Vampire: The Masquerade

Kathleen Ryan
RAVNOS
[A Klán regénysorozat 8.]

(Tartalom)

 

Apámnak, születésnapjára

 

ELSŐ RÉSZ
Mester

 

1999. július 28., szerda, este 7:54
Egy szűk helyen Ismeretlen helyszín

Khalil Ravana forró, kényelmetlen, zajos sötétségre ébredt. A nappali tompultság lassan elhalványult, és ő fokozatosan tudatára ébredt a minden irányból rá nehezedő nyomásnak - a szorosan az oldalához préselt kezeinek - a meghajlított, fagyott és érzéketlen lábainak - a mellkasa felé hajlított nyakának - a teste súlyát hordozó lábujjainak és kifacsart kezeinek - a csupasz bőrt súroló ismeretlen durva felületnek - a kemény, szívós dudornak, ami kényelmetlenül nyomódott az arcába.
Kívülről csattanások és puffanások hangja, tompa beszélgetés moraja és egy lágy recsegő hang szűrődött be a parányi börtönbe. Khalil kinyújtózott, és megpróbálta a lehető legjobban kitölteni a rendelkezésére álló teret. Az arcának nyomódó dudor kényelmetlenül felcsúszott az álla mentén, és ő felismerte benne a saját bal térdét. Aztán a Ravnos ismét összehúzta magát, és megpróbált életet lehelni a kezeibe. Nem volt megkötözve... tudta mozgatni a kezeit... egy kicsit...
A lágy recsegés hirtelen abbamaradt. Khalil érezte, hogy a börtöne megállt, és csak ekkor döbbent rá, hogy eddig mozgásban volt. Körülbelül egy másodpercig elmélkedhetett ezen, mielőtt a teste, és az azt körülvevő héj felbillent, és egy hosszú, csúszó zuhanásba kezdett. Mintha egy örökkévalóságon át csúszott volna, és gyomrának összeszáradt emléke tiltakozni kezdett.
A becsapódás megpördítette. Most már ahelyett, hogy a végtagjaival lefelé lógott volna, most a feje tetején állt. Nyikorgó és sikoltó rázkódás érkezett az egyik sarkon keresztül a fülébe - lassan kezdett az az érzése lenni, hogy egy hosszúkás ládában van. Khalil lerázta magáról a zökkenést és a zajt. Az elhelyezkedés változásával a kezei egy kicsit még jobban felszabadultak, és ő mohón kezdett tapogatózni körbe-körbe a világa peremén. A „falakat” kerek, sörtés, lágy kidudorodások borították. Az egyiket meghúzta, és a csúcsa leszakadt. Hab... Hagyta leesni az apró kis morzsát, és tovább kutatott. A testétől a lehető legmesszebb egy szivacsos dudorok nélküli területen felfedezett egy apró fogantyút, egy fém kallantyút és egy gombot. Ez utóbbit meg is nyomta, és jutalmul lágy fény öntötte el a bezárt teret. A megkönnyebbülés hullámokban öntötte el.
Egy bőrönd, vagy egy fegyverláda belsejében volt, és meglehetős kényelemben csomagolták be a szürke tojásszállító rekeszekkel kipárnázott ládába. Egy rövid pillanatra azt kívánta, hogy bárki végezte is a munkát, bárcsak lett volna neki kéznél egy valódi utazóláda, vagy egy koporsó, amikor elcsomagolta, de ha figyelembe vesszük, hogy az új szövetségese milyen sietősen hagyta el Calcuttát, akkor ez bizony első osztályú utazásnak számított. Khalil megvizsgálta a kallantyút - valóban belülről nyílt. Okosak voltak Hesha Ruhadze emberei. Országról országra csempészni a hullákat - láthatóan semmilyen gondot nem okozott nekik. A Setita pontosan akkor ment aludni, amikor Khalil - akkor tehát már Hesha egyszerű követői is elég rátermettek voltak ahhoz, hogy képesek legyenek a csempészárut körülutaztatni a világon, és az utolsó pillanatban rögtönözzenek szállítóalkalmatosságot egy nem várt utazónak. Calcuttából Delhibe, Delhiből Londonba, Londonból Chicagóba... hozzáadta a várakozási időket, és úgy döntött, hogy közép Amerikában éppen esteledik. Kis híja volt, hogy nem nevetett fel hangosan. A megmagyarázhatatlan rázkódás, a hosszú zuhanás, a sikoltó fém, a kívülről beszűrődő nehéz zajok - valószínűleg már az O'Hare poggyászkiadójánál kell lennie, és a többi csomaggal együtt zötykölődik ide-oda. Valami rázuhant felülről, és az ő ládája az oldalán állapodott meg. Most már mindkét alsó sarok sikoltott, de Khalil szinte otthonosan fészkelte el magát a habgubójában.
Már nem kell sokat várnia, és az öreg kígyó emberei közül valaki felszedi, biztonságban átviszi a vámon, és aztán csatlakozhat Hesha „partnerhez” valami luxuskivitelű lakosztályban, ahol rengeteg vér is vár rá. Hideg vér, gondolta Khalil sóvárogva, de legalább ingyen van...
Vér...
Khalil éhes volt. Ezt szinte már mondani sem kellett. Becsületes cigányfiúcskaként Indiában szinte éhen halt. Amikor a családja meghalt, éhesen és szegényen lopásra adta a fejét. Később aztán, miután a shilmulo - a vámpír - magához vette őt, úgy egy-két hónapig rendszeresen és kiadósan étkezhetett, hogy kikerekedjen a beesett arca, és megerősödjenek a megviselt izmok. Az igazi éhezést csak akkor ismerte meg, amikor eljött az átváltozás, amikor a shilmulo elragadta őt. Megtanulta az összes trükköt: hogyan térjen ki előle, hogyan csapja be, hogyan etesse meg, hogyan vadásszon neki, hogyan töltse el ígéretekkel, amikor nem jutott vérhez, és hogyan töltse el pukkadásig, amikor végül hozzájutott. Azonban az utóbbi négy éjszaka éhsége kétségbeejtően különböző volt.
Családi vért akart. Az elméjében most is érezte az ízét. Felbukkantak az emlékek az „apjáról”, és az első korty ízéről a halhatatlanság édes borából. A lány, akibe húsz évvel később szerelmes volt - egy öreg, akinek erős vére begyógyította a sebeket, amelyeket Khalil az ő védelmében szerzett - egy élő Roma, akinek a családjában shilmulo vér csordogált. Megküzdött velük, legyőzte és elpusztította őket. Az összes Ravnos, akit valaha is ismert... a benne lévő démon úgy vágyott rájuk, mint ahogy eddig még egyetlen élet után sem. Már három éjszakája érezte ezt... a földrengés óta... Calcutta elnéptelenedése óta... ezt a mindent elborító késztetést, hogy rohanjon, és falja fel a saját fajtáját. Minden éjjel a legendás ős, Ravana haláláról álmodott, amint hatalmas testét feketére perzseli a nap. Az ős árnyéka ott magasodott a gyermekei fölött, és ellenállhatatlan hangján azt parancsolta nekik (Khalil megremegett), hogy pusztítsák el minden munkáját, és töröljék el a fajtájukat a föld színéről. A halott Rakshasa Király fényesen ragyogott leszármazottai szemében. Khalil fel fog kelni, megkeresi a többieket - hatalmas kísérettel érkezik majd a pokolba - majd...
A fegyverládában összegömbölyödött apró teremtmény összerezzent és kipislogta a képet a szeméből. Az éhség visszavonult, és a helyére becsordogált a félelem.
Calcuttában rajta kívül nem volt más Ravnos (azaz egy mégiscsak volt, emlékeztette magát gyorsan), de honnan tudhatná, hogy Chicagóban mi a helyzet? Vajon az alapító parancsát ennyire messzire is meghallották? Vajon az egyik tagja a fajtájának máris a városba érkezett friss Ravnos vér nyomába eredt volna?
Khalil Heshát átkozta.
- Siess már, a pokolba is - mormolta a bajusza alatt.
Hesha nem jön, mondta a hang a fejében. A láda hirtelen kétszer olyan zsúfoltnak tűnt, mint korábban. Khalil leküzdötte az érzést, és visszahőkölt a behatoló elme elől. Azt remélte, hogy maga mögött hagyta ezt a dolgot.
- Takarodj a kibaszott fejemből, te szar - mondta hangosan.
A jelenlét egy árnyalatnyit visszavonult, és a fiatal Ravnos melle csak úgy dagadt a büszkeségtől. Most az egyszer O csináltatott meg Vele valamit - talán végül is az ötezer mérföld mégis elegendő távolság lesz. Aztán megérezte a dolog elméjének önelégült utóízét. Az öreg öntelt volt és elégedett és itt is éppen annyira ő irányította az eseményeket, mint odahaza Indiában. Erre mintha még rá is bólintott volna. Khalil mogorván ejtette vissza a fejét. A nyakán megfeszültek az inak.
- Már Calcuttában is elég erős voltam ahhoz, hogy szembeszálltak veled - köpte a szavakat - Megmondtam Heshának, hogy a drágalátos szemed Chicagóban van, és nem New Yorkban. Te szemét.
A jelenlét szomorkásan megcsóválta a fejét. Még ahhoz sem voltál elég erős, hogy ne hazudj, te puhány. Hogyan remélheted, hogy szembeszállhatsz velem? A hanglejtés eztán megváltozott, és ha lehet, akkor még lekicsinylőbbé vált. Ő pedig átlátott rajtad, mint a vízhordó a templomi táncos fátylán. Szánalmas vagy, és azért imádkozom Sivához, hogy általad egy méltóbb szolgálóra bukkanhassak.
Khalil érezte, hogy a poggyász-szállító lelassul, majd megáll, és aztán a kintről beszűrődő hangok tulajdonosai elmentek. Telt az idő. Khalil fészkelődött. Mintha órák teltek volna el, és kezdte gyanítani, hogy az öregnek igaza lehet. Ha pedig Hesha magára hagyta, akkor hamarosan neki kell indulnia. Még ha egyetlen shilmulo sem jön ide, hogy meggyilkolja, még ha egyetlen ismeretlen amerikai rém sem veti rá magát az árnyékok közül, reggel valaki akkor is kinyitja majd a ládát.
Örülök, hogy felismerted nézeteim helyességét. Most pedig New Yorkba mész, és pontosan azt fogod tenni, amit mondok neked. Várj... várj... na, most senki se néz feléd. Bújj elő.
Khalil megrántotta a kallantyút, meghúzta a fogantyút, és résnyire nyitotta a ládát.
A londoni utolsó járattal érkező csomagokat a sorban utolsó poggyászkiadóra küldték. Errefelé mindössze egy idősödő takarítónő tartózkodott, aki ott mosott fel, ahol a legkevésbé volt várható, hogy utasok bukkannak fel ezen a késői órán, és egy tizenéves forma biztonsági őr, aki lopva szívott egy igencsak illegális cigarettát. Egyikük sem figyelt az utolsó Calcuttából érkezett tárgyra, a nikkel fényezett fémmel megerősített sekély, fekete bőröndre. Fáradt elméjük aligha fogta fel a zajt, amikor a bőrönd teteje kinyílt, és nekiütődött a fém terelőlapnak. Mire bármelyikük megfordult volna, a zaj tökéletes magyarázatra lelt: egy sötét bőrű, göndör hajú, jóképű fiatal férfi tartotta a poggyászkocsi fogantyúját. Takaros és divatos ruhái gyűröttek voltak, mint a turistaosztály összes többi áldozatának. Meglehetősen vékonynak és sápadtnak tűnt, de hát ezért is okolhatjuk az olcsó légi utazást. Az őr elfordult, hogy elrejtse a cigarettáját. A nő a felmosóval megbámulta az utas ördögi arcát, és a huncut kecskeszakállt, és azt kívánta, hogy bárcsak negyven évvel fiatalabb lenne.
Khalil Ravana rákacsintott a takarítónőre, és nyugodtan átsétált az üresen árválkodó vámdokkok között.
- Nincs elvámolnivalóm - mormolta csak úgy magának, és elmosolyodott.

 

1999. július 31., szombat, éjjel 12:14
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Rothadd nyár fojtogatta a csupasz, rosszul kivilágított, repedésekkel és kátyúkkal tarkított utcát. A párától nehéz levegő magával hurcolta a fenti öböl, és az összekeveredett Hudson és East River szagát. Gyenge, vánszorgó léglökések terelgették maguk előtt az öreg épületek közül, az elhagyatott telkekről és a távolban fenyegetően magasodó felhőkarcolók felöl a rothadó szemét - étel, ital, részegség, testek - bűzét.
Az utcát a régmúlt idők hajógyárainak kísértetei szegélyezték. Mindkét oldalán zömök, téglaépítésű raktárépületek kuporogtak. Egyesek üresen álltak, mások menedéket nyújtottak azoknak, akik semmi jobbat nem engedhettek meg maguknak. Néhányat irodaépületté, vagy műtermekké alakítottak, és a többi folytatta a régi mesterségét - de most az ipar éltető elemei helyett a nem kívántat és a kellemetlent tárolták.
Az utcában középtájon állt egy épület, amely egy kicsit elütött a társaitól. Négy emelet magas volt, és meglepően épnek tűnt. A földszint szívós acélajtókkal és befalazott ablakokkal büszkélkedhetett. Az utcaszint fölött is rácsok védték a sötét ablakokat, amelyek közül csak nagyon kevés volt betörve. Ezt a helyet körüllengte a csak lakott épületekre jellemző aura. Valakinek gondja volt a betört ablakokra. Valaki rendszeresen kicserélte a kiégett vagy kilőtt izzókat az utcai lámpákban. A tulajdonos által gondozott lámpák most felhívták a figyelmet a mozgásra a bejáratnál: egy magányos férfi lépett ki a kapun.
A férfi fekete volt, és tarkopaszra borotválta a fejét. A fejbőre sima volt és fényes, mint egy tojás héja. Az arcát szögletes csontok és elnyűtt vonások tették bonyolultabbá. Volt benne valami karakteres. Nem volt benne semmi felismerhető, ami jóképűvé tette volna. Az erős, szinte mágneses vonzerejét inkább a személyiségének köszönhette, mint a megjelenésének. Magasabb volt az átlagosnál, de nem volt feltűnően magas. Jelen pillanatban a teste nem keltett félelmet. A csodálatosan szabott öltönye kitartó és erős izmokat és inakat rejtett, és képes is volt elrejteni őket. Ha a rongyokhoz igazította a tartását, akkor még azok is elrejthették a fizikumát. A koldus szerepét sokkal hasznosabbnak találta, mint a banditáét... ma éjjel azonban egy könnyű és drága felöltőt viselt selyemöltönye fölött. Kezében egy kiváló minőségű ezüst fejdíszes ébenfa botot tartott. Órájának platina tokja tompán megcsillant a lámpa fényében. Mellényzsebéből kikandikált monoklijának arany kerete. Az oldalán függő zsák azonban...
Hesha Ruhadze kezét a durva viaszosvászon zsák fülére tette. A nagy nyilvánosság felé mutatott pénzügyi varázsló szerepéhez ugyan nem igazán illett, hogy egy ilyen tárgyat cipeljen magával a városon keresztül - az impregnált vászon fájdalmasan egyszerű, piszkos, nehéz, és a védő bevonat ellenére enyhén nedves volt - de ő sokkal többet is hajlandó lett volna kockáztatni azért, hogy a zsákot a keze ügyében és a szeme előtt tudja, mint egyszerűen a halandók között kivívott hírnevét.
A zsákban rejtőzött Hazimel Szeme.
A zsák tárolta a leghatalmasabb díjat, amit Hesha valaha is elnyert, és amelyhez eddigi leghosszabb, és számára és az övéi számára életekben, időben, bűnben és szolgálatban mérve is legköltségesebb vállalkozása vezette el.
A nehéz, ablaktalan kapu becsapódott a háta mögött, és Hesha elégedetten hallotta a helyére kattanó acél zárnyelv hangját. Volt ott - vagyis van ott - egy nő, egy akadály a sikere útjában. Gondot okozott neki, elvonta a figyelmét az igaz útról. Elizabeth (a név lágyan bukkant elő az emlékezetéből, és majdnem hangosan is kimondta). Elizabeth Dimitros (hozzátette a vezetéknevet is, és tisztán megérezte a közöttük lévő távolságot). A nő ez kényelmetlenül éles szemű, mindenbe beleavatkozó, áruló halandó volt. És Uram, most vezeklünk - imádkozott csendben Hesha istenéhez, Sethez. Ő már a napra vár, és én feláldozom őt a te akaratodnak. A tied vagyok, ő is a tied, de Ronald Thompson soha nem lesz az - és ez az én hibám. A könyörületesség hűn. Fogadd el a felajánlásomat, és bocsásd meg a vétkemet. Gyorsítsd meg lépteimet a te szolgálatodban.
Az áhítat ismét felhozta a gyorsaság szükségességét. Már harminc másodperce várakozott. A türelmetlenség felhorgadt az álarca mögött. Ugyan nem engedte meg neki, hogy elcsúfítsa a vonásait, de a lelkében ettől még nagyon is jelen volt. Thompson nélkül a többi szolgáló úgy tekergett, mint egy fejetlen kígyó. Az öreg csatlós helyébe lépő szolgálók pontatlanabbak és szakszerűtlenebbek voltak, és kevésbé voltak hozzászokva a Hesha által támasztott követelményekhez. Természetesen mindannyian rátermettek voltak - Thompson és ő maga személyesen választották ki őket többtucatnyi jól képzett detektív és biztonsági őr közül - de még lett volna mit csiszolni rajtuk. Hesha tudta, hogy nem lesz ideje megfelelően kiképezni őket addig, amíg a Szem ügye véglegesen el nem rendeződött.
Ha Vegel élne... Erich Vegel volt Hesha hadnagya, a fiatalabb társa. Ő gondoskodhatott volna a személyzetről. Megosztotta volna vele a győzelem hatalmas súlyát. Talán helyesen értelmezte volna a jeleket, amelyek Elizabeth meggyilkolásához vezettek... Hesha itt gyorsan elvágta a gondolatok fonalát. Hamarosan mindent tudni fog Erich Vegel sorsáról, amit csak tudni lehet. Csak remélni tudta, hogy az információk megérik majd a kockázatot, amit a megszerzésükért fog vállalni.
Megtapogatta a zsákot, és elmerült a gondolataiban. Belül már nem lötyögött a sár: az állaga most már inkább hasonlított a pudingra, rosszabb volt a szaga, mint az öbölnek, és sokkal nehezebb volt, mint amire a külseje alapján számítani lehetett volna. A Szem tárolását tartalmazó ősi feliratok szerint az ereklye biztonságban lesz egy szent folyó - ebben az esetben a Gangesz - iszapjának száraz kérge alatt, és ha így tárolják, akkor lehetetlen lesz észlelni. Arról azonban szó sem esett, hogy mi várható mielőtt az iszap megszáradna.
Hesha mélybarna szemei gondosan végigpásztázták az utcát. Ha mások észlelhetik a Szemet, vagy valamilyen más módon rájönnek, hogy az ő birtokában van...
Állítólag maga Hazimel egy Ravnos volt. A „cigányok” klánja megkeresheti egy ajánlattal, vagy megkísérelhetik más módon kiforgatni a tulajdonából. Ha a legendák nem tévednek, akkor a shilmuloknak lenne a legtöbb joguk birtokolni a tárgyat, és nekik lenne a legnagyobb esélyük arra is, hogy megtalálják. Eszébe jutott Khalil Chicagóban. Vajon hogyan boldogult a kis Roma?
Minden titoktartási elővigyázatosság ellenére a legnagyobb eséllyel a Nosferatuk tudhatnak arról, hogy a Szem most az ő birtokában van. Bármiről legyen is szó, mindig ők voltak a legvalószínűbb jelöltek a Káiniták között, akiknek tudomásuk lehet róla. Két hónappal ezelőtt még a szövetségeseinek tekintette volna őket - és valószínűleg tőlük kért volna segítséget a kincs őrzéséhez, miután kénytelen mind Vegel, mind Thompson szolgálatait nélkülözni. De az atlantai parti után Vegellel megszakadt minden kapcsolat - az ellenség elpusztította, vagy elfogta a fiatalabb Setitát - és éppen a Nosferatuk ragaszkodtak hozzá, hogy Hesha mindenképpen vegyen részt ezen az eseményen. Talán még őket is meglepetésként érte a támadás azon az éjszakán. Talán nem. Ha Atlanta egy csapda volt, akkor rossz ember esett bele, és a Nosferatuk megkísérelhetik újból kelepcébe csalni az áldozatukat. És ha tényleg csapda volt... Hesha a megfelelő időben majd elszámol velük. A Setita megvetette az öncélú bosszút, de felismerte a külső szemlélőkre gyakorolt jótékony hatásait.
Ami pedig a többieket illeti... A Tremerek rendelkeztek az okkult ismeretekkel, amelyek segítségével felismerhették volna a Szemben rejlő lehetőségeket, feltéve, hogy tudomást szereznek a létezéséről. Bármelyik boszorkánymester boldogan odaadta volna érte a fogait - vagy képes lett volna hatalmas erőket mozgósítani a megszerzéséért. A Keleti Partért folytatott harc éppen teljesen lefoglalta a Kamarilla és a Sabbat erőit, de az első csatát Atlantáért vívták, és a Szem éppen ott bukkant fel. Valaki talán tud valamit. Még az is megeshet, hogy valamelyik csoporttól lopták el. Eszébe jutott a jelentés a napéjegyenlőségkor elpusztított Tremere kápolnáról Atlantában, és ez elgondolkodtatta.
Egy fekete szedán vágódott ki a kanyarból. Gyorsan megindult felé, és bűntudatosan éppen a raktárépület bejárata előtt állt meg. A foncsorozott ablakok elrejtették a sofőrt, de Hesha tudta, hogy a nő látja őt, és hagyta, hogy a nemtetszés árnyéka átsuhanjon az arcán. Sarkon fordult, és jelentőségteljesen három yarddal lejjebb sétált a járdán. A szedán előrébb araszolt, és a jobb hátsó ajtó automatikusan kinyílt a Setita előtt. Hesha csendesen bemászott, letelepedett az ülés szélére, és várakozóan nézte a járdát. A sofőr megnyomta az ajtót működtető gombot. A diszkréten páncélozott, golyóálló, tűzálló, szigetelt panel bezáródott, és a Setita kényelmesen elhelyezkedett az ülés mértani közepén. A nehéz vászonzsákot az ölébe fektette, és szemeit az első ülésen ülő nőre emelte.
Egy suta pillanatig a volán mögött ülő halandó semmit sem tett. Úgy tűnt, arra vár, hogy az alkalmazója megszólaljon. A feje határozatlanul hátrafelé fordult - Hesha vethetett egy pillantást a sima olajos színű arcbőrére, habozó szénfekete szemeire, az egyszerű ezüst szögre a fülében, és az orrában és a szemöldökében az üres lyukakra. Egy másodperc múlva a nő kiképzése átvette az irányítást. A jól fésült, fekete fej visszafordult a megfelelő irányba. Az állig érő, rövidre vágott haj visszalendült a megszokott pozíciójába.
Nem árt mozgó célpontot csinálni az autóból - gondolta Pauline Miles - Még akkor is, ha fogalmam sincs, hová tartunk. Leemelte a lábát a fékről, és az erőteljes motor mozgásba lendítette a járművet.
A halott férfi a hátsó ülésen figyelmesen követte az eseményeket. Tisztán látta testőrének gondolatmenetét a zavarodottságtól egészen az elhatározásig. Századok óta képzett már ki szolgálókat. Szólásra nyitotta a száját, és a figyelmét nem kerülték el az összeszoruló ajkak és a korányon elfehéredő ízületek. Volt egy kocsis még Angliában, aki pontosan így kezdte...
- Miles.
- Uram - Pauline hangja éppen csak egy kicsit remegett.
- Elkésett.
Hesha gondosan formált hanghordozása nem fejezett ki helytelenítést. Egyáltalán semmit sem fejezett ki. A sofőr még inkább elfehéredett.
- A jövőben ne álljon meg az aknák búvónyílásainál, a csatornafedőknél és az összefolyóknál. Soha nem megyek el fölöttük csak azért, hogy odamenjek Önhöz.
- Sajnálom, uram.
- Ne sajnálja - kísérte egy fél nevetés a kurta választ - Korábban ezt még nem említettem Önnek - folytatta elnézően a férfi - Van néhány szokatlan biztonsági intézkedés, amihez hozzá kell szoknia... néhány új készség, amit el kell sajátítania - Miles szorítása lazult a kormányon, és Hesha hallotta, hogy a lélegzése megnyugszik egy kicsit - Először is, gondolom, gyakorolnia kell még egy kicsit az autóval...
- Van egy kis dolgom Bronxban - mondta Hesha határozottan - Figyeljen jól. Használja a Brooklyn hidat. A Sohón és Greenwich Village-en keresztül menjen észak felé. Válasszon egy Önnek tetsző útvonalat Midtownon keresztül... - Hesha kinyújtotta a kezét, és megnyitott egy vonalat a telefonon - Miközben észak felé haladunk, mindig tartson legalább három háztömbnyi távolságot a Central Parktól. A parkot nyugat felől kerülje meg - folytatta, miközben a gombokat nyomogatta a készüléken. - A Barnard College és a park északnyugati csücske között eléggé korlátozott a hely, de kövessen el mindent, hogy azonos távolságot tartson mindkettőtől. Ez után menjen északkelet felé a Grand Concourse-ön. A címet majd akkor adom meg, ha elhagytuk a szigetet. Minden világos?
Pauline szája lágyan mozgott, és a bal kezének mutatóujja egy girbe-gurba vonalat húzott a kormány középső oszlopán fölfelé.
- Igen, uram - felelte végül.
Tiszta szemmel és gyors mozdulatokkal jobbra fordult, és nekivágott a kiválasztott útvonalnak.
A Setita mindezt egy bólintással vette tudomásul. Úgy tűnt, hogy Thompsonnak tökéletesen igaza volt a nő emlékezetével kapcsolatban. Hesha felemelte a kagylót, és elindította a hívást. A telefon egyszer csöngött ki.
- Halló, uram.
Janet Lindbergh hangja aprónak és törékenynek hangzott a miniatűr hangszórón keresztül, de még így is megőrizte az erejét. Heshát mosolyra fakasztotta a Maryland-i menedék biztonságában tartózkodó öreg hölgy gondolata. Íme az egyik eszköze, ami még most is ép és erős.
- Jó estét - köszöntötte, aztán rádöbbent, hogy az üdvözlésben a szokásosnál több volt a melegség, és érezni lehetett benne a hálát is. Mindkét szándéka ellenére kiérződő érzelmet felkavarónak találta - Jelentést - vakkantotta.
- A hétköznapi üzlet a szokásos módon zajlik, uram. Kíváncsi a részletekre?
- Azt hiszem, ez várhat, amíg visszatérek.
- Rendben - lapozott az elméjében tárolt jegyzetfüzetben Janet - Baltimore-ban egy árnyalatnyit nőtt a gyilkosságok, valamint a „halálra fagyott”, és „hemofiliától” vagy „vérzékenységtől” elhunyt személyek száma - kezdte komolyan a titkárnő - Azonban látszólag nem került sor közvetlen összetűzésre, és a legutóbbi beszélgetésünk óta sem a közeli hozzátartozók, sem a Család többi tagja nem kísérelt meg kapcsolatba lépni Önnel.
- Az új embere... - Matthew Voss, gondolta Hesha. Janet kínosan ügyelt arra, hogy ne használjon valódi neveket a nem biztosított vonalakon. - ...minden gond nélkül megérkezett. A fiúk - Az Áspis, helyettesítette be a hallgató - éppen most igazítják el az új feladataival kapcsolatban. A doktor küldött egy üzenetet Alaszkából...
- Nem hinném, hogy hallani akarom.
- Csak udvariassági üzenet volt, uram - Hesha szinte látta a Janet ráncos, időszabdalta arcán elterülő vigyort.
- Ennek semmi köze az ügyhöz.
Ez a megszokott, kényelmes évődés része volt. Hirtelen kísértést érzett arra, hogy azonnal elhagyja New Yorkot - hogy fogja a kíséretét és a munkája gyümölcsét, és távozzon.
A titkárnő felsorolása ott duruzsolt a fülében. Lényének egy kis része figyelmesen követte a szavakat, és elraktározta az adatokat későbbre, de a gondolatai valahol mélyebben jártak: ez a bronxi kirándulás egy rettenetes, és fantasztikus hazárdjáték volt. Minden oldalon ellenséges terület vette körül, és közben magával cipeli azt a tárgyat, ami talán a kontinens legfényesebb (nem, javította ki magát - a legsötétebb) misztikus fáklyája volt. Baltimore-ban rendelkezett egy menedékkel, rendelkezett biztonsági szolgálattal. Ott ült a hálója közepén, és pontosan ismerte a hálóban mindenkinek a mozdulatait. Befejezhetné a Hazimel projektet, és pontot tehetne az ügy végére. Minden ösztöne dél felé űzte őt, a biztonságba...
Másfelől azonban, ha Vegelt nem ölték meg, hanem elfogták, akkor ez a biztonság csupán illúzió volt. A Sabbat kikérdezhette Vegelt, kikényszeríthette belőle az összes titkot, amit Hesha megosztott vele, és mostanra halálos csapdává alakíthatta azt a Maryland-i farmot. A fiatal Setita testben, lélekben és hitben is erős volt - és talán még most is erős - de a Sabbat rendelkezett a megfelelő eszközökkel.
Hesha az atlantai csata hetében Queensbe utazott, és segítségül hívott a nyomozáshoz két fiatal kígyót, Ortheset és Bat Qolt. Rendelkezésükre bocsátott egy magánrepülőgépet a számukra, amivel Atlantába repülhettek, és biztosította a szükséges pénzt, támogatást, adatokat, technológiát, rendőrségi kapcsolatokat, és az összes fegyvert, amit a fagyos kezeikben csak képesek voltak megtartani. A helyi templom nagyon dicsérte őket, és Hesha személyesen is ismerte a párost. Meg kellett volna birkózniuk a feladattal. Mindketten elég értelmesek voltak ahhoz, hogy harc nélkül csússzanak ki a szorult helyzetekből. Mindketten képesek voltak megérteni, hogy a patrónusuk adatokat akar tőlük, nem szabadítási akciót, nem hősködést, nem újabb eltűnéseket. Július 24-ei üzenetük szerint megtalálták a területet, ahol a Művészeti Múzeumbeli támadáskor ejtett foglyokat tartották. Július 25-én nem jelentkeztek be. Hesha tudomásul vette a veszteségeket, és senkit sem küldött utánuk. Feltételezte, hogy a Sabbat elpusztította őket.
Ma este pedig - éppen ma este - Bat Qol ismét felbukkant, és üzenetet hagyott, amelyben találkozót kért tőle a Setita templom közelében... és egyúttal az ismert Sabbat terület közelében. Ez lehet akár egy csapda is. Minden menedék, amit Vegel ismert, lehet egy csapda. De ha a lány rendelkezett Vegellel vagy Atlantával kapcsolatos adatokkal, akkor azt Heshának tudnia kellett.
Janet hangjában valami megragadta, és magára vonta Hesha osztatlan figyelmét.
- Még két dolog, uram, amelyeket, azt hiszem, személyesen szeretne elintézni - mondta habozva a titkárnő - Amaryllis Rutherford ismét telefonált, és megpróbálta elérni Elizabeth-et. Leráztam, de erre csak egyre nehezebben vagyok képes.
- Másodszor, a Rutherford Ház elküldte a számlát erre a hétre Miss Dimitros szolgálatai után. Mit kíván, hogyan kezeljük ezt az ügyet?
Hesha azonnal készen állt a válasszal.
- Továbbra is tartsa fel Ms. Rutherfordot. Fizesse ki a céget. Majd akkor találunk ki egy megfelelően nyilvános eltűnést Miss Dimitros számára, ha a mostani krízis után már elült a por.
Pauline Miles keze ismét megszorult a kormányon. A szemeit mereven az útra szegezte, és hiábavalóan próbálta a munkájára terelni a gondolatait.
Valahol Maryland egy elhagyatott erdejében Janet Lindbergh megcsóválta a fejét, de összeszorította a fogát, és lenyelte azokat a dolgokat, amiket az alkalmazójának szeretett volna mondani.
Hesha felfigyelt a csendre.
- A találkozó után szeretném, ha minden elérhető forrás azon dolgozna, hogy kivigyen minket New Yorkból - kezdte - Az ügynökséget használja védelemre és félrevezetésre. Legyen rajta az egyik nyugat felé tartó járat utaslistáján a nevem... azt hiszem, az O'Hare-n. Visszavonulunk a föld alá, amíg így vagy úgy, de elrendeződik a családi perpatvar. Rengeteg munka vár még ránk, ha rendbe akarjuk tenni a saját házunkat.
- Intézkedjen - mondta végül, és megnyomta az utasteret a sofőrtől elválasztó panelt felemelő gombot.
A telefont átkapcsolta a sofőr interkomjára, és a saját oldalán kikapcsolta a hangszórót. Janet és Miles az ő felügyelete nélkül is képesek ugyan olyan jól összehangolni a részleteket, és neki most komolyabb dolgok miatt kell aggódnia, mint a szolgák érzései. A két nő megkapta a parancsokat, és teljesíteni is fogják azokat, függetlenül attól, hogy mit gondolnak a Brooklynban hátrahagyott kérdésről.

 

1999. július 31., szombat, éjjel 12:14
Riverside park, Middle West Side, Manhattan
New York városa, New York

Zöld, gondosan ápolt gyep szürkéllett a kövekkel felszórt út két oldalán. Öreg és fekete fák nyújtóztak magasan a fej fölé. A fogyó hold szánalmas sugarai átszűrődtek a lombkoronán, és körös-körül minden virágágyástól elorozták a szín minden emlékét. Egy férfi csont és bőr, szutykos porhüvelye kapaszkodott lázas igyekezettel fölfelé az egyik domboldalban, és kétségbeesetten próbált megragadni egy fényfoltot. Rémülten ölelte magához az ezüstös területet, aztán csalódottan felnyögött, és lehajtotta a fejét, mint egy megvert állat. A szeme - csak egy volt neki - véres könnyekre záródott. Tisztátalan, fekete folyadék csordogált végig a barázdált, viharvert arcon, és mély barázdákat szántott a korábban odaszáradt mocsokba és... egyéb dolgokba. A fej végül fáradtan felemelkedett, a szem újra kinyílt, és a nyomorult összeszedte magát, és a tőle telhető legnagyobb igyekezettel elvágtatott a legközelebbi világos folt felé.
Volt idő - valamikor nagyon-nagyon régen - amikor ezt a lényt még Leopoldnak hívhatták.
Ami a holdfényt kergette, az többé már nem nevezte magát semmilyen néven. Alaktalan sötétségben mozgott, és semmit sem ismert fel. Csak a mélyen benne izzó fájdalmat ismerte, és a látomást - az isteni és dicsőséges látomást. Előtte ott táncolt a lány - a szellem - az istennő - a múzsája. Mindig ott, ahol a holdfény utat talált a vastag nyári lombok között.
Valahányszor elérte a célját, valahányszor megérinthette volna, ő az utolsó pillanatban mindig elillant előle.
A teremtmény bal lába megbotlott és összecsuklott. Korábban is elcsúszott már - erre utalt jól látható módon sípcsontjának összekarcolt, és elrongyolódott bőre. A zuhanást most is, mint eddig mindig, felszaggatott tenyerével és a nyers, nyílt könyökével tompította. Utcai piszok és kavicsdarabkák ágyazódtak be mélyen a papírszerűen vékony bőr alá. A szerelmesnek soha fel sem tűnt a fájdalom. O csak izgatottságot érzett. Majdnem elvesztette őt szem elől, amikor a horizont megdőlt és megrándult. Az erőtlen lábak most is gondoskodtak magukról: megszokásból visszakúsztak a hozzájuk tartozó test alá, és a gestalt ismét felküzdötte magát.
Döbbent meglepetéssel vette észre, hogy közelebb ért hozzá –
Ez csak egy újabb csel lehet... milyen kegyetlen dolog tőle, hogy elmenekül előle, soha nem szól már úgy hozzá, mint korábban, soha nem hajol a válla fölé, hogy segítsen... most tökéletesen mozdulatlanul állt (nem is lett volna képes olyasmire, ami nem tökéletes)... és még ez is kegyetlen volt... könyörtelenül incselkedett vele, és egyre csak ingerelte...
Hirtelen a lábai elé ért. A lány a hold fényében kőfehéren csillanó emelvény közepén állt.
A lény megérintette az emelvényt –
Ő továbbra is ott állt –
Az egyik lábát az övé mellé tette –
Ő ügyet sem vetett rá –
Karjait az ő gyönyörű, gyönyörű teste köré fonta, és ajkát az ajkaira szorította –
Az istennő elfogadta őt! Legalábbis ott maradt, ahol eddig is volt... Megkérgesedett, repedezett bőrű tenyerével a testét simogatta, és érezte a sajátjához hasonló hideget... féktelen csókokkal halmozta el...
És zokogott.
Ő nem viszonzott semmit. A valóság lassan átszűrődött a töredezett elméjén. Ez a dolog itt előtte nem az istennője, nem a múzsája. Követ szorított a karjaiban, és ő azért nem adta meg magát neki, mert soha nem is tehetne ilyet. Leforrázva húzódott el a szobortól, majd a pillantását az arcára emelte. Tiszta, ártatlan, fiatalos, hideg, de teli kecsességgel... a saját mércéje szerint gyönyörű, de hiányzott belőle a bálványának lángoló fele. A szobrász erről az arcról lehagyta a kegyetlenséget.
A háta mögött úrnőjének édes, pengeszerű, csilingelő nevetése sodródott a szélben. Édes, keserű, maró... a szeme ismét becsukódott, és a varas szemhéj alól újabb vércseppek buggyantak elő.
Hátulról egy zseblámpa sárga fénye csapott le rá. Éles fekete-fehér árnyékot vetett a lányra, és az angyali arcon mintha egy rettegő grimasz suhant volna át.
- Bocsásson meg, uram - mondta egy tekintélyt követelő hang. A szobron lógó dolog összerezzent - Igen, maga. Forduljon meg, nagyon lassan, és aztán másszon le ide, mister - utasította a rendőr - Nem maradhat odafenn, és azt biztosan nem akarja, hogy én menjek oda és szedjem le onnan. Központ... - folytatta halkabban - Zamojszki? Ige'. Itt Schaeffer. Találtam egy valószínűleg részeg garázdát itt lenn Jean d'Arcnál. - A fülhallgató válaszul felberregett. - Azt hiszem, ő az. Küldj ide egy kocsit.
A csavargó lassan lekászálódott az emelvényről.
A járőr tartotta a távolságot tőle, és felemelte a lámpát, hogy a fény egyenesen a gyanúsított arcába világítson. Meglátta a vért, a megviselt testet, és megrázta a fejét.
- Központ, küldj egy mentőt is a kocsival. Úgy tűnik, hogy valaki a szart is kiverte ebből a fickóból.
Schaeffer, egyik kezét óvatosan a pisztolyán tartva, előre lépett, hogy felajánlja a segítségét a beteg és sebesült férfinak.

 

1999. július 31., szombat, éjjel 12:14
Fulton Mall, Brooklyn
New York városa, New York

Állj!
Khalil kinézett az autó utas oldali ablakán, és kibetűzte az utcatáblát.
- Bond Street. Itt kiszállok, kedvesem. Lassíts le, légy szíves.
A kormány mögött ülő nő megrezegtette felé a műszempilláit, majd úgy-ahogy leparkolt egy vörösen sávozott megállni tilos területen, éppen pontosan egy tűzcsap előtt.
- Itt elég jó lesz?
- Tökéletes, kedvesem - nézett a szemébe Khalil, majd szomorúan megrázta a fejét. - Bárcsak ne itt érne véget a történet - mondta, majd áthajolt a sebváltón és megcsókolta.
- Nem kell...
- Dolgom van...
- Várj! - húzott elő a táskájából egy ezüst kártyatárcát a nő. Kiválasztott egy világoskék kártyát, és bézs színű körmei közé csippentve odatartotta Khalil elé. - Fogd ezt. Ez a munkahelyi számom. Hívj fel!
Khalil a kártyát és a kártyát tartó kezet a tenyerébe vette, és ismét megcsókolta a nőt. Beleharapott a nyelvébe - ezúttal azért, hogy elvonja a figyelmét...
- Hé!
Khalil elhúzódott.
- Túl durva? - kérdezte gyengéd hangon.
- Elvetted a jegygyűrűmet.
- El - mosolygott Khalil bánatosan - Téged is ellopnálak, ha tudnálak. Csak képtelen vagyok elviselni, hogy egy hozzád hasonló nőnek van egy férje, aki leláncolja. Nem légy mérges... ez csak egy újabb kis trükköm, kedvesem.
Mozdulj.
A shilmulo a kilincs után nyúlt.
- A táskám.
Az autó hátánál ismét találkoztak, és a nő kinyitotta neki a csomagtartót. Khalil kiemelte a bőröndjét a bevásárlószatyrok mellől, aztán olcsó szerelmet susogva visszakísérte őt a vezetőüléshez.
- Egy utolsó csókot? - kérdezte játékosan a nyitott ablakon keresztül az autóban ülő nőtől, aztán elvette a csókot - vérének nagy részét - a pénztárcáját - és az óráját.
Ott állt a járda szélén, amíg az autó eltávolodott, aztán megfordult, és a pénzét számolgatva elindult az egyik mellékutcában.

 

1999. július 31., szombat, éjjel 1:16
Riverside park, Upper West Side, Manhattan
New York városa, New York

Leopold észak felé tartott a folyó partján elterülő parkon át. Tudta a saját nevét. Ismerte a füvet a lába alatt. Érezte a földet a fű alatt, a követ a földben, az eltemetett fa puhaságát, az öreg házalapok makacsságát, az alagutak visszhangjait, a víz és a kő keverékét, az élő kő tömörségét, a hőt, és a mindenek alatt meghúzódó plasztikus, alakítható anyagot... ami lágy volt, akár az agyag.
Egyre jobban öntudatra ébredt. Látta a testét borító rongyokat, és lustán megállapította, hogy valamit tenni kellene ebben az ügyben. A szeme sarkából most is látta a múzsáját, de nem vetette magát őrültként utána, és azt sem feledte, hogy milyen a természete ennek a lénynek. A múzsa dühös volt. Leopold elvesztette az ajándékot, amit tőle kapott. A gondolatai most az ajándék visszaszerzése körül forogtak. Szüksége volt erre az eszközre, hogy beteljesítse a múzsától kapott ihletet. Lenézett a kezeire - amelyek valami titokzatos okból kifolyólag éppen gyógyulófélben voltak - és megszemlélte az ott rejtőző fémdarabot. Halványan felderengett előtte, hogy az apró pajzs egy rendőr jelvénye. Ujjaival kezelésbe vette, és megkísérelte úgy formálni a hideg fémet, ahogy a viaszt... és a követ formálta.
Leopold eltávolodott a víztől, és a tisztuló elméje felmérte a helyzetét. Felismerte, hogy hiányzik egy rész belőle - és nem csak a szem, aminek az üres, tépett és eltorzult szemgödröt kellene kitöltenie. Érezte, hogy a vér arrafelé áramlik, és megkísérli meggyógyítani, bár legszívesebben nyitva hagyta volna, hogy rögtön készen álljon a nagy Szem befogadására, amint ismét rábukkan.
Ez a veszteségérzés... nem a szeme... nem a Szem... nem egyszerű éhség... Megdöbbentően jól tápláltnak tűnt ahhoz képest, hogy emlékei szerint már hosszú-hosszú ideje nem táplálkozott. Nem a múzsa... ő elveszett, de még mindig vele volt, és még most is élvezhette az áldását. Azonnal visszafogadja a kegyeibe, amint megtalálja a Szemet. Nem, a zavaró hiányérzet az emlékezetéhez kapcsolódott. Az utolsó tiszta emléke az volt, hogy befejezi a szobrot a barlangban. A büszkeség hullámokban öntötte el. Ez méltó volt a múzsájához, méltó az alapanyaghoz, és végre méltó a tehetségéhez: egy remekmű. Leopold átkozódott. Az a remekmű lesz az utolsó, amit alkotott, ha nem bukkan rá ismét a Szemre. Mikor is veszítette el.⁷ Az elfeledett idővel együtt, és az elfeledett időben tűnt el. Az Adirondack hegységből New York városába... az utazás minden bizonnyal több éjszakán át tartott, és rengeteg erőfeszítést igényelt... de akkor miért nem emlékszik belőle semmire.⁷ Miért olyan homályos a barlang előtti idő? Atlanta, gondolta, és az elméjéből felbukkant egy kép.
Szórakozottan lepillantott a kezében tartott fémdarabra. A jelvény elolvadt az ujjai között, és egy apró női fejjé alakult át. Leopold elmosolyodott. Victoria. O is része volt annak, ami elveszett. Megsimogatta a haj és az arc körvonalait, és egy újabb arc formálódott meg. A múzsám. A parányi ajkak és szemek kinyíltak. Leopold ezt teljesen természetesnek találta. A múzsa hívta őt - ösztökélte tovább.
Ismét hatalmában állt alakítani, és Leopold boldogan rohanni kezdett. A lábai alig érintették a talajt - fel az utcákon - be a sarkokon - át a forgalmon, nem számít, csak mindig a lehető legrövidebb úton. Körülötte autók ütköztek össze, és a szegény halandók felkiáltottak - átkozódtak, gúnyolódtak, és egymást figyelmeztették a sugárút közepén rohanó őrültre. Leopold meg sem hallotta őket, de még ha meghallotta volna, akkor sem törődött volna velük. A Szem visszatért. A múzsa olyan biztonsággal vezette el őt hozzá, mint ahogy a szerelmesek találkoznak. Most pedig oly közel van... Nekiiramodott két épület között, és érezte, ahogy elhagyja az utolsó akadályokat is.
Egy végső nekirugaszkodás - mint egy kiröppenő nyílvessző - olyan gyorsan, hogy a sarkon álldogálók nem is tudták követni, végül megpillantotta a zsákmány börtönét - egy fekete szedán - és utána vetette magát.
Felemelte az ujját, és érezte, ahogy a Szem felé veti magát.
Elméjét megnyitotta a hatalom előtt, és az aszfaltból előhívta a föld lényegét, hogy egy helyben tartsa a menekülő járművet.

* * * * *

Az automatikus minta részeként Pauline Miles durván öt másodpercenként ellenőrizte a visszapillantó tükröt. Erre is kiképezték, most pedig teljesen reflexszerűen végezte a dolgát. Természetesen az ellenőrzés csak ritkán járt annál súlyosabb következményekkel, mint hogy lelassított, ha az ellenőrzés során megpillantott egy járőrkocsit, vagy sávot, sebességet váltott, ha egy túl ismerős jármű tolakodott be a személyes zónájába.
Oldal, oldal, közép - Miles pislantott. Ott, a jobb oldalon. Ez nem autó... befordult egy nagyobb utcába, és az alak ismét megmutatta magát.
- Uram - kezdte, és az elválasztó üveg lassan elkezdett leereszkedni - Egy férfi követ minket. Gyalogosan. Fegyvertelen, de... szokatlan.
Hesha a kárpitozott tetőről lehajtott egy domború tükröt. Egy pillanatig a nyomukba szegődött férfit figyelte, aztán tűnődve megszólalt:
- Vezessen gyorsabban.
Miles rátaposott a gázra, és előrecikázott. Megtalálta a rést a körülöttük haladó autók között, és két lámpa figyelmen kívül hagyásával sikerült a hétvégi forgalom ellenére 40 mérföldes sebességre gyorsítania az autóval. A sötétített ablakon keresztül a lehagyott autók lámpája beragyogta a tükrét. A legközelebbit egy futó ember körvonala takarta el.
- Még mindig a nyomunkban van - panaszkodott összevont szemöldökkel, és a lábát rácsapta a gázpedálra.
A fekete szedán kilőtt.
Hesha mozgást érzékelt az ölében tartott zsákban. A vászon elmozdult lefelé és hátrafelé, és erősen nekinyomódott a hasának. A fülénél fogva felemelte a zsákot, amely mindössze egyetlen kilendülés után megállapodott a levegőben. Hátrafelé mutatott, az autót üldöző szörnyeteg felé, mint egy fonálon függő mágnes. Egy baseball labda méretű dudor képződött a vászon üldözőjükhöz legközelebbi pontján. Hesha összevonta a szemöldökét. A Szemet kihúzták (vagy talán kiásta magát?) a puha iszap közepéből. Sietve és rossz érzések közepette megfordította a zsákot, hogy a lehető legtöbb iszap kerüljön a Szem, és a tárgyat vonzó erő forrása közé.
Az ösztönök átvették az irányítást.
- Állj!
A zavarodott, de engedelmes sofőr megkísérelte teljesíteni az utasítást. A fékek csikorogtak, és megállították a kerekeket - a pedál megremegett Pauline lába alatt, amikor a biztonsági rendszer működésbe lépett. A fém sikolyain túl valami más is morogni kezdett. Miles félrehajtott fejjel próbálta kivenni a hangot. A dübörgés egyetlen másodperccel később már fülhasogatóan hangos lett, és a nő fájdalmában elfintorodott. Emlékei szerint a tüzérség csap ilyen zajt, eszébe ötlött a földrengető zárótűz, és még szorosabban megmarkolta a kormányt.
A fekete útburkolat az autó előtt mindenféle robbanás vagy srapnel nélkül megremegett, és felágaskodott, mint egy átbukó hullám. Hesha rémülten meredt a jelenségre, és lázas igyekezettel, de végül is hiábavalóan kutatott az emlékezetében a Szem történetében valami ehhez hasonló után.
Miles felsikoltott és megfaroltatta az autót. A bal lába lecsapott a vészfék pedáljára. Az autó egy pillanatig oldalazva csúszott a felezővonalon, aztán nekicsapódott a 10 láb magasságú aszfaltból és kőzúzalékból álló falnak. Egyetlen pillanatig, amíg a sofőr a síkos, megbízhatatlan felületet a kerekek irányításáért küzdött, a szedán úgy siklott előre, mint egy szörfdeszka. A nő átfűzte az egyik karját a kormányon, hogy megtarthassa magát, aztán a vészfék kézi kioldója után nyúlt, felrántotta a zsinórt, ismét rátaposott a gázra, és még időben visszakapta a húzóerőt ahhoz, hogy kivigye az autót az átbukó „hullám” alól. Miles zord csendben lehagyta az aszfalt egy újabb növekedésnek indult dombocskáját, és felhajtott a járdára. A szedán átrobogott egy csoport járókelő között - anélkül, hogy akár egyiküket is ténylegesen elgázolta volna - és bevágódott egy kanyarba.
- Állj - ismételte a hang a háta mögött.
Pauline hitetlenkedve pillantott a visszapillantó tükörbe, de látta, hogy a munkaadója elszántan az ajtónyitó gombra teszi a kezét.
- Közeledik egy újabb...
- Jó. Akkor majd azt használom - kuporodott az ülés szélére Hesha - Tűnjön el innen. Hívom, ha ennek vége.
A nő kezei és lábai az autó irányítását kezelték.
- Uram!
A hullám kikerüléséhez kénytelen volt lassítani, és látta, hogy a férfi ajtaja kinyílik.
- Nem segíthet nekem ez ellen, Miles.
Hesha eltűnt a kanyarban, és az ajtó automatikusan a helyére csapódott mögötte. Pauline összeharapta az ajkát, átrobogott egy haldokló hullámon, aztán felkészült, hogy ismét megküzdjön az úttal...
...és egy csendesen guruló autóban találta magát, egy tökéletesen hétköznapi városi úton.

