonkolással.
Akkor hát ennyit a barátságról a Barátság parkban.
Úgy tűnt, hogy ez a park az utolsó esélyük, hogy tartsák a vonalakat. Az autóból vívott mozgó csata nagyon hamar kicsúszott az irányításuk alól. Egyszerűen túl sok sabbatista nyüzsgött ezen a kibaszott helyen. Ez nem csak egy portya. Ez maga volt a nagybetűs szar, és Lydia és a fiúk beszorultak közé és a ventilátor közé.
A dolgok eldurvulhatnak egy kicsit - mondta Theo.
Egy kicsit.
- Csókold meg a seggem, te fekete kurafi - mormolta Lydia.
Egy kicsit eldurvulhatnak - na persze, és a napon egy kicsit kellemetlenül érezném magam.
Lydia becsúsztatta az imént megtöltött tárat a fegyverbe, és hallgatózni kezdett a léptek zaja után, amelyekről tudta, hogy errefelé kell tartsanak. Lehet, hogy nagyok, és szinte sebezhetetlenek ezek a fasztarisznyák, de hogy lopakodni nem tudnak, az biztos. Ott. Meghallotta a nehéz lépteket. Talán túl gyorsak voltak egy ekkora teremtményhez képest, de azért vele nem tudna lépést tartani. Gyorsan felbecsülte a távolságot a lépések zajából, aztán felpattant a kuka mögül.
Az a valami úgy húszyardnyira lehetett tőle. Egy Tzimisce harci ghoul. Nagy, csúnya, tüskés, és részben beborította valamiféle kitinszerű páncél. Lydia rengeteg mesét hallott már, de ma éjjel nézett először farkasszemet az első ilyen teremtménnyel.
Beleürítette a tárat. Hét .44-es magnumlövedék, tizenöt yardról pontosan a mellkasa közepébe. Semmi. Talán egy kicsit sikerült megrepeszteni a páncélt. Talán. Kiugratta az üres tárat a fegyverből, és belevágott egy telit. Nem tudta, hogy egy ilyen ghoul képes-e mosolyogni - az arc is éppen annyira változhatatlannak tűnt, mint a páncél - de most úgy tűnt neki, mintha mosolyogna, ahogy közeledik felé.
- Szóval így. Nos, baszódj meg, haver.
Ismét tüzet nyitott rá. Hét lövés egyenesen az arcába. A ghoul ezúttal már megingott, tántorgott néhány lépést, de aztán ismét elindult előre. Lydia látta a repedéseket a kemény arcon, és a foltokat, ahol elporladt a páncél, bár lehetséges, hogy ennek a valaminek csak egy kis fejfájást okozott az egésszel. De leginkább az zavarta Lydiát, hogy még mindig úgy nézett ki, mintha mosolyogna.
- Ez tetszik, te fasztarisznya? Akarsz még?
Tartotta a pozícióját. Kicsúsztatta a tárat, és a helyére bevágta az utolsó telit. Hét újabb lövés, egyenesen az arcába, kevesebb, mint tíz yardról. A fej felrobbant. Csont, és tépett hús permetezett az aszfaltra, mint afféle groteszk eső a Desert Eagle mennydörgése nyomán. A harci ghoul még tett három fáradságos lépést, aztán megtorpant, mintha átgondolná a dolgot, és végül eldőlt, mint egy kidöntött fatörzs.
Lydia teljes három másodpercig élvezhette a sikert, mert ekkor újabb, hasonlóan óriási alakokat pillantott meg abban az irányban, ahonnan az előző fejetlen, mosolygó ghoulja érkezett.
- Fasztarisznyák.
- Vigyázz a szádra, kölyök.
Lydia megpördült, felemelte a fegyverét, és megcélozta - Theot. Az arkón nem mosolygott - szinte soha sem mosolygott - de mint korábban a harci ghoul, most az ő megjelenésében, vagy a tartásában is volt valami, amitől Lydiának az a benyomása támadt, mintha mosolyogna.
Theo megkocogtatta a Desert Eaglet, aminek a csöve még most is a mellkasára mutatott.
- Én a helyedben nem fárasztanám magam azzal, hogy magamra célzok ezzel, mert az előbb lőtted ki belőle az összes töltényt - biccentett a harci ghoul lassan bomló teteme felé a fejével Theo, aztán még hozzátette: - Ha ki akartad őket csalogatni, akkor piszkosul jó munkát végeztél, kölyök.
Lydia nem szólt semmit. Nem tudta, mint mondhatna. Nem azért, mert megilletődött az arkón jelenlétében, bár bizonyos mértékig még mindig lenyűgözte ez a férfi, hanem azért, mert dühös volt. Dühös volt rá, amiért nyers volt Baldur halálával kapcsolatban. Theo azt mondta neki, hogy tegye túl magát rajta, aztán többet egyetlen szót sem vesztegetett rá. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, mintha Baldur nem is a munkáját végezte volna, és nem állt volna ki mindannyiukért. Nos, akkor kapja be Theo - döntötte el magában Lydia.
És most itt állt előtte a fekete bőrdzsekijében és a fekete Yankees sapkájában, és úgy tesz, mintha körülöttük nem is történne semmi. Ettől Lydia megint jól begurult, mintha megint ott lennének abban a raktárban, és ami valaha Baldur volt, még most is ott heverne nem messze tőlük. Most nem volt erre idő, hogy a többi harci ghoul egyre közeledett, úgyhogy Lydia kimondta az első mondatot, ami eszébe jutott.
- A Yankees egy szar, ember. Theo félrebillentette a fejét.
- Elvesztetted a pénzed a bukinál, vagy valami?
- Hé - mondta Frankie, aki Christophfal a nyomában éppen ekkor kocogott oda hozzájuk. - Igaz, hogy Greg Maddux közülünk való?
- Akkor hogy a francba tudna nappal pályára lépni, te tökkelütött? - csattant fel Lydia.
- Naptej?
- Ööö... - Christophot megdöbbentette a párbeszéd. - Feltűnt már valaki másnak is, hogy mi jön ott?
Lydia hátranézett a válla fölött. A harci ghoulok most már tényleg sokkal közelebb voltak hozzájuk, mert hatalmas körvonalaik a sötétség ellenére tisztán láthatóak voltak. Nekilátott, hogy ismét megtöltse a tárait. Már csak másfél tárra elegendő tölténye maradt.
- Mindenütt ott vannak - mondta Frankie. - Mint a bűz a...
- Ja, értjük, értjük - mondta Theo. - Figyeljetek. Ti vagytok az utolsó járőr idekinn. Azért jöttem, hogy személyesen vigyelek be titeket. Már nincs sok időnk.
- Az utolsó járőr? - Lydia azt hitte, hogy rosszul hall. - Mi a francról beszélsz?
Theo rámeredt - talán volt egy kis türelmetlenség, egy kis sürgetés ebben a pillantásban, de nehéz lett volna bármi biztosat is mondani.
- Azt mondom, hogy leszedjük itt ezt a hármat, aztán eltűnünk innen. Ti elkapjátok a jobb oldalit. Megértettétek?
Lydia és Christoph bólintottak. Frankie többé már nem igazán tudott bólintani, mint ahogy többé már nem tudott teljesen egyenesen állni sem. Ennek volt valami köze ahhoz, hogy hogyan gyógyult meg a nyaka, de Lydia úgy vélte, hogy jobb egy maradandó görcs a nyakban, mint a végső halál.
- Nekik jobbra, vagy nekünk jobbra? - kérdezte Frankie.
- Nektek jobbra.
- Mi lesz a másik kettővel? - akarta tudni Frankie, de Theo már nem volt ott, hanem elindult bal felé. Neki bal felé.
- Gyerünk - indult meg Lydia a harci ghoul felé, amelyik távolabb volt a másik kettőtől.
Christoph tartotta vele a lépést, de Frankie lemaradt. Lydia kiért oldalra, amikor már néhány lépésnyire megközelítették a ghoult, de Christoph továbbra is egyenes a rém felé tartott. A lénynek nem volt nyaka. A szája jő néhány hüvelykkel a masszív vállak alatt tátogott a mellkasán. A legtöbb harci ghoullal ellentétben a karjait nem nyújtották meg... de hat volt neki belőle, ami valamennyire ellensúlyozta, hogy nem ért el olyan messzire. A karokat is páncél védte. A ghoul ügyesen kivédte Christoph csapásait, egyiket a másik után, és minden támadás után úgy tűnt, hogy meg fogja ragadni Christoph fegyverforgató karját, de a Brujah-nak az utolsó pillanatban valahogy minden csapás után sikerült elkerülni a markolászó kezeket.
Lydia úgy helyezkedett el a ghoul oldalán, hogy Christoph ne legyen lővonalban, aztán közvetlen közelről megeresztett egy lövést a fejébe. Nem lövöldözött vaktában. Egyrészt nem szerette volna eltalálni Christophot, másrészt a töltényeivel is takarékoskodni akart. Hamarosan Frankie is megérkezett, és csatlakozott a céllövészethez a saját H&K 9 milliméteresével.
A lövéseik inkább csak zavarták a harci ghoult, de nem tettek benne túl nagy kárt. Egyre többször próbálta az egyik karjával eltakarni a fejét a lövések elől, és ez összezavarta a koncentrációját Christoph-fal szemben. A kardforgató egyre több vágása talált, sőt, egyszer-kétszer még vér is fröccsent egy-egy sikeres döfés nyomán.
A bestia végül megelégelte a távolról érkező zavaró lövéseket - amelyek valójában nem is jöttek olyan messziről - és hátat fordított Christophnak, hogy megrohanja Lydiát és Frankie-t. A páros nem számított erre a fordulatra, de ennek nem volt semmi jelentősége. Christoph a történtek láttán becsusszant a harci ghoul mögé, és belemélyesztette a kardját a térdei mögött található lágy húsba. Az átvágott térdínú ghoul egy meglepően éleset sikított, aztán térdre rogyott. Derékból forgolódva próbált egyszerre védekezni Christoph, mind Lydia és Frankie ellen.
Most már kétségtelenül Christophnál volt az előny. Gyorsan és fáradhatatlanul dolgozott, és kihasznált minden lehetőséget. A pengéje felkutatta a páncél réseit, és egész lemezeket szakított le a teremtmény húsáról. Lassan kezdte csökkenteni a végtagok számát is. Először a ghoul egyik karja lógott hasznavehetetlenül az oldala mellett, aztán két, majd végül egy harmadik kezet metszett le teljesen, vagy majdnem teljesen.
Végül Lydia és Frankie és közelebb jöttek. Christoph hátralépett, amíg a páros elegendő tűzerőt összpontosított a bestia arcára ahhoz, hogy megrepesszék a páncélját, és végül kiloccsantsák az agyát. A három Brujah csendesen állt a hatalmas tetem fölött.
- Oké - mondta Theo közvetlenül a hátuk mögött. - Ha végeztetek, akkor tűnjünk el innen a francba.
A másik három Brujah ránézett. Az arkón megint úgy állt ott, mintha mi sem történt volna, mintha a park, és az egész város nem is lenne tele a Sabbat harci ghouljaival. Lydia elgondolkozott egy pillanatra. Nem emlékezett rá, hogy hallotta volna egyszer is eldördülni Theo puskáját, de nagyon lefoglalta a saját harca... Aztán jobban szemügyre vette, és meglátta a vért a kezein. A vér nemcsak csöpögött a kezéről. Ez az ő vére volt, és az ököl bütykei körül néhány foltban előtűnt a csont fehérsége is. Az arkón mögött a sötétben még éppen hogy ki tudta venni azt a kétméretes halmot, ami néhány perccel ezelőtt még két harci ghoul kellett legyen.

 

1999. november 10., szerda, hajnali 4:32
Lexington Street metrómegálló
Baltimore, Maryland

