Vampire: The Masquerade

Richard E. Dansky
LASOMBRA
[A Klán regénysorozat 6.]

(Tartalom)

 

A könyvet Benjamin és Esther Cherdack-nak, valamint Joseph és Sara Dansky emlékének ajánlom. Köszönet a szeretetért, és azért a bátorításért és támogatásért, amely elkísérte minden próbálkozásomat - még azokat is, amelyeknek agyarai voltak, és a pusztítás eszközeivel hadonászva, üvöltve vetették bele magukat az éjszakába. Ez nektek szól.

– Richard E, Dansky

 

 

ELSŐ RÉSZ
Menüett

 

1999. július 16., péntek, este 10:04
Two Logan tér
Philadelphia, Pennsylvania

Morty soha nem értette pontosan a „tompa puffanás” jelentését, amíg el nem jött életének utolsó pillanata. Persze ekkor már nem sokra ment frissen szerzett tudásával. A kérdéses puffanást ugyanis éppen az ő teste keltette, amikor a mellékutca gyomoktól áttört aszfaltjára zuhant.
Harminchét emeletnyi magasságban Lucita egykedvűen hajolt át az épület mellvédjén. Az erős szél boldog táncot járt hosszú fekete haján. Az ingujjával és a nadrágszárával már kevesebb sikerrel járt, és a hideg sem volt képes libabőrt húzni olajbarna bőrére. Valamikor az ehhez hasonló szél könnyeket csalt volna a szemébe, de azok az idők már régen elmúltak. A perem fölött szemügyre vette Morty halhatatlan belső részei által az aszfaltra rajzolt mintát, és csettintett a nyelvével. Piszkos munka, túl piszkos. Vénségére kezd hanyaggá válni.
Morty csak bemelegítés volt. Ezért a munkáért még csak nem is fizettek. Az ostoba egyszerűen csak az útjába került, amikor úgy egy évvel korábban utoljára Philadelphiában járt, és aztán mindent elkövetett, hogy komoly zavaró tényezővé fejlessze magát. Lucita büszke volt rá, hogy általában képes volt megőrizni a hidegvérét (az atyja, hogy a sátán sütögesse azt a rühes, petyhüdt lelkét, gyakran károgott arról, hogy egyszer a temperamentuma okozza majd a vesztét), de még mostanában is volt néhány módja annak, hogy kihozzák a sodrából a rettegett Moncada egyetlen gyermekét.
Ezek közül az egyik az volt, ha valaki „cicababa”, „édeske”, vagy ezekhez hasonló „kedveskedő” jelzőkkel illette.
Egy másik pedig az, ha valaki megpróbálkozik egy gyors fogdosással, bár egyedül az Úr az megmondhatója, hogy egy vámpír miért érezhette ennek szükségét.
És akkor ott vannak még a Lucita származásával kapcsolatos durva sértések.
Morty alig harminc másodperc leforgása alatt sikeresen maga mögött tudhatta mind a hármat, ami még azok között az aljas gennygombócok között is rekordnak számított, akikkel Lucita manapság összefutott. Az eredmény az lett, hogy a „figyelmet sem érdemlő idióták” kategóriájából átkerült a „gyakorlás” kategóriájába.
Két éjszakával korábban Lucita elfogadott egy újabb megbízást. A Vértestvér, akivel megkötötte az üzletet, láthatóan abból a csendes fajtából származott, akik az ilyen egyezséget végzetesen ízléstelennek találják. Ennek ellenére végig udvariasan és professzionálisan viselkedett, és Lucita nem talált semmi okot, amiért visszautasította volna a megbízást. Az ár megfelelő volt, a határidők tarthatóak, és Lucita már amúgy is kezdett nagyon unatkozni (bár ezt nem hangsúlyozta túlzottan a megbeszélés folyamán).
Jó ideje nem volt már ilyen kaliberű megbízatása, és úgy érezte, nem lenne túl szerencsés, ha egyenesen belevetné magát a közepébe. Berozsdásodott, és felkészületlennek érezte magát. Úgy érezte, hogy... szüksége van egy kis gyakorlásra.
Hát így esett, hogy Háromujjú Morty, az egyik legocsmányabb féreg, aki valaha is együtt lógott egy falkával Philadelphia utcáin, a borkimérés hátsó kijárata mögötti aszfalton szétterjedő véres pacaként végezte.
Lucita felsóhajtott, és maga köré fonta a karjait, inkább az aggodalom kifejezéseként, mint azért, hogy távol tartsa a hideget. Bemelegítés szempontjából Morty alig érte meg a fáradtságot. Most nemesebb vadra vadászott, aki sokkal hatalmasabb, sokkal intelligensebb, és bizonyosan sokkal tájékozottabb a modus operandi-val kapcsolatban, mint egy utcai keményfiú.
- Ez most akár igazi munka is lehet. - mondta a levegőnek Lucita.
Aztán egykedvűen kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és beleolvadt a lefelé vezető sötétségbe. Ideje volt maga mögött hagyni a várost.
Vége a Morty-hoz hasonló szórakozásoknak. Várt rá a munka.

 

1999. július 17., szombat, este 10:12
A Presidential Hotel
Washington D.C.

Sasha Vykos a lakosztályában ült a makulátlanul bevetett ágy szélén, és mérgesen meredt a kézzel írt levélre. A levél már várt rá, amikor ma este előbújt a kisajátított menedékből. A Presidential Hotel korábban Washington trónjáról letaszított hercegének, Marcus Vitelnek a menedéke volt, de miután a herceg elmenekült, és Vykost megerősítették az érseki pozíciójában, természetesnek tűnt számára, hogy a birtokához hasonlóan elragadja tőle a menedékét is. A Hyatt Regency Capitol Hill-ben is fenntartott egy lakosztályt. A Sabbat, teljesen oda nem illő módon, ezt a nemzet fővárosában álló épületet nevezte ki főhadiszállásának. Vykos csak azért foglalt itt is lakosztályt, hogy a menet közben felmerülő ügyeket hatékonyabban intézhesse, de amikor csak tehette, a nappalokat mindig Vitel szobáiban aludta át. Ha inasért nem, hát azért, mert így biztonságosabb volt. Végül is néhány személyes ghoulon és testőrön kívül senki sem tudta pontosan, hogy hol rejtőzködik. Elméletileg.
Pontosan ezért volt annyira kellemetlen meglepetés a borvörös viaszpecséttel lezárt krémszínű boríték jelenléte. Egyetlen ghoulja sem látott behatolót sem a nappali, sem a koraesti órákban, a makulátlan tisztaságú levél mégis ott hevert gondosan elhelyezve a küszöbén. Tudta, ki küldte az üzenetet. A megegyezés szerint azonban az ilyen üzeneteket előre egyeztetett helyszínekről küldöncök kellett volna, hogy elhozzák. A menedéke pedig természetesen nem tartozott az előre egyeztetett helyszínek közé, és így a levél csak rosszat jelenthetett.
A feljegyzést a Kamarillán belüli informátora küldte. Az aláírás szokás szerint „Lucius” volt. Mindketten bíztak benne, hogy Cézár a Fórumon magával vitte a sírba azt az okot, amiért éppen ezt az aláírást használták. A rövid levél valóban nem tartalmazott jó híreket. A jelentés szerint a Baltimore-i Kamarilla öregek erősítést kaptak az Óvilág valódi hatalmasságaitól. Az erősítés Ash, Vitel, et dia, számára Jan Pieterzoon személyében érkezett. Vykos ismerte a holland férfi munkásságát, bár személyesen még nem találkozott vele. A Ventrue elég híres stratéga és cselszövő volt, és, bár nem jelentett akkora fenyegetést rájuk nézve, mint a Belső Tanács egy tagja, vagy valamelyik ölebük, de azért a férfi már önmagában is hatalmi tényezőnek számított.
A levél többi része részletesen taglalta azokat a reakciókat, amelyekkel a konferencia résztvevői válaszolta Pieterzoon érkezésére, de ez már nem hozta annyira lázba. A sorok részletezték a szokásos Kamarilla-stílusú hátbatámadásokat és az önfeláldozás nevetséges kirohanásait, azonban a konferencia összefoglalójának lényege az volt, hogy a legtöbb résztvevő nagyjából kétféle érzelmi reakciót mutatott a Ventrue érkezésével kapcsolatban: háborogtak, amiért meg kell osztozniuk a dicsőségen, ha esetleg győzedelmeskednének, és közben titokban meg is könnyebbültek, amiért végre megérkezett a segítség, amelyre olyan égető szükségük volt.
Vykos sóhajtva hajtotta össze a levelet, és visszahelyezte a borítékba. Csak ekkor vette észre, hogy a pecsétviaszba nyomott gyűrű lenyomata a Kamarilla árulkodó ankhját formázta. Igazán humoros volt, bár ezt nem várta volna „Luciustól”. Vagy a kémben fejlődött ki a humorérzék, vagy a jellel emlékeztetni akarta arra, hogy ismeri a tartózkodási helyét, és ezt az információt bármikor megoszthatja másokkal is. Az egész rémisztően és szükségtelenül bonyolult volt, de rövid gondolkodás után Vykos rájött, hogy a legtöbb vele egyidős, vagy öregebb Káinita szinte képtelen lenne másként viselkedni.
Felsóhajtott, és hanyagul a földre dobta a levelet. Pieterzoon érkezése, hogy enyhén fogalmazzunk, nem várt bonyodalom volt. Összevonta a szemöldökét, aztán keresztbe tette a lábait, majd ismét a földre helyezte mindkét talpát. Hirtelen azt vette észre, hogy nyugtalanul izeg-mozog. Ez így nem mehet tovább, különösen, hogy a haditanács néhány óra múlva ismét nekilát az úgynevezett „bölcs mérlegelésnek”.
Hirtelen elvesztette a türelmét, és kétszer összecsapta a tenyerét. A lakosztály ajtaja kitárult, és az egyik ghoulja - egy elegáns, vékony testalkatú férfi, akinek vöröses szakállára a „ritkás” volt a legjobb szó - lépett be a szobába.
- Igen, úrnőm?
- Kevin, intézzen el nekem egy telefonhívást.
- Egy telefonhívást, úrnőm? - a ghoul meglepetése jól látható volt az arcán, és a hangjában is érezhető volt - Természetesen. Kit hívjak fel, és mi célból?
- Engem hív majd fel, és akkor, amikor a körülmények szükségessé teszik.
Kevin még mindig zavarodottnak látszott, és Vykos önmagában azon tanakodott, hogy vajon bölcs dolog-e még egy ilyen egyszerű feladatot is a férfira bízni. Semmi jelét nem adta ugyan szándékos engedetlenségnek, de sajnos a rátermettségnek sem.
Vykos felsóhajtott. Még ha Kevin nem is érti, hogy mit, és miért kell cselekednie, az arcán akkor is tükröződnie kellene valamiféle elmélyült figyelemnek, amelyben megtalálható annak a bizonyosságnak a kivetülése, hogy Vykos kellőképpen elmagyaráz neki mindent, bármi legyen is az, amit elvár tőle. Ebből a szempontból pedig a zavarodottság a bizalom hiányának megnyilvánulása, és a bizalom hiánya a hűtlenség egy formája.
A vámpír elhatározta, hogy amennyiben Kevin sikeresen végrehajtja a megbízatását, akkor fektet bele egy kis munkát, csak hogy biztos lehessen, hogy az arckifejezése többé soha nem okoz gondot számára. Sikertelenség esetén természetesen sokkal nyomatékosabban, és véglegesebben fejezi majd ki nemtetszését.
Aztán elmagyarázta Kevinnek, hogy mi lesz a feladata, mikor és miért, és látta a férfi arcán szétterülni a megértés fényét. Ez talán egyike volt a legbosszantóbb dolgoknak, amit Vykos valaha is látott.
- Természetesen, úrnőm. - felelte a férfi, és meghajolva kihátrált a szobából.
Talán teljes három másodpercet vett igénybe, amíg Vykos eldöntötte, hogy Kevin nem látja meg a következő napot, függetlenül attól, hogy hogyan hajtja végre a feladatát.
Az élet, még az örök élet is, túl rövid ahhoz, hogy ilyen dolgokkal bíbelődjön.
A szellőzőben valami, ami majdnem pontosan úgy nézett ki, mint egy macska, kinyújtóztatta a hátát, és elinalt.

 

1999. július 16., péntek, este 10:48 (helyi idő szerint)
Iglesia de San Nicolas de los Servitas
Madrid, Spanyolország

A templom szívében egy hatalmas, kőpadlós, és majdnem teljesen üres terem állt. A közepén egy kövér férfi ült egy fából készült székben, és egy sakktábla fölött elmélkedett. Egy maroknyi fehér bábut - néhány gyalogot, és egyetlen futót - már levettek a tábláról, csakúgy, mint néhány fekete gyalogot, de ezen az oldalon ennyi volt az összes veszteség. A fehér sáncolt, és éppen egy erős védelem kiépítésére összpontosított. A fekete oldal támadott, de furcsán szervezetlennek tűnt, ráadásul egy egyik huszárja közvetlen veszélyben volt.
- Úgy tűnik, hogy egy ilyen állásnál már fel lehetne adni.
Luis Ambrosio de Moncada kardinális üdvözült mosollyal az arcán pillantott fel a tábláról.
- Ah, Sir Talley. Oly jó ismét testi valójában látni Önt, fiam. Jól van? Nem volt túl kimerítő az utazás? Étkezett már?
A magát Talleynek nevező templomos igenlően bólintott a vendéglátója minden kérdésére.
- Az Ön vendégszeretete kifogástalan, eminenciás uram.
A templomos nyurga teste leereszkedett a Moncadával szemben álló lócára. Talley csontos volt és szögletes, és az arca egy kutyáéra hasonlított, aki éppen most látott egy rókát mindörökre eltűnni. A haja teljesen fehér volt, bár az arcvonásai alapján nem tűnt harmincnál öregebbnek. A férfi legfigyelemreméltóbb testrészei a kezei voltak: a hosszú, keskeny ujjak közül a negyedik mindkét kezén hosszabb volt a középső ujjnál. Még halandó életében Talleyt ezek miatt a különös kezek miatt egyszer megvádolták azzal, hogy vérfarkas. Az emlék most már mosolyra fakasztotta, hiszen azóta már ő maga is leszámolt néhány lupinnal. Acélszürke öltönyt viselt, amelyről látszott, hogy egy olyan mester keze munkáját dicséri, aki tudta, hogyan kell kiemelni az emberi ragadozók vonalait.
Vele ellentétben Moncada egy egyszerű papi csuhát és szandált viselt, amelynek talpa ritmikusan csattogva ütődött a csupasz kőpadlóhoz, miközben a kardinális a következő lépésen gondolkodott.
- Sajnos Don Ibrahim, aki ebben a játszmában az ellenfelem, azok közé a makacs játékosok közé tartozik, akik képesek az utolsó nyamvadt gyalogig kitartani. - nézett fel gunyoros aggodalmat tükröző arckifejezéssel - És nyugodtan elfoglalhatja az ő helyét! Igazán, fiam, én azt hittem, hogy ebben az ügyben az én oldalamon áll.
- Bocsásson meg. - emelkedett fel és hajolt meg Talley - Természetesen azonnal visszaállok az Ön oldalára, és alázatosan esedezem a bocsánatáért az árulásom miatt.
- Nem, nem. - hangzott fel Moncada kuncogásának vaskos, nedves zaja - Üljön le. Csak kezdem úgy érezni, hogy manapság az ifjak közül túl sokan esnek félelmetesen sokszor a sakk-metaforák hálójába. Ez annyira... lusta dolog.
Talley nem ült le, inkább előrehajolt, és felemelte a fekete vezért.
- Hm. A figurákat nézve egyáltalán nem csodálkozom, hogy azon kivételezett kevesek, akiknek megadatott, hogy láthassák, egy kissé izgatottá válnak a látvány hatására. Lucita? - kérdezte a kezében tartott bábura pillantva.
- Természetesen. - nyújtotta pufók kezét a bábu után Moncada - A készlet Vykos ajándéka. Csodálatos tárgyakat készít, ugyebár?
- Ő?
A kardinális megvonta masszív vállát.
- Ő, az... a saját szeszélye szerint változik. Vykossal még az eredeti, férfi alakjában találkoztam először, és én úgy ismerem. Ha meglátogat, mindig megteszi nekem azt a szívességet, hogy felölti azt a régi alakját.
- Ah, de ez nem változtat semmin. Én a magam részéről kerülni fogom ezt a témát, és a közeljövőben megtartom ezt az alakomat.
- Nagyra értékelem az udvariasságát. - nevetett jóízűen Moncada - Biztos vagyok benne, hogy megőrzi azt az arcot, amely a legjobban illik ahhoz, akit „Vérebnek” neveznek. - a kardinális a kezében tartott bábura pillantott, majd visszahelyezte a táblára - Milyen kár, hogy annyira kelletlenül állt modellt... Ugye tudni szeretné, hogy miért van itt? - nézett fel a tábláról Moncada - A kellemes társaság, bár ebből az örömből távolról sem részesedem elegendő alkalommal, nem elegendő ok arra, hogy magamhoz hivassam.
- Akkor azt hiszem, hogy nem is a gyónás miatt hívatott? - őrizte meg Talley a pókerarcát - Attól tartok, hogy igazán tekintélyes bűnlajstromot sikerült összegyűjtenem az évszázadok alatt, amelyek azóta teltek el, hogy Jeffrey először hozott el ide. Be kell vallanom, hogy elég hanyag voltam a vallási teendőimmel kapcsolatban.
- Nos, akkor erre is hamarosan sort kell kerítenünk, kis Vérebem. Hiszem, hogy baj nélkül végrehajtja a feladatát, de a hitem erősebb más ügyekben. Az Úr megbocsát, de csak ha méltóak vagyunk a kegyére. Közülünk azoknak pedig, akik visszavonhatatlanul elátkozottak, különösen oda kell figyelniük a lelkükre. Az Úr okkal tett minket kárhozottakká, de ez nem ment fel minket az Ő törvényei alól.
Talley kényelmetlenül fészkelődött. A Sabbat többi érsekétől és kardinálisától eltérően halandó életében Moncada valóban érsek, a hit oszlopa volt azokban az időkben, amikor a hit még valóban kézzelfogható része volt a világnak. Különös módon a hite nem hagyta el az Ölelése után sem, hanem a saját kárhozottságába vetett kimondhatatlan hit köré idomult. Ez különös, de igen hatékony összefonódás volt, és Moncadától éppen azért rettegtek még azok is, akik őt szolgálták, mert képes volt segítségül hívni a hit erejét. A hitetlen, vagy gyenge hitű Káiniták még a kardinális a szekta irányába megnyilvánuló elkötelezettsége ellenére sem érezhették nyugodtnak magukat a társaságában. Pontosan ezért volt akkora szerencse, hogy a kardinális ideje legjavát a masszív, labirintusszerű katedrális menedékében töltötte. Moncada nem utazgatott a világban: a világ jött el alázatosan térdelve hozzá, ha szüksége volt rá.
A távolból harangszó hallatszott.
- Tut, tut. - mondta hirtelen a kardinális - Bízom benne, hogy a következő találkozásunkig sikerül épségben megőrzi a testét, és a lelke még akkor is benne lakozik majd. Akkor majd kirovom a penitenciát. Addig is, vár a munka.
Talley bólintott. Majdnem olyan idős volt, mint Moncada, és biztosan erősebb és gyorsabb a kardinálisnál. De volt valami Moncadában, a bölcsesség és a nyers hatalom valami olyan kisugárzása, amely miatt Talley ismét gyermeknek - halandó ifjúnak - érezte magát a jelenlétében. Szükségét érezte annak, hogy megszerezze Moncada helyeslését, hogy menedéket keressen a kardinális védelmező pillantása alatt. Az érzés bizonyosan valamiféle öntudatlanul alkalmazott képesség mellékhatása lehetett, azonban a hatás ennek ellenére pusztítóan valószerű volt.
Talley ükapja, Boukephos szerint Moncada már életében is birtokolta ezt a képességet. Az ősi görög szerint éppen az a képesség szólt Moncada Ölelése mellett, annak ellenére, hogy a klán muszlim tagjai, akik a Reqonguista másik oldalán álltak, hevesen tiltakoztak a döntés ellen. Most pedig ugyanazok a Káiniták kérték a kardinális tanácsát - ha nem is vallási, de világi ügyekben mindenképpen.
- Tehát, mi lenne a munka?
Talleynak kényszerítenie kellett magát arra, hogy abbahagyja a Moncadával kapcsolatos elmélkedést. A kardinális minden bizonnyal észrevette, hogy elkalandozott.
- Hatékonyabban dolgozhatok, ha pontosan tudom, mit kell tennem.
- Azt hiszem, ezt élvezni fogja. Változtat a megszokott rutinon. Nem kell senkit sem levadásznia és megölnie, nem kell ide-oda utazgatnia a földön, és a föld alatt.
- Nem kell megölnöm senkit? - Talley hangja csöpögött a gunyoros megbotránkozástól - Akkor miért hívatott éppen engem?
- Mert úgy döntöttem, itt az ideje, hogy szélesítsük a repertoárját. És vannak más indítékaim is. Mit szólna, ha most meg kellene védenie néhány szolgámat egy orgyilkostól?
- Őszintén szólva unalmasnak találnám. Miért akar éppen engem.
- Megvan rá az okom. - jött a véglegességét sugalló válasz.
- Ez egyáltalán nem tetszik. - vonta össze a szemöldökét Talley - És kinek a testőre legyek?
- Egy érseknek a mi kis amerikai kalandunkban. Elmondjam a teljes történetet.
- Kérem. - szaladtak magasba Talley szemöldökei.
- Valójában nincs túl sok mondanivalóm. - rázta meg lassan a fejét Moncada - Az amerikai tervünk jól halad, bár a vezetés megosztott. Mondhatnánk úgy is, hogy ellenséges. Már három érsek van a helyén, és biztos vagyok benne, hogy Boukephos felvilágosította arról, hogy mi is történik, amikor ehhez hasonló módon osztják meg a hatalmat. A triumvirátus egy vagy több tagja előbb-utóbb egy tőrrel a gyomrában dől ki a sorból.
- Vagy a hátában. - tette hozzá örömtelen hangon Talley.
- Vagy a hátában. - bólintott Moncada - És úgy tűnik, hogy ebben az esetben az események máris mozgásba lendültek. Valaki úgy döntött, hogy eltávolítja az egyik érsekemet. Valaki nagyon biztos akar lenni benne, hogy az érseket valóban el is távolítják. Valaki nagyon komoly összeget áldozott arra, hogy felbéreljen egy orgyilkost, aki végez azokkal, akik a parancsaimat teljesítik. Én természetesen nem nézem jó szemmel az ilyesmit.
- Mi van Vallejoval? Amikor legutóbb a Les Amies Noir-ral találkoztam, éppen indult Amerikába, hogy Vykosra vigyázzon. Nem lenne egyszerűbb kiterjeszteni a megbízatását?
- Kedves Talleym. - sóhajtott fáradtan Moncada - Lehangol, hogy mennyire nem bízik az ítélőképességemben. Nagyon lehangol. Magam is tökéletesen tisztában vagyok az ilyen ügyekkel kapcsolatban felmerülő nehézségekkel. Pontosan ezért küldöm oda a Vérebemet, akinek a szíve és a képességei elegendőek lesznek ezeknek a nehézségeknek a legyőzéséhez.
- Most pedig csitt, és figyeljen. Az orgyilkos célpontja egy érsek, ugye. Vajon tudom, hogy melyik? Nem. Elegendő tudnom, hogy a vadászat megkezdődött. Vajon érdekel-e, hogy melyik? Nem. Bár igazán vigasztalan lennék, ha el kellene veszítenem bármelyiket a három rátermett és tehetséges szolgám közül. Az orgyilkosság megakadályozása kedvező végkimenetel lenne, de valójában nem ez az, ami igazán fontos.
Talley ujjaival az asztalon dobolt, de arra azért ügyelt, hogy ne mozdítsa el a bábukat a sakktáblán.
- Ah, most már értem. Szóval be kell szállnom ebbe a kis játékba, meg kell védenem azt az érseket, amelyik a legvalószínűbb célpontnak tűnik, és ezüst tálcán kell átnyújtanom az orgyilkos fejét? Krisztus sebeire, kardinális, ez valami vicc! Védjek meg három lehetséges célpontot, akik közül mindegyik arrogáns, mint Hadész, és minden bizonnyal eltökélt szándéka bebizonyítani, hogy mennyire nincs rám szüksége? És nem mintha és valamiféle... testőr lennék. Keressen valakit, akinek az a dolga, hogy másokra vigyázzon.
A kardinális egy pillanatra behunyta a szemeit, és mélyet lélegzett. A hatalmas terem árnyékos sarkaiból súrlódó zajok hallatszottak, és még a padló kövei is hideg rettegést kezdtek árasztani magukból. Egy másodpercig Talley attól tartott, hogy ezúttal túl messzire ment. Ha azonban valóban ez a helyzet, akkor már amúgy is késő: a szavak elhangzottak. És már ahhoz is késő lenne, hogy elmeneküljön: a katedrális halálos csapda mindazoknak, akik nem bírják a kardinális jóindulatát.
- Nagyon egyszerű dolgot kérek Öntől. Azt akarom, hogy tudja meg nekem, ki tervelte ki ezt az őrültséget. Vallejo már túl régóta van ott, úgyhogy talán ő is belekeveredhetett. Tudja meg nekem, ki érzi úgy, hogy fölötte áll a parancsaimnak, a Kamarilla elleni háborúnak, a szekta és az Úr szükségleteinek. Nem tűrhetek ilyesfajta arroganciát, és még akkor is meg fogom tudni, ki áll a háttérben, ha száz érseket kell feláldoznom érte. Seregeket fogadok gyermekemmé, ha arra van szükség, hogy kiderítsem az áruló kilétét. És Ön, - hajolt közelebb a kardinális - Ön lesz az én eszközöm, az én Vérebem, aki követi a nyomát azoknak, akik elárultak engem. Menjen Amerikába, Talley. Tartsa szemmel az érsekeket, és figyelje meg, hogyan tartják szemmel egymást. Nézze meg, ki lép először félre. Ki bukik el. - Moncada szemei most nyitva voltak, és a parancsait leső árnyékokhoz hasonlóan sötétlettek. Talley képtelen volt elfordítani a tekintetét. - Használjon fel minden fortélyt, amit szükségesnek ítél. Az sem érdekel, ha azt mondja nekik, hogy a legutolsó falka papját vagy éppen az egész műveletet kell megfigyelnie. Már értesítettem Polonia érseket a várható érkezéséről. El fognak gondolkodni azon, hogy vajon miért Poloniát értesítettem, és nem Vykost, akiről feltételezik, hogy a lakájom ebben az ügyben. Majd meglátjuk, hogy mit hoznak ki ebből. Valami vállalkozó lélek biztosan úgy értékeli majd ezt, hogy Vykos kiesett a kegyeimből. Pedig ez lesz az ék, amelyet közéjük verek. Így kiderül, hogy reagálnak-e ilyen apróságokra.
- És nem várom el, hogy „elkapja” a gyilkost, Talley. Egyikük, vagy talán mindketten komolyan megsérülhetnének, és ezt nem kockáztatnám addig, amíg nem gondoskodtam az Ön és a gyermekem lelkének állapotáról. Ha bekövetkezne a legrosszabb, akkor csak közölje az én drága Lucitámmal, hogy végül is nem boríthatja fel csak úgy egyszerűen a bábukat a sakktáblámon. Talley pislogott. Kétszer.
- Lucita?
- Lucita. - bólintott Moncada - Most már érti, hogy miért nem akarom, hogy „elkapja” őt. Maguk mindketten túl kedvesek a számomra. - sóhajtott gyászosan a kardinális, majd összeráncolt homlokkal a sakktábla felé fordult - Hidalgo már várja a kék kamrában a holmikkal, amire szüksége lehet. Emlékszik, hogyan jut oda?
Talley komoran bólintott.
- Jó. Most elmehet.
A templomos csendben állt, csendben fordult meg, és csendben elindult az ajtó felé.
- Talley? - jött a kardinális nyugodt, kimért hangja - Nyugodtan ismételje el a játékkal kapcsolatos tanácsát Don Ibrahimnak is, ha véletlenül találkozna vele kifelé menet. Bár nem hinném, hogy megfogadja a tanácsát. Azt aztán végképp nem hinném.

 

1999. július 17., szombat, este 11:15
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington D.C.

A mobil telefon azok közé a technológiai csodák közé tartozott, amelyben a Sabbat vénei nem bíztak. Tulajdonképpen a Kamarilla vénei pontosan ugyanígy éreztek ezzel a kis mütyürrel kapcsolatban, de a legbiztosabb módja annak, hogy valaki a Kamarilla vámpír megfelelőjévé váljon talán az volt, ha egy tetszőleges számú karral ellátott négy évszázados Tzimisce-nek az orra alá dörgöli elmaradottságát. A szekta fiatalabb tagjai ennek megfelelően nem is használták a szerkentyűket olyan feljebbvaló közelében, aki zokon vehette volna ezt tőlük, és gondosan ügyeltek arra is, hogy addig ne gúnyolják ki a vén trottyokat a maradiságukért, amíg biztonságos távolságba nem kerültek tőlük.
Ezért keltett akkora megdöbbenést, amikor Vykos zakójából felhangzott a jól hallható csilingelés. A haditanács a szokott módon zajlott (azaz két kisebb „méltóság” már halott volt, és egy harmadikat karóval a szívében félretettek, mert Vykos és Polonia nem tudott megegyezni a férfi hasznosságában), sok mellveregetéssel, de nagyon kevés valódi stratégiai egyeztetéssel. A mobiltelefon ekkor csörrent meg.
A szobára azonnal halálos csönd telepedett. Vykos először jobbra, majd balra pillantott, aztán a pazar szabású zakója alá csúsztatta sápadt kezét, és előhúzta a türelmetlenül zajongó telefont.
A teremben minden szem rászegeződött. Kecsesen legyintett a résztvevők felé, majd felpattintotta a készülék fedelét, és a füléhez emelte a telefont.
- Igen?
Fuvolaszerű hangja végigsöpört a termen, és a hallgatóságban minden vámpír megpróbált a tőle telhető legmeggyőzőbben másfelé nézni, és érdektelenséget színlelni. Azért közben megpróbáltak a lehető legtöbbet kihallgatni a beszélgetésből.
- Azt mondja, megérkezett? Ez egy roppant érdekes, ugyanakkor várható fejlemény.
A megjegyzést követő csendre Vykos két bólintással válaszolt.
- Kitűnő. Folyamatos tájékoztatást várok a tartózkodási helyéről, kapcsolatairól, és hasonlókról.
Ezután újabb szünet következett, és a Vykoshoz közel - és ez ebben az esetben igencsak relatív fogalom volt - helyet foglaló tanácstagok körében némi mozgolódás támadt, hiszen majdnem sikerült kivenniük egyet-kettőt a csábító szavakból. Vykos a hívót hallgatta, majd összeráncolta a homlokát, és dobolni kezdett az egyik hegyes körmű ujjával az asztal lapján.
- Nem. - vágott közbe végül - Nem ez a feladata. Megértett? Csodálatos. Holnap várom a jelentését.
Ezzel Vykos akkurátusan összehajtogatta a telefont, és becsúsztatta a zakója zsebébe. Pillantását körbehordozta a szobán. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a teremben az összes Káinita őt figyeli, és megengedett magának egy apró mosolyt.
- Pokolian sajnálom, hogy félbeszakítottam a megbeszélést, érsek. - mondta, majd mintegy bocsánatkérésképpen meghajtotta a fejét Polonia irányába.
Az érsek legyintett, mintha semmi sem történt volna, és majdnem engedett a csábításnak, hogy a szemeit forgassa. Körülötte mindenki mozgolódott, és a terem megtelt jól hallható mormolással. Azonban senki nem mert Vykos szemében nézni, és senkinek nem volt bátorsága felróni neki a kihágást. A Tzimisce vén majdnem felkuncogott, de az utolsó pillanatban visszafogta magát. Minden pénzt megért ez a látvány, hogy mennyire felcsigázta őket egy egyszerű telefonhívás. Annyira lázasan próbáltak felcsippenteni minden információmorzsát, csak hogy ezzel is a vetélytársaik fölé kerekedhessenek. Bármit megtennének azért, hogy megtudják, mit hallott Vykos. A legtöbben szívesen öltek volna, ha így megtudhatják, hogy mit mondott a hívó a telefonban. Végül is ennek az apróságnak az ismerete biztosan megoldaná azt a rejtélyt, amit Vykos jelentett, és a segítségével a szerencsés megismerhetné a korok titkait, Vykos minden tervét, és talán még Moncada kardinális kedvenc reverendájának a színét is. Megdöbbentő volt, hogy a fiatalok milyen fontosságot tulajdonítottak minden részletnek, amit az orruk elé lógattak. Az is elég szórakoztató volt, hogy milyen könnyen fel lehet bőszíteni őket. A teremben tartózkodott legalább két tucat a legjobb harci főnökök közül, akiket az amerikai Sabbat ki tudott állítani, azok a könyörtelen gyilkosok és taktikusok, akik meglepő, cápaszerű hatékonysággal prédálták fel dél felől az egész keleti partot. Most mégis úgy viselkedtek, mint az iskolás fiúk, akik buzgón igyekeznek belelesni a társuk válla fölött a dolgozatába.
Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amelyek perspektívát adnak az egésznek. - elmélkedett csendben Vykos - És az a legviccesebb, hogy át fogom húzni a számításukat, amikor elmondom nekik, amit tudni akarnak. Annyira csalódottak lesznek.
- Ó, ugye kíváncsiak, hogy milyen híreket kaptam?
Megajándékozta a fenyegetően rá meredő Borgest egy győzedelmes mosollyal, amire válaszként az undor egy rosszul palástolt mordulását kapta. Az asztal körül helyet foglaló méltóságok közül némelyek érdeklődve hajoltak előre, míg mások a színészi képességek teljes hiányáról tanúbizonyságot téve próbáltak hátradőlve közönyösséget színlelni. Egyedül Polonia volt képes valóban sztoikusan viselkedni. Még az is lehetségesnek tűnt, hogy valóban nem érdekli az egész.
Ugyanakkor az is lehetségesnek tűnt, hogy nagyon is tisztában volt azzal, amit Vykos éppen mondani akart.
- Úgy tűnik, hogy szolgálhatok néhány fontos új információval. Jan Pieterzoon Baltimoreban van.
A bejelentésre adott reakciók kitűnő alkalmat adtak Vykosnak, hogy felmérje a teremben tartózkodók rátermettségét. Borges és még néhányan különböző mértékű aggodalmat és ijedtséget mutattak, bár a férfi arcát folyamatosan fedő árnyéksáv komolyan megnehezítette a reakcióban való olvasásra tett kísérleteket. Szinte egyetlen jelenlévő Tzimisce sem mutatta a felismerés legparányibb szikráját sem. És a jelenlévők többsége, akik fiatalabbak voltak egy évszázadnál általában csak zavarodottnak, unatkozónak vagy egyszerűen dühösnek tűntek.
- Mi a franc az a Yawn Peckerzoom?
A hang a konferencia asztal távolabbi vége felől jött, amelyet Polonia egyszer Vykos füle hallatára „gyerekszakasznak” nevezett, és egy MacEllen nevű erős testalkatú, örökké mogorva vámpírhoz tartozott.
Mire Vykos odafordult felé, a férfi már félig felemelkedett a székéből és ökleit az asztalra támasztotta. Ebben a pózban ez a vámpír egészen úgy nézett ki, mint egy emberszabású majom. Hatalmas fekete szakálla és beesett szemei csak tovább erősítették a hasonlóságot. Valamelyik nomád falka vezére volt, amelyiknek az volt a feladata, hogy az elfoglalt városokban felszámolja a Kamarilla ellenállást. Most úgy érezte, hogy ezzel megszerezte a jogot arra, hogy kinyilvánítsa véleményét az általános stratégiával kapcsolatban. A férfi hangoskodó, visszataszító és szándékoltan nyers viselkedésű volt, ennek ellenére a Közép-Atlanti terület vándorló „parancsnokai” közül néhányan a vezérükként tekintettek rá. Elfoglalta a néhai Averros helyét a Nomád Koalíció élén és ezzel vetélytársává vált Bolonnak, a Tzimisce harci ghoulok parancsnokának, aki jelenleg éppen a Sabbat újdonsült déli városaiban számolta fel az utolsó Kamarilla ellenálló csoportokat. Érdemes volt életben tartani ezt a MacEllent, hiszen a Koalíció vezetőjének minőségében lehetőséget adott vélt követőinek irányítására - és kordában tartotta versenytársait.
Ha nem így lenne, akkor kisebbfajta verseny alakult volna ki az asztal körül, hogy kiderüljön, ki tudja elsőként kibelezni.
Azonban a férfinek jók voltak az idegei. Még akkor is csak alig észlelhetően rezzent össze, amikor Vykos várakozóan felé fordította a tekintetét.
- Komolyan beszélek. Egész este itt ülünk, kezünkkel a gatyánkban, Seamus fejéből egy kibaszott asztali kiegészítő lesz, amikor valakinek a szavába vág, és aztán mi történik? Miss Modorosság telefonja egyszerre némít el mindenkit, aztán bejelenti, hogy valami sváb patkánybaszó, akit senki sem ismer, Baltimoreban van. Kibaszott nagy dolog. Majd mindannyian beugrunk hozzá egy kis majomcsemegéért, mielőtt meglátogatnánk az állatkertet. Kibaszott lenyűgöző.
MacEllen agresszíven előrelökte az állkapcsát, és a tanácsra meredt. Az arca kipirult, és a homlokán halványan megcsillant a kiizzadott vér.
Vykosnak ismét vissza kellett fognia magát, hogy fel ne nevessen. Ó, hiszen MacEllen egyáltalán nem jelentett veszélyt rá, vagy bárki másra a konferencián, aki igazán számított. Ha azonban most nem kezeli a lehető legnagyobb komolysággal, akkor a férfi biztosan megpróbálkozik valami őrültséggel, és a tanácskozás hirtelen minden átmenet nélkül zendüléssé fajulhat. És akkor egész éjszakákat vesztegethetnének el, amíg helyrehozzák a veszteségeket, kinevezik a helyetteseket, stb. Ez nagyon kínos lenne, és az idióta nyakának cseppfolyósítása által okozott öröm nem érne meg ennyi kényelmetlenséget.
Szerencsére Polonia pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy közbelépjen.
- Mister MacEllen. - szólalt meg halkan, bár a szavai ostorcsattanásként hatottak a terem csendjében.
MacEllen támogatói, akik a hátát veregették, és egyre jobban belelovalták magukat néhány különösen antiszociális tevékenységbe, hirtelen elcsendesedtek. Néhányan lopva távolabb húzták a széküket.
A férfi egy halk hangot adott ki a torka mélyéről, és jól látszott, ahogy az összes vér hirtelen kiszalad az arcából. Csak jó pontokat akart szerezni a nagyfiúknál, de nem akart kiprovokálni egy összetűzést. Most pedig alaposan túllőtt a célon. Az asztal közepén álló lemetszett fej, amely valaha a néhai Seamushoz tartozott, némán emlékeztette a várható végkifejlettre.
Vykos elégedetten dőlt hátra, és figyelt. Nem kell összepiszkítania a kezét az ifjú Lasombrával.
Polonia felállt, és az óra járásával ellentétes irányban elindult az asztal körül MacEllen felé.
- Engedje meg, hogy meggyőződjem róla, hogy pontosan megértettem-e Önt. Úgy érzi, hogy a nagyrabecsült Vykos érsek félbeszakította a tanácskozást - amelyhez egyébként Ön eddig csak néhány ismételt „Nyírjuk ki a szarzsákokat!” felkiáltással járult hozzá - azzal, hogy fogadott egy hívást, amely tájékoztatott minket arról, hogy egy kivételes képességű, és hihetetlenül rátermett ellenfél lépett a befolyási övezetünkbe. Eddig jól értem, ugye?
MacEllen felpillantott. Polonia pontosan mellette állt, mire befejezte a mondandóját. Az idősebb Lasombra alacsonyabb volt ellenfelénél, de Vykos számára nyilvánvaló volt, hogy az akaraterők versenye mennyire kiegyenlítetlen. MacEllennek esélye sem volt. Polonia mögött ötszáz évnyi tapasztalat állt a vámpírok és emberek irányításában, míg ellenfele mindössze a söpredéket tudta megfélemlíteni. Ma éjjel az érsek lemondott tisztségének előírásos ruháiról egy fekete öltöny, és a hozzá illő fehér ing kedvéért, de ezeket a ruhadarabokat is katonás szabatossággal viselte. Ezzel szemben MacEllen egy bő, fekete bőrdzsekit viselt, amelynek a cipzárját láthatóan lerágták, kiegészítve egy viszonylag tiszta farmernadrággal, és egy Skynyrd pólóval, amely nyilvánvalóan látott már legalább egy évtizedre való jobb napot.
Polonia rendelkezett még egy előnnyel MacEllennel szemben: pontosan tudta, hogy mit csinál, míg az ellenfele csak azzal próbálkozhatott, hogy valami hangot csikarjon ki a torkából. Vykos egy másodpercnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy a „macska-egér” hasonlat csak abban az esetben állná meg a helyét, ha a szóban forgó macska legalább jaguár méretű, és a kérdéses egérke fajának legapróbb tagja lenne. Egy hirtelen zaj elmélkedéséből ismét az asztalhoz vonta a figyelmét. Úgy tűnt, MacEllen megtalálta a hangját.
- ...Nem azt mondom, hogy ő nem fontos, de a pokolba is, egy mobiltelefon a haditanács közepén? Azokat a szerkentyűket könnyebb lehallgatni, mint egy slágerrádiót. És...
Polonia közbevágott.
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy Vykos érsek megtette a megfelelő óvintézkedéseket mind a kommunikációjának, mind ennek a haditanácsnak védelmében, MacEllen. Bár nagyra értékelem, hogy így aggódik az itt jelenlévők biztonságáért, - a megjegyzést gúnyos kacaj fogadta az asztal körül - mégis azt hiszem, hogy szerencsésebb lett volna más modorban közölnie aggodalmait.
Az érsek melegen, barátságosan rámosolygott a fiatal Lasombrára, mint egy tanár a kétségbeejtően és végletesen ostoba diákjára.
MacEllen ettől felbátorodott.
- Nos, aha, ezt értem, de tudja, csak megpróbáltam, úgy értem...
- Mert, - folytatta Polonia, és bal kezét rátette MacEllen összeszorított jobb öklére - ha még egyszer ilyen módon szól közbe, vagy még egyszer arra próbál célozni, hogy a mi szeretett Moncada kardinálisunk által személyesen kiválasztott küldött ennyire ostoba lenne, akkor kénytelen lennék kifejezésre juttatni csalódottságomat.
Polonia arca meg sem rezdült, amikor elkezdte szorítani a kezében lévő öklöt. MacEllen szemei kidülledtek a váratlan nyomás hatására, aztán elkezdett küzdeni, hogy kiszabadítsa magát a szorításból.
Polonia hangja továbbra is nyugodt és kimért maradt.
- Meg vagyok győződve róla, hogy objektív leckét adhatnék az öregekkel szembeni udvariasságról azzal, ha eltörném az összes csontot a kezében. Ráadásul idővel még képes lenne meggyógyítani a sérülést, feltéve, hogy egyetlen csontot sem zúzok porrá. Korábban már előfordult velem, hogy annyira túllőttem a célon. De persze csak akkor, ha nagyon felzaklattak. Az egész csak önkontroll kérdése, és ha... felbosszantanak, akkor az önuralmam néha megrendül.
A Polonia arcán megjelenő gúnyosan bánatos arckifejezés nyomán néhány kuncogás hangzott fel az asztal körül.
MacEllen arca ismét elvörösödött, majd előbb lila, aztán kék színt öltött. A homlokán kidagadt egy ér, ahogy megpróbálta a vérének segítségével megnövelni az erejét annyira, hogy kitörhessen Polonia szorításából. De láthatóan ez sem használt. Nem rezdült sem az érsek keze, sem a hangja.
- Tulajdonképpen, MacEllen, a kezének gyógyulása után még a mostaninál is értékesebb tagja lesz ennek a haditanácsnak.
Polonia keze alól jól hallható pattogó hangok törtek elő, és MacEllen nyögdécselni kezdett.
- Pillanatnyilag azonban Ön csak egy otromba, hangoskodó, faragatlan gyermek, aki még annyira sem érdemelte ki a székét ennél az asztalnál, mint egy jutalomlovaglást egy póni hátán.
A pattogást roppanások váltották fel, és MacEllen nyögdécselései nyüszítéssé mélyültek. Az ajkait vérhab szennyezte.
- Ezt nyugodtan veheti ténynek, MacEllen. A hasznavehetősége még nagyobb súllyal esik a latban, mint az ostobasága, és csak ez az egyetlen oka annak, hogy a kezét, és nem a fejét roppantottam össze. Azonban örömmel készítek ivókupát a koponyájából abban a pillanatban, ahogy ez megváltozik, és a szemeit is átadom Vykosnak. Minden bizonnyal képes lenne készíteni valami kis csecsebecsét belőlük. Hiszen tudja, milyen tehetséges az ilyen kis csekélységek terén. Ha pedig valaki az Ön követői közül akár csak megkísérelne közbelépni, - nézett végig a termen - azzal személyesen bánok el, és a maradványait fehér szalaggal átkötve küldöm el egy apró dobozban Madridba, ajándékként a mi szeretett Eminenciánknak, a kardinálisnak. Érthetően fejeztem ki magam?
MacEllen csicskásai közül senki sem mert Polonia szemébe nézni. Az érsek bólintott, és egy apró ránc halvány árnyéka jelent meg a homlokán. Pisztolylövéshez hasonló roppanás csattant a teremben, és MacEllen magában makogva rogyott össze. A kezéből csak egy véres, formátlan tömeg látszott, amelyből csontszilánkok meredtek elő minden irányba. Polonia mosolyogva guggolt le, és megsimogatta MacEllen fejét.
- Nos, van még valakinek valami hozzáfűznivalója? - emelkedett fel az érsek, és tekintetét Vykosra vetette - Értem. Mélyen tisztelt barátunk éppen azt akarta elmagyarázni nekünk, hogy pontosan miért is okoz gondot nekünk Herr Pieterzoon. Nincs igazam?
Polonia kecsesen elfoglalta MacEllen megüresedett székét, és a lábait feltette a földön heverő falkavezér hátára.
- Kérem, Öné a terep.
A feszültség szinte lefolyt a teremből. A háttér megtelt fecsegő mormolással, és fészkelődő testek neszeivel. Vykos meg is tapsolta volna az előadást, ha hajlamos lett volna az ilyesmire. Inkább felállt, és szavait egyenesen Poloniához intézte.
- Pieterzoon egy figyelemre méltóan idős Ventrue, és egy lenyűgöző vérvonal leszármazottja. Ha a forrásaim nem tévednek, akkor Hardestadt porontyai közül ő a legidősebb és a legveszélyesebb. MacEllen Ductus feltételezésével ellentétben nem német, hanem holland származású, és gyanítom, hogy a patkányokkal létesített szexuális kapcsolat tekintetében is tévedett a mi kedves falkavezérünk. Pieterzoon hatékony, körmönfont, és éppen eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a teremben tartózkodók jó részét néhány hamukupaccá változtathassa. A jelenléte csak egyet jelenthet: a Belső Kör mostantól közvetlenül bele szándékozik avatkozni az itteni eseményekbe. Egy ideje már aggódva vártuk ezt a fejleményt. Talán szükségtelen is megemlítenem, hogy az atyjának és az atyja feletteseinek küldött jelentései nagymértékben befolyásolhatják a várható ellenlépéseket. Ezért hát ránk hárul mielőbbi likvidálásának feladata, hogy ezzel megelőzzünk egy túlságosan kedvezőtlen jelentést, és meggátoljuk őt abban, hogy élve az alkalommal közvetlenül is megkísérelje útját állni terveink megvalósulásának.
- Baltimoreban van, ami azt jelenti, hogy sarokba szorult. - mordult fel a terem túlsó oldalán Borges - Észak felé fekszik Philadelphia, délre állomásozunk mi, nyugat felé pedig csak a nagy semmi vár rá. Én azt mondom, üljön csak Baltimoreban, és jelentsen, amit csak akar. A csapda lassan bezáródik, és én a magam részéről szívesen hazavinném magammal ezt a hollandust. Don Medina Sidonia kétségtelenül nagyra értékelne egy ilyen ajándékot. Már nagyon hosszú ideje vár arra, hogy valaki ezüsttálcán nyújtsa át neki Pieterzoon fejét.
Borges kijelentését a teremben mindenütt helyeslő mormogás kísérte.
- Ha csak egy mód lenne rá, nagyon szívesen megengedném Önnek, hogy elfogja a Ventrue-t. - tárta szét békéltetően a kezét Vykos - De egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak ezt a fényűzést. Pieterzoon a legerősebb és legnehezebben legyőzhető ellenfelünkké válhat, ha elég időt hagyunk neki arra, hogy megvesse a lábát, és megismerkedjen a tereppel. Vegye figyelembe, hogyan gyűlnek majd köré a megmaradt Kamarilla vámpírok. Vegye figyelembe a személyes forrásokat, amelyeket bevethet ellenünk. Ha mindezeken eltöpreng, akkor be fogja látni, hogy addig kell elpusztítanunk, amíg még bizonytalan, amíg...
- Még bágyadt a repülőúttól! - vágott közbe MacEllen egyik támogatója.
Polonia egyetlen pillantásával elhallgattatta a férfit, de Vykos beszédének lendülete már megtört. A terem elmerült az ordítások káoszában. Ökölharc tört ki a vándorló falkák egy tagja és Borges egyik kísérője között, és Mami érseke a saját kegyetlen módján vette kezébe a dolgokat. Ezzel végképp elúszott a rend fenntartásának minden reménye.
Vykos elkapta Polonia tekintetét, és kérdőn felvonta a szemöldökét. A Lasombra alig észlelhetően megrázta a fejét, majd lemondóan felállt.
- Úgy vélem itt az ideje egy rövid pihenőnek. Az alagsorban találnak egy betonpadlójú helységet, úgyhogy megkérném Önök közül azokat, akik ezen a ponton ellenállhatatlan késztetést éreznek egymás elpusztítására, hogy ott intézzék el az ügyeiket, mert a szolgálók azon a területen könnyedén fel tudják mosni a maradványaikat. A többiekkel találkozunk két óra múlva.
A vámpírok és egy-egy ghoul a hallba vezető dupla ajtó felé nyomultak. Távozásukat a Borges munkálkodását jelző hangos reccsenések zaja festette alá. Néhány másodperc múlva a teremben két érsek és a még mindig nyöszörgő MacEllen kivételével már senki sem tartózkodott.
- Feltétlenül szükség volt ezekre a csonkításokra? - sóhajtott Polonia.
- Nem igazán, de nagyon szórakoztató volt. - vonta meg a vállát Borges, és színpadias mozdulattal leporolta a tenyerét - Mindenestre az Ön MacEllen játszótársának igaza volt.
- Hmm? - rúgott bele Polonia a falkavezér földön heverő testébe, csak hogy meggyőződjön arról, hogy még mindig ott van.
- Ez a hívás a tanácskozás közepén eléggé mesterkéltnek tűnt. A nomádok önmagukban nem sok vizet zavarnak, de ha mindannyian egy irányba tartanak, akkor illik odafigyelni rájuk. A folyamatos és szükségtelen elidegenítésnek az lesz a vége, hogy egyszer csak mindannyian a kardinális ölebe ellen fordulnak. Persze gyanítom, hogy különösebb erőfeszítés nélkül le tudna számolni a legtöbbjükkel, de ugye Ön is egyetért velem abban, hogy sokkal hasznosabb, ha inkább a parancsainkat követik?
Polonia ügyelt rá, hogy jól láthatóan elgondolkodjon a kérdésen, majd felállt és kinyújtóztatta a tagjait.
- Talán. Másfelől azonban meg kell őket fegyelmezni, ha a mostani csőcselék helyett bármikor is szeretnénk valódi harci erőként alkalmazni őket. Egy dolog lerohanni egy zárkózott, kosárfonással foglalkozó Toreadort Asheville-ben. De egy valódi védelemmel ellátott város, amelynek volt elég ideje felkészülni... MacEllen és a barátai összeroskadhatnak és szétzúzhatják őket, és nem engedhetem meg, hogy ilyen nemtörődöm módon félredobjuk őket.
- Ön nem engedheti meg. - ismételte félig magának Borges - Természetesen. Kénytelen vagyok meghajolni az Ön Kamarilla védelemmel kapcsolatos felsőbbrendű ismeretei előtt. Hiszen évekig tanulmányozhatta a témát New Yorkban, ugye? Biztos vagyok benne, hogy mostanra már nagyon jól ismeri ezt a területet.
Borgesnek csalódnia kellett, ha abban reménykedett, hogy megjegyzésével felbőszítheti Poloniát. A másik Lasombra összeillesztette az ujjait, és bólintott.
- Valóban. Meglehetősen jól ismerem őket, és éppen ezért tisztelem a képességeiket, annak ellenére, hogy eddig nem sokat tettek ellenünk. Ön is képes lenne megbecsülni őket, ha valaha is szembe szállt volna velük a harctéren, ahelyett, hogy Miami egyik háztömbjét a másik után engedi át a Setitáknak.
Borges arca teljesen lila lett a megjegyzés nyomán, és egy pillanatig Polonia azt hitte, hogy a fiatalabb érsek az asztal fölött ráveti magát. Azonban a düh lecsillapodott, és Borgesnek sikerült egy halvány mosolyt erőltetnie az arcára.
- Touché, érsek. Izgatottan várom, hogy részesülhessek a bölcsességéből.
Végrehajtott egy tökéletes meghajlást, majd sarkon pördült és kimasírozott a teremből. Az összecsapásra mindössze a Borges előtt álló szék összetört, megnyomorított háttámlája emlékeztetett.
Valamikor a vita alatt MacEllen abbahagyta a zajongást. A teremben az egyetlen hang a légkondicionáló halk zümmögése volt, amelyet Polonia hirtelen nagyon zavarónak talált. Az érsek összepréselte az ajkait. Borges csak egy hetvenkedő idióta volt, de egy dologban azért igaza van. Vykos jelenlétének pontosan az volt a célja, hogy elidegenítse magától a Nomádokat, és a tanácskozás más, kevésbé szervezett résztvevőit. És élőholt létében most először, Poloniának fogalma sem volt, hogy ezzel mi lehetett a célja.
- Én kardinálisom. - suttogta Polonia, mintha imádkozna - Őszintén remélem, hogy pontosan tudod, miért küldte el nekem ezt a szörnyeteget. Mutass nekem utat, adj nekem erőt, és ha folytatódik ez az őrület, akkor engedd, hogy megmagyarázzam, miért kellett letépnem az összes idiótának a fejét, akikkel kénytelen voltam együtt dolgozni.
Miután eleget tett az ájtatosságnak, Polonia kisétált a dupla ajtón. A háta mögött kinyúlt egy árnyékcsáp, és egy takaros kis kattanással bezárta az ajtót. Az asztal alatt a kezének romjait markoló MacEllen az egészből semmit sem vett észre.