* * * * *

A szurok csak néhány másodpercig követte a szedánt, miután a zsákmánya távozott. Mohón, de vakon mozgott, és néhány pillanat múlva már csak alacsony fodrozódás maradt belőle. Végül még az is kisimult és nyoma veszett.
Hesha Ruhadze ebből semmit sem látott.
A földet érés után - a kincset érő zsákot a gyomra és a karjai között a pörgés közepébe szorította, hogy a lehető legjobban megvédje a becsapódás erejétől - a Setita nem nézett hátra, és egy pillanatra sem állt meg. Megpróbált a lehető legrövidebb idő alatt olyan távolra kerülni az autótól, amennyire csak lehetséges - részben hogy a menekülő szolgálót védje, részben pedig hogy próbára tegye a jelenséget, amit magában már elkezdett „háborgásnak” nevezni. Hallotta a kerekek sivítását, aztán elégedetten bólintott, amikor a motorzaj gyorsan távolodni kezdett.
Feltámadt egy nyughatatlan szellő, és magával hozta az égő gumi szagát.
Szélirányban haladok - gondolta a Setita - éppen olyan jó irány, mint bármelyik másik... a legtöbbnél még jobb is... és észak felé... a templomunk felé, ha szükség lenne rá. Előbukkant egy járdányi szélességű mellékutcából, és hosszú ugrásokkal rohanni kezdett. Ez a tempó szinte falta a távolságot, de egyúttal elég időt adott neki arra, hogy reagáljon a járókelőkre. Üzlethez öltözött nők szóltak utána metsző hangjukon. Rongyokat viselő férfiak gúnyolták, és füttyögtek utána. Valamivel előtte néhány drága, és láthatóan éppen ezért rosszul illő ruhát viselő fiatal bak fordult hátra, hogy megvizsgálják a zaj eredetét. Rikító színű szövetet viseltek a fejükön, nyakukon, karjukon vagy lábukon, és a hivalkodó különbözni akarásuk ellenére félelmetesen hasonlítottak egymásra... másolópapírral készített másolatai egymásnak, és azoknak a lándzsarázó ifjaknak, akiket Hesha Afrikában, Indiában és Európában látott. Ugyanazok a szempárok mérték most végig a járdát, mint amelyek fiatal korában a wadi-ból néztek rá még otthon, Szudánban.
Az elől álló fiú - nem a vezér - félreállt, hogy a rangsorban fölötte állók jobban láthassanak, és elsőként tüzelhessenek, ha úgy ítélik meg, hogy szükség lesz rá. Rövid szavak pattogtak közöttük, és a kezek villámgyorsan elindultak a zsebek, övek, és az alacsonyan a hasukon viselt sportos kis táskák felé.
Hesha Sethez folyamodott. Kérte, juttasson neki is isteni fenségéből, és megtorpanás nélkül rohant tovább. Elégedetten nézte, ahogy a banda csoportos arca ellenségesről előbb bizonytalanra, végül értetlen tiszteletet kifejezőre vált. Istenként cikázott át közöttük az úton, amely hirtelen szabaddá vált előtte - és a modern istenekhez hasonlóan Ő is teljesen figyelmen kívül hagyta őket - és a háta mögött a banda áhítatos csöndben ismét zárta sorait.
A fiúk macskaszerűn tértek magukhoz: önmaguk, és a többiek előtt is igyekeztek úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, amit ők nem engedtek meg - a pokolba, hiszen pontosan ezt akarták. Újra beszélgetni kezdtek, de most dél helyett észak felé poroszkáltak, bár nem voltak tudatában, hogy mi okozta ezt a változást. Senki sem tett említést a gazdag testvérről, aki elhaladt közöttük. Talán a legambiciózusabb közöttük jutott a legközelebb ahhoz, hogy szóba hozza a furcsa idegent, amikor tétován felvetette, hogy kapcsolatba kellene lépniük egy magasabb rangú szervezettel - ha találnak valakit, akire megéri elpocsékolni az idejüket. Mindannyiuk lelki szemei előtt felderengett a hosszú kabátos és öltönyös futó férfi alakja, mint annak a személynek a tökéletes mintaképe, akinek hajlandóak lennének alávetni magukat.
Az ambiciózus fiú találgatásokkal teli elmével figyelte a menekülő alakot. Amaz csúcssebességgel átvágott az utcán, és nyoma veszett a tömegben. A gyerek összevonta a szemöldökét, és hátrapillantott. Vajon mi késztette futásra azt a férfit?
Egy jelenés. Kénytelen volt pislogni, és még egyszer megnézni, mielőtt hinni mert volna a szemének. Egy magas, pálcika vékonyságú fehér csavargó közeledett sétálva, és mégis teljes vágtánál is gyorsabban az utca vége felől. Ismerős megvetés támadt a fiú lelkében, amikor az agyával lelassította a szemével látott képeket: a seggfej úgy mozgott, mint egy igazi drogos az utolsó lerobbanás előtt. Lassan a körülötte álló barátai is kezdték észrevenni a fickót. Az első megrázta a fejét. A sebesség... ez biztos valami rémálomszerű hatása lehet annak a rakás szernek, amit ma éjjel kipróbáltak. Meredten nézte, ahogy az a dolog közelebb jött. Most már látta, hogy miért keltette fel a figyelmét ez a csodabogár. Jobb oldalon egy soha nem pislogó szeme volt, a bal oldalon pedig egy nyitott, baseball labda méretű lyuk tátongott. A szemhéj helyén lévő bőr a csattanva a földhöz csapódó lábak ritmusával egy ütemben lengedezett. És a bőr színe... éles fehér, papír fehér, és világított az utcai lámpák fényében... és mindenütt sötét, sötét foltok éktelenkedtek rajta. Vörös foltok. Vörös ruhák. Csöpögő vörösen nedves ruhák, és csillogó vörös karok... A közeledő rejtélyt figyelő tizenévesek láttak már vért korábban is. Öltek már embert. Voltak olyan barátaik, akiket éppen mellőlük lőttek le. Vittek már hamburgert a baleseti sebészetre, és tudták, hogy mennyi folyadékot ad ki az elvérző emberi test. Az ő emberüket üldöző férfinak láthatóan úszott ebben a trutymóban. Hosszú, merev haj tekeredett a karjai köré, és véres szövetdarabok pettyezték a halálszínű rongyait. A banda kilépett az útra, hogy elszámoljon a területükre tolakodó dologgal, aki ott ölt, ahol ez az ő előjoguk lenne, és az ő embereikre vadászott.
Hesha időt szakított arra, hogy szemügyre vegye a környezetét. A talaj eddig mozdulatlan volt a talpa alatt, de egy dél felől érkező halvány moraj arra figyelmeztette, hogy a háborgás, bármi legyen is az, nem az autót, hanem őt követte. Gyorsan bevetette magát a legközelebbi mellékutcába, amikor a hozzá legközelebbi aszfalt kezdett hullámokat vetni. A Szemet követi - szögezte le magában. A gerendák a lába alatt imbolyogni kezdtek, de a beton és a cement nem folyt úgy, mint a bitumenes utcák korábban.
Az ablakban megpillantotta a bandát. Kimentek a felező vonalhoz, és csak úgy sütött belőlük a tudatlanság, a túlerő és a fegyverek arroganciája. A Setita a nyugat felé vezető üvegezett kirakat mentén futott tovább.
A fiatalok tüzet nyitottak a betolakodóra.
A keskeny utcát betöltötték a járókelők sikolyai.
A nem éppen haldokló fiatalok rekedtebb fájdalomkiáltásai áttépték a fülhasogató jajgatás fátylát.
Újabb lövések, újabb kiáltások, újabb halálsikolyok...
Hesha homályos, ugráló, visszatükröződő képekben látta, hogy a fiúk teste elolvad és összefolyik. Ezüstfehér csont csírázott a rettenet testéből. A fekete bőr tucatnyi árnyalata keveredett el az örvényben. Habos sárga zsír spriccelt és futott le a maradványok... bokáihoz. Repedések nyíltak a gestalt felső részén, és vér lövellt húszlábnyi magasságba. A szökőkút beborította az épületeket az út mindkét oldalán, és finom vörös permettel borította be a rémülettől dermedt, vagy menekülő szombat esti tömeget. Hesha döbbenten nézte végig az eseményeket - a lábai maguktól futottak tovább - és az elméje csak néhány pillanattal később fogta fel a látottakat.
Húsformázó. A Setita elméje kibontotta a következményeket, miközben egy új útvonalat választott - amelyet kemény betonnal, és nem puha aszfalttal burkoltak. A húsformázás Tzimisce-ket jelent. Egy időre most félretette azt, hogy a lény az akaratával képes alakítani a földet. És a Tzimisce-k azt jelenti, hogy itt a Sabbat. A kérdés csak az, hogy hány Sabbat? Tudta, hogy akár egész falkákat is képes lepusztítani a szekta veszett, hígvérű rohamcsapati közül. Elég biztos volt benne, hogy képes lenne legyőzni egy maroknyit ezek közül az ágyútöltelékek közül még a háta mögött közeledő dolog közbeavatkozásai ellenére is.
Egy önmagában is ennyire hatalmas húsformázó...
Talán, tisztességes harcban, megfelelő terepen... ha a Szem éppen nem forogna veszélyben. Lázasan imádkozott Sethez, hogy ne egy ahhoz a dologhoz hasonlóan megmagyarázhatatlan képességekkel rendelkező Tzimisce öregekből verbuválódott harci egység legyen a nyomában.
A mellékutca egy üres telek mellett haladt el, és a föld megmozdult. Szemét, por és kavics záporozott Hesha körül. A Setita válaszul vastag pikkelyekkel megkeményítette a bőrét, és futott tovább. Bármi legyen is a képesség, amit az üldözője használt, láthatóan még az aszfaltnál is erősebben hatott a csupasz talajra. Az épület nem messze... nem... az új, takarékosan felépített üzlet alapjai szétnyíltak a nyomás alatt. Hesha felnézett az utcára - itt volt felezővonal - beton - azonnal ugrott, amint megpillantotta, és a szemközti sarokban ért földet. Közben a rázkódó salaktégla homlokzat leomlott, és a repedéseken keresztül feltört az alatta lévő talaj.
A föld mozog... a szurok mozog... de a cement kitart... a kő biztonságosabb? A Setita észak felé fordult, és egy szemvillanásra megpillantott egy templomtornyot és az állványzatot körülötte. A kusza összevisszaságból egy kereszt tört elő koromfeketén és kivilágítatlanul a narancsszínű éjszakai égbolt háttere előtt. Egy katedrális...megszentelt föld... A nyomában járó férfi európainak tűnt. Jehova áldása őt magát soha nem korlátozta semmiben, de talán lesz valami hatása a másik férfira. Ráadásul a keresztények kőből emelték a nagyobb templomaikat...
Az utca lusta hullámaival a nyomában rohanni kezdett. Az anyag gyors volt, ha egyszer elindult, de a - Hesha a megfelelő szó után kutatott az elméjében - reakciói lassúak voltak. Gondot okoztak neki a fordulók, és a gyors irányváltások még ennél is jobban összezavarták a dolog vak elméjét. Hesha annyiszor változtatott irányt, ahányszor csak mert, aztán nyílegyenesen eliramodott az épülettömb felé, ahol a templomot építették.
Felugrott egy alacsony pajtára, majd eliramodott, de közben szemügyre vette az előtte magasodó katedrálist. A hozzá legközelebbi sarok egy torony volt, és a látvány majdnem mosolyra fakasztotta pengévé préselt ajkait. Négy befejezett emelet és az alap, ami legalább... egy alagsor, és ha jól tippelt, akkor még ott a ráadás alapvasalás. Tökéletes. Elég, ha a második szintet sikerül elérnie - ugrott le a pajta tetejéről egy kőfejtőszerű területre - és máris jócskán magasabban lesz majd, mint az eddig látott legmagasabb hullám - ugrott kőről kőre a kis belső udvaron - ahol csak egy... legfeljebb két lépcsősort kell belülről védenie. Ezen felül ott van még az betörő üveg, ami figyelmezteti majd, ha egy vállalkozó kedvű Sabbat talpnyaló megkísérli kívülről megtámadni. A lába alatt márvány szilánkok ropogtak, és a viharkabát szára által keltett szélben apró kőpor pamacsok örvénylettek. Úgy döntött, hogy a toronyból felhívja a Setita templomot és erősítést hív. Az éjszakának ebben a szakában a Morningside park tele kell legyen kígyókkal. Úgy ugrott fel egy yardnyi magas boltívkő kupacra, mintha egyszerű lépcsőfok lenne, aztán felhúzódzkodott a kerítés tetejére.
Hesha lepillantott a szép, zöld gyepre, és átkozódni kezdett.
A kőfaragó műhelye volt az egyetlen kősziget a hatalmas, nyílt kertben. Átrohanhatna rajta. Oldalról is megkerülhetné, és ott megpróbálkozhatna a járdával (vékony, repedezett cementsávok... semmi hasznukat nem venné). Vagy szembeszállhat az üldözőjével itt és most.
Habozás nélkül a legközelebbi kerti ösvény felé iramodott. A bakancsai megnyugtatóan csattogtak a kemény palakövön. Követte a kőzászlókat a fehér rózsabokrok és az örökzöld élő sövény között, aztán hirtelen egy groteszk alak zárta el az útját. A lénynek vörös pikkelyes bőre, ágas-bogas végtagjai voltak, és a majdnem tökéletesen gömb alakú fején nem látszott semmi, ami akár csak távolról is arcra emlékeztetett volna. Hesha összekuporodott, készen arra, hogy szembeszálljon a Tzimisce harci teremtménnyel...
De a lény továbbra is tökéletes mozdulatlanságba dermedt.
A fogyó hold sugarait eddig eltakaró felhő félreúszott, és Hesha felismerte a kicsavarodott alakot: modern művészet - egy nőalakját mintázó egymáshoz hegesztett acél rudak, odavetve az időjárás viszontagságainak, hogy rozsdásodás közben a... mit is... talán a hódolatot jelképezze. A szobor azt a benyomást keltette, mintha meghajolna, vagy letérdelne valami nála hatalmasabb előtt.
Hesha pillantása elszakadt a szoborról, és gyorsan elrohant egy csapat hívő mellett. Elvesztegette az idejét. Csak félúton járt a templom felé, amikor a lába alatt imbolyogni kezdtek a kőkockák. A Setita egyenesen felpattant, és csak egy hajszálon múlt, hogy a gördülő gyep be nem szippantotta az egyik lábát. Az ösvény úgy lebegett a zöld füvön, mint a hullámok hátán a hordalék. Hesha az egyik lábával ért földet, és a szivacsos mocsárról elrúgta magát egy beton platform felé. Két szobor között ért földet - egy férfi sziluettje, és a fémgerenda, amiből a művész kifaragta. Elméjének egy része felismerte a Hirosima-i robbanás által betonba égetett árnyékot a műben - de a legnagyobb része a toronnyal egy vonalban álló szilárd szerkezetre összpontosított: még csak találgatni sem tudott, hogy mi lehet a lépcsőzetes építmény jelentése. Mindössze egyetlen lépést kell megkockáztatnia a sodródó kőkockákon, és a következő cél máris elérhetővé válik. Felágaskodott egy földhullám - a kockakövek felfelé sodródtak a dombon - Hesha megcélzott egyet, elugrott róla, és elkapta a kiszáradt kőkút felső medencéjét. Egy faragott nap nézett le rá, és ő belegrimaszolt abba az ocsmány pofájába. A szobor felületét elborították a furcsa, kökörcsin alakú faragott dudorok, amelyek kiválóan alkalmasak voltak a kapaszkodó szerepére. A Setita nem tudta biztosan, hogy pontosan mit is fog a kezében, de felhasználta a dudorokat, hogy megvesse a lábát, és feljebb húzza magát, miközben szemeivel a hullámzó kertben kutatott egy újabb biztos menedék után a célja felé vezető út mentén.
Körös-körül dombok gördültek felé. Ha ugrani akar, akkor most már...
Hesha nyakában rángatózni kezdett egy izom, mintha valaki figyelné. Azonnal sarkon pördült, és most először vehette jobban szemügyre az üldözőjét.
Nem... A Setita szemei elkerekedtek a döbbenettől. Ez a pálcikaember volt az a lény, akit torporban talált a hegyek mélyén. Ez volt az a Káinita, aki őelőtte birtokolta a Szemet. Ez nem egy öreg, nem egy Tzimisce volt... ez a lény olyan gyenge volt, hogy egy egyszerű halandó vette el tőle a Szemet. Még évekig öntudatlanul kellett volna heverjen. Maga alá kellett volna temesse a kőomlás...
Hesha felhagyott azzal, hogy végiggondolja, mi „kellett volna” történjen. A föld hullámai összezáródtak körülötte. Még egy pillanat, és elnyelik, szétzúzzák, vagy összenyomják. Hesha elrúgta magát a groteszk nap hegyéről. Hosszú karmokat növesztett a kezeire, aztán hátrafeszítette őket, készen arra, hogy az idegen szívébe vájja őket. Tűhegyes agyarak csúsztak elő a szürke ínyéből, és a Setita nyelve átalakult egy csapáshoz összetekeredett vékony, villás hegyű, borotvaélő korbáccsá. Elnyújtott, kígyószerű teste összehúzódott, hogy felfoghassa a becsapódás erejét. A kabátja úgy csapkodott mögötte, mint egy zászló az erős szélben, és Hesha minden tulajdona vele együtt szabadon esett... még a Szem is megemelkedett az örökké tartó másodpercekben, mielőtt elérte volna a prédáját.
Keményen érkezett. Karmai belemélyedtek, majd lefelé végigszántották az ellenfél üres mellkasát - a férfi bordáiban jobban meg tudott kapaszkodni, mint egy létrában, és a lábaival támasztékot talált az összecsukló térdeken. Kivillant a kígyónyelv és felnyitotta a Káinita egyetlen megmaradt szaruhártyáját. A Szemet óvó zsák nekicsapódott Hesha hátának, és a viharkabát szárai alattomosan örvénylettek az ellenfél lábszára körül.
A pálcikaember megingott.
Hesha hagyta, hogy a becsapódás ereje mindkettejüket pörögve a - hirtelen szilárd, sima, mozdulatlan - fűre döntse, és egy extra rántással és a bal oldalának egy mozdulatával biztosította, hogy végül ő kerüljön felülre. Érezte, ahogy az arca megereszkedik, amint a Káinita karmai feltépték az egyik izmot az arccsontja fölött. A seb azonnal gyógyulni kezdett - nem volt igazi erő a csapás mögött. Jobb kezét kihúzta a teremtmény mellkasából, ujjait szétterpesztette, amennyire csak bírta, aztán áthúzta őket a védtelen hasfalon és a belső szerveken. Összeaszott szervek ömlöttek elő a sebekből, és óriási darabokban hullott a halott hús azokon a helyeken, ahol az öt kis kasza összecsattant és felszecskázta a testet. Bal kezét továbbra is szilárdan beékelte a mellkasban a bordák közé, és a karmokat folyamatosan csavargatta, hogy biztosan semmi se gyógyulhasson meg mellettük.
A pálcikaember csapkodni kezdett a karjaival, és darabokra szaggatta Hesha ruháit. Az egyik karján és a combján elég mélyre jutott ahhoz, hogy áttörhesse a csúszós pikkelyeket, és szétmarcangolhasson néhány izmot.
A Setita hagyta, hadd próbálkozzanak zavartalanul a vadul csapkodó karmok. Az ellenfele annyira kezdő volt, hogy lecsapott a húsra, de éppen hagyta az inakat - hogy figyelmen kívül hagyja a szemeket, és inkább a kezek irányításáért küzdjön - hogy feltépje egy halott ember torkát, ahelyett, hogy elszakítaná a test szivacsos, vért tároló szöveteit. A gyorsaság olykor legyőzheti a szakértelmet, de ma éjjel nem. Hesha nyelve újabb sebet nyitott az ellenfél bal vállán, és elmetszette az inakat. Az elernyedő végtag még egy másodpercig rángatózott, ahogy az ellentétes izmok összehúzódtak, aztán a pálcikaember alkarja hasznavehetetlenül kitekeredett.
Hesha felkapta a hasznavehetetlen porhüvelyt a földről. Eszébe jutott, hogy szól néhány szót a szerencsétlen vérszívóhoz, hogy ad néhány pillanatot a könyörületnek és a haszonelvűségnek. Ennek a lénynek tudnia kell valami hasznosat a Szemről, és a Setitát még mindig piszkálta a földdel kapcsolatos képesség kérdése. Hesha belevágott a másik karba is, és elgondolkodott azon, hogy a pálcikaember vajon túlélné-e, ha elmetszené a térdinát, vagy ha egy napra karót döfne a szívébe...
Bűvészsegéd, gondolta Hesha, aztán elgondolkodott azon, hogy vajon hirtelen miért tért vissza a korábbi veszélyérzet. Csak nem mozgást látott? A foglyon, saját magán, és a szobrokon kívül kert üresnek tűnt.
Valami lágyan megbökte hátulról. Megfordult - de a férfit továbbra is fogta a bordáinál - és egy másik fémszobor, ezúttal egy kiváló munka, állt a hátánál.
Semmi más.
A szobor... egy pillanattal korábban még akár meg is esküdött volna az egyes szobrok, és minden egyes aprócska fedezék helyzetére a csatatéren. Ismerd a terepet - emlékezett vissza a papok tanítására. De két lábbal hátrébb állt. Biztosan...
Hibájától megzavarodva a Setita megfordult, és megvizsgálta a környezetét. Látott más darabokat is, még a talapzatukon, de ebből a szögből mindegyik féloldalasnak tűnt. Közelebb voltak hozzá. Ez így nem helyes.
Hesha szorongva hátrált a kőkút felé.
Valami lágyan végigsúrolta a viharkabátját.
Azonnal előre vetődött, de elkésett. Fogazott bronz ragadta meg a derekán lógó viaszosvászon zsákot. Az apró pamutszálak engedtek, a vízszigetelés megnyúlt, majd elszakadt, és a negyeddolláros nagyságú lyukon iszap kezdett szivárogni. A lyukból egy vaskos sugár tört elő.
A viaszosvászon zsák szétrepedt a nyomás alatt, és egy rugalmas gömb pottyant a földre Hesha lábainál. A pálcikaember kinyitotta a szemhéjat a nem létező szemén - sápadt, hideg fény szivárgott ki az ösvényen heverő Szem zárt szemhéjai alól...
...Hesha hátába becsapódott egy kovácsoltvas ököl. A Setita hosszú csontjai eltörtek, és az apró szilánkok parányi tűszúrások agóniájával vágtak a húsába. Hesha a fájdalmat átkozva vért kényszerített oda, hogy meggyógyítsa a sérülést. Remegő lábakkal oldalra vetette magát, és így próbálta elkerülni azokat a rozsdás csonkokat, amelyek az áhítatos szobor kezeit helyettesítették. Aztán előkerült egy harmadik ellenfél - majd egy negyedik, egy ötödik - és többé már nem lehetett kitérni előlük. A szeme sarkából észrevette az arca felé suhanó kicsavarodott acélt - lebukott és megpördült. A koponyája hátul fültől fülig beszakadt, és minden gondolat kínszenvedéssé vált. A támadás ereje letépte a fogoly testét a kezéről, és Hesha halvány sajnálkozással figyelte, ahogy messzire repül. A pálcikaember a Szemtől kétlábnyi távolságra ért földet. Miközben Hesha tompán és minden cél nélkül közeledett pókmászásban a kőkút által nyújtott biztonság felé, az ellensége mozdulatlanul hevert a füvön.
A Setitát beérte az acél, a bronz és a sárgaréz. Hesha az ütések záporán, és a vastag, mozgó szoborfátylon keresztül látni vélte, ahogy az ellensége közelebb gördül a Szemhez. Semmit sem jelentett neki a látvány.
Valami felismerhetetlen - nem sav, nem láng, nem is mérgezett vér - vágódott ki a földből. Pisztolygolyóként mozgott - mindössze egy szempillantással volt lassabb. Hesha látta a közeledő ólomszínű kékesfehér lövedéket, és automatikusan becsukta a szemeit. Az anyag becsapódott, és nem tudta újra kinyitni a szemeit - vagy a szemhéjak forrtak össze, vagy az arca nem volt már a helyén. A fájdalom és a düh belemélyesztették az agyaraikat, és elrabolták azt a keveset, ami megmaradt az elméjéből.

* * * * *

Calcutta alatt feltámadt az elkerülhetetlenség érzése, és megerősödött az elhatározás, hogy a harcot nem adja fel.
Manhattan alatt egy homályos intelligencia nyújtóztatta ki a tagjait, aztán többé már nem érdeklődött az események iránt.
Atlantában egy magányos Malkáv pattant fel azzal a hirtelen, de megkérdőjelezhetetlenül biztos tudattal, hogy sétálnia kellene egyet.
Az Élet Fájának - amely egy Morningside Height lakói szövetsége által tartotta szavazás alapján New York városának legrondább köztéri szobra - legalsó ágsorán Hesha Ruhadze kiszabadult a mindent elhomályosító tombolás karmai közül. A csuklóján viselt kő segítségével meghallotta a calcuttai és a manhattani visszhangokat. A nyakában lógó vörös kő segítségével pontosan tudta, hogy a Szem mikor állt fel, és érezte, amint elfordul, mintha csak az ő testének a része lett volna.
Az Isteni Szt. János katedrális kertjében Leopold visszasimította a helyére az utolsó bőrcafatot is az oldalán, és egy pillanatig csendben elmélkedett. A karjai és a törzse szépen összeforrt. Figyelte a feje fölött átviharzó eget, és szórakozásképpen hol a bal, hol pedig a jobb szemével figyelte a mozgását. Aztán mindkét szemhéját tágra nyitotta, majd mindkettőt szorosan lezárta.

* * * * *

Leopold, teljesen gyógyultan és végre hiánytalanul, kifelé sétált az ösvényen a járda felé. A harc máris kezdett halványulni az emlékei között. Visszatért a látása, és a korábbi kétségei azonnal elhaltak. Mi is hiányzott? Semmi: amint befordult a sarkon, azonnal tudta, hogy hol találja majd Őt...
A múzsa jól láthatóan állt egy kör alakú tiszafa élő sövény közepén, és egyszerűen csak várakozott.
Rá.
Az út a szerelmesek találkozásával végződik... futott át a fején egy régi és kedves dal részlete.
A tökéletesség kinyújtotta felé a kezét, és Leopold rettenetes arca felragyogott. Az arckifejezése egy pillanatra visszatükrözte a múzsa szépségét, ahogy a romok tükrözik vissza a palotát, amely meghalt azért, hogy ők létezhessenek. Teljes elragadtatással lépett előre. A lába alatt meghajlott egy puha rúd. A közelben heverő tetem csontjai kifordultak a helyükből. Leopold megragadta a múzsa finom ujjait, és rájuk szorította az ajkait, ő pedig szerényen - a korábbi ördögi tréfák nélkül - elvezette őt a csatatérről a saját világába. A föld eltűnt, és a páros elsétált az ezüst ködben.

* * * * *

A megfigyelő mindezt másként látta:
Egy magányos és sebesült vámpír tántorgott elő az Isteni Szt. János katedrális kertjéből. Rettenetes, össze nem illő szemei voltak, és úgy tartotta maga elé az egyik kőmártír letört karját, mint egy varázsvesszőt. A kar úgy vonaglott, mintha élne.
Sokkal később a megfigyelő előjött, és a megcsavarodott fém kusza kupaca alól elővonszolta az elszenesedett halotti húsdarabot. A megfigyelő gondosan megvizsgálta a testet - ahogy minden más dolgot is gondosan megvizsgált - majd egy pillanatnyi gondolkodás után maga után vonszolta a megfeketedett tetemet abba a csatornába, amelyikből korábban előmászott. Sietnie kellett: a nap már kezdett előaraszolni a saját barlangjából. Fél órával azután, hogy a megfigyelő begyűjtötte, amit akart, New York látóhatárán átbuktak a fényes és halálos sugarak.

 

1999. július 31., szombat, hajnali 3:56
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Khalil kellemesen csatangolt Brooklyn mellékutcáin. Két éjszakán át utazott - buszokra szállt fel, fuvarért könyörgött egy-két együtt érző stráfkocsi-sofőrnél - teherautósofőrnél, javította ki magát. Számtalanszor előadta a magányos utazó ügynök meséjét, és felszedett több nőt is, akiknek több eszük is lehetett volna, de képtelenek voltak ellenállni neki - és ez végül rendbe hozta a Ravnos idegeit. Kiváló volt az étrendje, jól szórakozott, feltört a világban. A ruháiból sugárzott a pénz, és egy bizonyos rang... bár egyik sem illett rá olyan jól, mint az eredeti tulajdonosukra. Hihetetlenek ezek az amerikaiak. Csak kérned kelt, és neked adnák az utolsó ingüket is - mosolyodott el önelégülten. Még a legügyetlenebb Calcuttai tolvaj is fényesen megélne az őrizetlenül hagyott pénztárcákból ebben az országban. Egy hozzá hasonlóan ügyes shilmulo pedig könnyedén szerezhetne vagyont is magának.
Boldogan lóbálta az „ékszerdobozát”. Kapóra jött ez a kellék a szorult helyzetbe jutott turista szerepéhez. Egy törött szaxofon illúzióját idézte a dobozba, amikor felmerült benne az utazó zenész ötlete, és így sikerült megnyernie egy-két valódi „zenésztárs” együttérzését, és mellékesen a pénzük egy részére is rátette a kezét. A buszok utasainak szüksége volt csomagokra. Az üzletembertípusok aktatáskával jártak. O éjszaka ebben tárolta az egyre gyarapodó értéktárgygyűjteményét, nappal pedig a napallergiás testét. Micsoda ajándékot kapott Heshától... illően meg kell majd köszönnie a Setitának.
Amilyen hamar csak lehet - határozta el Khalil zordan, Fütyörészni kezdett.
Egy hirtelen jött sugallatnak engedelmeskedve befordult egy sötét utcába, majd onnan kilépve megállt a járda egy tisztára söpört és jól kivilágított kis szakaszán.
- Rendben - motyogta a gyalogos - Nem kell a fejemhez vágnod.
Nem voltam biztos benne, hogy a meghallanál a nagy öntömjénezés közben. Ma éjjel a hang száraz volt, mint egy sivatag. Ez az a hely.
Khalil lazán lassított. Letette a csomagját, majd - anélkül, hogy körülnézett volna - megtapogatta a zsebeit, mintha a kulcsait keresné. Egyik szemét a csomagján, a másikat a záron tartva a jobb kabátzsebéből előhúzott két drótdarabot, a balból pedig egy feszítőtűt. Mindhárom eszköz ugyanabban a pillanatban csúszott be a zárba. Bármelyik átlagos szemlélő megesküdött volna rá, hogy a nagyon későn hazatérő, vagy figyelemre méltóan korán munkába érkező fiatalember mindkét kezével megmarkolta a kulcscsomóját, és most gondjai támadtak a rozsdás, bakafántos öreg zárral.
- Ajánlom, hogy igazad legyen - suttogta. - A nap most már akármelyik másodpercben felkelhet.
Bízz bennem.
Ó igen - gondolta magában Khalil - Biztos vagyunk benne, hogy úgy is lesz. Az öreg Yale engedett a tapogatózó álkulcsoknak, és a kilincs elfordult az ujjai alatt. A nehéz acélajtó mögött egy barátságtalan, visszataszító folyosó tárult a szeme elé. A plafon magasan volt, de ettől csak még szűkebbnek tűnt, és a felületes söprés csak még szembeszökőbbé tette a sarkokban felgyűlt elhanyagolt porcicákat. A Ravnos felkapta a bőröndjét, és halvány megvetéssel végigsétált a hallon. Útközben szemügyre vette az ajtókat, és a gondolatai elindultak a jól megszokott ösvényen: Fényképészek... kamerák... keresnem kell egy orgazdát ebben a városban... import... az „import” rengeteg bűnt rejtegethet... vajon mit csempésznek... Ügyvédek... átkozott hólyagok... Eh... Látom a lépcsőket. Te kurafi... A „munkaadója” a felfelé tartó lépcsőkhöz irányította. Egy kis piszkos fény szűrődött be néhány magas, soktáblás öreg ablakon a lépcsőházba. Csupasz tégla és repedezett cement várt Khalilra, a lába alatt a padlót pedig szilánkos faburkolat borította. Mondd, öregember, vajon miért nem hiszem, hogy a gazdag kígyók egy ilyen lepratelepen élnének? Megérkezett egy újabb lépcsőhöz, és egy újabb ablakhoz. Eddig csak az utcai lámpák világítottak keresztül rajta. Khalil felnézett, és még több üveget látott: tetőablak a tetőn - a tető szinte csak tetőablakból állt. Kilépett egy fémfolyosóra, és megpróbált nem végigdübörögni rajta. Azonban a kölcsönvett cipők elárulták: új, és kemény bőrből készültek (a legjobb olasz bőr, dicsekedett a donor), és minden lépésnél jól hallhatóan koppantak a fémen.
A Roma elfintorodott, de folytatta útját.
A függőfolyosó végén egy csűrkapu méretű elcsúsztatható acéltábla éktelenkedett. Khalil megtorpant előtte, megtapogatta a széleit, alul-felül szemügyre verte a rozsdás fémgörgőket, majd megérezte a belső vonzást, ami elvezette az ajtótól. A ráncigáló érzés addig nem volt elégedett, amíg vissza nem lépdelt néhány lábnyit, és meg nem állt egy sokkal kevésbé érdekfeszítő objektum előtt: egy egyszerű, jelöletlen ajtó előtt, az ikertestvére annak, amit a bejáratná) tört fel.
- Itt?
Itt.
- A nap már majdnem felkelt. Ez a hely...
Nyisd ki azt az átkozott ajtót.
Khalil munkához látott, és az ajtó egy olyan szobára nyílt - ezt nem tudta nem észrevenni -, amelynek két falát csupán ablakok alkották.
Az ajtóból úgy tűnt, mintha valaki lakna ebben a hatalmas öntelt térben. Voltak itt könyvek, fotelek, és egyéb, por által nem is érintett bútorok, amelyeket úgy rendeztek csoportokba, hogy a hatalmas egylégterű lakást több szobára osszák. De nincsenek falak - gondolta Khalil. Légy átkozott. Ha még egyszer abban a kibaszott dobozban kell aludnom...
Hirtelen felfedezett valamit - valakit - aki érdekelheti, és elnémult a fecsegése. Hesha kedvenc kis halandóját, Elizabeth D-valami... Dim-valami... Hesha csaját, na, aki csendben, dermedten, és halálsápadtan ült a lakás közepén. Jól láthatóan rettegett. Khalil felvonta az egyik ördögi kis szemöldökét, aztán elmosolyodott. A lány nem mondott semmit, és nem is mozdult. A Ravnos elgondolkodva figyelte.
Nem egyszerűen csak ült a székben, hanem hozzá volt láncolva. A kezei elég békésen pihentek a szék karfáján, de a csuklóira, és - pillantott lejjebb Khalil - a bokáihoz bilincseket erősítettek.
Ha Hesha itt lenne, a nyíló ajtó már régen előcsalogatta volna. Ha pedig Hesha nincs itt... a Ravnos megnyalta az ajkait.
- Hello, drágaságom - mondta Khalil Ravana egy gonosz mosoly kíséretében - Hiányoztam?
Két lusta ujjal becsukta az ajtót, és belépett a szobába. Páváskodva megközelítette a megbilincselt lányt, majd kárörvendően lenézett rá. Csak annyira közelítette meg, hogy ezzel összerándulásra késztesse, és a lány ezt meg is tette - nagy örömet okozva ezzel a Ravnosnak. Innen már a korábbinál több részletet is ki tudott venni. Látta a vért a nyakán. Egy emberi lény rémült sápadtsága mostanra már valami rózsaszínűbbre kellett volna váltson - vérvörös dühre, felháborodott pírra, vagy akár csúnya, foltos félelemre. De Elizabeth arca fehér maradt.
- Látom, előléptettek - hajolt közelebb leereszkedően hozzá Khalil - Üdvözöllek a családban, kedvesem.
A lány ajkai és torka megvonaglott, mintha egy hajszál választaná el a rosszulléttől.
- Köszönöm - nyögte ki végül erőtlenül.
Khalil kihasználta a mozgásképtelenségét, és kisétált a látómezejéből. Pontosan a széke mögött három ovális, nyitott tetejű szögelt doboz állt egy keskeny asztalon. Khalil felkapta a legnagyobbat, és a próbálkozást egy ígéretes, pénzhangú csörrenés jutalmazta. A Ravnos beletúrt az érmék közé az egyik koszos körmével: Angol... Német... aprópénz, és itt amúgy sem venné semmi hasznát.
- Nos - kezdte fecsegő hangnemben -, hol lehet Hesha ma éjjel, kis Lizzie?
A második dobozban gombok, kulcsok, gombostűk és kitűzők össze nem illő halmaza lapult. Khalil turkálni kezdett a kacatok között - és talált is egy Yale-t, ami láthatóan a lenti ajtóba illett, és a Schlage-t, ami pedig a fenti testvérét nyitotta. A pótkulcsokat elsüllyesztette a nadrágja hátsó zsebébe. Elizabeth kelet felé nézett az acél oszlop másik oldalán.
- Nem tudom - felelte.
- Valóban? - mormolta Khalil, és felvette a legkisebb dobozt - Vajon miért nem hiszek neked, drágaságom?
Arany és ezüst ragyogott a dobozban: fülbevalók, egy karperec és egy zsebóra. A Ravnos a dzsekijébe ürítette a zsákmányt, majd újabbat keresve körülnézett.
- Elment - felelte a lány, és a hanghordozása megragadta Khalil figyelmét: felismerte a valódi kétségbeesést, ha hallotta.
Khalil tekintete megakadt a szófán, a lánynak címzett levélkupac tetején felejtett üzeneten: a tetején jó! látható macskakaparással az állt, hogy „Lizzie”. Ez az ő lakása - döbbent rá a Ravnos, majd összevonta a szemöldökét. A hatalmas szobában mindössze egyetlen másik ajtó volt, és az nyilvánvalóan a vizesblokkba vezetett. Küzdelemnek, vagy behatolásnak nem volt semmi nyoma - eltekintve persze a saját betörésének nyomaitól. Mi a nyavalyát keres itt egy friss halott Setita egyedül, őrizetlenül, kifeszítve és előkészítve a napnak? Khalil a szeme sarkából kinézett az ablakon, és úgy találta, hogy van még ideje feltenni néhány kérdést, és kibányászni, amit csak lehet. Persze ez azt jelenti, hogy megint a bőröndben kell aludnia, de...
- Valóban? - mondta hangosan - Ez nagyon furcsa. Mikor legutóbb találkoztunk, ti ketten úgy voltatok, mint a borsó meg a héja... te pedig nyilvánvalóan... közelebb kerültél hozzá azóta - érintette meg az egyik ujjával puhán a vérnyomot a nő nyakán, aki erre összerándult - Ugye Ő tette ezt veled?
- Igen...
Ő volt.
Khalil megvizsgálta a vastag láncokat ott, ahol keresztezték az oszlopot. A lány küzdött - amikor már túl késő volt. Mély horzsolások éktelenkedtek a festett felületen, és az erőlködő izmai lepattintották a rozsdát néhány láncszemről.
- És mik ezek a láncok?
Elizabeth nem felelt.
Igen - erősítette meg a hang Khalil fejében. Egy újabb kérdés tódult a Ravnos ajkaira, de visszanyelte, és arrébb sétált. Dühösen suttogni kezdett, amint kiért a lány hallótávolságából...
- Hol van Hesha?
Elkerülhetetlenül... feltartóztatták.
- Akkor mi a pokolért vagyok én itt? A nőért.
- Tudtad, hogy ő nem lesz itt, de semmit sem szóltál nekem erről... - halkította le ismét a hangját Khalil - Nem mondtál nekem semmit. Kezdek ebbe belefáradni.
A nő hozzá van kötve - mondta a hang, mintha Khalil meg sem szólalt volna. Hasznodra lehet, ha követni akarod a nyomát.
- Várj egy pillanatot. Azt hittem, te tudod, hogy merre van. Megmondhatnád nekem, akár most rögtön, hogy hol találom...
Ne merj félbeszakítani, te kölök. Persze, hogy tudom, hogy hol van most... de Hesha bármikor megszabadulhat a kövektől, ha rájön a többi képességük mibenlétére is. Miért erőltetném meg magam Hesha levadászásával, ha te magad is éppen olyan jól boldogulnál, ha rendelkezésedre állnak a megfelelő eszközök? És ami még ennél is fontosabb, sem időm, sem kedvem nincs arra, hogy kézen fogva vezessek oda egy démont egy kígyóhoz. Más dolgom is van ezen kívül, kutya.
Khalil hátán felállt a szőr, de sikerült csendben maradnia.
Az „igaz szerelméről” fogod őt kérdezgetni, és fenyegetni fogod, hogy kiszeded belőle, amit tud. Aztán közlöd vele, hogy ha akarja, akkor rájöhet Hesha tartózkodási helyére, még akkor is, ha előtte nem mondtuk el neki. Szedd ki belőle az információt, és én megmondom neked, ha hazudik. Menj.
Khalil letérdelt a lány mellé. Ujjai pókokként suhantak végig a láncon, szemről-szemre követte a kötelékeket egészen a nő karjáig. Elizabeth bőre libabőrös lett az érintése nyomán, de továbbra is mozdulatlan maradt. A Ravnos ujjai elérték a csuklóit, és megsimogatták a nehéz fémkarpereceket, aztán odahajolt a füléhez, és egy sóhajtásnál alig erősebb suttogással megszólította:
- Áruld el nekem... még mindig szereted? Még most is imádod? Őrülten vágysz rá? Bármit megtennél érte?
Elizabeth összeszorította a száját, és lehajtotta a fejét. Egy sötétvörös könnycsepp gördült lefelé az arcán. Az ura késik - gondolta Khalil - És a nyomorult rabszolga magányos...
- Ideje kiterítenünk a lapokat, kedvesem. Én Heshát keresem. Te segítesz megtalálni, és pedig létrehozom a csillagok között született szerelem boldogító újraegyesülését. Ha hazudsz nekem, vagy becsapsz, vagy bármivel megpróbálkozol, akkor itt hagylak a napnak. Megegyeztünk?
- De én nem...
- De te igenis tudod, és segíteni fogsz nekem megtalálni, mert szereted őt.
Elizabeth szemei elkerekedtek, de aztán az arcán ismét megjelentek a rettegő vonások. A hangja remegett.
- Mit akarsz tenni vele, ha megtalálod?
- Engedd, hogy én tegyem fel a kérdéseket, kedvesem.
Khalil belenyúlt az egyik zsebébe, és előhúzott egy egyszerű aranygyűrűt, amibe egy homályos zöld ékkövet foglaltak. Kifeszítette Elizabeth jobb kezét, és a tenyeréhez érintette az ékkövet.
- Ha igazat mondasz, a kő kitisztul. De ha hazudsz - folytatta fenyegetően -, a kő elfeketedik.
A Ravnos jelentőségteljesen a zöld drágakő felé pislantott, majd felkészült egy könnyű kis illúzió felidézésére.
- Hesha szeret téged, nem igaz, drágaságom? Ezt még én is láttam Calcuttában. Tehát - akkor miért tenne ilyet veled?
Elizabeth a gyűrűre meredt, és nem szólt egy szót sem.
- Meglehetősen gyönyörű reggelnek nézünk elébe. Talán itt kellene hagyjalak, hogy te is kiélvezhesd a látványt.
Elizabeth gyorsan szóra nyitotta a száját, de ugyanilyen gyorsan ismét összeharapta az ajkait. Khalil ügyelte a szemei mögött lezajló küzdelmet. Az arckifejezése... mi is volt az? Nem pusztán félelem, bár a lány is legalább olyan gyakran és aggodalmasan ellenőrizte az ablakokat, mint ő maga. Jő Isten, a fény... Vajon büszkeséget látott? Mire volt büszke? Miért? Vajon az érzéseit próbálta elrejteni? Nem - Khalil tudta, hogy az arcán tükröződő érzelmek elegendőek ahhoz, hogy olvasson bennük. Csak egész egyszerűen nem értette a nyelvet.
- Nem akarta, hogy kövessem! - sikoltotta végül kétségbeesetten.
Igaz - erősítette meg a hang. Khalil beburkolta a követ egy tisztább, sápadtabb képpel, és a mélyébe meredő Elizabeth arcára kiült a döbbenet. A Ravnost meglepte a meglepettsége, és azért küzdött, hogy ez ne látszódjon meg rajta. Elizabeth folytatta:
- Neki... volt egy kis dolga Long Island-en.
A kő tovább tisztult, és Elizabeth jól látható döbbenettel meredt rá. Khalil magában megveregette a saját vállát. Egy pillanat alatt rögtönözte ezt kis hazugságvizsgálót, és láthatóan eszméletlenül jó ötletnek bizonyult.
- Nem akarta elmondani nekem, hogy mi dolga van ott, de én tudtam, hogy valami veszélyesre készül. Láttam ezt a kifejezést az arcán - ezt a reményvesztett kifejezést - szipogta Liz - Nem akartam, hogy egyedül menjen... de ő nem akarta, hogy az útjában legyek. Én... elvesztettem a fejem. Ki... ki kellett üssön... ahogy téged is kiütött még Calcuttában.
Igaz - mondta a láthatatlan hallgatózó. Khalil kitisztított egy-két apró hibát a smaragd képéből, de aztán felmordult:
- Én egy kicsit másként emlékszem erre. Elizabeth szinte hisztérikusan felnevetett.
- Miért pazarolná a karókat, ha kéznél van egy ilyen szép kis bilincs.
- Igen - értett egyet jelentőségteljesen a Ravnos. - Nagyon szépek. Minden igaz. Most oldozd el, és vonuljatok fedezékbe.
- És azt hiszem, hogy valami szörnyűség történt vele... még nem jött vissza, és már nincs több idő... - nyelt nagyot a nő, és a fejével a műhelye felé intett. - A munkapad alatt találsz drótvágókat. A régi zárak miatt tartottam meg őket, de valószínűleg erre a célra is megfelelnek majd.
Khalil már ugrott is, és feltúrta az asztalt. Egy pillanatig csak nézte a fémvágók hosszúszárú acélpengéjét, és a kovácsoltvas üllőit, aztán lekapott egy kávéscsészére való fogót és óráseszközt a fölötte lévő polcról.
- Olaj? - vakkantotta élesen.
- A legfelső polcon, a kék bádogdobozban. Siess!
A saját eszközeit, és a lány készletének néhány hasznos darabját felhasználva Khalil nekiesett a zárnak. Két perc alatt kinyitotta a bal csuklót és a bal bokát tartó bilincseket. A nő remegve bontakozott ki a fotelből, és közben a Ravnos letekerte a láncokat az oszlopról és a fáról. Végül Khalil sürgetően megragadta Elizabeth karját közvetlenül a válla alatt, és meg sem várva, hogy kiszabadítsa a többi végtagját, a fürdő felé kezdte vonszolni.
Elizabeth fájdalmasan sántikált mellette, és Khalilnak támogatnia kellett. Már az a kevés fény is égette a szemüket és könnyeket csak elő, amit a hajnal átpréselt a horizonton. Úgy tűnt, hogy a nőt jobban megviselik a sugarak, és Khalil nagyon örült, hogy már jó régen túljutott a saját első éjszakáin. Becsapta maga mögött az ajtót, és ráfordította a zárat. Egy kicsit jobban érezte magát, amikor már volt egy ajtó közte és a hajnal között. Liz a lámpa kapcsolója felé tapogatózott. Khalil félresöpörte, és gyorsan lekapcsolta, aztán felkapott egy törölközőt, és lázas igyekezettel begyömöszölte az ajtó alá.
A nappal hüvelyknyi magasságú, vakító sávja egyre fényesebb lett, és a bőre viszketni kezdett. A háta mögött mozgolódni kezdett a lány - hirtelen egy hatalmas lepedőt nyomtak a kezébe. Khalil gyorsan betömte a repedésbe, és követelőzően hátranyújtotta a kezét. A felmosórongy, egy póló, fürdőszoba szőnyeg, a zuhanyzófüggöny - Khalil és Elizabeth együttes erővel darabokra szedték a fürdőszobát, és lebarikádozták magukat a nap elől. Harminc másodpercig tartott - harminc órának tűnt. Végül a sötétben Khalil a lány karjára tette a kezét, és lehúzta a földre.
Gyorsan kibújt a dzsekijéből, és egy rögtönzött párnát göngyölt belőle, amit szó nélkül betett Elizabeth feje alá. A lány nem tiltakozott. A Ravnos a lehető legkényelmesebben elrendezte újsütetű társának a testét a WC mellett és a mosdókagyló lefolyója alatt, és a bilincs láncait félrehúzta az útból. Még várakozott - leküzdve a késztetést, hogy ott, abban a pillanatban ő maga is lefeküdjön - amíg a lány szemei lezáródtak, és az arca ellazult a nappali álom hatására.
Khalil átvezette a láncokat a kagyló alatt a csupasz lefolyócsövek között, és újra megkötözte a lány kezeit és lábait. Aztán megingott, belezuhant a fürdőkádba, és a feledés őt is elbontotta.

 

1999. július 31., szombat, este 9:27
Az Isteni Szt. János katedrális
New York városa, New York

Khalil Ravana egy pillanatra megtorpant a mestere által kijelölt ösvényen. A fenyegető, hegynyi méretű épülettel szemközti sarokról óvatosan szemügyre vette a templomot. Néhány felfelé irányított reflektor világította meg a faragott köveket, és szórtak hosszú, koromsötét árnyékokat mindenfelé. A Ravnos érezte a sürgetést a lábaiban, hogy induljon el a szeme előtti területen a legsötétebb, legkuszább rész felé, és a pillanatnyi megtorpanása megnyúlt, végül pedig valódi, ideges toporgássá változott.
Elgondolkodva megdörzsölte az állán a borostát, megsimogatta a bajszát és a szakállát, és végignézett saját magán. Azonnal jobban érezte magát egy kicsit. Korábban már lecserélte a merev öltönyt, egy az ízlésének sokkal inkább megfelelő ruházatra. A széles hajtókájú és felhajtott ujjú borszínű selyeminget szétgombolva viselte, és így a széles résen át jól látszott az izmos hasfala és a mellkasán göndörödő fekete szőr. A szín hiánya és a katonai fantáziátlanság miatt eddig idegenkedett a kakitól, de az amerikaiak képesek voltak ezt is megváltoztatni. Khalil magáévá tette a stílust, amit még Chicagóban látott meg: a nadrágjába nem fűzött övet, és a ruhadarab így szinte lecsúszott a derekáról, ezzel pedig felfedett egy csíkot az élénk, és gyönyörű színekkel festett selyemből. A finom, nyomott szatén alsónadrágot a nadrághoz hasonlóan szintén lecsúsztatva viselte. Rövid arany gömblánc díszítette a nyakát. A füstös smaragdkövet tartalmazó gyűrű egy hosszabb fekete bőrszíjon lógott. Olcsó cipőket viselt - már amennyire a szarvasbőr olcsó lehet - és Khalil számára a vékony, szivacsszerű talp, és a zoknik hiánya szinte a csupasz láb érzetét adták. És az egész ruhatárat abból a pénzből vásárolta, amit Hesha gyermekének az ékszereiért kapott a zaciban. Khalil megnyalta az egyik ujját, szorosabbra csavarta az egyik homlokába hulló tincset, és az utcán keresztül elindult a templomkert felé.
- Szólj hozzám - mormogta miközben a gyalogos átkelőn haladt - Mit csinálok éppen?
Tegnap itt gazdát cserélt a Szem.
Khalil szemei résnyire szűkültek.
- Itt... tartóztatták fel elkerülhetetlenül?
Igen.
A fiatal Ravnos gyanakvóan rágcsálta a hüvelykujját. Nem szólt semmit, de magában elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak elehet, beszerez egy térképet a városról. Ügy tűnt, hogy a katedrális meglehetősen távol van Long Islandtől. Hesha talán ennél sokkal nagyobb utat is megtett tagnap éjjel. Talán az öreg kurafi mégsem tud annyit, mint amennyit vele el akar hitetni... elmélkedett a nyakában függő gyűrűt megérintve Khalil.
Ezek után egymás után bukkantak fel az újabb kétségek, mint az üszkös fekélyek. Ha Elizabeth tényleg annyira hasznos, akkor vajon miért ragaszkodott hozzá a hang, hogy ma éjjel őt hagyja hátra. Khalil gyűlölte, ha őrizetlenül kellett hagynia a kincseit (és az ő felfogása szerint most már a lány is ezek közé tartozott). Mi lesz, ha Hesha visszatér, hogy összegyűjtse a lány hamvait? És ha múlt éjjel az egyik embere az épület valamelyik szárnyában várakozott... Calcuttában egy egész falkányi szolgáló vette körül a Setitát. Miért lenne ez másként New Yorkban? A Ravnos hátán végigfutott a hideg. Amíg ő aludt, Thompson - vagy ami még ennél is rosszabb, az Áspis - ott lapulhatott valahol a lakásban. Ez a gondolat megtorpanásra késztette.
Mozdulj. Khalil gyomra előre lendült, de ő ügyet sem vetett rá.
Szüksége volt egy másik információforrásra. Tűrhetetlen, hogy attól a dologtól kell függnie, ami a mesterének nevezi magát.
Indulj már, te mocsokban fetrengő patkány. A hang úgy ösztökélte előre, akár egy lovat. Khalil elhatározta, hogy még egy kis ideig mozdulatlanul áll, ha másért nem, hát akkor azért, hogy megállapítsa, képes-e rá. Az ösztökélő szavak mellé egyszerre korbács is került - a fájdalom a régi sebekben. A szolgáló megremegett a támadás alatt, de végül úgy találta, hogy képes lenne ellenállni neki. Elmosolyodott. Ez az öreg valami a fél világon keresztül talán még Calcuttából is képes elérni őt, de a távolság meggyengítette a hatalmát. Khalil mélységes elégedettséggel engedte, hogy az erő előre lódítsa.
A szemközti saroknál meglepetten pislantott, és összevonta a szemöldökét. Volt a távolban valami furcsa fény, ami nem származott, nem származhatott egyetlen hétköznapi lámpától vagy környező tükröződéstől sem. A feléledő kíváncsiság vonzotta Khalilt a fényhez, és egy kerülő úton - gyakorlatilag az oldalába került - megfontoltan megközelítette. A sápadt kék, ködös derengés vékony szalagja két vagy három háztömbnyivel lejjebb fordult ki egy mellékutcából, és egyenesen a katedrális épületegyüttese felé tartott. A derengés ívben felszökkent egy alacsony épületre, majd ugyancsak ívelten le is ugrott róla, és eltűnt a kerítés mögött.
- Ezt te tetted oda, vagy valóban ott is van? - kérdezte Khalil a láthatatlan mesterét.
Megdöbbentő, hogy mennyire nem vagy képes világosan és artikuláltan kifejezni magad. Feltételezem, hogy a Szem által hátrahagyott reziduumra gondolsz, és nem az égboltra, a földre, vagy bármelyik másikra a több tízezer dolog közül, ami a közvetlen közeledben megtalálható.
- A kék derengésre gondolok - szűrte Khalil az összeszorított fogai között.
Ott van. Én csak lehetővé teszem számodra, hogy meglásd. Igazán ritka szempárra lenne szükséged ahhoz, hogy a segítségem nélkül is felfedezd.
Khalil elindult a szent föld határa mentén. Átbújt a derengő ív alatt, és olyan aprólékos vizsgálatnak vetette alá, mint mindent, amit a klántársa juttatott neki. Csak néhány hüvelyk magas és széles volt, és egy nagyon tekervényes és szabálytalan vonalat írt le az éjszakában, bár távolabbról szemlélve az ív tökéletesen simának tűnt. Enyhe hideget érzett, ha a kezét beletartotta a fénynyomba. Ha egyenesen belenézett a fénybe, akkor a városon és az utcán kívül semmi egyebet nem látott, de ha kívülről elnézett mellette, akkor már sokkal pontosabban le tudta írni a jelenség színét. A fény olyan vénaszerű kék volt, mint a halottak bőrének, vagy egy vízbefúlt ajkának az árnyalata, csak sokkal halványabb. A Ravnos elfogadta a valódiságát - bár még mindig voltak fenntartásai - és átsétált a körülkerített terület túlsó oldalára, hogy megnézze, távozott-e a Szem.
A túloldalon távozó Szem egy olyan területre érkezett, ami a Ravnos gyakorlatlan szemeinek egy kert és egy roncstelep kereszteződésének tűnt. A halál-kék fény egy nyilvánvalóan lehetetlen utat követve haladt előre, hátra, fel, le, és jobbra-balra a kert sövényei és virágágyásai között. Egy helyen a lidércfény el is merült a sima, egyenletes talajban. Máshol a Ravnos két ívet látott - valószínűleg ugrásoknak gondolt volna őket - amelyek tizenkét lábbal a föld szintje fölött csatlakoztak egymáshoz - a Szemet hordozó személy valószínűleg itt ért földet és rugaszkodott el újra.
- Nem is tudtam, hogy a kígyók tudnak repülni - jegyezte meg sötéten, majd elindult, hogy a végére járjon ennek a rejtvénynek.