Francisco Domingo de Polonia az egyházmegyéjéhez tartozó legújabb városnak az alagútjaiban állt. Az első metrószerelvények még nem indultak el, és elég valószínűnek tűnt, hogy másnap egész nap, sőt, talán még éjjel sem fogják őket útjukra bocsátani. Néhány pusztításra éhes vandál banda több helyen megrongálta és tönkretette a síneket, és a metrófelügyelőségnek elég hosszú időre lesz szüksége ahhoz, hogy helyrehozza a károkat.
Poloniát gondosan válogatott személyzet vette körül. Mindegyikük tökéletesen hűséges volt - a saját személyes ambícióihoz és kegyetlenségéhez. Azért követték Poloniát, mert erős volt. Oly sok sabbatista előkelőséggel ellentétben Isten láthatóan rámosolygott a frissen felkent kardinálisra: Moncadat, aki megkísérelte kiterjeszteni a befolyását az Atlanti-óceán másik partjára, elpusztították, Borgest, aki hosszú évek kemény küzdelme után végül győzedelmeskedett Miamiban, meggyilkolták. Így az Egyesült Államok Keleti partjának meghódítása Polonia dicsőséges tettévé vált. A saját érsekeit és püspökeit juttatja majd hatalomra, és eltávolítja a kompromisszumos jelölteket, akikhez Vykos vagy Borges ragaszkodtak. Vykos egy újabb személy, akinek üstökösszerűen felívelő pályája megtorpanni látszott. A Tzimisce csillaga kétségtelenül leáldozóban volt, bár úgy tűnt, hogy a bizarr érsek ezt észre sem veszi. Vykos kezdetben Moncada legátusa volt ebben a vállalkozásban, de láthatólag sokkal kevésbé érdekelte a hatalom gyakorlása, mint a megszerzése. Most pedig Moncada támogatása nélkül ez a teremtmény zárkózott és tartózkodó lett, és otromba módon elhanyagolta a Washington D.C. kaliberű város fölötti uralkodással járó adminisztrációs és politikai szükségszerűségeket. Megmagyarázhatatlan módon Vykos sem a hatalmi bázisát nem szilárdította meg, sem a Tremere kápolna elleni ostromba nem fektetett említésre méltó erőforrásokat, sőt, még csak püspököket sem jelölt ki, hogy felügyeljék a város ügyeit, amelyek láthatóan annyira hidegen hagyták magát az érseket. A Tzimisce elme rejtély maradt Polonia számára. Azonban ha nem is tudja felfogni Vykos indítékait, de a hiányosságait meg tudja - és meg is fogja - szüntetni azzal, hogy megszabadul az érsektől. Amint sikerül teljesen az uralma alá hajtani Baltimore-t, és bekerítik és karóval a szívükben a Nap elé vetik a Kamarilla-védőket, többé már nem lesz szüksége Vykos kémére - márpedig ez volt az egyetlen tényező, ami visszatartotta Poloniát attól, hogy lépéseket tegyen a Tzimisce ellenében.
És a város már hamarosan az övé lesz. Gyakorlatilag máris az övé volt, feltéve, hogy a folyamatosan érkező jelentések megfelelnek a valóságnak - bár nem mindig biztonságos ilyesmit feltételezni. De ha az egymás után biztosított stratégiai pontokról szóló jelentéseknek csak a fele bizonyulna valósnak, a Sabbat még akkor is egy sokkal teljesebb és mindent elsöprőbb győzelmet ünnepelhetne, mint a hadjárat kezdetén Atlanta lerohanásakor. Volt némi minimális ellenállás nyugaton, és komolyabb küzdelemre csak délen, a Baltimore-Washington Nemzetközi Repülőtértől délre került sor. Azonban a Sabbat-oszlop, ami nyugat felől benyomult a városba, gyorsan elvágta a repteret a várostól. Mit számít, ha a reptér körül még kitartott néhány Kamarilla-védő, ha a többi Vértestvér nem tudott odajutni a városból? Vykos kéme szerint a Kamarilla-söpredék megpróbálhat észak felé elmenekülni, így hát egy jelentős erő észak felől megkerülte a várost, hogy megakadályozza a tömeges menekülési kísérelteket abba az irányba. Ez nem egyszerűen a város elfoglalása lesz. Itt most végleg meg fogják tisztítani a Keleti partot, teljesen meg fogják semmisíteni a Kamarilla-ellenállást, és meg fogják szilárdítani Polonia megkérdőjelezhetetlen hatalmát.
További hírekre várva a kardinális szemügyre vette a közvetlen környezetét alkotó társaságot. Itt volt Costello, egy régi hadnagya, aki Polonia nyomában a hatalom csúcsára emelkedett. Hardin, a nomád hadi főnök, aki biztonságosan átállt Polonia táborába, amint nyilvánvalóvá vált, hogy a Sabbat-főparancsnokságon belül ki áll nyerésre a hatalomért vívott harcban. Bolon, a harci ghoulok Tzimisce parancsnoka, aki éppoly eltökélt volt, mint amennyire masszív volt a megjelenése. Bár a Tzimisce volt fizikailag a leghatalmasabb mindőjük közül, mégis ő jelentette a legkisebb veszélyt Poloniára nézve. Nagy jelentősége volt annak is, hogy kik maradtak távol. Vykos nem vett részt közvetlenül a támadásban, de Polonia biztos volt benne, hogy hamarosan megjelenik, hogy a győzelem fényében sütkérezzen. Vallejo is távozott. A Moncada pusztulásáról szóló híreket követően a légiós hazautazott Madridba, és Polonia ezt egyáltalán nem sajnálta. Ha Vykos kiszámíthatatlan volt, akkor Vallejo túl fegyelmezett, a hűsége túlságosan is megrendíthetetlen volt Moncada iránt. Polonia még a saját támogatói között sem tudott volna mihez kezdeni ezzel a tulajdonsággal. Polonia legrátermettebb hadnagya, Armando Mendes hátramaradt New Yorkban, és a kardinális nem kételkedett benne, hogy minden erejével azon fáradozik, hogy magához ragadja annak a gyönyörű városnak az irányítását. Azonban ez még azelőtt volt, hogy Poloniát kardinálissá emelték volna. Most azt tervezte, hogy megjutalmazza Armandot, és neki adja a várost - csak azért, hogy aztán teljesíthetetlen követeléseket zúdítson a nyakába a rendfenntartás terén, míg közben mind az emberi, mind a pénzügyi források terén megköti az újsütetű érsek kezét a tőle követelt kibírhatatlanul magas dézsmával.
Igen, Polonia valóban állandóan készen kellett álljon az alárendeltjei felől érkező támadásokra, mintha borotvaélen táncolt volna. Azonban a hadnagyai éppen hogy a saját fejüket dugták a hurokba, ha keresztbetettek neki.
- Bolon parancsnok! - mondta Polonia. - A legfrissebb jelentéseit!
- Igenis, Eminenciád.
A Tzimisce féltérdre ereszkedett előtte, de még így is szinte egymagasságban volt a fejük. A parancsnok testének nagy részén hatalmas csonttüskék éktelenkedtek: a vállain, a könyökén, a kézfej bütykein, a térdein, és annak a csontsisaknak a peremén, amely láthatóan nem egy ruhadarab, hanem a fejének szerves része volt.
- A repteret biztosítottuk. Megrongáltuk a radart, úgyhogy a Kamik még akkor sem mennek sehová, ha valahogy mégis bejutnának. A korábbi veszteségeink...
- Milyen súlyosak? - követelte Polonia.
- Jelentősek, de nem elfogadhatatlanul magasak.
Ez örömmel töltötte el Poloniát. A várostól délre elszenvedett viszonylag súlyosabb veszteségek voltak az egyedüli lényeges áldozat, amelyet az erői egész éjszaka hoztak.
- Jó. Folytassa!
- Azokat a veszteségeket nagyrészt Theo Bellnek köszönhetjük - jelentette ki Bolon.
Bell. Átkozott Brujah arkónok. Először Julius vágott rendet a harci ghoul osztagban Atlantában, és most Bell járja a pusztítás izzó ösvényét Baltimore-ban. Nem kellene ezeknek ásatásokat vezetni Észak-Afrikában Karthágó romjai körül? - elmélkedett Polonia. De végül is ez sem számít. A területet most már biztosították. - És megerősítették Bell pusztulását? Bolon nem felelt azonnal a kérdésre. - Nem, Eminenciád. Nem kaptam ilyen jelentést. Polonia nem lepődött meg. Hardin, egy másik Lasombra felé fordult, aki a nyugat felől benyomuló oszlopot vezette. A ma esti támadásnál a kardinális Hardin csapataihoz csatlakozott, mert így sokkal gyorsabban elérhette a város közepét, megalapozhatta az erős jelenlétet, és felállíthatta a főparancsnokságot. Kezdetben Polonia kényszerítette magát, hogy egyszerű megfigyelőként viselkedjen. Másként hogyan ítélhette volna meg Hardin képességeit? És Hardin jól szerepelt, bár az ellenállás nem volt túl heves. A Sabbat erői szakavatottan kerítették be és pusztították el a város nyugati szélét védelmező csapatokat, és határozottan törtek előre Baltimore szíve felé - ahol nem ütköztek említésre méltó ellenállásba. Polonia - aki egyre kevésbé volt elégedett az ellenfél veszteségeivel - megparancsolta Hardin csapatainak, hogy szóródjanak szét, kutassák fel és semmisítsék meg a városban található ellenálló gócokat. Azokban az első órákban nagyon tartott attól, hogy a védők kitörnek, de aztán lassan érkezni kezdtek a bátorító jelentések: a repteret elvágták a várostól. Gregorio befejezte a bekerítő hadmozdulatot észak felé. Az emberei a helyükön voltak, és megindultak dél felé. Innen nem fognak kitörni. Polonia most már csak annyit tehetett, hogy várja a híreket arról, hogy az ellenséget megtaláltak, és elpusztították. Ha szerencséje van, akkor még egy-két Kamarilla-hírességet is a kezébe kaparinthat: Bell, Pieterzoon, Vitel. Azonban az a legkevesebb, hogy a város az övé lesz.
- És mi az ön legfrissebb jelentése? - kérdezte a kardinális Hardint.
- A város déli fele jó állapotban van, elenyésző, vagy nem létező ellenállás. A Belső-öböl csendes, eltekintve a Lord Baltimore Szállótól, ami ezekben a percekben ég porig. Az embereim szétszóródnak észak felé. A Kamarilla többsége arrafelé kellett távozzon. Egyenesen Gregorio karjaiba futnak.
- Nem így van! - szólt egy új hang, egy újabb opportunista nomád harci főnök, aki a háború során küzdötte fel magát egyszerű falkavezérből a hatalom csúcsaira.
Gregorio, az újonnan érkezett, egy fehér munkaruhát viselt, amely szinte átmenet nélkül olvadt össze az albinó alabástrom bőrével. Csillogó koponyája olyan sima és csupasz volt, mint egy porcelánbabáé.
- Az embereim dél felé haladva megközelítették a város határait, de eddig még egyetlen visszavonuló védővel sem találkoztak. Nem arrafelé menekülnek.
- Lehetetlen - mondta Polonia.
Úgy tűnt, hogy Gregorio őszintén el van szomorodva. Csalódott ráncok jelentek meg a Tzimisce homlokán.
- Igen. Én meg attól tartottam, hogy Hardin levágott fejekkel tölti meg az öblöt, mielőtt én megpillantanám az első Kamii - de itt csendesnek tűnik minden.
Polonia kardinálisnak is feltűnt már ez a tény. A városon belül nem ütköztek jelentős ellenállásba. A városhatárokat biztosították. A repteret elszigetelték. Az öblöt nem árasztotta el a menekülő hajók armadája.
Határozott cselekedetek - ezt tisztelték ezek az álnok hadnagyok, ezek a keselyűként köröző férfiak, és Polonia éppen ezt fogja nyújtani nekik. Éppen ezt gyűlölte a legjobban a főparancsnokságban: a sötétben tapogatózást. Kénytelen volt az alárendeltjei által nyújtott adatokra támaszkodni. Ők voltak az ő szemei és fülei, míg ő volt a tetteiket irányító elme. Sokkal jobban szeretett rohamot vezetni, ahol mindenről a saját szemével győződhet meg. Létezésének legnagyobb részében ezt is tette - de a hatalomért meg kellett fizetni az árat. A parancsnokok minden frontról el kell érjék őt. Neki is tudnia kellett, amit ők tudtak, és a helyzetet neki kellett értelmezni a parancsnokai által szolgáltatott részletek alapján. Még akkor is, ha maguk a parancsnokok nem is fogták fel a szavaik következményeit.
- Visszavonultak a föld alá - mondta Polonia. - Elrejtőztek, és arra várnak, hogy elbízzuk magunkat, hogy akkor lendülhessenek ellentámadásba.
Ez kell legyen a magyarázat. Muszáj, hogy ez legyen az.
- Gondoskodjanak róla, hogy az embereik keressenek menedéket - utasította a parancsnokokat. - Késő van. Ma este az lesz az első dolgunk, hogy kifüstöljük őket. Akkor is megtaláljuk őket, ha ehhez fel kell égetnünk az egész várost.
És Polonia készen állt rá, hogy pontosan ezt tegye.

 

1999. november 10., szerda, hajnali 4:45
Eurofreight gép raktere
Baltimore-Washington Nemzetközi Repülőtér