 

1999. július 17., szombat, éjjel 12:09
Iglesia de San Nicolas de los Servitas
Madrid, Spanyolország

Don Ibrahim soha sem volt képes könnyű szívvel belépni Moncada belső szentélyébe. Ennek részben az volt az oka, hogy szinte minden folyosó tele volt a szentek arcképeivel. Ez az ikonográfia mélyen felkavarta Don Ibrahim konzervatív lelkét. Aztán ott volt még az a tény, hogy ahol a falakat nem takarták ezek a szent mázolmányok, ott minden négyzetcentimétert tükrökkel díszítettek. Ezek nagyon zavarták a mellettük elhaladó Ibrahimot. Moncada az utóbbit azzal magyarázta, hogy így tökéletes perspektívát kaphat a legtöbb látogatójáról, míg azok képtelenek őt észrevenni, de ennek ellenére a tárgyak már puszta tömegükkel is nyomasztóan hatottak.
Ráadásul ott volt még az a tény is, hogy a két Káinita már számtalanszor tört a másik életére. Ez még a tizenkettedik század elején kezdődött, amikor Moncada még csak egy egyszerű pap volt, aki szavaival hívek ezreit befolyásolta, míg Ibrahim volt a penge a taifas hercegeinek kezében. Természetesen azóta mindketten számtalanszor megesküdtek rá, hogy ami volt elmúlt és hasonlók, azonban az igazság az volt, hogy a Sabbat belső politikai helyzete szövetségesekké tette őket, és egyiküknek sem volt elegendő más szövetségese ahhoz, hogy engedjen a bosszú csábításának. Már ha egyáltalán maradtak bennük ilyen gondolatok.
A múló századok furcsa párokat hoznak össze. - jegyezte meg magában Don Ibrahim komor mosollyal az arcán, majd folytatta útját a kardinális sanctum sanctorumába.
Moncada tökéletes házigazdaként, állva fogadta a vendégét.
- Don Ibrahim, milyen jó, hogy el tudott jönni.
Ibrahim észrevette, hogy a tisztelet jeleként a puszta kőpadlóra pazar szőnyegek terítettek, és a kardinális mezítláb várta.
- Szívesen megkínálnám kávéval, de hát ennél mindketten okosabbak vagyunk.
- Micsoda öröm Önt újra látni, kardinális. - hajtott végre egy tökéletes meghajtást Ibrahim.
- És Önt is, barátom. Be kell vallanom, hogy már alig vártam a visszatértét.
Ibrahim céltudatosan a sakktáblához ment, majd leült a fekete bábuk oldalán álló lócára.
- Oh? Ne mondja, hogy annyira éhezte már a társalgást.
A kardinális udvariasan nevetett, majd elhelyezkedett a szemben álló fotelben.
- Egyáltalán nem. De van egy új stratégiám, amely talán hatásos lehet az Ön védelmével szemben. Izgatottan vártam, hogy kipróbálhassam.
- Valóban? - dorombolta a mór, és gyorsan végigtekintett a táblán - Annyira biztos a győzelemben, hogy megengedheti magának a kísérletezést?
- Az igazat megvallva éppen legutóbbi vendégem fejezte ki kétségeit az Ön helyzetének tarthatóságával kapcsolatban. - vonta meg szinte szemérmesen a vállát Moncada.
- Oh, valóban? - csücsörített a szájával Ibrahim, és göndör szakállának a hegye majdnem végigsimított a király és a vezér csúcsán - De biztos benne, hogy a vendége nem csak azért vélekedett így, hogy a kedvében járjon?
- Hát, azt kétlem. - válaszolta csendben Moncada - Talley volt az.
- Talley!
- Talley. - bólintott a kardinális - Igazság szerint kifelé menet meg is kellett volna említenie valamit Önnek. Hmm. Azt hiszem, Ön lép.
- Talley...
A mór szemügyre vette az állást, és kellő megfontolás után egyetlen mezővel előrébb tolt egy gyalogot.
- Ha szabad kérdeznem, miért tisztelte meg Önt a jelenlétével a Véreb?
- Mert én megkértem rá, természetesen. Talley okosabb annál, semhogy hívatlanul is meglátogasson. Azt hiszem már a legelső látogatása során túlságosan megrémült ahhoz, hogy bármikor is kellemesen érezze magát a társaságomban. - A testes férfi elgondolkozva rágcsálta az egyik körmét, majd előretolt egy futót. - Megbíztam valamivel.
- Természetesen. - egy másik gyalog is előre lépett, és ezzel elzárta a futó útját a bástyát védő gyaloghoz - És milyen szolgálatot tehet Önnek a nagyra becsük angol, amelyet egyetlen másik, kevésbé hírhedt szolgája sem képes elvégezni?
- Biztos Ön ebben a lépésben? Ha gondolja, nyugodtan visszavonhatja. - Ibrahim meg sem rezdült, és egy pillanattal később a kardinális egy többé-kevésbé tiszta vonalra tolta a bástyáját - Ahem. Amerikába küldtem Talleyt. Van ott valami, ami egyáltalán nincs ínyemre.
- Oh? - emelt fel egy fehér bástyát Ibrahim - Túlságosan tapintatlan lennék, ha észrevenném, milyen ragyogóan utánozza ez a darab az Ön kedves templomosát?
- Ó dehogy, egy cseppet sem. A partnereim többsége észre sem veszi. Sem ezt, sem a többi arcot.
Ibrahim elismerően felmordult, és most már más szemmel nézett a készletre.
- Medina Sidonia, az a kurafi, Chardin, Muntz... az ott Skanderbeg? Hmm. És Lucita most miért az én vezérem? A játék kezdetén az arca a tábla Ön felé eső oldalán volt. Mi az oka a változásnak?
A kardinális egy apró, szinte zavart hangot adott ki.
- Vykossal két vezért készítettem. Egy... pillanatnyi gyengeség a részemről, azt hiszem. A hangulatomtól, és a tevékenységéről szóló legújabb jelentésektől függ, hogy melyik oldalon áll. Néha - rázkódott a kardinális egész testében a nevetéstől - mindkét oldalon játszik.
Don Ibrahim felemelte a vezérét, és egészen közelről is szemügyre vette. Az ujjai között tartott Lucita magas és vékony volt, magas arccsontokkal és arrogáns kifejezéssel az arcán. Hosszú, lenge ruhát viselt, bár Ibrahim magában kételkedett benne, hogy bármikor is magára öltött volna ehhez hasonló öltözéket. A kezeit illedelmesen a csípőjére tette.
- Figyelemre méltó a hasonlóság. - mondta Don Ibrahim - Miért csatlakozott most az ellenségeihez?
- Pontosan azért, amiért szükségem volt Talleyre.
- Ugye nem uszította rá a Vérebet a saját gyermekére? Nem cselekedhetett ekkora szörnyűséget. - tolta két sorral előrébb a vezérét Ibrahim - Mellesleg veszélyben van a futója.
- Nos, valóban. - mondta a kardinális, és átlósan visszahúzta a bábut - Úgy tűnik, Lucita belekeveredett valamibe, ami hátráltathatná a kampányt, amellyel Vykos és Vallejo foglalkozik. Üzenetet kaptam, mely szerint valaki úgy érzi, hogy az orgyilkosság tökéletes módja egy zavaró érsek eltávolításának. Én magam egyáltalán nem kedvelem az ilyesmit. Ugyanakkor Lucita egy eszköz azoknak a kezében, akik az érdekeim ellen munkálkodnak. Elküldtem hát Talleyt, hogy védje meg a lehetséges célpontokat. Oh, nem várom el tőle, hogy feltétlenül sikerrel járjon - sem ő, sem Lucita nincs előnyben ebben az ügyben - de a jelenléte talán elégendő okot szolgáltat a Lucita mögött állóknak, hogy meggondolják magukat. Én magam is felfogadhatok bérgyilkosokat, ha arra lenne szükség.
- Három lépésben leveszem a vezérét, barátom. - fűzte hozzá rövid szünet után a kardinális.
Ibrahim a táblára meredt.
- Azt nem hinném. - mondta lágyan - Három lépésben leütheti a bástyával, de egy dologban biztos vagyok: nem akarja, hogy Talley elkapja őt.
- Talán nem. - dőlt hátra döbbenten Moncada.
Ibrahim visszahúzta a vezérét egy sor gyalog mögötti fedezékbe.
- Sejti már, hogy ki állhat a kis bonyodalom mögött?
- Fogalmam sincs róla. - mozdult óvatosan az egyik huszár - De természetesen mindenkire gyanakszom. Túl sok játékosnak vannak érdekeltségei ebben a játszmában, Don Ibrahim, és néhányan szinte biztosan elrejtik valódi arcukat. A saját magam, és a Sabbat érdekeltségeinek védelme a legtöbb, amit jelen pillanatban tehetek. Aztán pedig, legyen meg az Úr akarata.
- Bismallah. De ugyanakkor Allah megsegíti azokat, akik segítenek magukon. Ön már sokat fektetett ebbe az ügybe. Csak nem hagyja, hogy meggyengüljenek a sorai?
- Isten segítségével minden rendben lesz.
- Természetesen most is többet tud annál, amit el is mond.
- Természetesen. Jöjjön. Készítettem magunknak egy kis lakomát. Ugye, megoszt velem egy baráti lakomát?
- Hát persze. Étkezés után visszatérünk a játékhoz?
- Minden bizonnyal. A játék mindig itt lesz.
- Nos, barátom, attól tartok, Önnek tökéletesen igaza van. - emelkedett fel ültéből Don Ibrahim.

 

1999 július 18., vasárnap, éjjel 12:29
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington, D.C.
A falakat fa, a padlót vastag szőnyegek borították az apró szobában. A mahagóni bútorok egy szállodához képest meglepően jó minőségűek voltak. Amikor a sors szeszélye Észak Amerikába kényszerítette, Vykos ha csak tehette ehhez hasonló helyeken szállt meg. Legalábbis ha nem állt rendelkezésre valamilyen visszafogottabb hajlék. Valamilyen halvány szinten még így is kényelmetlenül érezte magát a hely fiatalságától, de ha rátermett mesterek munkáival vette körül magát, akkor legalább képes volt elhessegetni a kontinens építészetének nagy részére jellemző bántó múlékonyságot.
A tanácskozás természetesen ismét kudarcba fulladt. Nem is várt mást. Az első néhány könnyű győzelem után a Nomád Koalíció (már a név puszta gondolatától is majdnem erőt vett rajta a nevetés) szinte teljesen irányíthatatlanná vált. Sajnálatos módon még mindig meg kellett Őket hívni minden egyes tanácsülésre. Ha más nem is, de így legalább sikerült őket éjszakánként legalább néhány órára távol tartani az utcáktól. Egyetértett Vallejoval abban, hogy ha egyszer egyetlen hétig hagynák őket ellenőrzés nélkül szabadon garázdálkodni egy városban, akkor már a puszta ostobaságukkal több kárt okoznának a hadműveletnek, mint a Kamarilla minden makacs ellenállásával. A városban bevezetett szükségállapot fényesen bizonyította, hogy az indiszkréciónak mindig meg kell fizetni az árát. Semmi szükség nem volt rá, hogy még több kerozint öntsenek erre a tűzre.
Ezzel együtt még mindig nagyon fárasztónak találta az együttműködést a Nomádokkal és hasonszőrű társaikkal.
Lágyan kopogtattak az ajtón. Ez furcsa. Határozottan utasította a lakosztály ajtaja előtt őrködő ghoult, hogy senki sem zavarhatja. Másfelől azonban az orgyilkosok csak ritkán voltak annyira udvariasak, hogy kopogtassanak - kivéve persze a drága Parmenideszt, aki most éppen a Tremere rendház ostromában segédkezett.
- Igen?
Polonia szólalt meg az ajtó előtt.
- Ezer bocsánat a zavarásért, de arra gondoltam, hogy talán ármánykodhatnánk egy kicsit, mielőtt folytatódna a tanácskozás.
A férfi mindig udvarias volt, és körülbelül annyira ártalmatlan, mint egy vesébe szúrt tőr. Persze jobb a tanácskozás folytatása előtt megismerkedni a gondolataival, mint közben.
- Természetesen. Reméltem is, hogy benéz hozzám. Kérem, jöjjön be.
- Ön túlzottan nagylelkű. - válaszolta az érsek, és az ajtó saját magától kitárult.
Polonia bevonult a szobába, majd úgy döntött, hogy állva marad, miután észrevette Vykost az asztal mögött álló hatalmas karosszékben. A háta mögött néhány árnyékcsáp behúzta az ajtót, és a lábainál egy gyanúsan macskaszerű sötétséggomoly sündörgött halkan.
- Meg voltam róla győződve, hogy a szálloda egész területén érvényes a házikedvencekre vonatkozó tilalom.
- Ez csak egy apró árnyjátékszer, amelyet néha napján magammal viszek. Megnyugtatónak találom a jelenlétét. Ugyanakkor figyelemre méltóan hatékony az egerekkel szemben.
- Egerek?
- Rosszul fejeztem ki magam: kártevők. Egerek, patkányok... satöbbi. Mellesleg ha betartatnánk a házikedvencekre vonatkozó tilalmat, akkor mi lenne az Ön ghouljaival?
- Valóban. - engedélyezett egy halvány mosolyt magának Vykos - Nem tehetek róla, be kell fogadnom a szerencsétlen kóborló állatkákat.
- És ennek az okát kétségtelenül nem lenne hajlandó megosztani velem. - kuncogott Polonia - De menjünk tovább. Hogy halad az ostrom? Felvonták-e már a fehér zászlót a Tremerek?
- Semmi változás. De már csak idő kérdése. - tett Vykos egy lekicsinylő kézmozdulatot, majd bágyadtan nyújtózott egyet. Polonia semmit sem vett észre ebből a kis előadásból, mert éppen ekkor hajolt le, hogy megvakargassa az árnyékmacskát a fülei között.
- Feltételezem, ennek így kell lennie. Kérem, értesítsen, ha lesz valami fejlemény.
- Természetesen.
- Nagyra értékelem az előzékenységét. - egyenesedett fel ismét Polonia - Most pedig, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy miért fáradozott ennyit MacEllen felbőszítésével? Igazán semmi kedvem egy komisz kölyök tanítójának a szerepét játszani, Vykos, és gyűlölöm még a gondolatát is, hogy szándékosan hozott engem ilyen helyzetbe.
- Cö, cö, kedves érsekem. Meg akar sérteni? A hívás fontos volt, tudja jól.
- Nagyon is tisztában vagyok a fontosságával, és azzal is, hogy ki ez a Pieterzoon. És azt is sejtem, hogy a tanácskozáson hány klántársam...
- Les Amies Noir?
Vykos hanyagul vetette fel a nevet. Jól tudta, hogy elméletileg senki sem tudhatna a Les Amies létezéséről, akinek nem a Lasombrák véréből ajándékoztak.
Ha azonban azt remélte, hogy ezzel kibillentheti Poloniát az egyensúlyából, akkor csalatkoznia kellett. A férfi teljesen figyelmen kívül hagyta a közbeszólást.
- A klántársaim közül sokan gyönyörűségüket lelnék abban, ha ízekre szedhetnék a férfit. Azzal is tisztában vagyok, hogy még a tanácskozás kezdete előtt kapott egy levelet, és már a kezdetektől birtokában volt a Pieterzoon érkezésével kapcsolatos híreknek. - Polonia hangja lágy volt, szinte dorgáló - Szándékosan megpróbálja megnehezíteni a dolgomat?
- Erről szó sincsen. MacEllennek mindössze csak egy kis bíztatásra volt szüksége ahhoz, hogy elérje azt a pontot, amikor Ön már szükségét érezheti annak, hogy a helyére tegye a - hogyan is fejezzem ki magam? - a társadalmi rangsorban.
- Jobban szeretném, ha nem kellene megritkítanom a soraikat, Vykos. Tudom, hogy a Kis Szabó keményen dolgozik az atlantai veszteségeink pótlásán, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy bármivel is rukkoljon elő, az korántsem lesz olyan hatékony, mint amit elvesztettünk. Nagyon kitolná a határidőket, ha még a harcedzett szabadcsapataink nagy részét is elveszítenénk, és nem igazán látom, hogy ez miként szolgálna az ön imádott kardinálisának a megelégedésére.
- Talán igaza van. Bár mindketten tudjuk, hogy nem kell majd megölnie MacEllent. Ő, Averros-szal ellentétben, azért van még mindig életben, mert tudja, hogy meg kell hátrálni a magasabb ligában játszók előtt. És Ön, Don Polonia, éppen annyira elhomályosítja MacEllent, mint ahogy a nap elhomályosítja... mondjuk a kisebbiket a Mars két holdja közül.
Csalódnom kellett Önben, kedvesem. - nevetett akarata ellenére Polonia - Úgy hallottam, hogy Ön ennél jobban tud hízelegni. - folytatta a férfi, majd egyszer köhintett - Úgy hiszem, hogy valójában csak eléggé feldühítettem ahhoz, hogy csendben gyűlöljön, de ne szakítsa többé félbe a tanácskozást. Keresni fogja az alkalmat, hogy az egyik alárendeltjén kitölthesse a mérgét, csak hogy enyhítsen az egóján esett csorbán. Mindesetre így eggyel kevesebb a zavaró tényező a tanácskozáson. Vagy kettővel.
- Valóban. - bólintott Vykos - Egy, vagy két gonddal kevesebb. Annyira örülök, hogy segítségére lehettem az ügyben.
Polonia rávillantott egy örömtelen mosolyt.
- Nagyra értékelem a segítségét, mint mindig. Ha megbocsát?
Vykos nem marasztalta, és Polonia elindult az ajtó felé. A macska néhány lépés távolságból követte. Az érsek a kilincsre tette a kezét, majd megtorpant, és visszafordult.
- Ó, majdnem elfelejtettem. Gondoltam, figyelmeztetnem kell. Nem a Kamarilla az egyetlen, aki társaságot kap az Óvilágból.
- Hogy?
A szóban több volt a meglepettség, mint Vykos szerette volna.
- Igen. - bólintott Polonia - Láthatóan valaki aggódni kezdett a legjobb tábornokaink biztonságáért, vagy valami ilyesmi. Valamilyen orgyilkosról, és hasonló őrültségekről rebesgetnek. Ennek eredményeképpen kapunk egy testőrt. A férfinak igen lenyűgöző bizonyítványa, és elbűvölő a származása.
- Valóban? - Vykos önbizalma ismét a helyén volt - És mikor érkezik ez az eszményi férfiú?
Az érsek a válasz előtt feltűnően megnézte az óráját.
- Fél órán belül, ha nem lesz gond a közlekedéssel. Így még elegendő időm lesz rá, hogy a tanácskozás folytatása előtt bemutassam Önöket egymásnak.
Ezzel sarkon pördült, és kimasírozott a szobából. A gazdájához hasonló arroganciával megáldott macska követte.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 1:07
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington, D.C.

A haditanács hangvétele gyökeresen megváltozott, amikor Polonia ismét megnyitotta. Először is MacEllennek a korábbinál sokkal kevesebb támogatója volt. Azonban az asztal felső vége felé irányított dacos gyűlölet szorosan egymáshoz kötötte azokat, akik kitartottak mellette. Borges izgatottnak tűnt, de ennek ellenére szótlanul dobok ujjaival az asztal lapján. Mellette ült mereven az eddig hiányzó Vallejo, és nyíltan kimutatta megvetését a jobbján elhelyezkedő csőcselék iránt. Vykos ugyanolyan kifürkészhetetlen és hűvös volt, mint mindig, bár Polonia mintha megérzett volna valamiféle elégedettséget, amelyet Borges kényelmetlensége keltett benne. És közvetlenül a jobbján ott ült a vékony, hihetetlenül unott arcot vágó Talley. A férfi mögött láthatóan egy nagyon kellemetlen utazás állt, és nagyjából annyi lelkesedéssel tekintett az előtte álló tanácskozásra, mint egy apáca egy Tarantino filmre. Szegény fejem. - gondolta Polonia - Minél hamarabb kezdem, annál hamarabb véget ér, és akkor végre jó éjt kívánhatok ennek a sétáló szellemnek.
- Barátaim. - emelkedett fel kecsesen a székéből - Abban a kivételes megtiszteltetésben lehet részem, hogy bemutathatom Önöknek az illusztris vendéget, aki hozzá fog járulni az itteni erőfeszítéseinkhez. Moncada kardinális - és Vykos acélkemény önuralma ebben a pillanatban láthatóan megingott - úgy látta jónak, hogy megtisztel minket egy másik vendég jelenlétével, ezért elküldte hozzánk Senor Talleyt, aki a szolgálói között a megbecsült templomos tisztséget tölti be. Azért érkezett, hogy biztosítsa hadműveleteink sikerét azzal, hogy megvédelmezi közülünk azokat, akik a legkönnyebben válhatnak orgyilkosok célpontjává.
Vykos erre összevonta a szemöldökét. Polonia észrevette, de úgy döntött, folytatja.
- A szeretett Vykos érsek egyszer már célpontjává vált egy ilyen támadásnak. Egyikünk sem kockáztatna ekkora veszteséget még egyszer, és azt sem szeretnénk, ha bárki más másodlagos célponttá válna. Egyetért velem, Borges érsek?
Miami érseke gyorsan bólintott, az arcán egy olyan férfi arckifejezésével, akivel most közölték, hogy nem ő az apja a fiúnak, akit eddig a fiaként nevelt.
- Természetesen. Meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy megvédjük Vykost az ehhez hasonló támadásoktól.
Polonia nyájasan elmosolyodott. A csapda bezárult.
- Oh, én már közöltem a kardinálissal, hogy Vykosnak nincs szüksége további védelemre. - mondta Vallejo - Talley azért jött, hogy mindnyájunkat megvédjen, kedves érsekem.
Polonia elégedetten vette tudomásul, hogy Borges arckifejezése most már egy olyan férfiéra hasonlított, aki most fedezte fel, hogy egyetlen gyermekének sem ő az apja, és a felesége is csak igen nehezen tud visszaemlékezni arra, hogy is hívják azt a férfit, aki a férjének nevezi magát. Éppen most adták az értésére, hogy egy felmelegített halálhoz hasonló, rendkívül hatalmas vámpír figyeli majd minden lépését, aki nem tőr majd el semmilyen mellébeszélést, és ráadásul még olyan helyzetbe is hozták, amikor a megfigyelés visszautasítása hűtlenségnek is tűnne.
Ha pedig mégis visszautasítaná az ajánlatot, és valamilyen baleset megfosztaná a hadműveletet a jelenlététől, akkor, nos, que sera, sera, vagy hogy is van az az átkozott dal.
Borges mormogott valami teljesen érthetetlent a bajusza alatt, miközben az asztal végén MacEllen támogatói kurjongatva adtak hangot elégedettségüknek, amiért a változatosság kedvéért most valami nagykutyának léptek bele az arcába.
- Elég.
Talley mély, szinte suttogásszerű hangja azonnal megfojtotta a többi hangot, amivel találkozott.
- Borges érsek. A kardinálisom a tisztelet jeleként rendelt engem az összegyűlt parancsnokok mellé, hogy megvédjem Önöket. A kardinális tudomására jutott, hogy legalább egyiket az itt megjelent érsekek közül megpróbálhatják megöletni, nyilvánvalóan abból a célból, hogy ezzel is hátráltassák a hadműveleteket, és időt nyerjenek a Kamarilla védelem megszilárdítására. Azért vagyok itt, hogy kivédjem ezt az eshetőséget.
- Hogy a figyelmem Önre irányul még nem jelenti azt, hogy az egy éjszakán át tartó jelenlétemen kívül másnak is a célpontjává vált volna. Ha zavarná ez a kapcsolat, akkor kérem, nyugodjon meg, mert hamarosan más mellé szegődöm majd. Egyébként ne magyarázzon bele semmi többet az eseményekbe, mint amit feltétlenül szükséges. Hadd emlékeztessem arra, hogy nem nyerhettem volna el a jelenleg viselt tisztségemet, ha nem lennék maximálisan hatékony a rám osztott feladatok elvégzésében.
Talley egy pillanatig a termet figyelte.
- Nos. A forrásaim szerint ez a művelet mostanáig kivételes zökkenőmentességgel haladt, és bízom benne, hogy a tanácskozások is ugyanilyen zökkenőmentesen zajlanak. Polonia úr, alig várom, hogy megfigyelhessem az eseményeket. Azonban meg kell bocsátani nekem, ha most feladom ezt a kiemelt helyet az asztalnál, és helyette inkább nekilátok a teendőimnek. A kardinális kifejezett óhaja, hogy azonnal munkához lássak. - ezzel a Véreb felállt, és a paprikavörös, dühöngő Borges széke mögé állt - Kérem, folytassák, kegyelmes uram. Mintha itt sem lennék.

* * * * *

Polonia véleménye szerint a találkozó a lehető legkielégítőbb módon folytatódott. Talley jelenléte önmagában elegendő volt ahhoz, hogy kedvét szegje Borgesnek, és visszatartotta őt attól, hogy túl nagy zajt csapjon. Vykos továbbra sem tűnt túlzottan meghatottnak a templomos jelenléte miatt, de Polonia ezt annak a ténynek a számlájára írta, hogy nem őt értesítették először a férfi érkezéséről, és Vykos ezt zokon vehette. És Talley? A férfi akár egy bútordarab, vagy egy kőszobor is lehetett volna.
Az ügyek figyelemre méltó sebességgel haladtak előre, és mostanra már csak két pont maradt a napirendből: az átkozott Pieterzoon jelenléte, amelyet a tanácskozás végére tartogatott, és egy másik, amelyhez szüksége lesz bizonyos tapintatra. Az első alapvetően kellemetlennek ígérkezett, ezért úgy döntött, hogy azzal kezd, és így hamar túl lesz rajta. Ghoulok hoztak üdítőket, és eltakarították a romokat is. Polonia a klántársaival ellentétben sokkal kevésbé engedte a felszínen megmutatkozni az ellenszenvet, amelyet ezekkel a teremtményekkel szemben érzett. Ő egyszerűen teljes szívéből gyűlölte őket, és mindent, amit jelképeztek. A szerencsétlen Seamus fejét már korábban eltávolították, és nyomában mindössze egy véres folt maradt az asztal közepén. Polonia szeretett viszonylag tiszta környezetben dolgozni. Végül is minél kevesebb testrész hever szerteszét, annál kevesebb dolog vonja el az éhezők figyelmét.
- Szinte már örülök, hogy bejelenthetem: majdnem a végére értünk a ma este megvitatandó témáknak. Tudom, hogy Önök közül néhányan már nyugtalanok, és én magam is éppen annyira örülnék, mint Önök, ha végre már befejezhetnénk a megbeszélést. Nos, úgy vélem Herr Pieterzoon ügye a következő. Vykos?
Vykos a szokásos kecsességgel állt fel a székéből. Az asztal körül néhány Tzimisce félszívvel a nevét kezdte skandálni. Igazság szerint már mindenki átkozottul fáradt volt. Ritka oldott pillanatainak egyikében Vallejo egyszer azt állította, hogy ez a haditanács háromszor olyan megerőltető volt, mint maga a harc, és biztos volt benne, hogy már jóval azelőtt halálra unja magát, hogy a Kamarilla megtalálná és végezne vele.
- Ahogy azt már korábban is említettem, javaslom, hogy a tanács a lehető leggyorsabban végezzen Herr Pieterzoonnal. Mindnyájan láthatjuk, - választotta ki kecsesen ujjával Talleyt a tömegből - a tétek éppen most duplázódtak meg. Egyszerűen nem halogathatjuk a probléma megoldását, különben megszervezi a hatékony Kamarilla ellenállást.
Borges kedvetlenül felmordult.
- Ezt már mondta, Vykos. Nem hinném, hogy a dolgok annyira megváltoztak volna az eltelt néhány óra alatt. - pillantott fel a közömbös Talleyre - Úgyhogy kérem, magyarázza el, hogy miért és hogyan kapjuk el ezt a kurafit. Én Ön mellett állok, ha képes meggyőzni.
- Nos, érsek, köszönet a támogató szavakért. - jött Vykos válasza veszélyes dorombolás formájában - Most gondolkodjon el azon, hogy vajon miért küldték ide Talleyt. Ő azért van itt, mert Európa is beszállt a küzdelembe, és mert az orgyilkosság szabadon használható fegyverré lépett elő. Nyilvánvaló, hogy eddig a hatalmas előnyeink egyikét, a puszta akaraton és harciasságon kívül, amelyet Önök, a Sabbat katonái bevetettek a csatában, a jómagam, Vallejo parancsnok, a Kis Szabó és mások apró hozzájárulása jelentette. Itt vagyunk. Megállapodtunk. Szerves részei lettünk minden jövendő cselekedetünknek. Ha életben hagyjuk Pieterzoont, azzal lehetőséget adunk neki arra, hogy elragadja tőlünk ezt az előnyt. Ha pedig sikeresen megállapodik itt, akkor vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy kövessék őt a szövetségesei? Mielőtt lelassulna az előrenyomulásunk? Nem, meg kell tartanunk az előnyünket - bármelyik korombeli tábornok ugyanerre a döntésre jutna. Ha Narses itt lenne, biztosan kinevetné határozatlanságunkat. Vykos megpördült, és elkapta Talley tekintetét.
- Az okkal kapcsolatban pedig... ezek a fickók azt képzelik, hogy használhatják a tőrt, ha már a kard cserbenhagyta őket. Azonban nyomban letesznek a szándékukról, ha ellenük fordítjuk a tőrt. Ha éppen a saját orgyilkos hadjáratuk kiagyalója lesz az első áldozat, akkor nyomban romba dől minden erőfeszítésük - márpedig ez az ügy csak úgy bűzlik Pieterzoon szagától. Meg vagyok győződve róla, hogy mindenki osztozik az ellenszenvemben, aki ebben a teremben a Ventrue bérgyilkosok célpontja lehet.
- Tehát hogyan cselekedjünk? Vessünk véget a veszélynek, amelyet Pieterzoon ebben a pillanatban is jelent, és amely minden egyes órával csak egyre növekszik, vagy engedjük az ellenségünket megerősödni, amíg mi tétlenül ülve várjuk a sötétből lecsapó kést? Melyiket válasszuk?
Tucatnyi torokból tört elő az egyetértő ordítás. Vykos fürdött benne, csak úgy itta a tömjénezést, és szinte megdicsőült általa. Láthatóan még Borgest is sikerült meggyőznie. Csak Polonia, Vallejo és Talley maradt közömbös. Polonia megrázta a fejét. A kocka el van vetve.
A felzúdulás csak tíz perccel később csendesedett valamelyest, és Vykos láthatóan nem sietett megnyugtatni a kedélyeket.
- Nos, Vykos, - vágott közbe végül Polonia - úgy tűnik, hogy a kerekek mozgásba lendültek. És hogyan váltsuk valóra a „nép” akaratát? - mutatott körbe a teremben.
- Zavarba hoz, érsek. - villantott fel egy mérgező mosolyt Vykos - Ez az Ön feladata. Ön a parancsnok. Én csak a város érseke vagyok, és ebben a minőségemben látom vendégül a tanácskozást. Hogyan is merném elragadni Öntől az irányítást. Az egész ügyet az Ön hozzáértésére bízom.
Polonia egy hosszú pillanatig meredt fenyegetően Vykosra, míg végül a kínos csöndet megtörte az egyik eddig csendes tanácstag hangja:
- Én vállalom. Én és a fiúk... majd elintézzük.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 2:01
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Valami megváltozott. Calebros feszülten nézte a SchreckNET-ről kinyomtatott anyagot, amelyet Umberto néhány perccel korábban adott át neki. A szavak - a gondolatok kézzelfogható fizikai megjelenítői - élesek és kimértek voltak. Calebrosnek egyáltalán nem tetszettek. Halványan rémlett neki, hogy Umberto mondott valamit arról, hogy kicserélte a régi gömbnyomtatót egy lézeresre - vagy valami ehhez hasonló értelmetlenséget. Egyik sem számított túl sokat Calebrosnak. Jobban kedvelte a kis írógép masszív súlyát. Umberto nyugodtan megtarthatja űrkorszaki ketyeréit. Calebros elgondolkozott azon, hogy a világ talán egy jobb hely lenne, ha az emberek még mindig tollat és tintatartót használnának, aztán megvonta a vállát. Talán mégsem.
Az üzenet tartalma természetesen sokkal lényegesebb volt, mint a külalakja. A Courier jelentése tartalmazta a tudás néhány morzsáját. Bárcsak bejuthatna a Sabbat haditanácsára! Calebros felsóhajtott. Az lehetetlen. Mellesleg a következtetés föltárhat sok rejtett jelentést. A többit pedig az idő fedi majd föl.
Calebros hosszú perceket használt el arra, hogy ezt az új tudást összekapcsolja eddigi ismereteivel, majd odaült a megbízható Smith Corona elé.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 2:11
Sheraton Hotel, Belső Öböl
Baltimore, Maryland

Lucita keresztbe vetett lábakkal ült a szállodai szobájában. Az ügyfelétől kapott papírokat kiterítette maga előtt. A célpontjáról összeállított dosszié lehangolóan teljes volt. Tartalmazott mindent az igazolt természetfölötti képességektől, kedvelt fegyverektől, társaktól, ruházkodástól és ghoul szolgálóktól kezdve, egészen a kedvenc zenei műfajig, a gyakori szófordulatokig és a táplálkozási szokásokig. A dosszié tartalmazott még egy sor fényképet a célpontról. A fényképek között voltak idegesítően homályos megfigyelés során készített darabok, de egyesek olyan egészen közeli, személyes távolságból készültek, hogy a fotós minden emberi számítás szerint az életével kellett volna fizessen az elkészítésükért.
A nő megrázta a fejét, és a mozdulat vad hullámzásra késztette hosszú fekete haját. Mindössze egy egyszerű fekete pizsamát viselt. Töprengve meredt az éjjeliszekrényen álló órára. Még jó pár óra volt hátra hajnalig, úgyhogy volt elég ideje, hogy megismerkedjen a célpontjával. Ma éjjel az emlékezetébe fog vésni minden részletet, aztán elégeti a terhelő bizonyítékot.
A szobát természetesen már korábban szigetelte a nap fénye ellen - a függönyöket leragasztotta, az ajtót biztosította mind behatolás, mind a takarítók ellen, satöbbi. Egyúttal az egyik tartalék lepedővel letakarta az ággyal szemben álló állótükröt: ahogy öregedett, egyre kevésbé akart üres teret látni ott, ahol az arcának kellett volna látszódnia. Lucita fontolóra vette, hogy az úton lévő fiatalabb vámpírok általánosan elfogadott taktikájának megfelelően a fürdőkádban alszik, de végül elvetette az ötletet. Ha valóban utolérné a baj, akkor egy vacak fürdőszoba ajtó úgysem állítaná meg. Ugyanakkor a gipszkarton falak sem lennének túl nagy hasznára azokkal az ellenfelekkel szemben, akikkel általában összehozta a sors. Azonban mindig volt egy pont, amikor abba kell hagyni az aggodalmaskodást, és folytatni kell a teendőket. Ezt a leckét a drága öreg papa soha sem tanulta meg, és egyre mélyebbre és mélyebbre ásta magát a mérgező kriptájába Madridban.
Papa megpróbálta azt a helyet az ő kriptájává is tenni. Hazarendelte őt, és tájékoztatta, hogy mi a feladata egy hűséges gyermeknek. Elmondta neki, hogy milyen várakozással tekintett a századok elé, amelyeket mellette tölt majd el. Elmagyarázta, hogyan fog Lucita Isten és a klán dicsőségére segíteni neki.
És végül tudatta vele, hogy milyen nagyon, nagyon szereti őt, az egyetlen gyermekét.
Lucita ekkor lecsapott rá, árnyékkal és acéllal, de ő nevetve legyűrte, és könnyedén félrecsapta a tőrt, amelyben Lucita addig a szabadsága kulcsát látta. Aztán megfogta a kezét, és gúnyolódva megpaskolta, mintha csak azt akarná tudatni vele, hogy milyen okos kislánynak tartja.
Lucita majdnem kitépte a saját karját a helyéről, annyira szabadulni szeretett volna az érintéstől. Az atyja nem követte, nem küldött az elfogására sem szolgálókat, sem árnyékszörnyeket. Az éjszakába menekülő Lucitát mindössze a nevetése és egy vidám istenhozzád követte.
Azt mondta, hogy nagyon várja a viszontlátást.
Akkor megfogadta, hogy soha nem tér vissza oda, de körülbelül száz-évente valami mindig visszahúzta ahhoz a durva kőépülethez Madridban, amely egyszerre vonzotta a hívőket és a kárhozottakat. Eleinte csapdára gyanakodott, és azt várta, hogy az egyik ilyen látogatásakor a szekta, amelyet elhagyott, várni fog rá. Azonban úgy tűnt, hogy Moncada még mindig szereti a gyermekét, és megvédte a nyáj haragjától.
Utoljára hetven évvel ezelőtt tért haza. Legnagyobb meglepetésére az atyja nem volt egyedül: Sasha Vykos, a Tzimisce, egy régi társ és alkalmankénti ellenfél volt mellette. Vykos az eredeti bőrét viselte, amelyet Lucita az első, meglehetősen kellemetlen találkozásukkor is látott. Gyorsan magához szólította az árnyékokat, de Moncada közbelépett. Vykos az ő hívására érkezett, mondta az érsek, hogy egy különleges megbízást hajtson végre a számára. Mert ugye Moncada egy sakk-készletet akart. Egy nagyon különleges sakk-készletet.
És azt kívánta, hogy Lucita álljon modellt a fekete vezérhez.
- Én természetesen elhagyom a szobát, drága gyermekem. Az illendőség nem engedi, hogy maradjak. - mondta Moncada, majd kivonult és egyedül hagyta Lucitát a Tzimsce-el.
- Ha megtenné, Lucita. - Vykos mindössze ennyit mondott, és az éjszaka hátralévő részében a szobában csak a szövet súrlódása hallatszott.
A munka végeztével Lucita inkább megkockáztatta, hogy az úton éri utol a hajnal, de nem merte a napot az atyja fedele alatt tölteni. A maga idejében százakat, ha nem ezreket ölt már, derékig gázolt a vérben és csak úgy fürdött a halálban, árnyékokkal tépette szét az ellenségeit és gyermekeiket a tűzbe vetette. De volt valami az atyja házában - és a modellkedés közben rá meredő hideg szemekben - ami miatt tisztátalannak érezte magát.
Lucita lerázta magáról az álmodozást.
- Összpontosíts, Lucita, összpontosíts. Most már profi vagy, emlékszel? - mormolta magában, miközben összeszedegette a papírjait további tanulmányozáshoz.
Holnap este rögtön bele akarta vetni magát a munkába. Az ágy mellett álló éjjeliszekrényen vidáman csilingelni kezdett a mobiltelefonja.
- Kárhozat! - mondta, majd kinyújtotta érte a kezét - Igen? Hogy?
Azonnal felismerte a vonal másik végén felcsendülő hangot. Az a vámpír volt, aki nem is olyan régen megkereste a jelenlegi munkájáról szóló ajánlatával. Nem volt biztos abban, hogy kinek is dolgozott a férfi, de gyanította, hogy a célpont egyik látszólagos szövetségese lehet a megbízó.
- Mi történt? - kérdezte Lucita, és a kérdésben sokkal kevesebb volt az indulat, mint ami lelkében dúlt.
- A megbízóm arra kért, hogy tartsam Önnel a kapcsolatot a mi kis üzleti ügyünkkel kapcsolatban. Ügy éreztem, hogy egy hívás kevésbé zaklatná fel, mint egy látogatás. Tévedtem volna?
Lucita lenyelte az első három választ, ami felötlött benne: „Igen”, „Soha nem hívjon fel még egyszer” és „Abban a pillanatban végeztem volna magával, ahogy bekopogtat az ajtómon”. Inkább egyszerűen így szólt:
- Nem élvezem túlzottan, ha beleszólnak a munkámba. A célpontra kitűzött határidő még áll, és ennek megfelelően foglalkozom majd vele. Ahogy megállapodtunk. Nos, csak megpróbál lenyűgözni azzal, hogy megtalálta a számomat, vagy van valami hasznos mondanivalója is?
A vonal másik végén rövid szünet következett.
- Ezer bocsánat. Én magam természetesen semmit sem tudok az ehhez hasonló munkáról. - Újabb szünet. - Ha esetleg érdekli, van néhány információm, amely segíthet Önnek a feladat végrehajtásában.
- Igen?
- Azon dolgozunk, hogy előkészítsünk egy... Önnek kedvező szituációt, hogy alkalma nyíljon közvetlenül megcélozni a célpontot. A pontos dátumot és időpontot akkor közöljük, amikor kezdenek beérni az erőfeszítéseink.
A vámpír nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetett a tervvel szemben. Lucita gyanította, hogy kénytelen megfigyelni egy amatőrt.
- Értem. Van még valami, amiről tudnom kellene?
- Ezúttal nincs. Szép álmokat, mademoiselle. És jó vadászatot.
Lucita válasz nélkül letette a kagylót, mert hirtelen nagyon fárasztónak találta a kisded játszadozást és a szükségtelen szócséplést. Itt ez a rengeteg félrevezetés és burkolt fenyegetőzés és double entendres, pedig végül mégis csak az ő szakértelmére, gyorsaságára és árnyékaira hárul majd a feladat, hogy kiszakítsa az életet egy újabb szerencsétlen kurafiból. Erről szólt ez az egész. Csak hántsuk le róla a formalitásokat, a rituálékat, és azokat az apró szurkálódásokat, amelyeknek csak az volt a célja, hogy megmutassák, ki az okosabb. Ezeknek mindössze annyi volt a célja, hogy megvédjék a fajtáját a saját kegyetlenségétől.
Manapság jobban kedvelte a harcot a beszédnél. Sokkal őszintébb volt, és az őszinteség egyike volt azon kevés erénynek, amely annyi év után még megmaradt neki.
Néhány órával később csukott szemmel hevert az ágyán. A dosszié tartalmát bevéste az emlékezetébe, majd megsemmisítette. Kezdett elbóbiskolni, de volt valami halvány kényelmetlen érzése. Végül rájött, hogy ráfeküdt a mobiltelefonjára. Felvette a holmit, és egy másodpercig érdeklődve szemlélte. Az ügyfelének a csicskása arra használta, hogy megtalálja őt, ergo, többé már nem volt biztonságos. Minimális erőkifejtéssel összezárta a tenyerét a műanyag eszközön, és egy hangos reccsenés volt a jutalma. A telefon darabkái hangtalanul záporoztak a vastag szőnyegre.
Lucita ajkain halvány mosollyal hunyta le a szemét a nappali alváshoz.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 2:19
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington, D.C.