* * * * *

Egy halott, magányos és gyanakvó lány figyelte őt a vastag tiszafa sövény alól. Amint észrevette az idegent, a lány abban a pillanatban berohant a fekete árnyékba és amennyire tőle telt, elrejtette sápadt kezeit és arcát a talajban. Rövid ideig még reménykedhetett abban, hogy a férfi csak egy átlagos lakója a városnak - hogy elsurranhat a kerten keresztül, ha akar, és csak arra kell majd ügyelnie, hogy elkerülje azt a néhány működő lámpát, amelyet a helyi vandálok meghagytak.
Azonban az idegen minden egyes lépésével egyre erősebb lett benne a tudat, hogy a férfi nem ártalmatlan, hogy ő nem ember, és nem véletlenül vetődött erre. A lány meglehetősen tisztán látta a kísérteties fényt a levegőben - és azt is észrevette, hogy a férfi is látja, és hogy határozott és baljóslatú érdeklődést tanúsít iránta. Most már nem mert mozdulni. Éppen egy kis nyomolvasással volt elfoglalva a visszataszító kútszerű valaminél, amikor a férfi felbukkant. A levegőben ott volt a legsűrűbb a derengő anyag, és ebben a pillanatban az idegen nem egész egy yardnyira állt tőle. Amikor hátralépett, hogy egy másik szemszögből is megvizsgálhassa a fénylabirintust, a csupasz bokája alig hathüvelyknyire került a lány orrától. A várakozásainak megfelelően érezni lehetett rajta a sír szagát. Azt kívánta, bárcsak tudná, hogy csap-e bármilyen zajt, ha belesüllyed a földbe, és ha egyszer már elsüllyedt, akkor vajon ki lehet-e ásni a testét, hogy aztán elégessék, vagy karót döfjenek belé. Azt kívánta, bárcsak tudná, hogy milyen hosszan marad meg a levegőben a nyom - a köd, ami ebben a hőhullámban nem is lehetett köd. Ha halványulni kezd, akkor elő kell jönnie. Nem számít, ki ez az idegen, vagy hogy kinek dolgozik, egyszerűen nem engedheti, hogy a nyom csak úgy elolvadjon.
És ha éppen Ő a nyom? - kérdezte önmagától.
Az idegen egy világosabb, megvilágított folton torpant meg. A ragyogás ott felemelkedett - pontosan egy embernyi magasságba, gondolta a bokor aljában beverő lány - és egyenesen, minden további kitérő nélkül az utca irányába indult tovább...
És teljesen eltűnt, mielőtt a járdát elérte volna. Az idegen egy hosszú percig bámulta a nyomot, aztán színpadias és heves dühkitöréssel magasba dobta a karjait.
Mondott valami, és a lány a fülét hegyezve próbálta elcsípni a szavakat.
- Mi az ö-ördög f-folyik itt? - hebegett vegytiszta dühében Khalil, az értelem határához közel.
Valaki elvitte, és nagyon okosan elrejtette.
- Micsoda... még előled is?
Khalil elméjében fenyegetően felágaskodott a jelenlét. A Ravnos öntudatlanul is meghunyászkodott. Természetesen nem. Az az enyém. Látom, hogy hol van. Egyszerűen csak nem tudom, hogy hol van. A kemény hangvétel mögött a fiatal Ravnos megérzett valami váratlant: a csodálatot. Még a környezetében sincs semmi olyasmi, ami elárulná a helyzetét. Valaki használta az eszét.
- Akkor mi a picsáért hagytad, hogy végigloholjak ezen az átkozott neonsugáron? Mi a picsáért nem voltál képes kibökni egyetlen utalást sem?
Nem kérdezted - felelte őrjítően a hang.
Khalil keze rángatózni kezdett. Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült megőriznie az önuralmát:
- Kinél van? - kérdezte csendesen - Itt harc volt. Azt mondtad, hogy gazdát cserélt. Tehát... - szívta be a levegőt kizárólag a lélegzés kedvéért a Ravnos - Többé már nem a Hesháé. Akkor, kinél van a Szem most? - csak az utolsó szó leghalványabb hangsúlyossága árulta el Khalil csalódottságát.
Leopoldnál.
- Leopoldnál.
Az a Torreádor, akitől Hesha és a kísérete elvették a Szemet. A hang itt szünetet tartott, és egy új árnyalattal gazdagodott, amikor ismét folytatta. Ügyelj a hátadra.
Khalil agyának mindössze csak a másodperc egy tört részére volt szüksége ahhoz, hogy sebességet váltson, és a Ravnos azonnal megpördült. Felötlött benne az az ijesztő gondolta, hogy az ellenség kihasználhatta volna ezt az időt a támadásra, de ennek ellenére volt elég ideje, hogy visszanyerje az egyensúlyát, tekintetét a közelben álló magányos alakra emelje, felmérje a lányt, és még ez után sem jött egyetlen csapás sem.
A lány őrá várt. A keze üres volt, és karjait lazán lógatta maga mellet, bár a karmait kieresztette. A tekintetével a Ravnost pásztázta, de a füleivel láthatóan igyekezett minden neszt elkapni. Nyakának feszes inai megrándultak, ahogy igyekeztek úgy fordítani a fejét, hogy elkaphassa a legkisebb neszt is. Meglehetősen nyugodtan állt ott, de ennek ellenére a testtartása szokatlanul hanyagnak tűnt. A lábak egymáshoz képest kifelé fordultak, mint egy táncosnál, egy matróznál, vagy egy képzett harcosnál. Azonban ő a lábujjain állt, ellentétben azzal a (rég halott) harcművésszel, akire a lány emlékeztette. Valójában annyira a talpa elejére helyezte a testsúlyát, hogy a Khalil el sem tudta képzelni, hogyan képes meghajlítva és használható állapotban tartani így a bokáit. Ez így nem volt helyes... a Ravnosnak volt érzéke a harchoz (bár csak ritkán maradt elég sokáig ahhoz, hogy részt is vegyen benne), és most arra a következtetésre jutott, hogy a lánynak nélkülöznie kellett a kiképzést, bármennyire tehetséges legyen is. Ettől kezdte egy kicsit - egy nagyon kicsit - jobban érezni magát.
Még a kevés fény is a Ravnos ellen dolgozott, ami beszűrődött a kertbe. Khalil tudta, hogy a lány sokkal tisztábban látja őt, mint ahogy ő láthatja a lányt. Ugyanakkor egy sokkal kedvezőbb kijárat kerülne a háta mögé, ha sikerülne egy kicsit megváltoztatni a helyzetüket. Oldalazva tett egy lépést az óra járásával ellentétes irányba, és elégedetten vette tudomásul, hogy a lány ugyanezt teszi. Ismét oldalazott egy kicsit jobb felé, és a lány továbbra is tartotta tőle a távolságot. Még egy lépés, és a lány éppen egy rozsdaszínű szobrot megvilágító aprócska reflektor fényébe került.
A lány piszkos volt. Szűk, vékonypántos katonai felsőt viselt, és egy farmernadrágot, ami semmiben sem vált hasznára az alakjának (azon kívül, hogy lehetővé tette a mozgást). Levelek, forgácsok és fenyőtüskék ragadtak az összegubancolódott göndör hollófekete hajába. Volt valami a sötét, mogorva arcban... Khalil egy kicsit tovább terelgette a körtáncban, amíg a lámpa teljes erejével rá nem sütött.
A reflektor fénye alulról világította meg a lányt, és kísérteties árnyékokat vetett az arcára. A járomcsont ívét egy heg... nem, egy nyílt seb csúfította el. És a fény csodálatos részletességgel tárta fel hegyes, nem emberi fülét.
Egy Gangrel, gondolta Khalil. Összeszorult a gyomra, már ami megmaradt belőle. Eljövök a világ legnagyobb városába, és egy vadonimádó gyakorlatilag az első vérszopó, akivel találkozom. Khalil klánja és a Gangreleké között dúlt a legrégebbi és legádázabb viszályt, amelyben a Romák valaha is részt vettek, bár ezt a vitát Khalil még halálában sem volt képes megérteni. Ez az ellenségeskedés minden jel szerint követte az Újvilágba a cigányokat - akik miatt kirobbant ez az egész. Azonban a lány ránézésre nem tudhatta, hogy ő Ravnos, ugye? Most már kezdte bánni, hogy lecserélte a ruháit. Mi értelme ruhákkal lenyűgözni a halandó rokonaidat, amikor még azt sem tudott, hogy él-e itt közülük bárki is, és még akkor sem tudnád, hogy miként akadj a nyomukra, ha véletlenül mégis élnének néhányan ebben a városban? A pokolba.
A Ravnos hirtelen rádöbbent, hogy már éppen azon a helyen áll, ahová el akart jutni. Már megnézhette magának a lányt, és a háta mögött ott volt a gyors és egyszerű menekülés útja. Most elhátrálhatna, és ezzel felfedhetné, hogy tart a lánytól - magabiztosan hátat fordíthatna, és közben reménykedhetne, hogy elég ideig kitart az amnesztia, vagy hogy akkor késztetheti támadásra a lányt, amikor azt ő szeretné - vagy megpördülhetne, és nekiiramodhatna. Ismét vetett egy pillantást az eltorzult lábfejre, és úgy döntött, hogy valószínűleg a lány a gyorsabb futó. Khalil szóra nyitotta a száját - általában a beszéd volt a leghatékonyabb fegyvere.
Azonban a Gangrel rávetette magát, legalábbis a társalgás szempontjából.
- Te is látod a nyomot - mondta a vad lány éles, sürgető és nagyon fiatal hangon - Követted - bizonygatta.
- Valóban?
Khalil megpróbált annyi BBC-t erőltetni a hangjába, amennyit csak lehetett. Hamis angol, hamis brahmin, hamis bábu... bármit, csak ne az utcagyerekek Roma akcentusa...
- Miféle nyomot?
- Egész idő alatt figyeltelek. És hallottalak is - tette hozzá vádaskodóan - Mondd csak, ki a fene az a Hesha?
- Elnézést, hogyan?
- Azt mondtad, hogy Heshánál volt... az. Aztán azt kérdezted, hogy most kinél van, aztán egy másodperccel később válaszoltál is saját magadnak: Leopoldnál - A Gangrel tett egy lépést Khalil felé, és ő megpróbált a lehető legkevésbé feltűnően hátrálni - Tehát, ki ez a Hesha? Ki ez a Leopold?
Khalil megnyalta az ajkait.
- Az attól is függ, hogy ki kérdezi, ugye?
A pokolba, ez bizony nagyon is igaz volt. A lány összevonta a szemöldökét.
- Ramona - A lány tartásában látható feszültségből eltűnt egy kicsi, és a helyét átvette a józan büszkeség. - Ramona Tanner-gyermek - mondta, majd habozva elhallgatott, mintha még hozzá akarna tenni valamit, de végül határozottan elharapta a mondanivalóját.
- Hesha egy Setita, Miss. Tanner-gyermek - mondta Khalil, de a lány arckifejezése nem változott - Tisztában vagy azzal, hogy mi a Setita? - tette hozzá elgondolkodva a Ravnos.
- Hát nem Torreádor.
Bár a mondat kétségtelenül kijelentés volt, azonban a hanghordozása egy árnyalatnyi kérdést is csempészett bele.
- Nem az - felelte a bajszát simogatva a Ravnos.
De miért gondoltad, hogy az? - tette fel a kérdést magában.
- Ebben tökéletesen igazad van - folytatta hangosan, és figyelmen kívül hagyva a kétkedést a lány hangjában halványan elmosolyodott, mintha Ramona egy mérsékelten humoros viccet adott volna elő az előbb.
A Gangrel teste egy árnyalatnyit tovább lazult.
- Egy Torreádort keresek. Amikor legutóbb láttam, akkor még nála... nála volt az.
Khalil végigmérte a lányt, és úgy döntött, hogy megkockáztat egy kis igazságot.
- A Torreádorodat Leopoldnak hívják.
A lány fülei felágaskodtak, és a szemei összeszűkültek.
- Honnan a picsából tudod te ezt? - szegezte neki a kérdést.
- Én magam is rá vadászom - felelte vidáman a Ravnos, és újra felvette az álcázó stílust - Azért tettem meg ezt a hosszú utat Indiából, hogy megkeressem és elpusztítsam ezt a Torreádort... puszta kézzel, ha szükséges - Hátul a fejében egy üres kis kuncogás hangzott fel, de ő ügyet sem vetett rá - Szülőföldemen jelentős démonvadászként, és farkasölőként ismernek - sütötte le szerényen a szemét Khalil.
A lány reakciója készületlenül érte. Ramona felnevetett, egyszer, rémisztően, mintha ugatna.
- Te? Egyedül?
Ostoba hazudozó. Ő látja a nyomot, és magán viseli a Szem jelét. Sokkal jobban tudja, hogy mire képes, mint te.
Khalil a fekete szemei mögé rejtette a keserű érzéseit, és a lányra villantotta a keleti bölcsek titokzatoskodó mosolyát.
- Természetesen nem - tett egy egyszerű sétáló lépést a lány felé, és úgy tett, mintha elmúlt volna az erőszak fenyegető lehetősége. Úgy tűnt, hogy a taktika beválik - Nem vagyok őrült - bármit is mondasz, te vén kurafi - de le kellett vizsgáztassalak. A sebed... - mutatott még mindig többlábnyi távolságból a sérülésre Khalil - Megnézhetném?
- Onnan is elég jól megnézheted - felelte Ramona.
- Bizonyítja, hogy a Szem közelébe kerültél - mondta Khalil, majd egy pillanatnyi hallgatás után hozzátette - És túlélted. Talán tudom a módját, hogy miként gyógyíthatod meg...
Én tudom a módját. Mit csinálsz, fiú?
A lány arca összerándult a fájdalomtól, de közelebb jött, és hagyta, hogy Khalil közelebbről is megvizsgálja. Ő felemelte a kezét - a karmait természetesen előbb visszahúzta - és megérintette a bőrt közvetlenül a nyílt seb alatt és fölött.
- Elnézést - mondta, amikor a lány összerezzent, és egy meglehetősen természetesnek ható mozdulattal a nyakára tette a kezét, hogy lecsillapítsa.
- Amerikai vagy? - kérdezte társalgó hangnemben.
- Aha.
- New York-i?
Khalil az arcán tartotta a szemeit, és egy kicsit elfordult, hogy több fényt kapjon.
- Nem - felelte kurtán Ramona, de aztán felengedett - Kalifornia. Még mielőtt... ez előtt a szarság előtt. De gondolom már évek óta itt élek.
- Akkor jól ismered a várost?
- Persze.
- Ismered az itteni Ravnosokat?
A lány elgondolkodott egy pillanatra.
- Persze - felelte magabiztosan - Egy utcai banda Queensben.
- Pontosan - mondta Khalil, majd elengedte a lány nyakát, és kényelmes távolságra tó1e letelepedett a földre. A lány követte, és lekuporodott egy díszcserép szélére - Ez a Leopold... én tényleg meg akarom találni. Tudok egy s mást a Szemről, és van néhány szövetségesem, aki segíthet. De nem ismerem ezt a várost. Találnom kell valakit, aki ismeri a terepet. Ez a valaki pedig lehetnél te is. Segíthetnénk egymásnak.
Ramona csendben ült egy percig. Felhúzta és magához ölelte a térdeit, szemeit pedig le sem vette az idegenről. Az arcán egy keserű felhő suhant át, és a vállait egy árnyalatnyival még lejjebb engedte. Aztán végül a szemeit a földre szegezte. Khalil lenyűgözve figyelte, ahogy a szurtos kezek a merev farmert munkásruhát simogatják, és oda sem figyelve a szálakat tépkedik. Lassan összeszedte magát - az állkapcsa összepréselődött, a kezei ökölbe szorultak - felnézett Khalilra, és ő tőle telhető legkomolyabb őszinteséggel viszonozta a pillantását.
- Több kell nálad meg nálam ahhoz, hogy megállítsuk azt a valamit.
- Tudom, tudom. De valakinek meg kell tennie. Ramona felállt, és közelebb ment újdonsült társához.
- Mi a neved? - követelte.
- Khalil.
A Gangrel mintegy beleegyezően bólintott, és gondosan nyújtózkodni kezdett. Mint egy macska, aki most fogadott téged örökbe - gondolta a Ravnos. - Vagy egy célpont, aki azt hiszi, hogy jó üzletet kötött, vagy egy nő, aki eldöntötte, hogy hazavisz magával... még óvatos, de már az enyém... Eszébe ötlött az utazása a városba, a csövekhez láncolt Elizabeth... nézte a nyomokat vizsgáló Ramonát... majd mindezek mellett a városra pillantott, és megismételte, csak úgy magának: Az enyém.
Túl halkan ahhoz, hogy Khalil meghallhassa, a hang is azt suttogta: Az enyém.

 

1999. augusztus 1., vasárnap, este 9:39
Fulton Mall, Brooklyn
New York városa, New York

Khalil Ravana szeretetteljesen meredt az apró számítógép képernyőre, amelynek fényes, zöld arca azt kérdezte tőle, hogy zokon venné-e, ha a kivéthez még hozzátennének másfél dollárt, mivel ez nem a saját bankja. Khalil megnyomta a „Nem” ezüstösen csillogó gombját, mire a gép azt válaszolta, hogy „Kérem, vegye el a pénzét.” A Ravnos mosolyogva engedelmeskedett. „Kérem, vegye el a nyugtát.” A Ravnos elvette a parányi előkígyózó papírt, és elégedetten vette szemügyre a rányomtatott számokat. „Ne felejtse itt a kártyáját.” A Ravnos kihúzta a nyílásból a műanyagdarabot, amint felbukkant. „Köszönjük, hogy minket választott, Elizabeth Dimitros. Látogasson meg minket hamarosan.”
- Köszönöm - mondta boldogan Khalil - Úgy lesz.
Óvatos egy lány ez a Liz. Nem a pénztárcájában tartja a PIN kódját, mint az én muzsikus barátom... de a bankok alá feljegyzi a jegyzettömbjében... Khalil vigyorogva továbbsétált a járdán.
- És most, öregfiú. Mond csak... mert biztos vagyok benne, hogy az a Gangrel kurva azonnal meg fogja kérdezni, ahogy holnap találkozunk... hogyan is gyógyítom meg a Szem által okozott sebeket?
Nem értek egyet azzal, hogy összedolgozol azzal a lánnyal. Ellened fog fordulni, ahogy a klánjaitok többi tagja is ellenünk fordult.
- Nos, én nem értek ezzel egyet. Semmit sem tud rólam és az ellentétről, és, ahogy én látom, még a saját fajtájáról sem. Tehát ezt az egyet az én módszeremmel intézzük, rendben?
Csend.
- Rendben?
Feltételezem, hasznos lehet számomra, ha egy másik személyen gyakorolhatod a szükséges módszert. Talán így lesz elég bátorságod ahhoz, hogy saját magadon is használd, ha arra kerülne a sor. Újabb szünet. De mégis... nem vagyok benne biztos, hogy megvan benned a kellő bátorság. Az lesz a legjobb, ha a lány éppúgy megtanulja a módszert, mint te. Így talán lesz ott egy gyógyító is, amikor - és itt egy mélyhangú kuncogás dübörgött át Khalil agyán - a nagy démonvadász és farkasölő nyomára bukkan a Szem hordozójának.
Keress egy kis kurkumát. Szükséged lesz legalább egy egész, szárított gyökérre, vagy néhány nagyméretű reszelékre.
- És hogyan szerezzek ilyet?
Gondolkozz! Kell itt legyen néhány fűszerkereskedő. Vajákos. Gyógyfüves. Ez a te gondod, fiú. De majd később törődsz vele. Most feladatom van számodra. Keress egy szállítóeszközt.
Khalil kilépett a sarokra, és leintette egy taxit. Egy dobozszerű sárga autó kanyarodott oda élesen elé, és imbolyogva megállt a járda mellett. Odabenn, a ragacsos műanyagüléseken a Roma megérezte a feléledő honvágy apró szúrásait. A műszerfalhoz egy Ganesha szobrot erősítettek, és szorosan összekötözve, mint valami felajánlás, koszos és kifakult selyemvirágok hintáztak a visszapillantó tükörről. Egy kis méretű kártyán ott állt a sofőr neve: Sarat Mukharjee.
Mond a férfinak, hogy vigyen a 2417-B...
Miközben a taxisofőr megszólította és bengáliul köszöntötte, Khalil csak „fél füllel” figyelt a hangra.
- Nomoshkar? - kérdezte, majd miután Khalil elmosolyodott és bólintott, lelkesen folytatta ugyan ezen a nyelven - Hová?
- Harlem, 2417-B Nyugati 119. utca.
Mukharjee grimaszolt egyet.
- Az a városrész nem éppen neked való, barátom. Hadd vigyelek el inkább az unokatestvérem éttermébe. Nagyon jó étterme van - nagyon népszerű, nagyon előkelő - de én tudok neked asztalt szerezni. A kiejtésed alapján Calcuttából származol, és az ő specialitásaik éppen a Calcuttai ételek. Pont, mint otthon.
- Sajnálom, de tartanom kell magam a menetrendhez. Ha tudnám, hogy mennyi időt fogok ott eltölteni... - hagyta függőben a kérdést, hátha a mestere válaszol rá.
- Nézd - mondta a sofőr, és a kesztyűtartóból előhalászott egy kártyát - Ha végeztél, hívd ezt a számot, és kérd a 758-ast. Cirkálni fogok, és talán még akkor is a városnak ebben a részében leszek - valószínűleg egy kicsit délebbre, ha sokáig tart. Ha szeretnél biztonságban kijutni a szomszédságból, akkor nekem se jönne rosszul még egy fuvar... És talán az unokatestvérem étterme is nyitva lesz még.
Khalil elvette a szamárfüles keménypapír kártyát.
- Köszönöm - mondta, miközben az autó mozgásba lendült, és a mellényzsebébe süllyesztette a számot. - Testvérem, vajon az unokatestvéred szakácsa meg tudná-e mondani nekem, hogy hol szerezhetnék jó minőségű szárított kurkumát? - kérdezte még próbaképpen.
- Őrölt curryt?
- Nem, magát a gyökeret.
- A nagybátyám zöldséges Queensben. Ő tudni fogja, hogy honnan lehetne olyat szerezni. Megkérdezzem tőle?
Khalil elmosolyodott, és a férfi kezébe nyomott egy köteg húszdollárost.
- Nagy szívességet tennél nekem, testvérem, ha igénybe vennéd a nagybátyád szolgálatait. Hívlak, ha végeztem.

* * * * *

A 2417-B három teljes, és egy fél emelettel emelkedett az utcaszint fölé. Egy acélból készült fél lépcsőkar vezetett a fenyőzöldre festett ajtóhoz. Oldalt egy beton lépcső vezetett le az árnyalatnyit viharvertebb, és sokkal puritánabb alagsori bejárathoz. A földszinti ablakokból kiszűrődő halvány derengés megmutatta a takaros, és ízlésesen kiválasztott függönyöket. Az emeleti helységekben sötét volt.
Khalil felment a lépcsőkön. Egy szemmagasságban elhelyezett fenyőtoboz alakú csillogó kopogtató vonta magára a figyelmét. A Ravnos inkább a puszta öklét használva kopogtatott háromszor az ajtón, és azonnal felfedezte, hogy az ajtó viharvert fa kinézete pusztán megtévesztés: az ökle kemény és szilárdnak hangzó fémnek csapódott, amitől a keze lehorzsolódott és bizseregni kezdett.
Az ajtó mindkét oldalán lágyan felragyogtak a lámpák, és Khalil idegesen toporgott a fénykörben. Aztán az ajtó kitárult, és egy takaros szürke öltönyt és fehér blúzt viselő mosolygó, sötét hajú, sötét bőrű nő beljebb tessékelte a házba.
- Kérem, uram, ha lenne szíves követni... - nyitott ki egy újabb ajtót (a bézs színű folyosó mindkét oldala tele volt ajtókkal) és bevezette egy kis várószobába - értesítem Mr. Jamest, hogy megérkezett.
Khalil egy mosollyal leplezte zaklatottságát. A hölgy (egy titkárnő?) élt, de ezek az emberek lehetnek... akárkik. Bármik.
- Köszönöm, Ms. ... - bólintott a legelragadóbb sármjával a Ravnos.
- Bernadette - felelte a nő, és távozott.
Khalil leült az egyik zöld kárpitos karosszékbe, és szemügyre vette a környezetét. A falat díszítő bekeretezett nyomatok semmit sem mondtak el a tulajdonos ízléséről vagy érdeklődéséről. A székével szemben egy vitrinben egy használaton kívül álló televízió és a hozzá tartozó távirányító várakozott. A szoba közepén álló ovális asztalkán hevert egy Cosmopolitan az USA Today múlt heti összes számának társaságában. A mellette álló könyvespolcon szétszórva megtalálta a New Yorker, a People, a Time, és a Life magazinok gyűrött, és kissé szakadt összes múlt havi kiadását. Mindegyikről teljesen lekapargatták a címzést. Khalil a szőnyeg absztrakt mintázata előtt kirajzolódó lábfejét bámulta. Eddig még soha nem látott olyan menedéket, amelyből ennyire hiányzott volna a személyiség. Indiában legalább a klánt meg tudta volna mondani...
- Mr. James most fogadja Ont - tért vissza Bernadette. A hangjában nyoma sem volt semmiféle akcentusnak, Khalil felállt a székből, és követte a nőt. Az előcsarnok most még sokkal semlegesebbnek tűnt, mint korábban.
- Jó estét - zengte egy hatalmas termetű férfi, aki egy újabb egyszerű és jelöletlen ajtó előtt állt - Kérem, kerüljön beljebb, foglaljon helyet, tegye le a csomagját - ropogtatta tovább szívélyesen a szavakat.
A szerencsétlen Ravnos hagyta, hogy egy újabb ízléses és érzelemmentes - ezúttal kék és lazacvörös - székhez vezessék, és türelmesen megvárta, amíg a házigazda elhelyezkedik a szék egy kerekes változatában. Közöttük egy fényezéstől csillogó, mély mahagónibarna asztal terpeszkedett. Egy fehér tejüveges bankárlámpa foglalta el a vérbeli igazgatói felségterület egyik sarkát, a másikban pedig egy faragott bronzállvány adta mindenkinek a tudtára, hogy az asztal mögött ülő személyben bizonyos Walter James Ph. D.-t kell tisztelniük. A két tárgy között egy nyeregszínű bőrből készült, nagyon finom íróasztalkészlet darabjai hevertek szétszórtan.
Mr. James kinyitott egy dossziét, amit eddig a kezében tartott, mintha csak fel akarná frissíteni az emlékezetét az aktuális üggyel kapcsolatban - Khalil kezdte egyre inkább úgy érezni, mintha egy ügyvédi irodába tévedt volna. Az asztal két oldalán álló könyvespolcokon sorakozó kiadványok halványan jogi jellegűnek tűntek.
- Nos - kezdte Mr. James, majd összecsukta a dossziét, és maga elé fektette az asztalra -, nagy örömömre szolgál, hogy közölhetem Önnel, hogy sikeresen teljesítettük a mi kis megbízatásunkat. Remélem, hogy a hallgatólagos ügyfelünk elégedett lesz a munkánkkal - tette hozzá nyíltan - Biztosan Ön is tisztában van azzal, hogy menyire bonyolult eset volt.
Khalil komoran összevonta a szemöldökét, majd biccentett, mintha tökéletesen tisztában lenne azzal, amiről szó van.
- Ahogy mondja, Mr. James - mondta, és sejtetni engedte a savoir fairé által elkendőzött gratulációt.
- Kérem, szólítson Walternek.
A férfi őszintének tűnt, barátságosnak... de halott volt, természetesen, úgyhogy valószínűtlen, hogy a kettő közül bármelyik is több legyen egyszerű látszatnál.
- Hallgatólagos ügyfelünk ma reggel rendezte a számláját - mindenféle további bonyodalom nélkül, teszem hozzá örömmel - és így lehetővé vált, hogy átadjuk a tárgyat - Mr. James szélesen mosolygott - És ezzel el is érkeztünk az átadási feltételekhez...
Khalil bólintott, és felvonta az egyik szemöldökét.
- A hallgatólagos ügyfelünk utasított, hogy tegyek fel néhány kérdést - és Walter James mosolya meglehetősen klinikaivá vált a rövid szünet alatt - csak hogy kiküszöbölhessük a félreértés, megtévesztés, vagy a hamis személyazonosság lehetőségét... ugye, megérti.
- Természetesen állok szolgálatára - felelte a Ravnos.
- A neve?
Hirtelen teljes pánik lett úrrá Khalilon, aztán a hang megszólalt: Jarek Bhandara. A shilmulo elismételte hangosan, és nagyon megkönnyebbült, hogy ezek az emberek nem ismerik meg a valódi nevét.
Walter James bátorítóan mosolygott.
- Milyen színű a tárgy?
Vörös, mint a napnyugta. Pontosan ezt mondd.
És Khalil így is tett.
- És most, mi a szó, Mr. Bhandara?
Khalil hallgatózott. A szája megremegett egy kicsit, aztán a hang válasza kibuggyant belőle:
- Talpnyalás - te kurafi.
- És az utolsó kérdés...
- Nincs negyedik kérdés - vágta rá kihívóan Khalil.
- Úgy is van - jegyezte meg Walter James - Nagyon jó - mondta, és megnyomott egy gombot az interkomon - Bernadette? Kérem, hozza be Mr. Bhandara csomagját.
Ezután Mr. James hátradőlt a székében, és elégedetten nézte a vendégét.
- Kérem, engedje meg, hogy a magam és a munkatársaim nevében elmondjam, mennyire örömünkre szolgált, hogy Önnel és az Ön... ügynökségével dolgozhattunk. Manapság már csak igen ritkán van részünk abban az örömben, hogy előre kifizessenek minket - az ügyfeleink közül néhány mostanában még csak hírből sem ismeri a becsületességet. A szürke titkárnő éppen a beszédnek ezt a pontját választotta arra, hogy belépjen. Egy apró, barna papír csomagot helyezett Khalil mellé az asztalra. Walter James egyetlen pillantással megköszönte a fáradozását. - Bizonyára szeretné megvizsgálni.
Ne itt. Csak a reakcióidat szeretné megfigyelni. Állj fel, és távozz.
Khalil felvette a kis dobozt, és egyik szemét folyamatosan a faggatózó férfin tartotta.
- Köszönöm, de arra nem lesz szükség.
- Ennyire megbízik bennünk? - szökött magasba Walter James egyik szemöldöke.
Rengeteg válasz - humoros, és kevésbé humoros - merült fel hirtelen Khalilban, de ő hihetetlen erőfeszítéssel egy meghajlást kényszerített ki magából, és amilyen gyorsan csak lehetett, távozott is. Bernadette nyitotta ki előtte a bejárati ajtót, és ő mormogott valami udvarias, de feledhető választ a nő vidám „Jó éjszakát” köszönésére. A Ravnos lesétált egy háztömbnyit, majd még egyet, és még egyet, míg végül érezte, hogy a hangyák már nem másznak felfelé a gerincén. Ekkor pislantott egyet, majd megállt, és megkérdezte:
- Hol a pokolban voltam?
A helyi Asszamita gyülekezet üzleti irodáiban. Magának a halálnak a szent palotájában ebben a városban.
- Asszamiták... - kezdett remegni Khalil.
Akkor nem zavart ennyire, amikor Indiában felfogadtad azt a lányt, hogy megölje Michaelt.
- De bizony, hogy kibaszottul zavart - A Ravnos szemei szinte kipattantak az üregükből. - Megtartom az istenverte távolságot azoktól a véreskezű zelótáktól. És most beküldtél egy egész barlangnyi gyilkos közé, és még csak nem is szóltál róla.
Természetesen nem. Olyan átlátszóvá váltál volna, mint az üveg, és kétszer annyira törékennyé. Így azonban tudatlanságodban... Most nagyra tartanak téged. Nem érzed magad jobban ettől, fiú?
Khalil remegő kezekkel nyúlt a taxisofőr kártyája után.

 

1999. augusztus 1., vasárnap, este 10:51
Úton a Bengáli Nawab felé
Manhattan, New York

Valamilyen Khalil számára felfoghatatlan oknál fogva - és egy általános rossz érzés miatt, amelyet a Ravnos próbált éppoly határozottan nem észrevenni - az elefánt fejű isten egyre jobban és jobban magának követelte a Roma figyelmét. Sarat Mukharjee szünet nélkül fecsegett. Legalábbis addig, amíg végre észrevette, hogy az utasa már nem válaszolgat. Khalil Ravana kéretlen mélységeket talált az imbolygó műanyag, Ganesha istenben.
Ne törd a fejed hamis isteneken, fiú. Figyelmezz arra, aki szeszélyében életet ad neked, és hagyj föl azonnal az ábrándozással. Helyezd biztonságba a csomagot a lakásban.
Khalil megrázta a fejét, de a duruzsolás nem szűnt meg. Mitől tartson inkább: egy apró istentől, vagy egy távoli istentől? Egy műanyag istentől, vagy egy testetlen istentől? Várta, hogy a hang majd felel, vagy noszogat, vagy nevet rajta, de az ősöreg nem moccant. Talán éppen eléggé távoli és testetlen volt. Talán Khalil nem kell bábu legyen az idők végezetéig.
De lehet, hogy végleg bábuvá lett.
Khalil tekintete ismét a hindu istenre vándorolt. A szeme sarkából látta a fenyegetően tornyosuló felhőkarcolók között tovasuhanó utcai fényeket, amelyek olyan benyomást keltettek benne, mintha egy barlang mélyébe hatolna be Ganesha nyomában. Vagy a kíséretében. Mindig alattvalóként. Mindig valaki másnak az árnyékában.
Talán elkerülhetetlen is volt, hogy Khalil ne találhasson megnyugvást egy hindu istenben, vagy magában a hinduizmusban. Halandóként biztosan nem hozott neki megnyugvást, bár úgy találta, hogy az élet alsóbb rétegeibe kényszerített tömegek csak ritkán üdvözölték kitörő örömmel azokat a döntéseket és határozatokat, amelyek ott jelölték ki számukra a helyet. Könnyű egész nap üldögélni és megvilágosodni azoknak a meditáló kurafiknak, ha megvannak az eszközeik, amivel elvégeztethetik velünk a saját munkájukat is.
Khalil élesen kifújta a levegőt, és belesüppedt az ülésbe. Természetesen, ha hívő hindu lett volna, akkor igencsak rossz kilátások elé nézett volna, miután részesült az Ölelésben. Nem mintha a világ sokban különbözött volna a felszíntől, mert a kasztrendszer itt is éppen olyan népszerűségnek örvendett, de így megtört volna az életciklusa. Úgy érezte, hogy a brahminok nem éppen az élőholt vámpír létre gondoltak, amikor a moksha-ról, az újjászületés késztetésétől való megszabadulásról beszéltek.
De az is lehet, hogy pontosan erről beszéltek, és a brahminoknak éppen ez volt a céljuk.
- Szent szar! - mormolta hangosan Khalil bengáli nyelven.
A sofőr ideges pillantást vetett rá a visszapillantó tükörben, de még erre sem szólt semmit.
Igen, én az életben brahmin voltam, és annál nagyobb szégyen, hogy annyira le kell alacsonyodnom, hogy egy hozzád hasonló szardarabot használjak. De most már szedd össze magad. Csak annyit érsz el, hogy megrémíted a barátodat, és így veszélybe sodrod a tulajdonomat.
Khalil elgondolkodott azon, hogy a kérdéses „tulajdon” vajon a csomag, vagy éppen ő maga. Természetesen ez nem volt igazán kérdéses, ha a hang a fejében tényleg egy brahminé volt. Az egyetlen különbség az ő élőholt teste, és a doboz tartalma között mindössze a doboz tartalmáért kifizetett magasabb ár lenne.
Azonban Khalil csak úgy élhetett túl ilyen hosszú ideig India merev társadalmában, hogy a pillanatnyi szükségszerűség érdekében képessé vált félretenni az ehhez hasonló keserű gondolatait. Khalil a taxisofőr kedvéért egy mosolyt varázsolt az arcára, és ismét a magabiztosan barátságos önmaga lett.
- Mesélj nekem az unokatestvéred curry-jéről - mondta Khalil tettetett és bizalmaskodó elragadtatással.
Sarat elvigyorodott és bengáli nyelven válaszolt. - Túl finom ahhoz, hogy leírhassam... vagy pedig túl erős ahhoz, hogy megízlelhessem - mondta nevetve - Éppen olyan, amilyennek szereted, de mindenképpen a legjobb, amihez csak hozzájuthatsz.
Khalil összevonta a szemöldökét.
- Ó, hát éppen ezért kérdeztem. És pontosan ezért átkozódom is. Túl sokáig éltem ezen a rettenetes amerikai koszton - már azt hittem, hogy sikerült leráznom magamról a betegséget, de a gyomrom még nem áll készen az igazi ételekre és italokra. Ennek ellenére, barátom, nagyon szeretném látni az unokatestvéredet és az éttermét. Mellesleg nála talán lesz némi kurkuma gyökér. A kurkuma hatékonyan tisztítja a testet, nemdebár?
Sarat otthagyta a visszapillantó tükröt, és - az erős forgalom ellenére - nyílt aggodalommal a szemében hátrafordult az utasához.
- A nagybátyám biztosan átküld egy gyökeret az étterembe. Nem hagyhatjuk, hogy egy testvérünk ilyen távol az otthontól szenvedjen.
- Ez aztán a jó hír, barátom - ragyogott Khalil - Igazán szívélyes fogadtatás.
Khalil tovább csevegett a sofőrrel, de a szavak csak egy sekély csermelyként csobogtak mélyebb gondolatai fölött. Igen, Calcuttában volt a vihar alatt. Igen, annak a városnak a szülötte. Nem, ő nem Hindu. Igen, ez az első útja Amerikába. Maga a beszélgetés közel sem volt olyan fontos, mint az a bizalom, amit ebben a férfiban keltett. Feltétlenül szüksége volt egy megfelelő menedékre New Yorkban. Khalilnak szüksége volt megbízható emberekre, és még egy helyre a padlástéri lakáson kívül, ahol szükség esetén meghúzhatja magát. Ez a jó kedélyű honfitársa a rokonaival és a szállítóeszközével igazán jó kiindulópontnak tűnt.
Azonban a gondolatai annyira lefoglalták, hogy észre sem vette a taxisofőr szemében tükröződő óvatosságot, és hogy a hangjából kicsendülő szívélyesség legalább annyira erőltetett, mint a sajátja.
Néhány perccel később a taxi lassított, majd két tülkölés kíséretében megállt és ezzel véget vetett az üres fecsegésnek és Khalil elmélkedésének.
- Mi az? - riadt fel és nézett körül a torlódást keresve Khalil.
- Itt vagyunk a Nawabnál, az unokatestvérem étterménél, barátom - mosolygott bíztatóan Sarat, majd kinyitotta az ajtót és kiszállt a taxiból.
Khalil észrevette, hogy egy fenntartott helyre álltak be egy nagyon ízlésesen és dekoratívan feldíszített étterem előtt. Valami végre átszivárgott a lázas tervezgetésén, és óvatossá tette.
- Mindig így dudálsz?
Sarat mosolya még szélesebb lett, és intett Khalilnak, hogy kövesse.
- Így majd kinyitják az ajtót. Az unokatestvérem tizenegykor zár minden este, annak ellenére, hogy az ehhez hasonló szombatokon még elcsíphetne egy kis színház utáni forgalmat. És így azt is tudni fogják, hogy milyen ételt tegyenek a tányéromra. Két tülkölés azt jelenti, hogy a különlegességet akarom.
Khalil barátságosság mögé rejtette elégedetlenségét.
- És az egy tülkölés?
- A szokásosat - nevetett Sarat, és megpaskolta a gyomrát.
Khalil odalépett az ajtóhoz. Bent egy nyolcéves forma fiú elfordította a reteszt, és kinyitotta előttük az ajtót.
- Most pedig fuss, fiú, és takarítsd le azokat az asztalokat - szólt Sarat Khalil háta mögül - Ma este még az enyémet is tisztítsd le. Vendégünk van, és csak nem ültethetjük le egy piszkos asztalhoz.
A fiú eliszkolt, és Khalil belépett az ajtó, amit Sarat tartott nyitva előtte.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok - torpant meg Sarat - Te beteg vagy, tehát valószínűleg nem akarsz asztalhoz ülni. Nem csatlakoznál inkább hozzám a lakásomban? Itt van fölöttünk, a harmadik emeleten.
Khalil nem válaszolt azonnal, inkább feszült figyelemmel lépett be az ajtón. Valami nem volt rendjén. Valami bizsergést érzett a fejében, bár úgy tűnt, hogy mostanában mindig érez valamit, mióta a mester hangja befészkelte magát oda.
Van itt még valaki a klánunkból.
- Nagyszerű - mondta Khalil egyszerre Saratnak is és Calcuttának is.
Gyorsan felmérte a helyzetét, és megpróbálta kiszagolni a csapdát. Sarat mögötte állt, és ő tényleg halandónak tűnt. Semmi nyoma benne a ghoullá tévő Vértestvértől származó vérnek, bár ezt néha igencsak nehéz észlelni. Talán az lenne a legjobb, ha kisurranna az étteremből.
Másfelől azonban a Calcuttai őrület már el is múlhatott. Az égő, ösztönző szomjazás a fajtája vére után már alábbhagyott, amióta megérkezett Amerikába. Ez talán abban a pillanatban megváltozik, ahogy megpillantja a klántársát, de ebben a pillanatban nem érzett semmilyen különleges csábítást.
Khalil gyengeséget tettetett és falhoz lépve lágyan megtámasztotta a fejét, de közben lázasan mérlegelte a lehetőségeit. Bal kéz felől az előcsarnokból látható volt két, már leszedett és letisztított ablak melletti asztal. Jobb kéz felől Dévi négy láb magas szobra állt, de az isten nem a rettenetes sokkarú Káli álcájában jelent meg. Khalil felismerte Lakshmi megtestesülését, a vagyon istennőjéét, és kezdte egy kicsit jobban érezni magát. Jó ómen egy rossz helyzetben, gondolta. Sokkal könnyebben szót értett azokkal, akik a nyereségben hittek, mint azokkal, akik a pusztításnak hódoltak.
Sarat közelebb lépett és Khalil arcát kémlelte. Vajon ez valódi törődés volt, vagy csak megkísérelte elzárni előle a kijárathoz vezető utat? Pontosan mennyit is tud ez a halandó taxisofőr?
A másik neve Ghose. Ismerem, csak egy bolond, de ne hagyd, hogy belőled is bolondot csináljon - bár nem nagyon öreg, de nálad öregebb, és így erősebb is.
Sarat együtt érzően Khalil vállára tette a kezét.
- Talán az étel illata nem esik jól...
Khalil fürgén megpördült, megragadta a férfi alkarját és a háta mögé csavarta. Most Sarat homloka nyomódott a falnak.
- Mi...
Khalil lábujjhegyen belesziszegett a magasabb férfi fülébe.
- Csendet! Pontosan mi is volt itt a terved velem? - csapta a falhoz Saratot, hogy kihangsúlyozza, milyen komoly bajba is került a taxisofőr - És ne is próbálj meg félrevezetni, barátom, mert tudom, hogy ki várakozik itt. Talán még ebben a pillanatban is figyel minket.
- Ki? - kérdezte zavarodottan Sarat - Micsoda? Én nem...
- Az urad a közelben van. Hol van Ghose? - faggatta halkan Khalil, és még erősebben odaszorította a falhoz.
- Semmi szükség a sugdolózásra, testvér - szólt egy dallamos hang Khalil ízléséhez képest túlságosan is közelről. Görcsösen ellökte magától Saratot. A halandó beesett a hallba, és így szabaddá vált az ajtó felé vezető út. Khalil már azon volt, hogy kiront az ajtón, de megtorpant, amikor a bejárattal szemben Lakshmi szobra elveszítette aranyozott ragyogását, és felállt.
A másik Ravnos magas, vékony férfi volt. Le sem tagadhatta volna indiai származását, bár a bőre világosabb volt, mint a Khalilé. Az általa viselt laza pamut köntös annyira új volt, hogy Khalil még a többlábnyi távolságból is érezte rajta a festék szúrós szagát. Lábait egyszerű bőrszandálok díszítették. Ghose annyira rövidre nyírta a fekete haját, hogy ettől az amúgy is kerek feje szinte gömbszerűvé vált. Karjait széttárta és nyitott tenyerét Khalil felé fordította. Lassan pislogott egyet, és a vaskos szemhéjak legördültek, majd ismét felhúzódtak.
- Felötlött benned bármilyen kivételes gondolat a meggyilkolásommal kapcsolatban?
- Úgy tűnik, nem - habozott még mindig Khalil, bár már sikerült visszanyernie higgadtságának legnagyobb részét - Akkor is megengedted volna, hogy idejöjjek, ha azt hiszed, hogy ilyen gondolatok megfordulnak majd a fejemben? Miért hozattál ide?
- Részben azért, mert kíváncsi voltam, hogy én magam hogyan fogok reagálni - mosolygott szárazon Ghose - Örömmel közölhetem, hogy az őrület elmúlt.
- Remek hírek - mondta Khalil - Be kell vallanom, nem is számítottam rá, hogy valaki mást is találok itt közülünk, különben a szolgálód nem tudott volna így meglepni.
- A nevem Ghose. Úgy tűnik, hogy ezt már tudod, de megelégszem azzal, ha később elmagyarázod, hogy miként előzött meg engem a nevem. Sarat és a többiek a családomhoz tartoznak. Megismertetlek velük, és akkor már a te családod is lesznek. Nem könnyű rokonok nélkül ebben a hatalmas városban.
Khalil felkészült a bemutatkozásra, és közben vadul próbált kiötleni valami ártatlan magyarázatot arra, hogy miként élte túl az átkot, és hogyan került New Yorkba.
A hang a fejében pedig nem akart a segítségére sietni.

 

1999. augusztus 2., hétfő, hajnali 5:18
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

A következő reggelen Khalil és a Setita fogoly lezárták az ajtót reggelre - ezúttal fekete műanyag fóliát és rengeteg szigetelő szalagot használtak, és az eredmény sokkal biztonságosabb lett - aztán elhelyezkedtek az alváshoz - ezúttal azonban már sokkal kényelmesebb helyük volt a párnákon és lepedőkön és a földre terített szőnyegeken. A Ravnos élvezte a felszabadultságot, miután fegyverszünetet kötött Ghose-zal és a bandájával. Dzsekijét a feje fölé akasztotta a zuhanyrózsára, aztán eszébe jutott az egyszerű barna doboz. Lustán felnyitotta és kivette belőle a zsákmányt: egy naplemente színű kőből faragott és koromfekete íriszű szemet. A tárgy hátulja üreges volt, az eleje sima, és az oldalába érdekes spirális mintákat metszettek.
- Hm - pörgette az ujjai között ezernyi kagylójáték szülte gördülékenységgel ide-oda a követ Khalil - alul, felül, alul, felül. Körülbelül fél perc után Elizabeth felé pillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy kellőképpen értékeli a bemutatót. A lány figyelte, de a csodálat és a hitetlenkedés helyett az arca inkább... felismerést fejezett ki.
Az ékkő hirtelen megpihent.
- Te tudod, hogy ez mi - mondta Khalil egy kicsit túlságosan is lelkesen - és rádöbbent, hogy akár el is mondhatta volna a lánynak, hogy neki viszont fogalma sincs róla. - Már láttad korábban is - próbálta egy sokkal nyugodtabb hangnemmel menteni a menthetőt.
Elizabeth csendben bámult rá.
- Kíváncsi vagyok, hogy hol láttad korábban. Akiktől én szereztem, azok nem éppen hozzád illő alakok, ha érted, mire gondolok - pöckölte a levegőbe a követ a hüvelykujjával Khalil. Nem kellett megmozdítania a kezét azért, hogy elkaphassa. Aztán ismét a levegőbe lökte a követ - Rengeteg dologra vagyok képes ezzel a kis csodával.
- Azt nem hinném.
Khalil majdnem elejtette a követ.
- Hé, te szemtelen kis...! - emelte ütésre a kezét Khalil. Liz összerezzent, de az ízléséhez képest egyáltalán nem eléggé.
Az atyja birtokolta a kő párját. Te talán többet tudsz, mint Ruhadze, te fajankó?
Khalil keze megremegett, de végül mégsem lendült ütésre. Ő sem hiszi.
- Ezzel felkutathatom a Szemet? - Csend. - Nos, akkor talán csak el kell adnom - találgatott gonoszkodva Khalil, aztán hátat fordított Liznek, és óvatosan a követ kezdte tanulmányozni.
Nem fogod eladni, te féreg. Vissza fogod hozni nekem.
- Biztos találok majd egy ékszerészt, akinek megér néhány száz dollárt. Nem látom sok értelmét annak, hogy megtartsam...
Csak hagyd figyelmen kívül a kívánságaimat, és soha nem is fogod megtudni.
Csend volt - Khalil elméjében és a fürdőszobában egyaránt, és a Ravnos végül topogni kezdett a lábával.
- Várok...
Liz morcosan meredt a sarokba, de Khalil ügyet sem vetett rá. Töltsd meg az üreget vérrel - a te véreddel - és felkutathatod a klánunk tagjait.
- Hmpf. Persze ezt nem tudtad volna néhány órával ez előtt mondani, amikor nem ártott volna valami kis figyelmeztetés arról, hogy hol ólálkodik Ghose - mormolta Khalil, majd körülnézett a szűk szobában.
Felforgatott egy fiókot, és talált néhány körömcsipeszt, aztán kivett egy aprócska reszelőt, és beledöfte a tenyerébe. A Ravnos megfeszítette a kezét, és belecsöpögtette a vérét a kő üreges belsejébe. Amikor az üreg megtelt, Khalil egy nyalással bezárta a sebet.
- Figyelj és okulj, Miss Mindent-tudok!
Mindkettőjük legnagyobb meglepetésére a vér szintje az üregben lassan csökkenni kezdett, mintha elszivárogna valahová. Khalil benézett a kő alá, és Liz szintén, bár keményen próbálkozott, hogy ne látszódjon rajta az érdeklődés. Egy csepp vér sem csöppent a padlóra. Egy pillanattal később a kő ismét üres volt. Az üreg nem volt lyukas, és a vér nem szivároghatott bele a kőbe.
Khalil a tenyerén tartotta a száraz követ.
Várt.
- Semmi.
Elizabeth, akinek a hallgatásába most már egy kis önelégültség is vegyült, karba fonta a kezét, és ismét ügyet sem vetett az elszontyolodott fogva tartójára.
Látsz valaki mást is a rokonságból!
- Azt hiszem, hogy tudnám, mikor vagyok egyedül - köpte Khalil az összeszorított fogai mögül.
Jelentéktelen vért felhasználva csökken a hatótávolság.
Khalil durván a farzsebébe gyömöszölte a követ.
Mindenesetre a kő most már rá van hangolva a véredre. Tudni fogsz róla, amikor valaki a rokonságból a közeledbe ér. És ezzel a hang elégedetten elhallgatott.
A sokkal kevésbé elégedett Khalil belerúgott Liz lábába, és elhelyezkedett nappalra.
A nap felkelt, és a holtak álomba szenderültek.

 

1999. augusztus 2., hétfő, este 10:06
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Ramona Tanner-gyermek esetlenül előkászálódott egy apró taxi hátsó üléséről. Izgatottan vette szemügyre a környezetét. Az utca üres volt, és ez jó. Senki sem élt errefelé, de ez jelenthetett bármit. A sarok jól ki volt világítva, és ez célponttá tette őt. Legalább háromtömbnyi távolságban nem látott egy talpalatnyi csupasz földet sem, és az azt jelenti, hogy nincs hová elsüllyedni, ha a szükség úgy hozná. És ez a raktárépület... a lány fölé magasodott, és túl sok szeme volt. Nem volt - most még - valódi oka arra, hogy sarkon forduljon, és elmeneküljön Khaliltól, de a fél indokok - és a gyomrában lakó ösztönök - gyülekezni kezdtek, mint a legyek a döglött patkány teteme körül.
A katedrális melletti beszélgetésük után vasárnapra beszélték meg a randevút. Khalil egyedül érkezett, Ramona kívánságának megfelelően, de semmi újat nem mondott, az arcát sem gyógyította meg, és képes volt taxit fogni - éppen azt, amelyikből Ramona most szállt ki - a városnak egy olyan részében, amelyet a taxisok messzire elkerültek, ha csak egy kicsit is féltették az irhájukat.
- Tudom, mit kell tenni a sebeddel - mondta Khalil, mielőtt távozott - Gyere el ide újra holnap este, és az emberem felvesz téged, és elhoz az új lakásomra.
És ezzel elment, mielőtt Ramona ellenkezhetett volna. Egyszerű, édes és brutális lehetőségek: menj bele a játékba, és lehet, hogy égni fogsz, vagy ne menj el a találkozóra, és szalaszd el a legjobb lehetőséget, hogy bosszút állhass a barátaidért...
Hirtelen eszébe jutott, hogy mit keres itt. Amikor megfordult, a sofőr félig már kimászott az autóból. Ramona a hátsó zsebéből előbányászott néhány szurtos bankjegyet, és odanyújtotta a pénzt a férfinak. Amaz elvigyorodott, és meglengette felé a kezét.
- Nem, nem, köszönöm. Már mindent elrendeztek - sietett hátra a csomagtartóhoz, de közben tovább fecserészett - Ha várna egy pillanatot, miss... - emelt fel komoly nehézségek árán egy kartonpapír platóra zsugorfóliázott hatdobozos festékcsomagot - Ez Mr. Ravanának lesz. Megnyomná nekem a csengőt, ha megkérem? - kérdezte a súly alatt roskadozva.
Ramona kinyújtotta a kezét a dobozok felé, de a sofőr máris esetlenül az ajtó felé támolygott. A lány elrohant mellette, megnyomta a gombot, aztán becsúsztatta szikár, erős karjait a férfi nyurga, csontos karjai alá.
- Fogom - mondta.
Rövid, és lanyha tiltakozás után a sofőr hálásan elfogadta a segítségét, aztán miután az ajtó kattanva kinyílt, kitárta Ramona előtt az ajtót, és erős akcentussal, de udvarias angolsággal részletes útbaigazítást adott neki egy emeleti lakáshoz a raktárépületben.

* * * * *

Némi nehézség árán - a férfi túláradó segítőkészségében néhány fordulót többször is megismételt - sikerült rátalálnia a lakásra. Khalil Ravana nyitott neki ajtót. A háta mögött mindkét irányban végignézett a függőfolyosón, aztán felvillantott valamit, ami akár egy üdvözlő mosoly is lehetett. Egyik karját a doboz alá csúsztatta, és kezében a festékével átgaloppozott a hatalmas szobán.
- Gond nélkül idetaláltál? Mukharjee rendesen viselkedett? - válaszra sem várva felugrott egy lépcsőfokot, és minden további nélkül ledobta a festékesdobozokat egy ütött-kopott öreg asztalra, amely a felső szint közepén állt - Érezd magad otthon, amíg befejezem ezt a réteget.
Ramona beljebb oldalgott, és körülnézett. A lakás nagy volt és levegős - kellemes ellentétben azokkal a szobákkal, amelyekben felnőtt. Magas, elegáns ablakai voltak, amelyeknek körülbelül a harmadán fekete festéket mázoltak szét az üvegeken. Egy festékszál vált el az egyik felső panelről, majd szétloccsant az ablak alatt a padlón. A stúdió egyik végében közönséges fehér vászonleplek csüngtek a szarufáról. Néhányat leszaggattak a gyűrűkről, és a legközelebbin fekete tenyérlenyomatok éktelenkedtek. Ramona megfordult, és szemügyre vette a szoba többi részét is.
A Ravnos egy újabb fekete nyálkacsomót csorgatott egy alumínium tálcára, aztán felkapta a hosszúszárú festőhengert, módszeresen megforgatta a szőrös hengert a mattfekete műanyag festékben, és végül megtámadott egy újabb ablakszárnyat.
- Mi a véleményed a lakásomról? Készen áll a Szép Házakra? A Gazdagok és Híresek palotája? - Ramona a komolytalanságtól és a lehetetlen brit akcentustól gyanakvóan felpillantott, de a férfi folytatta, anélkül, hogy észrevette volna a pillantását - Kicsit talán túlzás ez az északi nyitottság, azt elismerem, de épp most gondoskodom róla - merítette meg ismét a hengert - Ha akarod, szívesen látlak. Minél több, annál jobb, különösen, ha váratlan vendégek érkeznek. Apropó, téged nem követ senki? - fordult félig hátra Khalil, hogy tanúja legyen a reakcióinak.
A lány megrázta a fejét, és közönyösen kijelentette:
- Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Mindenki meghalt, aki ismert.
- Aranyos - jegyezte meg tapintatlanul Khalil - Úgy értem, hogy te a vadász vagy, és nem a vad. Sokkal kellemesebb szerep.
Rövid szünet után folytatódott a henger ritmikus nyikorgása.
Ramona arrébb sétált a házigazdája kinyitható létrája mellől, és benézett a mennyezetről lógó lepedők mögé. A karmai viszketni kezdtek ettől a férfitól. A szétszakadozott, és Ramona szerint kidobásra váró ágytakaró melletti asztalkán rengeteg furcsa kis tárgy hevert szétszórtan. Felvett egy tollat, és szórakozottan lepattintotta a tetejét. Egy töltőtoll volt, és a lány húzott vele egy fogazott vonalat a jegyzettömb tetejére. Egy sötét fémből készült, oxidálódott tálca vonta magára a figyelmét. Szemügyre vette a belemetszett pajzsokat, állatokat, és latin nyelvű mottókat, amelyeket felismert ugyan, de nem értett meg. Vincit qui si vincit... Vocatus atque non vocatus deus aderit... Innen is odébbállt, és meghallotta, ahogy Khalil hangja folytatja.
- Mondom: „Segítesz a festéssel?”
- Nem.
- Akkor hozhatok neked valamit, amíg végzek?
Ramona végigsimított csapzott haján - mivel beletúrni már lehetetlen lett volna.
- Nem lenne rossz egy zuhany - ismerte el.
Khalil vigyora hirtelen nagyon erőltetetté vált. Elizabeth még mindig a mosdókagylóhoz volt láncolva a fürdőben. És mivel ez a Gangrel nem tud eleget ahhoz, hogy őt gyűlölje, biztos nem tud majd eleget ahhoz, hogy ne bízzon a bébi kígyóban. Gondolnia kellett volna erre, mielőtt felhozta ide Ramonát... de ki gondolta volna, hogy egy szutykos vándor meg akar majd fürdeni? Calcuttában úgy tűnt, hogy egyenesen büszkék a bűzükre. El kell onnan hoznia a Setitát, és...
- Egy zuhany? - ismételte meg ostobán.
- A pokolba, nem olyan fontos - csattant fel a lány, és ingerülten a levegőbe csapott. Mormolt valami keserűt spanyolul.
- Nem - nevetett félszívvel a Ravnos - Semmi gond. Csak hadd vigyek el egy-két dolgot az útból. És ellenőriznem kell, hogy be van-e kapcsolva a víz.
Lehátrált a létráról, és letörölgette a kezeit. Valamit elővett a hátsó zsebéből, aztán bement a függönyök mögé, és közben a bajusza alatt átkozódott. A csövek folytatódtak a fürdőszobán kívül is, és volt ott egy fűtőtest is szilárdan a falhoz rögzítve. Khalil közelebb húzta a felaggatott lepedőket a szobának ahhoz a végéhez, aztán viszonylag rejtve kinyitotta az Elizabethhez vezető ajtót.
Ramona odasétált néhány könyvespolchoz. A könyvcímek csalódást okoztak neki: mítoszok, antikvitások, elfeledett nyelvek, olyan helyek történelme, amelyekről eddig még sohasem hallott. A bútorok elég szépek voltak, és látott néhány gyertyát és képet is. Odalépett egy néhány kényelmes fotelből és szófából álló bútorcsoporthoz. Szép - érezte. Otthon, bár a lakás egyáltalán nem hasonlított azokhoz, ahol ő lakott. Nagyon kényelmes és barátságos volt, és jó szaga volt. Jó mélyen belélegzett egy közeli szófából, aztán sóvárogva járkálni kezdett a „nappali” szőnyegén.
- Fel! - mondta Khalil.
Bár suttogott, a Gangrel hegyes fülei felfogták a hangját, amelyet tompa csörömpölés követett, végül pedig egy pillanatra meglátta Khalilt, amint valakit betuszkol a függönyök mögé. Ramona halkan a függönyök közötti réshez lépet és belesett. Egy lányt - nem, egy felnőtt nőt látott. Kezei és bokái meg voltak bilincselve, mint egy elítéltnek, de egyetlen hang sem hagyta el a száját. Már jóval a rabtartója előtt észrevette az őket figyelő Ramonát, és a lányt megdöbbentették a szemei. Még most is ott csillogott a méltóság az esdeklő szemekben, annak ellenére, amit Khalil művelt vele. A nő nem viselkedett kihívóan, nem kereste a bajt (bezzeg Zhavon kereste... - gondolta Ramona), de nem volt egy rémült és megtört rab sem (Zhavon rémült volt a végén - emlékezett vissza bűntudatosan). A furcsa aranybarna szemek egyszerűen csak azt mondták, hogy: „Végignézed, amit csinál.” A nő egyetlen szó nélkül elgondolkodtatta Ramonát, és mire Khalil végre észrevette, a vadállati arc már éjfeketére sötétült.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte fenyegetően a Gangrel és Khalil érezte, ahogy hirtelen lezuhan a hőmérséklet a szobában.
Arrébb oldalgott a fűtőtest - és Ramona - közeléből, és erőlködve próbálta az arckifejezését bűntudatos, vöröslő pánikról ártatlan meglepettségre változtatni.
- Elköltöztetem a nőt - nyögte erőltetett vidámsággal - Te akartad használni a zuhanyt, nem igaz? Én és Lizzie ott kellett meghúzzuk magunkat az elmúlt két napban - intett a kezével az ablakok felé, majd folytatta a magyarázatot - Megpróbálok több teret biztosítani magunknak, de rengeteg itt az ablak, amit be kell festeni. Lehet, hogy ma éjjel megint a kádban kell aludnia.
- De miért van megláncolva? - követelte Ramona kellemetlen éllel a hangjában.
Khalil megnyalta az ajkait, és bizalmasan közelebb lépett a partneréhez.
- Hesha, a szeretője az a férfi, akit keresünk, és aki elvezethet minket Leopoldhoz. A férfinak nyoma veszett - mormolta bocsánatkérően -, talán meg is halt, és nehezen tudja kezelni a veszteségérzést - vetett egy pillantást a válla fölött a Setitára - Ráadásul még új neki ez az egész... könnyen elveszíti az irányítást. Tehát ez szerencsétlen szükségszerűség, ha meg akarjuk akadályozni, hogy kárt tegyen magában és másokban - mondta Khalil egy olyan mosollyal az arcán, amely mintha azt sugallná, hogy még saját magának is fájdalmat okoznak a cselekedetei.
- Miért itt rejtegetted?! - vádaskodott Ramona.
- Megpróbáltam egy kis magányt biztosítani neki. Ő, ah... ő csak két-három éjszakája... tegnap még mindig beteg volt. Nem gondolod, hogy az udvariasság is megkívánja, hogy magára hagyjuk az ilyen dolgokkal.
Ramonának eszébe jutottak az első magányos éjszakái az átváltozás után... ahogy a teste a véren kívül minden mástól megszabadult... a fürdőszoba ajtaján dörömbölő szülei... a menekülés a csőátereszbe, ahol megúszhatta a kérdéseiket...
- De igen - jelentette ki együttérzően.
- Nézd, a Szem Leopoldnál van - suttogta gyorsan Khalil - Hesha Ruhadze képes megtalálni a Szemet, ha még életben van. Ez itt az ő gyermeke, és így meg tudja őt találni, ha ismét felbukkanna. Ő az én vérebem, és ő az én csalim is. Rendben?
Khalil még közelebb hajolt Ramonához, aztán ráripakodott:
- Te akarod annyira elkapni Leopoldot! Ez a nő része a hajszának - mondta, és ezzel mérgesen a fűtőtesthez taszította Elizabeth-et, majd kinyitotta a bilincset a bal csuklóján.
Ramona mélyen felkavartan mérlegelte a lehetőségeit. Olyan kétségbeesetten vágyott a bosszúra a halottaiért, hogy még az ízét is érezte hátul a torkában, de nem lehetett része semmilyen rabszolgatartásban. Nem fogja eltűrni, hogy bárkit is Zhavonhoz hasonló fogságba vessenek. Másfelől azonban azt is tudta magáról, hogy milyen az, amikor elveszíti az uralmát önmaga felett, és volt idő, amikor inkább lett volna láncra verve, minthogy hagyja, hogy a Bestia azt tehessen, amit akar. Később majd ez a nő is hálás lehet azért, hogy most megfékezték. Ramona elfintorodott, és a gesztus felnyitotta a sebet az arcán. Bármi történjen is, ezt a sebet be kell gyógyíttatnia. Ha ez a fickó igazat mondott, és tényleg képes begyógyítani a sérülést, amit a Torreádor okozott, akkor talán majd elhiszi neki, amit erről a hölgyről állít. De vérrel fizet majd a hazugságáért, ha mégsem tudja meggyógyítani. És távozáskor majd szabadon engedi a nőt.
Így a bosszú és a bizonytalanság győzedelmeskedett a morális felháborodáson. El kellett fordítania a tekintetét a nő arcáról, amikor a bilincs csattanva rázárult a fűtőtestre. A lány leszánkázott a vastag csövön, és a csörömpölés megrázta a Gangrel lelkiismeretét.
- Várj - mondta, mire Khalil megfordult, és rámeredt - Legalább... kiültethetnénk oda hozzánk - kapta fel és tartotta előre esetlenül a szemetes kosarat Ramona - Nézhetné a tévét, vagy olvashatna, vagy valami. Kell legyen egy ennél kényelmesebb hely is, ahol ellehet, és közben még mi is biztonságban lehetünk tőle.
Öt percen belül Elizabethet ismét a lakásának központi oszlopához bilincselték, de ezúttal már kényelmesen ült egy fotelben. Ramona ragaszkodott hozzá, így végül Khalil is beleegyezett, hogy szabadon hagyják a Setita egyik kezét, de a Ravnos kelletlenül aggodalmaskodva figyelmeztette újra és újra a Gangrelt, hogy ne menjen kartávolságnál közelebb a kígyóhoz.
- Légy óvatos! - figyelte kezében a festékkel a partnerét, amint az apró kényelmi tárgyakat helyez el Elizabeth mellett. - A tollakat ne! Beléd döfheti, és lebéníthat - hazudta. - Veszélyes, nem figyelsz rám? Vigyázz magadra - nedvesítette meg mogorván a hengert Khalil.
- Itt a távirányító - mondta Ramona - És a szemetes kosár ott van lenn. Hozhatok még valamit? - rázta meg kérdően a bozontos fejét.
Elizabeth figyelmesen szemügyre vette legújabb börtönőrét: sötét bőrű, spanyol, tizenéves (ránézésre, emlékeztette magát - az is lehet, hogy ez a valami már évszázadok óta halott), öntudatos, piszkos, elég csinos a koszréteg alatt, lerongyolódott, eltorzult, és talán őszinte. Törte a fejét, és gyorsan körülnézett, hátha megpillant valamit, amit elkérhetne.
- Hozza ide azt az íróállványt.
Kellemes, mély hangja volt a hölgynek. Ramona körülnézett, és a kávézó asztalkán észrevett egy papírokkal és apró könyvekkel teli tálcafélét. Felkapta, és odatolta a hölgy szabad kezének közelébe, aki az ölébe fektette az íróállványt.
- Köszönöm - mondta halkan, majd anélkül, hogy ismét Ramonára nézett volna, még hozzátette: - Az irodám mellett a fonott szekrénykében talál tiszta törölközőt, mosdókesztyűt, szappant, és egy fölös hajkefét. Nyugodtan szolgálja ki magát a ruhásszekrényemből is.
Ramona egy pillanatig még nézte, ahogy az idősebb nő leveszi a toll kupakját, és elkezd írni valamit az egyik papírra, aztán egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és elment.