Theo viszonylag jó hangulatban volt. Sőt, talán megközelítette azt az állapotot, ami nála megfelelt az érzelmi spektrum felső végének: óvatosan optimista volt. Ebben a pillanatban ügyet sem vetett arra a tényre, hogy a főnöke helyette egy Ventrue-ban bízott meg. Nem igazán érdekelte az sem, hogy Lydia dühös volt rá. Még az sem zavarta túlságosan, hogy a Sabbat viszonylag akadálytalanul bemasírozhatott Baltimore-ba. Az legalább része volt a tervnek. Jan és ő hetek óta csalogatták a Sabbatot egyre közelebb és közelebb Baltimore-hoz, kozmetikázott információkkal etették őket Vitelen keresztül a nem létező utolsó szembefordulásról, aztán gyorsan kimenekítették a Kamarilla-védőket a városból. A sabbatista parancsnokok azt hihették, hogy elvágták a repteret a várostól, és ezzel megakadályozták, hogy arrafelé meneküljenek a városból. Valójában azonban a város három Vértestvéréből kettő már a reptéren tartózkodott, sőt, egyesek már a levegőben voltak, még mielőtt a támadás megindult volna.
Theo elégedettségét egy kissé beárnyékolta a nyugati városszél mentén szolgálatot teljesítő járőrök súlyos - értsd teljes - veszteségei. Még az sem könnyített a lelkiismeretén, hogy Buffalóhoz és Hartfordhoz hasonlóan ezek a veszteségek is várhatóak voltak. És az a tudat sem segített sokat rajta, hogy ő választotta ki a Vértestvéreket erre az öngyilkos küldetésre. Nem volt hajlandó azzal veszélyeztetni a titkot, hogy önkénteseket kérjen a járőrökhöz, hogy ezzel lehetővé tegye más Vértestvérek számára, hogy döntsenek a saját sorsuk felől. Inkább szándékosan kirostálta az ocsút, amikor azokat rendelte a városnak arra a részére, akik eddig nem húztak teljes erőből, akikre nem számíthatott volna az elkövetkező éjszakákon - mert még ez az ambiciózus manőver, amivel kivonták a Kamarilla erőit Baltimore-ból, még ez is csak része volt a tervnek. Még sok minden várt rájuk, és az sem lesz semmivel sem könnyebb, mint az eddigiek.
Így hát Theo óvatos optimizmusa erősen az óvatos felé hajlott. De most csak egyetlen akadály állt előtte: gondoskodnia kellett arról, hogy a tehergép a levegőbe emelkedjen. Már begyűjtötte a déli rész utolsó védőit, Lydiát, Frankie-t és Christophot. Kihozta őket az egyre kilátástalanabb csatából a Barátság parknál, és felszállt velük Pieterzoon utolsó repülőjére, ami a kifutón várt rájuk. Már a fedélzeten voltak, és - ismét csak viszonylag - kényelmesen elhelyezkedtek a raktérben. A motorok lágyan duruzsoltak. Hónapok folyamatos küszködése és feszültsége után Theo szinte már készen állt arra, hogy lazítson, még ha csak pár óráig is.
És ekkor a pilóta odaszólt a raktérbe az interkomon keresztül:
- Nem kaptuk meg az engedélyt a toronytól. Nem szállhatunk fel.
Theo múlékony optimizmusa gyorsan átadta a helyét az első számú szabályának - bármi, ami elbaszódhat, és a legtöbb olyan dolog is, ami nem, el fog baszódni. Ujjával rábökött az interkom gombjára.
- Szálljon fel! Most!
- Uram?
- Azonnal... szálljon... fel.
- Nem kaptunk rá engedélyt.
- Hallottam, mit mondott. Ez azt jelenti, hogy senki más nem fog landolni, igaz?
- Uram, más járatok is várakoznak a légtérben... köröznek, és várják, hogy landolhassanak.
- Ha nem száll fel, akkor valószínűleg kevesebb, mint két percen belül idejönnek néhányan, akik átküldik a másvilágra ezt a gépet, és vele együtt magát és engem is. - A vonal másik végén csend honolt. - Ne akarja, hogy felmenjek oda - tette hozzá Theo.
De hogy egy sértéssel is tetézze a valószínűsíthető sérülést, a pilóta nem figyelt Theora. A raktérben a Brujah hallotta a zavarodott pilótát az interkomon keresztül:
- Mi a fene? Kik ezek a fiúk a...? Hé!
Theo sztereóban hallotta a lövéseket - egyrészt az interkomon keresztül, másrészt a repülőn kívülről. És a többiek is meghallották.
- Mi a fene? - ordította Lydia, és refelexszerűen lebukott.
- Mozdítsa meg ezt a gépet!
Theonak erővel kellett visszafognia magát, hogy ne törje el az interkomot azzal, hogy túl erősen bök rá a gombjára. Itt nem voltak ablakok, így nem láthatta, mi folyik odakinn.
- Mária, isten anyja! - sikoltotta a pilóta.
- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta Theo. Ha a Sabbat elállta a kifutópályát, akkor ő és a többiek csapdába estek. - Gyerünk!
A gép hirtelen nekilendült. Theo megtántorodott, és belekapaszkodott a falba. Tőle alig néhány lábnyira golyók ütötték át a repülőgép törzsét. Vajon autóval jött a Sabbat? Elállják a kifutópályát? A gép motorjának zaja fölött semmit sem hallott. Nem látott semmit.
A pilóta az interkomban kapkodva lélegzett, és szipogott.
- Jézus! Jézus-jézus...!
- Szent szar!
Lydia, Frankie és Christoph fedezékbe bújtak.
- Vigyen fel minket! - dörögte Theo az interkomba, amint visszanyerte az egyensúlyát. - Gyerünk!
Néhány gyomorforgató másodpercig úgy tűnt, hogy a lövések egyre hangosabbak lesznek. Theo egyfolytában azt várta, hogy mikor áll le csikorgó gumikkal a gép, vagy hogy mikor lövik szét a pilóta tejét. Ez éppen olyan biztosan a földhöz szögezi őket, mint bármi más. Theo azért imádkozott, hogy ne robbanjon fel a gép. Szinte már örült volna annak, ha a Sabbat feljön a fedélzetre. Akkor legalább tehetne valamit! Nem kellene teljesen attól függenie, hogy a pilóta képes-e levegőbe emelni őket, és hogy a gép nem esik szét alattuk. Őrülten rázkódott a kényszerű tétlenségtől.
Azonban a lövések zaja hamarosan távolodni kezdett, és hamarosan teljesen elveszett a motorok zajában. A gép gyorsulása hátranyomta Theot. Pontosan érezte, hogy a gép melyik pillanatban szakadt el a földtől.
A levegőben voltak.
- A raktér ajtaja biztosítva a felszálláshoz - jött megkésve a pilóta remegő hangja az interkomból.
Nyilvánvalóan megrendült. Csendesen motyogott maga elé, és az ellenőrzőlistában, a protokollban és a rutinban keresett megnyugvást.
A tehergép nem ütközött neki egyetlen levegőben várakozó társának sem. A pilóta alacsonyan tartotta a gépet - és ezzel valószínűleg megsértett néhány száz FAA-előírást - amíg el nem hagyták a repülőtér közvetlen körzetét. Theo nyelt egyet. A fülei folyamatosan pattogtak. Ő és a többiek megpróbáltak a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni.
Most, hogy véget értek az izgalmak, Christoph megpróbálta a lehető legjobban palástolni, hogy még a szar is megfagyott benne, amiért a levegőben van. Azonnal beszíjazta magát, amint a lövöldözés véget ért, és pár percenként akaratlanul egy újabb csomót kötött a nylon biztonsági övre. Még úgy két-három csomóra elegendő szalagja volt hátra. Theo elgondolkozott azon, hogy mit csinál majd Christoph, ha azzal is végez. Az arkón látott már ilyet: nem volt ritka jelenség azoknál a Vértestvéreknél, akik idősebbek voltak a légi közlekedésnél. És Christoph, aki inkább kardot használt a modern lőfegyverek helyett, tökéletes iskolapéldának tűnt.
Frankie egész jól volt - már ahhoz képest, hogy alig másfél héttel ezelőtt szinte letépték a fejét. Fizikailag nagyjából felépült, de visszamaradt valami idegi, vagy szerkezeti, vagy ehhez hasonló sérülés. Ez nem is túl meglepő, hisz minden emberi számítás szerint Theo és a többiek már rég a föld alatt kellene rothadjanak. Az élőholtak fiziológiáját nem mindig lehetett kiszámítani. Frankie-n azonban maradandó sebet ejtett a nyaktörés fizikai traumája, vagy talán a barátjának, Baldurnak elvesztése által okozott lelki törés. A múltban egy Brujah-hoz képest meglehetősen kiegyensúlyozott volt. Megbízható volt, és kiszámítható, ha nem is a legintelligensebb a bagázsban. Azonban itt a raktérben most beékelte magát két ládakupac közé, és gyakorlatilag katatóniás állapotba került. Nem gömbölyödött magzati pózba, vagy ilyesmi, de fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik körülötte. Theo úgy vélte, hogy akár lábon is lőhetné, és Frankie valószínűleg észre sem venné még néhány óráig. Ez a valóságtól való eltávolodás kiszámíthatatlanul jött-ment. Frankie időnként a régi önmaga volt, de máskor...
Egy újabb cetem - gondolta Theo. Most már csak ezt várhatta el Frankie-től. Egy újabb járkáló hulla. Persze mindannyian azok voltak. Talán Frankie csak egy lépéssel közelebb került ahhoz, ami végül mindannyiukra vár majd. Benne már kevesebb a személyiség, és több a járkáló hulla.
És mintha ez nem lett volna elég egy vidám társasághoz, itt volt még Lydia is. Gyilkos pillantásokat vetett Theora, miközben a gép remegett az enyhe turbulenciától. Most, hogy a levegőben voltak, a lány többé már nem a lövöldözés miatt volt ideges. Egyszerűen csak dühös volt. Nem nagy ügy. Hadd bámuljon, amennyit csak akar. Őt aztán nem zavarta. A lány vagy túljut ezen, és akkor valószínűleg jól fog boldogulni, vagy nem. Ha nem, ha hagyja, hogy olyan dolgok vonják el a figyelmét, amelyeket nem képes irányítani, amelyek egykét évszázad leforgása alatt túl gyakran megtörténnek, akkor valószínűleg előbb vagy utóbb kiloccsantják az agyát. Theonak csak arra kell ügyelnie, hogy a lány semmi olyat ne tegyen, amiért az ő agyát is kiloccsantanák. De az ilyesmiben már nagy tapasztalattal rendelkezett. Ettől a felszállástól eltekintve nem túl gyakran hagyta magát olyan helyzetekbe belerángatni, amikor az ő segge is veszélybe kerülhet csak azért, mert valaki más elbassza.
Talán pontosan ez volt az, ami zavarta ebben az egész Jannal kapcsolatos ügyben - hogy nem tudott a kémről, hogy nem tudta, hogy a terv másik része jól halad-e, vagy a saját munkája is kárba fog-e veszni a végén. Bizonyos szempontból ez sem különbözött annyira attól, amivel Lydiának kellett szembenéznie - ez olyasmi volt, amit Theo nem tudott befolyásolni, úgyhogy folytatta a saját munkáját, jól csinálta azt, amit csinált, és a dolgok végül egész jól sültek el. Mostanáig.
Theo az órájára pillantott. Még néhány óra. Éppen napkelte után kell érkezzenek. Pieterzoon gondoskodik róluk - ez pontosan olyasmi volt, amit Theo többé-kevésbé nyugodtan rá mert bízni Janra, amiben a Ventrue nagy gyakorlattal rendelkezett: a logisztika. Négy nagyjából ember formájú láda fogadása, és elhelyezése egy biztonságos menedékben. És aztán kezdődhet az igazi mulatság.
Theo behunyta a szemeit, és örült a rá váró egy-két órányi lazításnak - amikor semmin sem kell gondolkodnia - mielőtt be kellene másznia az egyik ládába.

* * * * *

Lydia elviselte, amíg csak tudta, de a motorok fülsüketítő zúgása nem csillapította az idegességét. Sőt, a folyamatos rezgések csak tovább fokozták izgatottságát. És Theo ott ült a túloldalon vele szemben, és úgy tett, mintha ő ott sem lenne. Még a szemeit is behunyta, és hátrahajtotta a fejét - mintha aludna, mintha alhatna még egyszer... éjszaka!
Mielőtt észrevette volna, Lydia már talpon is volt, és elindult az arkón felé a raktéren keresztül. Ott állt Theo előtt. Ezúttal, most az egyszer, lenézett rá. Theo tudta, hogy ott van. Lydia érezte, hogy tudja. De nem nyitotta ki a szemeit, nem tett semmit, és nem mondott semmit. Lydia ott állt és lenézett rá. A ládáiban érezte a motorokat. Néhány héttel ezelőtt Theo teljesen lenyűgözte őt - a pokolba, még most is lenyűgözte. Ma éjjel, ott a parkban, ma is látta, hogy mire képes, hogy mit meg tud tenni. De valami megváltozott. Valami megváltozott a járőrözés hetei alatt, amíg felkutatta a Sabbat-vámpírokat, és kiloccsantotta a kibaszott agyukat. Úgy tűnt, hogy nem Theo változott meg. Ő most is éppen olyan szilárd és rendíthetetlen volt, mint mindig. Soha nem kellett felemelje a hangját. Nem kellett rálőnie Jasmine-re valami lepattant lebujban. Senkitől nem kellett eltűrnie semmit. Akkor talán ő maga változott meg, döntötte el magában Lydia.
Belerúgott Theo lábába. Keményen.
Az arkón nagyon lassan kinyitotta a szemeit. A megszokott hűvös, nem-dühös-de-nem-is-boldog pillantásával nézett rá, mintha éppen csak összefutottak volna az utcán, mintha senki sem lőtt volna rájuk, mintha nem is rúgott volna bele. Úgyhogy belerúgott még egyszer.
- Mi van?
Csak ennyit mondott. A hangja mély volt, a motorok zaja szinte el is nyomta, de ez a két szó félreérthetetlen üzenetet hordozott: Próbáld ezt meg még egyszer, és azt fogod kívánni, hogy bár ne tetted volna.
Úgyhogy Lydia belerúgott harmadszor is. Belerúgott - legalábbis meglendítette a lábát. Theo elkapta a lábát, vagy legalábbis Lydia - miközben feltápászkodott a padlóról, miután nekicsapódott a raktér falának - úgy gondolta, hogy el kellett kapnia. Egyetlen másodperc múlva már ismét talpon volt - a füleinek csengése szépen egybeolvadt a motorok dübörgésével - és készen állt mindenre. Theo még mindig ugyanott ült. Nem fárasztotta magát azzal, hogy felálljon.
- Ne csináld ezt! - rivallt rá Lydia. - Ne tegyél úgy, mintha itt sem lennék, te szemét kurafi! Ne merd megint behunyni a szemedet!
Frankie egyetlen pillanatra sem zökkent ki abból, amit a saját kis világában éppen megtapasztalt. Christoph úgy nézett fel, mint valami összezavarodott Houdini, de nem mozdult. Theo is őt nézte. Nem volt dühös, nem szórakozott rajta. Ő csak... Theo volt. Mogorva, dühös a felszín alatt. Nyugodt volt, és ez mindennél jobban bőszítette Lydiát.
- Baszódj meg! - köpte felé.
Most már fel s alá járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A kezei remegtek.
Theo őt nézte a földről.
- Mire gondolsz? - kérdezte nyugodt, de nem nyugtató hangon, és csak annyi türelemmel, hogy nem állt fel, hogy bezúzza a koponyáját.
Mire gondolsz? Mintha nem tudná kibaszott jól... Ez egy egyszerű kérdés volt... egyszerűnek tűnt, de Lydia valahogy nem tudta megformálni a szavakat, hogy válaszoljon rá. A gondolatai nem nyughattak. Képtelen volt megragadni őket - erőszakosan kavarogtak, mint az örvénylő levegő, ami a gépet dobálta.
- Tudod - mondta végül. - Úgy teszel, mintha nem történt volna meg, pedig megtörtént.
Baldur. Utolérte őt a Végső Halál. Lydia szemei előtt omlott porrá, és Theo már több mint egy hete semmit sem mondott erről. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Éppen úgy, mint ahogy néhány pillanattal korábban, úgy tett, mintha Lydia ott sem lenne. Volt rá oka, és ezt Lydia is tudta. Theo el is mondta neki az okot, elmondta mindannyiuknak, de Lydia ezt nem vette be.
Ez meg sem történt - mondta azon az éjjelen Theo, mielőtt elhagyták volna a raktárépületet. Vitel eltűnt, elpárolgott. Amennyire tudjuk, kisurrant a városból. Csak menteni akarta a saját bőrét. Ebből semmi - intett a füsttel és holttestekkel teli raktárépület felé - sem történt meg.
És ez azt jelentette, hogy Baldur is eltűnt. Elpárolgott. Nyom nélkül. És Lydiának ezt nem vette be a gyomra.
- Mondd csak el - mondta Theo, és a motorzaj szinte elnyomta a hangját.
- Most az egyszer... - mondta aztán, de nem fejezte be a mondatot, és soha többé. - Mondd el.
Lydia abbahagyta a járkálást. Ez váratlanul érte. Erre nem állt készen. Abban ugyan nem volt biztos, hogy mire állt készen, de hogy erre nem, az biztos. A gondolatai még mindig kavarogtak. Még mindig dühös volt. Minden izma, a vére készen állt az összecsapásra. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjenek az ujjai.
- Tudom, hogy nem beszélhetünk Vitelről - kezdte gyenge hangon.
A szavak annyira bizonytalanok voltak. Nem ezeket akarta. Most, ahogy a lendület elérte a csúcspontját, aztán visszahanyatlott, hirtelen rádöbbent, hogy mit akar. Vért. Úgy érezte, hogy a térdei menten összerogynak alatta. Olyan sápadtnak és hidegnek érezte magát, mint eddig még soha. Eddig még soha nem érezte magát ennyire halottnak, mintha amit már intellektuálisan elfogadott, az most tudatosodna a testében is.
- Jézus.
Leereszkedett a földre, és ingatag lábait kinyújtotta maga előtt. A fekete farmeranyag mögött hideg, halott hús rejtőzött.
- Baldur mindig ott volt nekünk - mondta. - És most egyszerűen eltűnt. Mi pedig hagytuk eltűnni, mintha soha nem is létezett volna. És ez nem tetszik nekem.
Theo összefonta a karjait.
- Mi a francot akarsz tőlem? Adjak fel gyászhirdetést az egyik lapban?
Lydia ismét érezte, ahogy feltámad benne a düh, ahogy megpróbál feltámadni, de már túl fáradt volt. Mintha a teste nem is az övé lett volna. A raktér hatalmasnak tűnt, és mintha Theo nagyon, nagyon messze lett volna. A pillanatokkal korábban még dühödten kavargó gondolatai oszladozni kezdtek, felszívódtak, mint a reggeli köd a nap sugaraitól. Talán a gép falai mögött a nap már elkezdett felemelkedni a horizont fölé.
- Nézd - mondta Theo. - Én nem vagyok az anyád, és nem vagyok a fiúd sem. Nem azért vagyok itt, hogy fogjam a kezed. Ha nem kaparod össze magadban ezt a szart, akkor nemsokára se nekem, se másnak nem leszel a hasznára.
Lydia süllyedt. Különben megmondta volna neki, hogy kapja be. De Theo annyira messze volt. Talán tényleg a nap volt, de most valahogy másmilyen érzés volt. Mintha a vére húzta volna lefelé valami más okból. Úgy érezte, mintha mászna, felmászna valaminek a... szélére. Már majdnem átbukott rajta, de most ismét lefelé bucskázott a hegyoldalban.
- Baldurnak vége - hallotta Theo hangját. - Eljött az ő ideje. Egy éjszaka majd eljön a tiéd, és egyszer az enyém is. És lehet, hogy valaki könnyezni fog, de az is lehet, hogy nem, de engem ezt le se szarom. Nekem dolgom van, amíg itt vagyok.
Talán mondott még mást is, de Lydia nem volt biztos benne. Valószínűleg ennyi volt - döntötte el magában. Theo nem szokott beszédeket mondani. Mindenesetre Lydia éppen az egyik ládába mászott befelé. Kényszerítette a testét, hogy oda menjen, ahová akarja. Magára húzta a láda tetejét, és igazából meg sem érezte az ujjaiba fúródó szálkákat. A motorok mély duruzsolását hallgatta, érezte a csontjaiban a rezgéseket, a duruzsolást hallgatta...