Robert Blaine-nek rengeteg beceneve volt, de ezek közül egyik sem volt hízelgő. A legenyhébb talán a „Lurch” volt, amelyet a képregényből ismert főkomornyikkal mutatott megtévesztő hasonlóságával érdemelt ki. És ez volt az egyetlen, amelyre nem csak obszcenitásokkal volt hajlandó válaszolni. Szerencsétlen módon csak önmagát okolhatta mindenért: hiszen talán túlságosan is kedvelte a nehézkes, konzervatív szabású fekete öltönyöket, és a cipőket, amelyek nyugodtan elindíthatták volna a saját rovarirtó vállalkozásukat. Az sem segített túl sokat, hogy az arca, a hajviselete és a testfelépítése is úgy nézett ki, mintha egy lusta szobrász alkotta volna, aki betegesen vonzódott az egyenes vonalakhoz.
Blaine a Sabbat szegény rokonai közé tartozott: Ventrue antitribu volt, aki már a puszta létezésével lenéző félmosolyra késztette a szekta „valódi” klánjait. Nem rendelkezett sem a Lasombrák ösztönös kecsességével, sem a Tzimiscek nyers erejével, úgyhogy mindig lassúnak érezte magát, amikor ezeknek a kiváló vérvonalaknak valamelyik tagjával hozta össze a sors. Ostoba. Esetlen. Ügyetlen. A harcmezőn, amikor egymaga volt a tálkájával (amelynek volt egy-egy tagja a Két Nagyból, de akkor pontosan tudta, hogyan tegye helyre Sonnyt és Terrencet) gyakran érezte úgy, hogy ő a parancsnok. A gerince azonban nyomban cseppfolyóssá változott, amint a nagyfiúk közelébe került.
Az igazsághoz hozzátartozott, hogy az antitribuk voltak a Sabbat alsó-középosztálya. A Kamarilla zsarnoksága elől elmenekült, vagy korábbi menekültektől származó vámpírok viszonylag kevesen voltak, és természetüknél fogva szervezetlenek maradtak. Ha egyszer az összes antitribu összegyűlne, és figyelmet követelne magának, akkor természetesen elegen lettek volna ahhoz, hogy szavuk legyen a döntésekben. Azonban a Gangrel antitribuk túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy a Brujah antitribukra vicsorogjanak, míg a Toeradorok megpróbáltak tudomást sem venni senkiről, miközben a Kamarillában maradt társaikat próbálták zavarba hozni. A Ventrue-k pedig különösen keményen dolgozva próbáltak mindenkit meggyőzni a szektában, hogy komolyan és valóban hozzájuk tartoznak. A Lasombrák és a Tzimiscek közben pedig csak nevettek magukban, és kedvük szerint küldték a halálba az antitribukat.
Blaine-nek komoly fejfájása támadt, ha túl sokáig gondolkodott ezen az ügyön. Önszántából hagyta el a Kamarillát a Sabbat kedvéért, hogy végre megszabaduljon a Kamarilla bénító kasztrendszerétől. Lassan azonban kezdte úgy gondolni, hogy a palacsintasütőből egyenesen a vasrostélyra pottyant. Ha nem egyenesen a tűz közepébe.
Talán éppen ezért szólalt meg, amikor Polonia és Vykos egymásra meredtek a hideg csendben. Vagy csak egyszerűen szeretett volna pokoli messzire kerülni a haditanácstól - már elegendő alkalommal látta a kisebb hadifőnökök halálát, megaláztatását és lefejezését, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ő legyen a következő.
Mindenestre a Vykos kihívását követő csendben az ő hangja volt az első a teremben.
- Én vállalom. Én és a fiúk... majd elintézzük.
Borges érsek felnevetett.
- Ez annyira kedves Öntől, kedves...
- Blaine. És én és az enyéim... mi vállaljuk.
- Nos, Blaine kapitány, ez nem óvoda. Nem kérünk önkénteseket a fontos feladatokra.
Az érsek harsányan felröhögött, és néhányan a támogatói közül követték a példáját.
Azonban Blaine észrevette, hogy sem Vykos, sem Polonia nem nevetnek - és úgy érezte, hogy most ők azok, akik számítanak. Ő maga talán nincs éppen a létra tetején, de jó orra volt az erőviszonyok felméréséhez. Most pedig meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy ezen a tanácskozáson a hatalomnak és Borgesnek nem sok közük volt egymáshoz. Éppen ez a tudat adott elegendő bátorságot neki ahhoz, hogy megragadja a lehetőséget.
- Kegyelmes uram, én azt mondtam, hogy fogom az embereimet, és elintézem ezt az ügyet. Nem ismer engem, nem ismeri a falkámat, és faszt se tud Pieterzoonról. De én igen. Nem tudja, hogy néz ki. Én már dolgoztam a gyermekeivel és találkoztam vele. Tudom, hogy beszél, hogy jár, és mik azok a dzsigolós apróságok, amelyek nélkül kényelmetlenül érzi magát.
A szeme sarkából Blaine látta, hogy Polonia, arcán a közömbösség maszkjával, lassan, beleegyezően bólint.
- Bah. Azt állítja, hogy ismeri a gyermekeit? Csodálatos. Majd azonosíthatják a tetemét. - mondta Borges, majd a hangja gunyoros, sipító hangszínt vett fel - Ó, nézd, Percy, ez nem Hogy-Is-Hívják Blaine? Halott. Hát nem vicces? - Borges mérgesen hátradőlt - Ha magát küldjük, az olyan, mintha senkit se küldenénk.
- Érdekesnek találom Blaine kapitány képességeivel kapcsolatos észrevételeit. - vágott közbe Vykos lágyan - És biztos vagyok benne, hogy erre minden oka megvan, ugye, érsek? Ugye már látta Blaine kapitány falkáját akció közben? - Borges erre elpirult - Hogyan? Nem? Akkor minden bizonnyal hallott már valamit a hozzá nem értéséről? Ismét csak nem? Édes Istenem, akkor mégis mire alapozza a véleményét?
A terem különböző szögleteiből felhangzó köhintések alig leplezték a kuncogások rohamát. Borges vadul végignézett kínzóin, majd felpillantott Talleyre, mintha elvárná tőle, hogy tegyen valamit.
- Nekem ezt nem kell eltűrnöm! - bődült el végül Borges - Nem hagyom, hogy elcsessze a dolgot. Ez a felkapaszkodott, ez az áruló, ez az...
- Antitribu? - mondta csendesen Blaine.
- Igen, egy felfuvalkodott antitribu semmirekellő, aki azt képzeli, hogy képes kitépni egy vén szívét, csak azért, mert valamikor már lenyalta annak a csizmáját!
Blaine észrevette, hogy Polonia abbahagyta a bólogatást. A talaj éppen most vált veszélyessé a talpa alatt.
- Lehetséges. De talán tudok valamit, amit Ön nem, képes vagyok valamire, amire Ön nem, és nincs szükségem egy testőrre a világ másik végéből ahhoz, hogy a saját hotelszobámban biztonságban legyek. Csak nem fél a szoba szerviztől, nagyuram?
- Te kis kurafi!
Borges előrelendült. Félig fel is emelkedett a székéből, majd hangosan visszahuppant, amikor Talley karja cölöpverőként csapódott a vállára.
- Kérem, üljön, Kegyelmes uram. - mondta kellemes hangon Talley - Moncada kardinális arra kért, hogy óvjam meg Önt minden veszélytől, és ebbe természetesen azok is beletartoznak, amelyeket saját maga idéz elő.
- Nem mintha Ön ártatlan lenne az ügyben. - fordult ezután Blaine felé - Legyen hálás, amiért az érsek nem sértődött meg komolyan. - a hangja egyre jobban kezdett hasonlítani a fúrógép behatolásának zajához - Tehát. Tegyük fel, hogy Kegyelmes uram átjut az asztalon. Mit tett volna ekkor Ön?
Blaine örömtelen mosollyal villantotta ki a fogait mielőtt válaszolt volna.
- Az bizony elég ostoba dolog lett volna. Inkább árnyékot kellett volna használnia, minthogy belép ennek a hatósugarába. - mondta Blaine, majd lenyúlt, és kitépte a szék jobb első lábát. Senki nem lepődött meg azon, hogy a fának fogazott, éles hegye volt. - Az egész tanácskozás alatt ezen dolgoztam. Gondoltam, még jól jöhet.
Talley csettintett a szájával.
- Érdekes. Még valami?
A Ventrue antitribu rövid bemutatót tartott a kezében tartott hevenyészett karóval.
- Nem sok, eltekintve attól, hogy az embereim nyomban rávetették volna magukat az érsekre, ha nekem nem sikerül harcképtelenné tennem az első csapással. Meglehetősen sok széklábunk van errefelé.
Talley felvonta a szemöldökét, és bólintott.
- Potenciálisan hatékony, bár kissé kezdetleges. Ennek ellenére azonban jobban tenné, ha tiszteletet tanúsítana az érsekhez hasonló hatalmú és pozíciójú személyekkel szemben.
Polonia figyelmesen végignézte a bemutatót, majd összeszorította az ajkait, és megköszörülte a torkát.
- Elfogadható. - mondta New York érseke - Egyetértek az előrelátásával. Hmm. Nos, Blaine kapitány, Ön őszintén hisz abban, hogy Önnek és a falkájának rendelkezésére állnak a szükséges erőforrások ahhoz, hogy leszámolhasson ezzel a Pieterzoonnal?
Blaine habozott egy pillanatig. Pontosan tudta, hogy még most is visszakozhat. Pieterzoon trükkös egy kurafi volt. Viszont a lehetőség, hogy láthatja ezt a dundi szarzsák Borgest hason csúszni...
- Képesek vagyunk rá. Mi a határidő?
- Amilyen gyorsan csak lehet. - szólt közbe Vykos - Sok szerencsét kívánok Önnek, Blaine kapitány. Én már mindent előkészítettem, amire a küldetés sikeres végrehajtásához szükségük lehet. Feltételezem, hogy rendelkeznek fegyverekkel és szállítóeszközökkel.
Az antitribu bólintott.
- Természetesen. - felelte, majd a falkatársaira pillantott - Holnap éjfélkor tálcán hozom el Önnek Pieterzoon fejét. Ha óhajtja, nyugodtan elkísérhet minket, és megfigyelheti a munkánkat, Nagyuram. - nézett Borgesre Blaine.
- Nem, köszönöm. - felelte mereven Borges, és a Polonia felől érkező figyelmeztető villanás tudatta Blaine-el, hogy ezúttal túl messzire ment.
- Rendben. Ha megmondaná nekem, hogy hol találom az előkészített anyagokat...? - halkult el Blaine hangja ahogy Vykosra pillantott - Kérem.
- A tanácsterem előtt mindent megtalál, Blaine kapitány.
Blaine bólintott, és kiment a teremből. A falkatársai idegesen hetvenkedő járással követték. A háromlábúvá csonkolt szék, amelyet eddig egyikük tartott, megingott, majd a földre zuhant. Senki sem mozdult, hogy felállítsa.

* * * * *

Az ajtó bezáródott Blaine falkájának utolsó tagja mögött. Közülük az egyszarvú harci ghoul az est nagy részét azzal töltötte, hogy a szarvával megkísérelte belevésni a nevét a terem mennyezetébe. A legvalószínűbb tipp szerint a neve „Jam”, vagy valami ehhez nagyon hasonló lehetett.
- Nos, ez volt minden ma estére? - nyújtózkodott Borges, majd egy vágyakozó pillantást vetett az ajtó felé.
- Majdnem.
Poloniának valahogy egy fekete árnyékmacska került az ölébe, és az érsek szinte oda sem figyelve simogatta az állatot.
- Van még egy kérdés, amire választ kell kapnunk, mielőtt berekeszteném az ülést.
A terem hirtelen tiltakozó nyögésekkel és mordulásokkal telt meg. „Oh, Istenem” „Most mi van?” „Miért nem várhat holnapig?”
Polonia kivárta, amíg mindenki kiordítja magát, és világossá nem válik, hogy ő bizony nem megy sehová.
- Csak egy nagyon egyszerű kérdés, amelyet egyetlen pillanat alatt meg lehet válaszolni, feltéve, hogy mindenki hajlandó együttműködni.
- Valóban? - Borges nyilvánvalóan elégedetlen volt.
- Tekintse egy egyszerű kiállítási tárgynak, Borges érsek. Tehát, Vykos, felelne a kérdésemre?
Vykos nem tűnt meglepettnek.
- Természetesen, amennyire tőlem telik. Bár örülnék, ha sietnénk. El kell intéznem egy telefonhívást. - mosolyodott el halványan a Tzimisce.
- Ó, még egy percet sem vesz igénybe. Csak szeretném pontosan tudni, hogy miként szerzi be ezeket a csodálatos belső információkat Herr Pieterzoonról, és a többi ügyről? Végül is legalábbis időlegesen az Ön telefonhívására alapozzuk a stratégiánkat - az érsek némi éllel ejtette ki a szavakat - és mielőtt egy sokkal képzettebb falkát küldenénk a hátországba, szeretném tudni, hogy pontosan kinek a szavára cselekszünk. - az asztalra helyezte a macskát, és az mozdulatlanul ott is maradt - Blaine talán nem egy érsek, de ő és az övéi nyilvánvalóan értékes erőforrást jelentenek a számunkra. Gyűlölném a gondolatot, hogy álinformációk alapján vesztegettük el őket.
- Vannak forrásaim. - felelte csendesen a Tzimisce - És meglehetősen pontosak.
- Ó, de hiszen éppen itt a baj. Önnek megvannak a forrásai. Nekem is megvannak a sajátjaim. - pillantott a macskára Polonia - És Borges érsek is rendelkezik a sajátjaival. Mindnyájunknak megvannak a forrásai. - kezdett járkálni az érsek - Akár fogadni is mernék rá, hogy még a kiváló MacEllennek is van belőlük néhány. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy minden forrás pontos lenne. Nos, egyesek talán jobbak a többinél, és nekem úgy tűnik, hogy az Öné kivételesen jó helyzetben van. Ez pedig elgondolkodtat. Kivel tartja a kapcsolatot, Vykos?
- Ha a kapott információk pontosak, akkor miért fontos ez ennyire?
- Ha nem árulja el nekem, akkor képtelen vagyok megítélni az információk minőségét, nem igaz?
- A kardinális...
- A kardinális nincs itt. Én azonban itt vagyok. És én mondom, bizánci barátom, hogy ha nem informál a forrásairól, akkor a továbbiakban egyetlen újabb falkát, egyetlen ghoult, de még egy töltényt sem fogunk az Ön információira alapozva felhasználni. Bár fiatalabb vagyok Önnél, de azért ahhoz már elég idős vagyok, hogy felismerjem, ha valami túlságosan is kézenfekvő. Mert talán túlságosan is kézenfekvő az, hogy éppen Ön értesült elsőként Pieterzoon érkezéséről, mint ahogy az is túlzottan kézenfekvőnek tűnik, hogy véletlenül éppen rendelkezésére álltak a szükséges információk, amikor azonnali szüksége volt egy kommandó munkájára. Nem kedvelem az ilyesfajta véletlen egybeeséseket. Világosan beszéltem?
Vykos szemügyre vette a termet. A levegőben egy új feszültség érződött. Polonia még az elcsigázottakat is felvillanyozta. Vykos magában összeszámlálta a szövetségeseit, és szomorúan vette tudomásul, hogy ebben az ügyben egyszerűen nincsenek elegen.
- Tökéletesen értem Önt, érsek. Jobban, mint gondolná. Ugyan akkor úgy véle, hogy nem lenne túl bölcs dolog, ha ennyire nagy nyilvánosság előtt fedném fel a forrásom kilétét - hiszen bármelyikünket elfoghatja az ellenfél, és aztán arra kényszeríthet, hogy felfedjük titkainkat.
Polonia mélyen meghajtotta magát.
- Természetesen. Én magam sem így értettem. Akkor talán bocsássuk el a mélyen tisztelt résztvevőket, és aztán Ön közölheti a szükséges információt mondjuk az érsektársammal, a testőrével és velem. Semmi értelme másokat is kitenni ekkora veszélynek.
Az érsek elkapta Vykos tekintetét, és hihetetlen módon a Tzimisce fordította el elsőként a fejét.
- Nagyon jó. Távolítsuk el a többieket.
A többiek távoztak, de ez nem okozott senkinek sem meglepetést. Meglepően rövid idő alatt teljesen kiürült a terem. Perceken belül csak Talley, Borges, Vykos és maga Polonia maradtak a tanácsteremben. Vallejot Vykos szigorú pillantása késztette távozásra. Polonia és Talley azon elmélkedtek, hogy vajon pontosan mi is zajlott le a szemük előtt.
- Nos, akkor mije van számunkra, Vykos? - kérdezte fáradtan Borges, bár körömszakadtáig harcolt volna, ha netán ki akarták volna innen zárni - Ossza meg velünk!
Vykos kimérten összefonta a kezeit az asztalon.
- Nem fogom közölni Önökkel a forrásom nevét. - kezdte, és felemelt ujjával vette elejét a kitörni készülő tiltakozásnak - A név amúgy sem fontos, és többet ártanék Önöknek azzal, ha közölném, mint amennyit nyernének ezzel az információval.
- Akkor mi volt ez a színjáték? - ragadta meg Talley halk hangja szokás szerint a lényeget - Ilyen előkészítés után egy kissé csalódott vagyok.
- Őszintén szólva már nem volt erőm egy újabb zendüléshez. És természetesen elmondok Önöknek mindent, amit tudniuk kell.
- Mégpedig? - kérdezte szkeptikusan Borges.
- Mégpedig, hogy a feltételezéseiknek megfelelően a forrásom a Kamarilla egy tagja, aki hozzáfér a védelmi erőfeszítések terveihez. Megpróbál lehetőségeket teremteni számunkra, és egyúttal minden elérhető információt továbbít nekünk. Ennél többet nem mondhatok, és figyelmeztetem Önöket, hogy ne bízzanak túlzottan a forrás jóakaratában. Mindannyian tudjuk, hogy milyen törékeny dolog a hűség. Nos, Uraim, ennyivel meg kell elégedniük. Ha megbocsátanak.
Vykos felállt, és kisétált a teremből. Borges követte, Talley szintén. Csak Polonia, és az egyik árnyékos sarokból felbukkanó macska maradtak a teremben.
- Attól tartok, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett. - mormolta az érsek - De be kell érnem ennyivel. Legalábbis egyelőre.
Ezzel ő is felállt a székéből, és követte a többieket. A háta mögött kilőtt egy árnyékcsáp, és lekapcsolta a tanácsterem világítását.
A gazdájától elhagyatott macska ekkor adta ki az első, és egyben utolsó hangot: egy panaszos nyávogást. Egyetlen másodperccel később úgy oldódott fel a terem sötétjében, mintha soha nem is létezett volna.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 2:28
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington, D.C.

A felvonó egyenletes zümmögés kíséretében haladt lefelé. Valaki már öt perccel azután kitépte a mennyezetbe épített hangszórókat, hogy a haditanács a hotelbe költözött. A csendet most már csak a gépezet egyenletes zümmögése, és a légkondicionáló sziszegése törte meg.
A fülke mindössze öt szörnyeteget, és egy manila borítékot tartalmazott. Az egyik Lasombra (Sonny - bár a neve valójában Santiago volt, de senki sem akart ennyi tiszteletet adni neki) mindent megtett, ami csak tellett tőle, hogy egy folyamatos szitokáradattal elnyomja a felvonó neszeit.
- Úrjézus, Blaine, mi a francba kevertél minket? Ha csak a fele igaz azoknak a „Mikor még cserkész voltam a Kamarillánál” történeteknek, amikkel egyfolytában minket traktálsz, akkor ezt a Pieterzoon gyereket sokkal nehezebb lesz kicsinálni, mint a fenti fasszopók felét, beleértve Miss Rettentő Szörnyűséges Tzimiscet is.
- Zimitczi. - mondta Terrence, egy magas, szikár férfi, aki egyfolytában John Lennon szemüveget viselt, pedig soha nem volt képes teljesen eltávolítani róla a rászáradt vért - Úgy ejtik, hogy „Zimitczi”.
Sonny olyan dühvel fordult a társa felé, amilyenre csak a nagyon alacsony, és nagyon öntudatos személyek képesek.
- Nem adok egy fél patkányherét sem arra, hogy Tzimisce, Goldfarb, vagy a jó kurva anyád a helyes kiejtés. Az a nő akkor is egy kibaszott gyümölcskenyér, és te, Blaine, te is egy kibaszott gyümölcskenyér vagy, amiért belerángattál minket ebbe az öngyilkos küldetésbe, bár minél többet gondolkodom rajta, annál inkább választanám az öngyilkosságot ahelyett, hogy azt hallgassam, amint ezek a kibaszott New Yorki és Miami-i seggfejek egymást marják, és közben időről-időre amolyan késő esti csemegét csinálnak egy-két kisfiúból...
- Sonny. - szólalt meg halkan Blaine - Kussolj már. - De Blaine...
- Egy szót se. Így legalább biztos lehetsz benne, hogy nem mondasz még valamit, amivel kiakasztasz. Ez a művelet anélkül is elég nehéz lesz, hogy előtte bele kellene gyömöszöljelek egy postaládába.
Sonny duzzogva befogta a száját. Egy percig senki sem szólt egy szót se, aztán az ajtó hirtelen kinyílt a tizenkettedik emeleten. Odakint egy idősebb nő nyomkodta türelmetlenül a Le gombot. Tett egy lépést előre, amikor az ajtó kitárult, de aztán a döbbenettől elkerekedtek a szemei. A hatalmas termetű harci ghoul, Jammer, rávigyorgott. A szarva szinte súrolta a mennyezetet. A nő hátrált egy lépést, nyögött valamit, ami akár „Ó édes Istenem” is lehetett volna, majd nehézkesen nekidőlt a falnak. A bezáródó ajtószárnyak között még eljutott hozzájuk a folyosó végén felharsanó „Istenem, nagymama!” kiáltás.
A Lasombra kétrét görnyedt a röhögéstől.
- Szent szar, ez gyönyörű volt.
A többieken is erőt vett a hisztérikus nevetés, és még Blaine is elvigyorodta magát.
- Láttátok hogy kikerekedett a szeme, amikor meglátta Jammert? „Édes Istenem, ments meg engem a gonosszal teli feh-eh-vonótól!”
Teljesen elvesztette az önuralmát, miközben a felvonóból kitódultak a hotel garázsának alsó szintjére. A falka kisbusza, egy Dodge, tömve az USA legtöbb államában törvénytelennek számító módosításokkal, baljóslatúan guggolt a távolabbi lépcső mellett. A feketére festett autónak vastag, tömör gumikerekei és erősen foncsorozott ablakai voltak. Blaine már gondolt rá, hogy meg kellene szabadulniuk tőle, mert az állami rendőrök kitaláltak egy leírást a sorozatgyilkosok autóiról, és ez a jármű egy tízes skálán tizet kapna a gyanúsítható autók kategóriájában. A helyzet még nem volt veszélyes, de lassan kezdett annyira zavaró lenni, mint egy fogfájás. És Blaine nagyon a szívén viselte, hogy lehetőleg elkerülje a fogfájást.
Ez alól természetesen csak azok képeztek kivételt, akikkel együtt dolgozott.
- Egyáltalán van egy bolhafingnyi esélyünk, Blaine?
Ez megint Terrence volt. Sonnyt túlságosan lefoglalta, hogy a tizenkettedik szint padlóján heverő újdonsült tetemet utánozza, és a többiek vele együtt nevettek.
- Őszintén? Igen, meg tudjuk csinálni. Én találkoztam Pieterzonnal. Ijesztő. Hideg. És annyira sikamlós, hogy el se hinnéd. De egyúttal egy lányos strici, és gyűlöli megvívni a saját csatáit. Ez pedig azt jelenti, hogy a kiutat fogja keresni, amikor pedig ránk kellene rontania, és ez pedig hagy nekünk némi esélyt a sikerre. - elérte a kisbuszt, és a nyitott ajtóból folytatta - Így tehát sokkal jobbak az esélyeink, mint azokkal a seggfejekkel odafent.
Mindannyian bemásztak az autóba. Terrence az anyósülést foglalta el, a többiek lassan besorjáztak hátulra. Sonny Jammerrel ordítozott, mert az ráült a fegyverére, és ezzel kezdetét vette a szokásos civakodás. Blaine Terrence kezébe nyomta a csomagot, amelyet fenn kapott Vykos ghouljától.
- Kell legyen benne egy térkép. - mondta.
A Tzimisce keresgélni kezdett a papírok között, és végül előhúzott egyet közülük.
- Hinnéd, hogy ez egy A.A.A.[1]?
- Ezen a ponton már bármit képes lennék elhinni. - mordult fel Blaine, és sebességbe tette az autót.
A billegéstől valami felborult az autó hátuljában. A hangjából ítélve egy tegezre való nyílpuska lövedék lehetett.
- Most egyszerűn csak el akarok jutni Baltimoreba, és biztonságos menedéket akarok találni még hajnal előtt. Aztán majd holnap este elkezdhetünk rágódni azon, hogy hogyan nyírjuk ki Jan Pieterzoont, és azt a nagyjából tucatnyi olcsójánost, aki ezt majd megpróbálja megakadályozni.
- Van valami ötleted a stratégiáról?
Terrence lehúzta az ablakot, majd megnyalta az ujjait, hogy érezhesse a szelet. Ez minden küldetés előtt eljátszotta, és Blaine azt vette észre, hogy ez furcsa módon megnyugtatja.
Az antitribu bólintott.
- Jammer és Lox feltűnést keltenek, és ezzel eltávolítják mellőle a kíséretet. Te meg én ekkor berontunk, és úgy tíz másodpercre elvonjuk a figyelmét. Valamikor ez alatt a tíz másodperc alatt feltűnik Sonny, és szétrobbantja a mocsok fejét azzal a rohamkarabéllyal, amire annyira büszke.
Blaine mindezt nagyon gyorsan és nagyon halkan hadarta el, hogy Sonny ne izgassa ismét fel magát.
A kisbusz kivágódott a garázsból, és az I-495-ös északi felhajtója felé fordult. Terrence pislogott.
- Nincs jobb terved?
- Őszintén? Még nincs. Ha még holnap este is ezt akarom csinálni, akkor már kezdhetsz aggódni.
- Ha neked mindegy, akkor én már most elkezdeném az aggódást.
- Légy a vendégem. - vigyorgott Blaine - Apropó, meg fogunk állni a... hogy is hívják... Chesapeake House-nál egy kis üzemanyagért és a portásért. Ne legyetek túlságosan éhesek, mikor holnap nekilátunk a munkának. Nem lesz időnk vadászni, úgyhogy ez a legtöbb, amit tehetünk.
Terrence bólintott.
- És igényt tartasz Pieterzoon vérére? - kérdezte szinte suttogva.
Hát persze, hogy igényt tartok rá. - gondolta Blaine - Azt hiszed, hagyom, hogy te vagy az a vigyori ott hátul megkaparintsátok? Végül is én vagyok a kibaszott falkavezér. Azonban hangosan csak annyit mondott:
- Ezzel majd a túlélők foglalkoznak, ha kicsináltuk a célpontot. Addig semmi értelme ezen aggódni.
- Hát persze. - mondta Terrence - Egyáltalán semmi értelme.

 

MÁSODIK RÉSZ
Trója

 

1999. július 29., csütörtök, este 9:12
Sheraton Hotel, Belső Öböl
Baltimore, Maryland

A recepción az üzenetet egy bizonyos Mr. Schreck írta alá, és ettől Lucita kénytelen volt a szemeit forgatni. Schreck németül rettegést jelent, és egyben éppen ez volt a neve a színésznek, aki a Nosferatu eredeti, 1922-es változatában a főszerepet játszotta. Röviden, az üzenet csak arra szolgált, hogy egy aranyos csatornapatkány tudassa: találkozni kíván vele, és nem bánja, ha Lucita már a találkozás előtt ismeri a klánját.
Lucita nagylelkűen elvette a portástól a papírdarabot, jól láthatóan elolvasta - később majd hívlak - aztán darabokra tépte, és elindult az egyik felvonó felé, amelynek nyitva volt az ajtaja. A papírfecniket a fülke melletti hamutálba szórta. Hála Istennek a fülkébe rajta kívül senki más nem szállt be.
A felfelé vezető út meglehetősen rövid volt, és Lucita igazán hálás volt ezért. A tény, hogy a Nosferatu felfedte jelenlétét azt jelentette, hogy üzlet van kilátásban - nos, jelenthetett még egy különösen arrogáns Nosferatut is, de a klán hosszú életű tagjai csak ritkán rendelkeztek ezzel a tulajdonsággal. Bár már volt egy érvényes szerződése, azért Lucita egyáltalán nem idegenkedett a gondolattól, hogy újabb megbízatást fogadjon el. Az első szerződés amúgy is egyre nehezebben és nehezebben kivitelezhetőnek tűnt, ahogy a Sabbat előrenyomulása átsöpört az évtizedek munkájával felépített menedékek és búvóhelyek hálózata fölött. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a szemérmes idegen rendelkezett értékesítésre szánt információkkal, amelyek igencsak megkönnyíthetik a megbízás végrehajtását.
A felvonó lelassult, majd megállt, és Lucita kilépett a tizennegyedik emelet folyosójára. A szobája északi fekvésű volt, és így a lehető legnagyobb védelmet nyújtotta a napfény ellen. A kilincsen még mindig ott lógott a „Ne zavarjanak” tábla. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A szoba makulátlan volt, és Lucita lerúgta a cipőit, majd a túl puha matracon végignyújtózva várta a Nosferatu elkerülhetetlen felbukkanását. Szinte azonnal kizárta a csapda lehetőségét. A Kamarillának most nála sokkal komolyabb gondjai voltak, és egyszerűen nem lenne logikus, hogy vállalják az elpusztításával járó költségeket. Lucita korábban már tényszerűen kiszámította a kiiktatásához szükséges erőforrásokat. Ha a Kamarilla ekkora erőket vonna el a frontvonaltól, akkor az egy újabb városukba kerülne. Legalább. Ugyanez volt az oka, hogy a Sabbat is más miatt kellett aggódjon. Lucita biztos forrásokból értesült arról, hogy az atyja személyesen is érdeklődik az egész amerikai művelet iránt, és ez ismét csak szavatolta a biztonságát valamilyen szinten. Legalábbis azon vámpírok részéről, akik Moncadának jelentettek. A kardinális nem nézné jó szemmel, ha elpusztítanák a gyermekét.
Lucita természetesen tisztában volt azzal, hogy ezek a megfontolások nem tartanák vissza az őrülteket, a hanyagokat és az öngyilkos hajlamúakat, de a saját képességei ismeretében biztos volt benne, hogy meg tudja majd védeni magát a fenti csoportok bármelyikével, vagy akár mindegyikével szemben.
És ha tévedett? Tévedett már korábban is, persze nagyon ritkán, és még mindig itt volt. Ezt is túl fogja élni.
Pontosan három perccel később felhangzott a kopogás.
- Kisasszony? Szobaszerviz. - hallatszott egy fojtott hang az ajtó előtt.
- Hát persze. Máris nyitom.
Lucita feltápászkodott az ágyról, és kinyitotta az ajtót, anélkül, hogy akár csak kipillantott volna a kémlelőnyíláson. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi vár rá a túloldalon.
Az ajtó túloldalán álldogáló fiatalemberen látszott, hogy határozottan rosszul érzi magát az egyenruhájában.
- A vacsora, amit rendelt, kisasszony. - mondta, mielőtt betolta volna a kerekes asztalkát a szobába.
Lucita arcán elterült egy humortalan mosoly.
- Kérem vesse le ezt a nevetséges álcát... Mr. Schreck? Szeretném, ha kényelmesen érezné magát, ha már üzletet akarunk kötni.
A kifutófiú hátrált egy lépés a tálcától, majd derékban meghajolt. Amikor ismét felegyenesedett, többé már nem a kellemes arcú fiatal férfi volt, hanem egy bibircsókos, kopasz lény, olyan testfelépítéssel, mint egy futball hátvédé. Még mindig a hotel egyenruháját viselte, amely körülbelül úgy illett rá, mint az várható volt, és a szabályzat által előírt sapka hetykén félrecsapva trónolt csupasz és bibircsókos koponyáján.
- Nem akartam elijeszteni a vendégeket, kisasszony. Fogadni mernék, hogy pontosan ezt mondja minden kifutófiúnak.
- Akiktől később meg kell szabaduljak, azoknak igen. Önként jelentkezik?
Lucita leült a balkonra vezető csúszó ajtó mellett álló hatalmas fotelbe, és így a vendégének magának kellett egy ülésre alkalmas helyet találnia. Egy kicsit későn jutott eszébe, hogy a lény akár az ágyát is választhatja és így beszennyezheti, de már túl késő volt.
- Nem. Dehogy. És nem én vagyok Schreck. Csak neki dolgozom. - ük le keresztbe tett lábakkal a padlóra a helyettes kifutófiú - Azonban felhatalmazott rá, hogy a nevében tárgyaljak.
- Jó tudni. És mióta várt rám a felvonóban?
A Nosferatu nem jött zavarba.
- Úgy egy órája. Túl sokáig kellett a jó öreg játékkal elijesztegetnem a halandókat, hogy nehogy elkerüljük egymást. - mondta a Nosferatu, majd pislantott és folytatta - Csak hogy kielégítsem a szakmai kíváncsiságomat, megmondaná, hogy honnan tudta?
- Először is, a felvonók általában nem állnak tárva-nyitva, ha ennyi időt töltenek egy helyben. A sáros lábnyomok a padlószőnyegen voltak a következő nyom. Aztán ott van még a szag. Ha szeretne még sokáig élni, akkor ezen a téren még fejlődnie kell.
A másik vámpír elgondolkodva dörzsölgette dudoros állkapcsát.
- Hm. Az ajtóra nem gondoltam, és a zsúrkocsit is itt hagytam fenn, hogy a fülke üres legyen. Azonban meg lenne lepve, ha tudná, hányszor hagyják a többi dolgot figyelmen kívül az emberek. Mindenesetre, én tárgyalni jöttem ide. - köszörülte meg a torkát - Úgy gondoltam, hogy értékelné az udvariasságomat, ha egy saját felvonó állna a rendelkezésére. - kísérte egy rettenetes vigyorral a mondanivalóját a Nosferatu - Hiszen éppen ezek az apróságok segíthetnek nyélbe ütni egy üzletet.
Lucita tett egy kecses mozdulatot a bal kezével.
- Természetesen. De nem azért jött, hogy maga legyen az én személyes liftesfiúm. Mit ajánl Mr. Schreck?
- Hatmillió amerikait, a Sagron Töredék két lapjának másolatát, minden szükséges erőforrást, a legjobb védelmet a megtorlástól, amit csak biztosítani tud, szállítást, mind a szükséges repülőutak, mind pedig egy Ön által választott jármű erejéig, mellékköltségeket, felszerelést és egyéb holmikat, amelyek megterhelik az Ön számláját, de itt most nincs értelme szót vesztegetni rájuk, és, ha jól olvastam a nyomtatott szöveget, akkor száz ingyenes órát az AOL-en. Az utóbbi természetesen még alku tárgyát képezi.
Mindössze a szemöldökének árnyalatnyi mozdulása jelezte, hogy Lucita akár csak halványan is érdeklődne az ajánlat iránt.
- A Sagron Töredék? Érdekes. Mr. Schreck meglehetősen nyilvánvalóan tudomásomra adta, mennyire szeretné, ha elvállalnám ezt a megbízatást. Mit kíván tőlem?
- Amihez a legjobban ért. - vont vállat a Nosferatu - Néhány embert kellene az őket megillető örök nyugalomhoz hozzásegíteni végre.
- Embert?
- A mi fajtánkat.
- Ó. Természetesen. Mégis, úgyis tűnik, Mr. Schreck láthatóan nem törődik a költségekkel. Megkérdezhetem, mi a trükk?
A Nosferatut megérdemelt némi elismerést, amiért nem próbált mesterkélt ártatlansággal rákérdezni, hogy mire is céloz ezzel Lucita.
- Mr. Schreck úgy érezte, hogy egy megfelelően magas árajánlat le fogja Önt nyűgözni, és ezzel elkerülheti a nagyrészét annak a, idézem, „nyűgös alkudozásnak”, amelyet annyira visszataszítónak talál.
Lucita felállt a fotelből, és járkálni kezdett a szobában.
- Csodálatos válasz, és ráadásul sikerült teljesen kitérnie a válasz elől. Tehát, mi a trükk?
- Először is talán a határidő. Másodszor pedig a célpontok minősége.
- A fizetség egyáltalán nem olyan jó, ha több célpontról beszélünk.
- Mr. Schreck tisztában van az Ön szokásos bérével, és egyúttal megjegyzi, hogy a fizetéség nem szorítkozik pusztán készpénzre. Ugyanakkor úgy véli, hogy egy-két célpontot kifejezetten a kedvére valónak talál majd.
Lucita megpördült és a Nosferatura meredt. Agyának egy része felismerte, hogy a vendége nagyon okos: nyíltan, keresztbe vetett lábakkal ült egy védhetetlen helyen, és az volt egy Vértestvértől elvárható legjobb bemutató, amely az „ártalmatlan vagyok” kifejezésére valaha is várható volt. Ráadásul a székek, vagy más, vélhetően Lucita által használt hely helyett a padlót választotta, és nem tett megjegyzést a tükrökre. Összességében ez a küldönc magasan fölötte állt azoknak, akikkel Lucita általában találkozott, és így a nő legalábbis hajlandó volt rá, hogy végighallgassa az ajánlat lényegét.
- Ki?
- Négy célpont. Egy érsek, ára 3.4 millió dollár és a szöveg. Egy másik méltóság, akivel úgy vélem már találkozott korábban. Két alacsonyabb rangú harci főnök, akikben azonban ott van a lehetőség a nagyságra. Ezek fejenként fél milliót érnek. De gyorsan el kell őket intéznie.
- Micsoda szégyen. Soha ne tudassa a művészeivel, hogy szűkös a határidő, kis Nosferatu. És ennél sokkal jobban kell használnia a virágnyelvet. Ha valaki tegyük fel egy puskamikrofonnal hallgatózik, az könnyedén megérti az elhangzottakat, és felhasználhatja az információt.
Erre a Nosferatu szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét.
- Nos, egy barátom a tetőn tartózkodik, és gondoskodik róla, hogy a galambok nyugtalanul repkedjenek az Ön ablaka előtt. Ez az őrületbe kerget bárkit, aki erre fordítja a felvevőjét, és egyúttal összezavarja a mikrohullámú lehallgatókat is. Meg lenne lepve, hogy milyen hatékony egy tollakból álló fal az ilyen ketyerékkel szemben. De köszönettel fogadom a tanácsát, és ígérem, meg is fogadom. Nos, felkeltettem az érdeklődését?
- Természetesen igen. - csücsörített Lucita - Azonban most még nem adok végleges választ. Több adatot szeretnék, hogy egy kicsit tájékozottabban hozhassam meg a döntést.
Azonban Lucita már meghozta a döntést. Már nagyon régóta hajszolta a Sagron Töredéket, és nem egykönnyen szalasztott volna el egy alkalmat akár még két újabb oldal megszerzésére sem. Mellesleg pedig már így is leszerződött, hogy elintézzen egy érseket. Akkor meg mit számít egy másik? Ráadásul pedig az érsekeken kívül semmilyen más préda nem okozott fejtörést a számára. Akár talált pénznek is tekintheti azt a díjat, amit a négy célpontból háromért zsebelhet be - de azért sohasem árt, ha többet tud.
A Nosferatu válaszul felállt, és a kezét tenyérrel felfelé eltartotta magától, hogy ezzel is kihangsúlyozza: nem jelent fenyegetést. Két lépéssel az lefeledett zsúrkocsi mellett termett, majd felemelte a fedőt a fém tálcáról, amely normális esetben a konyha által kreált finomságokat tartalmazta volna. Azonban a fedő alatt most egy vastag gumigyűrűvel összefogott dosszié-halom lapult. A Nosferatu felemelte a tálcát, és az ágyra helyzete.
- Itt megtalál mindent, amire szüksége lehet, beleértve a fizetési feltételeket, azoknak a forrásoknak a listáját, amelyeket Mr. Schreck a rendelkezésére bocsátott, valamint az ellenség mozgásának ismert ütemezését. Olvassa át figyelmesen. Ha úgy dönt, hogy érdekli a munka, akkor jöjjön le a hallba, és foglaljon helyet a felvonóval szemben álló fotelben. Valaki majd megkeresi Ont, és elvezeti arra a helyre, ahol találkozhat a feletteseimmel. A férfi egyszerű módon azonosítja majd magát: meg fogja Önt kérdezni, hogy véletlenül nem olvasta-e a legutóbbi Blackwood-ot. Mivel a magazin már évtizedek óta megszűnt, igen kicsi a valószínűsége, hogy egy illetéktelen személy tenné fel önnek ezt a kérdést.
- Jobb szeretnék egy másik pozíciót. - ráncolta a homlokát Lucita - A fotel éppen szemben áll egy bizonyos... dekorációval, amely túlságosan is nyilvánvalóvá teszi az állapotomat.
- Nekünk is szükségünk némi bona fides-ra, Miss Lucita. - kuncogott a Nosferatu - Ne aggódjon, hamar felszedjük. Mellesleg a kocsi második szintjén talál egy tartályt, ha érdekli. Vacsora. Mr. Schreck szereti, ha az emberek jól érzik magukat. - a küldönc a tartályt a szekrényre tette, majd meghajolt - És most, ha megbocsát!
- Ó, hogyne. - intett Lucita az ajtó felé, miközben a Nosferatu villódzva öltötte fel ismét az álcáját. A figyelmét már teljesen lekötötték a dossziék.
Az úgynevezett táncrendje hirtelen nagyon zsúfolttá vált.

 

1999. július 29., csütörtök, este 11:08
Alagsor a Wesleyan Épületben
Baltimore, Maryland

A várakozásokkal ellentétben a találkozó nem a csatornában zajlott. Azonban az alagsori teremben futott egy lyukas cső, ezért a padlón mindenfelé tócsák csillogtak. Lucita gyanította, hogy a vendéglátói így a loccsanások hangja alapján képesek követni a mozgását. Vagy pedig ismerték azokat a trükköket, amelyeket Fatimától lesett el, és egyszerűen csak meg akartak felelni a velük kapcsolatos előítéleteknek. A vezetője elvezette eddig, majd, miután megkérte, hogy várjon, és eltűnt a sötétben. Lucita valószínűleg képes lett volna követni a férfit, de úgy határozott, hogy egyelőre a vendéglátója szabályai szerint játszik. Eléggé otromba dolog lett volna másként cselekedni.
A terem maga koromsötét volt. Korábban már volt dolga ezzel a Nosferatuval, és meglehetősen biztos volt, benne, hogy a másik fél őszintén érdekelt abban, hogy ő életben maradjon. Mégis, az óvatosság sohasem árt. Lucita előrelépett.
- Schreck?
A kérdésre egy durva, mély hang válaszolt, amely összetéveszthetetlenül egy nőhöz tartozott.
- Mr. Schreck sajnos nem tudott eljönni, és ezért szeretném kifejezni a sajnálatomat. Azonban szeretné, ha tudná, hogy a fizetségének egynegyedét a szokásos eljárásnak megfelelően máris átutaltuk a Kajmán szigeteki számlájára. Mr. Schreck ezzel is szeretné kifejezésre juttatni szándékai tisztaságát. Bizonyítékokkal is szolgálhatok erről az átutalásról, ha ezt szükségesnek látja.
- Bízom Mr. Schreck-ben, bár meg kell mondanom, egy kissé csalódott vagyok.
- Mr. Schreck nagyon elfoglalt férfiú. - jött a válasz rövid szünet után - Azonban én bírom a teljes bizalmát.
- Mint a kifutófiú. - nevetett Lucita - Mr. Schreck meglehetősen könnyelmű ebben az ügyben.
A válasz egy kicsit feszült volt, és Lucita tudta, hogy ez a pont az övé.
- Mr. Schreck megbízik az értékes alárendeltjeiben. Nos, rátérhetünk az üzletre?
- Az üzletre? Természetesen. Tehát az Ön Mr. Schreck-je egy érseket akar? Meglehetősen komoly feladat.
- Igen, mi egy bizonyos érseket akarunk, bár nem lennénk túlságosan megsértve, ha úgy dönt, hogy már csak a mohóság miatt is egyúttal néhány másikkal is végez.
- Nagyon magasra céloznak, ugye?
- A szükséges célpontokat választottuk ki, függetlenül a státuszuktól. Elfogadható az ajánlat?
- Mind a négyért? Csak éppen hogy.
- Ez több mint amennyit az utolsó hatért összesen kapott, Lucita. Ráadásul a négyből legalább az egyiket akár ingben is megszabadította volna a szenvedéseitől.
- Milyen igaz. Mellesleg kiváló a nyilvántartásuk.
- Köszönöm. Erre nagyon büszkék vagyunk. Tudja, sokan azt híresztelik, hogy ebben igen jók vagyunk?
- Én is hallottam rebesgetni valamit. Még valami?
- Még egy-két dolog. Szereztünk Önnek egy járművet, amely a kijáratnál vár Önre, és reméljük, megfelel majd az ízlésének. Természetesen a papírokról gondoskodtunk. Mostantól az Öné. A vezető a terem bejáratánál vár Önre, és a megbeszélés után odavezeti Önt a járműhöz. És biztos lehet benne, hogy azonnal értesítjük Önt, ha információkat kapunk a célpontok tartózkodási helyéről és egyéb körülményekről.
- Az első akció határideje?
- Amilyen hamar csak lehet.
- Ez eléggé tág, és egy kissé korai. - komorodott el Lucita.
A tárgyalópartnere keserűen felnevetett.
- Kérem, higgye el, mi magunk is örülnénk neki, ha több időt adhatnánk Önnek, de a körülmények hirtelen megváltoztak. Nagy horderejű események közelednek. Minden Sabbat hadvezér, aki ma éjjel elpusztul, egyúttal egy olyan támadás, amelyet holnap nem kell visszavernünk. És az összes falka pap elhanyagolja a kötelességét, ha Önt keresi az árnyékben. Ezzel időt nyer nekünk. Ha pedig elég időt nyer nekünk, akkor a hálánkat kézzelfogható formában is megtapasztalhatja.
- Ilyen határidők mellett nem ígérhetek semmit.
A sötétben valahol egy patkány iszkolt át egy tócsán.
- Isten Önnel, és jó vadászatot, Lucita.
- Ez pontosan úgy hangzott, mintha az atyám mondta volna. Nem volt valami bizalomgerjesztő.
A szoba távolabbi vége felől válaszul felhangzott egy halk kuncogás.
- Mindannyian hibázunk néha. - és Lucita egyedül maradt a sötétben a nedves léptek távolodó zajával.
Megvárta, hogy minden elcsendesedjen, majd a saját lépteit követve kiment a teremből. A Schrecket képviselő vámpír szavainak megfelelően a vezetője a bejárat mellett várt rá, és kegyesen kivezette őt a járatok labirintusán és a koromsötét folyosókon keresztül. Lucita úgy érezte, hogy valószínűleg egyedül is kijutott volna, de ugyanolyan szellemben fogadta a segítséget, mint ahogy felajánlották.
Egy végtelennek tűnő fél óra után a páros elért egy tűzbiztos ajtót. A Nosferatu kitárta Lucita előtt, majd ismét beleolvadt a sötétségbe. Az ajtó mögötti utcában állt az autó, amelyet Lucitának szántak. Semmi más okát nem látta, hogy miért parkolna éppen itt egy BMW 325i. A kulcsok a bezárt autóban voltak, de ez nem okozott gondot. Mindössze az egyik árnyékot kellett megszólítania a kupé belsejében, amely aztán felkúszott és kitárta az ajtót Lucita előtt. A nő beszállt, és bezárta az ajtót maga mögött. Az anyósülésen egy újabb, fekete Magic Markerrel feliratozott dosszié várta. Egyelőre nem vett róla tudomást. Ez lesz az elalvás előtti olvasnivalója. Egy gyors pillantás a kesztyűtartóra, és Lucita egy vastag köteg bankjegyet talált „a költségekre” felirat mellett.
Egy pillanatig eltöprengett a helyzeten. Nem minden alakult úgy, ahogy szerette volna, de ezzel kellett dolgoznia. A fizetség természetesen elég jól hangzott, és az ügyfele elég kétségbeesettnek tűnt ahhoz, hogy később még többet csikarhasson ki belőle. A megbízás összességében korántsem volt teljesíthetetlen.
A műszerfalon a kronométer 12:34-et mutatott. Rengeteg ideje volt rá, hogy napkelte előtt elolvassa az újabb anyagot. Az alkalmazójának még arra is volt gondja, hogy ellássa két CD válogatással: összefoglalt adatokkal minden célpont, és egy kiterjedt klasszikus zenei gyűjteménnyel. Az első csoportból találomra becsúsztatott egy lemezt a lejátszóba (házilag írták, és ugyanaz az írás látszott rajta, mint a kocsiban talált dosszién), majd elindította az autót.