* * * * *

Az összes ablak szurokszínű lett. A száradó festék gőzei betöltötték a lakást, de semmiféle fizikai hatást sem fejtettek ki az ablakok mögött borongó három teremtményre. A szófán jegyzettömbje és a vázlatai fölé görnyedő Elizabeth szinte észre sem vette. A diófa székben merev gerinccel ülő Ramona prüszkölve és köpködve próbált órák óta ügyet sem vetni a bűzre. Mostanra az orra hozzászokott az oldószer átható szagához. Khalil meglehetősen élvezte azt a hatást, amit az anyag a Gangrelre kifejtett, és méltóságteljesen meggátolt minden próbálkozást az ajtó kinyitására, vagy a szoba kiszellőztetésére.
A Ravnos bekapcsolt egy lámpát - aminek több karja volt, mint neki, és a közepén egy hatalmas nagyítóüveget helyeztek el - majd pontosan a Ramona arcán éktelenkedő vágás fölé helyezte a ragyogó gömböt. A közöttük álló padon heverő szerszámkupacból kiválasztott egy hajlított fogorvosi vésőt, és egy spatulaszerű lekerekített fémbotot. A tompa eszközzel szétnyitotta a seb legszélesebb részét, és a másikkal a lehető leggyengédebben turkálni kezdett a belsejében. A páciens keze megszorult a szék karfáján, de ettől eltekintve mozdulatlanul tűrte a vizsgálatot. Khalil módszeresen sorra vette és megvizsgálta a Ramona bőrén található többi lyukat is, majd miután végzett letette a szerszámait.
Kívülről a seb egy keskeny, ívelt, felületes vonalnak tűnt - pontosan úgy, mintha egy vékony sugár sav fröccsent volna a lányra. A felszín alatt azonban a fekély egyenesen a csontig hatolt. Minden egyes felszíni pötty alatt egy elrothadt és szétroncsolt húsból álló hatalmas zseb húzódott meg, mintha az anyag, ami eltalálta, becsapódáskor beásta volna magát a bőr alá, és ott csak az első csapás után roncsolta volna szét a nagyobb területet.
Khalil jobbjával kivett a szerszámok közül egy faragókést.
- Ki akarod vágni? - követelte Ramona.
- Nem tudom - felelte Khalil, majd a baljába vett egy göcsörtös kurkuma gyökeret, és munkához látott - Levághatnám azt a részt az arcodból - vigyorgott jókedvűen -, de soha nem gyógyulna be, hacsak el nem távolítjuk a mérget. El kell pusztítanunk a reziduumot, hogy megakadályozzuk a rothadás terjedését.
Lehántotta a kérget egy méretes botról, és az egyik végén szélesebbre faragta - ügyes ujjaival hamar kifaragott egy kanálszerű eszközt a forgácsból. Az éles késsel rengeteg pontosan egyforma párhuzamos vágást ejtett a bot szélesebb végén. Az eredmény leginkább egy primitív ecsetre emlékeztetett.
- Az mi?
- Kurkuma gyökér. Ördögűzésnél jól jön.
Khalil letette az Exactot, és valami mást vett a kezébe: egy öngyújtót. A fotelból őket figyelő Elizabeth felvonta az egyik szemöldökét, és egy újabb sort írt a jegyzeteihez.
- El tudsz viselni egy kis tüzet? - kérdezte ravaszkásan Khalil. Ramona barna szemei belemélyedtek az övébe.
- Igen - felelte óvatosan - El akarod füstölni?
Elgondolkodott a füsttel és a mágiával kapcsolatos tapasztalatain...
- Nem - felelte Khalil, majd minden móka eltűnt az arcáról, amikor síri hangon folytatta: - Hunyd be a szemed, ragadd meg erősen a széket, és próbáld meg észben tartani, hogy mindezt azért teszem, hogy rajtad segítsek.
A Ravnos egy kicsit rémültnek tűnt.
Khalil csak az ötödik próbálkozásra tudta fellobbantani az öngyújtót, és újabb hét kínkeserves másodpercre volt szükség ahhoz, hogy a behasogatott kurkuma gyökér tüzet fogjon. A rángatózó szemeit elöntötte a könny, ahogy az égő gyógynövény füstje nekicsapódott az arcának. Ki kellett várnia, amíg a szárított gyökéren kialakul egy jó adag izzó parázs. Bár gondot okozott neki, hogy egy égő tárgyat tartson a kezében, de a Ravnos sokkal kevésbé félt ettől, amint attól, amit a fejében lévő hang utasítása szerint tennie kell.
A késsel ejtett egy vágást Ramona arcán, ami összekötötte a Szem által ejtett összes sebet, és közben fájdalmasan tudatában volt Ramona vadállati tekintetének, amely feszülten figyelte kezének minden mozdulatát. A tompa spatula-szerű szerszámmal felnyitva tartotta a bőrdarabot, összeszedte minden bátorságát, aztán az izzó, füstölgő bot végét belemélyesztette a seb közepébe.
Ramona felsikoltott és bömbölve ordítani kezdett. A lábaival kirúgott, és vadul elrántotta a fejét. Khalilnak csak hajszál híján sikerült a Gangrel húsában tartani, aztán mélyebbre fúrni az égő gyógynövényt. Módszeresen forgatta, hogy kitapogathassa a sav útját a lány testében. Ha áttörte a csontot, akkor vajon...
Azon a helyen nincs több. Csak egy nagyon kis sérülés volt.
Khalil hálásan ugrott hátra, és a kurkumát egy vödör vízbe ejtette. Arra várt, hogy a lány mit fog tenni, miután elmúlnak az első görcsös rángásai. Ha Elizabeth mögé szalad, akkor a Ramona talán a Setitát támadja meg először, és akkor talán el tud menekülni, mielőtt a vérszomj tovább hajtaná...
Ramona tetőtől talpig remegett. Vörös düh forrongott a szemeiben, és a saját égő testének bűze megtöltötte az orrát. Felbukkantak az emlékek - emlékek a napról, a karóról a szívében, ugyanerről a bűzről - nap és tűz és halál... Erejét megfeszítve tisztán tartotta az elméjét. A kezét ökölbe szorította, és vért áramoltatott a sebhez, ahogy már számtalanszor az elmúlt hat hét során - először csak óvatosan és lassan, aztán egyre lelkesebben. Halványan érzékelte, amint a szélek összeforrnak. Tapogatózó kezeit bizonytalanul az arcához érintette - de ezúttal nem szivárgott elpazarolt élet a sebből. Ramona kitapogatta magát a sérült területet - a sarló alakzat kisebb lett! Egyre zsugorodott az ujjai alatt, és egyre nagyobb energiákat fordított a gyógyulásra. Végül végtelen hosszú erőfeszítések, és érzése szerint több gallonra való értékes vér felhasználása után az arcbőre ismét kisimult. Felszabadultan és hálásan dőlt hátra a székében, és hirtelen rosszul lett az éhségtől. Még a gonosz méreg távozása után is rengeteg kellett az aprócska vágás begyógyításához. Gyomrában tompa fúriák táncoltak, és ő tudta, hogy még hajnal előtt vadásznia kell, vagy holnap ennél sokkal rosszabb, talán irányíthatatlan nyilallásokat kell majd elszenvednie.
Ramona ingatagon felemelkedett, és letántorgott a lakás bejárata felé vezető lépcsőn.
- Hová mész? - lebegett be Khalil a látóterébe.
- Éhezem - mordult rá.
Khalil visszavonult. A lány arca ismét ép, állapította meg boldogan.
- Itt... itt akarsz aludni ma éjjel?
- Majd jövök, amikor jövök - vakkantotta a zárakkal babráló Gangrel, majd kivetette magát az éjszakába.
- Visszajössz? - kiáltott utána kétségbeesetten Khalil.
Senki és semmi nem válaszolt.
A Ravnos helyére csúsztatta az acél tolózárat, és közben boldogtalan bizonytalanság marcangolta, hogy vajon látja-e még valaha ezt a lányt.

 

1999. augusztus 4., szerda, éjjel 1:06
Borrum Hill, Brooklyn
New York városa, New York

Szűk, csillogó ruhákat viseltek, amelyek csupaszon hagyták a lábaikat és a karjaikat, jól láthatóvá tették az izmaikat, és a lány mellét csábító féltakarásban tartották. Arany csillant a nyakukban, a férfi csuklóján, és a nő fülében és ujjain. Dohány, parfüm és alkohol illatú izzadságcseppek gyöngyöztek a bronz-, és az olajbarna bőrön. A fiatal pár csodálatos estét töltött el a törzshelyükön: szalszát táncoltak a barátaikkal. Kézen fogva és összetapadva mondtak búcsút a többieknek, majd kecsesen lesétáltak az egy légterű klub lépcsőjén. A lány még arcon csókolt egy utolsó barátnőt, és megígérte, hogy felhívja. A férfi megragadta az egyik barátjának a karját, és elsütött egy munkával kapcsolatos viccet. Végül a páros kilépett a zene hatóköréből, és leindultak lefelé a járdán... északnak, háttal Red Hook sötét világának... pontosan abba az irányba, amelyre Khalil is tippelt.
A Ravnos nagyjából húszlábnyira a préda mögött őgyelgett a járda egyenetlen felületű aszfaltján. Ramona étellel kapcsolatos mordulásai felcsigázták Khalilt. Szívesen harapna valamit, közölte Elizabeth-el. A nőnek ez nem tetszett. Khalil mosolygott. Az éjszaka hátralévő része sem lesz jobban az ínyére.
Gyorsan kiteljesedő étvágya egyre hajtotta előre, és hamar behozta a párocskát. Amikor elértek egy szép, árnyékos foltot, Khalil előrehajolt és belecsípett a lány fenekébe. A lány sötéten villámló szemekkel pördült meg, és egy rövid szóváltás után a pár duzzadó izmokkal indult meg a Ravnos felé. A szájából szitokáradat zúdult Khalilra, amelyet hamarosan követett az ökle is. A Ravnos kitért, rákacsintott a nőre, majd azt kívánta, bárcsak jobban értene spanyolul, aztán olyan erővel öklözött bele a férfi gyomrába, hogy annak levegőért kapkodva kellett abbahagynia beszédet. Khalil szurkált, lendített és kitért, és a verekedés lassan behátrált a két arctalan épület között ásító valódi sötétségbe. Egy csipetnyi ravasz lábmunka - a halandó kénytelen volt beljebb hátrálni a mellékutcába - és a lány nyilván rájött, hogy az emberének az ökle nem hat különösebben Khalilra, ezért a hátára ugrott, és megpróbálta kikaparni a szemeit. A Ravnos abbahagyta a játékot. Az állára mért egyetlen kemény ütéssel kiütötte a férfit, aztán egy felületessel a nőt is elhallgattatta, mielőtt még ennél is hangosabban kezdett volna sivalkodni, végül távolabb vonszolta a zsákmányt az utcától.
Két monumentális méretű szemétkonténer állt egy éjszakára bezárt kávézó hátsó bejáratának két oldalán. Elizabeth ott üldögélt az elsőhöz láncolva. Khalil biztonságosan leragasztotta a száját ragasztószalaggal. Bár a legendák szerint New Yorkban még soha nem válaszoltak egyetlen segélykiáltásra sem, de a Ravnos nem kockáztatott.
Khalil egymás mellé fektette a két áldozatot, és kritikus szemmel méregetni kezdte őket.
- A vacsora tálalva van - szellemeskedett miközben letépkedte a fogoly szájáról a műanyag szalagokat.
A férfi volt az erősebb, ő egy kicsit könnyebben képes lesz elviselni a veszteséget. Átvonszolta a lányt a mellékutca felé eső oldalára, és leült egy köteg málladozó újságpapírra. Ölébe vonta az áldozatot, és addig rugdosta a lány barátjának a testét, amíg hozzá nem nyomódott a fogolyhoz.
- Az a tied - bólintott Elizabeth felé.
Khalil a lány köré fonta a karjait. A nyakában egy láncot viselt, amibe belevésték a nevét: „Rosa”. A shilmulo lágyan maga elé suttogta a nevet. Megcsókolta a lány ajkát, és érezte a bort a leheletében. Megsimogatta apró pihékkel borított nyakát, nyelvével kitapogatta a pulzusát, aztán belemélyesztette a fogait. Gyönyörű, sima, édes kedvesem - gondolta, mielőtt a gondolkodás végképp átadta volna a helyét az élvezetnek. Hosszú idő múlva (Soha nem elég hosszú - átkozódott magában a Ravnos) elszakította magát a lánytól. Tisztára nyalta a sebet, és végignézte, amint a két ikerlyuk összeforr. Ellenőrizte a gyomrát, és megvizsgálta a lány színét. Úgy tippelte, hogy egy vagy két héten keresztül halottsápadt lesz, de meglehetősen biztos volt benne, hogy nem egy hullát tart az ölében. Jó - elmélkedett kielégülten - Ő egy igazi szépség. Talán ismét megkeresem úgy egy hónap múlva. Elnehezülő szempillákkal és forró testtel nekidőlt a falnak, és végignézett a Setita gyermeken. Undorító. Még csak el sem mozdult a férfi irányába.
A vér illata égette Elizabeth orrát, száját és torkát. Az illat csak úgy dőlt Khalilból, és ott kavargott a szűk sikátorban is. Úgy tűnt, mintha vörös köd is lebegne a szemei, a teste mögött...
Egyszer egy ételmérgezés miatt hetekig képtelen volt igazi ételt enni, és Liz akkor érezte meg az éhség első halvány szúrásait a gyomrában. Még emlékezett rá, hogy remegett a keze, amikor a szájához emelte a kanalat, és milyen íze volt az almalének, miután a teste már napok óta csak önmagát emésztette. Ugyanez az érzés bujkált benne az elmúlt két éjszakán - csak kétszer, vagy háromszor olyan erősen. Most pedig a gyomrát ostromolta az orrát megtöltő erős illat által életre keltette éhség. Nem fogom megtenni - gondolta anélkül, hogy megnevezte volna, pontosan mit nem fog megtenni. Ez nem helyes. Jobb lenne a napon meghalni, mint...
- Finnyáskodunk? - jött Khalil hangja, amely váratlanul tele volt szimpátiával és aggodalommal.
Elizabeth felnézett, és remény derengett fel az arcán. A társa vigasztalóan bólintott.
- Elsőre elég kemény, drágaságom.
Khalil kivette egy fél téglát a szemétből, felemelte - Elizabeth megdermedt - és bezúzta a férfi koponyáját. A koponya úgy horpadt be, mint egy tojáshéj. Csontdarabkák és valami szürke anyag spriccelt ki és szennyezte be a felsebzett bőrt és a göndör fekete hajat. A vér kezdett összegyűlni a rettenetes bemélyedésben - aztán a kis vértó szintje nem emelkedett tovább. Liz a táncos mozdulatlan mellkasára meredt. Nem lélegzik. Khalil hagyta a földre esni a lányt, miután végzett vele, és most Liz látta a kinyújtott bal kezét. A harmadik ujján jegygyűrűt viselt. Össze akartak házasodni... Szerette a fiút. Megpróbálta őt megmenteni, és most már semmi sem lesz. Ó Istenem, bárcsak máshová mentek volna - imádkozott a Setita.
- Rajta, kedvesem - mondta vidáman Khalil - Most már nem bánthatod.
A rémült és boldogtalan Elizabeth érezte, hogy beteg. A gyomra felfordult, és ő előrehajtotta a fejét, hogy a száraz és üres teste megtehesse, amit kell. Az ínyéből megállíthatatlanul és rémálomba illően előfurakodtak az agyarak és felsebezték a száját, amely saját magától kinyílt, és piócaszerűen rátapadt a férfi még meleg vállára.
A karja, amelyeket azért nyújtott előre, hogy eltolja magától a testet, most megragadták, és közelebb vonták az áldozatot. Elizabeth akarata ellenére ivott, és kétségbe esett, amiért élvezte.
Egy hang közel a füléhez. Csettintés. Szavak. Khalil hangja, és kemény ujjak a vállán, amelyek elhúzzák őt.
- Ez éppen elég lesz neked, lányom. Nem szabad túlenned magad.
Az agya egyik hátsó zugában egy perverz, gyerekes szellem kezdte vinnyogva kérdezgetni, hogy ha a férfi már halott, akkor miért nem ihatja meg az egészet?
Más hangok: csilingelő láncok. A béklyói lekerültek a szemetesről, és ismét Khalil fogta őket. A Ravnos megrántotta a láncokat, és ő lassan felállt. A hulla legördült a lábairól, és a leendő menyasszonya teste mellett állapodott meg.
Khalil elindította a foglyát kifelé a mellékutcából. A sarokról még visszanézett: a törött tégla porrá törve hevert a férfi sima, és sértetlen feje mellett. A Setita semmit sem tudott az étkezésekről: csak egy apró vénát nyitott fel, és a lusta erecskét már szinte elapasztotta az alvadás. Ma éjjel nem volt egyetlen hulla sem. Megcsörgette a zsebében az új ékszereit, és a férfi nehéz tárcája nekinyomódott a csípőjének. Nagyon úgy nézett ki, mint egy rablás... Figyelmét ismét a társára fordította. Elizabeth magába roskadva lépkedett. Nyilvánvalóan rémült volt, és megalázott, és alig volt képes megőrizni elméje épségét - Hesha gyermeke olyan állapotban, amiben szívesen látná magát Heshát is. Khalil megnyalta a száját, és elmosolyodott. Nagyszerű.

 

1999. augusztus 4., szerda, éjjel 2:12
Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

Az odú zsongott, és ez zavarta Calebrost. Történt valami - annak a szobornak a közelében, amit annyira szeretett az Isteni Szt. János katedrális mellett - de senki sem tudta biztosan, hogy pontosan mi. Már több éjjel is eltelt azóta, de Calebros még most is hallotta a járatokból kiszűrődő suttogást, a pletykákhoz hasonlóan alaptalan találgatásokat.
Gyűjtsd össze a darabokat. Én majd összerakom a kirakóst. Az atyja, Augustin, mindig ezt mondogatta, és Calebros is kezdte megosztani ezt a tanácsot a saját ivadékaival. Úgy tűnt, hogy az ifjoncok kezdenek hinni benne.
Most már csak önmagát kellett meggyőznie az állítás igazáról.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Szolga

 

1999. augusztus 4., szerda, este 10:52
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Ramona óvatosan bekopogtatott a lakás acél ajtaján. Szemmel tartotta a függőfolyosó mindkét oldalát, és hallgatózott. Vajon Khalil kinyitja-e az ajtót? Egyáltalán otthon van? Mi lesz, ha valaki más költözött be a lakásba? És mit mondhatott neki, amikor a múlt éjjel elrohant? Beleharapott az öklébe, és várt. Ez valami zaj volt odalenn? Lépések?
- Ki van ott?
Khalil hangja, hála Istennek.
- Én vagyok.
Zárak csörögtek és nyíltak ki, és Khalil nézett ki az ajtó résén, amit a biztonsági lánc engedett. A férfi bólintott, és beengedte.
- Jól nézel ki - jegyezte meg. - A kulcscsomódat a hűtő tetején találod. Mindent nyitnak, kivéve a nagy nappali tolózárat. Ha itt akarsz aludni, akkor ide kell érned, mielőtt azt bezárom - pillantott bele a kezében tartott papírokba hanyagul a Ravnos, aztán leült egy olcsó asztal elé a fekete ablak mellett - Vannak jó Kamarillás kapcsolataid? - kérdezte, miközben az iratszekrényben kutakodott.
- Nincsenek - lépett fel a nyomában Ramona is a lépcsőn. - A bandám megpróbált kimaradni ebből az egészből.
- Azt tudod, hogy hol találok valakit a Kamarillából? Ramona megrázta a fejét.
- Elízium?
Ramona értetlenül meredt rá.
- Kamarilla terület? Kamarilla bárok? - dobolt a körmével az asztal lapján Khalil.
Megmondtam, hogy hová menj.
- Csak ellenőrzöm az összes lehetőséget - mondta hangosan Khalil, és Ramona válaszul bólintott - Ma éjjel bemegyek a városba, és megkeresek egy-két játékost - szólt ezúttal Ramonához a Ravnos - Embereket, akikkel egyezkedhetünk. Gyere velem.
A Gangrel szemei a válla fölött a fotelre villantak. A megláncolt hölgy csendben hallgatta a beszélgetést. Khalil megköszörülte a torkát.
- Ő biztonságban lesz itt. A Kamarilla keménygallérok nem rajonganak a Setitákért... egyáltalán nem. De téged kedvelni fognak...
És ezzel a zavarba ejtő megjegyzéssel kitessékelte Ramonát az ajtón.

 

1999. augusztus 5., csütörtök, éjjel 12:13
Turtle Bay, Manhattan
New York városa, New York

- A Temetőőr Piszkos Titka - olvasta Ramona az ajtó fölötti feliratot - Ez meg mi a fenét jelent?
Ez egy Kamarilla klub. Valószínűleg az egyik úriember tulajdonában van. Venture, kedvesem. Szeretik tartózkodóan és elmésen kezelni a kis problémájukat - mondta Khalil, majd folytatta, miután a Gangrel értetlenül pislogott felé néhányat. - A halált, Ramona, a halált - magyarázta, aztán hátranyalta a haját, mielőtt tovább beszélt volna. - A temetőőr egy templomszolga. Ő gondozza a földeket, beleértve a temetőt és a kriptát is, érted? A járkáló holtak lennének a piszkos titok.
- Ó.
- A tulajdonos valószínűleg brit. Ez egy rémesen angolos szó.
Milyen éleselméjű - jegyezte meg szárazon a hang. Korábban egyszer már ugyanezt neki is el kellett magyaráznia Khalilnak.
Közeledtek a bejárathoz, és a jól megtermett kidobó ember elgondolkodva figyelte őket. Khalil odasúgta a lánynak, mielőtt még hallótávolságon belülre értek volna a bebocsátásra várakozók sorához.
- Próbáld nem elfelejteni. Ha bárki kérdezi - mondjuk egy másik Gangrel odamegy hozzád, bemutatja a titkos kézfogást vagy ilyesmi, és rólam kezd kérdezősködni - nem vagy benne biztos, hogy milyen klánból származom, de ha elálmosodom, akkor néha beszélek valami Malkáv nevű dologról, rendben?
- Miért, melyik klánból származol?
- Független vagyok - felelte Khalil fölényeskedve. A fülei csengeni kezdtek a hang nevetésétől, és a keze ökölbe szorult.
Khalil odavezette a sor végére, és Ramona jól láthatóan unatkozva követte. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy még több leendő vendég érkezzen, és a Gangrel orra megrándult. Úgy tűnt, mintha az egész hely gyászba borult volna. Szinte mindenki fekete csipkét, fekete bőrt, vagy fekete neccet viselt - és minden ácsorgónak hihetetlenül sápadt volt a bőre. A lány megérezte rajtuk a smink szagát: gyöngyház púder és fehér arcfesték, ragadós szempillafesték és friss körömfény. Ramona nekidőlt a falnak, és megtartotta a távolságot a pozőröktől. Torzszülöttek - gondolta.
A sor felbolydult. Egy másik férfi jelent meg az ajtóban a kidobó mellett, majd egy rövid párbeszéd után végigsétált a sor mellett és szemügyre vette a várakozókat. A jövevény pálcika vékony volt, tüsire nyírt hajjal, és a festett emberek reménykedő szemekkel, de nemtörődöm tartással lestek minden mozdulatát.
- Te - mutatott egy a hőség ellenére is nehéz vörös bársonyba öltözött - És te... - egy nagyon csinos fiú, akinek fekete festék volt szétkenve a szemén - Ti ketten... - Khalilnak és Ramonának - és ti ott - a sor végén egy szorosan egymás mellett álló négyes csoport megfeszült a nem várt győzelem örömétől.
A kiválasztottak előrementek az ajtóhoz, néhányan a kinn maradtak közül eloldalogtak, míg a többiek újra beálltak a sorba, hogy még egy kicsit várakozzanak.
A nyolc kiválasztott besorjázott egy szűk és piszkos előcsarnokon keresztül, amelynek a falait teljesen beborították a tükrök. Óvatos népek - gondolta Khalil. A helyzet rosszabb lehet, mint amire számítottam... Elmosolyodott. Egy jó háború jó piacot jelent. Egy fluoreszkálóan fehér hajú lány karpereceket kötött rá és Ramonára, de nem fárasztotta magát azzal, hogy ellenőrizze a papírjaikat, aztán a többiekkel együtt beözönlöttek a klubba.
A Temetőőr Piszkos titkát úgy tervezték meg, hogy egy eredetileg pénzügyi irodáknak otthont adó házban egy lepusztult és haldokló kápolna hangulatát keltse. Az első emeleti plafont kiütötték a helyéről, és egy olyannal helyettesítették, ami a rendes helyétől kissé lejjebb dőlt a jobb oldalon, míg a baloldalon egészen a második emeletig emelkedett, és ettől amolyan kezdetleges fél-katedrális érzést keltett. A magasabb fal mentén végigfutó balkont a kórus helyének álcázták, míg a DH egy másiknak a tetején trónolt egy üvegkalitkában, ami úgy nézett ki, mint egy gyóntatószék. A bárpult eleje kriptákat utánzott; a táncparkettet a szentély rácsai kerítették el; és köröskörül a szélei mentén álltak templomi padokként a fülkék, és az egyes fülkéket maguknak a padoknak a túlzottan megmagasított, faragott háttámlája alkotta. Khalilnak rángatózott a szája széle, miközben átvágott a tömegen a hely sötét, villódzó szíve felé. Itt a legtöbb ember azt játszotta, hogy valóban egy ember, aki megpróbálja jól érezni magát egy klubban, már amennyire a tragikus lelkük ezt lehetővé teszi. Néhányan furcsa, nyaktörő és nevetségesen komor táncot jártak. Úgy tűnt, hogy a klub tele van élőkkel. Pokolba a Maskarádéjukkal - gondolta a Ravnos. Ki ver át kit?
Khalil leült az egyik fülkébe. Ha választhatott volna, akkor biztosan nem ezt a pozíciót foglalja el - a „padok” magasra tornyosuló falai egészen addig eltakarták az oldalról közeledőket, amíg szinte már a nyakán is voltak. Másfelől azonban a megmaradt fülkék közül az övének volt a legjobb rálátása (és az övére láttak rá a legjobban) a többi csendes sarokból és elkülönülő zugból. Hátát a falnak vetette és kihívóan végignyújtózott az egész ülésen. Ramona becsusszant a vele szemben lévő padra. Szegény pára, megpróbált természetesen viselkedni, de a tömeg nyilvánvalóan zavarta és kínozta a zárt tér is. Khalil megsajnálta a nyugtalan partnerét.
- Menj csak. Kelj fel és járd körül a helyet, mintha csak meg akarnád nézni magadnak. Nyilvánvalóan ez a te stílusod. Tehát légy önmagad. Rendelj valamit a pultnál - bármit, csak ne Bloody Maryt - és járj körbe az itallal. Aztán úgy... nem is tudom... fél óra múlva gyere vissza ide. Hallgass meg mindent, de ne beszélj, és nagyon figyelj oda, hogy valaki említést tesz-e a csatornapatkányokról. Egy olyat keresünk, egy jó nagyot. Rendben?
Ramona hálásan odébb állt. Khalil elégedetten figyelte, ahogy a lány állatias vonásai magukra vonják a figyelmet. Legalább olyan jó, mint egy egész oldalas hirdetés a Postban. A szemei ide-oda cikáztak azok között az alakok között, akik akár csak egyszer is a lány irányába pillantottak. Megpróbálta a lány irányába tanúsított viselkedésük alapján meghatározni a státuszukat - élő vagy holt, barátságos vagy gyanakvó, jelentéktelen vagy fontos.
Csak az idődet vesztegeted. Már közöltem veled, hogy mi legyen a következő lépésed.
Khalil megnyalta az ajkait, aztán lustán eltakarta a száját a kezével.
- Hadd csináljam ezt a magam módján - mormolta lágyan a kezei rejtekében. - Egy ideje már távol voltál a dolgok sűrűjétől...
Ahogy kívánod. Nekem teljesen mindegy, hogy pontosan mikor veszed fel a kapcsolatot, feltéve, hogy még ma éjjel sort kerítesz rá - amíg késlekedsz, addig is te leszel az, aki fel fog tűnni a herceg seriffjének. Khalil hátában rángatózni kezdtek az izmok, és a táncparkett fölött Ramona fejére meredt. Ne is törődj vele. Itt jön.
- Mike? - kérdezte Khalil mintha most ismerne fel egy barátot.
Egy alacsony, tagbaszakadt férfi torpant meg és kezdte el kémlelni a fülke rejtekét.
- Ige'? - Sápadtszürke, vizenyős szemei voltak és horgas orra - Ismerlek téged?
- Nem, nem - egyenesedett fel ültében Khalil biztató mosollyal az arcán - Egy barátom mondta, hogy keresselek meg, ha egyszer New Yorkban járok. Egyetemi ember, Mongoosenak nevezi magát. „Keresd meg”, tudod.
- Rick? Már évek óta nem láttam. Hogy megy a sora az öregfiúnak? - telepedett le határozottan Mike Khalillal szemben, és egy vigyor terült szét egyszerű ábrázatán - Sikerült befejeznie a Kipling biográfiát?
- Amikor legutóbb láttam már felhagyott a költészettel, és elkezdte a dolog hátterét tanulmányozni. A dzsungel könyvét, a régi idők igazi dzsungelét, a valódi régi városi életet. Valójában így ismerkedtünk össze. Közös volt az érdeklődési körünk a témában. Én egy kis kígyóbűvöléssel foglalkoztam Delhiben, és ő segített eredetibbé tenni a produkciót a turisták számára - vonta meg a vállát a Ravnos. - Most pedig szeretném itt beindítani az üzletet, de nehezen találok megfelelő kobrákat.
- Én sokat tudok a hüllőkről. Talán segíthetek rajtad.
- Köszönöm. Nagyra értékelném. Csak az a bökkenő... egy különleges fajtát keresek. Nagyon ritka, csak az utóbbi időkben importálták az Államokba. A gondozók áthozták nekem a vámon, aztán pedig... eltűnt.
- Ellopták? - kérdezte együttérzően Mike.
- Ellopták, elszökött, elkallódott, nem tudom.
- Van néhány barátom, akik elég jók az elveszett dolgok felkutatásában. Korábban még soha nem próbáltak megtalálni egy kobrát, de én mondom, valahol mindent el kell kezdeni - vonta össze egy kicsit a szemöldökét Mike - Mégis, van itt még valami, mielőtt felajánlom a segítségemet... a fizetségük nem mindig mérhető dollárban, ugye tudod? Valutaforgalmi szabályok, a bürokrácia, az IRS...
Khalil egy bólintással jelezte, hogy tökéletesen érti.
- Semmi gond. Mostanában elég sokat utaztam, és nem cseréltem el mindent, amit a kirándulásokon felszedtem. Biztos vagyok benne, hogy lesz egy-két olyan érme, amin meg tudunk egyezni.
- Nagyszerű - billentette a majdnem üres sörösüvegét az ajkához Mike, aztán felszedelőzködött - Nagyszerű. Hé, hol érhetlek el... uh...?
- Khalil - mondta a Ravnos - Az irodáim még nem nyíltak meg... van egy számod, ahol elérhetlek.
- Hogyne - húzott elő egy kártyát Mike, és kissé részegen megtántorodott - Tudod, nem ártana beszerezned egy csipogót, vagy mobilt, vagy valamit. Itt mindenkinek van - ütögette meg a padot mielőtt elindult volna - Add át üdvözletemet Mongoosenak, amikor legközelebb látod.
Khalil felszedte a pultos lánnyal beszélgető Ramonát, és terelgetni kezdte kifelé a klubból.
- Megkaptuk, amit akartunk? - kérdezte a lány kissé sértődötten, amiért végiglökdösik a báron.
- Felvettük a kapcsolatot, és ennyi elég egy estére.

 

1999. augusztus 5., csütörtök, hajnali 3:54
Egy elfeledett pneumatikus metrójárat
New York városa, New York

Mike Tundlight átlendült a karbantartó rácsokon, és egy létrán lemászott egy régi, rogyadozó folyosóra. Benézett egy ajtón, hogy ugrassa a pókerasztal körül összegyűlt barátait. Az arca most már nem egyszerűen sápadt, hanem féregfehér színű volt. A szemeinek még az írisze is véreres volt, a vékonyszálú barna haj rendezetlenül trónolt a feje búbján, és nyilvánvalóvá vált, hogy az alacsony termete és a vastag teste a saját magába visszahajló gerinc eredménye. A kártyázók - akik egy kivétellel mind osztoztak Mike-kal szörnyűséges rútságán - vidáman visszaköszöntek, aztán folytatták a játékot. Mike egy árnyalatnyival több alázatot tanúsítva bedugta a fejét egy másik szobába, és megkérdezte a szoba lakóját:
- El vagy foglalva?
Umberto megvakarta a szemöldökét (ami, őszintén szólva, a szemének még csak a közelében sem volt), és pislogni kezdett a számítógép képernyője által sugárzott fényben.
- Csak egy pillanat - keltettek tökéletes ropogó zajokat a billentyűzet fölött száguldozó csontos ujjai - Mi a helyzet? - intett nagyjából a számítógép mellett álló roskatag szék felé egyik kezével, a másikkal pedig megragadta a trackballt.
- Most jöttem a Temetőőrből.
- A szépnépek most is későig húzták? Mi újság van még?
- Sokat beszélnek a háborúról, de az nem fontos - felelte Mike, és leült. - Majd később átküldök valamit róla. De felbukkant egy fickó, aki érdekes lehet. Indiai, vagy Pakisztáni, vagy valami ilyesmi lehetett... mindenesetre dél ázsiai, az biztos. Vele volt a Ramona nevű barátnője. Ö, vagy ők egy kígyót kerestek. Azt hiszem, hogy éppen azt, akire mi is vadászunk. Úgy tűnik, hogy mindketten az utazásoknak pontosan ugyanabban a fázisában veszítettük el a nyomát.
- Huh - vette le elgondolkodva mindkét kezét a billentyűzetről Umberto. - Érdekes, ha igaz. Cass! - kiáltott ki a folyosóra. - Szánj ránk egy percet.
Egy sötét, barkázott bőrű nő jelent meg az ajtóban. Több réteg szvettert és pólót viselt, és az egyik állandóan karmos kezében egy pakli kártyát tartott.
- Nem gond. Áll az alku. Mi kellene?
- Te láttad a két vicceskét a Szt. Jánosnál a felfordulás utáni éjszakán, írd le őket Mike-nak.
Rövid idő múlva a trió megerősítette, hogy a bárban felbukkant Khalil azonos a katedrálisnál látott férfival. Mike és Cass úgy gondolták, hogy mindketten ugyanazt a lányt látták (bár amikor még a katedrálisnál ólálkodott, akkor még volt egy szokatlan nyílt seb az arcán), de abban teljesen biztosak voltak, hogy ez a lány semmilyen körülmények között nem lehet azonos azzal a nővel, aki Heshával látható a New Yorki fényképeken. Umberto összegyűjtötte az adatokat, és levitte őket a folyosó végébe. Mike Tundlight, Cassandra és a kártyásokból verbuválódott, egyre növekvő tömeg izgatottan várakozott, Megérezték, hogy valami nagy horderejű dolog készülődik - mindannyian szakértői voltak a légkörnek - és a várakozásaikban egyáltalán nem kellett csalatkozniuk, amikor Umberto alig öt perccel később visszatért, és minden önként jelentkezőnek volt valamilyen feladata.
- Teljes jelentést akar Khalilról, egy másikat pedig a lányról. Ha a fickó információkat ad vagy cserél, akkor tudnunk kell, hogy mennyire lesz megbízható az áru. Mike, találkozz vele, amilyen gyorsan szerinted bölcs lenne. Én veled megyek - a hallgatóságon enyhe meglepettség lett úrrá, amiért Umberto magára hagyja a számítógépét - mint az alázatos szolgád. Arra az esetre, ha a Ravnosunk megpróbálkozna valamivel.

 

1999. augusztus 6., péntek, éjjel 2:41
Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

- Jó estét, uram - mondta Umberto tiszteletteljesen az árnyékoknak.
Egy bütykös, eltorzult kéz felé nyújtott egy írógéppel írott jelentéseket tartalmazó papírlapot. A technológiai beállítottságú Nosferatu egy saját, halvány fényforrással felszerelt írótáblára csíptette a lapot, és belepillantott a kézzel írt jegyzetekbe.
- Baltimore-ban még most is tart a konferencia... ott nincs semmi újság az Ön számára. De kaptam néhány zaftos anyagot arról a párosról, amelyik az öreg Gotobed klubjában járt tegnap...
A hatalmas, távol ülő szemek bátorítóan pislogtak rá.
- A lány Ramona Tanner-gyermek; Tanner, Horrock gyermeke, stb., egy tisztes hírű és meglehetősen rangos Gangrel, úgyhogy feltettem, a felhívást a SchreckNET-re, hátha kiderül, hogy hol lehet most. Nagyon valószínű, hogy Ramona valójában Pilar Ramona Salvador, egy LA-i eltűnt gyerek. Szegény latin család egy olyan környéken, ahol mindennaposak az ilyen esetek. Az eltűnése szinte meg sem jelent az újságokban, és a rendőrség se nagyon törte magát az ügy érdekében. A családja emlékkövet állíttatott neki otthon Mexikóban a családi telken, és most is imádkoznak az elveszett lányukért - Az árnyék halványan megköszörülte a torkát. - Tudom. Régi történet.
- Ezzel szemben Khalil Ravana egy ócska Bihar-i Ravnos. Itt a részletes, és hosszú története - nyújtotta át a nyomtatott anyagot a sötétségnek. - És legutoljára egy calcuttai diszkóban látták a hírhedt Hesha Ruhadze asztalánál - fejezte be diadalmasan a jelentését Umberto.
- Szervezd meg a találkozót.

 

1999. augusztus 6., péntek, este 9:12
Turtle Bay, Manhattan
New York városa, New York

Ahogy közelítettek a klubhoz, Ramona megtartotta a kellő távolságot Khaliltól. A csendes hölgy ruhásszekrényéből kölcsönzött szénszürke pólót és nadrágkosztümöt viselte. O vásárolt magának egy élénk kék, fehér és aranyszínű, bonyolult mintákkal díszített selyem inget - nagyon drágát és nagyon feltűnőt. Ha az idegennek szüksége lesz segítségre, akkor ő készen áll, de ha célpontot akar csinálni magából, akkor ő majd valahol máshol fog állni. Ramona a szemeit forgatva figyelte, ahogy Khalil fontoskodva páváskodik előtte, és az övcsatjánál fogva lóbálja az új, fekete bőrből készült telefontartóját. A férfi nem habozott a zárt és elsötétített ajtónál - kétszer kopogott, és az ajtó azonnal kinyílt. Ramona már látta korábban az ajtóban álló pultoslányt, aki most meglehetősen hétköznapi ruhákat viselt (múlt éjjel egy fekete neccbe bújtatott látomás volt). Az alkalmazott kedvesen üdvözölte őket, majd felvitte őket a galériára.
Ahogy a Ravnos és a Gangrel felfelé haladt a lépcsőkön, két másik alak pontosan abban a ritmusban lépkedett fölfelé a másik lépcsőfeljárón. A csapos elérte a lépcső tetejét, majd egy pillanatra félreállt, hogy a vendégek jól szemügyre vehessék egymást. Mike Tundlight összehasonlította az arcukat az emlékeivel, amelyeket a múltkori klubbeli találkozásukról őrzött, Umberto pedig egy eltűnt gyermek fényképével, és egy ipari kamera felvételével. Khalil felismerte Mike-ot, és látta, hogy a másik alak tetőtől talpig lepedőkbe burkolózik. Elfogadta, hogy egy második, és (számára) nyilvánvalóan alacsonyabb rendű (hiszen képtelen mágiával elrejteni torzságát) Nosferatuval is meg kell birkóznia. A csapos csak akkor indult meg ismét, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem kerül sor erőszakra. A galérián öt, tárva nyitva álló ajtó várta őket. Ramona benézett az elsőbe, amikor elhaladtak mellette, és négy csupasz, fehérre vakolt falat, csupasz fehérre vakolt mennyezetet, és egy csupasz PVC burkolatú padlót látott. A felek a középső ajtónál találkoztak.
- Minden szoba egyforma - darálta a csapos olyan hangon, mintha már számtalanszor elmondta volna ezt a szöveget. - Nyugodtan átvizsgálhatják őket, ahogy csak kívánják. Az ajtók csak belülről zárhatók. Nekem nincsenek kulcsaim, és nem is maradok az épületben. A vezetőség nem vállal felelősséget a vendégek biztonságáért, mindössze a semleges területet biztosítja a megbeszélésekhez. Az esetleges ellenségeskedés során a klubban, vagy a személyzetben keletkezett kár miatt a vezetőség a hírneve fenntartása érdekében lépéseket fog tenni a felelőssel, vagy a felelősökkel szemben. A nő Mike-ra pillantott, aki elállt az útjából.
- Tíz harminckor nyitunk - szólt vissza távozóban a csapos. - Mr. Gotobed szeretné megkérni Önöket, hogy ha lehetséges, próbáljanak meg addig végezni.
- Nos - vigyorgott Mike. - Válasszunk szobát. Nem hiszem, hogy bármiféle igényeink lennének.
Khalil Mike-kal a nyomában belépett a középső szobába, aztán következett a köpenyes alak, végül a sort Ramona zárta. A lány most már hálás volt a társán rikító ruhákért, mert azok legalább megtörték a szoba egyhangúságát - ez a szoba valóban pontosan olyan volt, mint az első, és a berendezés sem javított a helyzeten, most, hogy megpillantotta: tiszta, sajtolt műanyagszékek, tiszta, sajtolt műanyag asztal. Rajtuk kívül az egyetlen dolog, ami nem volt átlátszó, vagy klinikai fehér, az az ajtó belső részére függesztett tizenkét hüvelykes négyzet alakú tükör volt. Ramona azt kívánta, hogy bárcsak a földben töltötte volna az éjszakát, mert akkor legalább bepiszkolhatná ezt a helyet, aztán kényelmetlenül feszengve leült Khalil mellé.
Khalil látszólag könnyedén foglalt helyet, valójában azonban a fejében a hang folyamatosan kommentálta az eseményeket. Mióta Mukharjee taxija kitette őket, szinte egyetlen pillanatnyi csend sem jutott neki, hogy gondolkodhasson.
Ragaszkodj hozzám, hogy a második férfi megmutassa, mit rejteget a köpenye alatt. Természetesen nem rejteget semmit, de így megmutathatod, hogy kellően óvatos vagy.
- Ha nem bánod - mondta Khalil Mike-nak, és az idegen felé intett - szeretném, ha a barátod lehántana magáról néhány réteget. Csak hogy lássam, hogy nem rejtőzik ott egyetlen karó sem. Természetesen ez csak puszta formalitás.
- Semmi gond.
Mike segített a társának felállni a székből, aztán levette róla a terjedelmes külső köpenyét. Ramona nem volt felkészülve a látványra, és most egy kicsit elakadt a szava.
- Nincs semmi a kabátujjamban - mondta megnyugtatóan Umberto.
A hangja teljesen hétköznapi volt, bár nehéz lett volna megmondani, hogy hol tartja az ajkait. A bőre egyes helyeken a csontjaira tapadt, máshol belesüppedt a csontvázába, és nagyon kevés hús rejtőzött alatta.
- A táskád? - javasolta udvariasan, és Ramona észrevette, hogy a szája átlósan felfelé húzódik az egyik arcán.
Khalil kicipzározta a kis táskát. Mike kivette belőle a telefont, megforgatta a kezében, aztán visszatette.
- Örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat. Sokkal egyszerűbbé tette ezt a találkozót, nem igaz?
Térj rá az üzletre. Kezdetnek kérdezz Hesha felől. Add át nekik a...
- Nos uraim. Beszélhetünk? - kérdezte Khalil, miután a második Nosferatu ismét beburkolta a testét. - Van valami fejlemény a kígyóvadászatban?
- Itt sokkal nyíltabban is beszélhetünk - felelte Mike. - Hesha Ruhadze-t keresed, igaz?
- Úgy van.
- Tegyük fel, hogy tudjuk, hol van. Mit érne meg neked ez az információ?
Említsd meg a Szemet. Fel lesznek rá készülve...
Khalil elnyomta a mester hangját.
- Mike, attól tartok, hogy a múlt éjjel félreértettél.
A megjegyzést bevezetőnek tekintette, és végül úgy találta, hogy kedvére való a hangzása.
- Én ismerem a válaszokat, ti pedig a válaszokat gyűjtitek. Tulajdonképpen szükségetek van a válaszokra. Nekem is szükségem van bizonyos dolgokra.
Khalil érezte, hogy a fejében a jelenlét megtorpan. Nem volt biztos benne, hogy mire akar ezzel kilyukadni. Még maga Khalil sem volt biztos benne.
- Miféle dolgokra?
- Legelőször is Hesha Ruhadzéra. Meg akarom őt találni - a mestere megnyugodott - mindent tudni akarok róla, és ezért megosztom veletek mindazt, amit a szervezetének belső működéséről tudok.
Nem. Azonnal hagyd abba.
- Másodszor, ha sokáig itt kell maradnom, amíg ti fiúk megtaláljátok a szükséges dolgokat, akkor vadászmezőt akarok, és egy ígéretet, hogy a herceg seriffje nem fog zaklatni. Szükségem van pénzre is a kiadásaim fedezéséhez. Adatokat akarok New York városáról, az itteni Setitákról, a Kamarilla felállásról és arról, hogy a Sabbat mit tekint a területének.
- Harmadszor, információkat akarok egy Torreádorról, akit...
Khalil összerezzent, és a hangja elfúlt. Ki ne mond a nevét. A gyógymódot a helyszínért. Gyerünk.
- Azt akarom... - kezdte újra Khalil.
Engedelmeskedj, féreg. Az orrából vér patakzott, és a szemei már nem fókuszáltak.
- Nem fontos. Nem fontos. Csak ez a két dolog lesz - legyintett bágyadtan a kezével.
Mike és Umberto gyorsan egymásra pillantottak.
- Mit ajánlasz cserébe?
- Ti... vagytok... szorult helyzetben - nyögte a Ravnos a büntetés folyamatos fájdalmán keresztül. Arcátlanságodért pusztulni fogsz, fiú. - Most keresleti piac van, nem igaz? Pokoli vihar tombol nálatok... - húzta ki magát a székében Khalil - én pedig esernyőket árulok.
Csak még egyszer próbáld meg keresztezni a terveimet, és személyesen kereslek meg, hogy visszavegyem tőled a véremet. Felőrlöm a csontjaidat, kiszívom belőlük a velőt és gondoskodom róla, hogy közben még életben légy.
Khalil talpra állt, a hang pedig tovább ostromolta.
Mike megrázta a fejét.
- Nem vagyok biztos benne, hogy értem, miről beszélsz. Annyi mindent követeltél, de egyetlen okot sem adtál rá, hogy oda is adjuk ezeket neked. A barátaim tudni akarják majd, hogy mit tehetsz értünk te, Khalil.
Khalil hangosan felkuncogott. Ki tud tartani. A fülei sajogtak a fenyegetésektől és a dühöngéstől - még a saját és Mike hangját is csak nehezen volt képes meghallani, és távolról érezte, hogy egyikük mondandójának nincs semmi értelme. De az ősi kurafi szorítása gyenge volt. Ki tud tartani.
Ramona sötét pillantással meredt az asztalra.
- Találják meg Heshát, és mi eláruljuk, hogy hogyan lehet meggyógyítani a Szem okozta sebeket - mondta kurtán. - Ha nem tudják, mi a Szem, akkor semmit sem tudnak.
Ezzel Ramona felpattant, és megragadta tántorgó társának a karját.
- Átadom... az ajánlatát... az enyéimnek. Majd felhívjuk.
- Jó - vetette oda Ramona. - Csak gyorsan.
Maga után vonszolta Khalilt, ki az ajtón, és, bár ő ezt nem hallhatta, az eseményeket egy ősöreg lény csengő kacagása kísérte. A társa nem ellenkezett. Csendben maradt, letaglózta megszégyenülésének mértéke, és hagyta, hogy a Gangrel vezesse.
A lány azonnal szembe fordult vele, amint kiértek az utcára:
- Mi a pokol? Megbolondultál? Semmit sem úgy csináltál, ahogy tegnap mondtad. A gyógymód Hesháért, azt mondtad, ez a terv. Mi a picsa történt veled?
Ramona előhúzott egy gyűrött selyemkendőt a hátsó zsebéből, és letörölte a vért Khalil arcáról. A Ravnos szinte észre sem vette - a mester gúnyos, elmét betöltő nevetése fölött ismét megszólalt a hang is:
Bolond. Bolond, ezerszer is bolond. Eltűröd a haragomat, amíg szinte szétrobban a szíved az erőlködéstől, és akkor az ellenségünknek ez a pöttöm lánygyermeke... akit a figyelmeztetésem ellenére tartasz magad mellett... teljesíti az utasításaimat a legkisebb kényszer nélkül is. Te háromszorosan átkozott babuin cafka fia. Mondtam neked, hogy el fog árulni... A kitörő nevetés megakadályozta, hogy a lény befejezze a mondatot.
- Jobb alkut akartam - mormolta Khalil. - Nagyon értékes dolgokat tudok, te vén szar.
Ramona hirtelen eleresztette a karját.
- Engem nevezel szarnak, te kurafi?
De Khalil szemei nem őt nézték - üresen meredtek keletnek, Calcutta felé. Gyerünk, verekedj össze vele. Azt szívesen megnézném. A mester terveiben számára nem volt semmi, kivéve talán az esetleges túlélést. És ez a lény soha nem tett még a leghalványabb ígéretet sem arra, hogy Khalil túl fogja élni. Valahogy meg kell szabadulnia a befolyása alól. Ezt megfogadta magában, és könyörgött az istenekhez, akikben nem hitt, hogy mondják meg neki, egyáltalán hogyan került a szörnyeteg befolyása alá.
- Gyerünk már, ember - sürgette aggodalommal a hangjában Ramona. - Mi bajod van?
A férfi nem válaszolt. Egymás mellett sétálva távolodtak a járdán a klubtól. Körülöttük vacsorázók, és korai iszákosok tömege kavarogott. A lány a lehető legjobbat tette vele, anélkül, hogy tudott volna róla: megakadályozta, hogy egynél többször is nekimenjen a lámpáknak. A bamba csendben egymás után hagyták maguk mögött a háztömböket.
A séta végül kitisztította Khalil fejéből a hangot és a fájdalmat. Az utcák zsúfoltak voltak. Halandók mindenütt... sétálnak, vezetnek, esznek, isznak, nevetnek, vitatkoznak. Amerika tényleg a lehetőségek hazája volt. Olyan sok ember volt itt, akiből ki lehetne csalni a pénzt, az értéktárgyakat, vagy bármit, amit Khalil csak megkívánhat. A gondolat felvidította - a gondolat, és a tény, hogy szembeszegült a mesterrel. Többé-kevésbé. Khalilban kezdett megformálódni egy melengető érzés.
Hirtelen megtorpant, és Ramona még lépett néhányat, mielőtt ezt észrevette volna.
Khalil felfedezte, hogy a melengető érzés nem a frissen megtalált büszkeség, és nem is a fullasztó, balzsamos éjszaka eredménye. Az érzés a zsebéből eredt.
Beledugta a kezét a zsebbe, és megérezte az ékkő sugárzó hőjét - a kőét, ami néhány éjszakával korábban megmagyarázhatatlanul felitta a vérér. Khalil futni kezdett.
- Mi a pokol? - szegődött morogva a nyomába Ramona, aki éppen ebben a pillanatban ért oda ismét Khalil mellé.
A Ravnos csak félszívvel próbálta meg kikerülni a többi gyalogost. Ügyet sem vetett a New York-i kedvességekre, amit az emberek utána kiáltottak, és utat tört magának a következő sarokhoz. A kő egyre melegebb lett. Az úttesten keresztül átnézett a másik járdára - hidegebb - majd jobbra pillantott az utcában - melegebb.
Elfutott néhány háztömb mellett - melegebb. A kő mintha hajtotta volna Khalilt előre. Kényszerítenie kellett magát, hogy lassítson egy kereszteződésnél, és kikerülje az autókat. Melegebb. Fogalma sem volt róla, hogy lehagyta-e Ramonát, vagy a lány egyszerűen feladta, és nem követte tovább.
Az ékkő hihetetlenül forró volt, de a hő nem égette.
És ekkor megpillantotta őt - az utca túloldalán fogott éppen taxit. Az izzadságban fürdő tömegben egy nő nézett vissza rá hűvös pillantásával, és a forróság őt is éppoly kevéssé zavarta, mint magát Khalilt. A telt, festett ajkak még mindig csücsörítettek, miután leállította a taxit, és a hosszú, durva fekete haját gyöngyökkel és fonott szalagokkal szorította hátra. Élénkvörös és lila kosztümöt viselt, ami valahol az egyszerű paraszti gúnya, és egy középkori öltözet között helyezkedett el, és a derekára rengeteg sálat és kendőt tekert. A díszes ruhák mögött egy sötét bőrű, valóban gyönyörű, kissé sovány és keserűen szomorú nő rejtőzött.
- Khalil? - érte be Ramona a kanyarban.
Szinte már megfeledkezett róla. A lány kérdőn felvont szemöldökkel nézett rá. Khalil a pillantását követve észrevett, hogy az ékkő izzóvörösen világít a nadrágszárán keresztül.
Ennyire örülsz, hogy látsz? - kérdezte Ramona.
Maradj itt - súgta Khalil a Gangrelnek. - Beszélnem kell valakivel.
Kisétált az úttestre, és még most sem akarta elhinni, hogy tényleg azt a nőt látja a túloldalon. Egy pillanatra elöntötte a bizonytalanság, amikor egy taxi lefékezett előtte, de a nő egy legyintéssel elküldte, és megvárta, amíg odaér.
- Khalil?
A Ravnos bólintott, és mohón közelebb lépett hozzá.
- Gondoltam, hogy te lehetsz. Micsoda meglepetés - kiáltott fel az anyanyelvükön a nő. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a bajuszát az egyik kifényezett körmével.
Khalil elmosolyodott - aztán megérezte az emlékezetében felötlő pánik rémületét. A föld összes teremtménye közül most a legkevésbé a saját fajtájával szeretett volna találkozni. De hát sem ő, sem Ghose nem éreztek leküzdhetetlen késztetést arra, hogy megöljék egymást. Maryvel sem lesz nagyobb veszélyben. Khalil megfogta a kezét, és üdvözlően megszorította - hogy távol tartsa azokat a körmöket az arcától. Hirtelen eszébe jutott, hogy Ramona őket figyeli az utca másik oldaláról, és észrevette, hogy a Ravnos nő is figyeli Ramonát.
- Hello Ravana. Emberemlékezet óta nem láttalak. Delhi, ugye?
- Hello Mary. Igen, Delhi - beszéd közben megfogta a karját, és körbevezette a háztömb körül. - Mit keresel New Yorkban?
- Utazgatok - vonta meg a vállát a nő. - Delhiből Londonba, Londonból Hong Kongba - tartsd magad távol onnan, öregfiú, ha még sokáig akarsz élni - Hong Kongból Kaliforniába, Kaliforniából ide... többé-kevésbé - ütötte el egy kecses legyintéssel a század többi részét. - Most mond el nekem, hogy hol voltál te, amikor véget ért a világ? És ne próbáld azt mesélni, hogy itt voltál. Én itt voltam - tette hozzá végül megváltozott hangnemben.
- Indiában voltam - ismerte be Khalil. Mary felvonta a szemöldökét.
- Te túlélted Indiát? Hol? - követelte csak féléig viccelődve.
- Egy kis faluban - felelte Khalil tömören és szerényen.
- Ó, még akkor se tudnál igazat mondani, ha a lelkedet menthetnéd meg vele, ugye? - faggatta a nő.
- Nem is tudtam, hogy még meg lehetne menteni, Mary.
Egy kis ideig szótlanul sétáltak egymás mellett.
- Ki hitte volna - jegyezte meg végül - hogy Khalil Ravana túléli Indiát? És ha már itt tartunk, ki hitte volna, hogy én túlélem New Yorkot! - sóhajtott jól hallhatóan. - És mégis itt vagyok. „Cigány királynő” - Five Boroughs legöregebb Romája.
Mary szorítása erősebbé vált Khalil karján, és egy vékony vérkönny pergett le a nő arcán, amikor Khalil ránézett. Felajánlotta neki a tarka selyemkedőjét (halványan emlékezett rá, hogy egy kicsivel korábban valaki a kezébe nyomta), és a nő megtörölte az arcát.
- Nincs senki más - szipogott halkan Mary. - Szombat éjjel estem ki a transzból, és Andreas fejét tartottam a kezemben. Ő volt az utolsó. Soha nem hittem volna, hogy így tudok küzdeni - törölte meg ismét a szemét. - Mindegyiküknek csodálatos temetést rendeztem... az egész hetet azzal töltöttem, hogy sorra jártam a házaikat...
A páros befordult a negyedik sarkon, és elindultak az utcán, ahol találkoztak.
- Ki a gaji barátod? - kérdezte Mary, amint a Gangrel ismét láthatóvá vált, aztán a szájába vette, és szopogatni kezdte a zsebkendő véres sarkát.
- Egy kis vándor pondró. Jó gyerek. Senki sem szólt neki egy szót sem a viszálykodásról, vagy rólunk. Te se szólj semmit - figyelmeztette a férfi.
Megfordult a fejében, hogy szól a nőnek a másik Ravnos jövevényről a városban, de végül úgy döntött, hogy ezt az információmorzsát megtartja magának, legalábbis egyelőre.
- Csak annyit mondtam neki, hogy független vagyok.
- Jó fiú. Ha tudnák, akkor egyetlen hét alatt kiirthatnának minket.
Khalil megköszörülte a torkát.
- Okét is elég kemény csapás érte - intett a társának, aki csatlakozott hozzájuk. - Ramona Tanner-gyermek, ez itt Mary... van most vezetékneved, Mary?
- Tinker. Mary Tinker. Attól tartok, hogy az üzleti életben Madama Alexandriának hívom magam. Most médium vagyok - éppen a munkaruhámban kaptatok el - és ez nagyon jó üzlet manapság. Sőt, még törvényes is. Látogassatok meg az üzletemben valamikor. Megmondom a jövőtöket - nyújtotta oda a kezét és bólintott udvariasan a Gangrel felé New York Királynője. - Azt hiszem, hogy találkoztam az atyáddal, lányom... futólag. Hogy van mostanában?
- Halott - mondta Ramona sötéten.
Mary édesen elmosolyodott, majd felemelte a szoknyáit, hogy távozzon.
- Hát nem azok vagyunk mindannyian?