* * * * *

- Igaza van - mondta a hang. - Igaza van.
Halvány francia akcentus. Christoph. Lydia nem nyitotta ki a szemeit. Szerette volna, de ahhoz nem eléggé, hogy erőszakkal keresztülvigye az akaratát.
- Mindannyiunknak dolga van ezen a világon, különben nem leszünk itt túl sokáig. A küzdelem a küzdelemért nem elegendő.
Lydia nem tudta felfogni, amit a hang mondott, amit Christoph mondott. A férfi felnyitotta a ládát. Érezte a hideg levegőt. Vagy ez csak a saját bőre lenne?
- Kell találnunk egy okot, Lydia.
Mi a fenéről beszél ez? Nem akarta hallani, és nem akart gondolni se rá.
- Találj okot!
Ja, ha te mondod. Tűnj innen a francba.
- Akaszd be a kapcsokat a fedélen - mondta a hang. A fedél visszakerült a helyére, és a hang halkabban szólt. - Akaszd be Őket!
Valaki vadul dörömbölni kezdett a láda fedelén, és ezzel elragadta Lydiától a nyugalmat. Végül engedelmeskedett a hangnak, és ügyetlenül motozva egyenként beakasztotta a kapcsokat. A dobolás megszűnt, és azzal együtt eltűnt a hang is. Ismét csak a gép motorjai maradtak, amelyek finoman rezegtették a koponyáját.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 3:18
Alfred Thayer House
Baltimore, Maryland

Felújítás miatt ideiglenesen zárva. Ez állt odakinn egy helyi személyiség felújított tizenkilencedik századi házának kapujára akasztott táblán. Az épületben egyetlen lámpa sem égett. Parmenides a tágas szalonban üldögélt a sötétben. Ott ült, és várakozott. Hogy mire, azt nem tudta biztosan.
- Készen állsz, én filozófusom? - zümmögte Vykos a közelben.
Bár a hanghordozása még mindig nőies jellegű volt, de a hangok most már sokkal inkább az orrából jöttek, szinte már mechanikusak voltak. Mintha végeztek volna egy furcsa, de szinte észrevehetetlen átalakítást a gégefőn. A szavaiban nyoma sem maradt a nőiességnek.
- Már közel járunk.
Parmenides csendben várakozott. Már felhagyott azzal, hogy megpróbálja előre megjósolni ennek a lénynek a cselekedeteit, vagy felfogni motyogásának értelmét. Vykos sötétségbe burkolózva ült. Fekete köntösét lehetetlen lett volna megkülönböztetni a körülöttük terpeszkedő árnyékoktól. Egyedül az arca maradt látható, mint valami gonosz világítótorony az éjszakában, és egy sima, szinte csontvázszerű kéz a nyakán, amivel mintha bármelyik pillanatban megfojthatná saját magát.
- Készen állsz, én filozófusom? - incselkedett vele.
- Készen állok.
Az Asszamita készen állt, bármi legyen is a feladat. Ez a szörnyeteg, akinek a kezére a saját mesterei juttatták őt, az elmúlt hónapokban már számtalan feladattal bízta meg. Veszélyes, és hétköznapi feladatokkal. Perverz, és alantas feladatokkal. Ő volt Ravenna, aki készen állt arra, hogy teljesítse annak a förtelemnek a kívánságait, aki uralta a szívét és az elméjét. Ő volt Parmenides, aki készen állt arra is, hogy beteljesítse a mesterei rettenetes céljait.
- Kitűnő - mondta Vykos.
A szemei rejtve maradtak a beesett szemgödrök mélyén, a szőrtelen és pengeéles szemöldök alatt.
- Nos, ha a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod.
A szavak ott lebegtek a levegőben, a Káinita és Haqim gyermeke között. Parmenides kételkedett önmagában, kételkedett benne, hogy jól hallotta a szavakat - a mesterek rettenetes céljait támogató szörnyeteget, aki a saját pusztulását sürgette.
- Nem felelsz - szólt Vykos. - A testedhez hasonlóan vajon nem ösztökéltem az elmédet is?
- A gondolat akkor is gondolat, ha nem mondjuk ki - felelte Parmenides.
- Ó, hát itt az én filozófusom - mondta Vykos, de a szavai hidegek voltak, érzelemmentes megcsúfolásai annak a játékos modornak, amit heteken keresztül használt Parmenides-szel szemben. Az a modor pedig már önmagában is a valódi vonzalom megcsúfolása volt. A gúny kigúnyolása. Éppen úgy, hogy a szörnyetegek megcsúfolták az egész Káinita fajt, akik maguk is a törékeny emberiség megcsúfolása voltak.
- Jő. Nem veszítettelek hát el. Amikor a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod.
- Én...
Parmenides nem tudta, mit kellene felelnie. Képtelen volt elég gyorsan kibogozni összekuszálódott érzéseit.
- Ti ezt csináljátok, nem igaz?
Vykos szavai ezúttal nem gúnyolódtak. Ezúttal kimértek voltak, teljesen és véglegesen ésszerűek a maguk ésszerűtlenségében.
- Most megtudjuk majd, hogy mennyi maradt még a filozófusból, nem igaz, Ravenna?
Parmenides figyelmét elvonta a kapu előtt lefékező autók zaja.
- Hamarosan - mondta Vykos. - Most már hamarosan.
Eltelt néhány újabb másodperc. Parmenides hallotta az ajtók csapódását, a csikorogva feltáruló kaput, és a lépcsőn közeledő lépések zaját. A bejárati ajtó kivágódott, és Polonia kardinális viharzott be rajta. Egyik oldalról most is Costello, a másikról pedig Hardin követte, mint ahogy az mostanában szokásává vált. Parmenides hallotta, hogy a többiek odakinn maradtak, és most szétszóródnak, hogy körbevegyék a házat.
Amikor a riválisaim rám támadnak...
- Ön elárult minket - Polonia impozáns hangja olyan erővel hasított bele a sötétségbe, mint bármelyik árnyékalattvalója.
A bejárati ajtón beszűrődő fény csak a szalonig tudott behatolni. Az összegyűlt Káinitákra sötétség borult, és Polonia kétségtelenül így is akarta volna. Parmenidest azonban megrohanták a fények. Előtte villámok cikáztak, rettenetes kitörések, amelyek nyomán a botjára kellett támaszkodjon, ha nem akart a földre rogyni. Egymásnak ellentmondó képek rohanták meg: ott volt a Vykosszal szembeszálló Polonia, az itt és a most. De ugyanakkor látta önmagát is négykézláb a földön, amint kihányja azt a fekete folyadékot, amit Vykos visszataszító emlőjéből szívott magába.
Le kell rám sújtanod.
Mi a te szenvedélyed? - kérdezte tőle Vykos. Halál. Erre született, és erre képezték ki. Pusztítás. Kit pusztítanál el? Azt mondta neki, hogy Moncadát. Félrevezette őt, elrejtette előle rettenetes célját. De az emlékek rétege alatt egy újabb emlékréteg rejtőzött. Felhő a felhők fölött, villámot keresztező villám. A hazugság előtt - ami inkább az ő, mint Vykos érdekében hangzott el - mindent leltárt előtte. Titkos találkozóját Fatimával, hogy a másik orgyilkos miféle adatokat kért tőle, és hogy miféle feladatot rótt rá, miután megszerezte az információkat.
Kit pusztítanál el?
Téged pusztítanálak el.
Ó, de hát a sors rendelte úgy, hogy ennek az éjszakának el kellett jönnie. Nem lehet másként a te fajtádnál. Amikor a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod. Nem tagadhatod meg a természeted.
- Elárultam önt, kardinális? - kérdezett vissza Vykos. - De hát a város az öné... Ha ez árulás, akkor éljen soká a Sabbat csalárdsága.
- Nem mi foglaltuk el a várost - köpte Polonia. - Átadták nekünk, átnyújtották... és ön ezt előre tudta. A kéme tudta. Tegnap éjjel csak látszatellenállásba ütköztünk. Bekerítettük a várost, és elvágtuk a reptértől. Sem észak felé, sem másfelé nem volt tömeges elvándorlás. Sem a földön, sem a vízen, ők azonban még sincsenek ott. Nem rejtőzködnek ránk várakozva. Nincsenek ott!
- Akkor a város az öné - ismételte meg Vykos, mintha egy lassú felfogású gyermekkel beszélne. - A Keleti part utolsó Kamarilla-városát egyetlen merész, vértelen húzással foglalta el. Mi egyebet kívánhatna még?
- Össze akarom roppantani őket - szűrte összeszorított fogai között Polonia.
Parmenides észrevette a feszültséget a kardinális izmaiban, bár még mindig tántorgott a megvilágosodás felvillanásaitól. Még a sötétségben is látta az övére akasztott kard körvonalait.
- Elárult bennünket - ismételte Polonia. - Most pedig velem jön, és én meg fogom tudni, hogy mi mást titkolt még el előlem.
- Ó - sóhajtott Vykos. - Ennek meg kellett történnie, most, hogy Moncada már nem áll őrt ön fölött, eh? Mondja csak, azért várt azzal, hogy ellenem forduljon, mert tőle tartott, vagy először ki akarta várni, amíg segítek megnyerni ezt a háborút?
- Mondjon, amit akar. Egységesen állunk önnel szemben, érsek.
Vykos felnevetett. A hang olyan volt, mintha összecsikorduló csontok hallatták volna.
- Megtarthatja a városait, kardinális. Engem aztán nem érdekelnek. Ami pedig azt illeti, hogy egységesen állnak velem szemben, afelől semmi kétségem sincs. Akkor tehát beszélt Bolonnal, aki még arra is képtelen, hogy előállítsa a harci ghoulokat, akiknek parancsolhat. És a jó Gregorio, a klántársam?
- Gregorio lojális, már amennyire egy szörnyeteg lojális lehet - mondta Polonia. - És Bolon ügyét is elrendeztük - mutatott be egy árnyalatnyi gunyoros meghajlást a kardinális. - És most... velem fog jönni.
A kardinális keze a kard markolatára csúszott, de aztán megtorpant. Újabb lépések zaja hallatszott. Egyetlen pár láb kopogott végig a lépcsőkön, és belépett a házba. Polonia egy ifjú segédje, egy alárendelt Lasombra lépett be a szalonba.
Parmenides már korábban is látta ezt a Vértestvért. Amikor megérezte a vezérek közötti feszültséget, a segéd habozott egy pillanatig, de aztán a rábízott feladat bizonyult erősebbnek.
- Eminenciás uram - mondta a kardinálisnak -, hírek Mendes püspöktől. Gondok vannak New Yorkban.
Polonia nem feledkezett meg ugyan Vykosról, de azért szkeptikusan a hírnökre nézett.
- Gondok - miféle gondok? Mit mondott Armando?
- A hírek nem közvetlenül a püspöktől érkeztek - pontosított kissé szégyenlősen az ifjú Lasombra. - Ő láthatóan... el van foglalva.
- Elfoglalva? Igen?
- Láthatóan... nos... megtámadták New Yorkot.
Parmenides el tudta képzelni, hogy Polonia nem szeretett meglepettnek tűnni az alárendeltjei előtt, mert nyilvánvaló döbbenete szinte azonnal dühöngésbe csapott át. Egy pillanatra elkerekedtek a szemei, de aztán azonnal résnyire szűkültek. Jóképű, sötét spanyol vonásai erőszakosan összerándultak. A kardinális javára legyen mondva, hogy nem kezdett tombolni, és a támadás lehetetlenségéről fröccsögni, ahogy azt a helyében Borges tette volna. De úgy tűnt, hogy azt sem képes elfogadni, hogy ő tévedett volna, hogy mindez az ő hibája lenne. Ehelyett inkább odafordult Vykoshoz.
- Ön és az átkozott kéme szervezték ezt meg! - rikoltotta Polonia, és a kardja kiröppent a hüvelyéből.
A csapás Vykos feje felé süvített - ám az utolsó pillanatban kivédték. A finom toledói penge ereje össze kellett volna roppantsa a sétapálcát, és át is metszette volna, ha Parmenides hárításának nem lett volna tökéletes az időzítése és a szöge.
Ugyanazzal a mozdulattal, amivel Polonia csapását hárította a tüskés pálcával, Parmenides már ki is vágott egy másik pengével. Két gyors vágás Costello szemeire, és a Lasombra arcát markolászva hátratántorodott. Ujjai közül patakokban bugyogott a vér.
Polonia gyorsan összeszedte magát, és ismét lecsapott... arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még Vykos állt. Azonban a kardja csak a levegőt találta el. Vykos ügyesen úgy helyezkedett, hogy az orgyilkos-ghoul közötte, és a támadói között helyezkedjen el.
Amikor a riválisaim rám támadnak, akkor neked le kell rám sújtanod.
Parmenides az érsek és kardinális között állt, és Vykos szavai villámként cikáztak át az elméjén. Kétségtelenül most jött el a pillanat - hogy engedelmeskedjen az úrnő parancsainak, hogy beteljesítse az alamuti mesterek óhaját. Most jött el a pillanat, hogy megforduljon, és lesújtson a Tzimisce szörnyetegre, aki meggyalázta a testét és a lelkét.
De az orgyilkos nem tudott lecsapni... nem tudott kezet emelni kínzójára... a szerelmére, aki azzá tette őt, ami most volt. Most megtudjuk majd, hogy mennyi maradt még a filozófusból, nem igaz, Ravenna? És ez a tehetetlen pillanat megválaszolta a kérdést. Nem maradt elég a filozófusból, nem maradt elég az orgyilkosból, az Asszamitából. Ő Ravenna volt. Akit azért teremtettek, hogy az úrnőjét szolgálja. Átment az egyik próbán, de elbukott a másikon. Létezésének értelmét kitúrta a helyéből ez a szörnyeteg! És mindez egyetlen emberi szívdobbanásnyi idő alatt történt.
Polonia kardja felemelkedett, és ismét lesújtott. Ravenna ezúttal nem a sétapálcával, hanem a saját karjával hárított. Az acél belevágott a húsba, és belemélyedt a csontba is alatta - de nem jött ki belőle. Égő fájdalom robbant Ravenna karjába, és ő elmosolyodott. Mosolygott, mert ebben a pillanatban a fekete köntös rebbenésének, és egy utolsó alabástrom vigyornak a kíséretében Vykos eltűnt. Ravenna tudta, hogy szabad lesz, hogy teljesítette a feladatát - a feladatát Vykos felé.
A ghoul karjába szoruló penge egy pillanatra megzavarta Polonia időzítését, és ebben a pillanatban Ravenna átdöfte a sétapálca tüskéjét a jobb kezén. A tüske elrepesztette a csontot, és elmetszette az inakat és az idegeket. Polonia visszarántotta a kezét. Csak alig sikerült megtartania a kardját, amikor a penge kifordult Ravenna karjából.
Ahogy a kardinális hátralépett, Hardin, kezében a szablyájával nekirontott a ghoulnak. A Lasombra követ is előhúzott egy fegyvert, egy pisztolyt, amellyel minden eredmény nélkül lövöldözött a fejük fölé. Ravenna a jó kezébe vette a gyilokpengét, és úgy fogadta Hardin rohamát. Az átformázott orgyilkos végighúzta a pengét hasznavehetetlen karján, és így bevonta az Asszamita vér mérgével, aztán félresöpörte Hardin esetlen döfését, és belenyomta a fegyvert a gyomrába. Hardin szinte azonnal megmerevedett, ahogy a toxin működésbe lépett. Kétségbeesetten karmolta a gyomrában égő sebet, de a tűz terjedt, és hamarosan mintha az egész teste lángokban állt volna.
Hardin teste még el sem érte a padlót, és Ravenna már el is hajította a pengéjét a hírnök felé. A fegyver átvágta a nyelőcsövét, és beékelődött a csigolyái közé. Még mindig volt némi méreg a pengén - Ravenna gyanította, hogy elegendő lesz.
A kinti őrség hamarosan be fog rontani a terembe. De volt még idő. Azonban ahogy egy másik rejtett penge után nyúlt, az árnyékok összezártak körülötte, és lelassították a mozdulatait. Megpróbált félreugrani, de a sötétség szinte megszilárdult körülötte, és mozdulatlanságra kárhoztatta - ezzel túl könnyű célpontot szolgáltatva Poloniának, még akkor is, ha a bal kezével volt kénytelen forgatni a kardját.
Az acél belemart Ravenna vállába. Ha pár hüvelykkel kintebb találja el, a vágás lemetszette volna a jobb karját. A következő csapás szétzúzta a jobb térdét, és Ravenna lassan a földre rogyott - a sötétség fékezte a zuhanását.
A feldühödött Polonia ott állt fölötte, és Ravenna, Vykos ghoulja mosolygott, ahogy egymás után zuhogtak rá a csapások, amelyek lassan feldarabolták a testét.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 3:51
Keleti 129. utca, Harlem
New York városa, New York