 

1999. július 30., péntek, éjjel 12:53
Alagsor a Wesleyan Épületben
Baltimore, Maryland

- Egy pince?
A felvonó érkezését követően egy sor fluoreszkáló fény kelt életre. A fülkéből Jan Pieterzoon lépett ki, egy nemes Ventrue vérvonal sarja, és a majdnem két hete lezajlott elfuserált Sabbat orvtámadás túlélője. Csak akkor vette észre, hogy éppen egy állott víztócsa közepén áll, amikor elmúlt az éles fény okozta pislogás. A Nosferatu vezetője aggodalmasan fecsegett mellette.
- Valójában egy alagsor, Herr Pieterzoon. Attól tartok, sokan elvárják tőlünk, hogy egy ilyen helyen kössük meg az üzleteinket.
A kísérő egy alacsony, zömök Nosferatu volt, akiről Pieterzoon azt hitte, hogy nőnemű, bár igazság szerint ebben nem lehetett biztos.
- A tócsák a padlón adják azt a csatornaszerű hatást, amelyet egyesek elvárnak, amikor a mi kis társulásunkkal kerülnek kapcsolatba. Milyen kár, hogy Monsieur Rafin nem lehet itt. Olyan csodálatos az előadása.
- Igen, igen. Csodálatos. De egy alagsor?
- Biztonságos, védhető, mint a fiatal húga tisztessége, és segít elhitetni a tárgyalópartnereinkkel, hogy egy „tipikus” Nosferatuval van dolguk. - vont vállat a Nosferatu - Azt hiszik, tudják, mivel van dolguk, és ellazulnak. És még csak meg sem fordul a fejükben, hogy azokhoz az átfedő tűzterű, forgódobos gépfegyverekhez hasonló játékszereket keressenek, amelyeket Nigel irányít. Ő az a fickó a terem hátsó végén található egyirányú tükör mögötti szobában. Egy videójáték fanatikus, olyan reflexekkel, hogy el se hinné. A lövedék teflonacél-borítású madársörét - ugyanaz a hatás, mintha felnyitná a mellkast, egyenesen megcélozná a sternumot egy #10 lövedékkel teli puskával, aztán meghúzná a ravaszt. Még a szabványos brutalitású harci ghoulok is lelassulnak valamelyest, ha dísztárcsa méretű lyukakat ütünk az oldalukba.
- Ó. Nagyon ügyes. - járta be a nagyrészt üres termet Pieterzoon, és közben nagyon ügyelt, hogy ne lépjen bele a tócsákba - Ez az egyetlen óvintézkedés?
A kísérője olyan hangon kuncogott, amelyet Jan azonnal a tüdővész végső stádiumával azonosított.
- Nos, nem. De nem szeretném a részletekkel untatni.
A Ventrue becsukta a szemét, és azért imádkozott, hogy ne hagyja el az ereje. Egyszerűen nem volt ilyesmire ideje, addig nem, amíg a Sabbat úgy falja fel a keleti partot, mint valami életre kelt betegség. Nagyon sok dolga volt, és egy okoskodó Nosferatu sehol sem szerepelt a listán.
- Nagyszerű. - nyögte ki végül - És legalább jól ment a találkozó?
- Ó, tökéletesen. - felelte lendületesen a Nosferatu - Beszambázott, szóban elfogadta az alkut, elismerte, hogy olvasta a csomagot, amit Claude vitt el neki, aztán ment a dolga után. Láthatóan kielégítőnek találta az információkat, bár aggódott egy kicsit a határidők miatt.
- Ahem. Igen, nos, ezen nem segíthetünk. Egyszerűen nincs elegendő katonánk a harctéren... hol van Parma, amikor tényleg szükség lenne rá? Mintha semmi hasznát nem látnánk itt még egy stratégának... hogy egyebet ne is említsek.
- Biztosan. - vonta meg a rettenetes teremtmény a vállát, legalábbis erre hasonlított leginkább a gesztus - Engem ne kérdezzen. Mindegyiktől kitör a frász. De egy dolgot megígérhetek, Herr Pieterzoon: innen senki nem megy fel, ha egyszer lejött.
A nő (Pieterzoon most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy ez a lény egy nő) szörnyen deformálódott tenyerével megütögette a csupasz betonfalat.
- Felkészültünk.
- Nagyszerű. - erőltetett az arcára egy fáradt mosolyt Jan.

 

1999. augusztus 7., szombat, este 11:48
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Zsúfolt éjszaka volt ez a Kamarilla vámpírjai számára, különösen azoknak, akik elég szerencsések (vagy szerencsétlenek) voltak ahhoz, hogy a Sabbattal szembeni ellenállás idegközpontjában, Baltimoreban legyenek. Mindenfelé Vértestvérek és ghoulok loholtak kisebb-nagyobb feladataik után. A Gangrel klán ítélethozójának tegnap éjjeli fenyegetése, miszerint a klánja kilép a szektából, egyszerre volt egy titok, amelyet nem lehetett megtartani, és egy ok arra, hogy komoly változásokat eszközöljenek a Kamarilla stratégiájában. Jan Pieterzoon személyes lakosztálya mélyén vitatta meg az új vészhelyzet szülte terveket és a már mozgásba lendült hadmozdulatokat Nosferatu szövetségesével, Marston Colchesterrel.
A városban mindenfelé tovább folyt a védelem megerősítése, még Theo Bell felügyelete nélkül is. A Brujah klán arkónja személyesen felügyelte az eseményeket Buffaloban. A Gangrelek távozása ezt a várost sodorta a legnagyobb veszélybe. Az események veszedelmes fordulata minden Vértestvérre hatással volt.
A lázas készülődés közepette egy bizonyos Vértestvér rettenetes fejfájásra hivatkozva vonult vissza. A többiek megértően viselkedtek, és engedélyezték, hogy a Káinita néhány többé-kevésbé őszinte jókívánság kíséretében távozzon.

* * * * *

A vámpír rögtön „hazaérkezése” után leült, és figyelemre méltóan drága levélpapíron megfogalmazta New York állam északi és New England déli részének, valamint más területek védelmére kiagyalt teljes Kamarilla stratégiáról szóló jelentését. A szekta stratégái elmérgesedő vita után megegyeztek abban, hogy nincs lehetőségük minden város megtartására. Az lenne a legésszerűbb, ha összpontosítanák a még rendelkezésre álló erőket. Ez pedig azt jelenti, hogy néhány várost, főleg Buffalot, ki kell üríteni. Minden városban hátrahagynak néhány újonnan Ölelt Vértestvért és egy-két ghoult, akik majd egy erős védelem látszatát keltik. Egy kis szerencsével (és a látszat kedvéért néhány magasabb rangú Vértestvér előre eltervezett megjelenésével) a blöff elég sokáig kitarthat ahhoz, hogy hátráltassa a Sabbat támadást, és lekösse a másik szekta erőforrásait. Ezzel a Kamarilla időt nyerne arra, hogy megerősítse állásait, felfegyverezze csapatait, és esetleg visszavegye az elfoglalt területeket. A levélben ezen kívül szerepelt még néhány Pieterzoon legújabb torzításaiból. A jelentés aláírása „Lucius” volt. A Káinita összehajtotta a levélpapírt, belecsúsztatta egy borítékba, majd lepecsételte és a külső oldalára ráírta, hogy „Sascha”. Ez a nemtörődöm közvetlenség fel fogja dühíteni a címzettet. Az ilyen dolgok egyszerűen túl sok örömet rejtettek manapság.
Összességében, elmélkedett az áruló, a Kamarilla nagyon is jó tervet eszelt ki. Néhány részében akár még sikerrel is járhatott volna - feltéve, hogy az ellenség nem értesül róla órákkal a megszületése után. A vámpír egy másodpercnyi összpontosítással magához szólított egy biztonságos küldöncöt, aki perceken belül megérkezik, és aztán elviszi a levelet Washingtonba. Ott aztán a kis küldemény minden bizonnyal érdekes hatással lesz a Sabbat haditanács Buffaloval kapcsolatos terveire.
A Vértestvér szórakozottan játszadozott a hajtókáját díszítő kitűző kitárt szárnyaival, és meglehetős elégedettséggel képzelte el a küszöbön álló mészárlást.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, hajnali 4:13
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington, D.C.

Polonia gyűlölte a mélygarázsokat. Zajosak, büdösek, esztétikailag kellemetlenek voltak, és a padlójukat általában teljesen leborították az autókból szivárgó visszataszító anyagok. Különösen taszította, hogy a megvilágításuk gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy bármilyen használható árnyékot szólítson magához. Ráadásul ezek a hatalmas terek úgy visszhangoztak, hogy szinte lehetetlen volt hang alapján megbecsülni a távolságokat, és a sok idiótának támadt az az ötlete, hogy egy ilyen hely tökéletes helyszín egy orvtámadáshoz. Csak az elmúlt évben nem egyszer, nem is kétszer, de háromszor támadtak Poloniára ilyen a vállalkozó szellemű fiatal Káiniták. A támadások közül természetesen egyetlen egy sem ért el még a siker közelébe sem, de az érsek rossz szájízzel gondolt vissza az eseményekre.
Ezért lépett ki a felvonóból némi húzódozással, bár mindenféle sietség nélkül a szálló alatti parkolóba Polonia. Szerencsére ez a szint nagyrészt elhagyatott volt. Néhány szétszórt autó parkolt csak itt, és a lift ajtajával szemben állt az a kisbusz, amelyet éppen most pakolt meg MacEllen és a falkája. Az autó hátsó ajtaja körül ládák, gyanúsan dudorodó műanyag zsákok és különféle lőfegyverek voltak egy félkör mentén elrendezve. MacEllen és egy vaskos karú, egyenesre nyírt hajú másik vámpír meglepő óvatossággal pakolták meg a járművet.
Polonia röviden elgondolkodott azon, hogy odasétáljon-e hozzájuk, de aztán másként döntött. MacEllen elég dühös lehet ahhoz, hogy megpróbálkozzon valami őrültséggel, és különben is, méltóságán aluli lenne, ha ő kezdeményezne. Hadd jöjjön a férfi hozzá.
A kisbusz körül sürgölődő Káiniták egyike hamarosan észrevették az összefont karokkal a felvonó mellett álló Poloniát. Egy éles fütty figyelmeztette a társait. A hatalmas férfi leplezetlen gyűlölettel meredt az újonnan érkezettre, majd elindult az aszfalton a felvonó felé. A többiek közül néhányan óvatosan követték.
Polonia engedélyezett magának egy mosolyt.
- Utasításaim vannak a számára. - mondta, amikor MacEllen hallótávolságba ért - Fontos utasításaim.
- Kibaszott jó. - köpött ki MacEllen - És mi lenne az. Ezúttal kövessük seprűvel és lapáttal a sereg többi részét? Erről van szó?
- Éppen ellenkezőleg. Ön vezeti a műveletet.
MacEllen egy pillanatig szólni sem tudott, aztán a gyanú elsötétítette az arcát.
- Ez biztos valami csapda. Mi az oka a változásnak?
- Új információk. - nyúlt a kabátja alá Polonia, ahonnan egy takarosan összehajtogatott papírköteget húzott elő - Ez az Öné. Itt megtalálja a művelet részleteit, a célkitűzéseket és a rendelkezésére álló erőforrásokat. A parancsnoksága alá rendeltünk egy másik falkát, Einarét, és maga felel Buffalo ostromáért.
- Két falkával? - döbbent meg MacEllen - Elment az esze?
- Mint már említettem, új információkat kaptunk. - válaszolta nyugodtan Polonia - A célpontja Buffalo. A védelem nagyon gyenge. A Kamarilla egy jelképes véderőn kívül mindent visszavont. Mindössze néhány frissen Ölelt vámpírral és egy-két ghoullal kell számolnia. Ez nem okozhat gondot.
- És honnan van ez az információ, Vykos spiclijétől?
- A lehető legjobb forrásból. Itt megtalálja a választ minden kérdésére. - rázta meg a papírköteget Polonia.
MacEllen szótlanul vette át és tépte fel a csomagot. A többiek körülállták, és megpróbáltak a válla fölött vetni egy-két pillantást a tartalmára. Polonia ügyet sem vetett rájuk, és csendben megnyomta a lift hívógombját a háta mögött.
- A harcéteren teljesen az Öné a parancsnokság, MacEllen. Tekintettel az ellenállás minőségére, gyors és teljes győzelmet várok Öntől. Ne fárassza magát a visszatéréssel, ha elbukik. Én majd megtalálom, és megbeszéljük a teljesítményét.
A felvonó ajtaja éppen ebben a pillanatban tárult ki. Polonia megfordult és belépett. A záródó ajtók néhány másodperccel később már el is takarták a garázsban maradtak szemei elől.
MacEllen gyűlölet és félelem keverékével a szemében figyelte a távozó érseket. A falkája tagjai egymás után ordítottak fel a lelkesedéstől, ahogy hozzájuk is elért a hír, hogy ők vezetik Buffalo ostromát. Azonban MacEllen nem volt biztos benne, hogy ez valóban annyira jó nekik.
- Te kurafi. - mormolta maga elé - Ez egy csapda. Annak kell lennie.
Szinte látta a szemei előtt a forgatókönyvet: hamisíts új „hírszerzési adatokat”, válassz ki egy falkavezért, aki lassan túl hangossá és veszélyessé válik, add át neki a híreket, aztán küldd el a húsdarálóba. A falkáját és Einarét is feláldozzák, csak azért, hogy tőle megszabaduljanak. Vykosnak valószínűleg nincs is igazi kéme.
Aztán arra is rádöbbent, hogy csak egyetlen kivezető út létezik ebből a csapdából: ha egyenesen belesétál, és megpróbál kijutni a másik oldalon. Nem futhat el, mert akkor mind a két szekta a nyomába ered. A pokolba, még a falkája fele is azonnal rárontana, ha azt javasolná nekik, hogy szálljanak ki. Már csak azért az esélyért is nekiesnének, hogy átvehessék a helyét az élen. Nem, bele kell vetnie magát abba, ami rá vár, és annak kell szétrúgnia a seggét. Komor elszántsággal szorította össze az állát, és folytatta a kisbusz megpakolását. Ezúttal egy kicsit még óvatosabb volt, mint korábban.

 

1999. augusztus 9., hétfő, éjjel 1:34
Guaranty Épület
Buffalo, New York

- Szóval el kell hagynom a várost - mondta Ladislas, Buffalo, Niagara és a környező területek hercege enyhe elégedetlenséggel a hangjában - Százhatvan évig tartottam távol a Sabbatot, a lupinokat, a kanadai dollárt, óvtam a Maskarádét, és most egyszerűen közlik velem, hogy szedjem a sátorfámat és hagyjam magára a városomat.
Ladislas közepes teremtű férfi volt, és homokszőke haját rövidre nyíratta. Az öltönye mintha egyenesen a Marshall polcairól érkezett volna, és vállban jól láthatóan szűk volt. Mégis herceg volt, és az átlagosnál sokkal jobb munkát végezve biztosította uradalmának fennakadás nélküli működését.
Dióhéjban ez volt az oka annak, hogy Theo Bell még nem húzott be neki egyet. Ráadásul Ladislas Brujah volt, és a Brujah hercegek eléggé ritkák voltak ahhoz, hogy Theo ne akarja elveszíteni ezt itt. A polgárháborús veterán Ladislas a déli ültetvényekről érkezett, és egyike volt az első munkafelügyelőknek. Viharos gyorsasággal emelkedett hercegi rangra - először kompromisszumos jelöltként egy reménytelenül megrekedt elsőszülött tanácsban, aztán már a saját erejére támaszkodva.
Röviden, Ladislas kemény fiú és jó katona volt, és Bell tényleg gyűlölte, hogy el kell vennie tőle a városát. Ezért volt udvarias. Theo Bellnek, a megbízott seggfejnek, és az egész átkozott Kamarilla rossz híreket szállító futárjának a feladata volt kimenekíteni a városból Ladislast, a támogatóit, személyes tulajdonát, és az elsőszülötti tanácsot. Ha minden a terveknek megfelelően zajlik, akkor senki sem háborgatja majd Buffalot, és Ladislas erőit sokkal hatékonyabban vethetik be más területeken. Természetesen Ladislas nem távozott volna egy olyan támadás kedvéért, amely talán lecsap, úgyhogy Theo felkészült rá, hogy túlozzon egy kicsit a feltételezett támadás várható időpontjával kapcsolatban. Vagy sokat, ha a szükség úgy hozza.
Theo színpadiasan felsóhajtott. Kész volt még egy felvonásra a Mr. Kedves Vámpír című darabból, de aztán Ladislast úgy elcipeli innét, mint egy szarral félig teli zsákot.
- Ladislas herceg. Hadd ismételjem meg újra, hogy a Kamarilla ismeri, és nagyra értékeli az Ön szolgálatait, és elismeri az Ön itteni munkáját. Éppen ezért evakuáljuk Önt és az alattvalóit, ahelyett, hogy odadobnánk a Sabbatnak, mint valami kibaszott chipset. Nos akkor, ha maradni akar, akkor csak tessék, és én majd ügyelek rá, hogy ha egyszer visszatérünk, hogy felszabadítsuk ezt a helyet, akkor elhelyezzünk majd egy aranyos kis emlékművet az átkozott padlón látható zsíros folt helyén, ami magából marad. Világosan fejeztem ki magam? Egyszerűen semmi esélyük sincs egy olyasfajta erő ellen, amelyet a Sabbat Atlantára uszított. Most pedig gyűjtse össze az embereit, vigye ki őket innen, de a lehető legnagyobb csendben.
Oké, gondolta magában Theo. Ez talán mégsem sikerült olyan kedvesre, mint szánta.
Ladislas csak ült ott, tágra nyílt szemmel. Többször is kinyitotta, majd becsukta a száját, mielőtt bármit is mondott volna. A férfi nyilvánvalóan valamilyen jelenetet akart rendezni.
- Nincs ellenvetés? - mondta Bell - Ezt már szeretem egy hercegben. Körülnézek, és felmérem a terepet. Ha visszatértem, majd megbeszéljük a szállítási kérdéseket, és hogy miféle védelmet hagy hátra. Ó, és az Isten szerelmére, szerezzem egy jobb öltönyt.
Ladislas még mindig tátogott, amikor Theo beleolvadt az éjszakába.

* * * * *

Néhány órával később Theo éppen egy templomnál akadt rá Ladislasra. A herceg éppen a Szent Pál Katedrális előtt álldogált, és ajkán szomorú mosollyal nézte a homlokzatot. Az épületben csak egyetlen fény látszott: kétségtelenül egy templomszolga rótta kora reggeli köreit.
- Hiányozni fog nekem ez a hely, Bell. - mondta Ladislas anélkül, hogy megfordult volna - Még gyerek voltam, amikor épült. Emlékszem, milyen izgatott volt mindenki. Sok embernek adott munkát. Sok mindent jelképezett. Pokoli régen volt. Bárcsak még most is jelentene valamit.
- Búcsúzkodik?
Bell mindig halvány kényelmetlenséget érzett az ehhez hasonló szentimentális pillanatokkal kapcsolatban. Véleménye szerint, ha már meghaltál, akkor nem kellene ennyire törődnöd semmivel. Más szemszögből azonban Ladislas elérzékenyülése egy templommal kapcsolatban egészen elfogadható volt sok olyan mániával szemben, amelyeket még Európában látott. Kiegyenlítik egymást, döntötte el magában. Mindig minden kiegyenlítődik.
- Nagyjából. - nevetett örömtelenül a herceg - Vagy ez, vagy elkezdek méltatlankodni, kifutófiúnak nevezem magát, és hagyom, hogy a vérmérsékletem sarokba szorítson. Akkor pedig itt kellene maradnom, és ki kellene várnom, hogy még egyszer megöljenek. Ó, igaza van. El kell mennünk. De ne várja tőlem, hogy még örüljek is ennek.
Bell elsétált a templom sarkáig, és figyelte, hogy von glóriát az éjszakai köd az utcai lámpák köré. Időnként egy-egy autó robogott egy mellette. Néhányan még le is lassítottak a csúszós útfelület miatt.
- Senki sem várja el magától, hogy örüljön, Ladislas, kivéve talán néhány igazi fatökűt a tanácsból, akik kétségtelenül el fogják várni magától, hogy megcsókolja a csizmájukat, amiért észrevették az Ön kis problémáját, és ideküldtek engem, hogy segítsek megoldani.
Ladislas savanyúan elmosolyodott, majd az arkón utcai lámpák fényében kirajzolódó sziluettjére pillantott.
- Néha tényleg egy csapat seggfejnek tűnnek, ugye? - Bell bólintott. - De ezúttal igazuk van. Van nyolc, esetleg kilenc Vértestvérem itt, akik egyáltalán számítanak valamit, meg nagyjából negyven ghoulom. Meg kellene küzdeniük a győzelemért, de egyszerűen túl kevesen vagyunk. A pokolba, még csak nem is maradna senki, aki tudatná a következő várossal, hogy megpróbáltuk és helytálltunk. - köpött vért a herceg a csatornanyílásba - El kell mennünk.
Bell nyújtózkodott, és a hátából hallatszó reccsenések tudatták vele, hogy már túl régóta van talpon.
- Tudom. Akár hiszi, akár nem, tényleg sajnálom. Jó munkát végzett itt.
- Nem elég jót.
Theo a szemeit forgatta.
- Hagyja már abba ezt az idegesítő önsajnálatot - úgy beszél, mint egy köpönyeges-felhajtós újszülött. Beszéljünk arról, hogyan visszük ki innen az embereit.
- Már gondoskodtam róla. - felelte észrevehetően színtelenebb hangon a herceg - A javaslatának megfelelően néhányan a legifjabb Vértestvérek közül magukhoz Ölelnek majd néhány befolyásolható idiótát, akik majd fedezik a távozásunkat. Az értékes ghoulokat is evakuáljuk. Már hozzá is láttunk, hogy megszervezzük az áthelyezéseket, állásajánlatokat, költözéseket és hasonlókat. Az egyik testőröm ragaszkodik ahhoz, hogy maradjon. A neve Haraszty, és ő hangolja majd össze az úgynevezett védelmet.
- Makacs. Nem egy jó tulajdonság egy ghoulban.
- Majdnem fanatikus. - bólintott Ladislas - Leginkább a sportban éli ki magát... már többször is rajtakaptam azon, hogy Bili meccseket néz a TV-ben. Egyike azoknak az őrülteknek, akik szeretik kékre festeni magukat. De pokolian kemény fickó.
A herceg elindult a Pearl Streeten felfelé. Egy pillanattal később az arkón követte. Különös párost alkottak. A hivatalos öltözetű, természetfölöttien sápadt herceg, és Theo, aki annyira sötét bőrű volt, amennyire csak vámpírként valaki lehetett, és laza dzsekit, vörös pólót és farmert viselt. Az utcai világítás fényei néha megcsillantak Theo fegyverein: egy masszív darabot a dzsekije alatt hordott egy hónaljtokban, míg egy kisebbet a lábához erősített. Ezek a fegyverek nem sokat értek a Vértestvérekkel szemben, de képesek voltak húsos darabokra szedni a ghoulokat. Még a Tzimiscek harci ghouljait is.
Ladislas fegyvertelen volt. Végül is még mindig ő volt itt a herceg.
- Van valami ötlete, mikorra érnek ide? - kérdezte.
Bell bólintott, bár igazság szerint fogalma sem volt róla. Remélhetőleg soha, de manapság a remélhetőleg nagyon gyorsan átváltozhatott valami igencsak csúnya bizonyossággá. Theo tehát úgy döntött, hogy olyan gyorsan elvégzi a dolgát, amilyen gyorsan csak lehet.
- Talán egy hét. Ez a legtöbb. A Beltwaynél többé-kevésbé meghúztuk a vonalat, úgyhogy ott megrekedtek. Ez pedig azt jelenti, hogy nyugat felé fognak kerülni... Wheelingen át Pittsburgbe, aztán ide.
- És mekkora területet adunk át nekik?
Utcai lámpák, parkoló autók és postaládák mellett haladtak el. Semmi sem zavarta meg őket. A távolban egy túlbuzgó énekesmadár nekilátott a nap első trilláinak. Bell habozott a válasz előtt.
- Ez a tanácstól függ. Ott pedig a szokásos hátbatámadások zajlanak. Ezért szeretek inkább a harctéren lenni. Ott tisztább minden. - vigyorodott el hirtelen - Odaadnám a jobb golyómat, ha Parma, vagy valamelyik igazi európai keményfiú itt lenne. Vagy ha a főnököm végre felemelné a seggét, és idejönne, mielőtt még a fejünkre dől a tető.
Ezen mindketten nevettek. Elhaladtak a negyed bíróságának épülete előtt. Jobbra tőlük egy lerobbant vásárcsarnok éktelenkedett.
- Ennyire jó ötlet, hogy folyamatosan hátrálunk?
Bell elgondolkodott egy pillanatig.
- Igen. Igen az. Fogja fel úgy, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint hatalmas területet kell lefednünk. Ez pedig azt jelenti, hogy megoszlanak az erőink. Tegyük fel, hogy van száz Vértestvérünk elosztva ezer négyzetmérföldnyi területen és tíz megvédendő városban. Ez tíz Vértestvér városonként, ugye? Aztán tegyük fel, hogy a Sabbat bevonul ötven Vértestvérrel. Nos, ha mindenki egy helyen lenne, akkor legyőzhetnénk őket, igaz? Túlerőben lennénk, kettő az egyhez, és ennyi elég is lenne. Ha azonban megtartjuk ezt a tíz-tíz-tíz dolgot, akkor ehelyett ötven a tíz ellen állunk. És mivel annyira nagy a túlerő, túró se lenne a Sabbat vesztesége. Tehát elveszítjük mind a száz emberünket, az egész területet és mind tíz várost.
- Most inkább tegyük fel, hogy visszavonjuk az összes emberünket ennek az ezer mérföldes doboznak a távolabbi határára, és elhelyezzük őket két városban. Persze így elveszítünk némi területet, de a Sabbat már csak egyenlő esélyeket kaphat. És ami még ennél is jobb, ha lecsapnak az egyik városra mindennel, amijük van - ami ennél a pontnál már az egyetlen esélyük lesz - akkor mi a másik város védőinek a felét átcsoportosíthatjuk, és belemárthatjuk a kést a kollektív veséjükbe.
Ladislas bólintott.
- Jól hangzik.
- Ajánlom is neki, a pokolba is. Ez az egyetlen tervünk, és ha ez is beadja a kulcsot, akkor már senkinek sem kell azon aggódnia, hogy hol legyen herceg. Akkor már nem lesz egyetlen hely sem, ahol hercegeskedhetne. Legalábbis a keleti parton.
Ladislas ugatva felnevetett.
- A pokolba, Theo, különben se lesz egyetlen hely sem, ahol én herceg lehetek, ha ez az egész lecsillapodik. Azt hiszi, hogy egyszerűen csak megengedik, hogy visszajöjjek? Kettő az egyhez, hogy a városomat átadják majd valamelyik Ventrue tejfölösszájú porontyának, „hálából a szolgálataiért”. Én meg mehetek a fenébe.
- Nem ígérhetek semmit, Ladislas, de szólni fogok az érdekében. De ez a jövő zenéje. Most sokkal fontosabb dolgokkal kell törődnünk. Például a kiürítéssel.
- Igaz. Valami ötlet?
- Csak néhány. Ügyeljen rá, hogy ezek a golyófogó újszülöttek tizennegyedik, legrosszabb esetben is tizenharmadik generációsak legyenek. Tudom, hogy nagy a kísértés, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat, de ha a saját gyermekeit hagyja hátra, akkor valamelyik Sabbat seggfej még a saját, különbejáratú vértárolójának használhatná őket, és ezzel csak segítjük és kényeztetjük az ellenséget. Semmi értelme többet hagyni nekik, mint amit maguktól meg tudnak szerezni. Hm. Még valami. Az ágyútöltelékek legyenek Brujahk vagy Nosfik. Így talán elkerülhetjük, hogy valaki a képviselet miatt kezdjen sápítozni, mint valami lehorzsolt térdű gyermek. Túl sok Tremere, és ehhez hasonló baromságok. Egyfolytában ezt hallom New Yorkban, amiért a herceg miatt térdig állnak a bébi Ventruekban. A mi fajtánk azonban már induláskor a legjobb harcos, és még csak a Gangrel-féle magányos farkas szarsággal sem kell foglalkoznia. A Nosfik pedig... Nos, a kutya sem törődik vele, hány Nosfit kreál. Nem keverednek a politikába ott, ahová a fény elér, úgyhogy az Elysium-beli népek úgy tehetnek, mintha nem is léteznének.
Buffalo hercege szórakozva horkant fel.
- Csodálatos. És milyen igaz!
Bell rávigyorgott.
- Hát nem az? Itt most az életünk a tét, de a Ventrue-k és a Tremerek még most is megragadnak minden kínálkozó alkalmat, hogy egymás cipőjére hugyozzanak. A Toreadorok pedig mást sem akarnak, mint az áramlat színét kritizálni.
- Szánalmas, nem igaz? - józanodott ki azonnal a herceg.
- Valóban szánalmas. - bólintott Bell, majd az órájára pillantott - A pokolba. Kezd korán lenni. Még sok dolgunk van, mielőtt a szar becsapódna a ventillátorba. Van autója?
Ladislas bólintott, és a fényes fekete limó, amely eddig diszkréten követte őket, megállt a kanyarban.
- Mindig. A ranggal még mindig jár néhány előjog.
A jármű megállt, és a sofőr, egy keménykötésű, hatalmas bajuszt viselő férfi kiugrott az autóból, hogy kinyissa a herceg előtt az ajtót. Ladislas leintette. Ő maga nyitotta ki az ajtót, intett Bellnek, hogy szálljon be, majd ő is bemászott. Az autó a lehető legkisebb cécóval elindult Ladislas kedvenc menedéke felé. Keleten az ég a hajnal első ígéretét hordozta. Nyugat felé felhők tornyosultak, és mennydörgés készülődött.

 

1999. augusztus 10., kedd, éjjel 12:22
270-es államközi műút
Garrett Park közelében, Maryland

MacEllen nem tartozott azok közé a vámpírok közé, akik beismernék, hogy vannak barátaik. Ez persze a másik szempontból is igaz volt, hiszen nem túl sok olyan vámpír volt, aki elismerte volna, hogy kedveli MacEllent. Igaz, féltek a falkavezértől, sőt még kelletlenül tisztelték is, amiért képes volt több csatát megnyerni, mint ahányat elveszített, de még a Sabbat leginkább antiszociális vámpírjai között is úgy tekintettek rá, mint egy igazi bajkeverőre.
Azonban MacEllen valóban és komolyan kedvelte a falkájának egyik tagját, egy Tolliver nevű Brujah antitribut. Tolliver körülbelül öt és fél láb magas, és nagyjából ugyanilyen széles volt, olyan testfelépítéssel, mint egy vasbeton hullámtörő gáté. Nem beszélt sokat, és amikor megszólalt, akkor mindig hamar rátért a tárgyra. A beszélgetéseinek nagyjából a felét az tette ki, hogy közölje a jajgató falkatársakkal, hogy fogják be végre a pofájukat. A harcban is éppen ilyen egyenes volt. Egykedvű brutalitással számolt le mindennel, ami elé mert állni.
Igazság szerint éppen ezért kedvelte őt annyira MacEllen. MacEllen temperamentuma enyhén szólva is robbanásveszélyes volt, és rendszeresen elveszítette az önuralmát. Éppen az „önuralom hiánya” volt az, amiért a Les Amies Noir tanácsa elutasította a felvételi kérelmét. Közölték vele, hogy egyszerűen nem lehet számítani arra, hogy megőrzi a hidegvérét azokban a helyzetekben, amikor arra feltétlenül szükség lett volna.
Válaszul mindent megtett, hogy romba döntse az atyja dolgozószobáját, és kisebbfajta csodának számított, hogy nem végeztek vele ott helyben. MacEllen hírhedt vérmérséklete azonban továbbra is kísértette őt, és ott bujkált minden cselekedetében. Különösen azokkal a vámpírokkal szemben vált ez hátrányára, akik eleget tudtak róla ahhoz, hogy ebből hasznot húzzanak.
Tolliver is éppen olyan temperamentummal rendelkezett, amelyről csak suttogva mertek beszélni azok, akik nem szerették volna, ha kitépik a karjukat, és aztán derékban kettétörik őket. Ez volt az a közös pont, amely barátokká tette a nagyszájú Lasombrát, és a hallgatag Brujah antitribut. Ezen a szinten olyan megértés alakult ki közöttük, amelyre a falka többi tagjának még csak esélye sem volt. Mindketten visszatartották már a másikat - szavakkal, vagy nyers erővel - néhány pusztító tombolástól. Mindketten látták már, amint a másikon a csatában elhatalmasodik a harci őrület, és zsigeri szinten tisztában voltak azzal, hogy éppen min mehet keresztül a társuk.
És ezért döntött úgy MacEllen, hogy Washingtontól északra az első pihenőnél hátrahagyja Tollivert.
MacEllen, miközben véleménye szerint lenyugtatózott tempóban vezette a falka autóját, tisztában volt azzal, hogy őrültség legyengíteni a falkát éppen a csata éjjelén. A harc végül várhatóan véres és elkeseredett lesz, és Tolliver volt a legjobb embere. Másfelől azonban ha ez a hecc tényleg csapda - és MacEllen pokolian biztos volt benne, hogy az - akkor nem akarta, hogy Tolliver vele együtt pusztuljon el. Ez olyan volt, mintha a saját torkát vágná el, de valami mélyen belül azt mondta neki, hogy ezt kell tennie.
Úgyhogy a barátja kedvéért MacEllen tegnap az egész éjszakát azzal töltötte, hogy kitervelje, hogyan üthetné ki a kurafit az első megfelelő helyen, ahol hátrahagyhatná. Talán sikerült is kitalálnia valamit, ami működhet. Jobb is lesz, ha működik, mert különben egy komolyan bepipázott Tolliverrel kell szembenéznie, és azt pedig csak az Isten tudja, hogy a falka többi tagja melyik oldalra áll.
Jobbra egy tábla jelezte, hogy kétmérföldnyire benzin, étel, szállás, és remélhetőleg egy elfogyasztható személy várja őket. MacEllen olyan keményen harapott a szájába, hogy kiserkent a vére, aztán közölte a többiekkel, hogy tankolni fognak. Hátulról azonnal felhangzott a nyögések és örvendező kiáltások kórusa. MacEllen nem bajlódott azzal, hogy figyelmeztesse őket: ne legyenek ügyetlenek, amikor esznek. Nem lett volna semmi értelme.
- A tank még mindig félig van. - nézett át a válla fölött a puskával felszerelt, meglepett arcot vágó Tolliver. Választott fegyverét, egy katonai automata puskát a lábai között tartotta. - Miért most állunk meg?
MacEllen válaszul felhorkant, majd hajszálnyival elkerülve az ütközést két sávval kijjebb kormányozta a kisbuszt.
- Pokoli hosszú az út a következőig. Ha pedig szar van a palacsintában, akkor jobb szeretnék teli tankkal iszkolni.
MacEllen tudta, hogy ez bizony elég gyenge érvelés, de Tolliver egyszerűen csak hátradőlt, és egy olyan hangot adott ki, amely egyszerre közvetítette a hitetlenkedését és a beletörődését.
Az éjszakának ebben az órájában az autós pihenő majdnem teljesen elhagyatott volt. A parkolóban elszórtan állt néhány autó, és a távolban zajosan dübörögtek a tizennyolc kerekűek. Egyetlen unatkozó kútkezelő ült a benzinkút közepén, és az iroda ablakai sötétek voltak. A falkavezér tapasztalat szülte könnyedséggel állította meg a kisbuszt az egyik kút mellett.
- Rendben, mindenki kifelé. Nyújtóztassátok ki a tagjaitokat, de ne csináljatok túl nagy felfordulást.
Az ajtók kitárultak, és a járműből préda után kutató vámpírok tódultak az aszfaltra. MacEllen is kiszállt, és meglepő elégedettséget érzett, amikor a távolodó alakokat figyelte.
Átsétált a busz másik oldalára, és elégedetten vette tudomásul, hogy Tolliver nem tartott a többiekkel. A Brujah összekulcsolta a kezeit a tarkóján, és az autónak támaszkodott.
- Tehát, miről is szól ez valójában? Csak szeretted volna eltávolítani őket egy percre?
Tolliver hangjában érződött, hogy egy szót sem hisz az egész meséből. MacEllen lehajtott fejjel látott neki, hogy feltöltse a járgányt.
- Szerettem volna eltávolítani őket, hogy beszélhessünk. Meg akartam neked mondani, Viktor, hogy mennyire bűzlik ez az egész ügy.
Victor bólintott és felállt.
- Bizony bűzlik. Olyan a szaga, mint egy csapdának. Mi a terved?
- Kitalálom, hogy mi a csapda, aztán azt is, hogy kinek szánták.
A benzinfolyam egy sziszegés és egy kattanás kíséretében elállt.
MacEllen kirántotta a pumpa csőrét a tankból, majd a benzinkút számlálójára meredt.
- Kibaszás. Huszonhárom dollár egy szaros fél tankért? Tolliver ügyet sem vetett a kirohanásra.
- És aztán mi lesz?
- Aztán eltávolítom a seggedet a tűzvonalból.
És ezzel MacEllen lesújtott a csővel Tolliver állára. Beleadta az összes erőt, amit csak a vitae nyújtani tudott neki. Éppen az álla alatt találta el a másik vámpír, akit az ütés ereje felemelt a földről. A becsapódás eltörte az állát, és tizenöt lábnyira röpítette az autótól. MacEllen elfintorodott, amikor meghallotta az aszfalthoz csapódó koponya koppanását.
A falkavezér eldobta a pumpát, és óvatosan odaaraszolt Tolliver mozdulatlanul fekvő alakjához. A dolgok pokoli gyorsan nagyon rosszra fordulhatnak, ha a Brujah még mindig eszméletén van.
Egy vérfolt jelölte Tolliver földet érésének helyét az aszfalton. A férfi láthatóan ki volt ütve. MacEllen visszanézett a válla fölött, de senkit sem látott a falkából. Tökéletes.
Egy mordulás kíséretében a vállára emelte az antitribut, és a közeli szeméttárolóhoz kocogott vele. MacEllen könnyedén felemelte a barátját, és beledobta a masszív konténerbe. Ez a szállás talán bűzlik, de legalább megvédi Tollivert a naptól, amíg ismét képes nem lesz vigyázni magára.
MacEllen egyetlen búcsúszó nélkül visszatrappolt a buszhoz. A többiek persze tele lesznek kérdésekkel, de majd azt mondja nekik, hogy Tolliver egy különleges feladatot teljesít, vagy valami ilyesmit. Káromkodni és jajgatni fognak, félig talán még hitetlenkednek is, de nem fognak vitába szállni vele. Adele majd átveszi Tolliver feladatait, és minden rendben lesz. Végül valahogy minden rendben jön.

 

1999. augusztus 10., kedd, este 10:14
Guaranty Épület
Buffalo, New York

- Ezt nem tehetem, Ladislas. Nincs rá mód, a pokolba is, nincs rá mód, hogy megtegyem.
A szavakat kiejtő lény rendelkezett talán minden idők egyik legnagyobb karfiol-orrával, és ráadásul még ez volt a legvonzóbb a vonásaiban. A kopasz fej bibircsókjaitól eltekintve, amelyek lehetetlen zöldes színben pompáztak, a bőrének amolyan ázott papírzacskó színe volt. Az apró malacszemek mélyen ültek üregükben és félig eltűntek a szemhéj ráncai mögött. Az állát valamilyen egyenetlen szőrpamacs keretezte, ami valaha egy szakáll lehetett, de mostanra az egyetlen funkciója egy piszkos seb elrejtése maradt, amely látszólag soha nem gyógyult be teljesen. A tökéletes overall romjai fölött egy széles hajtókájú kék felöltőt viselt. Egyedül a térdig érő, fényes fekete csizmák tűntek újnak. A teremtményt Tomasznak hívták, és ő volt a Nosferatu klán képviselője Ladislas elsőszülötti tanácsában. És most mélységesen fel volt háborodva.
- Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni ezt a terv-utánzatot. Nem vagyok hajlandó önként a vágóhídra terelni a klánomat.
- Elismétlem még egyszer, utoljára, Tomasz: nem az Ön klánját! - csapott le pörölyszerű öklével a herceg az asztalra, amelyen az ütés nyomán pókhálószerű repedések terjedtek szét - Ön és a gyermekei és azoknak a nyomorult gyermekei teljesen ingyen elmenekülhetnek, ha követik az utasításaimat. Ha azonban nem hajlandó erre, akkor Isten engem úgy segéljen, itt hagyom magukat meghalni, és minden évben küldök majd egy csokor százszorszépet az Ismeretlen Nosferatu sírjára. Kárhozat!
A herceg felkapta és a falhoz vágta a keze ügyében levő félig telt kupát. A becsapódás helyén a kupában lévő vér cikk-cakkos nyomot rajzolt a falra. Néhány ghoul már indult volna, hogy feltakarítsa a rendetlenséget, de Ladislas egyetlen mordulással meghátrálásra késztette őket.
Tomasz felemelte a saját, még színültig teli kupáját és zajosan szürcsölt egyet belőle.
- Nyugalom, nyugalom Ladislas. Egy-két összetört tárgy nem fog meghatni, nem bizony. Nos, ha nem tud mondani nekem valamit, bármit, ami meggyőzne, hogy ez az idióta terv működni fog, akkor távozom, és saját magam fogok intézkedni.
- Ez meg mi a fenét akar jelenteni?
A Brujah herceg teste remegett a kitörni készülő dühtől, amikor az asztal fölött közelebb hajolt a vendégéhez. Tomasz közvetlen közelről figyelhette, ahogy a nagyobb termetű férfi ujjai szó szerint belemélyednek az asztal lapjába, és úgy döntött, hogy nem árt valamiféle békéltető hangnemet megütni.
- Ez csak annyit jelent... hogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy a terv működni fog. Erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, és reméltem, hogy meg tud engem győzni.
Ladislas vigyora talán túlságosan is sok fogat villantott elő.
- Már mondtam. Nagyon egyszerű, és ráadásul nem is az én tervem, úgyhogy sehova sem vezet, ha ismét engem kezd el pocskondiázni miatta. Ki kell ürítenünk a várost. Nincs ha, nincs és, és nincs de. Biztos vagyok benne, hogy olvasta az atlantai jelentéseket. Ha már itt tartunk, abban is biztos vagyok, hogy az enyémeknél sokkal pontosabb jelentéseket is olvasott. Ha pedig olvasta őket, akkor mit gondol, milyen esélyeink lennének egy akkora támadás visszaverésére?
- Valahol a nulla és a nulla között. - csücsörített Tomasz.
- Pontosan. És, Önhöz hasonlóan, nekem sem áll szándékomban lemészároltatni magam. Ugyanakkor azt sem akarom hagyni, hogy a Sabbat hasznot húzzon a városomból. Azt akarom, hogy ez a hely szög legyen a csizmájukban, üvegcserép az autójuk kereke alatt. Azt akarom, hogy olyan sok időt pazaroljanak Buffalora, lehetőleg olyan kevés tényleges eredményért, hogy végül a gutaütés kerülgesse őket, ha csak arra gondolnak, hogy mennyire bedőltek nekünk. Kedvére van ez a terv?
- Természetesen. Csak azt nem látom, hogy miként éri el ezt a célt az, amit kitervelt.
- Valójában Bell ötlete volt, úgyhogy őt illeti érte a dicséret. A rövid változat az, hogy kiválasztjuk a legfiatalabb gyermeket a klánjában... mi is a neve? Ashleigh?
- Igen, Phoebe Ashleigh. De mi köze neki ehhez az egészhez?
- Alkalma lesz megtapasztalni rengeteg vén vágyálmát: jogot nyer szinte korlátlan számú utód létrehozására.
- De hát ez képtelenség! Hiszen még alig élt meg néhány... úgy értem, miért akarja... - kezdett bele a Nosferatu a tiltakozásba, de aztán hirtelen a szemeiben felderengett a megértés szikrája - Aha. Nagyon okos.
- Az érdem Bellé, mint már mondtam. Ashleigh egyszerűen a legkézenfekvőbb jelölt.
- Mi a szándéka Phoebevel? - vont vállat Tomasz - Egyszerűn szabadjára ereszti? Szerintem ez nagyon, nagyon rossz ötlet.
- Már erre is gondoltam. Utasítjuk, hogy látogasson meg néhány klubbot, aztán szedjen fel féltucat... nem is, inkább egy tucat olyan fiút és lányt, mint amilyen ő is volt valaha, aztán cipelje el őket egy általam a rendelkezésére bocsátott biztonságos házba. Ott magához Öleli mindegyiküket. Aztán egy titokzatos, rejtélyes alak besétálhat - ezt a szerepet Önnek szántam, de ha nem vállalja, akkor majd elintézem én magam - és közli a bébikkel, hogy az az egyetlen esélyük, hogy ismét emberré váljanak, ha visszaverik a szörnyetegeket, és a többi, és a többi. - a herceg felemelt mutatóujja elejét vette a kitörni készülő tiltakozásnak - Mi a fenét akar tenni, elmondja nekik az igazat? A fele elmenekülne, a másik fele pedig csatlakozna a Sabbathoz. Ha nem hazudunk nekik, akkor semmi sem ösztönzi őket arra, hogy értünk harcoljanak, de minden okuk meglesz rá, hogy elmeneküljenek. Ugyanakkor, ha elhúzzuk előttük a megváltás mézesmadzagját, akkor még arra is rászoríthatjuk őket, hogy betartsák a Maskarádét. Úgyhogy végül majd készen állnak a harcra, és még várni is fogják, hogy mikor kezdhetnek neki.
- Azt szerettem volna mondani, - vágott közbe Tomasz epés hangon - hogy nem valószínű, hogy harcra készek lesznek, ha valóban olyan közel van a támadás, mint ahogy azt mondta.
Ladislas arckifejezése szinte észrevehetetlenül fagyosabbá vált.
- Igazság szerint, Tomasz, ez egyáltalán nem számít. Nem is várjuk el tőlük, hogy megnyerjék a csatát. - jelentette ki a herceg, majd sokkal lágyabb hangon még hozzátette - Még csak azt sem várjuk el tőlük, hogy túléljék a harcot.
- És mi van, ha mégis túlélik?
Ladislas válaszul Tomaszra pillantott, aki elfordította a tekintetét.
- Ó. Már értem.
- Nincs más lehetőségünk. Csak lökhárítónak van szükségünk ezekre a Vértestvérekre. Hogy a Sabbat megálljon, körülnézzen, majd hosszú időt töltsön el a berendezkedéssel, mielőtt tovább indulna a következő város felé. Hogy időt nyerjenek a védelmünknek. Nyíltan beszélek Önnel, Tomasz. Nem kedvelem Önt túlzottan. A magam részéről nem is érdekelhetne kevésbé, ha Ön vagy Ashleigh belezuhannak egy nyitott csatornanyílásba, és felfalja Önöket valamelyik mutáns aligátoruk. De én vagyok a herceg, és nagyon komolyan veszem a feladataimat. És az a feladatom, hogy felelősséget vállaljak ezért a városért, és az itt élő Vértestvérekért. Jelen pillanatban pedig Ön része ennek a felelősségnek. Ez, legalábbis időlegesen, véget ér, amint elhagyjuk a várost. Akkor nyugodtan beleköphet a sörömbe, leszarhatja a cipőmet, és kiteregetheti a szennyesemet az egész világ előtt. De pillanatnyilag én vagyok a herceg. Ezt tesszük, mert a herceg ezt parancsolja, és mert ez az egyetlen esélyünk arra, hogy egyáltalán valamikor is visszaszerezhessük a várost.
- Ez bűzlik, és ezt Ön is tudja. - nézett fel Tomasz - Iszonyatosan bűzlik, és még akkor is rengeteg dolgot el kell majd takarítanunk, ha véletlenül működne.
- Már korábban is volt dolgunk tömeges eltűnésekkel. Nem emlékszik 96-ra?
- Ezerkilencszáz, vagy ezernyolcszáz?
- Számít az?
- Nem igazán. De erről is számot kell majd adnunk.
Ladislas legyintett.
- Vértestvérek vagyunk, Tomasz. Minden tettünkről számot kell adnunk, aztán számot kell adnunk ezekről a számadásokról is, és így tovább évszázadokon át. Ezt legalább olyan jól tudja, mint én. Úgy hogy írjuk be a magunk bejegyzését a sorsunk könyvébe, és hagyjuk, hogy Ashleigh is ezt tegye. Később majd ráérünk a számadás miatt aggódni. Addig is, tegye, amit mondtam, különben nem marad ideje megtenni azt a bizonyos bejegyzést.
Buffalo hercege egy pillanatra behunyta a szemeit.
- Jobb, ha tudja, hogy az események akkor is haladnak tovább, ha visszautasít. Baughman már belegyezett a tervbe. Sőt, még abba is belement, hogy hátra maradjon, és Harasztyval együtt felügyelje a kezdeti előkészületeket. Maga nélkül is végrehajthatom a tervet. De jobb szeretném, ha maga is részt venne benne. Akkor kívülről az egész szebbnek tűnik majd, és ez megkönnyíti majd a dolgomat. És ebben a pillanatban tényleg nincs szükségem semmi olyasmira, ami megnehezítené a dolgomat. Megértettük egymást, Tomasz?
- Hogy megértettük-e? Igen. Tökéletesen. Most pedig, ha megbocsát...
A Nosferatu felemelkedett a székéből, és elindult az ajtó felé. A kijáratnál aztán megállt, és a válla fölött visszanézett a hercegre.
- Phoebe egy órán belül itt lesz. Eleget tud majd az ügyről ahhoz, hogy legalábbis segítőkész legyen, bár gyanítom, hogy nem veszi majd könnyedén, ha lemészárolják az összes gyermekét. Talán őt is el kell majd tennie láb alól. Persze csak a terv érdekében.
Tomasz olyan egyenes tartással sétált ki, amennyire azt a deformitásai lehetővé tették. A kint várakozó ghoulok egyike becsukta utána az ajtót, és Ladislas egyedül maradt a teremben, ahol csak a levegőben terjengő enyhe vérszag vonhatta el a figyelmét.
Körülbelül egy negyedórája ülhetett ott, amikor egy ghoul félénken kopogtatott az ajtón, majd bedugta a fejét a terembe.
- Felség? Kérte, hogy szóljak, ha Mr. Baughman megérkezik és, uh, ööö...
Ladislas odafordult a szolgához, de nem fárasztotta magát azzal, hogy elrejtse az arckifejezését. A ghoul azonnal elsápadt és belezavarodott a mondanivalójába.
- Küldje be. - vetette oda neki a herceg, és a ghoul eliramodott.
Néhány perccel később egy alacsony, inas, farmert, és felháborítóan narancssárga pólót viselő Vértestvérrel a nyomában tért vissza. Ladislas összeszedte magát, miközben a ghoul eliszkolt a teremből.
- Mr. Baughman. Örülök, hogy el tudott jönni. Lenne egy apró feladatom a maga számára, amelyet véleményem szerint érdekesnek fog találni. Szeretném, ha tudná: megértem, ha nem vállalja. A feladat egy részét már rábíztam Tomaszra, és ő minden bizonnyal képes lenne megbirkózni az ügy további részleteivel is. Ha azonban szeretné, akkor van egy hely Önnek is. Őszintén szólva, ebben az ügyben szükség lesz egy közülünk valóra, egy Brujahra, aki összefogja az egészet, ha érti, mire gondolok.
Baughman hátranézett az ajtóra, amely éppen ebben a pillanatban csukódott be mögötte. A ghoulnak már nyoma sem maradt. Egyedül volt a herceggel. Pontosan azzal a herceggel, súgta egy vékony hangocska a fejében, aki ellen tizenöt éven keresztül lázadozott. Persze most már visszatért az akolba, és többé-kevésbé beilleszkedett a Kamarilla mindennapi rutinjába. De ez a szituáció vészesen hasonlított egy csapdához...
- Természetesen, Felség. - mondta, és leült egy fotelbe - Mit tehetek Önért?