 

1999. augusztus 8., vasárnap, hajnali 4:26
Alagutak és barlangok hálózata
New York városa, New York

Cassandra Washington szaporán lépdelt a közös otthon kikövezett folyosóján. A társaival ellentétben ő felegyenesedve járt, és megőrizte azt a tökéletes tartást, amit életében beléneveltek (és belévertek). Elcsigázottan dörzsölte meg a szemeit. Hamarosan nyugovóra kell térnie. Az utóbbi éjszakákon a főnök bőven ellátta őket tennivalóval, és eddig még semmit sem tudtak felmutatni. Heshának nyoma sem volt, nem találták a néhány „megbízható” Ravnos kapcsolatukat sem... és a perverz kis ördögök felkutatásában sem jártak több sikerrel. És a rengeteg város „irányításáért” folyó Sabbat és Kamarilla háború folyton az útjába állt a sokkal érdekesebb tervek végrehajtásának. Egyre kevésbé érezte magát riporternek, és egyre inkább egy kapcsolótábla kezelőjének: legújabb hírek Buffaloból, feljegyzés Charlestonból, csapatmozgások Atlantában, a D. C.-i helyzet, sietős hívás Richmondból, batáridők Baltimore-ban...
Cass elhaladt az „irodája” előtt, és rámordult az ajtóra. Eloldalazott az akna mellett, és fülelni kezdett, hátha egy barát, vagy egy ellenség közeledik. Befordult a sarkon, majd lekapcsolta a villanyt, amikor meglátta, hogy a pihenő üres. Komolyan megdöbbent, amikor ismét felpillantott: a terem végében egy jelenés tántorgott ki az ajtón. Az öreg kezei élénkvörösek voltak, és fekete váladék borította Őket. Az egyik a kilincset szorongatta, a másik egy köteg piszkos papírost.
- Cassandra... - recsegte.
A lény aggódva rohant oda hozzá, és menet közben felkapcsolta a mennyezetvilágítást.
- Mi az? Megkeresem Umbertot...
- Nem. Te gyere velem - rángatta meg gyengéden a lány karját.
Cass hagyta, hogy átvezessék egy öreg szekrényen, ki az omladozó hátsó falon, és belépett abba a kis barlangocskába, ahol az öreg Nosferatu hihetetlenül régen felütötte a tanyáját. A padlót simára csiszolták az öreg segítői: először vésőkkel, később már légkalapáccsal, de azok az ösvények voltak a legsimábbak, amelyeket a tulajdonos lábai koptattak bele. Cassandra öreg, papírcímkékkel ellátott dobozhalmot pillantott meg az ajtó mellett, mellettük téz és tölgy iratszekrények sorakoztak, és egy kicsit távolabb látható volt a szekrények fémből készült változata is. Azok mögött pedig több modern csillogó-villogó tűzbiztos iratszekrény állt. Jobb kéz felől több generációra való durva asztal és pad sorakozott a durva kőfal mellett. A sor végén állt a legújabb - természetesen az is antik darabnak számított - és a szobában látható egyetlen szék állt őrt mellette.
- Nézd.
Az öreg hosszú karjának egyetlen nemtörődöm mozdulatával megtisztította az asztalt. Papírhalmok borultak fel, és a lapok lassan a padló felé szállingóztak. Cass megmentett egy kupacot, és letette a mellettük álló asztalra, aztán a földön szétszóródott papírok után nyúlt.
- Ne törődj most azokkal - mondta a vezetője.
A lány még megigazította az asztal sarkán az írógépet és a lámpát, de egyébként engedelmeskedett.
Az öreg letette a papírjait, és foltos kezeivel sorba rendezte őket - a munka során szerzett élénkvörös, és sávos fekete tintafoltok, és nem vér, engedett ki a feszültség a felismeréstől Cassban.
- Kövess engem ebben - csikorogta az öreg Nosferatu.
- A nyári napéjegyenlőség idején átadtunk egy ereklyét, feltehetőleg Hazimel Szemét, egy Setitának Atlantában. Tudjuk, hogy az átadás megtörtént, mivel Rolph, aki az átadást intézte, túlélte a Sabbat támadást - mondta, majd felvett egy másik lapot, és a szavakra bökött az ujjával. - A csatában elvesztettük a nyomát a Setita ügynöknek, akinél a Szem volt, és már nem volt nála, amikor ismét felbukkant. Ezt is Rolph erősítette meg.
- A Setita, Vegel, Heshának dolgozott, akit Ruhadzénak is neveznek. Ö el sem ment Atlantába. Rolph jelentései között egyetlen ügynöke sem vehette át a Szemet Vegeltől. Feltételeztük, hogy soha nem került Hesha birtokába, és elvesztettük a nyomát.
- Igen - bólintott Cass.
- Valakit ráállítunk a Sabbatra, de azok semmi jelét nem adják, hogy ilyen tárgy lenne a birtokukban, pedig nem haboznának használni, ha valóban náluk lenne. Ehhez képes sokkal több ügynökünk van a Kamarillában. Ha náluk lenne, akkor nyugodtan feltételezhetjük, hogy már használták volna a városaik védelmében, bármi legyen is az ára. Így tehát teljesen elvesztettük a Szem nyomát.
- Aha. Azt hiszem.
- Ma éjjel jelentést kaptam a Baltimore-i emberemtől - rogyott le a székébe az öreg. - Ma este Xaviar, a Gangrel ítélethozó érkezett meg a konferenciára. A természetjárók összegyűltek a hegyekben, hogy megküzdjenek valamivel, és ez a valami nem a Sabbat. Xaviar elmondása alapján az egész csapatot kiirtotta egyetlen Vértestvér, aki hatalommal bírt a hús, föld, kő és a láva fölött. Ennek a harcosnak az egyik szeme nagyobb volt, mint a másik, és a szem kisugárzása halálosabb volt, mint az össze többi képessége együttvéve.
Cassandra nekitámaszkodott az asztalnak.
- Szent szar.
- Xaviar azt hitte - azt mondja, hogy azt hitte - hogy a Gangrelek egy felébredt Antediluvianssal harcoltak. Ha igaza van, akkor lehet, hogy vége a világnak. A Végső Éjszakák.
A fiatalabb Káinita lassan fontolgatta a következményeket.
- De lehet, hogy csak Hazimel Szemével volt dolguk.
- Csak - mondta az öreg. - Mindössze - emelkedett fel ültéből. - Gyere velem. Szeretnék mutatni neked valamit.
Együtt végigsétáltak a lepusztult folyosón, és az öreg nehézkesen a lány vállára támaszkodott.
A menedékben negyven embernek volt fekhely. Ebből tizenhárom foglalt volt, négyen pedig patkányok játszadoztak. Öt fekhelyen a bomlás és a felépülés különböző fázisaiban lévő holttestek hevertek. Háromban - szívós, elektromos rudak mögött - „egészséges” testeket szíjaztak, vagy kötöztek a régi kovácsoltvas fekhelyekhez. Hat őrülettől csillogó szem meredt sértődötten a jövevényekre, és az egyik férfi ajkai mozogni kezdtek. Az álla nem mozdult: a tisztes börtönőrök a lehető legjobban kipeckelték a száját. A tizenharmadik matracról (egy felső ágyban) egy kistermetű, sértetlen és szabad alak nézett boldogan az ajtón belépő két szörnyetegre.
- 'eló Cassie. 'eló Mister C.
- Hello Egér. Hogy van a beteged?
A rózsaszín és szürke szőrgomolyag kinyújtózott, odébb tolt egy patkányt, és felült.
- Ahogy mindig, ahogy mindig.
Egér felkattintott egy kapcsolót egy sárga hosszabbító zsinóron, és fény árasztotta el a fekhelyet alatta. Addig forgolódott és tekergett, míg végül a lábtámaszról lógott lefelé, aztán lerántotta a katonai zöld színű takarót a hálótársáról.
- Megerősíted? - mormolta az öreg.
Cassandra közelebb lépett. Úgy tűnt, mintha a málladozó matracon heverő valami már teljesen szétrohadt volna. A hús állaga leginkább a feloldódó polisztirén habéhoz hasonlított - buborékolt, összeomlott, elolvadt és elpárolgott. Az anyagon keresztül láthatóvá váltak a csontjai, amelyek úgy néztek ki, mint a szürke gyurma. Cass a lámpa után kezdett tapogatózni. Egy kicsivel kevesebb megvilágítás... más szögből... ott.
Szinte látta a tetem halványan világító felszínét.
- Nem közülünk való? - kérdezte habozva. - Úgy értem, korábban nem így nézett ki... Mi történt?
- Fel tudott állni - mondta Egér. - Igazi cipőket viselt. Láttam a lábnyomait is. A lábai most mintha sárból lennének.
- Nem egy Tzimisce áldozata?
- Elképzelhető - mondta a fiú. - De láttam a másik fickót, amikor elsétált. Menet közben ugyanezt csinálta egy darab kővel. Sose hallottam, hogy egy Zimmi ilyet csinált volna.
Cass leült az ágy mellé. Ismét a tetem mellé tette a karmos kezét, és babrálni kezdte a lámpát. Nagysokára bólintott.
- Ramonának ugyanilyen valami volt az arcán.
- Biztos vagy benne?
- Nem.
Az öreg egyszer pislogott a hatalmas, szomorú szemeivel, majd kezét a fényért nyújtotta. Teljes hosszában végigpásztázta a fényes sugárral a tetem karját, lábait, az összepréselt sütőtökszerű fejét és a szétlapult, összezúzott testét.
- Nem tudnánk egyszerűen begyűjteni és idehozni ezt a Khalilt? Ha ez egy Szem által okozott seb, akkor neki tudnia kell. Mike és én megdolgozhatnánk. Rávehetnénk, hogy beszéljen. Gyűlölöm azokat a módszereket, de ha ez a valami szabadon garázdálkodik a városban...
- Nem „gyűjthetsz be” egyszerűen egy Ravnost - mondta a társa. - Ha beszélne, akkor hazudna. Ha azt hinnénk, hogy hazudik, akkor az igazat mondaná, hogy összezavarjon minket. Ha elszabadul bárhol a területünkön, máris kész a baj. Ha megszökik, vagy a többiek hírét veszik az ügynek, akkor lerohannának minket. Ami pedig a megdolgozást illeti... - állt meg a szegycsont maradványainál a fénysugár - őket nem lehet azon a módon manipulálni, amit megszoktál. Minden klánnak van egy féltve őrzött gyenge pontja, vagy egy célja, amit el akar érni, vagy egy titka, amit megszerezhetsz, és aztán zsarolhatod vele. De a Ravnos hozza ki a legtöbbet a gyengeségéből, nincsenek tervei, és kevésbé már nem is érdekelhetné, hogy ki mit tud róla. Ok az egyedüli valóban kiszámíthatatlan népség, mivel ők az egyedüliek, akiknek szokásukká vált, hogy a saját jól felfogott érdekükben cselekedjenek. Kés?
Cass belecsúsztatott egyet a kezébe, és az öreg gyengéden belevágott a tetem húsába. A torporba süllyedt páciens mozdulatlanul feküdt tovább.
- Itt is vagyunk.
Egy gyors, körkörös vágással kipattintott egy apró, kerek vörös kövecskét. Egy újabb csavarás, és előbukkant egy negyeddolláros méretű rézszínű korong. Az öreg Nosferatu ujjai lesöpörték a szivacsos szövetek a tárgyakról, majd végigsimítottak a fém felületébe vájt néhány rúnán.
- Igen - mondta, és visszatette a korongot a testre. - Igen. Most már biztos lehetsz. Jó neked, te lány. Egér, vidd ezt a férfit a kórházból valami jobb - valami biztonságosabb - szállásra. Cass, állítsd le a kutatást Hesha Ruhadze után. Egész végig itt volt nálunk.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, este 11:54
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Khalil rosszkedvűen dobta át a mobiltelefont egyik kezéből a másikba, de az makacsul hallgatott. Körülbelül negyvenedszer tette le az asztalra, és megpróbált megnyugodni. Pokolba a Nosferatukkal, Pokolba a Gangrelekkel - gondolta. És a pokolba veled is! - üvöltötte magában.
Még meg lehet menteni a helyzetet. A lázadó dilettánsságoddal veszélyeztetted a terveimet, és ezért még megfizetsz, erről biztosíthatlak. Pillanatnyilag azonban hadd oktassalak ki, arra az esetre, ha a Nosferatuk telefonálnának... és a hang Khalil fejében szárazon zsongott tovább. A Ravnos ismét felkapta a telefonját. Az ellenőrző fény égett, az akkumulátor fel volt töltve. Megnyomta a gombot, és ellenőrizte a vonalat, aztán gyorsan bontotta is, nehogy a csatornapatkányok éppen akkor telefonáljanak, amikor a vonalat ellenőrzi. Mögötte Ramona járkált nyugtalanul fel s alá. A lány hangulata átjárta az egész szobát: feszült, vadállati, csapdába került és tétlenségre kárhoztatott. Nem segített Khalilon: lágy lépésinek zaja egy ritmusra járt a fejében duruzsoló hanggal. Azon kapta magát, hogy erre a ritmusra dobálja a telefont. Elhatározta, hogy figyelmen kívül hagyja a mester utasításait, és arra összpontosított, hogy megtörje a mintát. Szemét a mattfekete tartóra szögezte, és kényszerítette magát, hogy azt az egy tárgyat gyorsabban, vagy lassabban dobálja, csak ne éppen...
- Ülj már le, az Isten szerelmére! - ordított rá a partnerére.
A lábdobogás éppen a háta mögött maradt abba, és Khalil tudta, hogy a nyaka csak karnyújtásnyira van Ramonától. Lassan eltelt egy hosszú másodperc. Az öreg szék az íróasztal mellett recsegve fogta fel a lány súlyát. Khalil hátradőlt, letette a telefont, és körülnézett. A heverőn csendben és mozdulatlanul ülő Elizabeth őt figyelte, és Khalil a tőle telhető legjobb pókerarccal viszonozta a pillantását. Magában megesküdött, hogy megnyugszik. Csak két éjszaka telt el azóta. Mit jelent két éjszaka a holtaknak?
Ma éjjel lehetőséged lesz...
Ramona hintázni kezdett az öreg fotelben, és a mechanika a hang kántálásának ritmusára recsegett.
Hirtelen megcsörrent a telefon.

 

1999. augusztus 9., hétfő, hajnali 3: 27
Egy földmélyi barlang
New York városa, New York
- Tehát, mi a véleményed? - kérdezte Mike.
- Azt hiszem, hogy nyilvánvalóan nem fedünk fel semmit Heshával kapcsolatban - mondta Calebros.
Egyik Nosferatu sem javasolta, hogy hamis adatokat adjanak el. Ez egyenértékű lett volna az öngyilkossággal a titkok árusítói között.
- Vadászmezők? Közbenjárás a hercegnél?
- Lehetséges - mondta Calebros, és megvakarta torz koponyáját. - De nem vagyok meggyőződve, hogy ez a Khalil lenne az egyetlen lehetséges információforrás, még ha birtokában is van a tudásnak. Hogyan kell meggyógyítani a Szem által ejtett sebeket - ez egy olyan részlet, amit Hesha is nagy valószínűséggel ismer. Úgy hiszem, már néhány évszázada keresi a Szemet.
- Ha valaha is magához tér a torporból...
- Ha valaha is magához tér a torporból - bólintott Calebros.
- Egyáltalán biztosak vagyunk benne, hogy valóban torporban van? Ennél... sokkal rosszabbul nézett ki.
- Biztosak? Semmi sem biztos. Soha.

 

1999. augusztus 10., kedd, éjjel 2:16
A Bengáli Nawab
Manhattan, New York

Khalil hangosan átkozódott. Ennek nem így kellett volna működnie. A család többi tagjának kellett volna őt segíteni. És nem fordítva.
Egy órával korábban szinte beleremegett a környék, olyan megrázó volt a reakciója a telefon csörgésére, hogy végre megcsörrent a telefon. Végre visszatértek a csatornapatkányok valami információval, gondolta. De nem, a telefonban Sarat, a taxisofőr hangja szólalt meg. A férfi bengálija gyors, és a rettegéstől szinte érthetetlen volt.
- Barátom, kérlek, rettenetes dolgok történtek! A nagytestvérünk elhagyott minket, és mi elveszünk a védelme nélkül. Kérlek, mit tegyünk most?
- Elhagyott? Mit értesz azon, hogy elhagyott?
- Idejöttek, betörték az ajtót és megragadták őt - rengeteg, rengeteg démon - és megverték a nagytestvért, és beletéptek a húsába, és ő most már nem szól hozzánk. Oh, nem lehet halott. Megígérte nekünk, hogy nem hagy el minket ezen az idegen földön! A démonok sikoltoztak, és a nagytestvér húsán táncoltak, és az unokatestvérem, Prasad is a halálán van, és én nem tudom, hogy mit kell tennem. Most már a te családod vagyunk, segíts rajtunk, kérlek...
Démonok? Ghose torporban? Khalil egyelőre el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, de az ösztönei azt súgták neki, hogy ne hagyja ki a halandó nyomorúságos kérlelésében rejlő lehetőségeket.
Szeleburdi bolond, a „démonok” valószínűleg a Sabbat tagjai. Nincs szükséged ezekre az emberekre, feltéve, hogy engedelmeskedsz, ahogy azt kell. És nincs szükséged arra nyafogós ostoba Ghose-ra sem. Egyetlen pillanatig se gondolkodj tovább ezen. Küld el a halandót.
De Khalil ügyet sem vetett a szavaira. Megnyugtatta Sarat-ot, és a Bengáli Nawabba sietett. Ramonát hátrahagyta Lizzel. Csak akadályozná a terveiben.
Khalil odalépett az ajtóhoz. Az ablakon keresztül látta, hogy maga az étterem szépen rendbe van téve. A székek az asztalokra voltak fordítva, és nyoma sem volt felfordulásnak. Bárki támadta is meg a Mukharjee-ket, láthatóan a felső lakórészekre tartogatta a dühét.
Ezenkívül nyitva hagyta a bejárati ajtót. Khalil belépett, és óvatosan keresztülment az éttermen és a konyhán. A hátsó lépcsőt vastag deszkából ácsolták, úgyhogy nem nyikorgott vagy panaszkodott, de alacsony volt és keskeny, és az épület egy aprócska zugába ékelték be. Ezt még akkor építették az amerikaiaknak, mielőtt annyira elbíztak volna - gondolta Khalil. Tökéletes egy hozzám hasonlóan sovány utcakölyöknek. Halkan fellépdelt a lépcsőn az emeletre.
Két rövid lépcsőforduló után elért egy pihenőhöz, aztán folytatta az útját felfelé. Két újabb forduló után a lépcső véget ért. Itt már látszottak a támadás jelei - a fenti ajtót kegyetlenül szilánkokra törték, és egészben leszakították a pántjairól. Bár a megviselt falemezt ismét felállították, hogy elzárja az ajtót, Khalil mégis hallotta odabenn a mozgolódást. Lágyan koppantott egyet az ajtón, és odabenn azonnal elcsendesedett a hadaró beszélgetés. Sarat rémült arca kémlelt ki térdmagasságban az ajtó egy résén.
Barátom, te vagy az?
Hát persze, hogy én vagyok - mosolygott megvetően Khalil. - A démonok nem kopogtatnak, nem igaz?
Némi nyögdécselés és karmolászás után belülről elmozdították az ajtót, és Khalil most először pillanthatta meg a rombolást. Meglehetősen hatásos látványt nyújtott. Aprófát hasogattak a lakás olcsó fa bútoraiból, és a hátsó falra fröccsent vér úgy nézett ki, mint valami monokróm Jackson Pollock. A hálószobából egy nő rémülettől tágra nyílt szeme kukucskált ki, miközben értelmetlenül próbálta a háta mögé rejteni azt a fiatal fiúcskát, aki először beengedte Khalilt az étterembe. Egy másik nő a földön kuporgott, és ügyet sem vetett a térdei alatt a csupasz, kifényesített padlón terpeszkedő hatalmas vértócsára. Sivalkodva és könyörögve próbálta bekötözni a Prasad hasán az ágyékától a gyomorszájáig húzódó szakadozott szélű vágást. A kezében tartott széthasított lepedőt már át is itatta a vér. A lepedőnek egy másik darabja Sarat csípőjére volt tekerve, és azt is vörös pettyek szennyezték.
Vér... - szaglászta a levegőt váratlanul feltámadó éhséggel Khalil. Halandó vér, természetesen, Sarat és az unokatestvérének sebeiből. De ami még ennél is jobb, öreg vér, Ghose vére hívogatta őt az idegszálain dalolva. Zordan összeszedte magát. Nem szabad megrémítenie ezeket az embereket. Kényszerítette magát, hogy kedvesem beszéljen.
- Sarat, barátom, milyen szörnyű, hogy megsérültél! Hol van Ghose?
- Ott benn. Ő, Khalil, sokszor mondta nekünk, hogy ő nem tud meghalni, de félek attól, amit a démonok tettek vele. Gyorsan, kérlek, segíts...
Sarat hangja elcsuklott. Az arca sápadt volt az aggodalomtól és a félelemtől, és egy másik ajtó felé intett. Khalil két gyors lépéssel elérte az ajtó, és kinyitotta.
Az általános rombolás ezt a szobát nem érte el. Ghose összegömbölyödve feküdt azon a fonott szőnyegen, amit Sarat vagy az egyik nő láthatóan arra használt, hogy bevonszolja rajta a testet ebbe a szobába. Valójában ez a feladat még talán a fiúnak sem okozott volna komoly nehézséget - igazság szerint az összevert, összeaszott tetem nem nyomhatott többet, mint egy kosár mosott ruha. Khalil odahajolt a klántársához, és gyengéden megbökte, pedig már tudta, hogy mit fog találni.
- Ugye nem halt meg, Khalil barátom? Nem ver a szíve, nem lélegzik, a teste is hideg, de tudod, hogy hogy megy ez... azt mondta, hogy ő halhatatlan, és nincs szüksége ilyesmire. De nem beszél, és nem is mozog, és én nagyon aggódom magunk miatt.
A Ravnos agyának fogaskerekei gyorsan pörögtek, ahogy összerakta magában a válaszát. Ghose láthatóan nem világosította fel a családját a vámpírlét apróságaira - hogy a saját szívósságának eltúlzásáról már ne is beszéljünk.
- Nem, Sarat, a Nagytestvér nem halt meg. De súlyos sérüléseket szenvedett, és a démonok testileg is, és lelkileg is komolyan próbára tették. Ö... alszik. Most neked és a családodnak kell megvédeni őt, ahogy ő védett benneteket olyan hosszú időn át, amíg visszanyerheti a harcos lelkét. Mond csak, hol pihent Ghose a nappali órákban? El kell őt rejtenünk a démonok elől, amíg vissza nem nyeri az erejét.
Sarat lecsúszott a fal mentén, és kimerülten, de megkönnyebbülve huppant le a földre.
- Az ágy alatt van egy csapóajtó - mondta. - Ott lenn.
Khalil arrébb lendítette a kovácsoltvas ágykeretet, és alatta valóban megtalálta a padlók között rejtőző kényelmes kis koporsóforma térbe vezető ajtót. Mivel zavarták a torporba zuhant vámpír üresen bámuló szemei, ezért belecsavarta a szőnyegbe, mielőtt az egész csomagot belefordította volna a lyukba. Végül visszaállította a szoba megjelenését. Jelen pillanatban megteszi.
- Úgy. Egy ideig most rendben lesz, nem kell aggódnod. Vigyázni fogok rá is, és a családra is. Gyere, gondoskodnom kell rólad és az unokatestvéredről. Végül is egyikőtök sem halhatatlan.
Most következett a dolog rázós része. Arra épített, hogy Ghose a torpor természete mellett egyéb dolgokba sem vezette be a Mukharjee-ket. Ha rá tudná venni Saratot, és Prasadot, hogy vegyenek magukhoz egy kis adagot a véréből... Természetesen meggyógyítaná a sebeiket - enélkül pedig Prasad nagy valószínűséggel meghalna. Semmi szükség nincs viszont arra, hogy már most elmagyarázza nekik a ghoullá válás néhány egyéb kisebb mellékhatását.
Khalil a karjánál fogva felsegítette a remegő halandót, és visszavezette a sántikáló taxisofőrt az első szobába. Igen, mostantól mindannyiuknak lesz egy új nagytestvérük.

 

1999. augusztus 11., szerda, este 8:42
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Khalil egykedvűen feküdt a karosszékben, és a szemeit behunyta a mester zümmögő, zsémbes panaszáradata ellen. Az áradat néha abbamaradt... a fiatal Ravnos egy kis reménykedéssel kinyitotta a szemét... aztán az ezerévnyi tétlenség által kiélezett nyelv nekilátott ismét rajta köszörülni magát.
Ramona elment. Csütörtökön kora este kiviharzott a lakásból, mert már nem volt képes tovább nyugton maradni. Megpróbálta magával vonszolni a partnerét és kibillenteni abból a sötét, fura hangulatból, ami elhatalmasodott rajta - de nem próbálta elég kitartóan. Eddig még nem tért vissza. Talán meghalt - gondolta Khalil, de ez a lehetőség nem kavarta fel túlzottan. Talán Mary elkapta és felfalta. Talán Mary engem is elkap és felfal. Egészében véve egész kellemes lehetőségnek tűnt. Marynek most már volt hatalma. Igazi hatalma. Neki nem figyelt állandóan a válla fölött egy öreg, gonosz kurafi, és nem kiabált senki a fejében. Valószínűleg elég erős vér volt a testében ahhoz, hogy az öreg démon ne tudjon bekúszni az elméjébe. Istenek, mit nem adna azért, ha ismét szabad lehetne...
Hirtelen egy halk, papírzörgésszerű hang vonta magára a figyelmét. Fénytelen szemei a szófán csendesen üldögélő, könyveket és papírosokat lapozgató fogolyra vándoroltak. A nő lapozott egyet - ez keltette az előbbi zajt. Khalil visszasüllyedt a gyötrődéseibe. Puszta magatehetetlenségből tovább nézte a nőt, és egy újabb gondolatfüzér mozdult meg lassan az elméjében.
Hesha Ruhadze egy nagyhatalmú kígyó - elmélkedett. Calcuttába csak por voltam a csizmája alatt. Szinte semmi sem voltam neki, csakúgy, mint a vén kurafinak. És mi az igazi különbség kettőnk között? Én is okos gyerek vagyok. Egy ideje már én is itt vagyok. De ő egy öreg, vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá, hogy az legyen, míg köztem és Ravana között legalább nyolc vagy kilenc ős van még, hogy a Démonok Királyáról, vagy Káinról, vagy ki a fenéről, már ne is beszéljünk.
Hesha mindig előnyben lesz velem szemben, mert az ő vére sűrűbb, mint az enyém. Khalil felállt, és a tompa tekintete továbbra is Elizabethen függött. Elizabeth... egy generációval fiatalabb Heshánál. Csak az ördög tudja, hogy hány generációval idősebb Khalilnál, függetlenül attól, hogy milyen kevés éjszakát látott még. A szobán keresztül lassan a nő felé oldalgott. Öntudatlanul kinyitotta a száját és megnyalta az ajkait, és a testét menet közben nekidörzsölte a szófának. Macskaszerű mozdulattal felugrott, és keresztbe tett lábakkal lekuporodott a dívány keskeny karfájára.
A Ravnos úgy nézett le a Setitára, mint egy keselyű. Most először tekintette a nőt ugródeszkának, és nem egy tárgynak, amire alkudozhat. Tetszett neki az ötlet. Elképzelte, hogy megkeresi Heshát, miközben a fogai még mindig vöröslenek a Setita gyermekének vérétől. Hirtelen rádöbbent, hogy a szája nyitva van, és majdnem elcsöppent a nyála.
Nem fogod a vérét venni, te lázadó kölyök. Megtiltom.
Menj innen. Lehet, hogy öreg vagy, de akkor is beleragadtál Calcutta sarába... Nem leszek tovább a rabszolgád! Szabad Roma vagyok, és azt teszek, amit akarok!
Egy pillanat múlva Elizabeth felé fordította a fejét, és hűvösen végigmérte. Khalil beleharapott a nyelvébe, annyira zavarta az a tény, hogy a nő még akkor is képes keresztül nézni rajta, amikor éppen az elpusztítását fontolgatja... hogy ilyen nyugodt volt, amikor ő a vérére szomjazott. Nem félt tőle... nem igazán. Khalil keze ökölbe szorult. A nő szemei lejjebb vándoroltak, észrevették a megfeszülő öklöket, aztán visszavillantak az arcára. Khalil hegyes körmei belevájtak a kárpitozásba. Elizabeth felvonta a szemöldökét.
- A pokolba veled, te ribanc. Mondj már valamit - sziszegte Khalil.
Elizabeth arca kifejezéstelenné vált.
- Miért nem mondasz valamit? Könyörögj a szabadságodért. Kérd, hogy engedjelek szabadon. Kérdezd meg, hogy mit akarok tenni veled.
És a nő nem mondott semmit. Khalil megütötte.
- Mondj valamit!
Újra megütötte.
- Könyörögj kegyelemért! Könyörögj!
Khalil következő ütése elég erős volt ahhoz, hogy eltörje egy halandó állát. Szikrák pattogtak a nő szemében, de feltartotta a fejét, és továbbra is néma maradt.
Hátrafeszítette az ujjait, és hathüvelyknyire a nő szemétől kitolta a karmait - a hathüvelyknyi, piszkos, sötét karmait - a hüvelyükből. Egyik kezét a torkához, a másikat az arcához nyomta:
- Könyörögj kegyelemért.
Elizabeth érzelemmentes szemmel nézett föl rá.
- Van benned könyörület?
Nincs benned sem könyörület, sem bölcsesség, rabszolga.
És Elizabeth szemei végre elkerekedtek, amikor Khalil fájdalmasan rángatózni kezdett, és félrevetődve próbált meg minél távolabb kerülni a díványtól, és a fejében hirtelen felcsapó dühöngő lángoktól.

* * * * *

Ezután több órányi nyugalom következett a következő robbanás előtt.
Khalil sajogató fejét dörzsölgetve járkált a szobában, és komoran próbálta figyelmen kívül hagyni a hangot - istenek, mennyire kívánta az őrületet, hogy ne csak egy hang legyen, hogy legyen végre egy kis változatosság - és hallotta a calcuttai valami üvöltését:
FIGYELJ RÁM!
Khalil úgy érezte, hogy a gyomra felugrik, rátekeredik a szívére, és szorítani kezdi. Felsikoltott. Erezte, hogy a Setita nézi ezt a legújabb megaláztatását, de nem érdekelte - nekiszaladt a falnak, mint egy csapdába esett patkány, és elkezdte beleverni a fejét.
Elég már! - kiáltotta Khalil, és körmeivel a csupasz téglákat karmolta. A tenyerében, a fejében és az öklében érzett valódi fájdalom elűzte a kínt a gyomrából, de csak éppen hogy. (Ez nem valódi - átkozódott kétségbeesetten - nem valódi, nemvalódi nemvalódi nemvalódi!) Fájdalmában és félelmében a mantra kicsúszott a száján és betöltötte a szobát.
- Mi nem valódi? - kérdezte éles hangon Elizabeth.
Ez valódi. Khalil sikított, és feltántorgott a megemelt konyhába. Megmarkolta a szekrény lapját, és nézte, ahogy az öklei mély árkokat vájnak a formika lapba. Szemei felpattantak, és pillantása találkozott a fogolyéval. A nő felállt, és felé nyújtotta a karját, amennyire csak a láncai engedték. Szimpátia - de tőle? Egyetlen villanásként hasított belé a felismerés. A nő félt. Egész idő alatt félt, de elrejtette előle a félelmét, ahogy ő is elrejtette a mester uralmát a nő elől... És mit értek a színészkedéssel? A gyenge, lágy szíve elárulta Elizabeth-et, a gyenge akarat pedig elárulta Khalilt. Én valódi vagyok - rikoltotta a jelenlét Khalil fejében, és ő hagyta, hogy a dühöngő hang kiáradjon a szobába, hogy ő, a Setita, a patkányok, az egerek és a csótányok is valóban hallhassák.
- EL FOGLAK PUSZTÍTANI, HA TOVÁBBRA IS ELLENSZEGÜLSZ AZ AKARATOMNAK!
- Édes Istenem - suttogta Elizabeth. - Ki...
- KONOK GAZEMBER!
Csodával határos módon egyetlen ablak sem tört be. A süvöltő hang tovább dübörgött, de semmi sem rázta meg a faszerkezetüket.
- HOGY MERÉSZELED? - Khalil a földre zuhant, és a gyűlölettel teli szavak tovább áradtak a szájából, mintha erőszakosságukkal akarnák darabokra szaggatni a testét. - Ő NEM HALLHAT ENGEM! A KÍGYÓK NEM TUDHATNAK RÓLAM - MINDANNYIUNKAT MÁGLYÁRA JUTTATSZ! ÉRZEM AZ ELMÉDET, KORCSOK IVADÉKA, ÉRZEM, HOGY KÜZDESZ ELLENEM.
Lassú, fájdalmas mozdulatokkal Khalil Elizabeth felé araszolt. Bár a nő nem érthette, hogy mi történik, mégis felsegítette a díványra, és a vállát markolva próbálta lecsillapítani a görcsös rángatózását.
- EZT NEVEZED TE BÁTORSÁGNAK - ELLENÁLLÁSNAK? MILYEN ALJAS VAGY - dübörgött tovább a hang - TE KUTYA, TE TETŰ, TE FÉREG!
A cigány úgy tekergett és nyüszített, mint egy sebzett állat. A kegyetlen hang egy Liz számára ismeretlen nyelvre váltott.
- Khalil? Khalil!
A Setita a shilmulo fülére szorította a tenyerét, de Khalil lerázta magáról a kezét. A nő tanácstalanul megpróbált a műhelyébe rohanni - a bokáját fogva tartó acél visszarántotta. Zuhanás közben a vállával nekivágódott az üvegtetejű asztalnak és felfordította. Körülötte papírok és könyvek zuhantak a földre. A távirányító szintén a padlónak csapódott - hirtelen lágy zene töltötte be a szobát körülöttük. Tapogatózva próbálta kikapcsolni a zenét, de megtorpanásra késztette a rabtartójában bekövetkező változás. Khalil szemei résnyire kinyíltak. Elizabeth felerősítette a zenét, és a Ravnos kétségbeesetten bólintott, aztán felugrott, és kikapta a nő kezéből a távirányítót. Hegedűszó és énekhang árasztotta el a szobát, és (éppen hogy) elnyomta a furcsa nyelv szavait.
- Valami látnivalót - követelte Khalil száraz köhögéssel a levegő után kapkodva.
Elizabeth felkapott egy pakli kártyát a szétszórt szórakoztató eszközök közül, amelyekkel Ramona látta el. Lehúzta róla a csuklójára a lapokat összetartó gumigyűrűt, és felfordította a felső lapot...
- Káró bubi - üvöltötte Khalil.
- Pikk négyes - kiáltotta vissza Liz. A második kártya...
- Káró bubi!
- Treff tízes.
- Káró bubi!
- Pikk dáma.
És ez így folyt tovább. Elizabeth újra meg újra megkeverte, és elemelte a kártyákat, és Khalil ötvennégy alkalomból ötvenháromszor rossz lapot látott. A zene, és (miután eszükbe jutott) a televízió harsogott körülöttük, de hosszú ideig úgy tűnt, hogy kevés eredménnyel. Az egyik futam végén Khalil összerogyott, és a fantom fájdalmak görcseiben fetrengve a földre zuhant, de Elizabeth tovább hajszolta előre. Az erőfeszítés, hogy a káprázat mögött meglássa a valódi kártyát... az elméjének egyre nagyobb részét vonta el a mester büntetésétől... a megfeszített erőlködés, hogy meghallja, vagy leolvassa a szavakat Elizabeth ajkairól... egy újabb réteg az érzékei, és a hazugság között. Pokoli erővel dolgozott, hogy figyelmen kívül hagyja a belül tomboló fájdalmat (Nem valódi, emlékeztette magát újra és újra) és a hangot (valódi, de amikor összpontosít, akkor kevésbé valódi, mint a beolvasott hírek, az énekes, vagy a Setita gyors válaszai). Végül már semmi másra nem tudott gondolni, csak a fényesen csillogó vörös és fekete alakzatokra a szeme előtt.
- Káró bubi!
- Nem.
- Káró...
Figurás lap volt - egy... király.
- Treff király? - suttogta Elizabethnek.
A következő kártya makacsul újra a drágakő mintás bubi volt, de most már tudta, hogy ki tudja védeni a trükköt. Egy újabb óra elteltével ismét ura volt a szemeinek. Kikapcsolta a televíziót, és rájött, hogy a szóáradat már korábban elapadt. Megnyomta a kikapcsoló gombot a lejátszón, és kiderült, hogy a teste csak ott fáj, ahol a fal és a téglák rajta hagyták a nyomaikat.
- És most, te vén zsarnok? - mondta az üres levegőnek. Végeztél?
- Igen. És te is.
- Halál a zsarnokokra - mormolta Elizabeth, aki ismét a díványra kuporodott, és az egyoldalú beszélgetést figyelte.
Mi volt a célod ezzel a kis játékkal?
- Nem vagyok a rabszolgád. Mutass egy kis tiszteletet az irányomban, és akkor talán tovább dolgozom neked. Mint egy szabad Roma. Ha megadod nekem, amit én akarok, amíg én megszerzem neked, amit te akarsz.
Tettél valaha bármi olyasmit, amivel kivívtad volna a megbecsülésemet, te szánalmas ki ganajtúró bogár? - mondta a hang. A makacsságod miatt elfogyott a türelmem. Talán hagynom kellene, hogy a saját szánalmas eszközeiddel boldogulj.
Khalil pislogott, és megnyalta az ajkait. Odasétált a könyvtárhoz, és kezét végigfuttatta a könyvek gerincén.
- A szótárban van egy másolat a Függetlenségi Nyilatkozatról - javasolta sugárzó arccal Elizabeth. - És az Egyenjogúsági Kiáltványból is.
A Ravnos gyanakvó pillantást vetett felé. A nő segített rajta, és most volt valami, amivel a hatalmában tarthatta. Lehet, hogy ma éjjel kedves volt, de ez nem változtat azon, hogy Setita, és a Setiták idővel mindent felhasználnak. Liz nem lesz képes megállni, hogy ellene fordítsa a titkot - és ő Hesha gyermeke és szolgája volt. El fogja mondani neki. Most már, ha felhasználta Lizt arra, hogy felkutassa Heshát, akkor semmiképpen nem hagyhatja, hogy azok ketten ismét összetalálkozzanak, hacsak nem gondoskodik arról, hogy egyikük „véletlenül” elpusztuljon a találkozás pillanatában. Vajon nem kellene elébe menni az eseményeknek, és már most meginni a vérét? Nem, a nő még hasznos lehet, ha esetleg a vén seggfej benevezne egy második menetre. Ki tudja, milyen erős kellene legyen a vére ahhoz, hogy elűzhesse a szörnyet? Ráadásul a hang a fejében most már valószínűleg azt akarja, hogy elpusztítsa a nőt, mivel Liz már tudott a jelenlétéről. Nem akarta megadni neki ezt az elégtételt. A pokolba!
És a Nosferatuk sem hívták vissza. Az az ajtó bezárult. Megtalálta, amit keresett - a telefonkönyvet - és leemelte a könyvespolcról. A saját módszereimmel keresem meg azt a kígyót. Jövendőmondók után kutatva lapozgatni kezdte az Arany Oldalakat. Mary el tudja neki mesélni az összes piszkos területháborút és összezördülést a városban. Ha pedig rendelkezik a Látással (soha nem túl valószínű, de nem is teljességgel lehetetlen), akkor akár ültő helyében is meg tudja mondani Hesha tartózkodási helyét.
A könyv az „Okkultizmus és médiumok” fejezethez irányította, és Khalil a földre ejtette, mielőtt felvette volna az M-Z kötetet. Megtalálta Madama Alexandria negyedlapos hirdetését, amely az „asztrológiától” kezdve a „Yi-Csing jóslásig” mindent felajánlott. A fekete és égszínkék háttéren ott volt minden, a címe, a telefonszáma, a honlapja, és lentebb zölddel szedve és három oszlopba tördelve szerepelt még az összes elérhető szolgáltatás is. Közéjük nyomtattak egy élénkvörös tizenhat küllős kereket. Khalil felkuncogott. Mary hosszú évtizedeken át kerülgette a Britek cigányellenes törvényét, és most a gaje-kat egy roma zászlóra tervezett hirdetéssel vonzotta magához. Fogalma sem volt róla, hogy a nő ilyen internacionalistává változott...
Khalil kitépte a lapot, és visszatette a kötetet a polcra. Leguggolt, és felvette a földről az A-L kötetet is. Észrevette, hogy a másik könyv az éjszakai bároknál nyílt ki: „Gála Knights Egzotikus Táncklubja” és „Gary Grillje” és „Gyehenna”.
Gyehenna. Khalil ismét odanézett. Hatalmas, felfújt nagybetűkkel: a világ vége, az Antediluviansok ébredése, és egy bár neve. Érdekes. Khalil tovább olvasott. „Hagyd hátra a nyájat.” „Tilos a fényképezés és a filmezés.” A Ravnos pislogott: furcsa volt a megfogalmazás, és az is furcsa, hogy ilyesmire vesztegetik a hirdetési felületet a telefonkönyvben. Az „Élő felnőtt szórakozás”-t és „Ingyen büfé fedezve”-t egymáshoz olyan közel és olyan tökéletlenül nyomtatták, hogy nehéz lett volna megmondani, hogy kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. A két sort könnyedén lehetett volna úgy olvasni, hogy „Élő felnőtt Ingyen büfé” és „Szórakozás fedezve”. „Nyitva napnyugtától napkeltéig a hét minden napján.” Khalilnak leesett az álla. Hiszen senki nem lehet ennyire égbekiáltóan kirívó... „Klub 666 - Mulass Bestia DJ-vel minden péntek éjjel!” Megnézte a hirdetés alsó részén a számot - 718-722-2288 - aztán felkapta a mobilját, és kibetűzte a számok által megadott szót. 718-SABBAT.
- Szent szar - mondta Khalil és hangosan felnevetett. - Szent...
Nagyon mulatságos volt. Annyira istentelenül nyilvánvaló. Ostoba, és zseniális... a Sabbat arcul csapta a Kamarilla herceget a jelenlétével, és felállított egy találkozási pontot az Elízium és a többi fárasztó szabály nélkül, és... még ma éjjel elmegy, hogy lássa, tényleg igaz-e. Nem lehet igaz. De mégis...
Az ajtó zárjai kezdtek kinyílni. Khalil kuncogása és nevetgélése azonnal elhalt.
A feltáruló ajtón a földtől és portól szutykos Ramona surrant be. Elkezdte visszazárni a zárakat, és a válla fölött küldött egy pillantást a partnere felé.
- Van valami újság? - kérdezte olyan hangon, mint aki nemleges válaszra számít.
- Igen - rikkantotta vadul Khalil. - Nem! - a vigyora fültől fülig ért. - Nem, a Nosferatuk még nem telefonáltak. Igen, van egy újságom számodra. Ma éjjel bemegyünk a városba. Megkeressük a konkurenciát, és belefogunk egy kis játékba.

 

1999. augusztus 12., csütörtök, éjjel 2: 33
A Gyehenna Klub, Queens
New York városa, New York

Rémítően könnyű volt bejutni a Gyehennába. Khalil a lehető legmagabiztosabban vezette fel Ramonát a bejárat előtti rövid lépcsősoron. Elhaladtak egy összetömörült csapat dohányos mellett, és beléptek a tolongó tömegbe. Senki nem állt útjukba. Átszivárogtak a táncolók, az ólálkodók és a részegek tömegén, és megpihentek egy hat láb magas erősítőnek köszönhetően kialakult nyugodtabb foltban.
- Miért kell mindig kibaszott bárokban találkoznunk valakivel? - kiabálta Ramona Khalil fülébe.
- Mi más van még nyitva egész éjjel... - a Gangrel megrázta a fejét, és Khalil ismét elüvöltötte az előző félmondatot, de ezúttal hangosabban -... és mi van még csordultig tele csodabogarakkal? Ki a fenének tűnne fel néhány tetem ezen a helyen? - nézett körül a „helyen”.
Khalil a lábával érezte a zenét a beton padlóban, és a fülei szenvedtek a hangzavartól. A díszlet fémből készült - bordás alumínium lapok a tetőn, hüvelyknyi vastag kifáradt acélból készült asztalok, és kovácsoltvas tárgyak, amelyek inkább hasonlítottak középkori kínzóeszközökre, mint székekre. A berendezés minden egyes darabja visszaverte a hangot a terembe. A visszhangok követhetetlenné tették a zenét, egyedül a ritmus élte túl a terem akusztikáját. Khalil a mennyezetre nézett, és észrevette, hogy egy újabb padló zárja el a kilátást. A spirális lépcső felé vonszolta Ramonát, miközben a nyüzsgő tömeggel küzdött az előrehaladásért.
A legtöbb vendég feketébe öltözött - de Khalilnak feltűnt, hogy ez a fekete különbözött a Temetőőr Piszkos Titkában divatostól. Az gyászfekete, hollófekete, Hamlet fekete, krepp fekete volt - megfontolt és romantikus, vagy kétségbeesett és nihilista. Ezek az emberek koromfeketét, acél feketét, szurokfeketét, halálfeketét viseltek - egyszerűen feketét.
A második szintek egyike - karzatokat és platformokat rögzítettek szögecsekkel a falhoz látszólag véletlenszerűen kiválasztott helyeken - egy árnyalatnyival csendesebbnek tűnt, mint a földszint. Innen a szemük elé tárult a gödörben fortyogó összepréselődő... vagy verekedő testek tömege. Khalil a bajusza alatt átkozódott, amikor a lenti táncban észrevette a vért és a fogakat. Egy test hanyatlott le a tömegben, és fél tucat másik bukott le utána. Persze lehet, hogy a sérült fiú barátai voltak, akik megpróbálták megmenteni. Egy tagadhatatlanul halandó lány próbált meg valódi pánikban az ajtó felé rohanni, miközben torka szakadtából sikított. Egy újabb nő elállta az útját. A vendégek újabb hulláma elsodorta ezt az apró kis drámát Khalil szeme elől. Nyilvánvaló volt, hogy gondoskodnak az összes tanúról, mielőtt még távozhatnának. A shilmulo összerezzent, pedig sokat megélt már. Ellépett a korláttól, és akaratlanul is közelebb húzódott Ramonához. A Ravnos és a Gangrel ösztönösen egymásnak vetette a vállát, mielőtt tovább haladtak volna felfelé a lépcsőn.
A harmadik szinten Khalil észrevett néhány fekete függönyökkel letakart zárt szobát. Egy pillanatnyi habozás után elindult a legnagyobb felé. A belső ajtó előtt őr állt: nem egy nagytermetű, testes kidobó, hanem egy alacsony, vékony tizenéves lány. A halott szemek egyszer végigsiklottak Khalilon, aztán kétszer Ramonán, végül ismét a távolba révedtek.
- Lépjetek be.
- Kösz, aranyom - kényszerített a valóban érzett magabiztosságnál jóval többet a hangjába Khalil.
Az üvegfalak, és a fekete függönyök között halotti csend uralkodott. A díványokon, az asztalok mellett, és a fülkékben mindenfelé kis csoportokba rendeződve üldögéltek a férfiak, nők és gyerekek. A teremben minden szem feléjük fordult. A teremben minden szem elfordult tőlük - nem egyszerre, nem is egyenként, ahogy az érdeklődés alábbhagyott - ahogy minden egyes kis csoport egyetlen egységként visszafordult a saját dolga felé.
Khalil úgy érezte, mintha jeges cseppek peregnének végig a hátán. Egy kis kegyetlen mosollyal próbálta leplezni ellenszenvét. Ramona olyan közel jött hozzá, hogy szinte a sarkán taposott, és Khalil hirtelen rádöbbent, hogy ezt egyáltalán nem bánja. A lány jelenléte szinte megnyugtató volt.
A teremben feléledt a mormolás. Emberek álltak fel, és ültek le az asztalokhoz, ahogy bekapcsolódtak egy-egy újabb beszélgetésbe. A fal mellett megtelt az egyik asztal; a pult mellől eltűnt egy pad, hogy helyet adjon egy nagyobb társaságnak. Látszólag véletlenül két kényelmes kétszemélyes pad szabadult föl a terem közepén. A shilmulo ellenőrizte az elrendezést, és magában átkozódni kezdett. Ez volt az egyetlen szabad hely. A Sabbat olyan könnyedén erőszakolt rá egy kártyát, mint valami bűvész.
Ramona és Khalil halkan odamentek a két apró padhoz. Automatikus ereszkedtek bele egy-egy ülésbe, és ezzel feladták a szövetségük fizikai közelségét, és a képességet, hogy mindkét irányba láthassanak. Ezzel az elrendezéssel mindkettejük mellett maradt egy-egy üres hely. A Ravnos figyelte, ahogy a társa addig fészkelődik, amíg még a lehetőségét is kizárta annak, hogy bárki is leüljön mellé. Ő letette a táskáját, és egy kicsit elterpeszkedett. Ez majd fedezi a mellette lévő üres ülőhelyet.
És most hogyan tovább? - törte a fejét. Ez a kaland kezdett percről percre egyre ostobább ötletnek tűnni. A jobbján folyamatosan változott a látvány, és nehezére esett követni az arcokat és a mozgást. Bármelyik pillanatban újabb meglepetés bukkanhat elő abból a pakliból. Balra tőle többen ültek egy asztal körül. Magában címkét ragasztott mindegyikre... egy közönyös cápa, egy alattomos macska, egy sztoikus teknős, egy fecsegő majom, egy pöffeszkedő kakas, egy szánalmas kis kutya. Már egyedül a testbeszédük elegendő volt ahhoz, hogy idegessé tegye a shilmulot. Az állatok túl sokszor értek egymáshoz: kezek, lábak, szavak, pillantások és szájak fonódtak össze a fülkében. A kutya és a macska a cápát simogatták, és az hátradőlt közéjük. A kakas tollászkodott egy kicsit, aztán hagyta, hogy a majom az arcára tegye az ujját, aztán beletúrjon a hajába. Khalil azon kapta magát, hogy őket bámulja, és a fiatal kakas madárszerűen rávetette gyöngyszemeit.
- Mi a picsát akarsz? - követelte ültében a férfi. A majom kezei visszarándultak, és hirtelen az egész banda Khalilt nézte.
A Ravnos a büszke kakason tartotta a szemeit. A harci kakasok is csak baromfiak - emlékeztette magát - ...minél hangosabb a tömeg, annál lagymatagabb az ütés... csak ne nézz a cápára...
- Nem téged - vicsorgott Khalil. jól láthatóan végigmérte a férfit, aztán figyelte, ahogy megsértődik, aztán újra ránéz, és kihátrál a harcból. A Ravnos elmosolyodott, és megnyalta az ajkát. - Biztos, hogy nem téged - mondta. - Beszélnem kell valakivel, aki... fontos személyiség.
A kakas előrevetette magát. A kutya megrázta magát, és követte, mert nem akarta, hogy hátrahagyják. A cápa készen állt... de lustán hátradőlt. A macska a lábujjával megérintette a majmot, aki megragadta a harcoló párost, és valamit súgott a fülükbe. Az egész csapat átnézett Khalil válla fölött a terem túlsó végébe, és elégedetten pislantott.
Egy gyarmati arisztokrata tökéletes sztereotípiája nézett le hosszú orra mellett a betolakodókra, és Khalilban azonnal felmordult a cigányfiúcska.
- Nos? - kérdezte a keskeny arcú férfi végtelenül fáradt hangon. - Akkor pontosan mit is akar?. Velem beszélhet.
- Ön itt a főnök? - vágta ki Khalil kimért hitetlenkedéssel.
- Én vagyok - felelte óvatosan az arisztokrata. Úgy vizsgálgatta őket, mintha gombostűre szúrt bogarak lennének egy múzeumi kiállításon.
Khalil szélesen elvigyorodott.
- Nem bánja, ha ezt leellenőrzöm? - ezzel előhúzott egy kerek, műanyag keretbe foglalt tükröt, és villámgyorsan bedugta a férfi keze alá. A vékony, szürke bőr egy kicsit ellilult a méregtől... de látható volt a tükörben. - Nem. - rázta meg a fejét Khalil, és csettintett a nyelvével. - Nem hinném.
Egy nő jelent meg mellette a tömegből, és gyöngyözve felkacagott. Platina színű öltönyt viselt karcsú, sápadt testén. A csontjai csodálatosak voltak, a haja és a szeme koromfekete és feltűnő.
- Ülj le, Jean-Paul - javasolta kellemes hangon. - Honnan tudhatná ez a férfi, hogy milyen nagyra tartunk téged a tanácsban?
Kivette a tükröt Khalil kezéből, és a csillogó fehérségű körmök nem tükröződtek vissza.
- Nyugalom, mindenki - folytatta, és a körülötte álló tömegre (az állatokra, Jean-Paulra, és a két behatolóra - akiket most már mindenki számára nyilvánvalóan a vendégeinek tekintett) villantotta mosolyát.
- Nos - mondta az ezüstös nő, és leereszkedett Khalil díványára.
- Az én nevem Yve. Ő Jean-Paul. - Jean-Paul Ramona padjának egyik végében vett föl őrállást. - Úgy látom, hogy egy olyan férfival állok szemben, akinek céljai vannak. Miért jött ide?
- Van a birtokomban egy-két dolog, amit érdemes lenne eladni; van egy-két dolog, amit szeretnék megkapni. Szeretnék üzletet kötni.
- Értem - tette keresztbe a lábait, és vetett kíváncsi pillantást a Ravnosra Yve. - Miféle „dolgokat” hozott az asztalomhoz?
- Információim vannak - és itt Khalil rövid hatásszünetet tartott - Hazimel Szeméről, egy rettenetes hírű tárgyról. Meg tudom mondani, hogy miként lehet meggyógyítani az általa okozott sérüléseket.
Yve árnyékos fekete szemei elkerekedtek egy kicsit, de a hanghordozása továbbra is közömbös maradt.
- És miből gondolja, hogy még nem tudunk mindent, amit tudnunk kell erről a Szemről? Mondana még valamit, ha megkérhetem.
- Fel tudom ajánlani a Szem követésének módszerét - Ez nem átruházható - gondolta - de ezt nem kell tudnia ennek a kis drágaságnak.
- Adatokat a felhasználási módjáról, ha megszerzik, és hogy miként lehet kikapcsolni, ha többé már nincs rá szükség.
- A róla szóló legendák hiányzó részleteit - ragadta magával a hallgatóság arcára kiülő feszült figyelem Khalilt. - Az eredetének igaz történetét. Cselekedeteinek valódi leírását, amióta az Amerikába érkezett - fonta karba önelégülten a karját a Ravnos. Ha feltétlenül szükségessé válna, akkor akár még képes is lenne az ígéreteinek egy kis részét teljesíteni.
- Ha birtokában van mindennek, akkor miért nem... - kutatott Yve a megfelelő szó után - szegődik a nyomába és szerzi meg magának ezt a hírhedt Szemet?
A nő szavaiban valódi érdeklődés csendült, ahogy közelebb hajolt Khalilhoz.
Khalil elvigyorodott. Igazán hízelgő, hogy ilyen komolyan teszi fel neki a kérdést egy olyan személy, aki számít.
- Mondjuk, hogy mert él bennem az egészséges tisztelet a saját bőröm épsége iránt - felelte egy laza vállrándítással. - Mellesleg maguk azok, akik morognak az öregfiúkra, ha érti, mire gondolok. Egy éjszaka majd a nyomukba szegődnek. A Szem pedig, feltéve, hogy kerítenek valakit, akire rábízhatják, és az a valaki keményebb, mint J.E... - pillantott szkeptikusan a nem túl vidám Jean-Paul felé Khalil -... igazán hatékony fegyver lehet. És ahol van egy szem, ott kell lennie egy másiknak is. Hasznos lehet, ha tudják, hogyan lehet meggyógyítani a sebeket - simogatta büszkén a bajuszát a Ravnos. - Ugyanakkor...
- Van még más is?
- Elboldogulok, Yve. Láttam már egy s mást.
- Pontosan mit látott? - ért Khalilhoz a nő válla.
- Mit várhatok cserébe? - meredt le Yve-re.
- Mit akar? - és Yve csábító, hosszú pillájú szemei nagyon sokat ígértek.
- Kezdetnek pénzt.
- Nos, ez elég olcsó - kacsintott a nő. - Pénzt a barátunknak, Jean-Paul.
Az arisztokrata belenyúlt a hosszú fekete kabátjának a zsebébe, és előhúzott egy vaskos, ósdi pénztárcát, aztán belepillantott, és szórakozottan szemügyre vette a tartalmát - egy majdnem egyhüvelyknyi százas bankjegyköteget. Méltóságteljesen letette Khalil előtt az asztalra.
A Ravnos számolatlanul elvette, és a szemét folyamatosan a házigazdáján tartotta.
- Kamarilla vér.
- Ó, ez tetszik. Mágiához, vagy...
- Más célokra. Az amerikai hercegek úgy ellik a gyermekeket, mint a nyulak, nemde?
- Igen, valóban. Különösen New Yorkban. Viszonylag könnyedén ki tudunk jelölni prédának egy csinos kis nyuszikát. Michaela egyszerűen képtelen távol tartani magát a régi pénzcsaládoktól, és közülük csak olyan kevesen tudnak harcolni. Természetesen a célpont elfogása már nem a mi gondunk, miután megneveztük - nevetett fel ismét csilingelve Yve. - Ezzel már szinte Ön tesz nekünk szívességet, és nem mi Önnek, kedves Khalil. Kérjen valami nehezet.
- Biztonságot, amíg New Yorkban tartózkodom.
- Ezt már nehezebb elrendezni - szaladt magasba a nő szemöldöke. - Részemről nincs semmi akadálya... - mondta, majd rövid elgondolkodó szünet után folytatta: - Talán el tudunk rendezni valamit. Kíséretet a mi területünkön, egy viszonylag biztonságos menedéket a nappali órákra. Természetesen az ügy sokkal kevésbé lenne bonyolult, ha közénk tartozna.
A hanghordozása egyszerre tette kérdéssé és meghívássá az utolsó mondatot, de felemelte a kezét, még mielőtt Khalil válaszolhatott volna, és elhessegette a témát:
- Csak gondolkodjon rajta. Komoly... előnyökkel járhatna, tudja?
Ramona hangosan megköszörülte a torkát, és ezzel elrontotta a hangulatot. Khalil elkapta a rá meredő pillantást, és gyorsan visszatért az üzlethez. Ez nem éppen az lesz, amire a Gangrel vár, de ezek a népek képesek megszerezni neki, amit akar.
- Hesha Ruhadzét akarom.
Yve szemöldöke ismét a magasba szökött. Jean-Paul egyszerűen elveszettnek tűnt.
- Ruhadze? - ismételte a férfi óvatosan. - Óh - bólintott végül. - Hesha abn Yusuf.
Most Khalilon volt az értetlenkedés sora. Yve egyik férfiról a másikra pillantott:
- Fekete, kopasz, arrogáns Setita - magyarázta a nő. - A múlt században sokat utazgatott Európában. Hogy akarja őt?
- Összeverve, elégetve, megkarózva, és kiterítve a napnak.
- A fejét egy ezüst tálcán?
- Ha magának úgy könnyebb.
- Ilyen vérszomjasak vagyunk?
Khalil felidézte magában Hesha fekete kezét, amint a szívébe döfi a karót, mielőtt elejthette volna a prédáját, Hesha kulturált, leckéztető hangját, a megalázó várakozást Chicagóban a soha fel nem bukkanó emberekre, és a tényt, hogy ha Hesha nem vadászott volna a Szemre Calcuttában, akkor a hang soha nem állította volna őt a szolgálatába. Nem hagyhatja, hogy a kígyó életben maradjon.
- Hívja, aminek akarja - vetette oda kurtán. Figyelmeztető pillantást küldött Ramona felé, aki láthatóan meg akart szólalni. - Képesek rá?
- Erről egyeztetnem kell a partnereimmel. Ez a bizonyos Setita meglehetős... hírnévre tett szert. És van itt egy nagyon erős templomuk... - vonta meg a vállát a nő. - Bárkit meg tudunk ölni. Sokkal fontosabb, hogy az, amit ajánl, megéri-e a kockázatot, hogy a Kamarilla oldalára állítjuk a kígyókat. Adna nekünk egy percet? - kérdezte, és felállt a díványról.
Ramona idegesen fészkelődni kezdett, és figyelmeztető pillantást küldött Khalil felé. A Ravnos is érezte, ahogy a félelem ismét erőre kap. Magabiztos szívélyességgel tartotta fel a kezét:
- Ennél többet is tehetek. Fogja, itt a névjegyem - hívjon fel, ha tudja, hogy mit tehetünk egymásért, és mikor - állt föl Khalil is. - A barátomnak ma éjjel van még egy találkozója, és gyűlölném, ha miattam késne el.
Yve elvette a kézzel írott kártyát, és egy pillanatig a tekintetével fogva tartotta vendégének pillantását. Csalódottnak tűnt, és Khalil nem tudta eldönteni, hogy ezt hízelgőnek, vagy inkább rémítőnek tekintse.
- Telefonálunk. Telefonálok. Mindenesetre dönteni fogunk. Azt hiszem, hogy segíteni tudunk majd magának.
Khalil végignézett a kifelé vezető úton. Tiszta volt, és Ramona máris az ajtó felé tartott. Semmi istenhozzád - gondolta a Ravnos, és követte a lány példáját.