A vérpettyezte csupasz téglafal sistergett. És sistergett a földön heverő férfi mellkasán éktelenkedő masszív, szaggatott szélű lyuk mellett a ruha és a hús is. Néhány sercegő láng vetített kísérteties fényeket a sebből felszálló füstpamacsokra, de a folyosó ettől eltekintve sötét volt. Itt nem volt áram. A néhány illegális lakásfoglalótól eltekintve a bérház üres volt. Voltak itt hajléktalanok, szerencsétlenek, drogfüggők, illegális bevándorlók, elmebetegek, és még ki tudja, miféle emberek. A közöttük meglapuló ragadozók számára nem voltak többek, mint két lábon járó étel.
Theo becsúsztatott egy újabb robbanógolyót a puska tárjába. Ismét tele. Így is kell lennie - most egész éjjel szüksége is volt rá. Máris több lőszert használt el, mint Vitel ellen az egész csata alatt. És az éjszakának még nem volt vége. Még nem.
Átlépte a testet. A foszfortöltet közvetlen közelről valószínűleg elég lett volna ahhoz, hogy végezzen ezzel a sabbatista senkiházival, de a biztonság kedvéért a tetem koponyáját is bezúzták. A hatalmas bemélyedésnek gyanúsan olyan volt az alakja, mint Theo Franchi SPAS puskájának a tusa. Olyanok voltak ezek a Sabbat-talpnyalók, mint a csótányok. Önmagukban nem jelentettek komoly veszélyt - legalábbis Theora nézve nem - de betegséget hurcoltak magukban. És a betegség szétterjedt mindenütt, ahol megvetették a lábukat. A társadalom rogyadozni kezdett. A legtöbbet a szegények és a gyengék szenvedtek. Egymáson élősködtek azok, akik hátrányban voltak a többiekkel szemben. Persze ez máshol is megtörtént, de amikor a Sabbat-patkányok megfertőztek egy környéket, akkor mindig sokkal rosszabb lett. Le se szarták a halandókat. Persze Theo tudta, hogy a Kamarilla legtöbb tagja osztozott velük ebben a nézetben, de a Maskarádé által biztosított rend legalább esélyt adott a halandóknak arra, hogy felemelkedjenek, hogy a saját társadalmuk előítéletei ellen harcolhassanak ahelyett, hogy áldozatul esnének az árnyékban rejtőzködő ragadózóknak. Az arkón talán nem értett egyet mindennel, ami ma éjjel történt, de a haladás az mégis csak haladás.
Theo megtorpant, visszanézett a holttestre, és leköpte. Aztán kinyitotta a pince ajtaját, és elindult lefelé a sötétbe.

* * * * *

Majdnem huszonnégy órával korábban az Eurofreight tehergép landolt a JFK Nemzetközi Repülőtéren. A fedélzeten Theo már bemászott az egyik ládába, és megadta magát a nap erejének, de most eléggé közel jött a felszínhez ahhoz, hogy tudja, most rakodják le. Annyira nem volt öntudatánál, hogy aggódjon - és nagyon is aggódott volna, ha képes lett volna rá.
Az utazásnak ezt a részét Pieterzoon szervezte meg. Ez, ami azt illeti, önmagában még elviselhető lett volna, csakhogy Jan kénytelen volt a Giovanni klán képviselőivel üzletelni. Egyáltalán nem volt példátlan eset, hogy becsempésztek egy-egy Kamarilla-tagot New Yorkba, különösen akkor nem, ha ehhez a JFK-t vették igénybe. Az ilyesmi elég gyakori volt ahhoz, hogy arra sarkallja a Sabbat-vezetést - különösen Francisco de Poloniát, aki a jelentések szerint megkaparintotta a Keleti Part kardinálisának címét - hogy időről időre kósza falkákat küldjön a reptérre. Azonban a reptér bürokráciájában csak úgy nyüzsögtek a Kamarilla ügynökei, és ilyen-olyan szimpatizánsai, úgyhogy a csempészés folytatódott.
Azonban az elmúlt huszonnégy órában gyakorlatilag a Baltimore-ből elmenekült összes kamarillás Vértestvért - beleértve a legtöbb Keleti parti menekültet is a JFK-n és a La Guardian keresztül csempészték be a városba. Nagyjából féltucat rejtélyes légiszállítmányozási vállalat indított járatokat New Yorkba, amelyek közül többet hamis papírokkal különböző városokból irányítottak át. De a járatok közül kivétel nélkül mindegyik megállt Baltimore-ban. A vállalatok mindegyike három holding valamelyikének a tulajdonában volt, amelyek viszont egy olyan cégnek a leányvállalatai voltak, amelyeket vissza lehetett volna követni Jan Pieterzoonig. Már ha valaki hajlandó erre rááldozni a szükséges pénzt és időt. Természetesen a szálak nem magához Pieterzoonhoz vezettek, hanem egy kirakat igazgatótanácshoz, amellyel neki látszólag semmiféle kapcsolata sem volt. De ha bárki ennyire mélyre ásott volna, akkor már biztosan magára vonja Mr. Pieterzoon figyelmét, és a nyomozást ilyen vagy olyan módon, de biztosan lezárják.
Egy ilyen példátlan méretű vállalkozás esetében volt még egy frakció, amely különféle maffia és financiális csatornákon keresztül majdnem olyan sok bürokrata húsosbödönhöz fért hozzá, mint a Ventrue-k, és ezért nem lehetett figyelmen kívül hagyni; a Giovanni klán. Pieterzoonnak effektíve nem volt szüksége a nekromanták segítségére, inkább csak a hallgatólagos beleegyezésükre - és a hallgatásukra. A kezdeti sikertelen tárgyalások után alkalmazott olaszországi valutakrízist eredményező keménykedés - amolyan Ventrue módra - meggyőzött bizonyos fontos Giovannikat arról, hogy ezúttal talán nem lenne annyira rossz nekik, ha egy kicsit másfelé néznének. Így vághattak bele a légi szállításba, és így esett, hogy Theo egy ládában fekve a JFK egyik hangárjában töltötte a nappalt.
A Brujah arkónt még ahhoz is túlságosan elnyomta a nap, hogy egyáltalán aggódni kezdjen, és ettől a ténytől csak még kiszolgáltatottabb lett.
Előre tudta, hogy ez lesz a helyzet, úgyhogy már előre kiaggódta magát. Az egyáltalán nem zavarta, hogy a Sabbat-támadást követően a legutolsók között hagyta el Baltimore-t, annak ellenére, hogy az bizony igencsak veszélyes volt. Az része volt a tervnek - ez volt az ő része a tervből. Persze morogva azt is hajlandó lenne elismerni, hogy ez is része a tervnek, de ennél a résznél meg kellett bíznia másokban, egy Ventrue-ban és - Isten segítse - valami arctalan Giovanniban, aki valószínűleg senkihez nem lenne lojális, aki nem az unokatestvére, már ha a rokonához egyáltalán lojális lenne. Mit érdekel egy zsíros vámparazitát az Államokban, ha az olasz gazdaságot lehúzzák a vécén? Na és persze azt sem állíthatjuk, hogy bármi hűséget szülne, ami az olaszoktól származik - Tengely, Szövetségesek, Sabbat, Kamarilla, és még ami csak tetszik.
A baltimore-i kivonuláshoz vezető hetekben Theo a terv más részeire összpontosított, azokra a részekre, amelyeknek köze volt az itt és mosthoz. Mindig ott volt az esély, hogy soha el sem jutnak eddig. De eljutottak, és most itt volt New Yorkban. És amikor aznap este kimászott a ládából, valaki már várta őt.
- Kérem, kövessen, uram! - mondta Hans van Pel.
Theo Pieterzoon ghouljára pillantott, aztán a ládákra, amelyekben Lydia, Frankie és Christoph pihentek. Van Pel követte a pillantását.
- Őket majd valaki más szállítja el.
Theo és van Pel beszálltak a két jelzés nélküli kisteherautó közül az egyiknek a hátuljába, a teherautó pedig harminc percen belül eljuttatta őket az Aqueduct Versenypályára. A levegőben eltéveszthetetlenül ott lebegett a lovak szaga: izzadtság, gabona, trágya. A szagok visszaröpítették Theot az időben - oda, amire nem akart emlékezni, a halandó éveihez a Mississippi mellé, az évekhez, amikor az embereket úgy adták-vették és tenyésztették, mint a lovakat, vagy a vágómarhákat. Theo annak a világnak a szülötte volt, de fellázadt ellene, az életét kockáztatta, hogy megbuktassa, és végül túl is élte. A sofőr válla fölött Theo most a teherautó ablaka előtt elsuhanó, és néhány takarítótól eltekintve kihaltnak tűnő versenypályát figyelte, így éjjel ez a hely hátborzongatóan csendes volt. És üres, eltekintve a lovak megszokott szagától, és ettől a másik szagtól, amit Theo csak most vett észre: az állott cigarettacsikkek, a sör, és az emberi izzadtság szagától. Az illatok összekeveredtek, és a végeredményre Theo csak úgy tudott gondolni, mint a kétségbeesés szagára.
Ezek a földhözragadt, alantas szagok visszahúzódtak, amikor van Pel egy irodához vezette Theot. A helység kétségtelenül a New York Versenyszövetség tartalék irodája kellett legyen. Ez a modern nagymenők területe volt, akik a lóhússal kereskedtek.
- Áh, hát megérkezett Bell Arkón is - mondta melegen Jan Piterzoon, és felállt a zsúfolt konferenciaasztal mellé állított székéből.
Van Pel elfoglalta megszokott helyét Jan háta mögött, de Theo megtorpant az ajtóban. Jannal ketten eddig a pontig sikeresen végrehajtották a tervet, de az asztal mellett helyet foglaló Vértestvérekre pillantva Theo komolyan elgondolkozott azon, hogy vajon nem veszett máris kárba minden erőfeszítésük. Lucinde itt volt, de ez - ezúttal - már nem volt meglepetés. A Ventrue ítélethozó Jan társaságában távozott Baltimore-ból. Segített meggyőzni a Giovannikat arról, hogy közre kell működniük, és konzultált Jannal a kémmel kapcsolatban. És most itt ült az üzleti öltönyében és a kesztyűiben, és megtévesztően ifjúnak tűnt.
Ugyancsak nem okozott meglepetést, hogy itt látja Michaelát, New York hercegét. Jan már egy ideje kapcsolatban állt vele. Végül is ez az ő városa volt - legalábbis névlegesen - és ők mindent erre a városra tettek fel. Michaela nagyon büszke volt arra, hogy megtartotta a várost a Kamarillának. Már régóta verte a mellét, amiért - legalábbis általában - távol tartotta a Sabbatot Manhattantől. Theo számára ez azt jelentette, hogy a nő megóvta a kékvérű pénzügyi negyedet - mintha a Sabbat be akart volna masírozni egyenesen az üléstermekbe - és hagyott a pokolba minden mást, a város nagyobbik részét, a valódi részét. A Theo véleménye szerint korlátozott siker mellett ráadásul sikerült komolyan felbosszantania jó pár feljebbvalóját a Kamarillában azzal, hogy figyelemre méltó mennyiségű öltönykét Ölelt magához - a jelentések szerint nyolcat, vagy kilencet. Mi történik akkor, tette fel a kérdést az Ítélethozó, ha Michaela szerencsétlen véget ér, és ennyi egyformán nagy hatalmú gyermek marad itt utána, akik kétségtelenül azonos részt akarnak majd maguknak az örökségből? Testvérháború, az következik. Véres polgárháború a városban, vagy, ami ugyanolyan rossz, balkanizáció. A Manhattan nevű erődítmény mindenesetre a múlté lenne, és a Sabbat annyival is közelebb kerülne ahhoz, hogy beférkőzzön, vagy végképp elfoglalja a várost.
Az elmúlt években azonban a probléma magától is enyhülni kezdett. Michaela gyermekei közül többen is szerencsétlenül jártak: egyeseket sabbatista falkák támadtak meg a városban, akik mintha pontosan tudták volna, hogy hol találják őket, míg mások egyszerűen eltűntek. Egyesek a Kamarillában úgy vélték, hogy a Sabbat határozott erőfeszítéseket tesz arra, hogy aláássa Michaela hatalmát, és ezzel előkészítse Manhattan lerohanását, de Theo másra gyanakodott. Ő nem szokott rágalmazni, vagy alaptalanul vádaskodni, de kétségtelen, hogy a saját szektájukban is voltak olyanok, akik igencsak boldogok lennének, ha Michaela eltűnne végre az útból. Márpedig ha elegendő Vértestvér osztozik elég magas körökben az ilyesfajta érzésekben, akkor általában hamarosan ezeknek a véleményeknek megfelelően cselekedni is fog valaki.
Michaela fészekaljából már csak hárman maradtak, és most mindannyian ott ültek az asztal körül. Öltönyös-nyakkendős üzletember típusok. Theo véleménye szerint a státuszuk nem indokolt volna ilyen kiemelt eljárást. Persze ez az ő házuk tája volt, de mi a faszért kellett mindnek itt lenni? Végül is Lladislas sem volt itt, és Goldwin - pedig ő legalább a címe szerint herceg volt, mielőtt dobták Baltimore-t - meg Gainesmil sem. A pokolba, a teremben nem volt egyetlen Toreador sem. Éppen ez a fajta virtuskodás - és a más klánokkal szemben alkalmazott bánásmód - miatt került bajba Michaela.
A zsúfolt asztal mellett még két Vértestvér foglalt helyet.
Egyikük zordan jóképű volt, és olyan ruhákat viselt, amelyek Theo szerint sikkesek voltak, de a felső tízezer alkalminak nevezte volna. Ez a Vértestvér úgy nézett ki, mintha egy katalógus borítójáról lépett volna elő - és könnyen meglehet, hogy valóban így is történt. Theo már találkozott Frederico diPaudával korábban is, és tudta, hogy az erős áll, és a bozontos szemöldök mögött valami olyan ocsmányság rejtőzik, ami csakis Nosferatu lehet. Frederico tisztességes volt, már amennyire Vértestvér létére lehetett.
Az asztal mellett helyet foglaló másik férfi is öltönyt viselt, de ő nem tartozott Michaela kitömött zakós társaságához.
- Bell Arkón - mondta élénken Jaroslav Pascek. - Önre vártunk.
Szar lehet neked - gondolta Theo, de megtartotta magának a véleményét. Általában nem volt túl bölcs dolog felingerelni egy ítélethozót. És mellesleg akár tetszett Theonak, akár nem, itt valami nagy dolog zajlott, valami, ami elég nagy ahhoz, hogy két ítélethozót is a városba hozzon.
Vetett egy pillantást Janra, de a Ventrue nem nézett a szemébe. Mégis volt valami Jan viselkedésében - viselkedésének tökéletes, előre begyakorolt szokványosságában - ami miatt Theo úgy vélte, hogy ennek az egésznek legalább egy része eddig Jan előtt is rejtve maradt. Affene! - gondolta magában Theo, és nem mutatta ki, hogy megsértődött volna a kamarillás nagyágyúk titokzatoskodása, és kibaszokveled-politikája miatt. Rosszabb is lehetne - emlékeztette magát.
Pascek türelmetlenül nézte Theot. Az ítélethozó mogyoróbarna szemében mintha belső tűztől izzottak volna a zöld pöttyök.
- Ön és Mr. Pieterzoon elfogadható tervvel álltak elő - mondta Theonak. - Mi beiktattunk néhány változást.
És Theo ekkor már tudta, hogy ez tényleg rosszabb. És valahol mélyen azt is érezte, hogy ez soha nem lesz másként.