 

1999. augusztus 10., kedd, este 10:42
A Marine Drive alatt
Buffalo, New York

Buffaloban rengeteg Vértestvér meglepődött volna, ha a tudomására jut, hogy Tomasz, a Nosferatu lakhelyén nem áll bokáig az iszapos víz. Ráadásul nyomát sem találnák a rothadó szemét, vagy bármiféle szennyvíz szagának, sőt, közel s távol nem éktelenkedett egyetlen kikukázott, lerobbant bútordarab sem. Tomasz talán úgy néz ki, mint egy kéthetes vízi hulla, de azért szerette a kényelmet maga körül, és a fő menedéke ezt hűen tükrözte.
A menedék valóban egy víznyelőben volt, de egy mellékhelységben kapott helyet, amely egy lábbal magasabban feküdt, mint az oda vezető alagút. A folyosókat különböző világító gombatenyészetek díszítették. Egyes csoportok a csapdákat jelezték, amelyeket Tomasz hatalmas gonddal helyezett el az évek során, mások a biztonságos utat jelölték. Egyedül ő és néhányan a gyermekei közül tudták, hogy melyik mit jelöl. Valamivel távolabb a sötétségben fel-felvillantak a patkány őrök szemei. Senki, sem halandó, sem Vértestvér, sem más nem közelíthette meg Tomasz menedékét úgy, hogy ő ne szerzett volna tudomást róla.
A Nosferatu nagyon a szívén viselte a reakcióidőt, és megpróbálta biztosítani, hogy ebből a luxuscikkből mindig elegendő álljon rendelkezésére. Jelenleg azonban semmi sem maradt belőle, és ez egyáltalán nem tetszett neki. És ezért volt most olyan társasága a menedékében, amelyet még ő is kétségesnek tartott.
Na nem mintha Dustin különösen csúnya lett volna. Nosferatu mércével mérve szinte már jóképű volt, és rossz fényviszonyok között szinte már halandónak is nézhették volna. A férfi jelen pillanatban Tomasz egyik aprólékos gonddal kifaragott székében ült (amelyet hatalmas költségek és nehézségek árán hozatott Krakkóból), és tökéletes vendégként feszülten figyelt minden szóra, amelyet a vendéglátója kiejtett a száján.
Az ok, amiért Dustin még a klántársai között is kétes hírnévnek örvendett, az volt, hogy imádott a tűzzel játszani. Ez a tény pedig még a Nosferatukat is aggodalommal töltötte el.
- Nem tetszik ez nekem, egyáltalán nem. - járkált fel s alá Tomasz egy ötven éves perzsaszőnyegen, amelyből a kora ellenére még egyetlen szál sem feslett ki. A háta mögött a fény csillogva verődött vissza az egy évszázad alatt nagy szeretettel összegyűjtött bécsi ezüstökről. - Valami nincs rendjén. Dustin, szükségem van magára.
A fiatalabb Nosferatu nyugtalanul fészkelődött ültében.
- Miért én? Hol van Phoebe?
- Más... dolga van. - grimaszolt Tomasz - De hát ez amúgy is inkább az Ön specialitásához áll közelebb, Dustin.
Dustin vigyora feltárta zilált fogsorát.
- Vagyis meg akar öletni valakit, és a drága jó öreg Phoebe nem akarja bemocskolni a kacsóját?
- Nem, nem éppen. - rázta meg Tomasz a torz fejét - Azt akarom, hogy végezzen megfigyelést. Öljön, ha arra van szükség, de a legfontosabb a megfigyelés.
- Ezt nem értem. - pattant fel Dustin izgatottságról árulkodó sietséggel, majd gondosan leporolta a széket maga után - Szóval szüksége van egy megfigyelőre. Küldje el a patkányait, és hagyjon ki engem belőle.
Tomasz figyelmeztetően feltartotta az ujját.
- Nem, a patkányok most nem használhatók. Éles szemekre van szükségem, amelyek mögött egy éles elme is lapul. Ha már többet tanult volna, akkor tudná, hogy a patkányoknak megvannak a maguk korlátai. Mégpedig nagyon fontos korlátai.
Dustinnak nem sikerült elrejtenie az arcán feltűnő „kit érdekel” kifejezést.
- Hát ez nagyszerű. - tett egy lépést a kijárat felé - Most mi legyen?
- Maga most hátra marad, amikor én és Phoebe távozunk, aztán életben marad, és jelenti nekem, mi történik itt valójában. Valami nekem itt nagyon gyanús.
- Gondolom a lehetséges válaszok között nem szerepel a visszautasítás?
- A visszautasítás mindig egy a lehetőségek közül. De a választásoknak mindig része a következmények vállalása is.
- Ó. - nyitotta ki, majd csukta be ismét a száját Dustin - Fasza. Legalább visszalőhetek, ha észrevesznek?
- Természetesen. - tárta szét a karjait Tomasz - Holtan semmi hasznát sem vehetjük, úgyhogy azt tegye, amit tennie kell. Csak mindig tartsa észben, hogy miért van itt. Mindenki jól ismeri az Ön... túlzott lelkesedését. Ez most még a hátrányára is válhat.
A fiatalabb Nosferatu felkuncogott.
- Ó, ne aggódjon. Jól érzem magam a bőrömben, és manapság van néhány meglepetés a tarsolyomban. Egy darabban ki fogok jutni innen.
- Ajánlom is, Dustin. Bízom Önben. És meg vagyok győződve róla, hogy a feladat elvégzése után kedvére valónak találja majd az Önre váró jutalmat.
- Ó, tényleg? Nos, akkor ezt majd meg kell beszélnünk, amikor utolérem magukat. Majd üzenje meg a patkányokkal, hogy hol lesz a találka. Még van néhány előkészület, amit meg kell tennem. - mondta Dustin, és ezzel belevetette magát a sötétségbe.
Tomasz mormolt valamit az orra alatt, ami éppen úgy lehetett átok, mint istenhozzád, aztán folytatta a csomagolást. Az otthonát körülvevő sötétségben a patkányok lágyan csipogtak egymásnak.

 

1999. augusztus 10., kedd, este 11:02
A Louisiana és a Seneca utak alatt
Buffalo, New York

Tomasz menedékével ellentétben Dustiné szó szerint egy lyuk volt a földben. Igazság szerint inkább volt egy műhely, mint bármi más. Dustin egy ezermester volt, aki a Nosferatuk szokásos patkány- és gomba nevelgetési hobbija helyett inkább olyan szerkentyűket barkácsolt, amelyektől a klántársai nagyon kényelmetlenül érezték magukat a társaságában. Eletében is szerelő volt, és az Ölelés után is megmaradt az a szokása, hogy szétszedjen dolgokat csak azért, hogy aztán jobban rakja össze őket. Csakhogy ezt a szokását most olyasmikre alkalmazta, amik jobban illettek jelenlegi állapotához.
Jelenleg is éppen az egyik ilyen projekt miatt aggódott. A szerkentyű félig szétszerelve hevert a munkapadon. Dustin felemelte a felforrósított ollót, és levágott néhány műanyag szíjdarabot. A darabokra kapcsokat húzott, - és közben fütyörészett valamit, ami talán egy Offspring dal lehetett, mielőtt ő megnyomorította volna - összefonta a műanyagot, majd az olló még mindig forró lapjával lezárta a pecsétet. A munkapadon vidáman lobogott egy apró gázlángocska. Az égőtől egy gumicső vezetett egy vészjóslóan hatalmas tartályhoz. A legtöbb Vértestvér kezét-lábát törné igyekezetében, hogy egy ilyen szerkentyűtől minél távolabb kerüljön, de Dustin még saját bevallása szerint is különc volt. Intellektuális szinten tökéletesen tisztában volt vele, milyen sérüléseket okozhat a nyílt láng, különösen a munkapadján lobogó fajtájú. Néhány különösen csúnya baleset után eltartott egy pár gyötrelmesen hosszúra nyúló hétig, amíg sikerült visszanövesztenie a húst a kezére. Ahányszor csak bekapcsolta a gázégőt, mindig érezte a benne bujkáló esztelen és mélységes rettegést.
De mindez semmi sem volt ahhoz a gyönyörűséghez képest, amelyet a lobogó lángok tánca és a villódzó ragyogás látványa okozott neki. Dustin egyik ritka filozofikus fellángolása során rádöbbent, hogy valami zsigeri szinten pontosan tisztában van azzal, hogy mit is érezhet az éjjeli lepke az izzó lámpás közelében.
Az egész megszállottságnak azonban volt egy nagyon is gyakorlati haszna: a többi Vértestvér úgy tekintett rá, mint valami bogaras őrültre, és általában messziről el is kerülték. Ez pedig nagyon is megfelelt Dustinnak, hiszen egy cseppet sem érdekelte a politika, és még ennél is kevésbé szerette volna, hogy a szárnyai alá vegye valamelyik az öt Vértestvér közül, akik Ladislas herceg körül legyeskedtek. Dustin szeretett a sötétben, szeretett egyedül maradni a játékszereivel, és szerette időről-időre felforralni Tomasz túlságosan is híg vérét. A világ többi része pedig túrós.
Dustin egy mordulás kíséretében befűzte a szíjakat egy nagyméretű fémtartály karikáiba, aztán egy percre beletartotta az ollót a tűzbe, hogy a lapok ismét felmelegedjenek, mielőtt a helyükre forrasztaná a szíjakat.
- Remélem működni fog ez az átkozott vacak. - mondta csak úgy magának, és nekilátott, hogy a hátára szíjazza az alumínium tartályt.

 

1999. augusztus 11., szerda, éjjel 2:16
270-es államközi műút
Garrett Park közelében, Maryland

Tolliver még csak huszonnégy órája élt a szeméttárolóban, és máris tiszta szívéből gyűlölte. Az álla még mindig három darabban volt, ahol MacEllen, az a kurafi eltörte. A tarkója még mindig sajgott, bár mostanra hála Istennek sikerült beforrasztani a repedéseket a koponyáján, és ezzel elállította a vérzést. És mindennek a tetejébe csak úgy bűzlött a rothadó gyorskajától, az állott esővíztől és a hányadéktól. Az egész nagy szívás volt, de végül is szerencsés volt, hogy nappal nem ürítették ki a szeméttárolót.
Szüksége volt időre, hogy meggyógyulhasson, bármilyen barátságtalan legyen is a környezete, és úgy gondolta, hogy addig itt is marad, amíg nem adódik valami megfelelő szállítóeszköz. Addig is legalább volt elegendő gyorskaja, és fedél is volt a feje fölött. Tudott nagyon türelmes vámpír is lenni, ha úgy hozta a szükség.
Teltek a percek. A szeméttároló tetején kuporogva várta, hogy előkerüljön a megfelelő jármű. Egymás után jöttek-mentek a kisteherautók, a lerobbant Fordok és Toyoták, és szinte minden más elképzelhető jármű. Végül begördült egy tökéletes példány.
A fekete lehajtható tetejű autó egyike volt azoknak a zömök kis BMW-knek, amelyekért annyira oda volt az emberiség egy-két évvel ezelőtt. A tető le volt hajtva, és Tolliver látta az autót vezető magányos nőt. Látszólag önmagán és az autóján kívül semmi másról nem vett tudomást, ez pedig azt jelentette, hogy Tolliver közel kerülhet hozzá, anélkül hogy a nő észrevenné.
Ráadásul, amennyire Tolliver látta, nagyon csinos darab volt ez a kis nőcske.
Nesztelenül leugrott a leshelyéről, és elindult a benzinkutak felé. Több autó is elhaladt mellette, de Tolliver ügyet sem vetett rájuk. Pokoli gyorsan el akart innen tűnni, úgyhogy nem számított, ha meglátja valaki.
A sofőr éppen vissza akart szállni az autóba, amikor Tolliver odaért. A nő háttal állt neki. Tökéletes.
- Kisasszony? - mondta, és felkészült, hogy megragadja a kulcsokat - Kérhetek Öntől egy kis aprót?
Lucita megfordult, és a tekintetét belemélyesztette Tolliver szemeibe.
- Nem hinném. Szállj be.
- Ó, a francba. - mondta elgyengülve Tolliver, és bemászott az anyósülésre.
Lucita akarata mozgatta a tagjait, és rákényszerítette, hogy alázatos csendben üljön. Annyira próbált ellenállni, hogy könnyek szöktek a szemébe, de minden hiába.
Lucita bevágódott a vezetőülésre, becsapta az ajtót és beindította a motort. Mellette Tolliver szó szerint remegett az erőfeszítéstől és a gyűlölettől, de egyébként nem mozdult. Megvető horkantás kíséretében Lucita lenyomta a gázpedált, és az autó elindult a felhajtósáv felé.
Percekig néma csend volt az autóban, aztán végül Lucita megszólalt.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte mintegy mellékesen.
Tolliver némán ült mellette.
- Még van egytized mérfölded arra, hogy válaszolj. - mondta közönyösen a nő - Különben mérges leszek.
Tolliver még most sem szólt egy szót sem. Az autópálya útjelzője néma csendben suhant el mellettük.
- Na jó. Ha ragaszkodsz hozzá. Nyisd ki az ajtót.
Tolliver keze lassan, de feltartóztathatatlanul mozdult a kilincs felé, majd meghúzta. Az ajtó egy másodpercre kitárult, majd visszalendült. Tolliver akarata ellenére küszködve próbálta nyitva tartani. Gyűlölettől izzó szemei belemélyedtek Lucita tekintetébe, és csak túl későn ismerte fel, hogy hibázott.
- Tartsd nyitva az ajtót. Emeld fel a jobb lábadat, és nyomd hozzá az aszfalthoz. Tartsd ott, bármi történjen is. Csak akkor emelheted fel, ha végre úgy döntöttél, hogy hajlandó vagy beszélni velem.
Tolliver tehetetlenül figyelte, amint a jobb lába kivágódik, és a lábfeje egyre közelebb kerül az úttesthez. Bátor férfi volt, nem tartott a fájdalomtól, de már attól majdnem megtört, hogy magatehetetlenül végig kellett néznie azt, ami vele történik.
Aztán kilencven mérföldes sebességnél a lába súrlódni kezdett az aszfalton, és ezután már nem maradt ideje a félelemre.
Azonban most már volt elég ideje a sikoltásra.

 

1999. augusztus 11., szerda, éjjel 2:20
A Sanctuary Club
Buffalo, New York

Phoebe gyűlölte a zenét, amit manapság a klubokban játszottak. Nem volt benne sem elegancia, sem stílus... egyszerűen csak dobogó ritmus, amely a kemény fizikai munkát végző férfiakra emlékeztette őt, akik összebilincselt bokával kis köveket csinálnak a nagyokból. Ugyanakkor gyűlölte azokat a gyönyörű embereket is, akik minden este eljöttek, hogy táncoljanak erre a légkalapács-ütemre. Ok még most is szépek voltak. Rendelkeztek azzal a szépséggel, amit elvettek Phoebetől, amikor egy este azt a férfit nevette ki, akit nem kellett volna. Még most is képesek voltak belenézni a tükörbe anélkül, hogy meg kellett volna siratniuk az elveszett lehetőségeket, a hódolók bámuló pillantásait, és a szíveket, amelyeket Phoebe többé már nem törhet össze.
Nem csoda hát, hogy a nő szinte kizárólag a klubokban szeretett vadászni, és hogy a többségnél egy kissé brutálisabb volt táplálkozás közben. Ma este azonban ez a gyűlölet mindenkinek a javára vált - Phoebenek, Ladislasnak, és Bellnek.
- Phoebe. - mondta a csupa mosoly és kedvesség herceg - Kérnék egy szívességet tőled.
A háta mögött némán feszített a hatalmas arkón. Nyilvánvalóan ő játssza majd a rossz zsarut, ha esetleg Phoebere nem hatnak Ladislas érvei. Bell megrémítette, mint valami hatalmas nagymacska: csupa kecsesség és izom, amely halálos sebességgel csaphat le. Némi erőkifejtéssel ismét Ladislas mondandójára irányította figyelmét.
- Tehát láthatod, hogy egyszerűen nincs elvesztegetni való időnk. Én... mi azt szeretnénk, ha azonnal nekilátnál.
- Nézzük csak, jól értem-e? - mondta lassan Phoebe - Ki kellene mennem a városba, hogy felszedjek fél tucat...
- Tíz. - mondta Bell.
- ...tíz jóképű férfit. Átváltoztatom őket... azzá, ami vagyok, aztán nyugodtan kisétálok, és soha többé nem látom Őket?
- Pontosan. - bólintott Ladislas egy olyan férfi sietségével, aki szeretné, ha minél hamarabb véget érne ez a találkozó, mert már nagyon szeretne kimenni a golfpályára, vagy a mellékhelységbe - Te választasz. Nem kell az eltűnések elsimításával sem törődnöd. Erre már ráállítottam Harasztyt. Lancesterben kiválasztottunk egy biztonságos helyet a friss Öleléseknek, úgyhogy emiatt sem kell aggódnod. Egyedül az idővel állunk rosszul, mert abból bizony piszkosul kevés áll rendelkezésre.
Phoebe tettetett szemérmességgel fonta össze az ölébe az ujjait.
- Én természetesen készen állok megvitatni az ügyet, drágaságom, de van egy vékony kis hang a fejemben, amelyik egyfolytában azt sipítja, hogy mi esik le nekem ebből.
- Néhány nagyon fontos ember hálája. - mennydörögte Bell - Ez pedig sokkal többet ér, mint gondolnád.
A Nosferatu felvillantott egy győzedelmes mosolyt.
- Hát persze. De én azon gondolkodtam, hogy a megbecsülésüket talán egy kissé kézzelfoghatóbb módon is kifejezésre jutathatnák.
Bell gyorsan Ladislasra pillantott, aki belenyugvó sóhajjal viszonozta a pillantást.
- Mit akarsz?
- Ha soha többé nem láthatom ezeket a gyermekeket, akkor akarok egyet, akit meg is tarthatok. Ha ez az egész véget ér, bármi legyen is ez, létre akarok hozni egyet, akit nem kell elhagynom.
- Rendben. - mondta Ladislas anélkül, hogy akár csak egyetlen pillantást is vetett volna Bellre - Egy autó vár rád a bejáratnál. Csak mondd meg Trietsch-nek, hová akarsz menni, és ő gondoskodik a szállításról. A vacsora Lancesterben vár rád. Holnap este várlak a beszámolóval az ügy állásáról.
- Haza kell mennem, hogy felöltözzek. Nem várhatjátok el tőlem, hogy így menjek vadászni, ugye?
- Jó. Ahogy akarod. - felelte Bell nyilvánvaló bosszúsággal a hangjában - Akkor közöld a sofőrrel, hogy hol vegyen fel. Csak ne húzd az időt.
És ezzel útjára engedték. Ladislas olyan könnyedén egyezett bele a követelésébe, hogy Phoebe arra kellett gondoljon, akár többet is kérhetett volna. Vagy pedig a hercegnek esze ágában se volt betartani az ígéretét. De Phoebe megpróbált nem is gondolni erre a baljós eshetőségre. Tehát most lassan besétált az Ash-be (Phoebe gyanította, hogy ez valamilyen szójáték lehet, és ő nagyon gyűlölte ezeket a dolgokat), amely a legújabb volt azoknak az éjszakai szórakozóhelyeknek a sorában, amelyek nagyjából egy szezonon keresztül vonzzák a tömeget, aztán lassan elfonnyadnak és meghalnak. Most óvatosnak kell lennie. Már öt másik helyen keresett újoncokat (egyszerűen képtelen volt másként gondolni az áldozatokra), és bár nem hitte, hogy felismerhetik, de azért soha nem lehet tudni. Bizonyos éjszakákon a tömeg az etetőkben nagyon nyugtalan volt, és folyamatosan hömpölygött egyik klubtól a másikig. Ha valaki már látta őt a Gabriel's Gate-ben, aztán a Zoobarban, és azt is észrevette, hogy mindenhonnan társasággal távozott...
Egy pillanatra pánikba esett és elgondolkodott azon, hogy meg kellene változtatnia az arcát - mondjuk a McClemens lányéra, akivel Savannahban találkozott - de most már túl késő volt. Már idebent volt, és ha bemenne a mosdóba, hogy lecserélje az arcát, de közben nem öltözne át, akkor azt valaki észrevehetné, és, ó kárhozat és pokoltűz. Most már túl késő, kiasanyám. - mondta magában. De mikor végzek ezzel a hellyel, akkor aztán hazamegyek ruhát és arcot cserélni. Kihúzta magát, majd belecsempészett egy kis csípőmozgást a járásába, és belevetette magát a tömegbe.
Hamarosan már meg is volt a megfelelő jelöltje. A férfi magas volt és vékony, vékony bajusz díszítette az arcát, és a kezei folyamatosan mozogtak beszéd közben. Haját egészen rövidre nyíratta, és bő, szürke nadrágot, fehér inget és fölötte vörös mellényt viselt. Igazság szerint Phoebe inkább nézte egy olasz étterem pincérének, és nem is vesztegetett volna rá még egy pillantást, ha a férfi nem tapad rá, amikor elsétált mellette.
Na nem mintha ezt a szemére vethetné, gondolta magában Phoebe. Ma este fölülmúlta önmagát a hibátlan alabástrom bőrrel, az agresszív fazonú szőke bubifrizurával, és azokkal a magas arccsontokkal, amelyek bizonyos ízléstelen férfiakban bizonyos ízléstelen gondolatokat ébresztenek. A fekete ruha talán egy árnyalatnyit túlságosan komor volt, de ennek egy fikarcnyi hatása sem volt a sikerére. Most pedig rátapintott egy húrra, és lassan, de feltartóztathatatlanul egyre távolabb vezette a férfit a barátaitól, bele az éjszakába. Jelen pillanatban a srác azzal volt elfoglalva, hogy mindent elmondjon Phoebenek magáról. Nyilvánvalóan a csodálatát és a vágyát akarta ezzel felkorbácsolni. Persze a lány nevetségesnek találta az egész ügyet... aki már látta, amint egy fél évezrede létező vámpír altatódalt susog tízezernyi patkánynak, azt aligha izgatják fel a sportváltók marketing managerei.
Phoebe hagyta, hadd fecsegjen, miközben lassan az ajtó felé vezette a férfit, aztán közbevágott, amikor egy levegővétel miatt kis szünet állt be az öntömjénezésben:
- Isaiah, drágaságom, ez egyszerűen lenyűgöző, de attól tartok, hogy semmit sem hallok ezen a... - tett egy mozdulatot Phoebe, amely a zárt DJ ketrectől kezdve a zsúfolt táncparketten keresztül egészen a hátul elhelyezett bár körül álló asztalokat övező füstös félhomályig magába foglalta az egész létesítményt - a rettenetesen zajos helyen. Gyűlölném ilyen korán befejezni ezt az estét. Nem bánnád, ha...? - hagyta befejezetlenül a kérdést Phoebe, és az egyik ujját szemérmesen a szájába vette - Nem, nem, ezt nem kérhetem tőled. Túl gyors lenne. Pokoli véleményed lenne rólam, ebben biztos vagyok.
- Ó, nem, nem, nem, nem, nem. Egyáltalán nem. Kérj nyugodtan bármit.
Isaiah szinte lázas türelmetlenséggel hajolt közelebb. Phoebe észrevette, hogy a fiú kerülte a tekintetét a kis bemutató alatt. Ez, és a jegygyűrű nyomában az ujján látható apró, de észrevehető sápadt csík egy kicsit megkönnyítette számára a feladatot.
- Hát, arra gondoltam, hogy nem kellene már most befejeznünk ezt az éjszakát. Persze, csak ha még nem fárasztott ki a társaságom.
- Uh, hát persze. - nyalta meg az ajkait idegesen a fiú - Úgy értem, hová mennél szívesebben? Felajánlanám a lakásomat, de attól tartok, hogy most iszonyú nagy ott a rendetlenség, és azt is be kell vallanom, hogy rettenetes házvezető vagyok...
...és a feleséged sem örülne túlzottan annak, ha egy ilyen cuki kis szőke darabbal állítanál haza, ugye, drágaságom fejezte be magában a mondatot Phoebe.
- Ó, ezzel nincs semmi gond. Akkor talán az én lakásom...
- Természetesem. - bólintott Isaiah - És nem kell aggódnod. Nem hinném, hogy valaha is belefáradnék a társaságodba.

* * * * *

Az utca másik oldalán Trietsch hatékony némasággal várakozott a Town Carban, amelyet Ladislas a ma esti munkához Phoebe rendelkezésére bocsátott. A ghoul kiszállt, és kinyitotta nekik az ajtót.
- Jó estét, Miss Phoebe. - mondta, majd Isaiahra pillantva hozzátette - Uram.
- Az otthonához, madam?
- Nos, az pompás lenne. - felelte Phoebe - Egyszerűen pompás.

 

1999. augusztus 11., szerda, éjjel 3:08
Észak felé a 270-es államközi műúton
Frederick-től délre, Marylandben

Visszagondolva Lucita beismerte, hogy valószínűleg már egyedül az elméje erejével kikényszeríthette volna a válaszokat Tolliverből. Nem kellett volna megkínoznia, de Tolliver olyan fajta volt, aki szinte kikényszerítette az ilyesfajta bánásmódot. Szinte mellékesen volt brutális és fárasztóan kegyetlen, és Lucita már évekkel korábban, még az első találkozásuk alkalmával elvesztette a béketűrését vele szemben. Olyan volt megkínozni a férfit, mint egy meztelen csigát, vagy egy varangyot. Még csak halványan sem keltett olyan érzést, mintha éppen valamilyen távolról is emberi lénnyel lenne dolga.
Ó, néhány mérföld után persze megtört, és előadott mindent, amit csak tudott. Megemlítette, hogy kivel utazott, hová tartottak, kitől kapták a menetparancsot, és még sok minden mást. A megszerzett információk szerint úgy harmincmérföldnyire Buffalotól egy előkészített menedék várta MacEllent és a társait, és a második falka Einar vezetése alatt ott csatlakozik majd hozzájuk. Aztán lerohanják a várost, amelynek nagyon gyenge volt a védelme. Ez újdonság volt Lucita számára. Kikérdezte Tollivert a többi csapat mozgásáról is, de a vámpír megesküdött, hogy erről semmit sem tud, és miután ekkor már bokán felül lekopott a lábfeje, Lucita hajlamos volt hinni neki.
Összességében igazán nagy szerencse volt, hogy így összefutott Tolliverrel az autós pihenőnél. Lucita gyűlölte, ha egyedül a Nosferatuk által biztosított hírszerzési információkra kellett támaszkodnia, úgyhogy D.C. felé vette az irányt, hogy saját kezűleg is felhajtson némi adatot a célpontjaival kapcsolatban. Végül is nehéz lenne távol tartani a magát a Sabbat területétől, ha egyszer a Sabbatra vadászik. És ekkor Tolliver volt olyan kedves, és csatlakozott hozzá.
Amikor már mindent elmondott, amit csak tudhatott, Lucita lelassított, és az útpadka mellett a bokrok közé hajtotta. A nap néhány óra múlva felkel, és a fickó meg fog sülni. Vagy nem. Többé már nem igazán számított.
Lucita észak felé vette útját az autójával.

* * * * *

Tolliver nem sokat mozgott mielőtt Talley két órával később rátalált. Az egyik Sabbat őrszem - ezek mindenütt ott voltak a Beltway északi ívénél - folyamatosan esküdözött, hogy látta Lucitát elsuhanni egy kabrioléban, úgyhogy Talley meggyőződött róla, hogy mindhárom érsek biztonságban van, aztán elindult, hogy kivizsgálja az esetet. Rövid autókázás után Talley belebotlott valamibe, amit a halandók biztosan összetévesztettek volna egy elütött, és az autó után vonszolt állat által hagyott nyommal. A Véreb érzékeny orra azonban még akkor is felismerte a Káinita vitaet, ha az mérföldnyi hosszúságú csíkban szennyezte be az autópálya betonját. A csík végének közelében Talley rátalált Tolliverre. A gömbölyded és meglehetősen roncsolt fickó még mindig élt. Többé-kevésbé.
Talley felhasította a karját egy eldobott kipufogó éles darabjával, és a szájába csöpögtetett néhány vércsepp eléggé felébresztette Tollivert ahhoz, hogy elmotyogja a válaszokat Talley Lucitával kapcsolatos kérdéseire.
- Buffalo... és MacEllen csapata. - nyögte a nagydarab vámpír az egyik rövid, félig öntudatos pillanatában - Tudni akarta... Buffalo... MacEllen csapata.
Talley csak néhány másodpercet vesztegetett el arra, hogy egy telefonhívással megszervezze a véres kurafi begyűjtését. Maga a Véreb észak felé indult. Felismerte a kínálkozó lehetőséget. Lucita Buffaloba tartott. Hogy miért, az most nem számított. A Vérebnek most alkalma nyílt rá, hogy - anélkül, hogy az átkozott, arrogáns, lehetetlen érsekek láb alatt lettek volna - közölje a nővel, ne fáradjon azzal, hogy valamelyiknek a nyomába ered. Mert ő, a Véreb, nem engedi ezt meg neki. Ez volt az alkalom, hogy Moncada kívánságának megfelelően figyelmeztesse a nőt.
Ugyanakkor ez volt a nő esélye is. Ha pedig nem használja ki, akkor könnyen lehet, hogy Talleynak meg kell őt ölnie.

 

1999. augusztus 11., szerda, éjjel 3:13
Stone Hedge lakónegyed
Lancaster, New York

A ház új volt, és egy új lakónegyedben állt, amelyet csak néhány völgy választott el a mocsaraktól. Az építési stílusa valamilyen impresszionista módon a koloniálisra hasonlított leginkább. A falait fehére festették, és kék szegélyek díszítették. A tornácon égett a lámpa, és ez az egész épületnek furcsán vidám hangulatot kölcsönzött. A sövényt gondosan nyírták és a gyepnek olyan színe volt, mint a golfpályán a lyukak körül. Az egész végletesen külvárosi és egy kissé talán túlságosan is férfias volt egy olyan törékeny és nőies teremtéshez, mint amilyennek Phoebe látszani akart. Talán szükségtelen is megemlíteni, hogy Isaiah azonnal otthon érezte magát.
Trietsch kinyitotta a Lincoln ajtaját, majd jó személyzethez méltóan el is tűnt szem elöl. Phoebe és az áldozata kettesben maradtak a felhajtón. A férfi próbálkozott néhányszor az idevezető úton, de Phoebe játékosan leszerelte és a sofőrre mutatott.
- Hamarosan. - suttogta a férfi fülébe - Hamarosan otthon leszünk.
Most már „otthon” voltak - legalábbis valakinek az otthonában, és hamarosan túl lesznek az egészen. Phoebe az ajtónál vacakolt egy kicsit a kulcsaival, és Isaiah kihasználta az alkalmat, és megpróbált lopni egy csókot.
- Hamarosan. - hárította el ismét nevetve a próbálkozást a nő.
A bejárati ajtó mögött sötét volt. Phoebe belépett, majd kinyúlt a jobboldalon elhelyezett kapcsoló felé. Isaiah követte, és becsukta maga mögött az ajtót. A lámpák fénye csillogva verődött vissza a hall keményfa padlójáról. A bejárattól balra egy szőnyeggel borított lépcső vezetett az emeletre. A lépcső után egy elegánsan berendezett szoba burkolózott az árnyékokba. A hall távolabbi végében egy tálalópult állt, és mögötte egy függöny rejtette a belső udvarra vezető ajtót. A falakat törtfehérre festették, és mindenfelé egy festészetben legalább alapszinten jártas művész képei díszítették. Phoebe szerint ez volt a legmézesmázosabb, legunalmasabb és legérdektelenebb lakhely, amit valaha is látott.
- Nagyon kellemes. - mondta Isaiah - Te magad rendezted be?
- Nos, nem. - felelte Phoebe, miután leküzdötte a késztetést, hogy a fogát csikorgassa - Megbíztam vele néhány embert. De az emelet sokkal kellemesebb. Megmutassam?
- Hát persze. - jött a válasz - Csak Ön után. - a férfi gesztusát néhány ital után bármelyik lány nyájasnak találta volna, de Phoebe szemében egyszerűen csak vaskosnak tűnt.
- Nem, nem, menj csak előre. Szeretném, ha meglepődnél, amikor felérsz.
- Ha ragaszkodsz hozzá.
Isaiah a világítással sem törődve elindult felfelé. Az agyát nyilvánvalóan lefoglalták a számítása szerint előtte álló események. Phoebe, akinek nem is volt szüksége a fényre, követte. Hirtelen nagyon fárasztónak találta a lépcsőn felfelé botladozó férfit, a pózait és az átlátszó vágyait, az alig leplezett megvetését, amit Phoebe iránt érzett, és a saját hőstetteiről és csáberejéről alkotott túlzó elképzeléseit. Őszintén szólva igazi megkönnyebbülés lesz, ha megölheti.
Isaiah elérte a lépcső tetejét, és Phoebe egy másodperccel később csatlakozott hozzá. Lépteik zaját elnyelte a vastag szőnyeg.
- Érdekes, bár egy kissé félhomályos. - jegyezte meg a férfi - Tehát mit akarsz mutatni nekem?
- Az az ajtó, drágám, a hálószobába vezet. És azt én magam rendeztem be.
- Tényleg?
- Nos, igen. - felelte Phoebe egy huncut kacaj kíséretében.
Mindenható Isten. - gondolta magában - Csak szívességet teszek a feleségének.
- Lépj csak be, drágám. - nyitotta ki a férfi előtt az ajtót.
Isaiah belépett. Phoebe követte, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Hunyd be a szemed. Szeretném, ha meglepetés lenne, amikor felkapcsolom a lámpát.
A férfi engedelmeskedett, sőt, lelkesedésében még el is takarta a szemeit a tenyerével. Phoebe folyamatosan mosolyogva kilépett a ruhájából, kigombolta az ingét, és leengedte az álcáját. Aztán a velencei ablakokon beszűrődő holdfényben odasétált a férfihoz. Isaiah még engedelmesen csukva tartotta a szemeit.
- Kész vagy? - kérdezte patetikusan reszelős éllel a hangjában.
- Mindjárt. - felelte Phoebe, és a férfi vállára tette a kezét - Most.
Isaiah kinyitotta a szemeit és sikoltott. Phoebe csak mosolygott.
- Hogy tetszem a holdfényben, drágám? - kérdezte, és magához húzta az áldozatát egy csókra.
A férfi megpróbált ellenállni, de Phoebe kezei ellenállhatatlanul húzták a vállánál fogva egyre közelebb.
- Most hogy tetszem?
Isaiah még egyszer felsikoltott, mielőtt Phoebe végzett volna vele, és levonszolta volna magával a pincébe a többiek közé. Ketten már mozgolódtak, de ez már Tomasz problémája volt, nem az övé. Ő csak a felvételért felelt.
- Hat kész, már csak négy van hátra. - mondta a lány a levegőnek, és kulcsra zárta maga mögött a bejárati ajtót.
Trietsch az út kanyarulatánál vált rá. Kifogástalan udvariassággal nyitotta ki előtte az ajtót, majd ő is beszállt a kormánykerék mögé.
- Elbűvölő ma este, Miss Phoebe. - mondta, miközben a Lincoln besorolt a forgalomba.
- Nos, köszönöm, drágám. - mondta őszinte elégedettséggel a hangjában Phoebe - De hát mindig jól nézek ki, legalábbis megfelelő fényviszonyok között.

 

1999. augusztus 12., csütörtök, hajnali 5:29
Stone Hedge lakónegyed
Lancaster, New York

Pokolian sötét volt a pincében, és Tomasz pontosan így szerette. A lépcső tetejéről láthatta a padlón heverő testeket. Egyesek mozogtak, mások nem. Ő most az előbbiekért aggódott. Az utóbbiakat Ladislas néhány verőlegénye lökte be étekül az új gyermekeknek, különben egymást szedték volna ízekre, és így tönkretehették volna minden erőfeszítésüket. Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy vajon kik lehettek az áldozatok. Talán hajléktalan férfiak és nők, vagy olyan személyek, akiket Ladislas valamilyen oknál fogva el akart távolítani az útból. A végső nagy jelent szempontjából nem volt igazi jelentősége. Többé már nem.
Tomasz látta Phoebet, amikor a lány visszatért az utolsó vadászatáról. Elcsigázottnak tűnt, és ma már képtelen lett volna tovább folytatni. Örült, hogy a lány végre végzett, de annak már kevésbé, hogy az ő szerepe csak most kezdődött. Nos, alea jacta est, ahogy Andreas atya mondotta volna valamikor régen az Óvilágban.
Még mindig az elme árnyékaiban burkolózva Tomasz lepillantott a félhomályba. Hozzászokott már a sötétséghez. Képes volt kivenni az apró részleteket is, úgyhogy tisztán látott mindent. Lenn a pincében tíz alak mozgolódott, egyesek élénkebben, mások kevésbé. Ketten a sarokba kuporodtak, és előre-hátra hintáztak, mintha halálra rémültek volna. Mások gyengéden szívták a földön heverő tetemeket, és úgy ölelték magukhoz áldozataikat, mint egy élőhalott anya szörnyeteg újszülöttjét. Az egyik magából kivetkőzve folyamatosan döngette a falat. A következő négykézlábra ereszkedve fogadkozott, hogy soha többé nem tesz semmi rosszat. A halvány fényben leginkább leépült, embertelen férgekre emlékeztették Tomaszt.
Jobb mihamarabb túlesni ezen. - határozott magában Tomasz, és leeresztette a láthatatlanság álarcát. Lélekben felkészült arra, hogy a csőcselék talán nekitámad, majd felkattintotta a lámpát, és vadul pislogott a feléledő fluoreszkáló fényben. A hirtelen fényáradatban a padlót ellepő szörnyszülöttek megtorpantak, és egyemberként szegezték rá a tekintetüket. Tomasz látta a szemükben a félelmet, és a hideg gyűlöletet is. Nem próbálta álcázni magát, úgyhogy teljes pompájában láthatóvá vált ocsmány rútsága. Remélhetőleg ez eléggé megrémíti őket ahhoz, hogy meghallgassák, de legalább elveszi a kedvüket attól, hogy megpróbálkozzanak valami őrültséggel. A fény felfedte az új vámpírok arcán az első burjánzásnak indult szemölcsöket, szörnyeteg voltuk első kiütköző jeleit.
Tomasz leült a lépcsőre, és felvillantotta a tőle telhető leggyengédebb mosolyt.
- Hello. - mondta - A nevem Tomasz, és azért jöttem, hogy segítsek.
A pincébe zárt lények szemében hirtelen felvillantak a remény rettenetes szikrái. Tomasz tudta, hogy hisznek neki. Hittek neki, mert nem volt más választásuk. Ha nem hinnének neki, akkor el kellene fogadniuk az elviselhetetlenül szörnyű igazságot. Ha nem hisznek neki, akkor elismerik, hogy Phoebehez - vagy Tomaszhoz - hasonló szörnyeteggé váltak.
Vett egy mély, és egyúttal teljesen fölösleges lélegzetet, és belekezdett a történetbe, amit ő és Ladislas kelletlenül tákoltak össze, amíg Phoebe elvégezte a piszkos munkát a hercegnek. Tomasz fülében esetlennek, töredékesnek és teljességgel hihetetlennek hangzott. De ő már okosabb volt, és, ellentétben a lentről feszülten figyelő férfiakkal, nem volt kétségbeesett.
Végül is a kétségbeesett férfiak szinte bármit képesek elhinni.
Néhány mondat után Tomasz tudta, hogy sikerült mindannyiukat lenyűgöznie. Lényének egy része tovább fecsegett, de belül megszólalt egy hang: Harcolni fognak értünk. Meg is halnak értünk. És nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy jót tesznek velük azok, akik megölik Őket.
A hajnal már közel járt, amikor Tomasz befejezte a meséjét. Megígérte az újszülötteknek, hogy a következő éjszakán valaki eljön majd és segít nekik. Közölte velük, hogy a végzetes nap elől rejtették őket a pincébe, és hogy álomtalan álomba fognak merülni. Aztán magukra hagyta őket a többi tetemmel, és bezárta maga mögött az ajtót. Az ajtó előtt két puskával felfegyverzett ghoul posztolt, valószínűleg azért, hogy megakadályozza a bezárt vámpírok szabadulási kísérleteit. Tomasz odabiccentett nekik, amikor elhaladt mellettük.
- Véleményem szerint nem kell aggódni miattuk. - mondta Tomasz.
Az emeleten egy hálószobát már a ház építésekor szigeteltek a nap fénye ellen. Ladislas nagylelkűen felajánlotta Tomasznak, hogy használhatja ezt a hálószobát, és a napfelkelte már annyira közel volt, hogy Tomasznak nem volt más választása, mint elfogadni a meghívást.
Maga a háló kényelmesen be volt rendezve. Tartalmazott egy dupla ágyat tiszta lepedőkkel, az ablakait pedig gondosan bevonták fóliával. Egyéb berendezési tárgy nem is volt a szobában, és Tomasz azon kapta magát, hogy még így félálomban is ellenérzéseket vált ki belőle a szoba dekorációja. Ezután becsukta maga mögött az ajtót, és végigheveredett az ágyon.
Holnap összeszedem a kincseimet, és Phoebevel együtt elmegyünk innen. És soha senki nem szerez majd erről tudomást.