* * * * *

Odakinn, a hazafelé vezető úton, Khalil partnere megragadta a karját, és a kabátjának ujjánál fogva maga felé fordította. Ramona sötét arckifejezéssel meredt a Ravnos arcába.
- Azt akarod, hogy elpusztítsák Heshát. Nekem azt mondtad, hogy csak meg akarjuk keresni ezt a fickót. És Liznek is azt mondtad, hogy visszaviszed őt a szeretőjéhez. Mi a pokol folyik itt?
Khalil tudta, hogy ez be fog következni, és ott volt neki az egész út kifelé a Sabbat fészekből, hogy kitaláljon egy olyan választ, amit Ramona el fog fogadni. Lefeszegette a lány karmait a ruhájáról, és türelmesen válaszolt a kérdésre.
- Hesha vérrel kötötte magához Lizt. A nő csak hiszi, hogy szereti. Ha megöljük Heshát, felszabadítjuk Lizt, érted? Mit tudsz a vérkötelékekről, hmm? Hát nem tudod, hogy Hesha csupán a rabszolgának tekintette őt? O volt az, aki leláncolta és otthagyta őt napnak - és még ezek után is, ha most elengednénk, Liz egyszerűen képtelen lenne mást tenni, mint visszacsúszni hozzá, hogy megcsókolhassa a lábát. Azt hiszed, hogy nekem tetszik, hogy megláncolva tarthatom?
Apró, borzongató futott végig a testén - őszintén szólva tényleg tetszett neki egy kicsit...
- Nem fogom őt felhasználni arra, hogy Hesha nyomára akadjak. Úgy nem, hogy tudom, mit tett vele Hesha. De azt sem mondhatjuk el neki, hogy mit teszünk érte, mert a vérkötelék valószínűleg elvenné a józan eszét, annyira meg akarna minket állítani. És nem is oldozhatjuk el, különben egyenesen visszarohanna hozzá.
Ramona nem szólt semmit, de a feszültség felengedett kettejük között. Khalil megnyalta a száját, és önelégülten belesomolygott az éjszakába.

* * * * *

Jean-Paul dühtől sápadtan fordult falkatársa felé.
- Ez egy Ravnos, ugye?
- Ó, Jean... azt vajon ki tudhatja?
- Én tudom. Átkozott cigány korcs.
- Természetesen igazad van. De ez nagyon reakciós hozzáállás a részedről.
A férfi remegett a dühtől.
- Miért nem adtad ki a parancsot? Karót neki, kérdezzük ki... adjuk át a... - tett egy lapos tenyérmozdulatot, ami éppen annyira jelentőségteljes volt, mintha elhúzta volna az ujját a torka előtt.
- Jean-Paul, okosabb vagy te ennél. Csak érj óvatlanul egy Ravnoshoz, és a kontinens minden cigány vérszívója letelepszik a küszöbödre, hogy folyamatosan zaklasson.
- Ha nem vetted volna észre, mostanában nincs túl sok belőlük a környéken. A múlt éjjel az egyik falkánk azzal hencegett, hogy péppé vert egy öreg cigányt a menedékében. Nem látok semmiféle megtorlást - emelte magasba Jean-Paul a nyitott tenyerét.
- És mit gondolsz, ez mi lehet?
- El nem tudok képzelni egy csapdát, amihez annak a vesztesnek is köze lehet. Senki sem lehet veszélyes, aki ennyire rosszul öltözött.
- Mégis...
- De mi a pokolért alkudoztál ezzel a szeméttel? Yve, már pusztán az lealacsonyít, hogy egyáltalán szóba álltál vele - nyújtotta előre hosszú, sápadt kezeit, de nem volt éppen simogatás, amit a nő vállával művelt.
A Lasombra figyelte, ahogy a társa leereszt.
- És te is egy kékvérű vagy. Hol voltál akkor, amikor az intrigánsok éppen a te chateaudban garázdálkodtak? Jean-Paul, még soha nem hallottál arról, hogy hagyni kell, hogy az ellenfél a saját fejét dugja a hurokba? Hogy a gyanúsított saját magát ítélje el? Ha nyomás alatt elég sokáig hagysz beszélni valakit, akkor előbb-utóbb sokkal többet fog elmondani magáról, mint amennyit szándékozott. Most pedig maradj csöndben.
Yve egy pillanatra magára hagyta a férfit, aki a mellettük álló fülkében üldögélő ifjoncokkal váltott néhány szót. Ezek a fiatalok kerültek először kapcsolatba az újdonsült problémájával. Az ifjoncok feszülten figyeltek Jean-Paul szavaira, aztán együtt kisurrantak a csendes teremből. Yve csak ezután tért vissza a férfihoz, majd egy rövid hallgatás után megszólította:
- Jean.
- Igen? - jött a mogorva válasz.
- Beszélj a nevemben az érsekkel. Mesélj neki a látogatónkról... mond el, hogy mit mondott Khalil Hazimel Szeméről, és kérdezd meg, hogy létezik-e ilyen tárgy.
Jean-Paul hitetlenkedve meredt rá, aztán méltóságteljesen távozott, hogy teljesítse a parancsot.
Yve pedig, miután egyedül maradt, elgondolkodva meredt a Khalil által hátrahagyott tükörbe.

 

1999. augusztus 13., péntek, este 8:02
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Khalil még mindig kábán heverészett Elizabeth ágyán. Két kézzel fogta a pénztárcáját, és az érintésével számolgatta a ropogós, friss amerikai dollárokat. Hirtelen egy éles hang érte el a füleit - kinyújtotta a kezét a mobilja után, és megpróbálta összeszedni magát.
- Hello - motyogta, de csak egy tompa hang - a tárcsahang - felelt.
Az éles hang ismét megszólalt. Egy másik telefon? Kinek volt még telefonja? Ramona nem aludt itt... Ramonának nem volt telefonja... A negyedik csengés után egy kattanás következett, aztán az üzenetrögzítő eldarálta a szövegét a sípolás előtt.
- Lizzie? Ott vagy? Amy vagyok... Amy Rutherford. Ma reggel Antonio megpróbált kiszállítani valamit a lakásra, de képtelen volt bejutni. Azt mondja, hogy mintha egy újabb zár lenne az ajtón? És az ablakokat feketére festették. Agnes néni még nem tud róla, de hamarosan megtudja, és szükségem van valamire, amivel leszerelhetem őt és a... Mamát. Lizzie? Vedd fel! Bajban vagy? Segítségre van szükséged? - zavart és ingerült csönd várta a nem létező választ. - Valaki! Hol van Elizabeth Dimitros? Miért festette be az ablakokat? Miért van bereteszelve az ajtó? Magánlaksértést követ el! Vegye fel a kagylót, vagy tényleg kihívom a rendőrséget.
Khalil fátyolos szemekkel kisétált a lefüggönyözött szobából, és észrevette Elizabeth-et, aki a dívány másik végéhez volt láncolva, és most kétségbeesetten feszült neki a bilincseinek, hogy elérhesse a telefont. A hang sokkal lágyabban folytatta:
- Liz. Hesha irodája nem válaszol. Képtelen vagyok átjutni a titkárnője titkárnőjén. Mi folyik itt? Mindkettőtöket megtaláltak a terroristák? Rendben vagy? Kérem, valaki válaszoljon erre az üzenetre, és... - a szalag a mondat közepén vágott a szavába.
- A barátod, Lizzie?
A Setita vetett egy óvatos pillantást az irányába. Ha neheztelt is rá, ha aggódott, a felszínen abból semmi sem látszott. Khalil felöltött egy kérdő, elbűvölő és aljas arckifejezést, hogy ezzel kerülje el a kutakodó pillantást. Ma éjjel nagyon csintalannak, és nagyon felsőbbrendűnek érezte magát. Az érzéshez volt némi köze a hátsó zsebét feszítő bankjegykötegnek is. Korábban még soha nem volt rá lehetősége, hogy kitapasztalja a kapzsisága határait. Milyen örvendetes, hogy végre rábukkant valami határtalanra, amihez volt tehetsége. Ez a hívás... szintén adott neki egy ötletet.
Megnyomta a lejátszás gombot, és ismét meghallgatta a szánalmasan könyörgő halandó hangot.
- Rutherford... a Rutherford Házban dolgoztál, ugye? Mielőtt meghaltál, természetesen - Khalil felment a nő stúdiójába, és szemügyre vette a munkapadra fektetett antik tárgyakat. - Ez itt valódi ezüst? - kérdezte, és feltartott egy tálcát. - Értékesnek tűnik.
- Egy gyűjtőnek... - ismerte el óvatosan a Setita.
Khalil odament a számítógép asztalhoz, és az irattartóhoz. Lehuppant a kupacok mellé, és kutakodni kezdett a felfordulásban, amivé a beköltözése óta az iratokat tette. Volt ott egy Biztosítás feliratú dosszié... itt is van. Kinyitotta, és gyászkeretes körmével követte benne a felértékelések és prémiumok listáját.
- Úgy tűnik, hogy rengeteg pénz megy át a Jó Öreg Rutherfordok Házán. Ez az Amy. A barátod?
- Ő... csak a főnököm.
- Úgy hangzik, mintha nagyon odalenne érted.
- Valószínűleg jobban aggódik a lakás miatt - védekezett Liz.
- És ezért van tele az asztalod „Szeretettel, Amy” aláírású levelekkel és képeslapokkal.
Elizabeth nem válaszolt.
- Nos, hamarosan viszontláthatod. Meg fogjuk látogatni a Rutherfordokat, te meg én. Egy éjjel a közeljövőben.
A Setita zavartan nézett fel.
- Miért?
- Amikor pedig ott leszünk, akkor te rá fogsz mutatni nekem bizonyos tárgyakra. Érfékes tárgyakra.
- Nem fogok segíteni neked.
- Ó dehogynem. Én egy terrorista vagyok. Ezt maga Amy mondta. A terroristák embereket ölnek, ha az emberek nem azt teszik, amit ők akarnak... te pedig tudod, hogy én embereket ölök - dobta a földre az iratokat és vetődött a díványon ülő Elizabeth mellé Khalil. - Tehát azt teszed, amit mondok, és pokoli jó képet vágsz hozzá. Segítesz be-, és kijutni. Mindent elmondasz a biztonsági rendszerről, és nem felejtesz el egyetlen kibaszott részletet sem. Aztán azzal a villás nyelveddel majd kitálalsz egy hihető történetet a barátodnak, vagy többé nem lesz barátod.
A Ravnos hagyta, hogy a szavai kifejtsék a hatásukat.
- És nem próbálkozol meg semmi ravaszsággal vagy átveréssel, sem előtte, sem utána. A drága Amy otthoni címe is ott van az íróasztalodon.
A kiváltott hatással elégedetten és egy kicsit nyugodtabban Khalil összetekeredett az Elizabeth ülőhelyével szemben álló széles és kényelmes fotelben. Egy ideig a biztosítási dossziéban látott számokon elmélkedett, számba vette azokat a kis illúziókat és olcsó trükköket, amiket előkészíthet, és a problémákat, amit egy igazán édes fogás okoz majd. Szénfekete szemei végül visszavándoroltak a Setita gyermekre, az ő adujára, és összeszűkültek.
- Nyúzottnak tűnsz, te lány. Azt hiszem, jobb lesz, ha ma éjjel vadászunk, különben semmi hasznodat nem veszem.
Kinyitotta a bilincseket, és letekerte a láncokat a mennyezetet tartó oszlopról. Liz meg sem moccant.
- Gyerünk már - sürgette, és egy kicsit megrántotta a láncokat.
Elizabeth meg sem moccant. A haja az arcába hullott, és eltakarta az arckifejezését. Khalil felkészült, hogy megüsse a lázadásáért, de aztán eszébe jutott a nő hangja, és ez habozásra késztette. Lenézett a vállának tartására, és ott csak kétségbeesést látott, nem ellenállást.
- Jobban örülnél, ha hagynám, hogy éhezz? - vakkantotta, és megpróbált viccet csinálni a dologból... és a kezét ismét ökölbe szorítani.
- Meghalnék? - kérdezte Liz csendesen és minden érdeklődés nélkül.
Micsoda egy tudatlan csecsemő - a semminél is kevesebbet tud - gondolta Khalil megvetően.
- Nem - vetette oda neki. - Úgy egy hétig rettenetes kín és éhség gyötörne, összeaszalódnál és feltekerednél. Egészen addig, amíg meg nem éreznéd a vér szagát. Akkor aztán utána mennél, kedvesem, és nem számítani, hogy ki vagy mi az, szárazra szívnád, és azonnal egy újabb után néznél - Khalil felemelte az állát, és gyors fejszámolást végzett. - Talán sikerülne visszanyerned az önuralmad, még mielőtt meggyilkolnál mondjuk... úgy kettőnél több embert. Ügy értem, felnőtteket. Persze én azt hiszem, hogy a gyerekek szoktak inkább bekukkantani a barlangokba, öreg házakba, meg ilyen helyekre...
- Megyek - szűrte Elizabeth összeszorított fogai között, miközben a szemei előtt felötlött a sötét mellékutcában holtan heverő fiatal szerelmesek képe. - Megyek.

 

1999. augusztus 14., szombat, este 10:30
Brooklyn Heights, Brooklyn
New York városa, New York

- Ramona - mondta Khalil, ahogy egymás mellett lépdelve vadásztak az utcákon.
- Ige'?
A Gangrel az utcán tartotta a szemét: éhes volt.
- Keress nekem egy orgazdát. Egy menő orgazdát.
- Mi a fenét értesz azon, hogy „menő”? A Ravnos lehalkította a hangját.
- Valami komoly bulit tervezek - Előttük egy hölgy lépdelt egyedül egy... mi is az?... talán egy bár felé. - Nem mehetek folyton ugyanabban a közönséges kis zaciba. Olyan emberre van szükségem, aki át tud venni minőségi tárgyakat is.
Úgy irányította a lépéseiket, hogy a gyógygödör közelében menjenek el. Ramona megtorpant, és felvillantotta a már jól ismert dühödt pillantását - most mi a nyavalyát mondhattam már megint? - kérdezte magát Khalil.
- Miből gondolod, hogy bármit is tudok erről a szarról? Én jő családból származom, te szemétláda. Nem vagyok tolvaj - nem lopok el semmit, hacsak nincs rá kibaszott nagy szükségem...
- De jobban ismered New Yorkot, mint én - hízelgett neki a Ravnos.
Éppen a bár ajtaja előtt álltak, és Khalil innen látta az öntudatosan egyedül üldögélő hölgyet.
- Megvan a célpontom. Menj, és keressd meg a magadét, aztán éjfélre gyere a postához, különben egyedül megyek el a találkozóra!

* * * * *

A taxi egy kis, gazdagon díszített étterem előtt állt meg Manhattanben. Sarat Mukharjee leparkolta az autót, leállította a motort, kiszállt, és kinyitotta az ajtót Khalilnak - Ramona korábban még soha nem látott ilyen udvariasságot tőle. A lány furcsán meredt az indiai férfira, amikor az nem szállt vissza az autóba.
- Velünk jön? - kérdezte suttogva Khaliltól.
A férfi eliramodott az étterem felé, és lelkesen ígérgette, hogy minden készen áll, csak még egy percet kér.
- Persze. Mi a fenéért ne jönne, mikor ez a hely az unokatestvéréé?
- A barátod területére szervezted a találkozót? El se hiszem, ember. Ilyen veszélynek kitenni őket...
- Miféle veszélynek, drágaságom?
- Sabbat - formálta a szót a szájával a taxi fölött Ramona.
- Máris veszélyben vannak, kedvesem. Élnek, nem? És ismernek - mosolygott gonoszul Khalil, aztán belépett a boltíves bejáraton.
A Gangrel bűntudatosan követte. Egy szárit viselő vendéglősné jött elé, hogy üdvözölje. Kapott egy csillogó, kíváncsi vigyort egy kisfiútól, aki éppen a székeket tette föl az asztalokra. Sarat, Khalil, egy öltönyös és egy fehér kötényt viselő férfi a terem közepén beszélgettek. Ramona képtelen volt követni a nyelvet - még csak tippje sem volt, hogy mi lehet az - úgyhogy nehézkesen leült az ajtóhoz legközelebb álló asztalhoz. A kisfiú odajött és letisztította előtte az asztalt. Még mindig ragyogó mosolya megmutatta csorba első fogait (két maradandó fog, egy tejfog, és egy rés, ahol a csupasz ínyben csak egy halvány fehér vonalban mutatkozott meg az új fogzománc). Eszébe jutott a motoros - a Sabbat verőlegény, akit legutóbb látott, amint az állkapcsa félig lecsúszik az arcáról - aztán a Gyehenna, az ajtót őrző csont és bőr csaj, a fickó, akivel Khalil beszélt, Yve és az a karó Jean-Paul - és ismét talpra ugrott.
- Khalil, beszélnünk kell.
Mind a négy férfi odafordult felé.
- Azért jöttem ide, drágaságom - ellenőrizte az óráját a Ravnos. - Éppen azt csinálom. A Sabbat küldöttei bármelyik percben itt lehetnek, és még be kell fejeznem az előkészületeket a Mukharjee-kel.
Gyorsan elvakkantott egy újabb mondatot azon a furfangos nyelven, mire a szakács, a fogadósné és a kisfiú elkezdték széthúzgálni a bútorokat.
- Khalil! El kel! innen küldened őket a pokolba, mielőtt azok az istenverte „küldöttek” megérkeznek!
A társa lassan szembefordult vele.
- Skrupulusok, drágám?
Khalil körülpillantott a teremben. A parkett közepén egyetlen asztal maradt egy-egy székkel mindkét oldalán. Az ajtó mindkét oldalán egy-egy nagyméretű, kerek asztalt helyeztek el, mindegyiknél hat-hat székkel.
- Ok melletted ülnek majd, amíg én a nagyfőnökkel tárgyalok. Ha ők elmennek, akkor a nagyfőnök tudni fogja, hogy a mi egyedül téged és engem jelent. Tényleg egyedül akarsz ülni szemben egy olyan bandával, amilyet a múlt éjjel láttunk?
Ramona a félelem és az önuralom agóniájában szorította össze az öklét.
- Küldd haza őket - nyögte ki komoly erőfeszítés árán.
Khalil nevetve lépett közelebb hozzá.
- Ok itt laknak. Sarat és a családja a harmadikon, az étterem tulajdonosa a másodikon. Majd eltávolítom a fiút szem elől, ha ez zavar annyira.
Ramona elhadart néhány válogatott kifejezést, amit még az LA szomszédságban szedett fel gyermekkorában.
- Akkor ezt „igennek” veszem. Most pedig ülj le, drágaságom.
Egy szó az öltönyös férfinak, és a fények elhalványultak. A Mukharjee család - csak a felnőttek - elfoglalták a helyüket Ramona mellett, és Khalil leült a középen elhelyezett asztal mellett álló egyik székbe.
Az ajtó szinte azonnal felpattant, és a rajta lógó csengők halkan megszólaltak.
Khalil figyelte - amilyen hűvösen csak tudta - ahogy a cápa és a macska beúsznak a terembe. Ellenőrizték az elrendezést, aztán jeleztek az ajtóban megbújó aprócska arcnak. Erre belépett a majom, majd a kutya tartotta az ajtót a többieknek. A teknős és a kakas a közelben vették fel a posztjukat, és Jean-Paul nyugodt léptekkel besétált mögöttük.
Jeges pillantásával végigmérte Ramonát, Khalil kellékeit, a hat személyre odakészített székeket, és a rá várakozó üres ülőhelyet. Jól láthatóan undorodva szimatolt bele a levegőbe. Pattintott az ujjával, és a helyére küldte a bandáját. Először gondosan megvizsgálta a székét, aztán leült, és mindenféle üdvözlés vagy bevezető nélkül beszélni kezdett.
- Ami Heshát illeti. Hajlandóak vagyunk elvállalni a megbízást, de a férfi eltűnt szem elől. Még annak a gyanúja is felmerült, hogy egyszerűen azért nem bukkanunk a nyomára - mert többé már nem is létezik ilyen személy.
- Nem hinném - vonta össze a szemöldökét Khalil. - Arról tudnék.
- Valóban - jelent meg jól nevelt meglepődöttségre utaló kifejezés Jean-Paul arcán.
Csak akkor tudnál róla, ha én elmondanám neked, te sipítozó bugris. De ahhoz előbb könyörögnöd kellene.
Khalil figyelmen kívül hagyta a közbeszólási. Ez most az ő alkuja volt.
Legyen csak nyugodtan a te „alkud”, fiú. Csak várj, és figyelj.
A Sabbat felvonta az egyik szemöldökét, majd folytatta:
- Ha megtaláljuk, akkor természetesen teljesítjük az alku ránk eső részét... de hogy megvédjem magunkat a hiábavaló munkától, meg kell, hogy kérdezzem, hogy ha a férfi másodszor, és végleges elhalálozott, akkor hajlandó kifizetni az általunk megjelölt árat?
- Ha bebizonyítják, hogy meghalt, akkor igen.
- Rendben van.
Jean-Paul előhúzott egy apró bőrkötésű jegyzetfüzetet és egy arany töltőtollat.
- Van valami, amit el tud mondani nekünk Ruhadze közelmúltbeli ténykedéséről, és ami segítségünkre lehet a kutatásban?
- Maga tőlem akar információkat?
- A Setita ellenségei, barátai, társai, szokásai, kedvelt tartózkodási helyei... bármi, ami segítségünkre lehet.
A Ravnos arckifejezése elsavanyodott.
- Ezért le kell tennie valamit az asztalra. Lehet, hogy el sem fogják, és akkor hol lennék én? Ingyen odaadnám ezeket az információkat. Egy magas rangú kígyóról van szó, tudja? Belső információkról.
Az arisztokrata szája megvonaglott. Kitépett egy lapot a kis jegyzettömbből, leírt egy nevet, egy személyleírást és egy helyszínt, aztán az asztalon odacsúsztatta a papírt Khalilnak.
- Ez a herceg legfrissebb lánygyermeke - jegyezte meg kellemkedve. - Nagyon hiányzik szegénykémnek anyu és apu. Természetesen Michaela menedékében alszik, de a legtöbb éjszakán lámpaoltás után meglátogatja a régi otthonát. Kapja el azon a helyen, és megúszhatja a dolgot. Ennyi elég?
Khalil elolvasta az adatokat, elmosolyodott, és bólintott. Összehajtotta a papírfecnit, és belecsúsztatta a táskájába. Aztán óvatosan, és a hang türelmetlen mordulásait figyelmen kívül hagyva kipakolt mindent, amit Hesha Ruhadzéról tudott. A Sabbat - a renegát Ventrue, döntötte el magában Khalil. Ez a jampec nem is lehet más. - mindent feljegyzett. Időnként feltett egy-egy kérdést, és a Ravnos szinte mindegyikre őszintén válaszolt. Óvatosan mindent elkerült, ami Elizabeth-el, és Hesha ottani érdekeltségével kapcsolatos - nem törődött azzal a lehetőséggel, hogy az állatok látogatást tehetnek a lakásban, ami most a saját menedéke is volt.
- Kitűnő - mondta Jean-Paul. - Nos, ami pedig a Szemet illeti. Még nem állunk készen rá, hogy az ajánlat oroszlánrészét érintő fizetségről tárgyaljunk. Biztos vagyok benne, hogy el tudja képzelni, milyen nehéz megítélni a kellő ellenszolgáltatás mértékét.
Khalil elvigyorodott. Mi az ára egy Antediluvians vámpír szemének. Vagy egy Matuzsálemének, attól függően, hogy melyik történetnek adunk hitelt.
Még egyszer utoljára figyelmeztetlek. Fiatal vagy és meggondolatlan, és azt hiszed, hogy belekontárkodhatsz az öregek ügyeibe. Egyezkedj ezekkel az alakokkal az engedélyem nélkül, és nagyon meg fogod bánni.
- Vannak bizonyos... hiányosságok az ismereteinkben. Biztosan tudja, hogy milyen nehéz szétválasztani az igazságot és a kitalációt ezeknél a legendás tárgyaknál. Azt reméljük, hogy tud nekünk még egy-két részlettel szolgálni a Szemmel kapcsolatban. Egy kicsit kevesebb legendára, és egy kicsit több tényre van szükségem ahhoz, hogy felkeltsem a társaim figyelmét. Biztos vagyok benne, hogy ők is felismerik az ügy súlyát - sóhajtott somolyogva Jean-Paul, és egy olyan ember benyomását keltette, aki a felsőbb vezetés vénkisasszonyos kétségei ellenére komolyan veszi a Szemet.
De Khalilt nem sikerült becsapnia. A Ravnos egyszer meglepetten pislantott, de egyébként semmi jelét nem mutatta a dermesztő félelmének. Fogalmuk sincs róla, hogy pontosan mi is a Szem. Ez nem történhet velem. El sem tudom hinni.
- Tények és legendák, igazán trükkös megkülönböztetés, eh? Elmondhatom, hogy mit rebesgetnek egymás között a népemben...
Belekezdett egy legendába, ami a halandó folklórban feltételezhetően a Gonosz Szemmé változtatta Hazimel Szemét. Beszéd közben pedig keményen törte a fejét, hogy miféle ballépést követhetett el. Feltételezte, hogy a Sabbat tudott a tárgy létezéséről, tudtak, arról, amit tett, és a pusztításról, amit a Szemet használó szörnyeteg végzett. De nem tudtak, különben ez a tejsavó színű francia teremtmény nem piszkálgatná így ezt a kérdést.
Khalil tovább beszélt arról, hogy Hazimel miként küldte el a Szemét a sírjától. Mindent én mondtam el nekik, amit csak a Szemről tudnak. Miért hinnének a veszélyben, amikor igazat mondott nekik? Miért adnának neki bármit is, amit kért, ha nem adnak hitelt az információinak. Vagy ami még rosszabb, lehet, hogy odaadják neki, amit kér, de nem fogadják el tőle a fizetséget. Az információ volt az egyetlen, amivel rendelkezett. Összerezzent a gondolatra, hogy mi lehet még, amit ezek a lények egyenértékű fizetőeszköznek tartanának. Ha a Sabbat nem értékeli a Szemmel kapcsolatban az ő igazi értékét... az ellenség tudatlansága miatt azonnal elveszíti biztos alkupozícióját. A biztonsága a saját értékétől függött - és a Szemtől eltekintve az értékét a klánja (ami elveszett), a belső információi Hesháról (amelyeket éppen most adott át), és a vére (ami egy olyan árucikk colt, amit inkább megtartott volna magának) jelentették.
Tudatának rejtett zugaiban felcsendült a puszta távolságokon átgördülő gúnyos nevetés.
Fogd be, te mérgező vén szörnyeteg!
Jean-Paul végzett a jegyzeteléssel, belenézett a füzetbe, aztán visszacsúsztatta a tollat a zsebébe.
- Azt hiszem, ez egyelőre tökéletesen meg fog felelni - állt fel az asztal mellől. - Azonnal hallani fog felölünk, ha van valami fejlemény Heshával, vagy á... Gonosz Szemmel kapcsolatban. Ha megengedi, igazán öröm volt együtt dolgozni. Be kell vallanom, voltak bizonyos fenntartásaim az üzlettel és a cigányokkal... Romákkal, ugye így hívják magukat... kapcsolatban.
Khalil felállt.
- Néhányan valóban így hívjuk magunkat.
- Változnak az idők, ugye? Egy Ravnos, aki egy Gangrellel dolgozik együtt... egy Önhöz hasonló férfi segítséget kér az én szervezetemtől... Nem találja a klántársait New Yorkban?
- Dehogynem - vágta rá gyorsan a Ravnos.
- Furcsa - elmélkedett hangosan a Ventrue, majd egy intéssel maga mögé parancsolta az őreit. - Nagyon furcsa. Jó éj, Monsieur Khalil.

* * * * *

Később, amikor Sarat taxija kitette őket a raktárépület előtt, Ramona kutatóan végigmérte a partnerét. Füstös képű, élhetetlen, tolvaj...
- Gitano - mondta hangosan.
Khalil abbahagyta a kutatást a kulcsai után, és megbántottan nézett vissza a lányra.
- Miért nem vagy képes egy kibaszott orgazdát találni, gitano? Azt hittem, hogy a te fajtád tökélyre fejlesztette ezt a mesterséget.
- Az én fajtám? - vigyorgott Khalil örömtelenül. - Sajnálom, hogy le kell rombolnom romantikus ábrándjaidat, de az „én fajtám” éppen olyan becsületes, mint bármelyik digó, latinó, vagy nigger.
Lángok csaptak fel a lány szemében.
- Kevert vérű vagy te is, ugye, kedvesem? Ismerted az apádat?
Khalil látta, hogy ez talált. Kevésbé kihívó hangsúllyal folytatta, hogy mégis válaszoljon Ramona kérdésére:
- Még a világ egyik leghatalmasabb városában is csak a leglehetetlenebb szerencsével találhatnék egy csavaros kereskedőt az egyik törzsben azok közül, akikkel tartom a kapcsolatot. És ha az a férfi vagy nő tényleg igazi, akkor azonnal felismerné a shilmulokat, amint átlépjük a küszöböt. „A fajtám” meglátja az ilyen apróságokat. Erről híresek - mondta, majd rövid idő múlva folytatta: - És csak azért, mert én tolvaj vagyok, még nem kell azonnal tolvajnak nézni a családomat vagy a törzsemet... ők bádogosok. Szegény, megalázott bádogosok.
- Sajnálom - mormolta Ramona.
- Csak mert egy shilmulo nem tudja megállni, hogy egy kicsit kiszínezze a dolgokat, vagy hogy elvegyen valamit, amit senki nem használt...
- Mondtam, hogy sajnálom.
Elég legyen a családregényből, károgi. Talán nem is lennél ebben a zűrben, ha nem lettél volna túlságosan elfoglalva a saját szemétdombod kaparászásával ahhoz, hogy odafigyelj az öregekre. Nyisd ki az ajtót, és hallgass.

 

1999. augusztus 15., vasárnap, éjjel 2:14
Alagutak és barlangok hálózata
New York városa, New York

A nap elsüllyedt a föld görbülete mögött. A nappal istenei követték, és szabad utat engedtek az éjjel isteneinek, az őket imádóknak és a rabszolgáiknak: tegyenek, amit akarnak.
A magát Hesha Ruhadzénak nevező Setita felébredt, és tudta, hogy Rá legyőzhetetlen arca más földekre távozott. A teste merev volt. Fájt. Sokat aludt... vajon mennyit is? Sem a végtagjai, sem a szája, sem a szeme nem volt hajlandó engedelmeskedni az akaratának. Olyan mozdulatlan és magatehetetlen volt, mint az igazi halottak. Emlékezetéből halovány árnyékok úsztak elő, és visszaemlékezett a Torreádorra, a szobrokra, és a Szemre a templomkertben. Vajon túlélhette mindazt? Vagy a hajnalt, ami már biztosan eljött azóta? Ez már biztosan a Duat, a túlvilági élet, és a fájdalom a büntetése, amiért kudarcot vallott, és nem teljesítette a kötelességét a Ma'attal és Settel, és Henem becsületével szemben...
Érezte, hogy valami nekinyomódik az arcának. Szétfeszítették a fogait (fura érzés volt, hiszen ő maga nem állt ellen), és egy vércsermely csordult a szájába. A szíve azonnal megmozdult. A kétségbeesett éhség minden megfontolást kiűzött a fejéből - a csermely elapadt, és ő a nyelvével csettingetve élvezte az utóízt. Friss, meleg, gyenge, és kellemetlen. Egy újabb életpatakocska csordult le a torkán... és ez elég volt ahhoz, hogy teljesen magához térítse. Patkányok. Patkányokból ivott. Egy harmadik küszködő rágcsálót tartottak a szájához, és ő engedelmesen, hálásan, és bosszúsan végzett azzal is.
Mozgás halk zaja kezdett beszűrődni elméjébe az őt körülvevő sötétségből (vagy vakságból). És egy párbeszéd:
- Hozzál még...
- Hívd be a Szörnyet... Én le nem fogom, ha mozogni kezd. Inkább elfutok.
- Valaki szaladjon, és szóljon neki.
Hoztak még néhány patkányt, aztán csend lett. Heshát egyedül hagyták a tetemében, és ő a csont és a hús lassú és nehéz gyógyítására irányította az elméje hatalmát.

 

1999. augusztus 16., hétfő, este 8:44
Rutherford Ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Kezében egy öklömnyi kulcscsomóval Elizabeth habozott. Fizikailag szabad volt, de mentálisan - Khalil láthatóan élvezetét lelte abban, hogy folyton rámutatott: minden férfi, nő és gyermek, aki elment mellettük, az ő túsza volt, és hogy az életük attól függ, hogy Liz jól viselkedik-e. Most a Rutherfordok régiségboltjának hátsó bejáratánál állt, mint ahogy korábban már vagy ezer alkalommal. Ha reggel lenne...
A korkülönbség ellenére Amy Rutherford volt a legjobb barátja. Még a zsarnoki Miss Agnes, vagy az önkényeskedő Mrs. Rutherford látványának is örült volna, hiszen egy pillanatra visszazökkenhetett volna a hétköznapiba. Mit nem adott volna, ha Amy anyáskodna fölötte, vagy ha Agnes parancsolgatna neki, esetleg ha Hermione Rutherford levegőnek nézné...
De Elizabeth-nek nem lesz többé reggel. Lázasan imádkozott, hogy a személyzetből senki nem legyen odabenn; hogy az idősebb Rutherfordok Londonban legyenek; hogy Amy se legyen már itt; aztán elfordította a kulcsot a zárban.
Khalil befurakodott mellette, meglátta a riasztó dobozát, és egy intéssel odaparancsolta hozzá Elizabeth-et. Istenem, bárcsak tudná, hogy van-e valaki az üzletben. Innen beindíthatná a csendes riasztót... bezárhatná ide a férfit és elrejtőzhetne... kijönne a rendőrség... és Khalil lemészárolná őket - fejezte be a gondolatmenetet. Beütötte a kódot, és a fogvatartója kérdően nézett rá.
- A raktár tőled balra van. Leginkább bútorok és festmények. Irodák, restaurátor műhelyek és bejárat a bemutatótermekbe egyenesen előttünk a lépcső tetején.
- Te mégy előre.
Elizabeth lassan ment fölfelé a lépcsőkön, és még most is próbált kiutat keresni Khalil zsarolásai alól. Ha az irodák sötétek, akkor a személyzet, és a tulajdonosok biztosan hazamentek éjszakára. Kinyitotta az ajtót a lépcső tetején, és a lámpák... égtek. A pokolba. Éppen csak befordult a sarkon, és máris ott jött a tekintélyes, felfuvalkodott, emelt állú, és leginkább egy elegáns máz mögé bújó előkelő hüllőre hasonlító Mrs. Rutherford, aki ellenőrizni akarta, hogy mi lehet ez a zaj.
- Miss. Dimitros - érződött Hermione száraz hangjában a kellemes meglepetés. - Remélem azért jött, hogy magyarázatot adjon arra a vandalizmusra, ami azzal a lakással történt, amit nagylelkűen a rendelkezésére bocsátottunk?
Liz összerezzent, és egy pillanatig szinte örült a háta mögött álló szörnyetegnek. Isten bocsásson meg nekem, és adja, hogy csak megrémítse, de ne ölje meg...
- Miss. Dimitros nem azért jött, hogy bármit is megmagyarázzon, te vén ringyó - lökte előre durván a foglyát Khalil, aztán meglengetett egy hatásosan ronda, hatalmas kést a Mrs. Rutherford felé. - Mozgás. A földszintre.
- Hermione? Mi folyik odalenn?
Liz felismerte Agnes éles, pallérozott hangját. A három közül kettő... kérlek, add, hogy Amy már ne legyen itt - imádkozott Liz, bár tudta, hogy Agnes és Hermione soha nem küldené haza a fiatalabb társukat, amíg ők maguk is dolgoznak.
- Te is, nagyi - terelgette a kést lengetve maga előtt a folyosón az öreg hölgyeket Khalil. - Liz, merre vannak a jó cuccok? - nyomta neki a pengét Agnes gyöngyökkel díszített nyakának. - Felelj!
- Fordulj balra, és menj le a bemutatóterembe.
- Valami, amiről tudnom kellene?
- Három riasztógomb: a tárgyalóasztalnál, a villanykapcsolónál és az ajtófélfa mögött.
- Elizabeth! - kiáltott fel Mrs. Rutherford.
Liz képtelen volt ránézni... követte a shilmulot, a kést, és a korábbi félelmeit lefelé a lépcsőn.
- Lizzie?! - kiáltott fel hitetlenkedve Amy.
- Csendet, Amaryllis. Van egy kis gondunk - mondta Mrs. Rutherford higgadtan.
- Amaryllis? Amy? Megkaptuk az üzeneted - vigyorgott rá Khalil, és felismerte benne a raktárépületbeli lakásban látott fotó eredetijét. - Hé, Liz, miért nem mondtad, hogy ő az a nő az asztal végén álló fotóról?
Khalil mindannyiukat a szoba közepére terelte, jó messzire a falaktól, az asztaloktól és a telefonoktól.
- Itt is vagyunk. A hölgyek most szépen leülnek a földre. A kezeket tartsátok úgy, hogy lássam. Bilincseld meg őket - utasította a Setitát. - A kezeket és a lábakat is.
Liz lassan a flanel táska felé nyúlt, amit Khalil hozatott el vele, és vonakodva előhúzott a mélyéről négy pár bilincset.
- Siess, te lány, különben kénytelen leszek felhasítani egyiküket.
Elizabeth gyorsabban kezdett mozogni.
Először Agnest... átfutott rajta az öreg hölgy leckéje a jó modorról... először mindig a legidősebb hölgyet üdvözöljük a társaságból, Elizabeth, hogy ezzel is kimutassuk a kellő tiszteletet... Miss. Agnes jeges pillantással nézett korábbi alkalmazottjára.
- Miért csinálja ezt? - sziszegte.
- Eladott engem Hesha Ruhadzénak. Hesha pedig odadobott... neki.
- Mi az?
Hermione méltóságteljesen, királyi mozdulattal nyújtotta előre a kezeit, és látszott rajta az elhatározás, hogy ezt a krízist is úgy fogja kezelni, mint egy egyszerű tőzsdekrachot vagy raktártüzet. Liz összekötözte őket, aztán lehajolt, és rátette a bilincseket a rangidős partner selyembe bujtatott bokáira.
- Te adtad el őt, Agnes?
- Ő tette - mondta csendesen Amy.
- Ez nem így történt, arcátlan leány. Mr. Ruhadzénak szüksége volt egy szakértő restaurátorra, és én beleegyeztem, hogy kölcsönadom neki Miss. Dimitrost. A saját biztonsága érdekében szántam rá magam erre a lépésre. Mr. Ruhadze biztosított róla, hogy Miss. Dimitros terroristák célpontjává vált az egyik régiség miatt, amit...
- Elég a fecsegésből! Lizzie... ezek túl lazák. Figyelmeztettelek, hogy ne próbálkozz semmivel. Menj, és állj a sarokba - Khalil kivette egy tekercs ragasztószalagot a táskájából, odahajolt a Rutherfordok fölé, és leragasztotta Agnes dühtől kifehéredett száját. - Egy szót se, ha nem kérdeznek - figyelmeztette Mrs. Rutherfordot. - Különben leragasztom az orrát is.
Khalil felnevetett, és elkezdte megfosztani őket a nyakláncaiktól, fülbevalóiktól, óráiktól, gyűrűiktől...
- Hagyd meg nekik a jegygyűrűket - kérte Elizabeth.
- Milyen szentimentális vagy - vádolta Khalil, és elvette tőlük a gyűrűket. - Fogd be a pofád - förmedt rá, majd körülnézett. - Kamerák. Miért nem szóltál? Menj, és kapcsold le őket.
- Nem tudom. Nincs kulcsom a biztonsági szobához.
- Kinek van?
Senki nem felelt. Khalil villámgyorsan megpördült, és lecsapott a késsel.
Elizabeth hátratántorodott, megpördült, és elesett. Döbbenten meredt a karjára. Egy hosszú vágás szelte ketté a felső karjának húsos részét. Olyan volt, mintha egy anatómiai ábrát nézne egy könyvben - izom, idegek, ín, csont, minden kiterítve. Csak nagyon kevés vér csordogált lanyhán a sebből. Ahogy nézte, a seb úgy lett egyre kisebb, míg végül a szemei előtt teljesen össze nem forrt. Maga alá húzta a lábait. Valaki felsikoltott. Talán ő? Amy - döbbent rá. Elizabeth felállt, bár egy kicsit gyengének érezte magát. Miss Agnes olyan mereven ült, mint aki karót nyelt. Mrs. Rutherford sápadtan, megrendülten mesélte éppen Khalilnak, hogy hol találja a kulcsait, és a biztonsági szoba kulcsát. A karjaiban tartotta zokogó menyét, már amennyire ezt összekötözött kezekkel meg tudta tenni, és Amy remegve sírdogált a férje anyjának a vállán. A Ravnos még egyszer megfenyegette őket, aztán felszaladt a lépcsőn az irodákhoz.
Elsőként Hermione Rutherford vette észre, hogy Elizabeth felállt.
- Miss. Dimitros? Minden... rendben? Mi...
- Lizzie!
- Amy...
A Setita kinyújtotta a kezét, hogy kézen fogja régi barátját. - Megvágott!
- Igen, meg - Liz hirtelen rádöbbent, hogy éhes, és elhúzódott Amytől. - Most már rendben vagyok.
Egyikük sem értette meg. Mit is mondhatna nekik?
- Csak egy kicsit gyenge vagyok. Nem... ne gyere közelebb. Nem biztonságos.
- Mi történt veled?
- Hol van Hesha Ruhadze?
Idegesen a lépcső felé pillantva Liz olyan gyorsan beszélt, ahogy csak tudott.
- Ne lépjenek kapcsolatba Heshával. Ö is legalább annyira romlott, mint ez itt. Tartsák magukat távol a lakástól. Khalil ott ütötte fel a tanyáját. Azért jött, hogy ellopjon mindent, amit csak tud. Hozzák ki a legtöbbet a biztosításból, de ne küldjenek senkit sem utána. Megölné.
- És mi lesz Önnel?
- Nekem nem segíthetnek. Csak ne dühítsék fel - hallgatott el egy pillanatra Liz, hogy a shilmulo közeledő lépteire fülelhessen, aztán eszébe jutott valami. - Mégis lenne itt valami. Hívják fel Kettridge professzort, és mondják el neki, mi történt. Talán van valami, amit tehetne értem...
Khalil boldogan dübörgött lefelé a lépcsőkön, és a Setita félreugrott a többi nő mellől. Liz észrevettem, hogy a férfi táskája most nehezebb, mint korábban. Valószínűleg a Rutherfordok pénztárcái rejtőztek benne. Az egyik vállára felakasztotta a flanel táskát, a másikba egy feszítővasat fogott, és nekilátott, hogy kitakarítsa a termet.
A Ravnos ízlése leginkább egy szarkáéra hasonlított. Elsiklott egy milliókat érő porcelánkészlet fölött, csak hogy felkaphasson egy tíz rongyot érő órát. Mindent felkapott, amin ezüst, arany vagy ékkövek látszottak, és a helyén hagy a tompának tűnő valóságot. Egy üveges szekrény - neki a feszítővassal - aztán megfordult, és kérkedni kezdett a vezetőjének.
- Hát ez könnyű. Mi a fenének hoztalak magammal? - söpörte bele a szekrény tartalmát a zsákjába, és leemelt egy kisméretű szobrot a felső polcról. - Ez arany, kedvesem, kibaszott tömör arany. Nem kell olyan pokoli nagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy ezt tudjam - vicsorogta. - Istenek, micsoda fogás.
Öt perc alatt végzett a teremmel, és még öt percet azzal töltött, hogy a pultokról csipegetett. Végül az ékszerekért bezúzta a kis üveges dobozokat.
- Ez bekapcsolta a csendes riasztót. Most már jobb lesz, ha megy - mondta Mrs. Rutherford jeges undorral.
- Francba. Mi a francért nem figyelmeztettél, Lizzie?
- Nem hagytál rá időt - pillantott a Rutherfordok felé Elizabeth, és keresztbe tette az ujját. Én nem is gondoltam erre a trükkre...
A Ravnos vadul pillantgatott egyik nőről a másikra, aztán felpattintotta a telefonját, és odahívta a taxit.
- Sarat... főbejárat, most rögtön. - kiáltotta bengáliul.
- Gyere ide, kedvesem, és segíts.
Liz kinyitotta a zárakat, majd tartotta az ajtót, amíg Khalil végigvonszolta a földön a nehéz flanel zsákot. A Ravnos elhajította a feszítővasat, és beledobta a kést a zsákba. A taxi félig felhajtott a járdára, és csikorogva megállt. Khalil el volt foglalva a zsákkal: most bezárhatná az ajtót közöttük, és visszamehetne a Rutherfordokhoz...
- 1774 Church Hill Lane... - kezdte a shilmulo incselkedően. Amy címe volt, és Elizabeth erre már kénytelen volt beszállni az autóba.

 

1999. augusztus 18., szerda, este 10:37
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

- Soha senki sem néz fel.
Khalil egyedül ült, és a lábai lelógtak a raktárépület tetejéről, amelyben helyet kapott Liz, illetve most már az ő, lakása. Minden percben elhúzott alatta egy-egy autó.
- És mindenkinek van autója. Mindenkinek, aki valaki.
Ezen elgondolkodott egy darabig.
- Nekem is kell egy autó - döntötte el. Most már ez alapvető igazságnak tűnt. Bizonyos szempontból egyszerűbb volt elvitetni magát Sarattal - a taxisofőr ismerte a járást a városban. De ez olyasmi volt, amit Khalil is könnyedén megtanulhatott, ha egyszer tényleg rászánja magát.
Odalenn elhúzott egy hosszú, fekete limuzin - és Khalilnak csorogni kezdett a nyála.
- Sarat is vezethet egy olyat.
Fel kellene halmoznod a vagyont, fiú, és nem elvesztegetni ilyen csecsebecsékre.
- Tehát visszatértél, ugye? Ki kíváncsi a véleményedre? Mellesleg, mondtam én egy szóval is, hogy meg akarom venni? Amerikában bárki képes elkötni egy kocsit.
Khalil már elég késő esti filmet látott ahhoz, hogy ennyit tudjon. Belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a százdolláros köteget, ami soha nem volt messzire tőle.
- És ki vagy te, hogy azt mondod nekem, hogy vigyázzak a dolgaimra? Még a saját átkozott szemgolyódat se tudtad megtartani.
Khalil, hogy az undorát demonstrálja, kihúzott egy bankjegyet, és ledobta a tetőről. Az első pillanatnyi lelkesedést - ahogy egy Franklin nevű kövér fickó lassan távolodni kezdett - gyorsan felváltotta egy villanásnyi pánik. Khalil kényszerítette magát, hogy ne vesse magát a bankjegy után.
- Van ott még, ahonnan ez jött. Azt teszek nehezen megszerzett pénzemmel, amit akarok.
Nehezen megszerzett...?
- Tudod - szűrte Khalil az összeszorított fogai között -, igazán remekül éreztem magam ezen a néhány éjszakán, amíg nem voltál itt, hogy parancsolgass nekem.
Senki sem lennél nélkülem.
- Veled is senki voltam. Most pedig saját magamnak köszönhetem, hogy vagyok valaki.
Valóban vagy valaki?
- Igen, cseszd meg.
Van némi pénzed, amit el fogsz költeni. Van egy menedéked, amit idővel el fognak venni tőled...
- Az öreg hölgyek túl rémültek voltak ahhoz, hogy az alsónadrágjuk összepiszkításán kívül bármi mást is tegyenek. A rendőrök már múlt éjjel idejöttek volna, ha bárki felhívta volna őket. És úgy tervezem, hogy még több pénzt szerzek.
Van egy leláncolt kígyód, aki az első adandó alkalommal beléd fog harapni. Van egy tudatlan vándorod - egy vándor! Klánunk végzete - és egy taxisofőr ghoulod...
- És mim volt azelőtt? Ott voltál te, hogy megmond, mit tegyek. Most már én döntök. Úgyhogy lekophatsz, Mr. Fütyül-A-Szél-A-Szemgödrében.
Hát így beszélsz egy öreggel? Természetesen a Sabbat is a te döntésed volt, ugye? Hogy fogok nevetni, amikor eljönnek érted. Nem érdemes megőrizni a gyenge véredet.
- Nos, mondjuk úgy, nem tervezem, hogy visszamegyek Calcuttába, hogy elfenekelhess egy vonalzóval.
Csend. Khalil körülnézett, és zavartan hátrébb csúszott a tető szélétől. Nem volt könnyű megtörni az öreg hatalmát - és nem volt kellemes sem. Már pusztán a fájdalom emléke rosszulléttel fenyegette a shilmulot. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a korábbi mestere nem lenne képes „leterelgetni” őt a tetőről. Bár a zuhanás nem végezne vele, de azért pokolian fájdalmas lenne, és nem akarta a következő éjszakákat, és az értékes vért a felépülésre pazarolni.
De azért talán nem vagy annyira tökéletesen meggondolatlan, mint azt először gyanítottam.
Khalil nem bízott a hang békítő hanghordozásában.
Talán még mindig hasznodat vehetem - egy sokkal korlátozottabb minőségben. És én természetesen megjutalmaználak.
Khalil habozott.
- Nos, amikor a jutalmat emlegetted... akkor arra gondoltál, amit te annak tartasz, vagy ahogy én elképzelem a jutalmat?
Kezdetnek talán elterelhetném rólad a Sabbat figyelmét. Tudást és hatalmat adhatok neked... tudod, mire képesek az öregek...
- Hm. Ez nagyon úgy hangzik, ahogy én a jutalmat elképzelem. Tehát nem kezdesz el kedveskedni, és jutalmat emlegetni, hogy aztán odaszögezz a falhoz, vagy valami hasonló...?
A szavamat adom.
- Na igen, persze. Most már mindjárt jobban érzem magam.
Khalil ismét habozott. Erezte, hogy visszafelé csúszik, és eldob magától mindent, amit eddig elért - de nem volt semmi biztosíték arra, hogy a hang nem kényszerítheti valahogy rá, hogy megtegye, amit akar. Így legalább lesz valami beleszólása - és kap némi kárpótlást.
Bár még mindig vonakodott beismerni, hogy a Sabbattal kapcsolatos briliáns terve nem is volt annyira briliáns.
- Rendben, nézd... van egy feltételem.
Hadd halljam.
- Soha többé nem akarom hallani, hogy „féregnek”, vagy „kutyának”, vagy „fiúnak”, vagy bármi ilyesminek hívsz. A nevem Khalil.
Csend.
- Nem viccelek. Elhúzok innen...
Khalil.
Tetszett neki a hangzása. Lassan, kéjesen kinyújtózott, és megropogtatta az izületeit. Minden joga megvolt rá, hogy elégedett legyen - engedményeket csikart ki egy öregből, és a többi vagyontárgya sem volt elhanyagolható, függetlenül attól, hogy mit mondott a hang.
- Tudod, nem tervezem, hogy még sokáig itt maradok - mondta Khalil a vagyontárgyaira gondolva.
Hát persze, hogy nem tervezed.
- És Ramona nem tud eleget, hogy káromra legyen.
Valóban, még nem.
- És te akartad, hogy megtartsam a kígyót. Én magam személy szerint szívesen rámozdulnék arra a magas oktánszámú Setita vérre.
Igen, nagyon is ésszerű lenne megszabadulni a lánytól. Most pedig figyelj, elmondom, mit kell tenned...
- Azt hiszem, azt akartad mondani - emelte a levegőbe az egyik ujját Khalil - hogy lenne néhány javaslatod arról, hogy mit tegyek a következőkben.
A kijelentését csend követte, és a távoli harag felvillant, mint egy forró villám.
Ahogy mondod... Khalil. Most még ne tégy semmi, amivel felbosszanthatnád a Kamarillát...
- De hát ott van az a Ventrue csaj, akinek a nevét az a Sabbat tetű adta meg...
Semmit, amivel felbosszanthatnád a Kamarillát, különösen a Nosferatukat. Rajtuk keresztül fogjuk megtalálni Heshát. Tudom, hogy mi történt vele, de azt még mindig nem tudom, hogy jelenleg hol tartózkodik. Nekik ajánld fel a sebek gyógyításának módszerét cserébe Hesha tartózkodási helyéért.
- Nem vagyok benne biztos, hogy még mindig meg akarom őt találni.
Még a véréért sem?
Ez már felkeltette Khalil érdeklődését - de azt is tudta, hogy számtalan oka volt annak, hogy Hesha elég sokáig élt ahhoz, hogy öreg legyen és hatalmas.
- Odalenn vár leláncolva a második legjobb dolog Hesha vére után. Nem látok rá semmi okot, hogy összeakaszkodjak az atyjával.
Nincs is rá szükség. Hesha el fogja venni a Szemet ettől a Leopoldtól, és akkor a hatalmamban lesz. Odaadom neked.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha Leopold a hatalmadban lenne.
Az elméje és a vére nagyon gyenge. Úgy folyik ki az ujjaim között, mint a víz. Hesha egy sokkal rátermettebb szolgáló lesz.
- Tehát Heshát sem bosszanthatom fel. Még nem.
- Tehát nem falhatom fel a kis szerelmét. Mindent a maga idejében.
Khalilnak ez egyáltalán nem tetszett. Lizt amolyan bosszantó emlékeztetőként tartotta maga mellett, hogy képes volt megtörni az öreg uralmát, de most úgy tűnt, mintha visszatérnének oda, ahonnan elindultak...
- Inkább az azonnali kielégülést nevezném az én stílusomnak.
Talán eggyel kevesebb Ventrue kölyök miatt nem sértődnek meg a Nosferatuk.
- Na, ez már beszéd! - csapta össze a tenyerét Khalil.