* * * * *

A harlemi bérház pincéjében már várták Theot. Odafönn néhány perccel korábban már elsütötte a puskáját, ezért nem sok esély maradt a lopakodásra, úgyhogy már Theo is számított rájuk. Ilyenkor nagyon büszke volt arra, hogy jobban meg tudja jósolni, mit tesznek majd az ellenségei, mint a szövetségesei. Ahogy lefelé tartott a lépcsőn, még azelőtt megérezte a bokáján tapogatózó csápot, hogy az el tudta volna buktatni. Lebukott, hogy ne verje be a fejét a mennyezetbe, aztán átugrotta a csápot és az utolsó néhány lépcsőfokot.
Amint a lába ismét leért a földre azonnal megpördült, és elsütötte a SPAS-t. A felrobbanó foszforos lövedék torkolattüze úgy világította meg a szobát, mint egy éjféli villám. A másodperc egy tört részéig Theo tisztán látta őket. Ketten alig néhány lábnyira voltak tőle. Egyiküknél egy baseballütő volt, a másik éppen egy pisztolyt szegezett rá. A harmadik sem volt messze - talán az volt a Lasombra. A sarokban lapult egy negyedik - egy óriási szemű, torz szörnyeteg. Egy Nosferatu, nem valamiféle Tzimisce teremtmény.
A felvillanás után ismét teljes sötétség borult a pincére. Theo a baseballütős sabbatista felé lépett, és beállt a várható ütés ívén belülre. A támadó azt hitte, hogy egy két lábbal távolabbi célpontot támad, és az ütő markolata és a sabbatista keze Theo vállán csattant.
A pisztoly éppen ebben a pillanatban sült el. Theo eleget mozgott ahhoz, hogy a golyó csak súrolja, és a lövedék így nem volt képes áthatolni a megerősített dzsekijén. Az arkón ismét elsütötte a puskáját - és a sarokra célzott. A Nosferatunál volt a legnagyobb esély arra, hogy el fog menekülni, és Theo nem úgy tervezte, hogy innen bárki is elinalhat. A torz teremtményt megvilágította a foszforos tűzijáték, amely nekipenderítette a falnak a sikító, visítozó lényt.
Újabb lövés a pisztolyból - és ezúttal pontosan Theo háta közepébe. A sabbatista a puska valóságos torkolattüzéből már jobban meg tudta becsülni, hogy pontosan hol is lehet az ellenség. A dzseki segített ugyan, de a golyó áthatolt rajta, és pokolian csípett.
Theo tapasztalat szülte könnyedséggel kattintotta át a sötétben a SPAS-t egyes lövésről rövid sorozatra, és aztán tüzelt. A Lasombra gyakorlatilag szétporladt a tüzes permetben, és a lövés kémiai tűzben fürösztötte az egész falat mögötte. A szerencse úgy hozta, hogy a lövés szögében benne volt a pisztollyal hadonászó sabbatista is, aki most ordítva rogyott össze.
A sercegő foszfor és a lángoló ruhafoszlányok egyenetlen derengésbe vonták a pincét, ami gyors ütemben kezdett megtelni az égő hús füstjével és dögletes bűzével. Theo a Nosferatut kereste - és a padlón találta meg, amint a lépcsők felé vonszolta magát. A sebeket nem volt képes meggyógyítani, úgyhogy nem mozgott elég gyorsan, és túlságosan megrendült ahhoz, hogy összpontosítson, és eltűnjön szem elől.
Az ütőt lengető sabbatista - egy verőlegény, aki szinte akkora volt, mint Theo - inkább vakmerő, vagy talán őrjöngő volt, mint okos, és botjával hadonászva rohamra indult. Theo az alkarjával védte az ütést, és a fa elrepedt. A henger elsüvített az arkón válla fölött, aki a SPAS tusával belevágott a támadó arcába. Az orra és az arccsontja azonnal engedett, és a Sabbat véres arccal rogyott a padlóra. Vissza egyes lövésre, aztán egy újabb fehéren izzó lövés, és vége.
Eltekintve a feltakarítástól. A sabbatista, aki belelőtt Theoba, még mindig mozgott. A Brujah kicserélte hagyományos töltényekre a tárban található maradék robbanógolyókat, aztán szétlőtte a sabbatista fejét.
Végül odasétált a Nosferatuhoz - a Nosferatu antitribuhoz - aki már egészen az ötödik fokig felvonszolta magát a lépcsőn.
- Én utánuk kémkedtem - könyörgött fájdalomtól összeszorított elsárgult fogai között.
Nem hinném - gondolta Theo. A hűséges Nosferatuk tudták, hogy mi folyik itt. Frederico alig szólt néhány szót a megbeszélésen, de ezt teljesen nyilvánvalóvá tette. Ha ez itt egy kamarillás Nosfi lenne, akkor nem lenne itt. Ma éjjel nem. Theonak semmi haszna nem volt az antitribukból. A Lasombrák és a Tzimiscek önmagukban is elég rosszak voltak, de ha nem lennének a disszidensek, akkor a Sabbatnak nem lenne meg a létszáma ahhoz, hogy megerősödjön. Könnyen meglehet, hogy a földön heverő kurafiak között is van - volt - antitribu. Nagyon nagy volt a csábítás azok számára, akiknek elegük volt abból, hogy parancsoknak engedelmeskedjenek, hogy megmondják nekik, mit tegyenek, és hogy ide-oda tologatják őket. De csak az uraikat cserélték le újakra.
Theo néha elgondolkozott azon, hogy mi történt volna vele, ha Don Cerro nem talál rá, és ha nem részesül az Ölelésben. Halandóként elnyerte a szabadságot. Végül valószínűleg lelőtték volna, miközben más rabszolgáknak segít a szökésben. Vagy elfogták, és felakasztották volna. De mindenképpen szabad emberként halt volna meg. De ehelyett egyezséget kötött az ördöggel. Megkapta a hatalmat, amivel megbosszulhatta magát, a népét, és bár a Kamarillában nem volt igazán rabszolgája a feletteseinek, de az is pokoli biztos, hogy szabad sem volt. Hogyan is lehetne ezt a tényt ennél érthetőbben megvilágítani ma éjjel?
- Kérem... - esdekelt a Nosferatu.
Theo felhúzta a puska kakasát és kivégezte. Aztán felment a lépcsőn, hogy megkeresse a többieket.