 

1999. augusztus 12., csütörtök, este 9:42
A Guaranty Épület parkolója
Buffalo, New York

Buffalo Vértestvérei - az a néhány, aki még itt tartózkodott - távozóban voltak. A legtöbben, kivéve Ladislast, Tomaszt és Phoebet, már előző nap távoztak. Theo már akkor elindult, amikor az első jelentések befutottak a Sabbat közeledéséről. Az arkón enyhén meglepettnek tűnt, annak ellenére, hogy érkezése óta éppen ő volt a világvége legádázabb prófétája. Mielőtt elindult volna Baltimoreba még meggyőződött arról, hogy Ladislas nemsokára követi. Baughman maradt, csakúgy, mint Dustin (bár ez utóbbi esetében Ladislas nem egyezett bele a dologba, sőt, még csak nem is tudott róla). A ghoulok a frissen Ölelt ágyútöltelékeket fegyverezték fel, és vezették a helyükre. Haraszty a fejhallgatójával volt elfoglalva, amelybe egyfolytában parancsokat ordított, miközben idegesen járkált fel s alá.
A ghoulok által vezetett, és a távozó vámpírok féltett kincseit szállító költöztető teherautók egész a nap folyamán folyamatosan indultak az I-90-esen. A legtöbb teherautó vezetője legalább háromszor cserélődik majd a célba érkezés előtt. Azoknak, akik most ültek a volán mögött, fogalmuk sem volt a teherautók valódi úticéljáról, de a legtöbbjüket valójában nem is érdekelte: jól megfizették őket, vagy pedig olyan alaposan kimosták az agyukat, hogy már eszükbe sem jutott volna olyasmibe ütni az orrukat, ami nem rájuk tartozott, így sokkal hasznavehetőbb szolgálókká váltak.
Állig felfegyverzett ghoulok kísérték sofőrök által vezetett limuzinokhoz azt a néhány vámpírt, aki még a városban tartózkodott. Több társuk hasonló járművekben ülve kíséri majd ki a városból az uraikat szállító limuzinokat. Tomasz és Phoebe Syracuse-ban szándékozott bevárni Dustint, míg Ladislas csatlakozik a Baltimore-i Kamarilla vénekhez. A város jelentősebb Vértestvéreinek többsége úgy döntött, hogy legalábbis időlegesen Ohioba keresnek menedéket. Néhányan kétségtelenül visszatérnek majd keletre, míg mások folytatják a menekülést.
Ladislas már éppen be akart szállni a Lincolnba, amikor Haraszty odaintett neki.
- Főnök, újabb jelentés érkezett a megfigyelőktől.
- Ó? - Ladislas nem mozdult, és meglehet, hogy ezt nagyon bölcsen tette - Milyen messze?
- Talán húszpercnyire, nyugat felé a 90-esen. Sokkal jobbak, mint amire számítottam, ha ilyen közel jutattak anélkül, hogy az embereim észrevették volna őket. Szóltam a Nosferatuk sofőrjének, hogy kerülje el az US 20-ast, és induljon inkább keletnek. Furcsa, hogy ezt a megközelítést választották, de hát mit is várhatnánk.
- Hányan vannak?
- Eddig két kisbusz. Valószínűleg előretolt felderítők. - mondta Haraszty, majd körülpillantott - Indulnia kellene, uram. Igazán örültem. Találkozunk Baltimoreban.
Ladislas bólintott, és hirtelen elhatalmasodott rajta egy kényelmetlen érzés.
- Igen, hát persze. Köszönöm, Gustav. Szeretném, ha tudná, milyen nagyra értékelem a szolgálatait. Tegye, amit tennie kell.
- Mint mindig, főnök. Jó utat.
Buffalo hercege minden további nélkül bemászott a limuzinba, és becsapta az ajtót. A sofőr - Trietsch - várt még egy pillanatot, amíg az utasa elhelyezkedett, majd besorolt a forgalomba. Három, felfegyverzett ghoulokkal tömött autó követte a herceg limuzinját.
Buffalo utolsó hercege hivatalosan is elhagyta a városát.
Haraszty nézte a távolodó autót, és hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Vakkantott néhány kérdést a fejhallgatójába, és mindegyikre kielégítő választ kapott. A megfigyelők megerősítették, hogy Baughman és néhány gyermeke elfoglalták a pozíciójukat. A többi frissen teremtett Brujah már elhelyezkedett a külvárosban, bár egyikük ragaszkodott hozzá, hogy a malom felvonóját foglalja el. A Delaware parkban elhelyezett Nosferatukkal több volt a gond, de a ghoul meg volt győződve róla, hogy a kritikus pillanatban ezek jobban küzdenek majd. Néhány ghoult stratégiai pontokon helyezett el, egyrészt hogy gatyába rázzák a bébivámpírokat, másrészt hogy pontos információkkal lássák el őt.
Ennél jobban nem készíthette már fel Buffalot.
- Pedig egyáltalán nem állunk készen. - mondta magában Haraszty.
A fejhallgató válaszul felcsipogott, és az önsajnálat pillanata tovaszállt.

 

1999. augusztus 12., csütörtök, este 10:04
90-es államközi műút
Keletre Buffalo mellett, New York

- Buffalo 13 mérföld. - olvasta érezhető izgalommal a táblát Adele - Csodálatos.
- Szent szar, Mary, te tudtad, hogy Adele tud olvasni? Én még csak nem is sejtettem.
A kisbusz megingott a kirobbanó röhögéstől, és MacEllen új parancsnok helyettese átkokat szórt kínzójának fejére.
A visszapillantó tükörben MacEllen a falkájára pillantott. Készen álltak. Mindannyian tudták, mi a dolguk - az acélgyáraktól kezdve a parkokon keresztül a templomokig. Még a védekező vámpírokról is kaptak adatokat - azokról a szerencsétlen kurafiakról, akiket azért hagytak hátra, hogy megtévesszék őket. Ezek voltak a falka célpontjai: a hátrahagyott vámpírok. Einar majd gondoskodik a halandó hatóságok figyelmének lekötéséhez szükséges felfordulásról, és elfogja a szökevényeket. Együttesen elegendő erővel rendelkeztek, hogy korrektül elvégezhessék a munkájukat - már ha az információ okés volt, és nem egy olyan szívatásnak a része, amelyről Polonia olyan híres volt.
MacEllen még mindig meg volt győződve arról, hogy az egész hadművelet csak egy beugratás. Ugyanakkor arról is meggyőzte magát, hogy még Tolliver nélkül is elvégezheti a feladatot - pedig haver, milyen mérges lesz a fickó, hogy elmulasztotta a tűzijátékot. Ha a saját falkája rendben elvégzi a dolgát, és Einaré szintúgy, akkor kitörhetnek a csapdából, és hősként kerülnek ki az ügyből. Aztán MacEllen elgondolkozott azon, hogy mi eshet le neki a ma esti melóból. A délkeleti részekben csak úgy nyüzsögtek az érsekek, de New York állam északi része pokoli messze volt az ő fennhatósági területüktől. Kezdetnek talán magának követeli Buffalot.
A kisbusz elérte Buffalo városát. Einaré üdvözlésképpen egyszer felvillantotta a fényszóróit, majd lekanyarodott. MacEllen elmosolyodott. Már túl késő volt visszafordulni.
Hamarosan kezdetét veszi a Buffaloi csata.

 

1999. augusztus 12., csütörtök, este 11:15
N2 lehajtó, I-190-es államközi műút
Buffalo, New York

- Nem kéne sötétedés után a városnak ebben a részében tartózkodnia, kisasszony. - mondta az idős férfi.
Barátságos és udvarias volt, és Lucita már évtizedek óta nem tapasztalt ilyesmit egy idegentől. Ráadásul úgy tűnt, hogy őszintén aggódik annak a csinos fiatal teremtésnek a testi épségéért, aki erre a rossz környékre igyekezett. Körülbelül hetvenötnek látszott, és ebben a nevetséges éjszakai órában egyedül ült a benzinkút-vegyesbolt pultja mögött. Lucita arra gondolt, hogy valamelyik helyi Vértestvér vagy egy bandafőnök védheti, egyébként már át kellett volna élnie néhány rablást, és akkor biztosan elveszíti ezt a derűs hozzáállását.
Megköszönte az öregúr aggodalmát, kifizette a benzint és távozott. Gyorsan bemászott az autóba és indított. Általában jobban kedvelte a kevésbé feltűnő járműveket, de volt valami ebben a megbízatásban, ami azt sugallta, nem árt, ha rendelkezik egy autóval, amely szükség esetén pokoli gyorsan képes pokoli nagy távolságokat megtenni. A motor életre kelt, Lucita visszament az I-90-esre, és elindult az északra fekvő Buffalo felé.
A fiatal Vértestvérek gyakran gondolták, hogy jó móka ostoba dolgokat lopni csak azért, mert vámpírok, de Lucita úgy találta, hogy gyakran kerülhet bajba ilyen ostobaságok miatt. Csak lopj egy kis benzint, és máris fölbosszantottad a kút tulajdonosát. Bosszantsd fel a tulajdonost, és az fel fogja hívni a zsarukat. Ha hívják a zsarukat, akkor azok keresni fognak, és hirtelen szinte lehetetlenné válik bonyodalmak nélkül étkezni (mert Isten tudja miért, de a zsaruk inkább kerestek egy benzintolvajt, minthogy belekössenek egy betörőbe, vagy közbelépjenek valamilyen családi veszekedésnél). Ez így működött. Egyszerűbb volt kifizetni azt a tizenkét dollárt, és ezzel elkerülni a bonyodalmakat. Szükség esetén Lucita mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül megölte volna az öregurat, és felhasználta volna a vérét, de mivel a dolgok jelen állása szerint semmi sem indokolta ezt, ezért semmi oka nem volt arra, hogy keresse a bajt. Végül is a szokványos fiatal hölgyek, akik szokványos dogokat tettek, hamar kifakultak azoknak az emlékezetéből, akik látták őket - és Lucita nem szerette, ha emlékeznek rá.
Ha őszinték akarunk lenni, akkor ez volt az átkozott Maskarádé mögött megbújó logika is. Nem azért létezett, mert volt akár egyetlen vámpír is odakinn, aki „jó fiú” volt (bár voltak olyan népek, akik évtizedeket, vagy akár évszázadokat töltöttek azzal, hogy megpróbálták magukat meggyőzni az ellenkezőjéről) és a Maskarádé az emberiség érdekét szolgáló óriási és emberbaráti eszme végterméke lenne. Egyszerűen csak megkönnyítette az életet. Megkönnyítette a táplálkozást. És azt eredményezte, hogy kevesebb volt a versenytárs, és ritkábban zaklatták a népeket fáklyákkal és puskákkal felszerelt halandók. Olyan kevés Vértestvér fogta ezt fel. Az egész nem arról szólt, hogy hajbókolunk az Antedilluviansok előtt, vagy biztonságos világot akarunk a szegény, törékeny emberiségnek.
Az a cél, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel érhessünk el dolgokat. Az idealizmusnak semmi köze sem volt az egészhez. Lucita csak szerette elkerülni a szükségtelen bonyodalmakat.
A BMW teteje fel volt húzva, de Lucita még ezen, és a motor dübörgésén keresztül is hallotta a szirénák vijjogását. Előtte néhány füstoszlop tört az égre. A Sabbat kétségtelenül tört-zúzott, hogy ezzel lefoglalja a helyi csendőröket, amíg felhajtják, és kardélre hányják a helyi Vértestvéreket. Az egész az alapvető modus operandi része volt. Foglald le a halandó hatóságokat, és kezdődhet a Vértestvér vadászidény. A helyieknek nem csak magukat, de a Maskarádét is meg kell óvniuk, és előbb-utóbb a vonalak végzetesen elvékonyodnak. Valahol megtörnek, és akkor elevenen felfalják a város Vértestvér hierarchiáját.
- Egyszerű, de hatékony. - mondta Lucita az éjszakának.
Az anyósülésen hevert a ma esti célpont nyitott dossziéja. Egy közeli felvétel bizonyította, hogy az illető disznószerű, elhízott arca és szinte nyűgös arckifejezése egy Nosferatun és egy anyán kívül bárkit képes lett volna visszarettenteni. Vastag, fekete szemöldöke, sűrű, fekete haja, és vastag, bikaszerű nyaka volt. A felvételt valószínűleg egy veszekedés kellős közepén készíthették, mert az alany szája nyitva volt és ajkait nyálcsöppek pettyezték.
A fénykép alatt a név Roger MacEllen volt.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 12:47
Bethlehem acélgyár
Buffalo, New York

Baughman úgy döntött, hogy a pokol teljes egészében elhagyatott acélgyárból készült. És azt, amelyik pontosan a szívében helyezkedett el, éppen arról mintázták, amelyben ő lapított. A Bethlehem már évekkel korábban elhagyta ezt a helyet, de a gyár egyszerűen túl hatalmas volt ahhoz, hogy lebontsák. Ezért aztán egyszerűen magára hagyták, mint valami nyílt meghívást a bajt kereső gyerekeknek, a bandáknak, és a dealereknek. No és természetesen a vámpíroknak.
Volt egy időszak, amikor Baughman a Buffalo által kitermelt bármelyik másik leendő Anarchhoz hasonlóan itt keresett menedéket. Ez még azelőtt volt, hogy rájött volna: Ladislas herceg és a tanácsadói éppen azért hagyták meg ezt a helyet, hogy a Kamarilla lázadó ifjúságának legyen egy helye, ahol elfoglalhatják magukat a garázs mögötti fűszívás vámpír megfelelőjével, mielőtt felnőve hazatérnének, és a helyi média manipulálásához hasonló tiszteletre méltó állást vállalnának.
A hely azonban ebben a pillanatban halálos csapda volt. Ebben Baughman teljesen biztos volt. Sikerült nekik. Bepalizták, és rávették, hogy hátramaradjon a város védelmére hátrahagyott jelképes erőkkel, miután Ladislas és a többi nagyágyú távozott. Vajon hogy sikerült erre megint rávegyenek? - elmélkedett magában. Másszóval: azért volt itt, hogy zajosan kivégezzék, és közben a lehető legtöbb Vértestvért vigye magával a halálba. És mindezt csak azért, hogy a Sabbat ne jöjjön rá, hogy mennyire átverték.
Kellő megfontolás után úgy döntött, hogy ez bizony hatalmas nagy szívás.
Sajnálatos módon azonban már nem tehetett semmit. Néhány perccel korábban hallotta, hogy a többiek bejönnek az épületbe, ez pedig azt jelentette, hogy nem volt többé kiút. Azt is hallotta, hogy a parancsnoksága alatt álló „csapatok” gyorsan és zajosan elesnek, és ez sem javított túl sokat a hangulatán.
Inkább közelebb araszolt a platform széléhez, és óvatosan úgy irányozta az AK-47-esét, hogy fedezni tudja a terem bejáratát. A fegyver kínai szar volt, de ez volt a legjobb, amire a parancs megérkezése után képes volt rátenni a kezét. Nagyjából annyira volt pontos, mint a helyi meteorológiai szolgálat előrejelzése, de ha egyszer eltrafált vele valakit, akkor az általában elég ideig mozgásképtelenné vált ahhoz, hogy ő be tudja fejezni a munkát. Meglehetősen biztos volt benne, hogy személyesen nem volt elég erős akár egyetlen Sabbat szemétláda legyőzéséhez sem - egy egész falkáról pedig ne is beszéljünk - de, amint azt az atyja olyan szívesen mondogatta, egy eléggé nagy kéziágyú pokolian hasznos volt, ha valaki ki akarta egyenlíteni az esélyeket.
A terem zsúfolásig tele volt lépcsőkkel, függőfolyosókkal, elhagyatott robbanókemencékkel és rengeteg egyéb, meghatározhatatlan rendeltetésű tárggyal. Valamikor réges-régen Baughman és a barátai megbeszéléseket, bulikat és hasonlókat tartottak a szobában. Most azért jött éppen ide, mert az épületben itt volt a legtöbb lehetséges menekülési útvonal.
A szomszédos szobából átszűrődő beszédhangok kiszakították Baughmant az emlékeiből. Valaki, nem, két valaki közeledett. Vitatkoztak.
- ...Megesküdnék rá, hogy láttam, amikor beszaladt ide. - jött egy cigarettától és whiskeytől érces férfihang.
- Ajánlom, hogy igazad legyen. Már így is elmaradtunk a tervtől, és nem vagyunk elegen ahhoz, hogy szükségtelenül pazaroljuk az időnket.
A válasz meglepte Baughmant. Azt mondták neki, hogy a Sabbat szökőárként borítja majd el az utcákat. Ha pedig igaz, amit éppen most hallott, akkor távolról sem volt annyi Sabbat a városban. Akkor pedig még arra is lehet esélyük, hogy visszaverjék őket.
Ami még ennél is fontosabb, ha nem voltak elegen egy támadáshoz, amely a várakozások szerint egy jól megerősített város ellen vezetett nagyléptékű offenzíva kellene legyen, akkor valahol valakinek a hírszerzési információi annyit sem értek, mint egy halandó csontszárazra szívott teteme. Ebben az esetben pedig vagy Ladislas tanácsadói tévedtek hatalmasat, amikor az ellenük felvonuló erőt becsülték fel...
- ...Vagy pedig elárultak minket. A pokolba. - átkozta magát, amiért az utolsó mondatot valóban ki is mondta.
Lenn a padlón már hallotta is a megtorpanó lábak neszét. Amíg ő elmélkedett, addig a Sabbat vámpírok bejöttek a szobába, és kiléptek a tűzvonalából. Most pedig meghallották őt, és tudják, hogy itt van.
Nos, pokolba vele. Amit hallott, az sokkal fontosabb volt, minthogy magával vigyen egy-két seggfejet. Az elsőrendű feladata az lett, hogy elmeneküljön. A második pedig az, hogy elmondja valami magasabb rangú Kamarilla tagnak, hogy az egész hadműveletet kompromittálták. Csendesen felállt, és miközben a nyomában járó vámpírok fel s alá trappoltak lenn a teremben, ő lassan hátrálni kezdett a sötétség felé, amely tudomása szerint egy kijárathoz vezető lépcsősort rejtett. Ha sikerül elérni a lépcsőt és hátul kijut az épületből, akkor ellophat egy autót és eltűzhet innen. Magában hálát adott az Úrnak, amiért többé már nem kell lélegeznie, majd lassan felemelte az egyik lábát, aztán a másikat, és a további zajkeltés elkerülése végett parányi lépésekkel hátrálni kezdett.
A lentről felszűrődő hangok alapján azok ketten még mindig egymást marták. Tökéletes. A háta mögött a masszív gépezet árnyékában rejtőző ajtó alig néhány lépésnyi távolságban volt tőle. Most először mert reménykedni, mióta odavetették a farkasok elé.
És ekkor az árnyék, amelyhez Baughman egyre közelebb jött, úgy döntött, hogy felgyorsítja a kis Brujah mozgását, és egészben elnyelte a fiatal vámpírt.
- Ó, basz...
Csak ennyit volt képes kinyögni, mielőtt az egész véget nem ért a számára. A függőhíd acéljához csapódó AK-47 magára vonta a két lenti vámpír figyelmét. Azok felnéztek, majd röhögve távoztak.
MacEllen éppen terv szerint érkezett.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 12:58
Baltimore Street
Buffalo, New York

Sheldon és Mary felhőtlen nyugalommal sétáltak a Baltimore Streeten. Kamarilla vámpírokra vadásztak, és még az sem érdekelte őket, ha erről az egész város tudomást szerez. Sheldon magas volt és vékony, egy rövidtávfutó testfelépítésével és egy számítógépbuzi bőrszínével. Keki nadrágot és szartaposó bakancsot viselt, és egy kibaszott nagy stukkert dugott hátul az övébe. A fejét leborotválta, de a karjai elég szőrösek voltak ahhoz, hogy medvebőrt játszhasson egy kandalló előtt.
Vele ellentétben Mary alacsony és köpcös volt, és úgy nézett ki, mint aki a nem is olyan távoli múltban hosszú időt töltött egy roncstelepen. Úgy öltözködött, mint a prédikátorok legrosszabb rémálmában a szétdrogozott tinédzser anyák, és egy baseball ütőt húzott maga után az aszfalton. A társa izgatottnak és jókedvűnek tűnt. Ő egyszerűen csak morcosnak.
- Itt kell legyen valahol az az átkozott szemétláda. - mormolta Sheldon - Az eligazítás szerint az az ocsmány kis kurafi itt ásta be magát valahol, úgyhogy csak meg kell keresnünk a vackát, és bedugaszolni ezzel. - húzta elő az övéből az ütött-kopott Desert Eaglet.
- Csak te lehetsz ekkora seggfej. - felelte mindenféle érzelem nélkül a falkatársa - Egy Nosfit üldözünk. A köcsög valószínűleg már akkor meghallotta, hogy jössz, amikor még csak két saroknyira jártunk innen, oszt bevette magát a csatornába és már félúton jár Cleveland felé. És mindezt csak azért, mert neked feltétlenül elő kellett kapnod a fémborítású farkadat a gatyádból. Szarzsák.
- Kit nevezel te szarzsáknak? - torpant meg, és fordult szembe Maryvel Sheldon - MacEllen engem nevezett ki a mi kis csapatunknak az élére, úgyhogy ha még egyszer szarzsáknak nevezel, akkor lerobbantom a tetejét annak a ronda kis fejednek.
- Csak próbáld meg és letépem a golyóidat.
- Fel sem érsz addig.
- Igaza van. Tényleg egy szarzsák vagy.
A hang úgy ötlábnyira Sheldon hátul mögött szólalt meg, és egy olyan alakhoz tartozott, aki egy perccel korábban még nem volt ott. A jövevénynek olyan arca volt, mint egy lefolyó elfoglaltabb végének, és a kosz-szürke esőkabátjának a háta alatt hatalmas dudor éktelenkedett. A bal karja furcsa szögben állt, míg a jobbjában tartott valamit, ami csak egy Zippo gyújtó lehetett.
- Hát szia, kis patkányfiú. - sóhajtotta Sheldon - Már keresünk egy ideje, és most, hogy rád találtunk, szépen laposra döngölünk.
Mary jobb felé oldalazott, és Sheldon a Nosferatu fejére irányította a Desert Eaglet.
- Csak maradj nyugton, és akkor csak pokolian fog fájni.
- Idióta. - mondta tisztán érthetően Dustin, és megnyomta a bal kabátujjában rejtőző cső végére szerelt szórófejen a gombot.
A jobb kezével meggyújtotta a Zippot, majd a lángot hozzáérintette a csőből kispriccelő benzinsugárhoz.
Lenyűgöző volt a felvillanó lángcsóva, de még ennél is lenyűgözőbb volt a két vámpírt beburkoló láng hatása. Sheldonnak még sikoltani sem maradt ideje. Marynek mindössze fél másodperc állt rendelkezésére, hogy megpróbálja, mielőtt a lángok szétroncsolták az arcát, és leáramlottak a nyelőcsövén, hogy belülről pirítsák meg.
Dustin még egy percig pásztázta egykedvűen a lánggal a két vonagló alakot. Végül elégedetten vette tudomásul, hogy többé már nem kelnek fel.
- Tudjátok, Darwin egyszerűen imádott volna benneteket. - mondta, majd elindult további célpontokat keresni.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:12
A Donovan Ezredes épület mellett
Buffalo, New York

- Akkor mivel is állunk itt szemben? - bökött egyik hosszúkörmű ujjával MacEllen a térképre.
Az arca kivörösödött, és az ingét beszennyezték az izzadság vércsöppjei. Éppen most tért vissza a Bethlehem acélgyári portyáról, és csak nehezen tudta kordában tartani ideges energiáit. A felderítők jelentései majdnem tökéletesek voltak. A várost valóban frissen Ölelt újszülöttek, néhány bágyadt seggű ghoul és egy-két igazi vámpír védte, akiket azért állítottak ki, hogy eladják velük ezt az átverést. A pokol egyik bugyra most befagyhatott, mert Polonia információi mégis jók voltak. Ez persze nem jelentette azt, hogy könnyű dolguk lett volna. A frissarcú kurafiak rengetegen voltak, és úgy küzdöttek, mint a démonok. Egyszer azon kapta magát, hogy hiányzik neki Tolliver, de ezen már nem lehetett segíteni. A csatát itt és most kellett megvívni.
A véres verítékkel borított Adele a saját karmával egy helyre mutatott a térképen, amely nem volt túl messze a jelenlegi pozíciójuktól.
- Itt akadt egy kis gondunk. Scaz azt állítja, már ha hiszünk neki, hogy látott egy lángszórós Nosferatut. Mindenesetre Mary és Sheldon éppen ott kéne legyenek, és felőlük már vagy fél órája semmit sem hallottunk.
- Lángszóró, eh? - vakargatta szórakozottan a bal hónalját MacEllen - Az ember azt hinné, hogy a fickó Össze is fosná magát egy ilyen cucc kezelésétől.
Adele válaszul kétszer a térképre koppintott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek ennek a jelentésnek. Scaz egyébként is hajlamos rá, hogy bogarakat egyen, és hogy levesse magát egy-két felhőkarcolóról, csak hogy lássa, mennyire fáj. Másfelől azonban, ha a jelentés tényleg igaz, akkor azt hiszem sokkal könnyebb bátornak lenni úgy, hogy a lángoló halál kövér fekete torka éppen a másik irányba néz.
A nő addig meredt MacEllenre, amíg az felemelte az ujját a térképről, majd felemelte, és összehajtogatta a papírlapot.
- Eltekintve ettől a lemaradástól egyszerűen elmostuk a várost. Az ellenállás elkeseredett, de szervezetlen, pontosan, ahogy megjósolták. - mondta, majd meghallgatott valamit a fejhallgatójában, és folytatta - Oké, a Delaware Park is tiszta. Három bébi hatalmas stukkerekkel. Üvöltve ugrottak le a fákról, és Einar falkája gond nélkül leszedte Őket. - a fejhallgató ismét felrecsegett - Várj egy kicsit... Watts azt mondja, hogy pontosan kilencven másodpercébe került, és tartozol neki egy szolgálattal, amire igazából még csak gondolni sem akarok. Más szóval ezen a kis területen kívül már mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk.
MacEllen morgott valamit, ami akár zavaros nyugtázás is lehetett. Végül is a következő haditanácson nem veszi majd ki jól magát, ha akár csak két vámpírt is elveszít egy ilyen sétagalopp bevetésen. A problémát gyorsan és tisztán meg kellett oldani, még ha csak Mary és Sheldon faszakodásáról volt is szó. Különben (és itt szinte hallotta annak a patkány érseknek a hangját) ez rossz fényt vethet vezetői képességeire.
No, a picsába vele. Ideje, hogy a saját kezébe vegye az ügyeket.
- Rendben. Menjünk.
- Hova?
- Vagy megkeressük azt, ami Maryből és Sheldonból maradt, vagy szétrúgjuk a valagukat, amiért csak cseszik az időt. Ha rendben vannak, akkor szuper, és nekilátunk a takarításnak. Ha Scaz ezúttal valami valóságosat látott, akkor most összepiszkíthatod a kezedet.
A többiek állítása szerint Adele szerette másokkal elvégeztetni a piszkos munkát, és MacEllen imádta ezzel piszkálni. Nem akarta, hogy a csajt ropogósra pirítsák - egyenlőre - hiszen túlságosan is hasznos volt: a lehető legkevesebb szájtépéssel rá tudta venni, hogy végrehajtsa a parancsait. De tökéletesen boldog lett volna, ha a lánykának le kell rohannia valami verőlegényt, és az szépen a kezébe nyomja azt a csinos kis popsiját. Túlságosan is elégedett volt azzal a pozícióval a dolgok sűrűjétől távol, amit saját magának kijelölt. Meg kell tanulnia, hogy senki sincs biztonságban, és hogy a kis színjátéka itt nem fog működni.
- Ha te mondod.
Adele láthatóan bosszús volt, és ez tökéletesen megfelelt MacEllennek. A páros elkocogott nyugat felé.
- És mi lenne a briliáns terved, feltéve, hogy a fickó tényleg létezik? Vagy egyszerűen ordítva berontunk, és reméljük, hogy Scaz megint alkeszekből vacsorázott?
- Egyszerű. Te magadra vonod a figyelmet. Én felbukkanok mögötte, és kinyírom. A lángszórók pokoli méretesek, és olyan nincs, hogy elég gyorsan megfordulhasson ahhoz, hogy mindkettőnket megpirítson. Még valami hülye kérdés?
- Aha. - torpant meg Adele az utca közepén - Mi lesz, ha még azelőtt odaér hozzám, hogy elkapnád?
MacEllen meg sem torpant, sőt, még csak vissza se nézett.
- Akkor lebuksz. - felelte, majd a feltörő szitok áradaton röhögve folytatta az útját.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:15
A Scott és a Washington sarkán
Buffalo, New York

Talley körülbelül két perccel azután, hogy betette a lábát a városba, már el is döntötte, hogy utálja Buffalot. Kellemetlenül emlékeztette néhány Középnyugati városra, amelyek úgy próbálták rásózni magukat a turistákra, mint az egyszerű lányok: elrejtették a rájuk rakódott koszt és a piszkot.
MacEllennek természetesen fogalma sem volt arról, hogy ő is itt van. A dühös vámpír végképp kezelhetetlenné válna, ha tudná, hogy figyelik. Úgyhogy a templomos, miközben Lucita felbukkanására várt, egyszerűen az árnyékokból követte a hadműveletet. Megfigyelte MacEllen taktikáját, és, ha szükség volt rá, itt-ott titokban be is segített. A rohamcsapatból MacEllenen kívül senki másról nem tudta elképzelni, hogy Lucita célpontjává válhatott volna.
Talley véleménye szerint MacEllen ma este összességében brutális, és nem is túl ihletett munkát végzett. Nem kap majd túl sok elismerést a feletteseitől érte. Másfelől azonban pokoli nehéz volt vitába szállni a sikerrel.
MacEllen jelen pillanatban éppen elrohant valahová, nyomában a göthös segédjével. Talley kíváncsian összevonta a szemöldökét, és elgondolkodott azon, hogy vajon nem jött-e el az ideje, hogy felfedje magát előttük. Végül mégsem tette, hanem inkább árnyékról árnyékra követte a párost. Egyikük sem nézett vissza, úgyhogy nem is vették észre a templomost. Végül befordultak egy sarkon, és egy másodpercre eltűntek Talley szeme elől. Ez pedig minden látható indok nélkül megkongatta a vészharangot a templomos fejében.
Biztos volt benne, hogy valami fájdalmasan ostoba dolog fog történni. Valami váratlanul elromlott, vagy pedig MacEllen úgy döntött, hogy látványos bemutatóval illusztrálja, hogy személyesen is milyen sokat tesz a siker érdekében.
Hirtelen egy sikoly hasított az éjszakába, és az ezt követő sziszegő hangtól Talley felállt a szőr a hátán. Hallotta MacEllen szitkozódását, majd az ezt követő pisztolylövéseket Azonban a sikoltozás nem maradt abba.
Talley megszaporázta lépteit, és elindult a zajok forrása felé. Talán éppen ez az, amire - és akire - várt.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:19
A Hamburg és a South Park sarkán
Buffalo, New York

Dustin be volt sózva, és ez nem mindig egészséges egy olyan Vértestvérnél, aki jónéhány gallon üzemanyaggal a hátán rohangál. Miután megsütötte azt a két balekot, akit utána küldtek, Dustin elindult további szórakozást keresni. Sajna semmit sem talált. Mostanra a Ladislas által kiállított összes papírkatonát laposra döngölték. Phoebe gyermekei közül néhánynak még a tetemét is látta, és nem sokat adott volna az észak és dél felé elhelyezett Brujahkért sem.
Ellenőrizte az óráját. Az ostrom négy órája kezdődött, és amennyire meg tudta mondani, egyedül ő maradt talpon Buffalo védői közül. A következő lépés logikusan az lett volna, hogy eltűnik a városból, megkeresi Tomaszt és Phoebet Syracuseban, kitalál néhány kegyes hazugságot arról, hogy milyen bátran harcoltak a lány gyermekei az ostrom alatt, aztán ismét továbbáll. Ez állt a menetparancsában is, és már eleget látott ahhoz, hogy tudja: itt valami nincs rendjén. A Tomasz által tartott eligazítás alapján Dustin több tíz, ha nem száz ellenfélre számított - az utcákon dübörgő harci ghoulokra, épületeket gyújtogató és menedékeket feldúló antitribu vadászfalkákra, utcai káoszra. Eredetileg még a permetezőt is csak végszükség esetén akarta használni.
Ehelyett összesen talán egy tucat ostromlót látott. Nyilvánvaló volt, hogy valaki valahol összekutyulta a dolgokat. Valami itt nem stimmelt, és bár nem az volt a feladata, hogy kitalálja mi is az, de volt egy olyan halvány sejtése, hogy az bizony már az ő feladata lenne, hogy elvigye ezt az információt valakinek, aki össze tud adni kettőt meg kettőt úgy, hogy mást is ki tud hozni belőle a „kemény ez a matek” feleletnél.
Gyorsan körülnézett. A távolban ki tudta venni az ég felé gomolygó füstoszlopokat. A város minden szegletében szirénák vijjogtak. Jó messze északkelet felé egyszer felugatott egy puska. A csata láthatóan véget ért. Ideje menni.
- Na oké. Még egyszer ellenőrzöm azt a kettőt, hogy biztosan kinyúltak-e, aztán eltűzök innen.
Dustin sóhajtva vette tudomásul, hogy az éjszaka nem hajlandó értékelni a humorizálását. Arra gondolt, hogy a biztonságos haladás érdekében lemegy a csatornába, de végül másként döntött. Végül is több időt veszítene azzal, hogy felemeli azt a baromi nehéz fedőt a csatorna két végén, mint amit nyerne ezzel a rövidítéssel. Mellesleg pokoli nehéz volt az utca közepén csendben és diszkréten felemelni egy masszív fémdarabot.
Ezzel egyszerűen behunyta a szemeit, és láthatatlannak képzelte magát, aztán az elhagyatott autók mellett elindult lefelé az utcán. Az autók közül az egyik egy különösen ide nem illő fekete sportautó volt, aminek egyáltalán semmi dolga sem lenne egy ilyen környéken, főleg úgy, hogy még megvan mind a négy kereke. Tomasz azt állította, hogy ő másfajta technikát használ az eltűnésre, de ez volt az, ami Dustin esetében működött. Tulajdonképpen ettől ő még pontosan ugyanúgy érezte magát, mint korábban, de látta az eltűnés hatását a környezetre, és ez nagyon is az ínyére való volt.
Különösen akkor tetszett neki ez a dolog, amikor ezzel meglephetett néhány szarzsákot, mint például azt a két vadászó-gyűjtögető típust, akiket órákkal korábban flambírozott.
Dustin önelégülten vigyorogva fordult be annak az utcának a sarkán, ahol a két áldozatának füstölgő tetemét hagyta. Sajnos valaki már volt ott.
A nő vékony volt és rémültnek látszott. A haja hosszú volt és fekete, és egy rádiós fejhallgatót dugott a fülébe. A ruhája természetesen fekete volt, és az arcára világosan rá volt írva, hogy „itt egy nő, aki születése óta minden nap napi huszonnégy órát dühöng”. Egy megfeketedett húskupac mellett guggolt, amelyben Dustin azonnal felismerte az egyik áldozatát. A nő éppen valakit szólongatott, aki ott volt ugyan, de nem mutatta meg magát.
Dustin azon gondolkodott, hogy vajon egy másik Nosferatuval került-e szembe, és rengeteg klisé jutott eszébe a szégyen a futás, de néha hasznos változatból. Mellesleg ha vár néhány percet, akkor talán ennek a vámpírnak a társa megelégelheti a sipítozást, és felbukkanhat, hogy elhallgattassa.
Azonban nem volt ilyen szerencséje, és egy végtelenbe nyúló perc után elindult a nő felé. Láthatóan az ellenséghez tartozott, és nyilvánvalóan annyi ész szorult belé, mint egy féltéglába. Még ennél is jobb volt, hogy a barátjának nyoma sem volt, ami azt jelentette, hogy megpiríthatja anélkül, hogy ettől bárki is okosabb lenne.
Persze a másik lehetőség az, hogy a pajtása tudja, hogy jön, és most arra vár, hogy megmutassa magát. Ez, és ennek a változatai alapvető Nosferatu taktikák voltak, de hát ilyen a halhatatlan élet egy nagyvárosban. Úgy döntött, megkockáztatja. A nő most már állva átkozta a levegőt. Dustin megközelítette, és irányba emelte a szórófejet. Amaz semmit sem vett észre. Fogalma sem volt róla, hogy Dustin ott van. Elővette a gyújtót, majd még egyszer utoljára körülnézett, hátha megpillantja a másik zsákmányt. Az utcán egyetlen lelket sem látott. Vigyorogva leengedte a láthatatlanság álcáját - már túl izgatott volt ahhoz, hogy tovább összpontosítson - és életre lobbantotta a lángokat.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:23
Baltimore Street
Buffalo, New York

Mary maradványai az utca közepén füstölögtek. Mintha még mozgott volna, de az is lehet, hogy a rostok között még mindig izzó parázs villódzása csalta meg a szemet. Adele először őt vette észre. Gyorsan elmormolt egy szitkot, és odaszaladt a tetemhez.
- MacEllen? - kiáltotta, de a ductus eltűnt.
Adele nem vesztegetett egyeden további másodpercet erre a tyúkszar alakra - aki nyilván elmenekült, amikor kiderült, hogy akár meg is sérülhet, gondolta keserűen - hanem letérdelt Mary holtteste mellé, hogy szemügyre vegye, mint tettek vele. A lába alól érkező ropogó zajok tudatták vele, hogy sikerült rábukkannia Sheldon maradványaira is. Elismerően pillantott vissza Mary teteme felé. Szakmai becslése szerint nem egy lángszóró terítette le, de azért ez elég jó megközelítésének számított. Más szóval egy brutális és okos amatőrrel álltak szemben.
- A pokolba, MacEllen, gyere már ide. - nézett körül hiányzó szövetségesét kutatva - Ezt látnod kellene.
Egy hosszú percig csak a csend felelt neki. Végül lemondóan kecmergett talpra. A fejhallgató még mindig rajta volt, és úgy döntött, idehív még egy-két embert arra az esetre, ha ez a napalm mániás ütődött még mindig a környéken ólálkodna.
Ekkor csaptak le rá a lángok. Élesen balra vetődött, de nem sikerült teljesen kitérnie a támadás útjából. A tűz ráfröccsent a jobb karjára, és a háta egy részére. Egy üvöltés tört fel a torkából, ahogy a földre zuhant. A háta mögött hallotta az átkozódó támadó aszfaltnak csapódó talpát, ahogy közelebb jött, hogy befejezze a munkát. Kétségbeesetten gurult ide-oda a földön, hogy eloltsa a lángokat, aztán megadta magát a nyers állati pániknak, és üvölteni kezdett.
- Pofa be, hülye kurva. - mondta Dustin, aztán sarkon pördült és megeresztett egy félköríves tűzsugarat.
Egy elhagyatott épület által vetett árnyék mélyén MacEllen dühödt ordítás kíséretében a földre vetette magát.
- Cseszd meg, seggfej. Én is használom ezt a trükköt. Azt hiszed, elég ostoba vagyok, hogy bedőljek neki?
Dustin már mozgásba lendült, és menet közben magára öltötte a láthatatlanság álcáját. MacEllen előkotorta a pisztolyát, és megeresztett néhány lövést annak a helynek a környékére, ahol a Nosferatu eltűnt szem elöl. De csak üveget és fémet trafált el. Adele tovább üvöltözött, miközben a feje is lángokba borult, amikor a hosszú fekete haja is tüzet fogott. A jobb tenyere füstölgő nyomokat hagyott az aszfalton, ahogy a háztömb vége felé vonszolta magát.
Miután a feje fölül eltűntek a lángok, MacEllen óvatosan talpra állt. A Nosferatu még mindig itt volt a közelben, a lángszórója szórakoztató társaságában, úgyhogy most a legjobbat kell nyújtania. Adele őrjöngő sikolyai elvonták a figyelmét, úgyhogy egyetlen másodpercnyi gondolkodás után gyorsan golyót röpített a fejébe. A nő egy gurgulázó hang kíséretében rogyott össze. Hirtelen a mozdulatlan alakot emésztő lángok halk ropogásán és az égő zsiradék lágy sziszegésén kívül egyetlen más hang sem zavarta meg az utca csendjét.
- Szemétláda. - mondta kristálytisztán MacEllen, és lassan körözve távolodni kezdett Adele maradványaitól.
Kezében a pisztollyal a szemét erőltetve próbált a támadó nyomára bukkanni. Egy pillanatra felmerült benne a taktikai visszavonulás lehetősége. Összeszedhetne néhány falkatagot, aztán visszajöhetnének. Ha a kétségbeejtően hasznavehetetlen Adelen kívül valaki más is segítene neki, akkor felhajthatnák és bekeríthetnék ezt a kurafik. És akkor véget érne ez a kis hadművelet, ő pedig tisztán bukkanna ki belőle - egyetlen éjszaka alatt leigázta egész Buffalot.
Az ötletet ugyanolyan gyorsan hesegette el magától, mint ahogy felbukkant. Nincs olyan Isten, hogy segítséget kérjen. Ez az ő hadművelete, az ő parancsnoksága, és csak a saját fejére idézne későbbi kihívásokat, ha most bárki mást is belekeverne. Nem, akkor már jobb, ha szólóban vállalja a kockázatot - és egyedül élvezi a gyümölcseit.
Ekkor hirtelen zajt hallott a háta mögött, és tudta, hogy most nagyon, nagyon meg fog halni.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:25
Baltimore Street
Buffalo, New York

Talley Adele lángoló alakjától körülbelül negyvenlábnyira lépett be az árnyékokba. MacEllen a nőtől nem messze eregetett véletlenszerű lövéseket az éjszakába. Az egyik golyó majdnem súrolta a templomost, és Talley mentálisan még egy fekete pontot rótt fel a férfi értékelési kartonjára.
Közönyösen nézte végig, ahogy a bandita elcsendesítette a sikoltozó Adelet. Ez egyszerűen pazarlás volt. Ha MacEllen használta volna az eszét, akkor megpróbálhatta volna árnyékokkal, vagy más módon elfojtani a tüzet, és így megmenthette volna meglehetősen hasznos helyettesét. De ezen a ponton a ductus már régen a saját kis fantáziautazásába feledkezett, és gondolkodás helyett ösztönösen cselekedett. Ez pedig sokba fog neki kerülni.
MacEllen óvatosan ellépett a tetemtől, és egy sor pörgő mozdulatba kezdett, amelyekkel valószínűleg azt akarta elérni, hogy senki se lephesse meg hátulról. A valóságban azonban ezzel csak nevetségessé tette magát, mert úgy nézett ki, mint egy kimerült kövér ember, aki sorozatosan elvéti a célpontját a lövészeten. De Talley nem törődött vele. Teljesen elfoglalta magát a mészárlás kivitelezőjének keresésével.
Mindössze egyetlen másodperc alatt megtalálta az esetlenül dudorodó esőkabátos Nosferatut. A vámpír teljesen megbízott a láthatatlanságában, és semmilyen más módon nem próbált elrejtőzni. Inkább nevetve utánozta MacEllen néhány különösen nevetséges faux-jetées-ét. Láthatóan pokoli jól szórakozott. Szerencsétlenségére Talley elég öreg és elég hatalmas volt ahhoz, hogy átlásson álcázási próbálkozásain.
- Soha nem te vagy az utolsó szem a láncban, fiú. - mormolta az orra alatt Talley - Ha ezt észben tartottad volna, akkor talán megérhetted volna a holnapot.
Csábítónak találta a lehetőséget, hogy sorsára hagyja MacEllent, de ha a Nosferatu elintézi a ductust, akkor Lucita talán fel sem fedi magát. Akkor pedig fölöslegesen tette meg ezt az utat észak felé.
Talley letérdelt és felvett egy kavicsot. A cementdarabka nagyból egy hüvelyk átmérőjű lehetett, és a szélei élesek voltak. Kétségtelenül vagy a túlzott igénybevétel, vagy a kemény időjárás hasíthatta le valamelyik közeli járdáról, de ez most nem számított. Talley nyugodtan szemügyre vette. Megteszi.
A Nosferatu már abbahagyta a viháncolást, és gondosan becélozta a szinte vitustáncot lejtő MacEllent. Még egy másodperc, és a helyzet tökéletes lesz a lövéshez. Azonban MacEllen pörgéseit követve lassan hátat fordított Talleynek.
Talley csettintett a nyelvével. A kavicsot a bal tenyerére helyezte, majd hunyorogva célzott. Felemelte a kezét, majd egy másodpercnyi összpontosítás után a Nosferatu torz hátának közepébe fricskázta a kavicsot.
A tartályon áthatoló kavics hangját akár egy pisztolylövéssel is össze lehetett volna téveszteni. A Nosferatu hasfalán át távozó kődarab hangját lehetetlen lenne leírni. Azonban az eredmények között könnyű volt különbséget tenni. Az egyik kezével a hasát markolászó vámpír villódzva tűnt elő. Döbbent arckifejezéssel pördült meg, és tántorogva kereste a támadóját. A teremtmény hátán nedves foltot hagyott a földre csöpögő benzinszerű folyadék, az ujjai között pedig véres váladék szivárgott.
MacEllen végre felfogta, mi történik (több másodperces késéssel, jegyezte meg közönyösen Talley) és ordítva megpördült. A templomos egyszerűen csak előre hajolt, és felkapott egy újabb kavicsot. A Nosferatu botladozva futásnak eredt az utcán, és közben megpróbálta lehántani magáról az átnedvesedett kabátot és a csöpögő tartályt. MacEllen átkozódva eredt a nyomába.
Talley ezt is figyelmen kívül hagyta, inkább ismét gondosan célzott. Nem a menekülőt vette célba, hanem a repedezett aszfaltot mögötte. A kavics vijjogva röppent célba, és pontosan ott csapódott a földhöz, ahol Talley akarta. A becsapódás, illő módon, szikrát csiholt.
Az eredmény lenyűgöző volt. A lángok másodpercek alatt felkapaszkodtak a Nosferatu hátára, és rettegő és fájdalmas kiáltásokat csaltak elő belőle. A vámpír még néhány lépést botladozott előre, mielőtt a lángok elérték volna a tartályt.
Ami ezután következett, azt nem nevezhetjük éppen robbanásnak, de a hatalmasra dagadó lángok elpárologtatták a Nosferatu testének nagyjából a felső egyharmadát, és süvítő fémdarabokat szórtak szerteszét. MacEIlen alig tudta elkerülni a sérülést azzal, hogy még a tartály halála előtt a földre lapult.
A biztonságos távolságban rejtőzködő Talley megengedett magának egy örömtelen mosolyt. Azonban még ez is gyorsan lefagyott az arcáról, amikor MacEIlen felkászálódott, és annyira megközelítette a Nosferatu még mindig égő tetemét, a lángok szinte a nadrágját nyaldosták. Óvatosan belerúgott egyet, és egy egykori kar lángoló maradványai jónéhány méterrel arrébb repültek. MacEIlen döbbenten hőkölt hátra, és ismét átkozódni kezdett. Talley ezen a ponton döntött úgy, hogy jobb lesz felfedni jelenlétét, különben a védence még elhalálozik a szívinfarktus vámpír megfelelőjében. Kilépett az utcai lámpák sárgás fényében, és türelmesen várta, hogy MacEIlen végre észrevegye.
- ...öö, egyszerűen csak felrobbant. Ilyet még sose láttam, ha nem volt Tremere a környéken. Sose láttam még ilyet... mi a szart keres maga itt?
Talley meghajtotta a fejét.
- Megmentem magát. Szándékaim ellenére, hadd tegyem hozzá.
- Szóval maga volt...
- Valóban. Én voltam. És most, Ductus MacEIlen, itt az idő, hogy abbahagyja a habogást, és köszönetet mondjon nekem.
- Kurafi. - óvakodott közelebb MacEIlen - Maga volt. Egész idő alatt itt ólálkodott.
- Ebben már egyszer megállapodtunk. - bólintott Talley - Igazság szerint már a hadművelet kezdete óta szemmel tartom, beleértve az acélgyárbeli ténykedését, a néhai helyettesével folytatott beszélgetését, satöbbi. Meg kell mondanom, lenyűgözőnek találtam a sebességet, amivel erre a helyszínre érkezett. Ha csak egy kicsit is lassabban mozog, akkor talán Adelet is megvédhettem volna. Mellesleg azt hiszem, hogy a lánynak vége. Talán szétrugdoshatná az ő maradványait is, hogy erről meggyőződjön.
- Maga mindent látott. - lépett néhány lépéssel közelebb MacEIlen, és közben éppen csak egy rövid pillantást vetett Adele maradványaira - Miért van itt? Polonia és a többi seggfej küldte, hogy utánam kémkedjen? Vagy pedig azért jött, hogy engem rossz fényben tűntessen fel?
- Szó sincs róla, maga idióta. Lucita a városban van! Csak nem akar egyedül szembeszállni vele?
Talley áthelyezte a súlyát, és harcállást vett fel. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de MacEllen tényleg nekitámadhat. A férfi talán elveszítette a csatát a belső démonaival szemben, de ettől függetlenül nyilvánvalóan tébolyodott volt, és könnyen dönthet úgy, hogy meg akar szabadulni a saját fejére idézett szégyen minden szemtanújától.
MacEllennek nevetségesen kicsi volt az esélye arra, hogy valóban kárt tegyen Talleyban, de a helyzet ettől függetlenül meglehetősen kínos volt. Mivel pedig Talley hatékony vámpír volt, ezért most egyszerűen MacEllen szemébe nézett, és nekifeszítette az akaratát a falkavezérének. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy az ellenállás szinte csak jelképes volt.
- Ül. - mondta Talley, és MacEllen engedelmesen leült ott, ahol volt - Viselkedjen. - folytatta hirtelen minden felfogható ok nélkül ingerülten.
MacEllen szánalmas sietséggel bólintott, és Talley undorodva felsóhajtott. Ez az idióta paprikajancsi láthatóan nem volt képes egy darts játéknál feszültebb helyzetben fegyelmezni magát, és előbb-utóbb biztosan megöleti majd magát, függetlenül attól, hogy mit tesz Talley. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megpróbálja megvesztegetési céllal átadni ezt a férfit Lucitának, hogy a nő cserébe ne háborgasson egyetlen egyet sem a három érsek közül. Be kellett ismernie, hogy az ötlet eléggé csábítónak tűnt.
Viszolyogva fordult vissza a falkavezér felé, és felkészült, hogy békaugrásban meneteltesse vissza a szánalmas főhadiszállásáig, amikor hirtelen minden nagyon, nagyon sötét lett.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:28
Baltimore Street
Buffalo, New York