 

1999. augusztus 19., csütörtök, éjjel 2:08
Bauer-ház
New York városa, New York

Ez egyike volt a leggyomorforgatóbb látványoknak, amivel Khalil valaha is találkozott - pedig volt már, hogy derékig gázolt az emberi mocsokban Calcutta lakónegyedeiben. Ha pedig valamikor bemerészkedett annyira a Gangeszba, akkor valóban derékig gázolt az ürülékben. Látott már kilövellni és szétspriccelni vért és nyálkát, és mindenféle testnedvet az orgazmustól kezdve a lefejezésig és a vámpír falási rohamáig.
De ez az édeskés, élettelen szoba egyike volt a legrosszabbaknak. A virágok elrendezésének klinikai tökéletessége, a tükörsima ágytakarók, a pormentes ablakpárkányok... ezek összessége egy annyira idegen környezetet alkotott, amitől a shilmulo remegni kezdett, és tényleg csak hajszálon múlt, hogy el nem rohant.
Azonban mégis várakozott. Ez a Bauer-ház volt az a cím, amit a Sabbat adott át a gyönyörködtetésére. És ez volt az, amelynek a meglátogatásához kikényszerítette az engedélyt az éteri mesteréből. Bármi legyen is a Jean-Paullal folytatott következő megbeszélés eredménye, most fogja elvenni a vérdíjat, amíg még megteheti. Ő végül is egy okos Roma volt, aki már hozzászokott, hogy csak a gyors észjárása tartja életben. Ez a cigányfiú valahogy meg fogja szerezni, amit akar. Ez a cigányfiú valahogy túl fog járni mind a Sabbat, mind az úgynevezett mester eszén.
Khalil csendesen felkuncogott, amikor az éteren keresztül nem érkezett semmiféle visszavágás Indiából. A legutóbbi ügyetlenkedése ellenére is tényleg sikerült legalább időlegesen fegyverszünetet kiharcolnia a vén kecskénél.
Ezek a gondolatok néhány pillanatra sikeresen elvonták Khalil figyelmét az utálatos környezetről. Itt volt körülötte minden, amiért az Egyesült Államokat gyűlölték és kigúnyolták a világ szegényebb nemzetei. Nem azért, mert itt minden pazarlóan drága és csiricsáré volt. Nem azért, mert az egyik falat elborították a Hollywood-i hírességek és sport hősök dicsőítő plakátjai. Hanem azért, mert a szoba lakója, és így a ház lakói - mert ők tanították az itt élő cafkát - annyira eltávolodtak a mindennapok valóságától. A vérhez és a mocsokhoz és a rettegéshez hasonló sziklaszilárd igazságoktól.
A világ mindenütt olyan. Mindenütt, kivéve ezt a hálószobát - gondolta a Ravnos.
Durván levetette magát az ágyra, és szándékosan összegyűrte a takarót, aztán átkozódva állt fel és simította ki újra. Hátulról akarta elkapni a lányt. Azért akart így tenni, mert biztos volt benne, hogy ez egy túlságosan magabiztos ribanc, aki meg van győződve róla, hogy mindent tud, ami fontos, ami leginkább azt jelenti, hogy tudja, mit tegyen legközelebb, mert a világ tervezésénél egyedül rá voltak tekintettel. A pokolba, hiszen a halandó élete akkor fizetődött ki, amikor a milliók közül éppen őt választották ki a halhatatlanságra. Nyilvánvaló, hogy a földi élet körülötte forog!
Khalil dühösen szorította ökölbe a kezét, aztán nevetni kezdett saját magán. Talán a véren kívül is volt még egy oka annak, hogy ezt meg akarta - hogy ezt meg kellett tennie. De azon is nevetett, mert éppen a dolgok okán kezdett töprengeni. Végül is minden az ösztönökről szólt.
Még egyszer utoljára lesimította az ágyat, aztán odasétált a hatalmas ruhásszekrényhez, amit már korábban szemügyre vett. Elsétált a magazinból kivágott poszterek és a falra ragasztott csillogó polaroid képek mellett. Először összezavarodott, mert a falon látható énekesek és színészek és sportolók között volt egy vonzó fiatal nő, aki a hírességekkel együtt vett részt mindenféle szórakozásban. Khalil elismerte, hogy ez a nő valóban elég szép volt a napbarnította karjain és a lábain látható szőke barackpihékkel, a hátrafogott vagy kieresztett hosszú hajával, és a rengeteg élénk szín között győzedelmesen csillogó kék szemével. Végre rájött, hogy ez a nő a célpontja ma este. Tabitha Bauer egy tipikus kaliforniai szőke volt, annak ellenére, hogy New Yorkban élt.
Khalil belépett a szekrénybe, és szinte teljesen magára zárta az ajtót. A házba bejutni majdnem ugyanilyen egyszerű volt. Kivárta, amíg a lány családja visszatért arról a ki tudja miféle társadalmi gáláról, ahová alig egy hónappal a lányuk eltűnése után elvonszolták magukat, majd a sikamlós shilmulo besurrant a házba az alatt a nagyjából húszegynéhány másodperc alatt, amíg kikapcsolták a riasztót, bejöttek a házba, és ismét élesítették az érzékelőket.
A hálószoba ajtaja felől érkező suhogás elcsendesítette Khalil gondolatait. Az ösztönök felkészültek, hogy ismét átvegyék az irányítást.
Tabitha volt az. Meglátogatta a régi szobáját, éppen ahogy Jean-Paul megjósolta. Khalil feszülten figyelte, ahogy a lány belépett a szobába, és csendesen bezárta maga mögött az ajtót. Tabitha felkattintotta az apró asztali lámpát, aztán megfordult, és kihúzta a fal mellett álló hosszú kredenc egyik fiókját, és kivett belőle egy hosszú, virágmintás hálóinget. A hálóinget a párnájára fektette, és elkezdett vetkőzni. A selymes nadrág rejtekéből előbukkantak hosszú, karcsú lábai. Még jobban lesimította az ágytakarót, amikor letette rá a laza nadrágot, és kiegyenesítette a lila blúzának a gallérját, miután rátette a nadrágjára.
Khalil figyelt, és arra gondolt, hogy ez a másik oka annak, hogy a világ gyűlölte az amerikaiakat. Tényleg nekik voltak a legszebbek az asszonyaik. Szinte érezte a napfény illatát a lány bőrén, ami annak ellenére megőrizte a barnaságát, hogy az élőholtak között eltöltött hetek alatt soha nem látta a napot.
Tabitha kirázta a haját, amikor kikapcsolta a melltartóját. Annyira hosszú volt, hogy végigfeküdt a hátán, és eléggé rálógott a mellkasára ahhoz, hogy eltakarja kerek melleit és lapos hasát.
Khalil akkor lépett elő, amikor a lány előrehajolt, hogy lehúzza az alsóneműjét.
Tabitha felugrott a szekrényajtó hangjára, de lassan a támadója felé fordult, és a szemei összeszűkültek a férfi arcátlan mosolya láttán.
- Légy óvatos, idegen. Nem tudod, mibe keveredsz most bele.
Tabitha láthatóan nem jött rá, hogy egy vámpírral áll szemben. Khalil megütötte, és a visszakezes ütés a földre döntötte a lányt az ágy és a kredenc között. Tabitha meglepetten felkiáltott, és küzdeni kezdett Khalil természetellenes gyorsasága és ereje ellen, de a Ravnos elnyomta a kiáltásait a hálóinggel. Durván a hátára fordította, és ráült a sima és hullámzó hasfalra.
A lány mormogott, könyörgött és átkozódott, de Khalil nem tudta kivenni a szavait. De nem is akarta. Amíg Tabitha megpróbálta ledobni őt magáról, Khalil futólag beleszívott mindkét mellébe, aztán sóvárgó agyarait belemélyesztette a felfelé feszített kezek által felfedett hónaljban rejtőző nagy artériába.
Hihetetlen édesség árasztotta el a száját és tompította el az érzékeit. Két hatalmas korty után elhúzódott. A lány még mindig vergődött, de most már remegett, és Khalil teljesen ura volt a helyzetnek.
- Köszi, hogy leborotváltad, drágaságom - mondta. - Egy újabb kedves amerikai szokás.
Aztán ismét rávetette magát, és nyelvével az artéria falait tapogatta. Khalil tetőtől talpig bizsergett, ahogy a lány életerejének nektárja átáramlott belé. Egy kicsit bántotta, hogy a lány ellenállása egyre lankadt, ahogy ő egyre erősebbé vált, mert kedvére volt a látszatküzdelem.
De a vérfolyam lassulását sokkal jobban sajnálta, mint eddig bármit életében. Az erőteljes kilövellések egyszerű csörgedezéssé váltak, és ami korábban elárasztotta a száját, azt most már ki kellett szívnia.
Ezen a ponton Tabitha gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt, úgyhogy Khalil lerántotta a hálóinget az arcáról, miközben úgy szívta a testét, mint egy cigarettacsikket. Még éppen elég ereje maradt ahhoz, hogy a gyilkosára fordítsa a tekintetét.
- Ez szívás, nem igaz? - mordult rá Khalil, aztán ismét rátámadt, és kivonta belőle a legutolsó csöppet is.
És ez volt a legfényesebb, legízletesebb csöpp az egész mennyiségből, amit eddig magába szívott. A napfény esszenciája volt ez, és Khalil érezte, ahogy a testének bizsergése melegségbe vált, és megismerte az előnyeit annak, ha idősebb vérű Vértestvért fal fel. Diablerie.
A végsőkig kiélvezte a lassan halványuló érzést. Mire magához tért, a Nagy Amerikai lányból mindössze egy olyan finom hamuból álló körvonal maradt, amilyen a haja volt korábban.
Khalil felállt, de aztán megtorpant, és lehajolt a padlóhoz. Beszívta a levegőt, kifújta a levegőt, és ezzel szétszórta a szobában a port. A pedáns anyuka soha nem fogja megtudni, hogy azon az augusztusi csütörtök reggelen miért volt annyira poros a szoba.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Báb

 

1999. augusztus 25., szerda, este 9:59
Alagutak és barlangok hálózata
New York városa, New York

A betegágyán fekve Hesha félig látta az ajtóban álló alakot, félig érezte a szagát. Eltöprengett a formáján, és az illatán. Nem a kosztól szagló apróság volt, aki esténként a patkányokat hozta, nem az elfoglalt, vidám férfi, aki a fiúval viccelődött, nem a magas alak a laptoppal, aki a látogatásain csak ült és gépelt, és nem a nő, aki minden este megvizsgálta a sebeit, aztán sebészcérnát, és tűt hozott, hogy segítsen a gyógyulásban. Nem ezek, és nem is egyik azok közül, akiket ismert, pedig mostanra már úgy érezte, hogy szagról, felépítésről vagy hangról már egy egész odúra valót ismer. Ebből pedig az következik, hogy ez az illető egy új személy volt - nagyon valószínű, hogy „Ő”, a főnök, akit a többiek említettek időnként.
A zömök, meglehetősen kicsavarodott alak egy árnyalatnyit felerősítette a világítást. Ez egy sokkal idősebb Káinita volt, mint a többiek: egy öreg Nosferatu, aki még mindig a leprások kapucnijához, köpenyéhez és múmiaszerű gyolcsához ragaszkodott. A fiatalabbak a felöltőt és a melegítőt kedvelték, negyven évvel ezelőtt pedig a viharkabát és a kalap volt a divat. Milyen öreg lehet akkor ez az alak?
A Nosferatu közelebb csoszogott, Hesha a szeme sarkából elkapta az eltorzult arcot, és a nagy, fekete szemeket, amelyek nem illettek egymáshoz, és nem is a megszokott helyet foglalták el a nagyon kerek koponya szemgödreiben. Az éjfekete gömbök Hesha arcát kutatták. A kicsavarodott, karmos kezek lehúzták róla a Setita testének alakját követő sötétvörös és barna foltokkal szennyes takarót. Hesha érezte, hogy a testén bizonyos sebek nem záródnak össze. Kiszivárgott rajtuk minden odairányított vér, és aztán rászáradt a lepedőre. Az öreg gyengéden megpiszkálta az egyik kegyetlen karmának a hátoldalával az egyik sebet, de elégedetlennek tűnt az eredménnyel.
Suhogó köpenyekkel ült le a Setita ágyának lábánál álló fotelbe, és a páciens arca felé - és nem fenyegetően az arcába - nézett.
- Azt hallottam, hogy visszanyerte az eszméletét - mondta a rekedtes, valószínűleg férfihoz tartozó hang.
Hesha óvatosan megpróbálkozott a beszéddel, és erőfeszítéseit egy karcos, fájdalmas „Igen” jutalmazta, amiben még ő maga sem ismerte volna fel a saját hangját. Többet nem mondott, bár a csend elhúzódott.
- Óvatos. Semmi „Hol vagyok”, pedig ha jól sejtem, ez a klasszikus első kérdés.
A Setita nem felelt.
- Megtenné, hogy bemutatkozik? - kérdezte a Nosferatu, majd rövid várakozás után folytatta: - Nos, akkor Hesha, a Napvadász, Henem Prófétája.
- Kitől... hallotta ezt a nevet? - krákogta dühösen a Setita. - Nem merje káromolni...
- Akkor Typhon Prófétája, ha úgy jobban tetszik.
- Igen, jobban... és sokkal jobban szeretem a Ruhadzét - suttogta Hesha.
- Ahogy óhajtja. Engem nevezhet Celebrosnak. Itt minden fiatal barátom ezen a néven ismer.
- Megtisztel - nyögte Hesha.
- Már hallott rólam?
A Nosferatu szinte riadtnak tűnt.
- Nem - felelte jelentőségteljesen Hesha, mire a házigazdája felkuncogott.
- Látom, megért minket.
- Igen... azt hittem.
- És most milyen kétségei vannak? A szövetségesünk volt.
- Atlanta... - sóhajtotta Hesha. A beszéd fájdalmat okozott a mellkasától felfelé, és úgy tűnt, hogy gond van a tüdejével. - A Torreádor parti... maguk hívtak meg... oda. - Hesha küszködve próbált több levegőt beszívni. - Sabbat orvtámadás. Vegelt megölték... a Sabbat, vagy maguk... de Atlanta mindenképpen csapda volt... és ez ok... a gyanakvásra, nemde?
- Értem - jelentette ki szárazon Calebros. - És ez a gyanakvás okot adott bármiféle megtorlásra az Ön részéről?
- Elnézést... mit mondott?
- Megtorlás - ismételte Calebros. - Nem irányunkban. Gyanítom, hogy Ön túlságosan ravasz egy ilyen nyílt támadáshoz, és őszintén szólva úgy tűnik, hogy időről időre szüksége van a segítségünkre.
Hesha képtelen volt beszélni. A szája és a torka pikkelyes volt, mint az égett papír, de Calebros ki tudta venni a felháborodást a páciense arcán.
- Mindig azt hallottam, hogy odafigyel a részletekre - mondta a Nosferatu, aztán benyúlt a köpenye alá, és előhúzott egy vékony papírtekercset, ami egy számológép, vagy egy pénztárgép ellenőrző szalagja lehetett. - Hadd frissítsem fel a memóriáját.
Celebros elkezdte legöngyölni a tekercset - úgy bánt vele, mintha egy felbecsülhetetlen értékű fóliáns lenne - és nekilátott felolvasni a lila számokkal borított papír hátoldalát borító apró macskakaparást.
- Atlanta. A partin megjelent az Ön társa, Mr. Vegel. Egy bizonyos boszorkánymester régens eltűnt. Úgy tűnik, hogy a dologba belekeveredtek az Asszamiták. Ezt persze nehéz megerősíteni, hiszen nem sokkal később a Sabbat felrobbantotta a kápolnát, és a Tremere parancsnokság nem siet válaszolni a telefonhívásainkra - amikor a belső ügyeikről van szó.
A Nosferatu tovább görgette a szalagot. Szinte közömbösen olvasott, mintha csak egy bevásárló listáról szemezgetne.
- Végzetes támadás ér egy boszorkánymestert, akivel felvette a kapcsolatot, éppen akkor, amikor egy Önnel megbeszélt találkozóra siet. Az orgyilkos egy Asszamita volt. Ezt megerősítették. Szintén Calcuttában az ön látogatása után Abernethie herceg meglehetősen keményen megbüntette Rani Surama nevű gyermekét. A jelentések szerint Surama eltávozott mind az élők, mind az élőholtak soraiból.
Calebros még több szalagot tekert le a tekercsről.
- Talán Surama halála nem is annyira jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy a calcuttai látogatásának idején titokzatos módon eltűnt minden Vértestvér az egész bengáli régióból... természetesen kivéve Önt, és egy társát.
- Aztán, immár közelebb otthonhoz, úgy tűnik, hogy két Tremere, egy régens, és egy tanácsbeli képviselő szolgálatai értek véget idő előtt New Yorkban, illetve Baltimore-ban - és ezek a városok az Ön műveleti központjai között vannak. Mindkét esetben ismét jó okkal feltételezhetünk Asszamita részvételt.
- Képzelheti, mennyire haboztam, hogy találkozzam Önnel - mondta Calebros. - A négyszemközti találkozók Hesha Ruhadzéval nem tűnnek éppen a hosszú élet előfeltételének.
Hesha fájdalmasan megköszörülte a torkát, és udvariasan elfordult a vendéglátójától, hogy vért és égett torokszövetet köpjön az ellenkező irányba.
- Három túlélő volt... Bengálban.
Calebros ellenőrizte a feljegyzéseit, aztán kérdőn Heshára pillantott.
- Három túlélő - ismételte Hesha, és a hangjába visszatért egy kis erő. - Egy Nosferatu könyvárus. Előtte is, és utána is beszéltem vele... akármi történt is. Megígérte, hogy kapcsolatba lép a nevemben Bombay-jel - Atlantával kapcsolatban.
- Mi erről nem hallottunk semmit - mondta Calebros.
Hesha pihentette a hangját. Éppoly kevéssé volt képes megmagyarázni a Nosferatu kommunikáció hiányosságait, mint a látogatása során Calcuttában bekövetkezett eseményeket. A nyomában megélénkülő Asszamita tevékenységekkel - amelyek látszólag árnyékként követték őt és csapatát - kapcsolatos véletlen egybeesésekre sem volt magyarázata. Vajon Haqim gyermekei is a Szem nyomába eredtek? Ez egy igazán kellemetlen gondolat. Minél kevesebb kapcsolata van az Asszamitákkal, annál jobb.
Hesha elcsigázottan dőlt hátra az ágyban. Túl gyenge volt ahhoz, hogy megfelelően megvédje magát. A Nosferatuk visszahozták az éber világba, de előfordulhat, hogy tudni akarták, mit tud. Ez a Calebros láthatóan gyanakvó fajta volt - és Heshának nem volt bizonyítéka az ártatlanságára. Ha a csatornapatkányok azzal gyanúsítják, hogy ellenük szervezkedett, akkor a felépülése rövid életű és igen hálátlan lesz. Nem fenyegető - gondolta. Ez volt az egyetlen reménye. A többi ösvény a romlásba vezet, ismerte fel - és nincs elég ereje, hogy letérjen róluk, ha már elindult rajtuk. Ha a Nosferatuk ellene fordultak, és Vegel halála csapda volt, akkor amúgy sem volt semmi esélye.
- Erich Vegel halála - törte meg Calebros az egyre mélyülő csendet, mintha csak kitalálta volna Hesha gondolatait - véleményünk szerint baleset volt. Nem maga a halál, természetesen - hiszen az a Sabbat falka, amelyik végzett vele, nyilvánvalóan szándékosan tette, amit tett - de a halálához vezető körülményeket nem mi teremtettük - mondta Calebros, majd egy rövid szünet után folytatta: - Egyáltalán kapcsolatba lépett Önnel Vegel, miután belépett a Szépművészeti Múzeumba?
Hesha megrázta a fejét. Valójában azon az éjszakán ő maga is próbálta elérni Vegelt telefonon, de a mobiltelefonján valahogy csak Victoria Ash-t sikerült elérnie.
- Mi rendeztük el, hogy meghívást kapjon Ms. Ash partijára - mondta Calebros. - Megtaláltunk egy tárgyat, amit Ön már sok-sok éve keres, és ár akartuk adni Önnek. Nem felejtettük el, milyen szolgálatot tett nekünk Bombay-ben.
Hesha bólintással jelezte, hogy érti.
- Benison herceg Elíziuma tökéletes helyszínnek tűnt. Tudja, Hazimel Szeme az egyik szoborba volt elrejtve, amelyet Ms. Ash megvásárolt, és ki szándékozott állítani.
Hesha csak hatalmas erőfeszítés árán volt képes fenntartani az elcsigázottság látszatát. Hazimel Szeme. A kezeiben tartotta alig... néhány éjszakával ezelőtt, bár fogalma sem volt, hogy pontosan mennyi idő telt el azóta. És most kiderül, hogy átadták Vegelnek. Akkor nem is egyszer, de kétszer is elvesztette már.
- A Szemet átadtuk Vegelnek - mondta Calebros - és biztosítottunk a számára egy menekülési útvonalat a bajból, amire már számítottunk. Sajnos azonban a baj, amire számítottunk, nem az volt, ami végül bekövetkezett - tekerte fel a Nosferatu a pénztárgépszalagot, amelyből korábban felolvasott, és aztán belegyömöszölte a zsebébe. - Vagy legalábbis nagyobb lett, mint amire számítottunk. Számítottunk a Szépművészeti Múzeum elleni támadásra. Tökéletes alkalom lett volna, hogy átadjuk a Szemet az emberének. Azonban elkezdődött egy totális háború. És Vegel meghalt.
Hesha tovább feküdt a hátán, és egy a külső szemlélő számára érdektelenül hallgatta az előadást, de belülről már korántsem volt ilyen nyugodt. Egy gombóc kezdett kialakulni abban az elsorvadt szervben, ami valamikor a gyomra lehetett. A gombóc akkor kezdett kialakulni, amikor kiderült, hogy ő is, és Vegel is birtokolta - és el is vesztette - már a Szemet.
A híradás Vegel pusztulásáról - amit Hesha már hetekkel korábban feltételezett, de eddig még nem erősítette meg külső forrás - egyszerűen az információ külső rétege voltak, egy hagyma külső héja, és Hesha meglehetősen szakavatottan volt képes lehántani a rétegeket. Ha hinni lehet Calebros Vegel halálával kapcsolatos szavainak, akkor a sorban valahol valaki, egy Nosferatu, elszámította magát. Nagyon. Valaki alaptalan feltételezéseket tett, és ezek a feltételezések végigfutottak a kommunikációs vonalakon. A nagykutyák pedig - talán maga Calebros - akiknek a pozíciójuk miatt lehetőségük lett volna észlelni a téves feltevéseket, valamilyen okból ezt elmulasztották. A legtöbb klán számára ez csak kínos lett volna, de a Nosferatuknak, akik azzal tették magukat hasznossá a többi klán számára - tehát úgy éltek túl - hogy információt gyűjtöttek és árultak, ez komoly csapást jelentett a szavahihetőségükre.
Hántsunk le egy újabb réteget. Mi is volt pontosan ez a hiba? A Sabbat támadás valójában egy teljes frontális offenzíva volt az amerikai Kamarilla ellen, és most a Nosferatuknak sokkal több okuk volt aggódni, mint az egyszerű szavahihetőségük. Az általuk támogatott szektát egy hajszál választotta el attól, hogy teljesen kisöpörjék a kontinens nagy részéről. A túlélés hirtelen sokkal kevésbé elvont fogalommá vált. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy ha valamelyik klánnak esélye lenne túlélni a szekta felbomlását, akkor az valószínűleg a visszahúzódó Nosferatu klán lenne.
Hántsuk le a következő réteget. A Nosferatuk úgy gondolták, hogy Benison herceg Elíziumát Sabbat támadás fogja érni, de nem szóltak semmit. Nyilvánvaló, hogy a Hesha emberével folytatott tranzakció lebonyolítását fedező káosz nem elég nyomós indok ahhoz, hogy ilyen kockázatot vállaljanak miatta. Tehát: a Nosferatuknak kétségtelenül egyéb ügyeik is zajlottak a háttérben. A kérdés már csak az, hogy mifélék? Milyen haszon lehet elég nagy ahhoz, hogy megkockáztassák érte egy herceg haragját, és a lehetőséget, hogy a Kamarilla többi része árulással vádolja őket?
A következő réteg. Mi oka lehet egy Nosferatu öregnek - aki szintén jól ismeri a következtetés és a dedukció erejét - hogy ilyen információkat osszon meg egy Setitával? Hesha gyomra itt kezdett el megdermedni. Tényleg, vajon mi? A legvalószínűbb indok az lenne, hogy megtudja, mit tud a Setita, és ebben az esetben - mivel a kérdéses Setita még szinte ahhoz is túl gyenge volt, hogy felüljön és táplálkozzon, hát még ahhoz, hogy megvédje magát - minden esély megvolt rá, hogy a Setita soha többé nem hagyja el ezt a helyet. Tehát a tudás rövidesen sírba száll vele.
- Később megtaláltuk a ruháit - mondta Calebros.
Hesha gondolatai visszatértek Vegelhez.
- És a testet is egy kicsivel távolabb - folytatta Calebros. - Egy félszemű tetem, amelyből kiszívták a vért, és már kezdett porrá omlani. Gyakorlatilag biztosak vagyunk benne, hogy az ő teste volt.
Hesha úgy érezte, hogy minden egyes újabb részlet egy-egy skorpió, amit a rongyos ágyneműjére ejtenek, egy újabb információmorzsa, aminek soha nem lenne szabad elhagyni ezt a szobát. Egyébként miért mondanának el neki ilyen sokat? De ekkor egy másik lehetséges válasz ködlött fel benne. Calebros megpróbálta meggyőzni, megpróbálta elhitetni vele, hogy a csatornapatkányok nem tettek semmit ellenséges szándékkal ebben az ügyben. És miért vesződnének a Nosferatuk egy olyan személy meggyőzésével, akit egyszerűen el szándékoznak pusztítani?
- Ezt mondja Ön - mondta fájdalmasan Hesha.
Ha itt még mindig számít a jóindulata, akkor nem volt kilátástalan a helyzete, bár csak szavakkal védekezhetett. Leküzdötte a késztetést, hogy felüljön, és Calebros arckifejezését tanulmányozza. Különben is túl nehéz lenne a természetellenes arcelrendezésében olvasni. Hesha számolta a másodperceket a beálló hosszú csendben.
- Semmilyen módot nem látok arra, hogy bebizonyíthassam ezt Önnek - mondta végül Calebros.
Hesha bólintott, és megköszörülte a torkát.
- Calcuttában... találkoztam Michael-lel, egy Tremerével. Tartozott nekem egy szívességgel. Kutattam a Szem után... és valaki után, aki azon keresztül látott. Az Asszamita elkapta Michaelt, mielőtt bármit megtudtam volna. Elpusztítottam az Asszamitát. Az informátora ezt nem mondta?
Calebros nem felelt, csak nézett tovább, és figyelt.
- Ami pedig... a bengáli Vértestvér népességet illeti - folytatta Hesha, bár a hangja ismét kezdett elgyengülni -, igazán hízelgő, hogy engem okolna érte... de jócskán meghaladja a képességeimet.
Egy köhögő görcs tört rá a Setitára. A mellkasa és a torka lángolt.
A roham néhány másodperc múlva elmúlt.
- Semmilyen módot nem látok arra, hogy bizonyíthassam ezt Önnek - tette hozzá Calebros szavait visszhangozva. - Ön ismeri a valódi címemet. Az Asszamiták legalább annyira veszélyeztetik a kötelezettségeimet, mint a Sabbat, sőt, talán még jobban.
Egy ideig csendben ült egymás mellett a két öreg, a Setita és a Nosferatu. A sötétbe meredtek, és a gyanúikat mérték össze a tényekkel. Hesha számára ezek csak elméleti kérdések voltak. Még ha nem is ad hitelt Calebros szavainak - pedig amit mondott, az igencsak valószínűnek tűnt - akkor is a csatornapatkányok kezében volt, és a biztonsága az ő jóindulatuktól függött.
- Úgy tűnik, hogy mindkettőnknek megvan a magunk története - szólalt meg végül Calebros. - Egyikünknek sem áll módjában bizonyítani a sajátját, vagy cáfolni a másikét.
- Úgy tűnik.
- Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a klánomnak érdekében áll, hogy a Szem egy... mondjuk úgy, a jelenleginél kevésbé feltűnő gazdára találjon. Kevesebb kérdés vetődne fel a felbukkanásával és az elszabadulásával kapcsolatban. Továbbra is szeretné birtokolni?
- Igen.
- Akkor nem látok rá okot, hogy az együttműködésünk ne folytatódhasson - mondta rövid hallgatás után Calebros.
- Én sem látok rá okot.
- Azt meghiszem.
Hesha meg mert volna esküdni, hogy a sötétben a Nosferatu arcán látott kifejezés egy mosoly lehetett.
- Mi nem feledjük, ha tartozunk valakinek, Hesha, Typhon Prófétája.
A Setita figyelmét nem kerülte el a burkolt fenyegetés, de úgy döntött, hogy Calebros hálás hanghordozására válaszol:
- Ön és a népe hatalmas szolgálatot tettek nekem.
- Bízzon bennem - mondta Calebros, és a hangja nem közvetített semmit a szavak iróniájából. - Az Ön egyszerű továbbélésének biztosítása nehezen lenne egy napon említhető a Bombay-i adósságunkkal, vagy a Szem értékével, bár megelégedésemre szolgálna, ha elfogadná, mint részleges kárpótlást az Ön Vegel barátjának elvesztéséért. Az esélyek ott ellenünk dolgoztak. Mint ahogy Ön ellen dolgoztak a Szt. Jánosban.
- Talán hamarosan nekünk dolgoznak majd - sugallta Hesha. - Mindenesetre köszönöm.
- Akkor gondolom, most szeretne kapcsolatba lépni a csatlósaival - húzott elő egy mobiltelefont a köpenye valamelyik rejtett ráncából a Nosferatu. - Az Ön kedvenc fegyvere, azt hiszem. Mindenesetre a megfelelő kezekben mindenképpen hatalmasabb a kardnál.
A méretes és lapos telefonnak sárgászöld fénnyel világítottak a nyomógombjai - és tartozott hozzá egy mozgáskorlátozottak számára gyártott fejhallgató is. Ebben a pillanatban azonban ez a jelző Hesha állapotára nézve nem nélkülözött minden valóságalapot.
- Látja a gombokat? - kérdezte a vendéglátója.
A Setita kikémlelt megtépázott szemhéjai alól, és igenlően felsziszegett. Felemelte a karját - csak a bal engedelmeskedett az akaratának - és az egyik ujjcsontjával elkezdte beütni Janet egyik közvetlen számát.
- Nem bánja, ha...? - intett Calebros egy másik kiegészítő - egy kétrészes, fekete bakelit telefon - felé, és felvette a kagylót.
Hesha mosolyogni próbált.
- Azt hiszem, sokkal sértőbbnek találnám, ha már nem tartana érdemesnek arra, hogy kémkedjen utánam...

 

1999. augusztus 27., péntek, éjjel 1:34
Brooklyn híd
New York városa, New York

- Figyelj, azt mondtad, keressek egy orgazdát, és én kerestem egyet - mondta Ramona mérgesen. - Ha nem tetszik, akkor a következőt majd te magad hajtod fel, oké? - dobta hátra magát a taxi hátsó ülésén.
Mérges volt, és csípős szavait Khalilra szórta, de nem kerülték el a figyelmét azok a védelmező pillantások, amiket a sofőrülésből Sarat lövellt felé a visszapillantó tükörben. És ez egyáltalán nem tetszett neki.
- Vagy talán Sarat kereshetne egyet neked - mordult fel olyan hangnemben, ami jelezte, hogy részéről vége a vitának, aztán az ölében pihenő kezeit kezdte nézni, de a vad feszültség továbbra is ott vibrált a testében.
Khalil még nem állt készen arra, hogy abbahagyja a dühöngést, de tudta, hogy Ramona végzett a veszekedéssel, és nem akarta túlfeszíteni a húrt a Gangrelnél. Addig legalábbis nem, amíg nem volt biztos benne, hogy a lány többé már nem lesz a hasznára. Másfelől azonban nem engedhette, hogy Ramonáé legyen az utolsó szó.
- Nos, elég nyamvadt orgazda az, aki azt mondja, hogy nem engedheti meg magának, hogy megvegye az árunkat, és még ha megengedhetné is, azok akkor is túl forróak lennének neki, és akkor se tudna rá vevőt, ha nem lennének ennyire forróak - sziszegte lágyan és felhúzott ajkakkal Ramonának.
Ramona csak mogorván meredt a padlóra, és Khalil elégedett volt, hogy tízpercnyi veszekedés után sikerült elhallgattatnia. Újabb tíz perc telt el teljes csendben, és Sarat lassan visszaért a városba.
Khalil a felhőkarcolókat vizslatta, azzal a nevetséges reménnyel a szívében, hogy kiszúrja a megfelelő orgazdát, aki majd gazdaggá teszi. Becslése szerint nagyjából százezer dollár, vagy még több volt a csomagtartóban hurcolt lopott holmi értéke, és dögevő bogárként rágta a felismerés, hogy végül talán az egész nem hoz neki egyetlen petákot sem.
Aztán, amikor Sarat megállt az egyik közlekedési lámpánál, az utca közepén álldogáló kedélyes seggfej gyakorlatilag egy egész csokornyi rózsát dugott be Khalil félig nyitott ablakán keresztül az autóba.
- Rózsát a csinos hölgynek? - fuvolázta a férfi.
Khalil késztetést érzett, hogy felnyissa a férfi torkát, de hirtelen több ötlet is felvillant benne, amelyek visszafogták a kezét. A visszatartó gondolatok között nem szerepelt az a tény, hogy egy hulla lógna ki a taxijából New York kellős közepén.
Elsőként Maryre gondolt. A hosszú évekkel ezelőtt Delhiben, fogai közé szorított rózsákkal érzékien táncoló nő emléke egyike volt Khalil kevés valóban érzelmekkel teli emlékeinek. De még így is, ennek a képnek a vonzereje nagyrészt abból adódott, hogy a halandókkal zsúfolt mulatóban mennyire hasonlított az a rózsa a szájából kicsorduló vérhez. Khalil még soha nem nevetett olyan jóízűen, mint akkor, és éppen így találkozott Maryvel: a nő később megkereste, hogy megtudja, mi volt annyira mulatságos az előadásában.
A rózsák ráadásul felvillantottak egy lehetőséget, amivel ismét visszacsábíthatná magához Ramonát. A lány mindig olyan átkozottul csendes volt, és ez vagy azt jelentette, hogy szart se tudott, vagy éppen ellenkezőleg, hogy jóval többet tud annál, mint amit vele is megoszt. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, addig Khalilnak ezt az utóbbit kell feltételeznie.
Úgyhogy Khalil bátorítóan rámosolygott a férfira, és így szólt:
- Persze, pajtás. Mennyibe kerül egy tucat?
- Csak húsz dolcsi - felelte a férfi, és most Khalil mellett Ramonára pillantott. - Csinos. Jó ötlet rózsát venni neki.
- Éppen most volt egy ostoba összezördülésünk - mondta Khalil, és a férfira pillantott - és szeretném, ha tudná, hogy nem volt olyan nagy dolog. Én voltam a seggfej.
Időközben a Ravnos a hátsó zsebében kotorászott, ahová az Aranyoldalakból kitépett Madama Alexandria hirdetést gyömöszölte. Khalil a szeme sarkából felolvasta a kitépett lapról a címet Saratnak, aztán odanyújtotta a szakadozott fehér papírdarabot a virágárusnak.
- Tartsd csak meg a visszajárót, pajtás - mosolygott nagylelkűen a Ravnos - és vegyél rajta virágot a kedvesednek - aztán elvette a virágokat a férfitól, kivette egy szálat a csokorból, és a maradékot egy lendületes meghajlás kíséretében Ramona felé nyújtotta.
A lány némán elvette a csokrot, és Khalilnak ismét le kellett küzdenie a késztetést, hogy kieressze a belét, és végre megszabaduljon tó1e.
- A francba, mit meg nem kell tennie a fiúnak? - mondta inkább sóhajtva.
A lámpa átváltott és Sarat elindult.
- Mi volt ez? Egy telefonkönyvből kitépett lapot adtál neki a rózsákért.
- Éppen ezért kell velem maradnod, Ramona - sóhajtott ismét Khalil. - Olyan sok trükkről nincs még csak halvány fogalmad sem. Csak egy aprócska ujjmozdulat, és elértem, hogy egy ötvendollárosnak lássa az a megsárgult lapot.
- Hallottad azt a címet? - hajolt előre Sarathoz.
- Már úton is vagyunk, főnök - válaszolt a válla fölött a taxisofőr.
- Jó - pillantott ismét Ramonára a Ravnos. - Bocs, hogy elcsórtam az egyik rózsádat. Meglátogatjuk Maryt.
Ramona zörgött egy kicsit a csomagolópapírral, aztán ismét visszatekerte bele a rózsákat.
- Igen, rendben - mondta. - Mindenesetre még mindig van egy tucatom.
- Hogy? - pillantott rá Khalil. - Egyet elvettem.
- Biztosan tizenhárom volt - terítette szét Ramona a rózsákat.
Khalil nem csak tettetett, valóban átszámolta a virágokat.
Egyenként megérintette mindegyiket, és ellenőrizte a számolást.
- A pokolba. Ilyesmi nem történik véletlenül, hát nem érted? Ez rossz... minek is hívjátok itt, mojonak? A pokolba az egésszel.
Egy pillanatig mindketten csendben ültek, és Sarat idegesen hátrapillantott a tükörben a vérmesterére.
- Valami rossz fog történni - mondta végül Khalil.
Néhány perc múlva Sarat füttyentett.
- Valami rossz már történt is, főnök - mondta. - Sajnálom, de már meg is történt.
Khalil és Ramona azonnal éberek lettek. A taxi előtt meglátták az egyik épület megpörkölt romjai közül felszálló ritkuló füstoszlopot. Az úton még mindig három tűzoltóautó parkolt, de a forgalmat már átengedték, miután már nem maradt semmi, amit megmenthettek volna.
- Ezt a címet adtad meg nekem, főnök - jelentette Sarat.
A taxisofőr lelassított, ahogy közeledett a lerombolt épülethez. A ház teljesen elpusztult. Az úttest nedves volt, és kis csermelyek csordogáltak a lefolyóba a leégett épületből. Körös-körül mindenütt tűzoltók tekerték fel a tömlőket és pakolták el a felszerelésüket.
- Mozdulj már, Sarat - követelte hirtelen Khalil. - Indítsd már a kocsit. Ne túl gyorsan, de menjünk el innen - ezzel a Ravnos lecsúszott az ülésben, és lenyomta Ramonát is.
A New York-i taxikra jellemző módon Sarat besorolta az autóját az éppen átengedett kocsisor végére, mielőtt az útszűkület másik végén várakozó autókat kezdték volna átengedni. A távozó taxit több dudaszó és Bronx-i üdvözlet kísérte.
- A pokolba az egésszel, Mary - mondta az ülésen még mindig lehúzódva kuporgó Khalil - Úgy tűnik, hogy valaki rendezte a régi számlákat.

 

1999. augusztus 27., péntek, este 10:12
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

A lakás ajtaja kivágódott, és nekicsattant a falnak, aztán Khalil viharzott be a lakásba.
- A pokolba! Egyáltalán miért töröm magam?
Átrobogott a nappalin, és ledobta a kezében tartott vászonzsákot a konyhapultra. Néhány arany, és ékkövekkel díszített ékszer csúszott ki a zsákból.
Ramona unottan nekidőlt a könyvespolcnak.
- Hadd találjam ki - mondta. - Az a remek ötlet, hogy megpróbálkozz Sammy Ékszer és Fegyver boltjával végül mégsem volt olyan nagyszerű.
- Az az idióta akkor sem ismerné fel a koronaékszereket, ha valaki feldugná a seggébe! És higgyétek el, komoly volt rá a kísértés.
Khalil tovább trappolt körbe-körbe a lakásban, és fel-fel kapta Liz egy-egy tárgyát, hogy aztán ismét lecsaphassa.
Liz a kanapén ült, és hangsúlyosan nem volt hajlandó Khalil irányába nézni, vagy bármiféle jelét adni annak, hogy észrevette volna a jelenlétét.
- Különben sem értem, hogy mire kell neked az a sok pénz - mondta Ramona.
- Azért, mert kell! - dühöngött Khalil, akit váratlanul ért a saját dühének és frusztrációjának ereje. - Szeretnélek emlékeztetni, hogy én vagyok az, aki tudja, mi folyik itt! Tudom, hogy néha kimész körülszimatolni, de nem látom, hogy megtaláltad volna a Szemet.
Ez nem volt egy egészséges szokás - ordítozni egy Gangrellal, aki könnyedén letéphetné a fejét. Lekapott egy könyvet a polcról - egy istentelenül unalmasnak látszó régészeti kötetet - és hogy lenyugodjon egy kicsit, elkezdte kitépkedni belőle a lapokat, aztán hagyta, hogy a kitépett oldalak a padlón szétszóródjanak. Minden egyes kiszaggatott lappal visszatért az önuralom egy apró kis darabkája.
- Mellesleg - tette hozzá jó néhány oldallal később - örökké itt akarsz maradni ezen a szeméttelepen? Micsoda koszfészek - intett a körülötte tornyosuló jelentős méretűre nőtt kitépett és összegyűrt papírkupacra.
Khalil tudta, hogy Ramonát kellene nyugtatgatnia, de képtelen volt levenni a szemét Elizabethről - aki még mindig a díványhoz bilincselve ült, és megpróbált nem összerezzenni minden egyes kitépett lapnál. Khalil orra megremegett. A megízlelt Ventrue vér édes volt, de most érezte Liz vérének a szagát - ami még annál is édesebb volt.
Khalil könyörtelenül meredt Elizabethre.
- Meg lennél döbbenve, ha tudnád, milyen jól berendezkedhet egy vérszívó, ha elég pénze van a bankban... - mondta félig Ramonának, félig önmagának. - Ha gazdag, mint az ő édes kis apucija. És azok a tésztaképű lotyók is, akiktől elvettem az én kis gyönyörű apróságaimat. Fel akarsz bérelni egy hadsereget, hogy megbosszuld a rajtad esett sérelmeket? Veszel egy vérbankot, és többé soha nem kell vadásznod? Létre akarsz hozni egy szektát, hogy imádják a port a halhatatlan lábad nyomán? - vicsorgott Khalil, és összedörzsölte az ujját a Gangrel orra előtt - Ramona, bármit megtehetsz, ha van pénzed.
A Ravnos hirtelen megpördült, felkapta a zsákot a pultról, és megrázta a foglya felé.
- Mond meg, hogy adhatom el ezeket? - dobta a nő lábához a zsákot, amelyből ékszerek, arany szobrocskák és órák szóródtak szerteszét. - Neked tudnod kell!
Liz csendes, aranybarna szemei lassan emelkedtek fel a lopott kincsről. Kinyitotta a száját, de aztán habozott egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna:
- Nem segítek - nézett előbb Ramonára, aztán a Ravnosra. - Találj magadnak te mankót.
Khalil ismét megmerevedett a haragtól és a hamis éhségtől.
- Mi ez itt? - kérdezte, és szó szerint remegett dühében.
- Halál a zsarnokokra - suttogta Elizabeth.
Istenek! - gondolta Khalil. A nő azzal a ténnyel piszkálja, hogy tudja róla, hogy nem a saját ura. De most már az. A saját feltételei szerint dolgozik. Úgy tervezte, hogy mostantól mindent a saját feltételei szerint tesz majd.
- Szeretnéd, ha visszamennék a Rutherford Házba? - üvöltötte a Ravnos. - Megint meglátogathatnám Amyt, és megkérdezhetném tőle is. - Felkapta a fényképet, és Elizabeth orra előtt összetörte a keretet. A nő összerezzent. - Azt hiszem, elmondaná, amit tudni akarok, ha elég keményen kérdezném.
A Setitát és a díványt most már ellepték az üvegszilánkok. Khalil cafatokra szaggatta a fényképet, és hagyta, hogy a darabok a fogoly ölébe hulljanak.
- Fred Summers Tribeca-ban - mondta végül a fénykép darabjaira meredve a nő. - Neki... olyan a híre...
Khalil egyetlen pillanat alatt teljesen lenyugodott, elmosolyodott, és leereszkedően megsimogatta Liz fejét.
- Ilyen egy jó kígyó - mondta, és a telefonkönyvek felé fordult.
Elizabeth a szeme sarkából figyelte Ramonát, miközben óvatosan összeszedegette Árny darabkáit és az üvegcserepeket. A lány meglepett volt, haragos és boldogtalan. Khalilra meredt, és kétszer is mintha megmozdult volna, hogy segítsen Liznek takarítani. Elizabeth egy kéznél lévő jegyzetfüzetbe tette a cafatokat, aztán bezárta, és alázatosan lehuppant a díványra. Látta Ramona megfeszülő állkapcsát mikor elhelyezkedett. Elégedett volt az előrehaladásával.

 

1999. augusztus 28., szombat, este 11:09
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

A zár kattanása mennydörgésszerűen hangosnak tűnt, és Ramona eddig még soha nem vette észre, hogy ennyire éles hangon nyikorognának a sarokpántok. O is elment, amikor Khalil elindult az újsütetű Tribeca-i találkozójára, de hamarosan visszatért.
Becsukta, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, aztán nekitámasztotta a hátát. Elizabeth a díványon ült, és őt nézte. A láncait nem csak az oszlopra, de az öreg fűtőtestre is rátekerték.
- Ki vagy te? - kérdezte halkan Ramona.
Liz csak ült, és nagyjából fél percig csak nézte Ramonát, mielőtt válaszolt volna.
- Elizabeth Ariadne Dimitros.
- Ez csak egy név... egy halandó név - rázta meg a fejét Ramona. - Többé már semmit sem jelent.
Liz pillantása megkeményedett, de aztán felsóhajtott, és lassan lehunyta a szemeit. Láthatóan leeresztett a másik nő szemei előtt. Minden harciasság elszivárgott belőle, minden dac, ami Khalillal szemben áthatolhatatlan pajzsot alkotott.
- Igazad van - mondta csendesen.
- A nevem Ramona Tanner-gyermek - lépett egy lépéssel közelebb a Gangrel. - Én... - kereste küszködve a szavakat, amelyek meghatározták volna a személyét - én láttam, ahogy a Szem elpusztítja a klántársaimat.
Elizabeth szeme tágra nyílt, de nem szólt egy szót sem.
Miért vagy itt? Hogy történt ez? - lépett még közelebb Ramona, aztán lehajolt és megrázta a padlón fekvő láncot.
Elizabeth pillantása ismét kőkemény lett. Mondani akart valamit, aztán meggondolta magát, végül ismét neki kezdett a válasznak.
- Miért dolgozol Khalillal?
- Az a valami... a Szem... a városban van. Legalábbis itt volt. Azt mondta, hogy meg tudja találni.
- És te hiszel neki?
Ramona nem felelt.
- Láttad, ahogy elpusztítja a klántársaidat - mondta Liz.
- Igen.
- És nem tudtad megállítani?
- Nem - rázta meg a fejét Ramona. Túlságosan féltem - gondolta magában.
- És azt hiszed, hogy Khalil meg tudná állítani?
Ramona ismét felállt. Az egyik eltorzult lábával a láncot pofozgatta, aztán vállat vont.
- Talán. Egy próbát megér. Nem fordíthatok neki egyszerűen hátat.
Még egyszer nem. Hátat fordított Liznek, és matatni kezdett a munkapadon felhalmozott kacatok között - a Khalil által szétszórt festékhengerek, rongyok, és mindenféle ékszerdarabok zűrzavaros halma alatt megbújó kacatok között.
- Hiszek neked - mondta Liz egy kis idő múlva.
Ramona bólintott.
- Jó - Nem is merült fel benne, hogy kétséges lenne szavahihetősége. - Khalil azt mondta, hogy szeretnél visszamenni egy Hesha nevű fickóhoz.
Csend. Ramona tovább nézelődött a lakásban. Teltek a percek.
- Nem - mondta végül Liz. - Ha te és Khalil megtaláljátok Heshát, akkor kérlek, ne mondjatok neki semmit sem rólam. Hadd higgye, hogy halott vagyok. Igazán halott.
De a szavai halottak voltak. Élettelenek.
Ramona felismerte a dermedtséget - ez volt a fal, ami visszatartotta a fájdalmat. A fájdalmat, ami túl erős volt ahhoz, hogy szembenézhessen vele. A fájdalmat, ami sokkal rosszabb volt, mint amit Khalil valaha is okozott neki.
- Itt hagyott a napnak - mondta Liz. - Ezek az övéi - rázta meg a bilincseket.
- Miért?
- Büntetésből. Mert fellázadtam ellene. Egy másik emberből akart... azt csinálni, amik mi vagyunk. És a férfi, a barátom úgy döntött, hogy ő inkább meghal, minthogy átváltozzon. Úgyhogy én hagytam meghalni, és Hesha eljött értem. Hozzászokott, hogy megkapja, amit akar. Átváltoztatott és itt hagyott áldozatként Rának... a napnak. Valójában Khalil mentett meg - nevetett fel szárazon. - Nem vagyok benne biztos, hogy Khalil tökéletesen érti a helyzetet. Azt hiszem, azt várja, hogy Hesha hálás lesz neki, amiért vigyázott rám, vagy hasonló.
- Nem hiszem, hogy Khalil egyezkedni akar Heshával - mondta Ramona. - Meg akarja ölni.
Liz felkuncogott.
- Khalil? Heshát? Soha. Hesha túl okos, túl szervezett, túl... átkozottul tökéletes.
- Felbérelte a Sabbatot.
Úgy tűnt, hogy Liz nem érti. Nem ismerte a „Sabbatot”. Ramona árnyalatnyi elégedettséget érzett, amiért végre talált valakit, aki láthatóan még nála is kevesebbet tudott arról, amivé váltak. Liz ismét visszasüppedt a védelmező hallgatásba. Ramona megint a lakásban nézelődött - de most már valóban nézelődött - és most először látta meg, hogy mi volt mielőtt Khalil pusztító energiái börtönné nem változtatták. Azelőtt egy otthon volt. Liz otthona.
Ramona visszasétált a díványhoz, aztán ismét lehajolt, és ujjait végigfutatta Liz láncain.
- A műhelyben a polcon találsz drótvágókat - mondta halkan, szinte suttogva Liz.
- Tudom - felelte Ramona. - Láttam őket.
Képtelen volt a könyörgő szemekbe nézni, inkább felállt, és elsétált a munkapadhoz. Rámeredt a drótvágókra, és előbb a Lizt fogva tartó láncokra... aztán meg a Szemre gondolt.
- Tudni fogja, hogy segítettem neked megszökni - mondta Ramona.
Erezte a bűntudat ízét a torkában, de nem volt annyira erős, mint a klántársainak a halála miatt érzett bűntudat.
- Még mindig szükségem van arra, amit tud.
- Amit tudhat - nyomta meg jelentőségteljesen az utolsó szót Liz.
- Amit tudhat. Sajnálom.
Ramona turkálni kezdett a munkapadon éktelenkedő szemétkupacban. Otthagyta a nagyméretű drótvágókat, de összegyűjtött egyéb, kisebb fémmegmunkáló szerszámokat - néhány úgy nézett ki, mint egy-egy fogorvosi véső, és az egyik valamiféle reszelő lehetett - és odavitte őket Lizhez.
- Ezek a díványban voltak, a párnák közötti résekben. Mielőtt még ez az egész megtörtént volna. Rendben?
Liz hálásan bólintott.
- Soha nem voltam valami jó háziasszony.
Ramona szétrakosgatta a szerszámokat a párnán. Liz kiválasztotta az egyik vésőt, és dolgozni kezdett a csuklóját fogva tartó bilincs kulcslyukában, közben a Gangrel reszelni kezdte az egyik láncszemet, amit el lehetett takarni, amikor Khalil visszatér.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 10:40
Morehead park, Brooklyn
New York városa, New York