* * * * *

Korábban, az Aqueduct versenypályánál a konferenciaasztal mellett senki nem szaporította a szót. Theo még csak le se ült. A jelenlévő Ventrue-k nem beszéltek sokat. Talán ettől volt olyan szokatlan, annyira szürreális az eligazítás. Jan, sőt még Lucinde is figyelmesen hallgattak. Pascek beszélt a legtöbbet, és ahogy a Brujah ítélethozót hallgatta, Theo egyre inkább meggyőződött arról, hogy a ma esti történések legnagyobb része Jant is váratlanul érte.
- Ön és Mr. Pieterzoon elfogadható tervvel álltak elő. Mi beiktattunk néhány változást - kezdte a mondandóját Jaroslav.
- Voltak bizonyos előkészületek, amelyek egy sokkal agresszívebb fellépést tesznek lehetővé számunkra. Az Önök által összehangolt rohamcsapatokat egy kissé átszerveztük. Az egyiknek diPauda arkón lesz a vezetője, egy másikat természetesen Michaela herceg irányít majd, a következőt én magam, és természetesen megtartjuk azokat, amelyeket Önök választottak ki: Lladislast, és a többi, és a többi.
Bár szláv akcentussal beszélt, Pascek szavai mégis ropogósak és tömörek voltak. Utasításokat osztogatott, nem tanácsokra várt.
- A mai nap akciói kivételesen sikeresek voltak - mondta - és bízom benne, hogy a ma éjjel is ehhez hasonlóan alakul.
- A mai nap akciói... - ismételte Theo.
- Igen. A ghouljaink igazán hatékonyak voltak - felelte gyorsan Pascek. - A végrehajtó szervek, és a városi szolgáltatók is jó szolgálatot tettek nekünk. Az ismert Sabbat-ghoulokat letartóztatták, vagy kivégezték. Széles körben elpusztították a Sabbat-menedékeket. A helyi médiában működő kapcsolataink szépen a középpontba állítják a veszélyelhárítók hősiességét. Még napokig nem lesz senkinek sem lesz lehetősége a tűzvészek, ipari balesetek, gázrobbanások, épületbontások, satöbbi, satöbbi közötti lehetséges összefüggések után kutakodni, és talán erre nem is kerül sor - a jó öreg „támogassuk a fiainkat a harctéren” mentalitás. Milyen előzékeny dolog ez Önöktől, amerikaiaktól.
Senki sem nevetett, és az sem biztos, hogy Pascek utolsó megjegyzése afféle torz humor lett volna. Az ítélethozó nem a kedélyességéről volt híres. A következő pillanatban gépfegyverropogás-szerűen belekezdett a rohamosztagok felsorolásába.
- Michaela herceg, Ön és a csapata négy osztagot vezet majd, és megtisztítják Bronxot. Itt van a címlista. Az áthúzott nevekről már nappal gondoskodtunk. Bell Arkón, Ön ismerős Harlemben. Három osztag. A listája...
Theo nem lepődött meg azon, hogy az egybegyűltek - még Lucinde és Michaela is - alávetik magukat Pascek irányításának, bár Michaela különösen mogorvának tűnt, és ezért Theo gyanakodni kezdett, hogy ő is éppen annyira tájékozatlan volt a tervnek erről a részéről, mint ő maga, vagy éppen Jan. Pascek határozott utasításokkal látta el őket. Most elemében volt - felkutatni és elpusztítani a gonoszt, ezúttal a Sabbatot. Amikor azt mondta, hogy a hozzáállásuk „sokkal agresszívebb” lesz, akkor hihetetlen mértékben alábecsülte a valós tényeket. A baltimore-i tömeges elvándorlást felhasználva nagyjából ugyanannyi Vértestvér állt rendelkezésére, mint Jannak és Theonak, de megdöbbentő volt, hogy mekkora különbséget jelent néhány harcedzett öreg.
És még egy arkón, és két ítélethozó, az Isten szerelmére - gondolta Theo. Ez még mindig fájt neki. Valójában egyre jobban és jobban bosszantotta, minél többet beszélt Jaroslav. Magukra hagyták őket Jannal, hogy hozzanak össze, amit csak tudnak, hogy egyedül boldoguljanak, amikor rendelkezésre álltak ezek a források is - és nem csak hogy hozzáférhetőek voltak a források, de fel is használták őket egy az övékkel párhuzamosan futó terv kivitelezésére. Ok ketten nehéz döntéseket hoztak meg - feláldozták Hartfordot és Buffalót, azzal a kettős céllal, hogy összpontosítsák az erőiket, és kifüstöljék a kémet. Aztán azzal, hogy lassan visszavonták a védőket Baltimore-ba, rávették a Sabbatot, hogy mindent bevessen egy végső kegyelemdöféshez. Rávették, hogy akkor támadjon, amikor a Kamarilla máshol csap le rá. Éppen ott, ahonnan a legtöbb ostromlót átcsoportosították Baltimore-hoz - New Yorkban. Jan és Theo szükségszerűen sokkal kisebb léptékben tervezhetett: megerősítik Manhattant, benyomulnak Bronxba, és talán még egy hídfőállást is kiépíthetnek Brooklynban. Megbeszélték a tervet Michaelával, egyeztettek a herceggel, aki nagyon is elégedett volt azzal, hogy ekkora erő érkezik a birtokára, bár a lehetséges riválisok megjelenése már nem töltötte el akkora lelkesedéssel. Aztán mozgásba lendítették a tervet - feltartották a Sabbatot, magukra húzták őket, leszámoltak a kémmel, kiürítették Baltimore-t, megérkeztek New Yorkba, és hirtelen rádöbbentek...
Hogy mások vették át az irányítást. Hogy az ő erőfeszítéseik csak figyelemelterelésként szolgáltak egy tervnek, ami végig ott volt a színfalak mögött.
Mert Pascek szavaiból kitűnt, hogy az előkészületek már hónapok, talán évek óta folynak.
Theo átnézte a listáját, és azonnal látta, hogy a ghoul támadásokat olyan sebészi pontossággal tervezték meg, a hírszerzési anyag annyira teljes volt, hogy ezt a támadást nem sietve készítették elő. Ahogy ő látta, a Sabbat erőinek egynegyede, egyharmada már kész volt - főleg az aljanép, és a ghoulok, mert Theo több képet és nevet nem is ismert fel. Ezt a számot ma éjjel valószínűleg feltornásszák a fele fölé. A Sabbat meg közben Baltimore-ban mulatozik, és talán most kezd nekik leesni, hogy mi is történt valójában.
Az egész ügynek annyira Lucinde-szaga volt. Annyira láthatatlan volt minden az utolsó pillanatig. Theo nem lett volna meglepve, ha Michaela is benne lett volna, ha a herceg az orruknál fogva vezette volna őket, miközben végig tudta, hogy mi következik. De nem, ő kárörvendő típusú volt. Most pedig túlságosan is dühös volt. Kihagyták az egészből, és ez nem jó jel egy herceg számára, aki ki akar állni egy ítélethozó ellenében.
Két ítélethozó ellenében, a pokolba is - gondolta Theo.
- Mr. Pieterzoon - mondta éppen Pascek - a Tremerek támogatásával Ön fogja összehangolni a rohamosztagok tevékenységét. Sturbridge régens hamarosan megérkezik.
Jan bólintott. Theonak úgy tűnt, ő sem fog ugrándozni örömében. De a Brujah arkónhoz hasonlóan Pieterzoon is sokkal jobban el tudta rejteni bosszankodását, mint Michaela.
Amíg szétkúrjuk a Sabbat seggét - mondogatta egyfolytában magában Theo. Addig megéri az egész. Pascek - az ítélethozó, a fanatikus, és a seggfej - talán odadobta őt a farkasoknak, de ha ez összejön, akkor nem számít semmi más. Most is, mint arkónként oly sokszor, a cél szentesítette az eszközt. Ennek így kell lennie.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:10
Eldridge Street, déli East Side
New York városa, New York

- Még életemben nem láttam ilyen átkozott valamit - mondta Reggie.
Eustace bólintott, és tartotta a lépést a barátjával.
- Szerintem a fekete lány, meg az a fehér lány... - kutatott a megfelelő kifejezés után Eustace - tudod... együtt voltak - kezdte a fejét rázogatni. - Így lesznek azok a keverék fajok.
- Két nőtől?
Eustace felismerte, hogy a másiknak ebben igaza van.
- Hát, tudod, hogy értem.
Egy ideig csendben sétáltak - vagy legalábbis nem beszélgettek. Itt nem volt valódi csend. Még ebben a hajnali órában is jó sokan nyüzsögtek odakinn - későn tántorogtak haza, vagy korán indultak munkába.
- A város, ami sohasem alszik - mondta csak úgy magának Reggie.
- Hogy?
- A város, ami sohasem alszik - így nevezik New Yorkot.
- Ó. Inkább úgy kéne hívniuk, hogy a város, ahol senki sem beszél angolul. Esküszöm, azon kívül, amikor mi beszéltünk, nem hallottam tíz angol szónál többet egész éjjel. Még mindig Amerikában vagyunk, nem?
- Aha.
- Mind a három sabbatista csávó, akit elkaptunk, motyogott valamit nekünk. Értettél bármit is belőle?
- Nem én.
- De hát azt hiszem, nem is azért küldtek minket, hogy beugorjunk hozzájuk egy teára.
- Hát nem.
Három munkát végeztek már el, és most már csak meg kellett keresniük a menedéket, és meghúzódni ott nappalra.
- Ez már az a háztömb? - kérdezte Reggie.
Eustace menet közben előbányászott egy papírfecnit a zsebéből. Megnézte a címet, aztán ellenőrizte az utcanevet.
- Még nem.
Az egyik háztömb szinte ugyanolyan volt, mint a másik. Téglából épített bérházak egymást követő sora, boltok és kávézók a földszinten, tűzlépcsők z betűje az oldalukban. Csak az akcentusok változtak.
- Ez egy zsidó srác, akivel együtt kéne aludnunk? - kérdezte Eustace. - Én nem beszélek zsidóul. Remélem, ez a gyerek beszél angolul.
- Jiddisül.
- He?
- Jiddisül beszélnek.
- Nem mondod.
- Dehogynem.
- Hát, akkor is remélem...
Reggie és Eustace nagyjából ugyanabban a pillanatban vették észre az idegent. Nem volt kis teljesítmény feltűnőnek lenni azok után, amit ezen az éjjelen láttak, de ez itt nem egy tipikus csavargó volt. Éppen olyan lerobbant ruházatot viselt, mint a legtöbbjük, de az a vastag, sárgás váladék, ami a szeméből az arcára, és onnan a mellkasára csöpögött és ott megszilárdult, na az kiemelte a többiek közül.
Eustace megállt, megragadta Reggie karját, és odamutatott.
- Jé-zus. Nézd azt a nyálkát. Szerintem hívjuk csigabigának... - kuncogott.
Reggie nem volt benne olyan biztos, hogy ezen röhögniük kellene. Minél jobban megnézte magának, annál inkább biztos volt benne, hogy valami komolyan nem volt rendben a csavargó szemével. A bal szemével.
- Nem illik oda.
- Micsoda? - kérdezte Eustace.
- Keresünk, igaz? - kérdezte a csavargó. Úgy tűnt, hogy hozzájuk beszél. - Keresitek a...? - és elindult feléjük.
Eustace beleszagolt a levegőbe.
- Jézus, érzed ezt? Biztos elhagytuk Kis Itáliát, és betévedtünk a Kis Lepratelepre.
- Keresitek a...? Nem fogjátok meg...
A csavargó még mindig feléjük tartott.
Reggie tett egy lépést hátrafelé. Rossz érzései voltak, és ilyet még a Sabbat embertelen teremtményei láttán sem érzett, akikkel az elmúlt hónapban találkozott.
- Nézd, haver, ha még közelebb jössz, akkor valaki itt meg fog sérülni.
A csavargó megtorpant, elmosolyodott, és egyetértően bólintott. A járda pedig megnyílt Eustace és Reggie alatt. Hirtelen egyszerűen nem volt ott, és ők zuhantak. Keményen nekicsapódtak a meredek falú verem aljának, de nem volt idejük rá, hogy emiatt aggódjanak, ugyanis a verem falai elolvadtak, és folyékony kő özönlött be, hogy megtöltse a lyukat.
Kínkeserves másodperceken keresztül Reggie mást sem látott, csak a rá meredő szemet, az izzó szemet...

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:17
Eldridge Street, déli East Side
New York városa, New York

A lány minden erejével küzdött ellene, de Heshának valahogy sikerük fogást találni a karján, és sikerült visszatartani őt attól, hogy a végzetébe rohanjon. Ramona rávillantott egy tiszta állati dühtől izzó pillantást. A férfi attól tartott, hogy a Bestia teljesen átvette fölötte az uralmat - amúgy is olyan közel volt a felszínhez, még a legjobb napokon is. Ramona rávillantotta az agyarait, és felmordult - egy vadállatias hang mélyen a torkából.
- Ramona! - sziszegett rá a lányra, elég erőteljesen ahhoz, hogy magára vonja a figyelmét, de ahhoz nem elég hangosan, hogy Leopold felfedezze őket.
Hesha nyelve elő-elővillant a szájából. A számtalan önfegyelemmel megzabolázott év ellenére a lány majdnem tombolása szinte ragályos volt.
Ramona felemelte a kezét, hogy lesújtson rá, és a holdfény megcsillant a karmain. Hesha nem rezzent össze, és nem fordult el a lánytól. Elkapta Ramona vad pillantását, és fogva tartotta: nem engedte, hogy félrenézzen.
- Ramona! - suttogta éles hangon. - Ha nem állsz meg, cserbenhagyod az öregeket. A vérük rajtad fog száradni.
A lány ettől összerándult. Visszahúzta a kezét, de nem csapott le. Hesha még mindig tartotta a pillantását: erősen akarta, hogy visszatérjen a lány józansága. És lassan meglátta, hogy a vörös düh elvonul a szemeiből. Most a lány csúfondáros pillantása már nem Heshán pihent, hanem a saját felemelt kezén, amelybe már visszahúzódtak a karmok. Ramona leeresztette a kezét.
Hesha elengedte a karját.
- Ő volt az - mondta.
- A picsába, hát persze, hogy ő volt az - mordult fel Ramona. A szavaiból szinte csöpögött a keserűség. Látták Leopoldot, végignéztek, ahogy gyilkol - megint - és nem csináltak semmit.
- Türelmesnek kell lenned - mondta Hesha. - Különben te is úgy végzed...
- Tudom, tudom - simította hátra a haját a lány, aztán kinyújtóztatta a combjain az ujjait, ahogy egy macska nyújtóztatja ki a karmait. - De éppen most hagytuk elmenni...
- De újra meg tudjuk találni. Bármi is takarta el eddig előlem, most már nincs ott. Az az ékkő, amit mutattam neked - meg tudom találni.
Ramona gúnyosan elvigyorodott.
- Aha, igen, szóval az ma éjszaka előtt nem működött valami kiválóan. Mi lesz, ha megint pislákolni kezd?
Igaza volt. Ez egy igen idegesítő szokása volt.
- Meg fogom találni - biztosította Hesha. Bármennyire idegesítő legyen is a lány, csak akkor vette hasznát, ha magánál volt. Tudnia kellett, hogy mit lát. - Most is olyan volt, mint azelőtt? - kérdezte.
- A Szem igen - bólintott a lány. - Feltartotta a kezében... és a véres ideg lelógott róla, és belefúródott a földbe.
Hesha feszülten figyelte Ramonát. Ő nem ezt látta. Egyáltalán nem ezt látta. De volt oka arra, hogy higgyen neki. Valójában éppen Ramona, és amit a lány látott, adott okot a reményre.
- Gyerünk - sürgette Hesha, és megragadta a karját, majd ezúttal gyengédebben vezetni kezdte a lányt. - Újra rá fogunk bukkanni. Megkapod az esélyt.
Ramona nem állt ellen, de nem is nyugtatták meg a szavai. Forrt a vére. És a vérnek vérrel kell felelni.