Lucita az egész jelenetet a MacEllennel átellenes oldalon álló épület tetejéről nézte végig. Meglehetősen szórakoztatónak találta a jelentet - ez a csapatnyi Vértestvér, akik mindannyian szentül meg voltak győződve a saját láthatatlanságukról és legyőzhetetlenségükről, valamiféle hevenyészett komédia szereplőinek tűntek. Már látott vámpírokra vadászó vámpírokat máskor is, de a rengeteg tényező összjátéka folytán - a bizarr kis Nosferatu fegyverválasztása, MacEllen hepciás fontoskodása és gyávasága, Talley nemtörődömsége - a helyzet rettenetességében is mélységesen mulatságos volt.
Először meglepte Talley jelenléte. Az első megbízója megüzente, hogy importálták a Vérebet. A hírek szerint éppen a saját atyja küldte a férfit, hogy ügyeljen imádott érsekeire. Azonban annak semmi értelme sem volt, hogy Talley Buffaloban van, míg az érsekeket máshol helyezte biztonságba.
Hacsak nem éppen őrá vadászott.
A gondolat aggodalommal töltötte el Lucitát. Talley jelenléte nem várt bonyodalom volt. A Véreb jó volt, nagyon jó, és a jelenléte komoly változásokat idézhet elő Lucita terveiben. MacEllen maga nem számított. Már egy lángszóróval felszerelt gyermek is majdnem végzett vele, és tehetségben, hatalomban és intelligenciában nyilvánvalóan jócskán elmaradt Lucita mögött. Talley azonban egészen más lapra tartozott. Ő nagyon erős és eltökélt volt.
Lucita úgy nyolcvan évvel korábban egyszer már összefutott a Vérebbel New Yorkban. Ő szórakozásból tartózkodott ott, míg a Vérebet egy megbízatás hozta oda. A hírhedt Five Pointon akaszkodtak össze. Moncada azért küldte oda Talleyt, hogy számoljon le egy Karl nevű vámpírral, aki zajosan és hatékonyan keresztezte az érsek hosszú távú terveit. Szerencsétlen módon éppen ez a Karl volt abban az időben az a Vértestvér, aki Lucita szórakoztatásáért felelt, és ő zokon vette, hogy még azelőtt el akarják távolítani, hogy ő maga ráunt volna a mókára. A hosszú és véres párbaj olyan tömegverekedéseket robbantott ki a szuterénekben és a titkos italmérésekben, amelyek vetekedtek még a hírhedt Dead Rabbit lázongásokkal is. Az egésznek a közepén pedig az árnyék két ősöreg gyermeke marta elképzelhetetlen vadsággal egymást, és közben egy egész háztömbre borítottak sötétségből szőtt fátylat. Az újságok később leszakadt vezetékekkel magyarázták az esetet, de a valóságban a sötétségben egymásra vadászó, és a képességeiket a csataterükön rekedt százak vérével tápláló Lucita és Talley feleltek a történtekért.
Akkor, bár csak egy hajszálon múlott, de Lucita nyert. Karl megsebesült, de a nő tomboló ellentámadása lehetőséget nyújtott neki arra, hogy elsomfordáljon. Lucita később megtudta, hogy a férfi elmenekült az országból, és Talley 1934-ben Vancouverben végzett vele. Természetesen Lucitát akkor már régen nem érdekelte az ügy. Talley egy gúnyos meghajlás, és a nő atyja iránti tisztelet kifejező megjegyzés kíséretében viszonylag sértetlenül távozott a csatatérről. És amikor fáradtan, de többé-kevésbé győzedelmesen kitámolygott a pincéből, Lucita már meg volt győződve róla, hogy ha Talley nem is egyenértékű vele, de egyike a legrettenetesebb ellenfeleknek, akikkel valaha is szembe kellett szállnia.
És ez a férfi most itt állt az utca túloldalán, és magában mormogott valamit. MacEllen teljesítménye láthatóan mélységesen sértette szakmai hiúságát. Kétségtelenül csak egy árnyalatnyit bosszankodott, de ez azt jelentette, hogy a figyelme lankadt egy árnyalatnyit. Ebből pedig az következik, hogy ha Lucita nagyon gyorsan cselekszik, akkor minden rendben lesz.
Gyorsan kinyúlt az utca túloldalán lévő árnyékok felé, amelyek korábban magát Talleyt rejtették. Azok pedig válaszoltak a hívására, és sietve vaskos karokká formálták magukat, amelyek kinyúltak a templomos felé. Talley javára legyen mondva, hogy egy pillanatnyi habozás nélkül lebukott, és kigördült az utca közepére. Mozgás közben az egyik árnyékcsáp ugyan megmarkolta a karját, de ő gyakorlott könnyedséggel szaggatta darabokra. Lucita mosolyogva küldött egyre több csápot az üldözésére. Nem szándékozott megölni, de még csak megsebesíteni sem Talleyt, de szerette volna elkerülni, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és egyúttal megpróbálta minél messzebb terelni a még mindig kába MacEllentől. Amikor pedig már túl késő, akkor egyszerűen beszünteti a templomos zavarását, kivégzi a célpontját, és minden további felhajtás nélkül távozik.
Persze a tervnek az volt a lényege, hogy folyamatosan védekezésre kényszerítse Talleyt, és ehhez pedig szüksége volt minden erejére. Lucita összevonta a szemöldökét, és egy újabb árnyékcsáp vágódott ki az utca közepén található lefolyó fedele alól. A fém korong harminclábnyi magasságba repült, és zuhanás közben majdnem eltalálta az új támadója elől kitérő Talleyt. A férfi lassan, de biztosan egyre közelebb mozdult a több utcai lámpa által megvilágított úttest közepe felé. Lucita árnyékainak egészen vékonyra kellett nyúlniuk ahhoz, hogy itt is elérjék őt, és Talley könnyedén ki tudott térni az útjukból.
- Lucita. - szólalt meg a templomos, miközben körbepillantva próbálta meghatározni a támadások kiindulópontját - Jó Önt újra látni! Ha érdekli, az atyja érdeklődött Ön iránt. - bukott le egy újabb csapás alá, majd magához szólított egy saját árnyékot, amely cafatokra szaggatta Lucita szolgáját - Említette, hogy Ön talán az Államokban tartózkodik. Annyira örülök, hogy igaza volt.
Lucita átkozódva hívott elő még több árnyékot a fedetlenül tátongó lefolyóból. A gejzírként feltörő árnyak lezúdultak Talleyre. A templomos kitért az útjukból, és a becsapódás mennydörgésszerű robajjal zúzta szilánkokra az aszfaltot.
- Lucita, így nem fog elkapni! Jöjjön elő, és beszélgessünk. Az a legkevesebb, hogy tartozik nekem egy visszavágóval!
Talley beszéd közben folyamatosan tért ki, bukott le, és hívta elő a saját árnyékait. Szinte hipnotikusan sima mozgása mosolygóan kecses volt. Az utcára lecsapó hatalmas méretű árnyékpörölyök lyukakat ütöttek az aszfaltba és mindenfelé szétszórták a repülő törmeléket. És a tombolás kellős közepén ott volt a nevető Talley. Lucita most először láthatta azt a tiszta, hamisítatlan örömet, amit a munkája okozott ennek a férfinak.
Ez jó jel volt arra, hogy befejezze a munkát. Előhívott egy utolsó árnyékkart, és süvítve Talley felé küldte. A férfi könnyedén kikerülte, és Lucita három kisebb részre osztotta. A részek közül kettő továbbra is Talley nyomában maradt, míg a harmadik kivágódott a még mindig bambán üldögélő MacEllen felé.
Talley látta, mi történik, és kétségbeesetten szólította a saját árnyékait, hogy eltérítse Lucita támadását. Közben azonban az első két árnynyúlvány pörölyként csapódott a testébe. A férfi felkiáltott - Lucita most először volt a tanúja, hogy a templomos ilyesmit tett volna - és az árnyékok fölötti uralma egy pillanatra megingott.
Lucita árnyszolgája közben elérte MacEllent, és miközben Talley a földre zuhant, a csáp rátekeredett a falkavezér nyakára, és egy kegyetlen rántással letépte a fejét. Egy pillanatnyi csendet követően a ductus teste alig hallható puffanással elterült a földön. A nyakából sugárban előtörő vér elkeveredett az úttest szélén felhalmozódott szeméttel és száraz levelekkel. A feje arccal lefelé néhány lábnyival odébb állapodott meg.
Talley lassan és halálos csendben feltápászkodott, miközben a két vámpír által életre keltett árnyékkarok semmivé foszlottak. Lucita leporolta magát, és két lépést hátrált az épület peremétől. Nagyon is tisztában volt vele, milyen kevés felhasználható vére maradt, ha Talley esetleg úgy döntene, hogy folytatni kívánja ezt a kis veszekedést.
- Lucita. - szólította meg a templomos nyugodt hangon - Szép munka volt, én bájos senoritam. A jövőben majd erre is oda fogok figyelni. Úgy tűnik, hogy ezúttal Ön a vadász, és én a védelmező. A szakmai udvariasság megköveteli, hogy figyelmeztessem: hagyja abba ennél a célpontnál. - intette MacEllen felé - Különben én magam - és az Ön atyja - nagyon neheztelni fogunk Önre.
Ezzel egy gyors meghajlás után a templomos távozott. Lucita azon gondolkodott, hogy kövesse-e, de a gyomrát mardosó éhség tudatta vele, hogy ez elég ostoba, ha nem éppen öngyilkos lépés lenne. Inkább lemászott az épület hátában álló kovácsoltvas tűzlétrán, és ellopakodott a három sarokkal arrébb leparkolt autójáig. Ideális esetben a városból kifelé menet talál majd valakit, akit megehet, aztán elrejtőzhet valahol a biztonságos Kamarilla területen, ahol lazíthat és megtervezheti a követhető munkát.
A mellékutca, amelyet kiválasztott éppen az autójával szemben torkolt bele egy főútba. Csodák csodája, de az autó még mindig ott volt. Ennél is meglepőbb volt, hogy még a kerekeit sem hasították ki. Gyorsan bemászott, és beindította a motort, amely meleg berregéssel válaszolt.
Bizonyos estéken az események tényleg a kezedre játszanak, gondolta magában. Sajnálatos, hogy a városnak mindenképpen befellegzett. De hát végül is ez már nem az ő gondja.
Mosolyogva tette sebességbe az autót, és eldübörgött az éjszakába.

 

1999. augusztus 13., péntek, hajnali 5:18
U.S. acélgyár
Buffalo, New York

Talley az elhagyatott acélgyár előtt állt. Ez is éppen úgy megfelel majd átmeneti menedéknek, mint bármelyik másik épület a városban. Az elmúlt néhány órában egymás után futottak be az ostrom túlélői. A legtöbben igen jó hangulatban voltak, hiszen összezúzták azt a szánalomra méltó ellenállást, amelyet Buffalo ki tudott állítani elébük. Néhány ghoulnak volt egy-két golyó ütötte sebesülése, de a legtöbben egyetlen karcolás nélkül úszták meg a harcot. Nevetve és viccelődve mesélték egymásnak a történeteket, amelyekben bőszen ecsetelték, hogy végeztek az ellenük küldött különféle idiótákkal. Abból, amit Talley hallott, nem derült ki, hogy bárkinek is hiányozna Mary és Sheldon, vagy akár Adele vagy MacEllen. A csapatok egyszerűen örültek, hogy a harcnak vége, és övék a győzelem.
Összességében nem is tudta elítélni őket ezért.
Talley az utcákat nézte, miközben az utolsó túlélő is megérkezett a gyárba. A megpörkölt tetemeket minden teketória nélkül beledobták néhány szemétkonténerbe. A tüzek és a vámpírok által kezdeményezett tűzpárbajok eléggé elvonták a rendőrség és a halandó okvetetlenkedők figyelmét ahhoz, hogy senki nem zavarja a támadókat munka közben.
Ami pedig MacEllent illeti, nem volt nagy veszteség, legalábbis ami Talleyt illeti. Ez a kis kirándulás északra éppen olyan sikeres volt, mint ahogy várta. Figyelmeztette Lucitát. Ha pedig a nő nem fogadja meg a tanácsát... nos, nem voltak gátlásai az iránt, hogy legközelebb kemény kézzel bánjon vele.
Miután teljesítette ezt a mellékfeladatot, Talley készen állt arra, hogy visszatérjen Washingtonba, és teljes erejével arra összpontosítson, ami, legalábbis Moncadának, még az érsekek életénél is fontosabb volt: Ki bérelte fel Lucitát?
De addig is Talley besétált az acélgyárba, majd becsukta és bezárta az ajtót. Odakinn a nap lustán felkelt Buffalo, a Sabbat városa fölött.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Füstoszlopok

 

1999. augusztus 14., szombat, este 11:18
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington, D.C.

Legkiválóbb és Legkedvesebb Kardinálisom! - kezdődött a levél.
A leghalványabb sejtésem sincs arról, hogy mivel érdemeltem ki ezt a büntetést itt az őrültek, parasztok és hazugok között, ezért a legalázatosabban megkérem, világosítson fel, hogy jó útra térhessek, és végre magam mögött tudhassam ezt az egész ügyet.
Talley itt egy pillanatra letette a tollat. Úgy találta, hogy a bevezető talán egy kicsit erősre sikeredett, de nem volt éppen finomkodó hangulatban. Mellesleg pedig Moncada túlságosan is nagyra értékelte őt és a szolgálatait ahhoz, hogy valóban a szívére vegyen egy levelet. Legalábbis remélte. És ha Moncadának valóban igaza volt, és létezett egy Isten odafenn, aki készen állt csodákkal elkápráztatni az érdemteleneket, akkor ez a levél akár még ki is menekítheti innen Talleyt.
A templomos megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, aztán ismét megragadta a tollat.
A Buffaloi csata egyértelmű sikerrel zárult. Mint arról már biztosan értesült, a várost elfoglaltuk, azonban a veszteségeink a vártnál jóval nagyobbak voltak. Vykos érsek kéme által a rendelkezésünkre bocsátott információk nagyrészt helytállónak bizonyultak, de amint azt Ön és én is pontosan tudjuk, az ördög maga mindig a részletekben bújik meg.
Az egyik ilyen részlet Lucita volt, aki felbukkant a városban. Valamilyen rejtélyes oknál fogva le akart számolni a ductussal, akit a támadás vezetésére Polonia kijelölt. Meglehetősen furcsának találom, hogy Lucita egy ilyen - és most kérem, bocsásson meg, hogy ezt kell mondanom - szánalmas Lasombra utánzat elpusztítására fecsérelte a tehetségét.
A bennem bujkáló paranoid még jól emlékszik rá, hogy Ön említést tett egy lehetséges áruló létezéséről. Az Új Világban a megfigyelésem alá tartozó haditanácsból mindössze az érsekek rendelkeznek megfelelő pénzügyi háttérrel ahhoz, hogy csábító ajánlatot tehessenek az Ön tékozló gyermekének. Mind Polonia, mind pedig Borges szép hasznot húz a városában a drogokból, a korrupcióból, stb., Vykosnak pedig évszázadok álltak rendelkezésére, hogy összeharácsolja a kincseit. Természetesen vannak mások is a Sabbat lnternationale-ban, akiknek érdekében állna elpusztítani egy érseket, és ehhez ráadásul még a megfelelő háttérrel is rendelkeznek - most hirtelen a régens ötlött az eszembe - de Ön ebben az esetben leszűkítette a szóba jöhető jelöltek körét az én boldogtalan triumvirátusomra. Én pedig megbízom az Ön kifogástalan ítélőképességében.
Azt azonban képtelen vagyok elhinni, hogy az érsekek közül bárkinek is szüksége lett volna egy orgyilkos szolgálataira - pláne egy olyan drága szakemberre, mint Lucita - ahhoz, hogy eltávolítson egy MacEllenhez hasonló alakot. Borges egyszerűen szétzúzta volna, Don Polonia megragadja és kitekeri a nyakát - értesüléseim szerint ezt közvetlenül az érkezésem előtt majdnem meg is tette - Vykos pedig nemes egyszerűséggel asztali dísszé változtatta volna a fickót. Egyiküket sem vonták volna felelősségre ezért.
Az ügy csak úgy bűzlik a külső befolyástól. Gyanítom, hogy többé már nem egy egyszerű családi üggyel állunk szemben. Persze az a tény, hogy egy harmadik játékos rendelkezett MacEllen elcsendesítéséről - már ha valóban ez a helyzet - egyáltalán nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy hőn szeretett érsekeink egymás életére törnének.
Ha már az érsekeknél tartunk, meg kell jegyeznem, hogy valóban szép kis társaság gyűlt itt össze. Vykos, amikor éppen nem a makacs Tremerek ostromával foglalja el magát (ami egyébként említésre méltó eredmény nélkül folytatódik tovább), akkor a tökéletes házigazda szerepében tetszeleg. A legtöbb stratégiával kapcsolatos ügyben enged Don Polonia akaratának, és általában az érseki teendőire összpontosít ebben a féregrágta városban. Az ő területe és státusza viszonylag biztosnak mondható, és most mintha egy kissé sürgetné a támadás folytatását északi irányba. Mivel Washington földrajzi viszonya Miamihoz és New Yorkhoz olyan, amilyen, ezért ő húzhatná a legnagyobb hasznot abból, ha akár Borgessel, akár Poloniával valami tragikus esemény történne. Ugyanakkor a másik kettő ugyanígy viszonyulna a Vykost érő szerencsétlenségekhez.
Ami azt illeti Don Polonia ennél valamivel rejtélyesebb. A szekta iránti hűsége megingathatatlannak tűnik, és a stratégiája kivételesnek mondható. Azonban néhány apróság mégsem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Vajon miért okoz neki akkora örömet, ha lépre csalhatja Borges érseket? Ez csak puszta perverzitás lenne a részéről? Nyilvánvalóan Vykos jelent nagyobb veszélyt arra a törekvésére, hogy egy sokkal prominensebb pozícióba emelkedhessen az amerikai Sabbatban. Akkor vajon miért kockáztatja meg, hogy egy potenciálisan veszélyes ellenfelet a riválisa karjaiba kergessen? Én ennek nem sok értelmét látom, ugyanakkor ez idő alatt nem szenvedtünk jelentős hátrányt a fronton, és nem veszítettünk egyetlen jelentősebb Káinitát sem.
Végül itt van még Borges érsek, aki láthatóan minden adandó alkalommal készen áll kihívni az érsektársait, bár általában ezzel csak Polonia vagy Vykos ügyeit segíti elő. Borges talán képes volt felkönyökölni magát annak a szemétdombnak a tetejére, amit Miaminak nevezünk, de hiányzik belőle riválisainak agyafúrtsága. Vajon mi járhatott a Les Amies Noir fejében, amikor neki ajándékozták a legnagyobb megtiszteltetést, amit csak a klán fel tud ajánlani? Az ő erőssége a fejjel a falnak rontó, nyílt támadás. Az éjszakáit azzal tölti, hogy lázasan tanulmányozza a csataterekről érkező jelentéseket, hátha az emberei közül valaki tett valami említésre méltót. Talán meg lett félemlítve: a támogatóinak nagy része szétszóródott a frissen elfoglalt területeken, míg Polonia érsek követőinek nagy része még mindig mellette van. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Borges érsek vagy a célpontja, vagy a mozgatója Lucita cselekedeteinek.
Ezeken kívül nem sok említésre méltó dolog történt. Vallejo mintha lassan közeledne Polonia táborához. Talán azért, mert nem találja túlzottan megtisztelőnek, hogy egy Tzimisce alatt kell szolgálnia. Gyakran marad távol, hogy az ügyeit intézze, ami azt jelenti, hogy akció közben is megfigyel néhányat a hatékonyabb falkák közül. Talán éppen potenciális újoncokat keres.
A hadművelet állása összességében kielégítőnek mondható, eltekintve talán attól a mélységes kudarctól, amibe Pieterzoon, a Ventrue meggyilkolására tett kísérlet fulladt. Az információ pontos rendszerességgel áramlik. Azonban a Buffaloi meglepetések után (Lucita mellett, ide tartozott még egy okos kis Nosferatu is, aki elég sokáig maradt hátra, hogy komoly kellemetlenséggé váljon) a vezetők úgy döntöttek, hogy ezeket az adatokat ki kell egészíteni az eddiginél sokkal kiterjedtebb felderítői jelentésekkel is. Nagyjából féltucatnyi felderítőt már ki is küldtek, közöttük Borges és Polonia néhány kedvenc alárendeltjét. Az utánpótlás folyamatos, bár a műveletet felügyelő antitribu, Munro, még most is éppen annyira kellemetlen alak, mint a múltban volt.
Ettől eltekintve az elfoglalt területeket éppen most derítik fel, és Buffalot is integrálják. Mindenféle nagyobb felhajtás nélkül elfoglaltunk néhányat a közeli városok közül - Rochestert, valamint az ironikus elnevezésű Syracuset. Az ellenállás itt is elhanyagolható volt. Úgy tűnik, hogy az ellenség Baltimoreban összpontosítja az erőit. Csak az nem világos, hogy ezzel mi a céljuk. Talán egy ellentámadás, amellyel felmentenék a washingtoni Tremereket? Ésszerű, bár elég valószínűtlen. Ez az egész helyzet egyre jobban kezd az Amerikai Polgárháborúra hasonlítani, amikor az ellenséges fővárosok mindössze néhány mérföldnyi távolságból meredtek fenyegetően egymásra, miközben a háború máshol mindenütt teljes erővel dúlt. Atlanta? Badarság, túl elszigetelt, és túl messze van az összes többi jelentős színpadtól. Ennek ellenére azonban ajánlásokat küldtem szét a különböző érsekeknek a Kamarilla ellenállás várható felélénküléséről. Még haldokló kutya is képes egyszer utoljára belénk mami.
Én a magam részéről általában a városon belül maradok, és hol az egyik, hol pedig a másik érsekhez csatlakozom. Borges sértett önérzettel veszi tudomásul a helyzetet, Vykos távolságtartóan viselkedik, míg Polonia végtelen közönnyel viseli a jelenlétemet. Buffalo óta semmi nyoma Lucitának, bár úgy hiszem, hogy hamarosan ismét felbukkan majd. Ezen kívül nincs semmi érdekes hír. Hamarosan megszületik a döntés a Giovannik bostoni jelenlétével, és a támadás következő célpontjával kapcsolatban - véleményem szerint az úgynevezett New Englandnak kell viselnie ennek az oroszlánrészét - de jelenleg csak céltalan spekulációkkal szolgálhatok, és ilyesmivel inkább nem pazarolnám az Ön drága idejét.
Remélem levelemmel jó egészségben találom, és kérem értesítsen a sakkjátszma lefolyásáról, amelyet Don Ibrahimmal vívott. Fejben gyakran játszottam tovább a táblán látott állást, és úgy érzem, sikerült találnom egy módot arra, hogy a sötét bábok győzedelmeskedhessenek.
Mélységes tisztelettel
- Talley
A Véreb a kész levélre pillantott, és összevonta a szemöldökét. Nem nevezhető éppen irodalmi értékűnek, de megfelel arra, hogy tájékoztassa Moncadát. Gyorsan beletömte egy borítékba és megcímezte. Az Európa és Amerika között folyamatosan ingázó küldöncök valamelyike hamarosan kézbesíti. Remélhetőleg a hírnök elég okos lesz ahhoz, hogy útközben ne olvasson bele. Végül is meglehetősen nehéz volt megfelelő küldöncöket találni.

 

1999. augusztus 18, szerda, éjjel 1:37
SzentFöld Vidámpark
Waterbury, Connecticut

Lucita már többször járt a Szentföldön, és szinte teljes bizonyossággal ki merte volna jelenteni, hogy az nem Connecticut közepén az I-84-es melletti domb tetején van. A pusztuló kapun a felirat mégis büszkén hirdette: „SzentFöld USA”. A feje fölött egy fehér és sárga floureszkáló fényben fürdő kereszt világította meg a Jézus életét ábrázoló posztereket, amelyek elszórtan hevertek a domboldalon.
Valamikor réges-régen ez a hely egy kuriózum volt, egy vidámpark Waterbury jólelkű lakóinak. De ez évekkel ezelőtt volt. Most már mindössze egy gyomverte rom maradt belőle. Waterbury jogfosztott ifjúsága már jóval korábban megtalálta a romokhoz vezető utat, és a park lebontásra ítélt maradványain jól látszottak ennek a hosszú együttlétnek a nyomai. Ahol az idő vasfoga még nem pusztította el őket teljesen, ott grafitik csúfították el Jézus, Mária, József és az apostolok arcát. Az utóbbiak közül néhánynak már nem volt feje. Lucita szinte biztos volt benne, hogy Peter fejére taposott rá, amikor átugrott a kerítésen. A képek közül néhányat egyszerűen szétzúztak, vagy más módon szentségtelenítettek meg, és egy különösen vállalkozó kedvű ifjonc fordított pentagrammát pingált az egyikre.
Lucita egy pillanatra megtorpant a pentagramma előtt. Teljesen meglepte ugyan, de a látvány enyhén felbosszantotta. Már rég hátat fordított az Egyháznak - erről az atyja még személyesen gondoskodott - de ezt a szánalmas szentségtörést még így is bosszantónak találta. Ő már látta a gonoszt - egyeseknek ő maga volt a megtestesült gonosz - és ez a tett, amelyet valami idióta gyermek komisznak talált, szinte arcul köpte mindazt, amit látott és cselekedett. Magában eldöntötte, hogy a munka végeztével felkutatja ennek az aljasságnak a végrehajtóját, és megmutatja neki, hogy pontosan mi iránt is próbálta meg kifejezni hódolatát ezzel a szánalmas kísérlettel.
De ez még várhat. Most várt rá az üzlet. A pokolba Talleyval és Moncadával - neki volt egy érvényes szerződése.
A földet mindenfelé törött üvegcserepek, cigarettacsikkek, és más, kevésbé behatárolható dolgok borították. Egy kevésbé óvatos vadászt biztosan elárult volna a mindenütt jelen lévő üvegcserepek csikorgása, de Lucita gondoskodott bizonyos előkészületekről. Elmosolyodott. Még ha nem is tudta volna biztosan, hogy a prédája itt tartózkodik, akkor is gyanította volna, hogy ilyen helyet választ majd, ha be akarja ásni magát.
Az autópályán folyamatos volt a zsúfoltság. A zaj jó volt arra, hogy elfedje a célpontja (és a társai) által ütött zajt. Az autók folyamatos áramlása egy újabb tényező volt, ami miatt aggódnia kellett - bármit tett is ezen a dombtetőn, az jól látható volt a lenti halandók számára, és ez azt jelentette, hogy nem aknázhatta ki maradéktalanul az arzenálját. Itt nem használhatja azt a taktikát, amivel elterelte Talley figyelmét MacEllenről. Az árnyékcsápokat és a húsz láb magas kereszt fényében kirajzolódó szörnyalakokat a megbízói valószínűleg veszélyesnek ítélnék a Maskarádéra nézve, és minden Kamarillával kötött szerződés része volt, hogy betartja a szabályaikat.
Lucita körülnézett. A dombon semmi sem mozdult. Szinte morcosan vonta össze a szemöldökét. A kereszt sárgás fényében majdnem kajánnak tűnt az arckifejezése. Fel kell hajtania Torrest. Ó, a férfi természetesen itt volt. Ha valaki tudta, mit keressen, akkor mindenütt láthatta a jelenlétére utaló nyomokat. Egy fűben vonszolt test nyomai, furcsa vértócsák a földön, és egy elárvult cipő az egyik ösvény mellett, amely túlságosan újnak tűnt ahhoz, hogy néhány hétnél régebben ott lehessen. Tulajdonképpen a bizonyítékok mennyisége alapján már biztosnak tűnt, hogy Torres nincs egyedül.
Nos, ennél jobb alkalma nem is lesz rá, hogy nekilásson. Lucita lehuppant a földre, és összpontosított. A keresztből áradó fény készítőjének szándékaival ellentétben nem hogy taszította volna, de inkább a segítségére volt. Árnyékok vetültek minden kő és minden bokor mögé, és a kegyelet omladozó emlékművei még tovább szaporították a számukat.
Valójában nagyon is egyszerű volt. Torrest sehol sem lehetett látni. Nem is mozoghatott, mert akkor észrevehették. Ez pedig azt jelentette, hogy valahol az árnyékok között rejtőzködik. És bármilyen kemény vagy tanult legyen is Torres, az egyszer biztos volt, hogy az árnyékok nem fogják őt elrejteni Lucita kutató tekintete elől.
Így hát a nő behunyta a szemét, és hallgatta a sötétséget. A tovarobogó autók és a képek között süvító szél zaja elenyészett, és a helyükben sötétség töltötte meg Lucita világát. Kivetítette az öntudatát, és egyik helyről a másikra járva kutatott a legapróbb zaj, a legkisebb mozdulat...
Ott. És ott. Na és amott. Hárman voltak, és mindannyian a tőlük telhető legjobbat nyújtva próbáltak észrevétlenek maradni. Ez pedig azt jelenti, hogy látták őt, amikor megérkezett, és nagyjából tisztában voltak vele, hogy ki is ő. Lucita visszavonult az árnyéktól. Még érezte, hogy azok hárman támadásba lendülnek. Sarkon pördült, hogy fogadja őket.
Két kés már a levegőben volt, mire talpra állt. Kitért bal felé, és átugrott a kenyér megszaporításának csodája fölött. A manővert két becsapódás recsegése jutalmazta, ahogy a kések eltalálták a háta mögött a dróttal megerősített üveget. Most már mind a hármukat látta. Két ismeretlen alak lendült támadásba, míg Torres a háttérben maradt. Úgy tűnt, hogy a férfi nem képes eldönteni, hogy segítsen-e a barátainak, vagy elszaladjon. Lucitának pedig csak erre a kis határozatlanságra volt szüksége.
A felé közelítő duó vámpír mércével mérve elég jelentéktelennek tűnt. Egyikük magas és szikár volt, zilált vörös szakállal és még ziláltabb vörös copffal. A társa alacsonyabb és testesebb volt nála, és a haja is sötét volt. Mindketten azt az öltözéket viselték, amelyet lekicsinylően „Sabbat egyenruhának” neveztek: fekete motoros dzseki, farmer, bakancs és bőrkesztyű. A magasabbnál már ismét ott volt egy kés, míg az alacsonyabb ordítva rohamozott. Úgy tűnt, hogy kicsit hátrébb Torres végül döntött: futásnak eredt.
Lucita elmosolyodott. Amikor az alacsonyabb, széttárt karokkal és kivicsorított agyarakkal rohamozó vámpír elég közel ért, egyszerűen térde ereszkedett és olyan erővel vágta a mellkasába az öklét, amivel akár egy autó ajtaját is kétrét lehetett volna hajtani. A férfi rikoltása azonnal és minden átmenet nélkül elhalt, ahogy megérezte, hogy valami a belső szerveiben enged, aztán meglepett arckifejezéssel lehuppant a fenekére. Még megpróbált talpra kecmeregni, de Lucita eltalálta egy forgó rúgással, amely beszakította az arcát és a szemgödrét. Az áldozata hihetetlen sebességgel rogyott össze.
Miközben Lucita felemelkedett kuporgó helyzetéből, a másik vámpír útjára engedett egy kést, és már nyúlt is a következőért. Jó dobás volt, és a kereszt fénye arany és sárga villódzással verődött vissza a pörgő fémről.
Lucita nem bukott le az útjából, hanem tenyérrel kifelé felemelte a kezét. A leütött férfi fájdalmában felvinnyogott mellette, de ő ügyet sem vetett rá.
A kés tisztán belefúródott a tenyerébe. A penge teljes hosszában áthatolt a húson. Lucita összeszorította a fogait, de semmilyen más módon nem adta jelét, hogy a becsapódás bármiféle hatással lett volna rá. Az ujjain sűrű vér csordult le a földre, de ő ügyet sem vetett rá. A késdobáló vámpír úgy tizenöt lábnyira tőle dobás közben megtorpant, amikor Lucita kihúzta a tenyerébe fúródott pengét.
- Megpróbálod újra? - kérdezte, miközben összeforrt a kezén a lyuk.
A jobbjában tartott kés még mindig nedves volt a vérétől, de jól ki volt egyensúlyozva, és az élét sem veszítette el. A körülbelül három hüvelyk hosszú, levél alakú pengét fényesre csiszolták. Lucita lustán elgondolkodott azon, hogy vajon hány ilyet rejtegethet ez a gyermek?
A vámpír elsziszegett valamit, ami akár egy átok is lehetett volna, aztán útjára engedte a megmaradt kést. Azonban ezúttal rosszul célzott, és a penge jobb felé jó lábnyira elkerülte Lucitát, aki incselkedve felnevetett. A támadó átugrott egy táblát, és rávetette magát. Lucita kitért jobbra, és így a férfi letaglózott barátja kettejük közé került. A nő először balra, aztán jobbra cselezett a zsákmányolt pengével. A támadója hátrálni kezdett. Nyilvánvalóan nem állt szándékában belekóstolni a saját levesébe. Ebben a pillanatban Lucita lecsapott a lopott pengével a földön heverő megnyomorított vámpírra. A kés hegye olyan könnyen süllyedt el a férfi tarkójában, mintha csak sárba hatolna be. Az első támadó egyszer még összerándult, aztán végleg elterült a földön.
A másik vámpírt nem zavarta túlzottan a társának a sorsa, vagy egyszerűen csak felismerte, hogy Lucita pengéje beragadt a másik nyaki csigolyái közé, úgyhogy rohamra indult. A karjait Lucita felé nyújtotta, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kihasználva nagyobb méretét és súlyát maga alá temesse a nőt. Lucita a férfi háta mögött észrevette, hogy Torres már elérte a kerítést. A látvány kijózanította. Ideje volt befejezni ezt a játszadozást, és a valódi célpontja után nézni.
Az ösztövér vámpír támadott, és Lucita a bokájánál fogva teljes erejéből felé lódította a szövetségesének mozdulatlan testét. És mivel Lucita képes volt kisebb autókat is felemelni, ha úgy hozta a szükség, a test elég gyorsan repült a támadó felé ahhoz, hogy az már ne legyen képes kitérni az útjából. A köpcös vámpír teteme szépen kiverte a társa lábait, aztán maga alá temette a vöröshajú késelőt. A férfi álla jól hallható reccsenéssel csapódott az aszfaltnak, és Lucita bakancsos lába még azelőtt lecsapott a tarkójára, hogy egyáltalán megpróbálhatott volna talpra evickélni.
A vámpír koponyája mocskos fröccsenés kíséretében omlott össze, ahogy Lucita bakancsa áttörte a csontot és majdnem kijött a másik oldalon. A nő egy hosszú másodpercig meredt a tetemre mielőtt kiszabadította volna a lábát, és Torres nyomába eredt volna.
Amaz már átjutott a kerítésen, és éppen lefelé mászott az autópálya felőli oldalon. Lucita segítségül hívta a benne lévő vér erejét - amiből már kevesebb volt, mint amire számított, mert a kés ütötte seb begyógyításának megvolt az ára - és nekiiramodott. Torres pánikba esett, amikor észrevette a közeledő Lucitát, és leugrott a kerítésről. Aztán olyan gyorsan inalt el az autópálya felé, ahogy a lábai bírták. Lucita látta, hogy másodperceken belül eléri az úttestet. A forgalom most éppen nem volt túl sűrű, és egy kis szerencsével Torres átjuthat a túloldalon álló épületek közötti útvesztőbe. Ott pedig már vagy elkapja, vagy nem. És ha sikerül elmenekülnie, akkor olyan mélyen beáshatja magát, hogy valószínűleg heteket kell majd kutatással töltenie, amíg ismét rábukkanna.
Itt kell végeznie vele, és pokolba a szemtanúkkal. Abbahagyta a rohanást, és megmarkolta a kerítés túloldalán nyújtózó árnyékokat.
Torres már alig húszlábnyira volt az úttól. A kelet felé tartó autók fényszórói egymás után söpörtek végig rajta. Lucita összpontosított, és az orra alatt elmormolt egy imát.
Az árnyékcsáp kilőtt, és rátekeredett Torres bokájára. A férfi felsikoltott, és keményen elvágódott. Lucita elmosolyodott, majd tett egy „gyere csak ide” mozdulatot. Válaszul a sötétségből készített csáp vonszolni kezdte visszafelé a sikoltozó vámpírt. Torres a földbe mélyesztette a karmait, és nagy csomókban szedte fel a füvet. Azonban a gyomok sorra engedtek az ellenállhatatlan erőnek, amit Lucita szolgája fejtett ki.
Az egyik arra haladó autó lelassított, és egy arc kémlelt ki kíváncsian az oldalsó ablakon. Lucita átkozódva szólított magához még több sötétséget, hogy elrejtse a jelenetet. Egyetlen másik jármű sem adta jelét annak, hogy a vezetője bármit is észrevett volna, és Lucita ismét elmosolyodott. Torresből csak úgy dőlt az obszcenitás, de az elhaladó autók zaja elnyomta sopánkodását. Olyan egyedül volt, mintha a Szaharában tévedt volna el.
- Fogadd őszinte bocsánatkérésemet, Rey. - mondta Lucita, de nem igazán törődött vele, hogy a vámpír meghallota-e, vagy sem.
Gyorsan futó csókot lehelt felé, és egy második sötétségből készült csáp csatlakozott az elsőhöz. A könyörgéssel és átkozódással vegyes sikoltozás most már az autók zaján át is jól hallható volt. Az árnyékok mostanra már majdnem a kerítésig vonszolták vissza az áldozatukat, és Lucita lustán besorozott egy újabb segédet. A trió egészen szöges drótkerítésig vonszolta Torrest, és ekkor Lucita tett egy újabb mozdulatot a kezével.
A harmadik csáp erre rátekeredett a férfi mellkasára, és talpra állította. A másik kettő még mindig fogva tartotta a bokáit, és ezzel a kerítéshez szorították az áldozatot. Torres küzdött, de nem járt sikerrel.
Lucita ráérősen odaballagott a foglyához, és az ujjával megkocogtatta a háta közepét.
- Örülök, hogy újra látlak, Rey.
- Baszd meg magad, Lucita. - köpött ki Rey - Mi a fenét játszadozol itt?
- Ezt akár én is kérdezhetném tőled, nem? Ez a hely elég messze van a megszokott fészkedtől.
- Turista vagyok. Ez az én szabadságom. Van még ilyen ostoba kérdésed?
Lucita úgy tett, mintha elgondolkodna ezen a hazugságon, bár Torres nem fordíthatta meg a fejét, hogy láthassa ezt a kis színjátékot.
- Ó, már értem. Hogy is tévedhettem ekkorát? És én még azt hittem, hogy felderítőúton vagy. Most pedig azt hiszem, hogy elmésségekkel próbálod néhány másodperccel meghosszabbítani a létezésedet, pedig ez soha nem volt az erősséged. És még azt is hiszem, hogy semmi hajlandóságot nem érzek magamban arra, hogy a szükségesnél akár csak egyetlen másodperccel is tovább maradjak ebben a városban, Rey, úgyhogy nem hiszem, hogy ez a kis időhúzási taktika túlságosan jól fog működni.
- Ó, tényleg? - vegyült a férfi hangjában egy kis kivagyiság is a kétségbeeséshez - Akkor miért vagy még mindig itt?
- Még nem vagy halott. - jött a válasz - De ezen könnyen segíthetünk. Meg lennél lepve, ha tudnád, milyen keveset fizetnek nekem az életedért. És tudod mi van még, Rey? Elfelejtettem enni, mielőtt elindultam volna, hogy meglátogassalak. El tudod ezt képzelni?
A vacsora után Lucita leporolta a kezeiről azt, ami Reyből maradt, aztán elindult felfelé a dombon. A két fiatalabb vámpír tetemét takarosan elrendezte az Utolsó Vacsora maradványai előtt. Ez a kis életkép nagyon találónak tűnt a nő szemében - legalábbis ami Reyt illeti.

 

1999. augusztus 18., szerda, éjjel 2:57
84-es államközi műút
Connecticut közepe

A telefon pontosan háromszor csöngött ki, mielőtt valaki felvette volna.
- Hello? - szólt bele egy reszelős hang egy pillanatig tartó matató zajt követően.
- Abban a szerencsében lehet részem, hogy Mr. Schreck személyes titkárnőjével beszélhetek?
Lucita jó hangulatban volt. A leeresztett tetejű autójában kelet felé tartott az I-84-esen, háta mögött egy teljesített megbízatással. A száguldás szele belekapott a hajába.
A vonal másik végén felkuncogott a Nosferatu (akiben Lucita felismerte azt a „nőt”, akivel a Baltimorei alagsorban találkozott).
- Ha jelen pillanatban ennek akar nevezni. Jó estét, Lucita. Meg van elégedve az autóval?
- A járművel minden rendben. Nagyon kielégítő. - a Nosferatu mondani akart valamit, de Lucita közbevágott - Ha végre abbahagyná ezt az értelmetlen locsogást, akkor megtehetném a jelentésemet. Vagy tényleg úgy akar tenni a továbbiakban is, mintha valóban örömét lelné a társalgásban?
A jobb oldalon elsuhant egy jelzőtábla, amely a Middletownba vezető I-691-esre vezető lehajtót jelezte. Lucita ügyet sem vetett rá. Gyorsan átvágott két sávon, és kikerült egy batárt, amelyik mindössze nyolcvanöt mérfölddel cammogott.
A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.
- És én még azt hittem, hogy minden Lasombra kedveli a kellemes érintkezést.
- Az udvariasságot, a megfelelő származást, igen. És a kellemet is - még akkor is, ha valakit többé már nem látnak szívesen a klánján belül. A feltételezett és ki nem érdemelt bizalmaskodás azonban egészen más lapra tartozik. Ne tételezzen fel semmit egyetlen üzleti találkozó alapján, és ne próbáljon úgy tenni, mintha ismerne engem, vagy a fajtámat. És most, akarja azt a jelentést, vagy tegyem le a kagylót, és egyszerűen csak élvezzem tovább azt az élményt, amelyet az Önöktől kapott autó vezetése nyújt?
A szél miatt alig lehetett kivenni a Nosferatu válaszát, de Lucita szinte biztos volt benne, hogy nem lehetett túl kedves. A választ várakozó csend követte, úgyhogy Lucita az álla alá szorította a telefont, és elhadarta az éjszakai események részleteit.
- Torres halott. A megfigyelőjük információi jók voltak, és könnyedén rátaláltam, miután megérkeztem Waterburybe. Az emberük nem említette, hogy Torresnek társai is vannak, de én számítottam erre az eshetőségre. Őket is elintéztem, de a testüket hátrahagytam üzenetképpen.
- Nem kapta meg ezt az adatot? - a Nosferatu meglepettnek tűnt - Ott kellett volna legyen a legutolsó adásban.
- Most már nem lényeges. Mindketten halottak.
Lucita rátapadt a dudára. Majdnem nekiszaladt egy Infiniti hátuljának, amelyik rossz pillanatot választott arra, hogy átkacsázzon a jobb oldali sávba.
- És nem, ezt nem kaptam meg. Érdekes.
- Különös, nagyon különös. Nos. A pokolba. Azt mondta, hogy mindkettőt elkapta?
- Így van. És merő jószívűségből nem számítok fel értük egyetlen cent felárat sem. - mondta Lucita, majd rövid hallgatás után folytatta - Be kell, hogy valljam, egy kissé meglepett, hogy az összes létező hely közül éppen itt találtam meg Reyt.
- Nekünk is szerencsénk volt. - ismerte el meggondolatlanul a Nosferatu - Tudtuk, hogy felderítőket fognak kiküldeni, úgyhogy ráállítottunk néhány embert a főbb utakra. Az egyik úthálózati megfigyelőnk véletlenül észrevette őt Duchess megyében, és betelefonált. Innen már csak a megfelelő utakra kellett embereket állítani. Még mindig vállalja a két utolsó célpontra szóló megbízás?
Lucita bosszúsan vonta össze a szemöldökét. A következő célpont jelentéktelen volt, de ami az érseket illeti, nem is egyszer, de kétszer is szerződést kötött a célpontra. És Talley, hogy a tűz égetné meg őt és a „szakmai udvariasságát”, ellene fog dolgozni. Itt igazából nem is a pénz volt a lényeg, hanem az elv. Senki sem tarthatta távol attól, amit a magáénak akart. Senki. Többé már nem.
- Lucita? Ott van még? Lucita?
- Hmm? Igen. Csak... egy kicsit zűrös volt a helyzet az úton. A vonal másik végéről megfontolt csend felelt.
- Biztos benne, hogy képes megbirkózni Talleyvel? - kérdezte a Nosferatu, mintha a távolból olvasott volna Lucita gondolataiban - Küldhetünk segítséget, ha szüksége van rá.
Lucita arca elsötétült a haragtól.
- Jó éjt. - mondta, és bontotta a vonalat.
A távolban Hartfod fényei beteges lilára változtatták az éjszakai eget. A város jelen pillanatban még mindig a Kamarilla kezén volt. Itt meghúzza magát a következő néhány éjszakára, rendezi a sorait, aztán folytatja a munkát. Még egy egyszerű megbízatás, aztán jöhet a nagy falat.
Hogy Talleyt ne is említsük. - gondolta magában.

 

1999. augusztus 18., szerda, éjjel 3:17
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az ujjaiként szolgáló göcsörtös karmok ellenére hihetetlen ügyességgel kezelte a hosszú szárú gyufát. Az utolsó gyertyát is meggyújtotta a karos gyertyatartón - ezt az alkalmatosságot a lehető legmesszebb tartotta a papírokkal és dossziékkal zsúfolt asztalától, de ahhoz azért elég közel, hogy legalább egy kicsit hasznát vehesse a villódzó megvilágításnak. A néhai asztali lámpája végül csak túlfeszítette a húrt, amikor eggyel többször kezdett villódzni a kelleténél. Calebros reakciója... nos, egy kissé erőszakos volt. Ezért volt itt most a gyertyatartó.
A gyertyáknak legalább valóban villódzniuk kell. Elég stresszforrás volt Calebros életében csintalankodó asztaltartozékok nélkül is. A Nagy Almában tartózkodó sok klántársával ellentétben ő már régen a Kamarilla oldalára állt, és ebben a pillanatban mindent a Sabbat irányított. Talán Calebros túl nagy bizalmat helyezett ebbe a Pieterzoonba, de ha még Hardestadt gyermeke sem volt képes megfordítani a szerencsét, akkor miben reménykedhetnének még?
Calebros visszatért a munkájához. Felkapott az asztalról egy többnapos jelentést, és a vörös tollával kiélte rajta izgatottságát.

 

1999. augusztus 19., csütörtök, éjjel 3:49
Wisconsin sugárút
Washington D.C.