A vadászat. Ramona észrevette, hogy egy jó kis cserkészés volt a legalkalmasabb arra, hogy elterelje a gondolatait azokról a dolgokról, amikre nem akart gondolni - dolgokról és emberekről. Ez már a második éjszaka volt egyhuzamban, amikor tüntetően távol maradt a lakástól... és Liztől. Nem volt képes szembenézni vele. A bilincsek túl szívósaknak bizonyultak. Egyik nő sem volt képes kinyitni a zárat, és az apró reszelő nem sokat használt a szívós fém ellen. Ramona távozáskor megígérte, hogy keres egy jobb, erősebb reszelőt.
És nem ment vissza.
A mai egy újabb forró nyári éjszaka volt. Ramona érezte a halandó verejték és vér szagát, és pontosan erre próbált összpontosítani - nem pedig Liz büszke, de könyörgő szemeire.
Elmormolt néhány szitkot az orra alatt. Tegnap éjjel több sikerrel próbálta elterelni a gondolatait, de most nem volt igazán éhes. Egyszerűen csak követte a megszokott rutint. De nem működött.
Az volt az átkozott igazság, hogy még mindig lehet valami, amit megtudhat Khaliltól. De vajon megéri-e ez a remélhető információ Liz szabadságát? Ramona halottai bosszúért kiáltottak, és még mindig volt rá esély, hogy az atyja, Tanner, életben maradt - valahogy. De vajon ez volt a módja annak, hogy megtegye, amit meg kell tennie?
Ramona ismét átkozódott. Átkozta önmagát a határozatlanságáért. Átkozta Tannert, amiért ragadozóvá tette. Átkozta Khalilt, amiért egy másfajta ragadozó volt. Átkozta Lizt, amiért áldozattá vált - és az útjába állt.
A vadászat. A vér szaga. Ramona kényszerítette magát, hogy összpontosítson. A park, amelynek a földjébe süllyedve az előző napot töltötte, nem volt zsúfolt. Látott azonban egy nőt, aki egyedül üldögélt egy padon. Ostoba. Ramona jobban örült volna egy férfinak, mint tegnap éjjel: egy striciből ivott, akinek jó néhány napra lesz szüksége, mielőtt felépül, és újra képes lesz lányokkal erőszakoskodni. Talán ez a nő is megérdemel egy kis ijedtséget, ha már annyira nem aggódik a saját biztonsága miatt, hogy éjszaka egyedül üldögél egy New York-i parkban. Legközelebb talán sokkal óvatosabb lesz.
Ramona már szinte érezte a vér ízét, ahogy hátulról óvatosan megközelítette a nőt A tudatos akarat lassan átadta az irányítást a vadászösztönöknek.
Ekkor a nő felállt. A Gangrel felé fordult, és egyenesen ránézett. Ramona már le is kuporodott, hogy rávesse magát - hogy elfojtsa a sikolyokat, mielőtt elhagyhatnák a száját -, de a nő szája már nyitva volt: nem azért, hogy sikítson, hanem azért, hogy beszéljen.
- Ramona. - mondta az idegen talán egy kicsit kevésbé nyugodt hangon, mint ahogy szerette volna.
Ramona megdermedt. Eddig azt hitte, hogy a nő halandó, de most már nem volt ebben annyira biztos. A Gangrel lázasan próbált egyszerre minden irányba figyelni. Sabbat-csapda? Már korábban is beléjük szaladt, és Khalil szinte könyörgött, hogy magára irányíthassa a figyelmüket...
- Ramona, beszélnünk kell veled - mondta gyorsan a nő. - A munkaadóm beszélni akar veled.
Az alacsony, sötét bőrű és sötét hajú nő gyorsan szedte a levegőt. Lélegzett - döbbent rá Ramona. Tehát mégis halandó. És fél - vagy legalábbis az adrenalinlökettel küzd. Aztán Ramona észrevett még valamit. A kapkodó lélegzés és a szív dobogása fölött észrevett egy újabb hangot - egy zümmögést... nem, most, hogy tudta, mit keressen, biztos volt benne, hogy szavakat hall. De valami nem volt rendjén a hanggal. Nagyon halk volt... és olyan mesterséges.
Ramona figyelmesebben megnézte a nőt, és észrevette az aprócska füldugót. Valaki más is beszélt hozzá. Bárki legyen is az a valaki, ő figyelmeztette a nőt Ramona közelségére. Egyetlen halandó sem vehette volna őt észre segítség nélkül.
- A főnököd - mondta Ramona, aztán újra körülnézett, és megpróbált a tekintetével áthatolni az árnyékokon. - Ki ő?
- Hesha Ruhadze.
Ramona továbbra is a sötétséget vizslatta, de még az ő éles szemével sem bukkant rá senkire.
- Hesha, hm?
Legalább nem a Sabbat - ha ez a nő igazat beszél. De nem kell feltétlenül a Sabbat legyen ahhoz, hogy rossz legyen. Hesha talán hallott arról, hogy Khalil kiadja a titkait a Sabbatnak, és talán Ramonát a tettestársának tekintette.
- Ö az a hang a füledben?
A nő arcából kifutott a vér. A zümmögés ismét felhangzott, de ezúttal gyors volt és dühös.
- Uh, nem... nem egészen.
- Akkor ki?
A zümmögés felerősödött. Valaki nyilvánvalóan nagyon aggódott azért, hogy mit válaszol a nő Ramona kérdésére.
- Csak néhány barát, aki a biztonságomra ügyel.
Ramona habozott. Minden erőfeszítése ellenére sem látta ezeket a „barátokat”. Gyanította, hogy ha meg akarták volna támadni, akkor semmi szükség nem lenne arra, hogy itt legyen ez a nő, és beszéljen vele. Akkor is megtámadhatták volna, amikor semmit sem gyanított.
- Mondd meg nekik, hogy jöjjenek elő, és álljanak oda, ahol láthatom őket.
Újabb nagyon élénk zümmögés.
- Nem - mondta a nő. - Úgy értem, nem... nem fognak előjönni - egyik ujját a fülhallgatóra szorította, és fájdalmas arckifejezéssel hallgatta az utasítások özönét. - De hajlandóak garantálni a biztonságát, ha eljön, és beszél Heshával.
- Nem fogadok el garanciákat azoktól, akiket nem ismerek.
A nő összevonta a szemöldökét, és a zümmögés ismét felerősödött. Végül kirántotta a dugót a füléből, és hagyta, hogy az eszköz egy dróton lógjon, ami eddig a gallérja alatt rejtőzött. A zümmögés nagyon dühösnek tűnt.
- A nevem Pauline Miles. Heshának dolgozom. A barátaim Nosferatuk. Ők - és Hesha - garantálják a biztonságát.
Ramona úgy érezte, mintha valahogy idegen pályára tévedt volna. Nosferatu. Khalil találkozott velük. A Kamarilla. A Gangrelek a Kamarillába tartoznak. Ha itt minden rendben van...
- Oké - mondta végül Ramona.
A fülhallgatóból szünet nélkül áradó dühös zümmögésből ítélve Pauline valakit feldühíthetett. De nagyon. Ramona ezt nagyra értékelte.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 8:50
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Ma éjjel Khalilnak nem volt rá ideje, hogy türelmetlenné váljon, miközben a telefonhívásra várakozik. Tulajdonképpen meglehetősen felkavarta, hogy ennyire hamar megérkezett. A nap éppen csak lenyugodott, és a Ravnos éppen a mozdulatlan alvás merevségét nyújtóztatta ki a végtagjaiból, amikor megcsörrent a készülék. Bosszúsan nézett körül, mert biztos volt, hogy ennyire precíz időzítés csak akkor lehetséges, ha kémkednek utána.
Pillantása érintette a padlón álló aktatáskát. Még mindig az öreg fűtőtesthez volt láncolva, és a zár is érintetlennek tűnt. Ettől csak még jobban sajnálta, hogy éppen most keresik telefonon. Semmit sem akart most jobban, mint hogy sóvárogva ismét átszámolja a táskában lapuló bankjegyeket.
Azon az éjjelen az orgazda tippel Liz bebizonyította, hogy megéri a súlyát aranyban, és tegnap éjjel Khalil remek haszonra tett szert. Talán a kígyó most már kétszeresen megszolgálhatná az értékét vérben is: először a vérdíjjal, aztán a nemesebb Káinita vérrel. Mosolyt csalt az arcára az a gondolat, hogy őt is megtöri, mint azt a Ventrue csibét. Liz csak egy újabb nyugati nő volt, aki rászolgált egy jó, és végleges, leckére.
A telefon dallama folytatódott, és Khalil hevesen rázogatva a fejét próbálta elűzni az álom fátylát. Felkapta a készüléket, és megnyomta az IGEN gombot.
- A-ha? - mondta a Ravnos a mobil aprócska mikrofonjába.
- Khalil Ravana? - kérdezte egy hang, akiben Khalil felismerte a Mike-ként ismert Nosferatut. - Igazad volt, Ravnos, valóban vihar közeleg. Azt hiszem, szükségünk lehet az esernyődre.
Khalil elmosolyodott. Egy pillanatra eltartotta a telefont az arcától, mert attól tartott, hogy a mosolya annyira hangos, hogy Mike is észreveszi a vonal túlsó végén. Barmok - gondolta a shilmulo. Most pontosan ott voltak, ahol szerette volna. Ahová ő irányította őket. Visszatette a telefont a szájához.
Megpróbált diplomatikus lenni, annak ellenére, hogy ő is, és Mike is jól tudták, hogy most Khalilnál van az előny. Nos, megengedheti magának, hogy diplomatikus legyen, hiszen mindketten tisztában voltak azzal, hogy ki fog most diktálni.
- Sajnálattal hallom, hogy gondjaid vannak. Természetesen a fizetség terén megmaradok az ésszerűség határain belül.
Khalil ismét szélesen elmosolyodott. Nem volt szüksége egy oszladozó, Calcutta sarában temetett évezredes vámpírra ahhoz, hogy könnyedén manipuláljon néhány ostoba vámpírt. Nyilvánvalóan túlbecsülték az egész dolgot az öregek hatalmáról, és a világ fölötti uralmukról. Ő nem tud félvilágnyi távolságból majdnem megfojtani valakit, ahogy azt az ex-mestere tette vele, amikor legutóbb beszélt Mike-kal. De kinek volt szüksége ilyesmire a mobiltelefonok és a számítógépek világában? Itt és most az ész legyőzheti a vért.
Khalil gratulált magának, amiért az új és jobb vámpírgenerációhoz tartozik.
Mike mondott valamit.
- Mit is mondtál, Mike? - kérdezte rövid habozás után Khalil. - Egy pillanatra elég zavaros volt itt a vétel.
- Azt mondtam, hogy már keressük a kígyót, akit meg akarsz találni, és van is már néhány ígéretes nyom - mondta Mike még most is annyira udvariasan, mintha a Nosferatut rajtakapták volna a tejfölös bödön mellett. - A nyomok elég jók ahhoz, hogy szerintem már holnapra megbeszélhetjük a találkozót. Addigra szilárd információim lesznek.
Khalil megrázta a fejét. Sajnálta a szegény Nosferatukat. Annyira kell nekik a gyógymód, hogy megszervezik a találkozót, mielőtt lenne valami, amivel fizethetnének. Nem baj, Khalilnak most már úgyis más tervei voltak.
- Mike? Ne törődj most már a kígyóval. Azt hiszem, már rendelkezem minden szükséges információval azon a vonalon. Nem, azt hiszem, hogy itt most már egy pénzügyi ügyletről tárgyalunk. Minőségi infóm van. Biztos vagyok benne, hogy a fajtádnak van valahol elegendő pénze elrejtve ahhoz, hogy megegyezzünk az árban.
- Tehát egyszerűen el akarod adni az... esernyőt? - dadogta Mike.
- Persze, de nem lesz olcsó - mondta Khalil. - Úgy... egymillió dollárba fog nektek kerülni.
- Hűha - kiáltott fel Mike. - Ugye tudod, hogy itt most nem rúpiákról beszélünk?
Khalil habozott, mert egy kicsit lelassította, hogy fejben kell átváltania a pénzt.
- Félmillió.
- Kérlek. Azt hiszem, hogy sokkal közelebb állnánk a megoldáshoz negyedmillióval.
- Nos, igen, de most nem egy hétköznapi esernyőről van szó - érvelt Khalil. - Itt egy egyedi, természetfölötti típusú esernyő az alku tárgya.
- Ennyi pénzért egy teljesen jó esőkabátot vehetnénk valahol másutt - mondta Mike. - Mi lenne, ha holnap este elküldenék valakit negyedmillió dollárral, hogy találkozzon veled? Tízkor jó lesz?
Khalil egy pillanatig izgatottan hallgatott, és úgy tett, mintha az ajánlatot fontolgatná.
- Rendben, az jó lesz. A csicskásod megtalál a Time Square-en. Biztos vagyok benne, hogy nagyjából tízezer alagút indul ki onnan szerte a városba.
- Valami olyasmi.
Khalil bontotta a vonalat.

 

1999. augusztus 31., kedd, éjjel 3:49
Red Hook. Brooklyn
New York városa, New York

Ramona kinyitotta az ajtót. Tekintete találkozott Lizével, és észrevette a megkönnyebbülést.
- Khalil? - kérdezte Ramona. Liz megrázta a fejét.
- Elment. Nem tudom, hová.
Ramona bólintott. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és gyorsan odalépett a díványhoz, amihez Liz még mindig hozzá volt láncolva. Liz azonnal benyúlt a párnák közé, kihúzott egy vésőt, és dolgozni kezdett a bilincseken.
- Attól tartok, soha nem lenne jó betörő belőlem - mondta. - Egy öreg zár az ajtón, az egy dolog, de ezek... ezeket úgy készítették, hogy ne törjék fel őket. Szereztél egy másik reszelőt?
- Még annál is jobbat hoztam - mondta Ramona, és feltartott egy kulcsot.
Liznek leesett az álla.
- Honnan a fenéből...? - de tágra nyílt szemeiben a csodálkozás gyorsan gyanakvássá változott. - Hesha. Övé a lánc. O adta neked a kulcsot - Ramona odanyújtotta neki a kulcsot, de Liz nem volt hajlandó elvenni. Nem akarta megérinteni, sőt, még csak rá sem nézett. - Bármit is mondott neked, hazudott.
- Nézd. Nekem fogalmam sincs erről az egészről - mondta Ramona. - De azt tudom... - ragadta meg Liz csuklóján a bilincset, és beillesztette a kulcsot a helyére.
A kulcs elfordult. Klikk.
Liz csak bámult a kiszabadult kezére, de nem úgy tűnt, mintha használni akarná.
- Nem bízhatsz benne, Ramona - hadarta. - Csak azért segít neked, mert neki is haszna van a dologból. Vissza akar kapni - a tudásomért, a szakértelmemért... és az álmokért... nem azért, mert törődik velem. Mert nem törődik. Nem törődik senkivel. Ő csak felhasználja... az embereket, a tárgyakat...
Ramona kinyitotta a bilincset Liz bal csuklóján is. A Gangrel kipróbálta mindegyik zárat, hogy meggyőződjön arról, hogy a kulcs mindegyiket nyitja.
- Hé, bébi. Földet Liznek. Nem számít, mit akar Hesha. Szabad vagy.
Liz kétségbeesetten kapkodta a tekintetét a nyitott bilincsek és a szabadítója között. Szemében vörös könnycseppek kezdtek gyülekezni.
- Ő zárt ide, és most ő enged szabadon. Mindig megkapja, amit akar - mondta halkan.
Ramona megragadta a karját.
- Hé. Mit mondtál nekem arról a barátodról, akit Hesha magának akart, akit olyanná akart tenni, amilyenek mi vagyunk? De te nem hagytad. Emlékszel erre?
Liz pislantott, majd bólintott. Egy vörös könnycsepp gördült le az arcán.
- Akkor nem Hesha kapta meg azt, amit akart - mondta Ramona.
- Nem - felelte Liz, és a hangjába kezdett visszatérni az önbizalom. - Akkor Thompson kapta meg, amit akart. Nem Hesha.
- Te kaptad meg - rázta meg gyengéden Lizt Ramona. - Te kaptad meg, amit akartál. Talán Hesha A Férfi, de te vagy A Nő. Igaz? Igaz?
Liz bólintott, és annyi éjszaka óta először elmosolyodott. Még nevetett is egy kicsit. Ramona is mosolygott. Ennek a nőnek sikerülni fog. Valahogy sikerülni fog neki. Ramona talán soha nem lesz képes visszahozni Zhavont, de Liznek sikerülni fog.
Azonban az aggodalom nem tűnt el teljesen Liz arcáról.
- Ne hagyd, hogy irányítson - mondta egyre pergő könnyei és a halódó nevetés között.
- Hé, Hesha csak úgy kaphatja meg, amit akar, ha én is megkapom, amit akarok.
Azonban Ramona tudta, hogy nem lesz éppen ennyire egyszerű, és elgondolkodott az alkun, amibe belement.
Végül már nem volt több idejük a beszédre. Lépek közeledtek. A lépcsőkön.
- Khalil - mondta Ramona. Felkapta a kulcsot, és Liz markába nyomta. - Rejtsd el. Most - és elkezdte visszakattintani a bilincseket. - Holnap éjjel találkozója lesz - magyarázta - Akkor kell elmenned. Rendben?
Eltartott néhány pillanatig, amíg a Liz felfogta a szavakat. Láthatóan elkeseredett, amiért a láncok ismét a helyükre kerültek. Aztán bólintott. Miközben Ramona átment a szoba másik végébe, Liz letörölte a könnyeit és felkészült rá, hogy szembenézzen Khalillal.

 

1999. augusztus 31., kedd. este 9:45
Time Square
New York városa, New York

Khalil az egyik csiricsáré kirakattal szemben állt a Time Square nyugati oldalán. A kopott és szegényes szex-shoppok és pornó mozik érdekesek voltak, csakúgy, mint néhány tárgy a kirakatokban, de a Ravnos igazán a saját jövőjének csillogó kilátásai foglalták le.
Biztos volt benne, hogy a Nosferatu összekötő is itt van már valahol, de Khalil korán érkezett, egyrészt, hogy felderítse a terepet, másrészt, hogy megmutassa a Nosferatuknak, mennyire laza is ő, és hogy mennyire kézben tartja a dolgokat. Így majd kétszer is meggondolják, hogy megpróbálják-e átvágni.
Úgyhogy a neonreklám - ami mindössze azt hirdette, hogy „Óvszer” - kísérteties vörös fényében a shilmulo addig simogatta tintafekete szemöldökét, hogy takaros kis hegybe rendeződött a vége. Ezután is folytatta a hanyag szépítkezést, amíg a szakálla és a bajusza és a göndör haja is tökéletes állapotba nem került. Végül az új fekete ruházatát kezdte igazgatni - annyira hiper-szuper, annyira ó-lá-lá - de egy pillanat törtrészéig megdermedt, mielőtt gondatlanul folytatta volna, amit elkezdett.
Belül azonban elkezdett rajta patakokban ömleni a veríték. A tükörként szolgáló kirakatüvegben ugyanis észrevette a Sabbat vámpír, Jean-Paul képmását. A férfi által felvillantott pengevékony mosoly nagyon beszédes volt, ahogy megtette azt a néhány lépést, ami még Khaliltól elválasztotta.
Khalil tudta, hogy ez bajt jelent.
- Lám, lám, lám, kit látnak szemeim? - nézett rá kihívóan az üvegből Jean-Paul.
Talán ebben a tömegben nem folyamodnak majd erőszakhoz, végül azonban Khalil elnyomta ezt a reményt. Először is, ez a Time Square volt. Másodszor pedig a Time Square New Yorkban volt, abban a városban, ahol a járókelők bandaháborúvá változtathatnak egy nemi erőszakot.
Nem mintha Calcutta lett volna a legkifinomultabb város, de...
Khalil próbált nyugodtnak és gondtalannak hangzani.
- Jean-Paul. Jól lehet ezen a környéken vadászni? Vagy valamilyen más ügy hozta erre?
Jean-Paul erre még egyszer felvillantotta jeges mosolyát.
- Az már biztos, hogy más ügyben járok erre, Ravnos - mondta.
Khalil továbbra is a Sabbaton tartotta a szemét, de a szeme sarkából még így is észrevette a mozgást. Nem jó hírek. Felbukkant az állatsereglett, amelyet néhány éjszakával korábban Khalil megjelölt a klubban. A cápa lassan úszott, de láthatóan vért szimatolt. A macska lágyan lépdelt, és a szemében ragadozó szikra villant. A majom most csendesen vizslatta az áldozatát. Még a kis kutyus is itt volt, de a farkát most nem húzta a lábai közé. Nem jó jel, egyáltalán nem az.
Jean-Paul hideg vigyora még hangsúlyosabbá vált.
- Azért jöttünk, hogy... megnézzünk egy előadást. Úgy tűnik, hogy mostanában vadászszezon van Ravnosokra.
Oh-hó - gondolta Khalil. Tényleg bajban volt. Folytatta a ruhái igazgatását, és a helyére fordította az ónix gyöngyökkel ékes ezüst láncát a pólójának fekete háttere előtt.
- Pontosan mit akar ezzel mondani?
- Pontosan azt, amit mondtam - vette fel egy hamisan aggodalmas arckifejezést Jean-Paul. - Az a másik két Ravnos, akire rábukkanhattunk ebben a városban, eltűnt - sajnos a Kamarilla megelőzött minket a cigány jövendőmondónál - és nem történt semmi. Rien. Semmi megtorlás. Hát nem furcsa?
- Nem igazán, te szemétkupac - fordult meg végül Khalil, és egy pillanatig egyenesen Jean-Paul szemébe meredt. De csak egy pillanatig. A Vértestvérek között veszélyesek lehettek az ilyen pillantások.
Jean-Paul arca elsötétedett, de Khalil folytatta:
- Nem, csak azt várjuk, hogy kiderüljön, ki hiszi azt, hogy büntetlenül ránk törhet, aztán majd külön-külön, a saját kényünk-kedvünk szerint elbeszélgetünk minden egyes hozzád hasonló seggfejjel. Úgyhogy csak a saját felelőségedre makacskodj, Jean-Paul. És ez az utolsó figyelmeztetés, ami még így is eggyel több a szokásosnál, de mégis csak te voltál az, aki elvezetett ahhoz a fincsi Ventrue pipihez, úgyhogy te és a rühes csapatod közei álltok a szívemhez.
És Khalil kitört. Az állatok meglehetősen jól közrefogták, de a Ravnos felidézett egy rövidéletű illúziót saját magáról, amint éppen ott áll, ahol korábban, úgyhogy miközben mozgott, ugyanakkor úgy is látszott, mintha ugyanott állna, ahol korábban. A káprázat mindössze a másodperc törtrészéig tartott, de ahhoz elég volt, hogy összezavarja a bestiákat, és Khalilnak sikerül a földre vetődve átgördülni a cápa lábai között.
Azonnal talpra ugrott, és már futott is, amikor meghallotta a macska hangját:
- Ott megy.
- Miért nem figyeltetek rá? Utána, ostobák - követelte Jean-Paul, aki szintén a Ravnos után vetette magát.
Khalil szálkás volt, és gyors, ráadásul a Calcuttában töltött halandó és halhatatlan éveknek köszönhetően kiismerte magát a tömegben is, de ez volt minden előnye. Még nem derítette fel elég körültekintően a területet, és attól félt, hogy egyszer egy rossz sarkon fordul be. Azonban nem gondolkodhatott sokáig, mert a macska és a pofátlan kis kutyus elég gyorsak voltak, és már kezdték is behozni az előnyét.
Néhány gyors forduló után Khalil hirtelen lerohant az úttestre, és átrohant egy kocsisor előtt, éppen amikor a lámpa pirosról zöldre váltott. Átcikázott a még mozdulatlan forgalmon az utca hozzá közelebb eső felén, aztán átrohant a másik felén, mielőtt az autók átszelték volna a kereszteződés, és elgázolták volna. Az időzítése a lehető legpontosabb volt. Több autó is hevesen rádudált, ahogy átvillant közöttük. Nem nézett vissza, hogy lássa, hogy boldogul a Sabbat. Csak futott tovább, és befordult minden egyes mellékutcába és sikátorba, amit csak látott.
Azonban a kerge futkározás végül egyenesen a bajba vezette: zsákutcába futott. Legalábbis nagyjából. Egy húsz láb magas szögesdrót tetejű drótkerítés állta útját. A túloldalon folytatódott a sikátor, és belefutott egy fényszórókkal és indexlámpákkal zsúfolt utcába.
Khalil elkezdett mászni a kerítésen, de rájött, hogy nem lesz elég ideje - nem volt elég nagy az előnye. A karmos kezek lerángatnák a kerítésről, mielőtt felérne a tetejére. Éppen ekkor meghallotta a közeledő lépések visszhangját. Nem volt idő habozni.
Nekitapadt a falnak, és magára engedte az illúzió fátylát. Lekuporodott, és most már úgy nézett ki, mint egy kupac rothadó szemét. A hitelesség kedvéért még egy kis megidézett bűzt is hozzátett a szemfényvesztéshez.
És ekkor a Sabbat is színre lépett.
- A pokolba - sziszegte a macska, ahogy csúszva lefékezett a kerítésnél.
- Átmászott? - morogta a cápa.
A macska már félúton járt a kerítésen.
- Szerinted?
Végre Jean-Paul is megérkezett.
- Mindenki másszon át. Most! A vérét akarom!
A többiek tülekedve siettek engedelmeskedni. A macska átcsusszant a szögesdrótok között, leugrott a túloldalon, és már el is rohant a menekülő nyomában. A többiek sokkal óvatosabban követték, bár a cápa is, és a kutya is megvágták magukat a dróttal. A kutya felvinnyogott fájdalmában, de a cápa sztoikus nyugalommal fogadta a sérülést.
- Ellenőrizzetek minden lefolyót, és csatornafedőt - kiáltott a sikátor másik oldalán rohanó alárendeltjei után Jean-Paul, aztán ő maga is megindult a kerítés felé egy szitkot mormolva az orra alatt.
Khalil meggyőződött róla, hogy a többi Sabbat már nincs a közelben, aztán felemelkedett az illúziójából, és hátulról Jean-Paulra rontott. Megrázta a bal csuklóját, és egy keskeny penge csúszott a tenyerébe. A másik kezével megragadta Jean-Paul torkát, és a gyilokpengét újra és újra az áldozat hátába döfte - döfés, aztán egy rántás oldalra.
Jean-Paul szemei elkerekedtek a fájdalomtól, a félelemtől és a dühtől. Küzdött Khalil ellen, de a Ravnos szorításából nem tudott kitörni. Khalil végighúzta az áldozata arcát a kerítésen, és aztán verni kezdte a fejét a téglákba ott, ahol a kerítés találkozott a fallal. Tompa puffanások töltötték meg a sikátort. A koponya végül megadta magát, és a Sabbat a földre rogyott.
A mozdulatlan test még el sem érte a földet, amikor Khalil ismét lecsapott.
- A kis hadseregünk nélkül már nem vagyunk olyan kemények, mi?
Nagyra tátotta a száját, és Jean-Paul nyakába mélyesztette az agyarait. Azonnal elárasztotta az édes vér folyama. A foglya reflexszerűen küzdött, hogy kitörjön a szorításából. Khalil abbahagyta az ivást egy pillanatra, hogy néhányszor az aszfaltba döngölje Jean-Paul fejét. Végül abbamaradt a rángatózás.
Aztán Khalil csak ivott... amíg már nem maradt semmi.

 

1999. augusztus 31., kedd, este 11:21
A Time Square alatti csatornákban
New York városa, New York

Khalil a Nosferatuval szemben ült az asztalnál, és még mindig kipirultnak és sugárzónak érezte magát. A második diablerie. Ez olyasmi volt, amihez tényleg hozzá tudott volna szokni.
Vajon nem nézett túl éhes szemekkel a vele szemben ülő Nosferatura?
Éppen a közepén tartott a Hazimel Szeme által okozott sebek gyógyítására alkalmas recept egy saját változatának. Valahogy egyik társának sem volt jó szaga. A laptopjába gépelő Mike szaga olyan volt, mint Mike-é és... még valami másé. Egy másik, aki úgy nézett ki, mint egy sebekkel és lógó, látszólag félig gyógyult húscafatokkal tarkított járkáló tetem, halványan és furcsán ismerős szagot árasztott. A másik kettő egyszerűen bűzlött, de Nosferatuk voltak, és a találkozó is a csatornákban zajlott, úgyhogy ez nem volt meglepő.
De Khalil öntelt volt, a vér melegében sütkérezett, és a szagok nem okoztak mást, mint egy árnyalatnyi kényelmetlenséget.
- Tehát, öntsetek bőségesen emberi köpetet a mustármagból és a kerti bazsalikomból készített kenőcshöz - folytatta a receptet. - A mustár majd kiűzi a mérgező nedveket, míg a bazsalikom megtisztítja a húst a Szem rosszindulatától. Kössétek a sebre, és hagyjátok rajta a következő teleholdig. Abrakadabra - nincs többé seb.
- A következő teliholdig? - kérdezte Mike. - Számít valamit, ha az éppen azon az éjszakán van, amikor a kenőcsöt felvisszük a sebre? Vagy inkább ki kellene várni egy teljes holdciklust?
Khalil töprengett egy másodpercnyit.
- Jobb félni, mint megijedni, úgyhogy én azt mondom, legyen egy teljes holdciklus. Nem szabad játszadozni a Szem által okozott sérülésekkel - felzabál, ha nem pusztítod el az egészet.
Mike bólintott, és ismét feljegyzett valamit.
- Ennyi?
Khalil hátradőlt a székében, és arcán ravasz mosollyal széttárta a karjait.
- Hacsak nincs több kérdésed?
Mike az asztalra emelt egy aktatáskát, kinyitotta, majd odatolta Khalilnak. A Ravnos beletúrt a bankjegykötegekbe. Nem akart annyi ideig maradni, hogy pontosan átszámolhassa, de úgy vélte, hogy elég pénz volt a táskában ahhoz, hogy egy ideig mindenféle szükségletet fedezhessen belőle. Beleegyező bólintás kíséretében ismét lezárta az aktatáskát, aztán felállt az asztaltól.
- Adjak egy kísérőt, aki megmutatja a kivezető utat? - kérdezte Mike.
- Tudom az utat - mondta Khalil. - Még találkozunk.
Hetykén meghajolt a szörnyeteg felé, és kiment a katakombákból. Khalil magában kuncogva ment végig a csöpögő alagutakon. A megtévesztése láthatóan működött. Úgy megy el, hogy semmit sem adott ki a kezéből, és mégis van 250000 dollárja. A Ravnos elképzelte, ahogy a patkányok buzgón elmélkednek azokon a zagyva adatokon, amit eladott nekik.
Valójában Khalil egy perccel sem akart tovább maradni New Yorkban, nehogy rájöjjenek a turpisságra. Nos, talán még egy-két pillanatot marad. Még két látogatás - ígérte magának - és sokkal gazdagabban, sokkal erősebben és lényegesen szabadabban távozik, mint ahogy érkezett.
Az első számú látogatásra a lakásban kerül sor, ahol csak rá vár az a drága Setita vér.

 

1999. szeptember 1., szerda, éjjel 12:37
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

Liz a kulcsra meredt. Mellette hevert a díványon - és folyamatosan őt kínozta, attól a dermedt pillanattól kezdve, hogy Ramona feltartotta a kezében. Minden annyira valószerűtlennek tűnt. A kulcs... Hesha kulcsa... Ramonánál volt... a nyitott bilincsek... a bilincsek, amelyeket Hesha tett a kezeire, amikor utoljára látta őt...
A valóság csak akkor követelte vissza a terepet, amikor Ramona visszakattintotta a bilincseket. A valóság - a fogság. Khalil visszatért, és a kulcsot elrejtette. Liz biztos volt benne, hogy a Ravnos megtalálja a kulcsot, hogy valahogy tudni fog róla. Tegnap reggel és ma éjjel, amíg Khalil el nem ment, Liz rémülettől bénultan ült a helyén, és nem válaszolt sem a fogvatartója rosszindulatú megjegyzéseire, sem a goromba kérdéseire. Az elmúlt hetekben már úgyis szakértővé vált abban, hogy tudomást se vegyen róla. Természetesen a férfi még most is képes volt kisajtolni belőle az információkat, ha akarta - megfenyegethette, hogy bántani fogja Amyt, vagy hagyja, hogy Liz éhezzen - de most már nem volt semmi, amire szüksége lett volna a nőtől.
Már csak az a hideg tekintet maradt... a gonosz éhséggel izzó pillantás.
Liz kényszerítette magát, hogy Khalil távozása után egy teljes fél órát várakozzon, mielőtt előhúzta volna a kulcsot a párnák közötti rejtekéből, aztán letette maga mellé, és úgy bámulta, mint valami szent ereklyét. Azonban az isteni ajándékokhoz hasonlóan ez a tárgy is lecsupaszította a saját hiányosságait és félelmeit.
Hová fog menni? Az élőholt lét minden éjszakáját itt töltötte... a lakásában... leláncolva. Találnia kell egy másik menedéket a nap elől. De Khalil elvette a pénzét.
- Gondolkodj, Liz, gondolkodj.
Először furcsának hatott a saját hangja, de azért magához térítette őt, és beindította a gondolatait. Khalil nem találta meg a kulcsot a páncéldobozához. Kétezer dollárt tartott ott - ez volt a megtakarított pénze, Azzal álltatta magát, hogy ez lesz a romantikus jegye egy eltervezett spontaneitáshoz, amikor a tökéletes férfi - ha a tökéletes férfi - feltűnik az életében.
Elizabeth hangosan, fájdalmasan felnevetett. Nem lesz már semmilyen tündérmesébe illő románc, semmilyen szenvedélyektől fűtött kirándulás Görögországba, vagy Egyiptomba.
- Édes Istenem, csak Egyiptomot ne.
Ismét felnevetett - valójában nem tudta abbahagyni a nevetést. Aztán pityeregni kezdett. Na ezt azonnal abbahagyta. Dühös volt saját magára. Letörölte a könnyeit, és mielőtt még rájött volna, hogy mit is csinál, lenyalta a vért az ujjairól.
- Gondolkozz - mondta újra, és nyugalmat erőltetett magára.
Vett egy mély lélegzetet, és próbálta nem észrevenni, hogy milyen furcsa érzést kelt benne a tüdejébe áramló levegő. Gyorsan az órára pillantott - már így is túl sok időt vesztegetett el. Ma éjjel túl sokáig habozott... az elmúlt hetekben pedig túl sokáig volt kiszolgáltatott.
Felkapta a kulcsot, aztán kinyitotta a bilincseket először a bal-, aztán a jobb csuklóján. Végül a bokáját is kiszabadította. Amikor felállt a díványról, hirtelen rátört a félelem - a szinte elkerülhetetlen bizonyosság - hogy Khalil bármelyik másodpercben visszatérhet. Liz odaszaladt az asztalához - a csataménje, a hatalmas, nyolcpatájú Sleipnir végrehajtott még egy utolsó hősies tettet - és kihúzta az egyik oldalsó fiókot. Khalil nem fedezte fel, hogy a fióknak sekély kettős feneke van. A rejtekhelyen csak két lapos tárgy hevert: egy levél, amely tartalmazta azt a néhány kedves szót, amit az apja valaha is hajlandó volt írni neki, és a páncéldobozának a kulcsát. Liz kivette mindkettőt, és begyömöszölte őket a zsebébe.
Még egyszer körbepillantott a lakásában, és fájdalom hasított a szívébe. Khalil minden pusztító tette ellenére olyan sok minden volt még itt, ami ő volt - a könyvei, a jegyzetei, a szerszámai. Hogyan is hagyhatná itt az egészet? De nem volt más választása. Talán a fogsága mégis hasznos volt ebből az egy szempontból: ha nem félemlítik meg, és bánnak vele ennyire rosszul, akkor talán soha nem bírta volna rávenni magát, hogy hátrahagyja mindazt, ami a régi életét jelentette.
Elszántan az ajtóhoz ment.
De amint az első zár felé nyújtotta a kezét, az látszólag saját akaratából, elfordult - a kulcsot kívülről fordították el.
Liz rémülten hátrált, miközben a zárak egymás után kinyíltak, és végül feltárult az ajtó.

 

1999. szeptember 1., szerda, éjjel 12:59
Red Hook, Brooklyn
New York városa, New York

- Akkor baszd meg! - ordított Khalil Lizzel, bár a nő nem hallgatta a szavait.
A nehéz láncokkal lesújtott az irtózatos méretű, és irtózatosan ronda asztalra, mi elfoglalta a szobát. A düh gyakorlatilag előgőzölgött a szemeiből.
- Szép, mondhatom szép - suttogta rekedten. - Megiszom a kopasz fekete apucija vérét, és akkor már én irányítom majd őt. Kígyó ribanc!
Ismét lesújtott a láncokkal az asztalra.
Aztán járkált egy kicsit a lakásban, végül leült a díványra, és a lábainál hevertek a láncok, amelyek valamikor fogva tartották Elizabeth A. Dimitrost. Megpróbált megnyugodni, de éppen egy mélyen gyökerező sürgetés kielégítését tagadta meg, egy szörnyetegét, ami a gyomrában lakozott, és most dühöngött, mert megtagadták tőle az öreg vért, amit Khalil el akart venni.
Tehát végül be kell majd érnie Hesha vérével - Khalil Ravana felszabadításának eredményei közül a legértékesebbel. És Khalil megesküdött a Rakshasa Király heréire, hogy az az idő már nincs messze.
Néhány pillanattal korábban érkezett, de Liz már nem volt itt. És Ramona sem. A Gangrel nem volt itt, amikor hasznát vehette volna, amikor a Sabbat a nyomában volt. Persze végül kiderült, hogy nem is lett volna rá szüksége.
- Ő is bekaphatja. Mostantól csak magára számíthat.
Már éjszakákkal, vagy hetekkel ezelőtt el kellett volna emésztenie azt a ribanc kis kígyót, de azt hitte, hogy lesz még ideje, hogy megnövelje a hatalmát, és Hesha nyomába eredjen. Most pedig kifutott az időből. Heshának várnia kell egy másik éjszakáig, de amint megszerezte az öreg kígyó vérét, Liz jobban teszi, ha megtesz mindent, amit kér tőle. Talán jobb is lesz így. Később majd tényleg elszórakozhat vele.
Miközben üldögélt és füstölgött, Khalilnak lassan feltűnt valami... valami furcsa, valami rendellenes. Mozdulatlanul ült tovább, és megpróbálta meghatározni, hogy pontosan mi vonta magára a figyelmét. Semmi nem volt itt... aztán megint feltűnt neki valami.
Valami az árnyékokban. Valaki rejtőzködött az árnyékokban. Vagy, amint az később kiderült, nem rejtőzködött. Khalil összpontosított, és fokozatosan felfedezte a főbejárat melletti sarok sötétségében kuporgó apró, szánalomra méltó alakot. A teremtmény inkább tűnt egy koszos patkánynak, mint embernek. A testét ráncos húshurkák alkották, és a hosszúkás arcában láthatóan mindössze két odvas fog éktelenkedett.
- A rút barátaid úgy döntöttek, hogy szeretnék visszakapni a pénzüket? - kérdezte fenyegetően Khalil.
A Nosferatu - mert a lény túl groteszk volt ahhoz, hogy bármi más legyen - vadul összerándult, amikor Khalil megszólította. Remegni kezdett, és hirtelen elég tisztán láthatóvá vált. A Ravnos most kezdte érteni: voltak idők - amikor még nem volt ilyen öreg és bölcs - amikor túl zavarodott, túl rémült volt ahhoz, hogy olyan trükköket mutasson be, mint amelyik ma éjjel is megmentette az irháját. A tombolását szemlélő kis csatornapatkánynak hasonló gondjai voltak - az idegei felmondták a szolgálatot, nem rejtőzött el elég jól.
- Rossz időzítés - mondta Khalil.
A teremtmény, aki eddig dermedten állt egy helyben, ezt úgy értelmezte, hogy ideje menekülőre fogni a dolgot. Khalil ugyanolyan gyorsan talpon termett, megragadta a láncokat, elállta az utat az ajtóhoz, aztán lecsapott a Nosferatura. A lánc végén függő bilincsek becsapódtak a lény testébe, és vért fakasztottak a lelógó bőrredőkből. Khalil élvezettel sütkérezett a fájdalmas sivításban. Most a felfedezett behatolóra zúdította minden frusztrált dühét, amit eddig Liznek tartogatott.
- Te engedted szabadon a kígyómat? - vicsorogta Khalil, ahogy ismét elborította a dühöngő őrület.
Újra meglendítette a láncot, és a bilincs ezúttal szétzúzta a Vértestvér csuklóját, és félretaszította a sipítozva lekuporodó teremtmény arcát védelmező kezeket. Ismét lendített. Khalil elméje hátsó részében tudta, hogy ennek a teremtménynek valószínűleg semmi köze sem volt Lizhez, de ez most igazán keveset számított. Liz elment. Ramona elment. Hesha nem volt itt. Tehát a Nosferatunak kell elviselnie Khalil dühének minden erejét. Végül eltűnt minden racionális kontroll, és Khalil újra és újra lesújtott, amíg a szörnyeteg rángatózva nem feküdt a földön a saját vérében. A hatalmas szemek nagyrészt eltűntek a feldagadt szemhéjak mögött, de a megmaradt hasítékokon a lény még mindig Khalilt nézte. A Ravnos közelebb lépett.
- Rossz időben, rossz helyen - mondta a fejét csóválva.
Aztán még közelebb lépett.

* * * * *

Nemsokára a rühes patkány Nosferatuból csak egy kupac hamu és az emléke maradt meg. Khalil a földön elterülve élvezte a kellemesen felfújt érzést, ami elborította. Három Vértestvérből falatozott az elmúlt két hétben - és ebből kettőt ezen az éjszakán fogyasztott el. Mindannyian alábecsülték - a kékvérű Ventrue pipi, Jean-Monsieur-Seggfej-Paul, és a patkány. Ez enyhítette valamelyest a Liz szabadulása miatt érzett fájdalmát.
- Hálátlan ribanc - mormolta Khalil, és kinyújtózott a rongyszőnyegen, majd megdörzsölte a gyomrát. - Azok után, amit érte tett...
A legjobb rész azonban még hátra volt. Talán nem éppen most. Khalil már eleget látott New Yorkból, és készen állt, hogy zöldebb, és csendesebb mezőkre utazzon. Oda, ahol nem akarta mindenki a vérét. De valamikor majd elkapja Hesha Ruhadzét, és akkor... akkor végre Khalil megízleli a Setita vért.
Ott akarsz heverni, amíg a város összes Nosferatuja felfedezi, hogy mit tettél azzal a szánalmas kis teremtménnyel?
Khalil lassan felkönyökölt. Felvillantott egy szinte részeg mosolyt, és meglóbálta az ujját a levegőben.
- Többé már nem mondhatod meg nekem, mit tegyek - Azonban a mosoly elhalványult, ahogy elgondolkodva megsimogatta a bajszát. - De igazad van - kászálódott fel a földről. - Semmi értelme túlfeszíteni a húrt.
Az aktatáska - és az összes pénze - biztonságban volt, de Khalil képtelen volt megállni, hogy ne szedjen fel a földről egy-egy elgurult gyűrűt vagy ékkövet, amit a múlt éjjel dühében szórt el. Miközben az apró kincseket gyömöszölte a zsebébe, hirtelen aggódni kezdett a méretes, durván ember alakú porfolt miatt, ami még mindig a padlón éktelenkedett. Ha stratégiai visszavonulásba kezd, akkor azzal is nyerhet még néhány órát, ha a szőnyeg alá söpri a patkányfiú maradványait.
Miután néhány percen át kutatott seprű után Khalilnak be kellett érnie egy Dust Busterrel, de végül munkához látott. Éppen hogy végzett az egyik láb felszippantásával, amikor észrevette, hogy az ajtó nyitva áll - és valaki áll a bejáratnál. Egy nagyon magas valaki.
Khalil megpördült, és úgy tartotta maga elé a Dust Bustert, mint egy kést. A jövevény tetőtől-talpig rongyokba, és tépett, foszladozó ruhákba burkolózott. A férfi - már ha férfi volt egyáltalán - bűzlött a nyers szennyvíztől. A Calcuttából érkező apró emlékeztető ellenére Khalil nem örült túlságosan, hogy találkoznia kell valakivel - különösen nem örült egy Nosferatunak.
- Hadd találjam ki - mondta a shilmulo egy egyszerre lefegyverző és álnok mosollyal az arcán. - Kihagytam egy foltot - tette le óvatosan a Dust Bustert.
A jövevény éppen ilyen óvatosan elkezdte letekerni magáról a fejét szinte teljesen eltakaró rongyokat. Már néhány tekerés elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, Khalil nem egy Nosferatuval áll szemben.
- Hesha.
A Setita kemény pillantása a padlón éktelenkedő gyanús porfoltról a dívány mellett heverő üres bilincsekre, majd újra Khalilra vándorolt.
- Ha bántottad...
Nem volt rá szükség, hogy befejezze a mondatot. Khalil könnyedén leolvashatta a szándékait a vádló arckifejezéséből. Tucatnyi hazugság suhant át az agyán, de ironikus módon a legjobb esélyei akkor voltak, ha az igazsággal próbálkozik.
- Ez? - intett Khalil a lábánál heverő maradványok felé. - Ennek semmi köze a barátnődhöz. Egyáltalán semmi. Ne aggódj emiatt.
Beszéd közben Khalil nemtörődöm mozgással közelebb oldalgott a hatalmas öreg asztalhoz, ami a legközelebbi fal legnagyobb részét elfoglalta. Észrevette Liz halványuló illatát, de pillanatnyilag kevésbé aggódott az elveszett Setita miatt, mint a vele szemben álló másik miatt.
- Én és Lizzie jóban voltunk... vagyunk - tartotta fel keresztbe tett ujjait a Ravnos. - Tudod, mint agaram masala.
Úgy tűnt, hogy a tréfa nem nyugtatta meg igazán Heshát. Természetesen a dzsekijében el volt rejtve egy kés, de Khalilnak most, hogy Hesha fizikailag is jelen volt, komoly kétségei támadtak a fizikai erőszak hasznossága felől. Nem számít az orcáját elborító pír, sem a Vértestvér vitae által nyújtott életerő. A Setita személyes jelenléte annyira - lenyűgöző volt.
Alig egy pillanattal később azonban Khalil kedve hatalmasra duzzadt. Ramona lépett be Hesha mögött a nyitott ajtón. Khalil hagyta, hogy lehulljon róla a hízelgő modor: gúnyosan elvigyorodott, és kihúzta magát.
- Ramona... - mondta győzedelmesen a shilmulo, és elhúzta az ujját a torka előtt.
Ramona nekidőlt az ajtófélfának, és visszabámult rá.
Khalilnak arcára fagyott a vigyor.
- Ramona, pontosan melyik részt nem érted? - húzta el ismét az ujját a torka előtt a Ravnos.
- Nagyon sok mindent megértett - mondta Hesha, és fenyegetően előre lépett.
Khalilnak nem kellett több bíztatás.
Dacos üvöltés kíséretében a Ravnos megpördült és megragadta a hatalmas asztalt, felemelte a földről, és belevágta a legközelebbi feketére mázolt üvegablakba. Az üveg szilánkokra robbant, és Khalil a rés irányába vetette magát.
Hesha indult volna, hogy útját állja, de a rongyai gátolták a mozgásban. Khalil elviharzott mellette.
Ramonának ezzel szemben nem voltak ilyen gondjai. Már mozgásba lendült, mielőtt az asztal teljesen kirepült volna az ablakon, és egyenesen Khalil hátára vetette magát... és egyenesen átsuhant rajta. Az ellenállás hiánya miatt elvesztette az egyensúlyát, és a földre esett. Egyetlen másodperc alatt talpon termett, készen arra, hogy ismét ugorjon... de már nem volt mire. A magas ablak érintetlen volt. Az asztal a fal mellett pihent. És Khalil nem volt sehol.

* * * * *

- Ez nem ő - turkált a padlón a porban Hesha. - Calebros embere. Egér. Mondtam nekik, hogy ne aggódjanak a pénz miatt.
- Bár úgy lenne.
A férfi legyőzöttnek tűnt - gondolta Ramona. Talán csak a mozgás okozta fájdalom miatt. Hesha még több rongyot hántott le a testéről. A válla alatt még most is be volt fáslizva. Némelyik kötést sötétre festette az a valami, ami alóluk szivárgott. Ramona nem nézte végig, amikor Pauline izzó kurkumát nyomott Hesha néhány sebébe. A Gangrel úgy érezte, hogy már azzal is eleget tett, hogy elmondta neki, hogyan lehet meggyógyítani a Szem által ejtett sebeket. Elég szörnyű volt a saját találkozása a kurkumával. Gondolni sem akart arra, hogy ugyanezt a gyógymódot alkalmazták Hesha egész arcán, a fejének nagy részén, és a testének legnagyobb részén. A Gangrel összerezzent.
Hesha odament a fotelhez, és nehézkesen leült. A kezelés legyengítette, és egy-két perces időközönként enyhe remegés lett úrrá a testén.
- Hol van ő? - kérdezte Hesha. Egy-két másodpercig Ramona azt hitte, hogy a fájdalmas arckifejezésben nem csak a fizikai fájdalom tükröződik, de aztán a nyugodt álarc ismét visszakerült a helyére.
- Nem tudom.
Ez lényegében igaz is volt. Ramona nem tudta, nem akarta tudni. Az alku szerint Heshának gondoskodnia kellett arról, hogy Liz kiszabaduljon. A jó szándék jeleként adta oda a kulcsot Ramonának.
- Legrosszabb esetben te magad is kiszabadíthatod - mondta neki a Setita.
Láthatóan nem számított arra, hogy Ramona szó szerint veszi a szavait. De Liz világosan közölte, hogy többé nem akar semmit Heshától - még akkor is, ha némileg sóvárogva ejtette a szavakat.
Ramona nem bízott eléggé Heshában ahhoz, hogy Liz közelébe engedje. Az a szegény lány már így is elég szenvedésen ment keresztül - talán még túl sok szenvedésen is. Azonban Ramona már az első találkozásuk alkalmával jobban bízott Heshában, mint annyi idő után Khalilban. Tehát visszament, és megegyezett a Setitával az alku második feléről is.
- Most már belátod, hogy Khalil nem volt egy megbízható szövetséges! - mondta Hesha, és sehogy sem volt képes teljesen eltüntetni az árnyalatnyi bűntudatot a hangjából.
- Nem volt egy nagy meglepetés - vont vállat Ramona.
Közelről nézte végig, ahogy Khalil hazudik a Nosferatuknak a Szem sebeinek gyógymódjáról. Hazudott, pedig megkapta a pénzét - Hesha pénzét.
- Ez egy értékes lecke - mondta Hesha.
- Megérne még kétszázötvenezer dollárt is?
Most először, amióta Ramona ismerte, egy mosoly árnyéka kúszott Hesha arcára.
- Ha képes vagy segíteni nekem a Szem felkutatásában, akkor még sokkal többet is megérne.
- Végül is a te pénzed - vonta meg ismét a vállát Ramona.

 

1999. szeptember 1., szerda, éjjel 1:08
Egy autóban, valahol Brooklynban
New York városa, New York

Elizabeth eléggé lehúzódott az anyósülésben ahhoz, hogy a biztonsági öv belevágjon az arcába. Nem tehetett róla, de úgy érezte, hogy soha nem szabadulhat ki igazán. Khalil bármelyik pillanatban felbukkanhat az út egyik oldalán, hogy visszakövetelje őt, vagy Hesha... Nem - mondta magában. Hesha soha nem tért vissza érte. Feláldozta őt Rának.
A sofőr nem nézett rá. Teljesen az útra összpontosított - sokkal jobban is, mint amennyire a vezetés azt megkívánta. Még akkor is előre szegezte a tekintetét, amikor beszélgettek.
- A barátja, Amy, nagyon szeretné látni - mondta Jordan Kettridge.
Liz megrázta a fejét.
- Nem tehetem. Nem találkozhatom vele. Azok után, hogy... ezután már nem.
Amy a rablás után Liz kérésének megfelelően nem a rendőrséget, hanem Kettridge professzort hívta fel. Elmondta neki azt a keveset, amit tudott, és amikor a professzor megérkezett Kaliforniából, odaadta a Rutherford Ház kulcsait a lakáshoz. A jó öreg Amy. De Liz nem tudott a szemébe nézni. Nem tudta, hogy képes lesz-e még valaha Amy szemébe nézni. Még hosszú ideig nem. Ennyit biztosan tudott.
- Értem - mondta Kettridge. Az ujjai szorosan markolták a kormányt.
Liz a férfit nézte. Biztos volt benne, hogy Kettridge tudja, hogy őt nézi, de ennek ellenére továbbra is előre meredt, mintha nehezére esne szemmel tartani az utat... egyedül csak az utat.
- Meg... megváltoztam - mondta végül Liz. - Olyan vagyok, mint... ők. Mint Hesha.
Ez igaz volt, ugyanakkor nem volt teljesen igaz. Talán vérre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, de nem volt olyan, mint Hesha.
- Tudom - mondta Kettridge még mindig az útra meredve. - Én is megváltoztam - A hangja már nem volt annyira magabiztos, mint amire Liz emlékezett. - Látok... dolgokat. Olyan dolgokat, amiknek a létezését korábban csak gyanítottam.
Liz hitt neki. Látta a szemeiben, amikor a professzor kinyitotta a lakás ajtaját - a megkönnyebbülést, amikor felismerte őt, aztán a hirtelen döbbenetet, amikor valahogy felismerte, hogy mi is ő. Akkor elfordította a tekintetét, és azóta nem is nézett a szemébe.
- Akkor miért hozott el? - kérdezte Liz.
Kettridge végül mégis csak ránézett, és egy hosszú pillanatig a szemeibe fúrta a pillantását. Amikor ismét visszanézett az útra, az már nem az elutasítás miatt volt.
- Nem tudom - mondta. - Bízom magában. Bíztam magában. Nem hiszem, hogy ez megváltozott. De talán meg fog.
Elizabeth érezte, ahogy feltörnek a könnyei, és ezúttal nem tudta visszafojtani őket. Kettridge odanyújtott neki egy zsebkendőt, ami hamarosan fehérről vörösre ázott. Maguk mögött hagytak jó néhány mérföldet.
- Mit mondjak Amynek? - kérdezte végül Kettridge.
- Semmit. Ne mondja el neki, hogy rám talált. Számára halott vagyok - temette a kezébe Liz az arcát. - Vagy mondjon el neki mindent. Engem nem érdekel. Most nem akarok ezen gondolkodni. Csak azt akarom, hogy... csak azt...
Képtelen volt befejezni a mondatot. Nem tudta. Heshával akart lenni, újra látni akarta őt. Vissza akarta kapni a régi életét. Vissza akarta kapni az életét.
- Csak vezessen - mondta halkan.
Kettridge bólintott, és vezetett. El mindentől, amit Liz valaha is ismert.

 

1999. október 12., csütörtök, éjjel 3:25
O'Hare reptér
Chicago, Illinois

- Menj a csomagokért.
Sarat vidáman engedelmeskedett.
Összeszorított szájjal Khalil mélyen beszívta a levegőt, és kiélvezte a város illatait, ami mostantól az új otthona lesz - vagy legalábbis kiélvezte a város repülőterének az illatait, ami mostantól az új otthona lesz. Próbálta figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy nem sok igazán egyedi szag volt a környéken. Egyik amerikai repülőtér pontosan olyan szagú volt, mint bármelyik másik - a fertőtlenítőszer nem tudta elfedni a bezárt étteremből szivárgó avas zsír bűzét, az éjszakai járatról leszálló utasok verítékbűze...
Éjszakai járat - Khalil ezt jó ómenként értékelte. Nem mintha kérdéses lett volna, hogy el akarja hagyni New Yorkot. Különösen, miután egy hónapig lapult egy lyukban Sarat unokatestvérének zöldségesének egyik barátjának a pincéjében. Az a város egy kicsit... túl forró volt.
És ennek vajon mi az oka?
- Hé, beszélj velem szépen, és akkor időnként tehetek neked egy-egy szívességet - mondta Khalil, és ezzel jócskán megzavarta a közelben álló fáradt szemű üzletembert.
Miközben Sarat visszafelé iparkodott a három bőrönddel - egyik a sajátja volt, a másik kettő pedig Khalilé - a shilmulot elárasztotta az önelégültség, aminek nem kis mértékben az volt az oka, hogy Chicagóban volt, de ezúttal mégsem volt belegyömöszölve egy kényelmetlen kis bőröndbe. Senkiként érkezett Amerikába, egy rabszolgaként, és a homlokának verítékével jobbított a sorsán. Ösztönösen magához szorította az oldaltáskáját. A minden igényt kielégítő flanel holmi dugig volt készpénzzel - a pénzzel, amit megszerzett, annak ellenére, hogy a Nosferatuk megpróbálták visszaszerezni, és hogy Hesha is felbukkant egy rövid időre.
- Hm. Addig kellett volna megölnöm, és meginnom a vérét, amíg megvolt rá a lehetőségem - mondta önmagának Khalil.
A fáradt szemű üzletember kezdett jól észrevehetően arrébb oldalazni. Khalil ránézett, és elmosolyodott. A férfi megdermedt, és minden meggyőző erő nélkül visszamosolygott.
- Most hová, főnök? - kérdezte Sarat, aki szintén az üzletembert nézte, aki azonnal eliszkolt az úton, amint Khalil figyelme elterelődött róla.
- Hová? Keress nekünk egy hotelt. És holnap este nekiállunk felderíteni a várost. Mit gondolsz, az unokatestvérednek tetszene itt?
- Azt mondtad, hogy a telek itt enyhébbek, mint New Yorkban.
- Ó igen - mondta Khalil. - Balzsamosak.
- Akkor Prasadnak tetszeni fog - vigyorgott lelkesen Sarat. - Mindig mondta, hogy New Yorkban túl hideg van.
- Ezt szeretem hallani. Egy héten belül idehozzuk az egész családot, és beindítjuk az üzletet. Tudom, hogy itt mindennél jobban szeretik a curryt.
Sarat előrement a csomagokkal - amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy elejtett volna valamit - és Khalil sokkal kényelmesebb tempóban követte.
Akár tetszik nekik Chicago, akár nem, Sarat rokonainak az biztosan nem fog tetszeni, amit akkor találnak, amikor felfeszítik a padlót, hogy bepakolják Ghose nagytestvért. A mozdulatlanságba ütlegelt vámpír helyett ugyanis csak egy porral teli öreg szőttes szőnyeget találnak majd.
De erre a nemes cél érdekében volt szükség - gondolta Khalil, és megnyalta az ajkait.
És ráadásul még nem is állt ellen olyan hevesen, mint ahogy Hesha tette volna.
- Nem lapulhattam abban a pincében végig minden éjjel. És éhes lettem. Mellesleg a kígyó már elvesztette a barátnőjét. Egy kis ideig most békén hagyom. Olyan hatalmas szívem van.
Ezt majd észben tartom.
- Igen, tégy csak úgy.
Khalil most már családos ember volt. Magáévá tette Ghose családját - csakúgy, mint a néhai Ravnos vérét - és amíg Khalil vére kering az ereikben, addig nem fognak túl hangosan panaszkodni a szegény eltávozott Ghose miatt.
A kanyarban előtte, éppen az üvegfalú terminál előtt, Sarat fogott egy taxit. Khalil még mindig a flanel táskáját szorongatva bemászott a hátsó ülésre, és felkészült, hogy kiélvezze az új városát, az újsütetű gazdagságát, és az újdonsült szabadságát.

* * * * *

Mélyen Calcutta alatt egymáshoz koccant néhány ujjhegy, ami alig volt több néhány vékony bőrrel borított csontdarabnál. Hazimel, ha szokása lett volna fizikai jelét adni az érzelmeinek, akkor most talán mosolygott volna ott a kőből faragott trónusán.
Ez a féreg Khalil csodálatosan teljesített. A forróvérű nő, a Gangrel, még mindig elvezetheti Heshát a Szemhez. Csak idő kérdése volt, hogy Khalil a féktelenségével és a kis játékaival mikor idegeníti el őt magától, és mikor hajszolja a kígyó szolgálatába. Annyira kiszámítható. Többé már semmi szükség nem volt arra, hogy a fiatal shilmulo abban a városban maradjon.
Élvezd csak a fiatalságod éjszakáit, Khalil - gondolta Hazimel. Hidd csak azt, hogy ilyen könnyedén megtörted a hatalmamat fölötted - mert pontosan ezt szeretnéd hinni. Gyűjtsd a hús kincseit, ha ettől biztonságban érzed magad.
Hazimel végül elmosolyodott. És nevetett - de csak kevésre emlékezett a nevetéssel kapcsolatban. A hang, amit a talán legöregebb még élő Ravnos kiadott a halandó fülek számára inkább egy kínvallatás, mint a vidámság eredményének tűnt volna. De számára édes volt e hang.

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Kathleen Ryan már 1993 óta dolgozik a White Wolfnak, a White Wolf körül és a White Wolf mellett. Az első írásai egy fiatal, Amanda nevű mágusról a Mage: the Ascension könyv fejezetnyitányaiban jelentek meg. Azóta hízelgéssel és fenyegetéssel sikerült elérnie, hogy minden lényegesebb Mage kiadványban megjelenjen egy-egy darab Amanda történeteiből. Kisajátította magának a Tradition Book: Euthanatos legszórakoztatóbb részeit, és becsempészte a Changing Breed Book: Kitsune legnagyobb részét a Hengeyokai: Shapeshifters of the East kiadvány végébe. A Klán regények: Setita volt az első regény hosszúságú kiadott munkája. Meg szeretné köszönni a családjának, a Felmentő Seregnek, John Steele-nek és Stewart Wieck-nek, hogy átsegítették a másodikon: a Ravnoson.

 

 

Tartalom:
I. Mester
II. Szolga
III. Báb
A szerzőről