 

1999. november 11., csütörtök, hajnali 4:49
Nyugati 132. utca, Harlem
New York városa, New York

Christoph befejezte a vér letisztogatását a kardjáról. A fegyver már a hátára volt szíjazva, és elrejtette a felöltője alá. Frankie - türelmesen? - várakozott. Nem is olyan régen előjött nála valamiféle vállrángatózás, de az nem tűnt a türelmetlenség jelének. Időnként egyszerűen csak felbukkant, és most egy olyan időszaka volt. Lydia arcán egy vérfolt sötétlett. Theo megnyalta a hüvelykujját, és letörölte.
- Mi a picsa? - húzódott el tőle Lydia.
- Nem vagy éppen az Avon-hölgyike - mondta Theo. - Gyerünk - szólt aztán mindenkinek a parancs.
Még volt idejük, hogy felvegyék a nyomot, de nem pazarolhatták az időt.
- Nem kellene visszamenni azokra a helyekre, ahová lecsaptunk? - kérdezte Lydia. - Csak hogy biztosak legyünk, hogy senki nem mászott oda vissza, miután elmentünk.
- - Nem - felelte Theo.
Megtehetnék, amit Lydia javasolt. Nem volt rossz ötlet. Nem okozna túl nagy gondot a városnak ezen a részén találni egy helyet, ahol eltölthetnek a nappalt, de már így is zsúfolt egy éjszaka állt mögöttük, és Theonak még volt egy kis személyes elintéznivalója. Nem volt gyakori, hogy személyes ügyei lettek volna. Általában csak ügyek voltak, és kész. Theo nem sok mindent tekintett személyesnek. De ha mégis, mint például ma éjjel, akkor nem fog késlekedni vele csak azért, mert Lydia egy kicsit vérszomjas lett.
A lány rámeredt, de nem szólt semmit, nem zúdított rá semmi olyan szarságot, mint amit a gépen is elkezdett. Lehetséges volna, hogy csak elfáradt? Egy Sabbat-csicskások felkutatásával és a kibaszott agyuk kiloccsantásával töltött hosszú éjszaka művelhet ilyet az emberrel. Isten tudja, de Lydia jóval többet járőrözött és harcolt Baltimore-ban, mint ami igazság szerint a jussa lett volna, de a mai éjszakán egymás után kutatták fel, és tépték darabokra a sabbatista seggfejeket. Persze az is lehet, hogy nem volt fáradt. Talán csak megzabolázta a tüzet a gyomrában -, ahogy a gépen is megzabolázta. Theo keményen rámeredt, és addig tartotta a pillantását, amíg a lány el nem fordította a fejét. Általában jó gyerek volt ez. Jobb, mint sok másik. Theo kezdett támaszkodni rá az elmúlt hetekben. Nagy kár lenne, ha megadná magát a tűznek, ha a Bestia kivájná magát belőle.
De Theo veszített már el másokat is azok közül, akikre támaszkodott. Valakire támaszkodni luxus volt, és nem szükségszerűség. A valóság az, hogy mindig elveszítünk valakit. Máskor is túltette magát rajta, és ha arra kerül a sor, akkor most is túl fogja tenni magát rajta.

 

1999. november 11., csütörtök, reggel 6:03
Aqueduct versenypálya, Queens
New York városa, New York

Theo végigtrappolt a csupasz folyosón, amely soha nem látott mást, csak fluoreszcens fényt. A vasalt szartaposó bakancsát viselte. Ha valaki elég közelről megvizsgálta volna, akkor a spiccen és a sarkoknál száraz vért látott volna. Olyan vért, ami nem is olyan régen száradt oda. Hosszú volt ez az éjszaka, hosszabb, mint a legtöbb, és már nagyon késő volt. Már nem sokáig lesz ébren - már nem sokáig lesz képes ébren maradni. Lydia és a többiek már feladták a harcot. A legtöbb rohamosztagot nem a versenypályánál szállásolták el, hanem szétszórták őket a város különböző biztonságos részein. De úgy tűnik, hogy Pascek azt akarta, hogy Theo itt legyen a közelben. És ez pillanatnyilag nagyon is megfelelt az arkónnak.
Odaért egy gyakorlatilag szilárd fémajtóhoz, megállt előtte, és bekopogott.
- Nyitva - mondta Jaroslav Pascek az ajtó másik oldalán.
Theo kinyitotta az ajtót, és belépett. Bár nem igazán kedvelte őt, mégis jó benyomást tett rá, hogy a főnöke a pozícióját kihasználva nem szerzett magának egy extravagáns hajlékot. Itt nem volt semmi cicoma - a pokolba, még a legtöbb alapvető kényelmi felszerelés is hiányzott. Az aprócska szoba téglafalait piszkosfehérre festették. A cementpadló csupasz volt. Az összehajtható fémkeretes ágy makulátlanul be volt ágyazva: egyetlen ránc sem volt a lepedőn, a takarón, vagy a párnán. Az ágy lábánál pontosan középen egy becsukott fémbőrönd pihent. Az asztalon egy buzogány hevert. Nem valami csiricsáré darab, hanem egy nagyon is valódi, kurvára-kiloccsantom-az-agyadat buzogány. A bütykös acélfej tiszta volt, szinte már fényes, de Theo tudta, hogy ma éjjel a bakancsaihoz és a puskájához hasonlóan jó sokat használták. Pascek maga a székben ült, és egy derékban megkötött köntöst viselt. A mellkasa csupasz volt, és nem tűnt elégedetlennek, amiért itt látta Theot. A szobában nem volt másik szék, Theo pedig nem ült le a ráncmentes ágyra. A szoba valóban túl apró volt ahhoz, hogy a küszöbnél is beljebb akarjon menni. A szélben ülő ítélethozó fölé tornyosult, de még ha Jaroslav fel is állt volna, Theo még akkor is szinte ugyanannyival fölébe magasodott volna. Az arkón karba fonta a kezeit.
- Theo - mondta kurtán az ítélethozó. - Sikeres volt az éjszaka?
Theo bólintott.
- Jó. A Tremerek holnap segítenek felkutatni a túlélőket, de a meglepetés ereje már nem lesz a miénk. Mellesleg már rábukkantunk Armando Mendes nyomára. Ő Polonia helyettese.
Pascek egy ideig Theot figyelte, és az arckifejezésén halvány kíváncsiság jelent meg. Elmondta, amit el akart mondani, és nem emlékezett rá, hogy bármit is kért volna az arkónjától.
- Mit akar?
Ez itt a kibaszott nagy kérdés - gondolta Theo, és hirtelen számtalan dolog futott át a fejében, amit elmondhatna, de amit mégsem mond majd el. Nem volt bölcs dolog túlfeszíteni a húrt egy ítélethozónál, különösen Pascek-nél nem. Őt egyáltalán nem illett bosszantani. Már kezdetben is rossz volt, és egyre rosszabb és rosszabb lett. Theo tudta, hogy már az sem volt jó ötlet tőle, hogy idejött. De érezte a tüzet. A tüzet és az éhséget, a páros átkot, amely rajta ült. Minden Vértestvér érezte az éhséget, de csak a Brujah-k ismerték igazán a tüzet, a nyughatatlan haragot. Ma éjjel vérrel csillapította az éhséget, és az egész estés vérontás lecsillapította a tüzet is, de amint Pascekre gondolt, a tűz azonnal visszatért. Most is visszatért, és egyre nőtt.
- Tudni akarom, hogy miért nem tudtam arról, ami itt folyik - mondta végül.
Pascek arckifejezése semmit sem változott, de a pillantása azonnal megkeményedett és felizzott, mintha ültőhelyében le tudná vele bontani a falat, és be tudná zúzni vele Theo masszív mellkasát.
- Itt nincs semleges sarok - mondta Pascek csendesen. - Ez kihívás akar lenni?
Nincs semleges sarok. Vagy velünk, vagy ellenünk. Ez a Kamarilla, megszoksz, vagy megszöksz. Theo ezt már mind hallotta korábban is.
- Elvégeztem a munkámat, nem? - mondta.
De tudta, hogy az ítélethozó mindenféle provokáció nélkül is gyakorta látott összeesküvést ott is, ahol mások nem. És Theo most provokálta Pasceket. Arra számított, hogy a tettei önmagukért beszélnek majd. De az indítékokra mindig lehet gyanakodni.
Pascek még egy pillanatig figyelte Theot, aztán elmosolyodott. A mosolyában nyoma sem volt a melegségnek. Ez olyasvalakinek a mosolya volt, aki meggyújtja alattad a máglyát, aztán tökéletes nyugalommal felszólít, hogy gyónj meg. Az ítélethozó hirtelen témát váltott.
- Mit tud mondani nekem erről a Goldwin hercegről Baltimore-ból?
Theo megvonta a vállát.
- Nem ér szart se.
Pascek most már valóban felnevetett.
- Értem. És Gainesmil. Képes lenne irányítani egy várost?
- Valószínűleg.
- És Lladislas?
- Ő már csinált ilyet. Ismeri a dörgést.
Pascek ezen elgondolkodott, aztán felsóhajtott.
- Hát, soha nem ültethetnénk egy közülünk valót egy Ventrue helyére - mondta.
Theot nem nyűgözte le az, amire Pascek ezzel a sok általánossággal célozgatott. Vajon az ítélethozó azzal akarta meggyőzni az arkónt, hogy még mindig élvezi a bizalmát, hogy Michaela szabad prédává váló pozíciójára célozgat? Mintha erre Theo nem jött volna rá már magától is. Vagy pedig Pascek csak jelentőségteljesen emlékeztetni akarja az alárendeltjét arra, hogy micsoda befolyás, micsoda hatalom van egy ítélethozó kezében? Ez sem volt újdonság Theonak, de nem is csillapította a benne tomboló tüzet.
- Nem felelt a kérdésemre - mondta Theo.
Pascek arckifejezése most már megkeményedett. Lassan felemelkedett a székéből. A megszokott fizikai normák nem voltak feltétlenül érvényesek a Vértestvérek esetében. Vegyük csak például Lucinde látszólagos fiatalságát. Pascek alig volt öt láb magas, de a tartása egy bosszúálló istené volt. Egy pillanatra felötlött Theoban, hogy talán ezúttal túl messzire ment. Nagyon kiegyenlített küzdelem lenne, ha valaha is odáig fajulna a dolog közte és az Ítélethozó között.
- Ezt a támadást már meglehetősen hosszú idő óta tervezgetjük - mondta hidegen Pascek. - Jómagam, Lucinde, Lady Anne, Ulfila prelátus... csak egy alkalomra vártunk...
- És a Sabbat most kiváló alkalmat szolgáltatott - mondta Theo.
Alkalmat arra, hogy elfoglaljátok a várost, vagy hogy kibasszatok Michaelával? Gyanította, hogy a város elfoglalása csak a hab a tortán.
- Pontosan - felelte Pascek, és nem részletezte, hogy pontosan milyen természetű alkalomról volt is szó.
- Ahogy arra is nyílt alkalom, hogy próbára tegyen - morogta Theo.
Pascek ismét felsóhajtott, majd vetett egy gyors pillantást az órájára.
- A próbán kitűnőre vizsgázott, és én tudtam, hogy így lesz. Így Lucinde is első kézből láthatta, hogy mennyire megbízhatóak az arkónjaim.
Lószar - gondolta Theo. Egy kibaszott paranoia szarzsák vagy, és imádtad volna, ha rajtakapsz valamin.
Pascek is látta, hogy nem győzte meg Theot, de az ítélethozó türelme is a végét járta.
- Ha tart attól, hogy próbára teszik a lojalitását, akkor annak oka kell legyen.
- Nem „tartok” szartól se.
- Nagyon ékesszóló, Arkón. Ami pedig azt illeti, hogy semmiről sem tudott, annak számtalan magyarázata van - intézte el egy kézlegyintéssel a panaszt Pascek. - A frontvonalban tartózkodott. A frontvonalban vajon hány katona tudja, hogy mit tervez a tábornok? És ami még ennél is fontosabb - lépett közelebb Theohoz az Ítélethozó. A feje éppen az arkón mellkasánál volt, de ennek ellenére összehúzta a szemét, és fenyegetően Theora meredt. - Én így akartam.
A két Brujah alig néhány lábnyira állt egymástól. Theo éppen hogy nem ment elég messzire ahhoz, hogy hűtlen legyen, Pascek pedig éppen hogy nem ment elég messzire ahhoz, hogy elzavarja az arkónt.
Akkor azt hiszem megkaptad, amit akartál - gondolta Theo. A tűz még mindig ott volt a gyomrában, de már nem lángolt, csak vörösnarancs színben izzott. A hősége vetekedett egy kohóéval, de nem tombolt ellenőrzés nélkül. Theo engedhette volna, hogy elszabaduljon. Könnyedén. De ahogy ott állt Pascekkel szemben, Theonak eszébe jutott Lydia a repülőgépen. Hogy mennyire dühös volt a lány, és hogy elveszítette az önuralmát. Csakhogy ezúttal ő volt Lydia, aki azért nyavalyog, mert a főnöke a legjobb döntést hozta. Akkor talán neki volt igaza, most pedig Theonak van igaza. De az is lehet, hogy akkor Theonak volt igaza, és most Pasceknek van igaza.
Vagy csak szét kell rúgjam mindenkinek a kibaszott seggét - gondolta Theo.
Jaroslav Pascek nem igazán tudta, hogy mihez kezdjen azzal a félmosollyal, ami megjelent az arkónja arcán, mielőtt Theo hátat fordított volna neki, és kiment volna a szobájából. Az arkón végigcaplatott a folyosón a szartaposó bakancsaiban. Semmi értelme nem lenne még ma éjjel kifényesíteni őket. Holnap éjjel amúgy is összekoszolódnának megint.

 

1999. november 11., csütörtök, este 8:37
Brooklyn alatt
New York városa, New York

A többiek tisztes távolságból követték a bokáig érő bűzös folyadékban és az ürülékben. Nem szóltak a vezetőjükhöz. A hallgatása ragályos volt, fenyegető. Még egymáshoz sem mertek szólni. Mintha maguk a csatornák is elcsendesedtek volna a vezér közeledtére. Nyoma sem volt a víz elmaradhatatlan csöpögésének. A visítozó patkányok elcsendesedtek, és úgy figyelték a holtak hátborzongató felvonulását.
A felszínen - a világban, ahogy a vezér nevezte, amikor nagy ritkán megszólalt - a háború ismét kezdetét vette. Kapják csak meg a háborújukat. Eleget tesznek már azzal is, hogy segítik őket. Az antitribuk szabad prédák voltak, és egyúttal kapóra is jöttek, mint alibi. Azonban odalenn - ahogy ezeket az alagutakat, barlangokat és bemélyedéseket nevezte, amelyek az ő és a társai területét képezték - sokkal nemesebb vad rejtőzött.
A vezér megállt, figyelte a csendet, és a lábát lassan lóbálta, hogy a víz felszínén keltett hullámok eltakarják a visszatükröződő arcot. Rád találunk - gondolta. Igen, rád fogunk találni.
A felszínen, több száz lábbal a fejük fölött, és alig néhány mérföldnyi távolságban Theo Bell a Sabbatot üldözte Harlem utcáin. A Brujah arkón nem tudhatott erről a csapatról, a városban tartózkodó harmadik ítélethozóról, és a szívében tomboló tűzről.

 

 

Tartalom:
I. Füst és tükör
II. Csali és beetetés
III. Itt a piros, hol a piros