Négy vámpír gyakran megtehetett olyan dolgokat is, amelyeket egyetlen épeszű halandó sem kísérelt volna meg. Jelen esetben sötétedés után sétáltak Washington utcáin, és közben egyáltalán nem aggódtak a testi épségük miatt. Az a tény, hogy négyből hárman érsekek voltak, az utolsó pedig a személyes testőrük, aki az érsekek közül bármelyiket képes lett volna legalábbis megszorongatni, nem változtatott túl sokat a dolgon. A kvartett így hihetetlenül hatalmas volt, és nem csak egyszerűen kivételesen komisz.
A négyes - Sascha Vykos, Washington érseke, Domingo Polonia, New York érseke, Borges, Miami érseke és a vészjósló Sir Talley, aki négy lépés távolságból követte az érsekek csoportját - éppen Georgetown főutcáján sétált a bezárt pizzasütők, és használt CD boltok mellett. A hajléktalanok, akik általában ellepték az utcát miután a turisták, diákok és az Eurotrash már hazamentek, csak egyetlen pillantást vetettek arra, ami feléjük közeledett, aztán szépen behúzódtak egy mellékutcába vagy egy kapualjba, és ott várták ki remegve, amíg a négy ragadozó elhaladt mellettük.
Azonban nem kellett volna aggódniuk. Négyből hárman náluk sokkal nagyobb prédára vadásztak, míg a negyediknek nem volt jól meghatározott célpontja.
- Úgy tűnik, hogy jelenleg két problémával állunk szemben. - mondta Vykos, és belekarolt az oldalán haladó két Lasombrába.
Borges összerezzent az érintéstől, míg Polonia habozás nélkül elfogadta. A hátuk mögött osonó Talley észrevette a kis közjátékot, mint ahogy minden mást is észrevett. Pillantásával minden rezdülést észrevett, pedig az idő legnagyobb részében nem is őket figyelte. Szemmel tartotta a tetőket, a kapualjakat, és különös gonddal vigyázott az árnyékokra. Nem is remélte, hogy a figyelmeztetésével bármit is elért volna, kivéve talán azt, hogy így nyugodt szívvel állíthatta: ő megpróbálta betű szerint betartani a kardinális utasítását arra vonatkozólag, hogy ne bántsa a gyermekét.
Talley nem hitte, hogy Lucita elég vakmerő lenne ahhoz, hogy itt próbálkozzon meg valamivel. Ugyanakkor azonban Lucita már akkor is nagyon vakmerő volt, amikor az atyja a halandók közül a halhatatlanok közé emelte. Bízott benne, a nő nem lehet annyira szeleburdi, hogy egyszerre támadjon mind a négyükre... de ha eldönti magában, hogy ez lehetetlen, akkor az egyúttal azt is jelenti, hogy attól kezdve már nem is védekezik a lehetőség ellen.
Pontosan tudta, milyen ügyesen képes Lucita megtalálni azt a helyzetet, ahol leengedi a védelmét. Úgyhogy Talley úgy döntött, az lesz a legjobb, ha semmit sem feltételez, mindenre felkészül, és ezt kifogásnak használja arra, hogy figyelmen kívül hagyhassa az elől haladó vámpírok beszélgetését. De rá kellett jönnie, hogy meglepően nehéz így cselekedni. A szemei minduntalan visszatévedtek az előtte haladók között feszülő nyilvánvaló feszültségre. Az egyszerű szemlélő könnyen nézhette őket kimaradó barátoknak, vagy diákoknak, esetleg, tekintettel egzotikus megjelenésükre, valamelyik közeli nagykövetség attaséinak.
De Talley úgy olvasott a trió testbeszédében, mint valami könyvben, - vagyis akár egyetlen gyors pillantással - és nagyon zavarta, amit kiolvasott. Polonia mozgása emberi mércével mérve nagyon is kecsesnek számított volna, de az érsek megszokott macskaszerű járásához képest kifejezetten esetlennek tűnt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a gondolatai másfelé járnak.
Vele ellentétben Vykos könnyedsége talán túlságosan is feltűnő volt. Túl hangosan és túl gyakran nevetett. A szokásos ragadozószerű mozgást most valahogy eltúlozta.
Borges pedig nagyon ügyelt minden mozdulatára. Kényszeredetten fogadta Vykos minden érintését, minden nevetését és megjegyzését.
- Tehát két problémával állunk szemben. - hallotta Polonia hangját - Elsőként itt van mindjárt a legnemesebb és legkiválóbb Theodore Bell ügye. Úgy tűnik, hogy rengeteg gondunknak ő áll a hátterében. Pieterzoon láthatóan komolyan támaszkodik rá. Nagyon szeretném látni, mi történik, ha elvesszük tőle ezt a mankót, és nagyon elégedett lennék, ha ennek eredményeképpen a Ventrue elbukna.
- Tényleg ez lenne a megfelelő helyszín ennek megvitatására? - köpte a szavakat Borges - Sem a hely, sem az idő nem megfelelő komoly döntések meghozására.
Éppen ellenkezőleg. - felelte Polonia lágy, derűs hangon - A hely és az idő tökéletes. Végre nincs körülöttünk egyetlen asztalcsapkodó idióta Pander sem, a sarokban nem falatoznak ghoulok, és nem kell csak azért megfegyelmeznünk egyetlen falka papját sem, hogy végre megegyezhessünk abban, hogy a tűz forró. A valódi hatalom mi vagyunk, és természetesen Mr. Talley a hátunk mögött. Az történik, amit mi akarunk. A többi csak színjáték, ami arra szolgál, hogy a többiek sokkal készségesebben kövessék a parancsainkat. Jelenleg azonban úgy érzem, - mondta Polonia egy árnyalatnyi meglepetéssel a hangjában - hogy egy kissé belefáradtam ebbe a tömegeknek rendezett színjátékba.
- Van tehát egy problémánk. Vagyis igazság szerint kettő, de azt hiszem, hogy először Bellel kell törődnünk, mielőtt rátérnénk a másodikra.
Borges krákogott.
- Én inkább meghallgatnám, hogy Ön szerint mi lenne a másik probléma, Don Polonia. Egyfolytában egyesével próbáljuk megoldani a feladatainkat, és azért aggódom, hogy így talán túl sok energiát és időt fecsérelünk el. Az egyik gondunk talán segíthet megoldani a másikat, nem igaz?
A megjegyzés nyomán gyöngyöző nevetés tört elő Vykosból.
- Nos, Borges érsek, ez egy kiváló észrevétel.
Borges erre majdnem megbotlott, és Talley látta amint megfeszülnek a vállai, mint egy ugrásra készülő farkaskutyának.
- Tehát, Polonia érsek, mi van még a napirenden?
Polonia kecsesen kibontakozott Vykos karjából, és tett egy gesztust, ami többé-kevésbé egyenértékű volt egy vállrándítással.
- Bár nem látom be, hogy ez miként lehet a segítségünkre, de a másik gondunk Boston.
- Boston? - horkantott hitetlenkedve Borges - Mi van vele? Már évek óta megérett a hódításra. A város csak egy korhadt léckerítés. Csak annyit kell tennünk, hogy rátámaszkodunk, és a saját súlya alatt roppan össze.
- Önnek tökéletesen igaza van, már ami a Kamarillát illeti. Azonban van ott egy másik hatalom is, amely sokkal inkább aggaszt. A bostoni Giovannik erősek, és egyre erősebbek lesznek. És a Kamarillával ellentétben ők nem tartják be a szabályokat.
- Milyen igaz. - vetette közbe Borges - Az eseteknek legalább a felében nyugodtan bízhatunk abban, hogy a saját Tradíciói gátolják majd a Kamarillát a harcban. De a nekromantákat nem köti a lelkiismeret. Szerencsétlenségünkre ők nyerésre játszanak.
- Valóban. És a holtakkal kötött szövetségük révén sokkal hatalmasabbak, mint azt a létszámuk indokolná.
Vykos mosolyába mintha egy árnyalatnyi aggodalom vegyült volna, de Talleynak be kellett ismernie, hogy ez lehetett akár csak az érzékszerveinek a játéka is. Régóta ismeri már Vykost, és még régebben volt, amikor először hallott róla. És ez alatt a hosszú idő alatt a Tzimisce hangjában mindössze kétszer érződött félelem. Szerette hallani, hogy Vykos fél. Ez tudatta vele, hogy szükség esetén képes lenne elbánni Washington frissen szentelt érsekével.
Ugyanakkor hatalmas volt a különbség az igazi félelem, és a „talán egy kis aggodalom” között. Talley pedig okosabb volt annál, hogy összekeverje a kettőt.
- ...javasolja, hogy egy ideig egyszerűen hagyjuk magára a Kamarillát, és minden erőnket irányítsuk Bostonra? - kérdezte hitetlenkedve Polonia.
- Ne hagyjuk magára. Továbbra is zaklassuk támadásokkal a front mentén a városokat. Várjuk meg, amíg Vykos érsek barátja elmondja nekünk, hol gyengülnek meg, és aztán csapjunk le ott kisebb egységekkel. Hiszen éppen ilyen taktikával szereztük meg Buffalot, nem igaz? És közben minden egyébbel, amink van, támadjunk olyan keményen a Giovanni kurafíakra, hogy Velence puszta szolidaritásból újabb hathüvelyknyit süllyedjen.
Borges kipirult a lelkesedéstől, és bal kezével a levegőben egy képzeletbeli térképen vázolta fel a csapatmozgásokat.
- Az elképzelés jó, de hogyan valósíthatjuk meg? - vágott közbe összevont szemöldökkel Vykos.
Polonia kikerült egy szemétkupacot, amely a járda közepén hevert, aztán bólintott.
- A nehézségeket az okozza, hogy hogyan szállítjuk oda az embereinket. Nem jöhetünk le Montrealból, mert a közbenső ellenséges területen csak úgy nyüzsögnek a lupinok, és erőink legnagyobb részét még azelőtt elveszítenénk, hogy egyáltalán odaérnének a csatatérre. Ha New Yorkból indulunk északnak, akkor kénytelenek lennénk átvágni a Kamarilla területen, és ezzel, Don Borges, éppen az Ön kitűnő stratégiájának a lényegét veszítenénk el. Ugyanez érvényes minden Buffaloból kelet felé irányuló mozgásra. Ráadásul a Giovannik szilárdan a kezükben tartják a repülőteret és a dokkokat, tehát a légi illetve a tengeri manőverek sikerének esélye a legjobb esetben is kétséges.
- Teljes biztos Ön az utóbbi felől, érsek? - kérdezte Vykos.
- Meglehetősen. Volt alkalmam igénybe venni a szolgálataikat. - a bejelentés majdnem megtörte Vykos lépteinek ütemét, és ez nevetésre ingerelte Talleyt, aki derültségét egy köhintéssel palástolta - Ó igen, nagyon is hozzáértőnek bizonyultak.
- És mi okból bízta rájuk magát, ha megkérdezhetem? - Vykos hangjában most már nyoma sem volt a nevetésnek és a kacérságnak - Bizonyosan nem puszta szeszélyből.
- A célom inkább a tények feltárása volt. - nevetett Polonia - Személyesen akartam megtapasztalni, hogy miként tudnak annyi Ventrue-t becsempészni New Yorkba. Az utazás nagyon meggyőző, bár egy kissé nedves volt. Kiváltó, szinte már irigylésre méltó a szervezőkészségük.
- És sikerült rájönnie, hogyan vethet véget a Kamarilla vámpírok beáramlásának a városába?
Borges hangszíne megtévesztőén közömbös volt, mintegy utalva arra, hogy bárki, aki akár csak közepesen is rátermett, minimális erőfeszítéssel már régen megoldhatta volna a problémát.
- Nem. - felelte lágyan Polonia - De sikerült megismernem néhány nagyon érdekes tényt.
A jelentőségteljes bejelentés néhány pillanatig ott lógott a levegőben, és Talley feszülten figyelte a másik kettő reakcióit. Sajnos, amint az várható is volt, csalódnia kellett. Semmit sem sikerült meglátnia rajtuk.
- Ó. - váltott témát Borges - Nos, előbb vagy utóbb már nem lesz honnan jönniük, nem igaz?
Talley szinte hallotta, ahogy Polonia, válaszul a sértésre, mosolyt erőltet az arcára.
- Akinek kígyók élnek a kertjében, annak jobban kell aggódnia, mint akinek csak hívatlan vendégekkel kell megbirkóznia, ugyebár, Don Borges? Jobban tenné, ha ezt észben tartaná.
Borges láthatóan dühbe gurult, és Talley egy pillanatig azt hitte, hogy közbe kell majd lépnie. Szerencsére Vykos gyorsabb volt nála.
- Igen eredeti bölcsesség, de még mindig nem hallottuk, hogy Ön szerint mit kellene tennünk.
Polonia egy lépéssel a társai elé sietett, majd sarkon fordult és mélyen meghajolt. Ezzel természetesen megtorpanásra késztette a többieket.
- A nemes érseknek természetesen igaza van. Akkor talán kérhetném, hogy egy pillanatra tiszteljenek meg kitüntető figyelmükkel, amíg ismertetem szerény terveimet?
- A tej biztosan nem aludna meg az Ön szájában, Polonia. - ráncolta a homlokát Borges.
- Sem a magáéban, halott ember. Most pedig vigyázzon egy másodpercig a nyelvére, mielőtt túl messzire kinyújtaná, és valaki még le találná metszeni.
Ez már túl sok volt Borgesnek, aki a továbbiakban már csak dühödten fröcsögött. Talley meg volt győződve róla, hogy Poloniának végig ez volt a célja.
- Én úgy látom, hogy a kulcsfigura még mindig Bell. Pieterzoon számít rá, ő a Ventrue támasza. Ő a kulcs, amelynek segítségével az az átkozott Ventrue bebocsátást nyerhet az amerikai Kamarillába. Közöttük hamarosan teljes lesz a harmónia, össze fogják hangolni az erőfeszítéseiket, és képessé válnak nagyon hatékonyan dolgozni. És éppen ekkor kell egyszer és mindenkorra eltávolítanunk Bellt. Ha így cselekszünk, akkor kétszeres sikert könyvelhetünk el. Először is, Bell elpusztításával az ellenfél egy igen veszélyes figuráját távolítjuk el a játékból. És ami még ennél is jobb, ezzel elmetsszük Pieterzoon Akhillesz inát, hiszen hirtelen a jól bevált, megbízható mankója nélkül kell majd boldogulnia. Sokkal több időt vesz majd igénybe az, hogy újra felépítse a működési bázisát, mint amennyi időbe a létrehozása került. És közben az előny végig nálunk lesz.
- Ambiciózus. - mormolta Vykos.
- A kormányzás egyik alapelve. - felelte Polonia - Magától értetődő, hogy csak akkor érdemes kiutasítani a kémet, ha az már átvette az irányítást a helyi hálózat fölött. Ezzel dugába döntjük minden félig kész tervét, és ennyivel is több időbe kerül majd a következő mesterkémnek a beilleszkedés. - nevetett fel kurtán az érsek - Az atyám mindig mondogatta: ha tudni akarod, ki kémkedett, nézd meg, hogy kit száműztek.
Vykos bólintott.
- Azonban Ön még csak azt indokolta meg, hogy miért kell eltávolítanunk Bellt, de arról még nem beszélt, hogy miként tudnánk megvalósítani ezt a tervét.
- Csak türelem, kedves érsekem. Most elmondom, mit kellene tennünk, ráadásul Don Borges javaslatának megfelelően így egyszerre foglalkozhatunk mindkét problémánkkal. Megöletjük Bellt. Az ő halálával Pieterzoon tervei időlegesen összeomlanak, és mi, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, New Englanden keresztül Boston ellen vonulunk. A terep előkészítése érdekében a hadművelet első felében előreküldünk néhány felderítőt, akik a bekövetkező káoszban a Kamarilla kordonon keresztül beszivároghatnak Bostonba. Ott aztán beássák magukat, és nekilátnak a Giovannik elleni végső ostrom előkészítésének. - Polonia mosolya minden volt, csak jóindulatú nem - Mivel úgy tűnik, hogy Don Borges némiképp szűkén van embereknek, még arra is hajlandó vagyok, hogy önként felajánljam az egyik falkámat erre a feladatra. Már most is van egy jelöltem. Ez a falka már évek óta sikeresen hajtotta végre ezt a feladatot, és ráadásul még egy többé-kevésbé biztonságos menedékkel is rendelkezik Bostonban. És tiszteletre méltó társam, Öné lehet a megtiszteltetés, hogy Sir Talleyvel az oldalán vezetheti a gerilla hadműveletet.
- Hm. - Vykos úgy lóbálta lustán az ujját a levegőben, mintha egy senki más által nem hallható zenekart vezényelne - Azt hiszem találtam egy hibát a terveiben, érsek.
- Ó?
- Azt mondta, „megöljük Bellt”. Mintha ez ennyire egyszerű lenne. Van valami ötlete, hogy miként hajthatnánk ezt végre, vagy egyszerűen abban bízik, hogy Jehova majd lesz olyan kedves, és küld nekünk egy jókor jött villámot?
- No de kérem, micsoda szentségtörés. A pártfogója ezt biztosan nem nézné jó szemmel. Mellesleg arra számítottam, hogy talán használhatnánk az Ön kedvenc politikai eszközét.
- Ó, már értem. - mondta kifejezéstelen arccal Vykos - Ugye emlékszik, hogy ez a taktika egyszer már csődöt mondott.
Polonia egyetlen legyintéssel félresöpörte az észrevételt.
- Kudarcot vallottunk az úrral, most megpróbálkozunk a szolgával. Kétlem, hogy ő is annyira nehezen megközelíthető célpont lenne. Mellesleg a Kamarillának van egy egyedi vakfoltja a taktikai szemléletében. Valamilyen különös oknál fogva meg vannak győződve róla, hogy ha egyszer már sikerült meghiúsítaniuk egy hadicselt, akkor az már soha többé nem válhat be. Pieterzoon, Bell, Vitel és a többiek most minden bizonnyal egymás vállát veregetik, amiért sikerült túljárniuk a hollandus után küldött orgyilkosaink eszén. Hiszen biztosan nem lehetünk annyira esetlenek, hogy kétszer is megpróbálkozzunk ugyanazzal a trükkel. És így egyáltalán nem is számítanak majd rá.
Vykos összeillesztette az ujjait, és összevonta a szemöldökét.
- Remélem, hogy igaza lesz, érsek. Feltételezhetem, hogy a hadműveletnek ezt a részét rám akarja bízni?
Polonia meghajtotta a fejét.
- A feltételezése helytálló, érsek. És még akkor is sikerrel járunk, ha véletlenül mégis kudarcot vallanánk. Megingatjuk a Kamarilla bizalmát abban, amit rólunk „tudnak”. Leromboljuk a biztonságérzetüket. Aggódni fognak. És amint azt mindannyian tudjuk, az aggódó ellenfelet már le is győzték.
- Majd átgondolom. - mondta gorombán Borges, aztán sarkon fordult és elmasírozott.
Polonia felvonta a szemöldökét, mire Vykos bólintott és Borges után indult. Miután a két érsek lépteinek zaja elhalt a távolban, New York érseke Talleyre pillantott.
- Tetszetős játék, érsek. - jegyezte meg közönyösen Talley.
Polonia érdeklődés nélkül nézett a templomosra.
- Pontosan mire is céloz, amikor...
- Arra célzok, ahogyan Borges érseket ingerelte. Felhergeli, és... meggondolatlanságba hajszolja. Olyan tettekre sarkallja, amik árthatnak neki.
- És ez zavarja az érzékenységét, drága templomosom? - kérdezte mintegy mellékesen Polonia - Ha úgy érzi, hogy Borges érsek ekkora veszélyben van, akkor miért van még mindig itt mellettem?
- Biztosíthatom Önt, Don Polonia, hogy csak a munkámat végzem. - tárta szét a karjait Talley.
- Ó, értem. És pontosan mi lenne az?
- Hogy Borges érsek, és még sokan mások, továbbra is képesek legyenek ellátni a feladataikat. Nagyon meg lenne lepve, ha azt mondanám, hogy Moncada kardinális parancsai egy árnyalatnyit különböztek attól, mint amit Önnel először közöltek?
- Egy cseppet sem. - billentette félre egy kicsit a fejét Polonia - Kérem, kísérjen el, templomos.
Polonia hátra sem nézett, és elindult lefelé a járdán éppen ellenkező irányban, mint amerre Borges és Vykos távoztak. Talley összevonta a szemöldökét, majd követte.
- Tehát, - mondta Polonia - mit keres itt? Vagy a kardinális úgy akarja, hogy ez titokban maradjon?
- Többé-kevésbé pontosan azt, amire számít. Megvédem Önt és a többi érseket - mivel konkrét bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy Önök közül valaki célponttá vált, de a részleteket továbbra is homály fedi - és általában ügyelek rá, hogy a jelenlétem minél feltűnőbb és közismertebb legyen. - mondta Talley kifejezéstelen hangon, és közben nagyon ügyelt rá, hogy még véletlenül se pillantson Poloniára.
- Kik számára legyen közismert?
- Akik felfogadták Lucitát, Eminenciás uram.
- És ez hozta Önt hozzám? - sóhajtott az érsek.
Talley kikerült egy szemétkukát.
- Nevezheti akár megelőző taktikának is, Don Polonia. Rey Torrest, Borges érsek legbizalmasabb tanácsadóját, eltávolították, így baj esetén nem siethet felettese segítségére. Maga Don Borges is állandó zaklatás célpontja, és előbb-utóbb olyan kitörésre ragadtatja magát, amit én már nem fékezhetek meg. Az én feladatom, hogy megkeressem a probléma gyökerét, és megpróbáljam megszüntetni azt.
- Fogalmam sem volt róla, hogy Torres ekkora gondot jelent. - fordult felé egyik szemöldökét felvonva Polonia.
- Önmagában nem is az. - bólintott Talley - Az a férfi egy gyáva kérkedő, és jelenleg jobban aggódom amiatt, hogy hogyan illeszthető bele a nagyobb kirakósjátékba.
Ezen a ponton arra számítok, hogy Ön már csak múlt időben veszi számításba ezt a Torrest. Hmm. Ha tudtam volna, hogy Ön ennyire gyanakvóan figyeli a szándékaimat, akkor ragaszkodtam volna hozzá, hogy Torres ne menjen sehová. Ezzel természetesen heves tiltakozásra késztettem volna Borges érseket, aki rögtön meggyanúsított volna azzal, hogy meg akarom akadályozni az embereit a személyes dicsőség megszerzésében, és... - Polonia arcán átsuhant egy lekicsinylő kifejezés, aztán felpillantott Talleyre - De ennek sincs semmi jelentősége. Kérem, mondja el, amit el akar, mielőtt még kisétálnánk a városból.
Talley megtorpant, és leült egy lépcsőfokra.
- Ha ragaszkodik hozzá. Mondja meg nekem, Don Polonia, miért kívánja Borges érsek halálát?
- Ez egyszerű. Nem kívánom.
- Nem? - Talley kis híján felhorkant hitetlenkedésében - Akkor kérem, magyarázza meg nekem, miért utal mégis annyi jel erre?
- Kérem, engedje meg nekem, hogy elmagyarázzak Önnek valamit, Don Talley. - jelent meg egy vékony mosoly Polonia arcán - Borges egy lobbanékony férfiú. Tele van erővel és szenvedéllyel, de nincs önuralma, és semmi hajlamot sem mutat a finomságok iránt. Leginkább úgy lehet hatékonyan irányítani, mint egy bikát: az orrába fűzött karikánál fogva. Fel kell hergelni, aztán célpontot kell nyújtani a dühének. És így még hasznát vehetem ebben a háborúban, és én soha nem dobok félre egyetlen eszközt sem, amíg még hasznos lehet. A háború még nem ért véget, és minden hibája ellenére Borges érseket nehéz lenne pótolni. És mellesleg biztos vagyok abban is, hogy a vérmérséklete már jóval az előtt végez Borgessel, hogy én elmarasztalás és kivégzés céljából a Les Amies Noir elé vinném a nevét. Tehát én nem kívánom Borges halálát. Vagy hadd mondjam inkább úgy, hogy nem kívánom a halálát jobban, mint az elmúlt két évszázadban. Sőt, jelen pillanatban talán még annál is kevésbé.
- Ha végezni akartam volna vele, akkor már jóval az előtt megtettem volna, hogy az Ön szívélyes kardinálisa ide küldte volna Önt. - folytatta lágyan Polonia - Megértett engem, templomos?
Talley majdnem összerezzent. Öregebb, és valószínűleg hatalmasabb is volt Poloniánál, de a férfiból áradó burkolt fenyegetés bárkinek az ereiben megfagyasztotta volna a vért.
- De hát Ön most azt kérdezi tőlem, hogy felbéreltem-e Lucitát egy másik érsek megölésére. - állt meg Talleyt követve Polonia is - Mégis mit várt, mit válaszolok majd a kérdésére?
És ezzel New York érseke folytatta útját, és magára hagyta Talleyt a sötétben.

 

1999. augusztus 25., szerda. este 10:20
Iglesia De San Nicolas de los Servitas
Madrid, Spanyolország

- Kíváncsivá tett, kardinális. Kérem, mondja el nekem, hogy miféle játékot játszik?
- Nos, sakkot, természetesen. - tárta szét üdvözülten a karjait Moncada - És hajlandó vagyok megengedni Önnek, hogy visszavonja a legutolsó lépését, hacsak nem akarja valóban feláldozni azt a futót.
- Én meg azt gondoltam, hogy Ön egy érseket áldoz fel.[2] - mormolta Don Ibrahim, és a figyelmét a táblára fordította - A lépés maradhat. Inkább veszítek, mint hogy alamizsnát fogadjak el, és így ne legyen teljes a győzelmem. Bismallah.
- Ha ragaszkodik hozzá. - mondta elgondolkodva Moncada, majd az egyik huszárral lesöpörte a futót a pályáról - Be kell vallanom, hogy egy kissé émelyítőnek találom a lépés mögött megbújó szimbolizmust. Mindig fennáll a veszély, hogy valaki túl sokat vél kiolvasni az ilyen dolgokból, Don Ibrahim. Már Talleynek is mondtam, mielőtt távozott, hogy vigyázni kell a sakk metaforával.
Ibrahim összefonta a karjait, és hátradőlt.
- Talán éppen azért kopott meg, mert olyan sokszor nyújtott jó szolgálatot. Nos, miféle játékot játszik Ön, kardinális? Elégítse ki a kíváncsiságomat. Ön is tudja, hogy nincsenek érdekeltségeim ezekben az amerikai torzsalkodásokban, és az sem érdekel, hogy ki éli túl, és ki pusztul el.
- Egyáltalán semmi érdekeltsége sem lenne?
- Talley vissza fog térni.
- Azt én is nagyon remélem. - emelte fel hatalmas testét a székből pislogva Moncada - És Lucita szintén. Vykos? Valószínűleg. Öreg és hatalmas, és bár veszélyben van, de ért a túléléshez. Ami pedig a többieket illeti, nos, ha Lucita túléli, akkor egyikük nem.
A kardinális lassan körözni kezdett a szobában, és közben sóhajtva dörzsölte össze a tenyerét.
- Ami pedig a játékomat illeti, nos, be kell vallanom, hogy jelenleg egyet sem játszom. Csak a befektetéseimet védem, és megpróbálom kiugrasztani az árulót. Túl sok apró jel utal arra, hogy valami nincs teljesen rendben ezzel a vállalkozással. Túl sok hatalom összpontosul egy helyre, és túl sok az egymással ellentétes érdek. Előbb vagy utóbb persze minden rendeződik, de én biztos akarok lenni, hogy addig is minden a megfelelő módon zajlik le. Igazság szerint nem bízom benne, hogy Talley sikerrel jár a látszólagos feladatában. Egyszerűen annyit várok csak, hogy a jelenléte meggátolja a fölösleges vesztségeket és a vérengzést.
Ibrahim bólintott, és ismét az állást kezdte tanulmányozni. Végül lépett egyet egy gyaloggal, és fenyegetett helyzetbe hozta Moncada huszárját.
- Ésszerű. Nagyon is ésszerű. De mit tesz majd, ha leülepszik a por?
Moncada megtorpant, és egy falikárpitra meredt, amely majdnem olyan öreg volt, mint ő maga. Jézus sírjának felnyitását ábrázolta, és egy különös folt szennyezte be a bal alsó sarkát.
- Akkor majd meglátjuk, amit meg kell látnunk, Don Ibrahim. Valakit talán majd meg kell büntetnünk, ha az illető túlságosan is lelkesen hajszolta a saját terveit, és ezért elhanyagolta azokat a teendőket, amelyeket Isten segedelmével kitűztünk a számára.
A kardinális érzelemmentes, tényszerű hangon tette meg ezt az utolsó megjegyzését, és ez bárkit megtéveszthetett volna, aki nem ismeri őt. Ezzel szemben Don Ibrahim nagyon is jól tudta, mit is ért Moncada a „büntetés” alatt, és hirtelen ő maga is izgatott lett egy kicsit.
- És mi lesz, ha az illető egy érsek?
- Akkor egy érseket fogok megbüntetni. - vonta össze a szemöldökét a kardinális.
- Örülök, hogy ezt hallom. - bólintott Ibrahim - Néhányan közülük túlságosan is elbízzák magukat, ha túl sokáig magukra hagyjuk őket. És mit tesz akkor, ha Talley végül mégis sikerrel jár? - kérdezte meg egy hirtelen sugallatnak engedelmeskedve.
A kardinális egy nyílt, veszedelmes mosollyal az arcán fordult meg.
- Valóban azt gondolja, hogy sikerrel járhat a lányom ellenében, Don Ibrahim?
Don Ibrahim olyan sokáig hallgatott, ameddig csak mert, aztán visszafordult a sakktábla felé.
- Ön lép, kardinális. - mondta halkan.
- Valóban, barátom. Köszönöm, hogy emlékeztet. Valóban lépek.
Moncada ismét letelepedett a foteljába, és a táblára meredve az előtte álló játszmára összpontosított.

 

1999. augusztus 27., péntek, hajnali 4:16
Forest Hill MBTA állomás
Jamaica Plain, Massachusetts

- Most éppen egy végzetes félreértéssel állunk szemben. - mondta Angela egy plasztikus mosollyal az arcán.
A férfi, akihez a szavait intézte, nem válaszolt. Ennek talán az volt az oka, hogy a szája tele volt vérrel és a saját törött fogainak szilánkjaival, de Angela számára ez nem számított elfogadható kifogásnak. Ezért megragadta a foltos ing gallérját, és talpra rántotta a férfit. Amaz szánalmasan rúgott egyet-kettőt, persze minden eredmény nélkül. A fejük fölött néha eldübörgött egy-egy autó a Jamaica Pass felüljárón. A közelben egy korai Orange Line vonat futott be sípolva a Forest Way állomásra. Ettől eltekintve az éjszaka teljesen elhagyatott volt, és Angela ezt némiképp sajnálkozva vette tudomásul. Véleménye szerint egy szemtanú megfelelő kifogás lenne egy kis ráadás gyakorlatozásra a jelenlegi áldozata mellett.
A szóban forgó áldozat apró termetű, fekete hajú és füstös arcú ember volt, aki talán még jóképű is lehetett, mielőtt Angela gyengéden kezelésbe nem vette az alsó állkapcsát egy feszítővassal. Egy valamikor fehér, de most már piszokkal és vérrel szennyezett inget, fekete nadrágot és fekete mellényt viselt. A koponyáján egy tépett szélű, véres folt éktelenkedett, ahol Angela lelkesedésében kitépett egy hajcsomót. Az összezúzott szájból folyamatosan szivárgott a vér. Minden egyes lélegzetvételnél rózsaszín buborékok fújódtak fel és pukkantak ki az ajkai között.
Angela véleménye szerint talán öt, de legtöbb tíz perce volt még hátra. Ez rengeteg idő volt arra, hogy kiszedje belőle a szükséges válaszokat, és mellesleg még el is szórakozzon vele egy kicsit. Egy másodpercnyi gondolkodás után megragadta és megfordította az áldozatát. A férfi félig megalvadt vércseppeket köpött a kockakövekre.
- Kapsz még egy esélyt, hogy fájdalommentessé tehesd az ügyet. - mondta neki - Mondd el, hol tárolja a főnököd az autóját, és azonnal véget vetek az egésznek. De ha tovább makacskodsz, akkor úgy végzed, mint ők. - mutatott egyenesen előre a szabad kezével.
A férfi a megadott irányba nézett. Éppen előttük volt az a felüljáró, amely a Jamaicawayt vitte át az Orange Line alagúton. Négysávnyi beton és acél emelkedett harminclábnyi magasságba. Az építmény alatt legalább egy tucatnyi holttest rejtőzött. A felüljáróból kimeredő karókra szúrták őket, és kezdetleges, de hatékony módon megkötözték őket és kipeckelték a szájukat. A rothadás lustán leszivárgó bűze elkeveredett a levegőt súlyosan megülő ürülék és szemétszaggal.
- Hm? - kérdezte Angela.
A férfi kinevette. Angela meglepetésében elejtette.
- Mi olyan vicces, te kis szarkupac? Mi ebben olyan vicces?
A férfi még több vért köpött ki, miközben fuldokolva próbált meg úrrá lenni a derültségén.
- Apám, te tényleg nem érted, ugye? Ezzel fenyegetsz engem? Apám, neked fogalmad sincs semmiről.
A hangja vaskos volt, és a szavak egybemosódtak, de a gúnyos hanglejtés ennek ellenére is jól érezhető volt.
Angela lenézett rá, majd dobbantott egyet a lábával a férfi állkapcsán, és várt.
- Hadd magyarázzak el neked valami, jó? Meg akarsz ölni? Király. Annyi fájdalmat okozol nekem, amennyit eddig még soha senkinek nem kellett elviselnie, de aztán végül csak meg fogsz ölni. Kibaszott szuper. Csak tessék. Még arra is hajlandó vagyok, hogy úgy sikoltozzak, ahogy a torkomon kifér, ha ettől jobban érzed magad. De meg fogsz ölni, és akkor halott leszek, és többé már nem árthatsz nekem. - egy köhögés szakította félbe a mondókáját, egy szörtyögés a mellkasában, ami korábban még nem volt ott - De ha egyszer megöltél, akkor vége. De akkor is meghalok, ha elárulom neked, amit tudni akarsz. Viszont ha így teszek, akkor az igazi fájdalom csak akkor kezdődik. És tudod mit? Ha a főnök egyszer ráteszi a kezét a lelkemre, akkor az örökké fog fájni.
A férfi kiköpött, és megeresztett egy véres vigyort.
- Úgyhogy csinálj, amit akarsz, te kurva. Én nem megyek sehová.
Ismét kitört belőle a nevetés, de ezúttal olyan hangosan, hogy még a fejük fölött elhaladó tizennyolckerekű dübörgésén át is lehetett hallani.
Angela egy hosszú pillanatig elgondolkodva meredt a férfira. - Hmm. Jó érvelés. Csak abban nincs szerencséd, hogy nem vetted észre, pontosan mi is folyik itt. Nézz fel újra. Nézd meg figyelmesen ott azokat az embereket. Aztán számold össze, hogy hányan mozognak még most is közülük.
A férfi felpillantott, és a szemei hirtelen elkerekedtek. - - Ó! - nyögte ki végül.
Angela mosolya nem volt éppen barátságtalan.
- Tudod, a nap soha, de soha nem süt be oda, és mi egyszerűen beborítjuk az egészet egy ponyvával, mintha valaki karbantartást végezne. Ez már évek óta jól működik.
- Évek óta?
- Évek óta. - bólintott a nő - Ennyi ideje már annak, hogy Polonia utasítására ide járok a városba. És ennyi ideje lóg ott Arnold... ugye emlékszel Arnoldra? Ha jól tudom ő látta el előtted a munkádat. Mielőtt eltűnt volna.
- Még a főnököd sem tudta, mi történt vele, igaz? Nos, akkor majd én elmesélem. Ő sem akart beszélni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kiakasztom oda, amíg meggondolja magát. - mondta, majd előrehajolt, és szinte anyai mozdulattal megcsókolta a férfi homlokát - Ne aggódj, Danny. Te sem távozol innen.
Már majdnem hajnal volt, mire Angela - egy korán kelő telefonszerelő csapat segítségével, akiket az egyik fejlettebb vámpírképességének segítségével vett rá a szolgálatra - visszahelyezte a ponyvát. Danny ott lógott fenn, és a szája még mindig arra az ostoba kis Ó-ra nyílt. Még nem beszélt, de Angela biztos volt benne, hogy hamarosan megtörik. És miután végül beszél, akkor Angela továbbra is odafenn hagyja. Egy kis fizetség, amiért kinevette.
Az első ingázók máris szállingózni kezdtek az állomás felé. Néhányan fátyolos szemmel végigmérték Angelát. Kétségtelenül egy partyról későn hazatámolygó nőt láttak benne (nem számít, hogy Bostonban egy órakor minden bezárt). Mindannyian elhaladtak a hely alatt, ahol most Danny kétlábnyi éles acéllal a sternumában pihent. Egyikük sem fárasztotta magát azzal, hogy akár csak egy pillantást is vessen a feje fölé. A vámpír időről-időre úgy érezte, hogy a kis jelenetet takaró ponyvát teljesen fölösleges akasztotta oda.
Angela érezte, hogy egy mosoly terül szét az arcán, majd fürge léptekkel elindult. Az időleges menedék, ahol a többiek várták a friss hírekkel, alig néhány háztömbnyire volt, úgyhogy nem kellett sietnie. De jól érezte magát. A Giovanni sofőrje hamarosan megtörik, és akkor megtudnak mindent, amire szükségük lesz ahhoz, hogy leszámoljanak az urával. Akkor pedig az információkat eljutathatják Polonia érsekhez, és ő pedig továbbadhatja azoknak, akiknek tudniuk kell róla.
Angela úgy döntött, hogy ez a mai egy kivételesen gyönyörű nap lesz.

 

1999. augusztus 28., szombat, este 11:23
D. Peter Munro, Esq. rezidenciája
Newark, Delaware

- Késtél.
A hang üresen visszhangzott a csupasz teremben. A helységben az egyetlen bútordarab egy magas támlás karosszék volt, amelyet egy alacsony, fekete hajú, csikorgóan új motoros dzsekit viselő férfi foglalt el. A talpa mindenütt érintkezett a padlóval és kezeit takarosan összefonva az ölében nyugtatta. A háta mögötti boltíves ablakon beszűrődő holdfényben kirajzolódott az arcéle, de a tartásában semmi sem utalt még egy árnyalatnyi feszültségre sem. A szoba mindkét végében kívülről reteszelték el a hatalmas fa ajtókat, a falak pedig jellegtelen fehér színűre voltak festve. A számtalan viaszgyertyáról lecsöpögő viasz alatt alig észrevehető gyertyatartó lengett csendesen és feketén a láncán.
Lucita úgy lépett elő az árnyékból, mint Vénusz a ciprusi tengerből. A sötétség lecsorgott róla, és egyedül hagyta a prédájával. A szokásos munkaruháját viselte, a haját pedig egy egyszerű fekete bőrszíjjal kötötte hátra. A baljában egy széles pengéjű kést tartott, a jobbja viszont üres volt.
- Csalódtam benned, Munro. Az ügyfeleim által a rendelkezésemre bocsátott anyag alapján úgy számítottam, hogy nehéz dolgom lesz veled. És most itt talállak, amint engem vársz. Belefáradtál a létezésbe?
Munro hajszálpontosan két másodpercnyi kuncogás után hallgatott el.
- Nem éppen. Bár be kell ismerjem, hogy vártalak. Sokáig kellett keresned, amíg megtaláltál?
A hangjában bujkáló skót brummogást már szinte teljesen elmosták a hazájától távolt töltött hosszú évek.
- Nem túlzottan. A megbízóm a legtöbb esetben meglehetősen pontos adatokkal lát el. Ebben az esetben közölte velem, hogy valószínűleg hol és mikor talállak meg, milyen védelmet kell legyőznöm, milyen az épület alaprajza, és még azt is valószínűsítette, hogy ez a dzseki lesz rajtad. Mostanáig ez egy nagyon kielégítő, profi egyezség volt. - bólintott Lucita kimérten.
A fotelben ülő férfi pislantott.
- Egy nagyon kielégítő profi egyezség miatt akarsz elpusztítani? Ez nem túl fair.
- Természetesen nem. - intette le egyik ujjával Lucita - Azért foglak elpusztítani, mert jó pénzt fizetnek a fejedért, hogy néhány egyéb tételről most ne is beszéljünk. Most teljesen lényegtelen az a tény, hogy véleményem szerint nevetséges vagy, és a megbízóm csak elvesztegette a pénzét, amikor engem kért fel erre a kis munkára. A nyájjal kellett volna tartanod, antitribu. A Sabbat nem neked való.
Munro kimérten keresztbe tette a lábait.
- Ma estig teljesen elégedett voltam a választásommal. - húzgálta a dzseki ujjának recsegős bőrét - A ruhatár csak egy egészen apró áldozat.
- Mégsem kellett volna. Úgy nézel ki, mint egy bohóc, Munro.
Lucita dobálni kezdte a kést, és mindig a másik kezével kapta el.
A kés az ötödik alkalom után nem esett le, de úgy tűnt, hogy Lucita ezt észre sem vette.
- De ez most már nem számít. A te történeted itt véget ér. Ha kívánod, megengedem, hogy egy percig imádkozhass. A skót presbiterek közé tartoztál, nemde? Az atyám mindig meleg szavakkal beszélt az elhivatottságodról.
- Azt hiszem, erre nem lesz szükség. - mosolygott feszesen Munro - Mellesleg, még nem készültem fel a halálra, Lucita. Hát te? - kérdezte, és összecsapta a tenyerét.
Semmi sem történt, kivéve talán, hogy Lucita végre úgy döntött, hogy megnézi, hová is tűnhetett a kése. A szerszám a levegőben lebegett, és a pengéje gyémánt alakban verte vissza a padlóra a hold fényét.
- Hm? - mondta - Vársz valakit?
Munro nyilvánvaló bosszankodással ismét összecsapta a tenyerét, de a csenden kívül ezúttal sem felelt semmi. Gyorsan talpra ugrott, és a mozdulat hangosan csörögve messzire röpítette a székét.
- Az Isten verje meg, hol vagytok? - kiáltotta - Gyertek be! Itt van velem!
Lucita gúnyos ártatlanságtól elkerekedő szemekkel fordult felé.
- Ó, ne is mondd. Azt a húsz embert hívod, akiket kívülre állítottál, ugye? Akiknek elméletileg az lett volna a dolguk, hogy berontsanak, amikor közel megyek hozzád, és a puszta tömegükkel maguk alá gyűrjenek.
Munro a döbbenettől tátott szájjal fordult Lucita felé.
- Rettenetesen sajnálom, Munro. Egy kis baleset történt velük. - mondta, de aztán úgy tűnt, mintha meggondolta volna magát - Ki kell javítanom magamat. A baleset azzal a tízzel történt, akik a mögött az ajtó mögött várakoztak. - mutatott a bal oldali ajtóra Lucita - A másik ajtó mögötti tízet megöltem. - intett ezúttal a jobb oldali ajtó felé a nő - Nos, ezzel már sikerült mindent tisztázni? Azt hiszem, hogy a következő lépés számodra az lenne, hogy vak dühvel rám támadj, nekem pedig, hogy végezzek veled. Aztán én távozom, felveszem a fizetségemet, és lazítok néhány éjszakát, mielőtt a következő célpont után indulnék. Így van?
Munro egy másodpercig vegytiszta gyűlölettel meredt rá, aztán az ablak felé vetette magát. Lucita a meglepetéstől teljes fél másodpercig mozdulni sem tudott. Aztán egyszerűen csak a menekülő vámpír felé mutatott. A kést tartó árnyékcsáp ostorszerűen kicsapódott, és végigvágott Munro sarkain. A kés a földre zuhant és a férfi is összerogyott. Lucita helytelenítően csettintett, majd odasétált a földön fetrengő, de még mindig az ablak felé igyekvő prédához.
- Megint csalódnom kellett benned, Munro. - mondta - A hátadat mutatni az ellenségnek? Nagyon rossz taktika, még egy hozzád hasonló ostobától is.
Lucita felkapta a kést. Jól átgondolta a lehetőségeket, aztán a férfi tenyerén keresztül mélyen belevágta a padlóba.
- És most mihez kezdjek veled?
A padlóról érkező buborékoló hang éppúgy lehetett átkozódás, mint könyörgés. Az elmélkedő Lucita mindenesetre ügyet sem vetett rá. Végül egy hosszú perc után odahajolt Munro füléhez.
- Peter. - suttogta - Szeretném, ha tudnál valamit. Engem egy fikarcnyit sem érdekel, hogy meghalsz-e most, vagy sem, kivéve persze, hogy mennyi erőfeszítésembe kerül teljesíteni a szerződésemet. Nekem azt mondták, hogy a haláloddal a Sabbat nehezebben tud majd beszerezni bizonyos lőfegyvereket és néhány egyéb játékszert, de őszintén szólva engem ez nem érdekel. Ami viszont érdekel kisember, az a következő: A pózolásoddal tönkretetted az estémet. Te nem vagy jó gazember. Ez a szerep soha nem illett rád, és jobban tetted volna, ha ott maradsz, ahová tartozol. - térdelt a földön fekvő férfi mellé Lucita - Ezen kívül még naiv is vagy, és gyáva, és én mindkét tulajdonságot rettenetesen gyűlölöm. És ezért pazaroltam ezt a néhány másodpercet arra, hogy beszéljek hozzád, ahelyett, hogy azonnal megszabadítottalak volna a kínjaidtól.
Munro egy morgás kíséretében letépte a kezét a késről, és Lucita torka után kapott. A nő eltáncolt előle, és könnyedén kitért a csapás elől. A kés csörögve hullott a keményfa padlóra, és Munro már nyúlt is utána, de a nő a szoba távolabbik végébe rúgta a fegyvert. A férfi egy flik után a térdére érkezett, de Lucita éppen a mozdulat végén találta el az orrát egy nyitott tenyeres ütéssel. A gurgulázó férfi majdnem ismét hanyatt vágódott. A szemei megteltek rettegéssel, amikor Lucita közelebb lépett hozzá. A nő újabb ütésre emelte a kezét, és Munro elvágódott a nyakát érő csapás erejétől.
Lucita undorodva nézett le a férfi romokban heverő arcára. Minden csupa vér volt, de ez egy cseppet sem érdekelte. Munro vitaeja valószínűleg ugyanolyan híg és ízetlen, mint maga a férfi.
- Viszlát, Peter. - mondta halkan - Többet már nem játszadozom veled.
Munro gyűlölettel és rettegéssel bámult fel rá tágra nyílt szemeivel. Hasznavehetetlen lábai kétségbeesetten kapálták a padlót. Az egyik kezét felemelte, hogy védje magát, de a nő egyszerűen félresöpörte a szánalmas próbálkozást. Aztán lassú céltudatossággal a tenyerébe fogta az állát, és egy csókot lehelt feléje.
Munro eltátotta a száját. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán Lucita kifújta a levegőt, mintha csak egy gyertyát akarna eloltani.
Munro arca a szó szoros értelmében felrobbant. Lucitának a szeme sem rebbent, amikor a véres darabok beterítették a lábait, de magában megjegyezte, hogy a lehető leghamarabb el kell égetnie ezeket a ruhákat. Munro éppen az a fajta vinnyogó lélek volt, aki hajlamos kísértetként visszatérni, és Lucita a lehetőleg minél kevesebb kötődési pontot akart hagyni számára, amelyekbe kapaszkodva zaklathatná őt. Gyorsan odasétált a jobb oldali ajtóhoz, és úgy nyitotta ki a kijáratot, hogy egyetlen pillantásra sem méltatta áldozatának maradványait. A külső szobában a szeme elé táruló mészárlás, ha lehet még a Munroval történteknél is brutálisabbnak tűnt. A szoba a furcsa módon makulátlan zongorától kedve egészen a belsőségekkel bemocskolt szófáig tele volt a felbérelt banditák és alacsony rendű vámpírok darabkáival. Lucita nem zavartatta magát. Egyenesen átvágott a termen, majd a konyhán keresztül távozott. A zömök, vészjósló öntöttvas tűzhely egy masszív, antik darab volt. Azonban ennél is fontosabb volt a rajta elhelyezett négy gázégő. Lucita sorra bekapcsolta mindegyiket, aztán egymás után elfújta mindegyik őrlángot. Rosszul esett neki, hogy el kell pusztítania egy ilyen csinos, öreg házat, de sokkal rosszabb érzés lett volna, ha hátrahagyja Munro tetemét, és hagyja, hogy az beszennyezze az éjszakát.
Négy perccel később már a Hartford felé vezető úton tárcsázta megbízójának, a titokzatos Mr. Schrecknek a számát, hogy közölje vele: a négy célpont közül már hárommal végzett, és az utolsónak is meg vannak számlálva az éjszakái.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, hajnali 3:55
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington D.C.

- Tehát mi a véleménye?
- Azt hiszem, Eminenciád, hogy ha Ön Lucita célpontja, akkor én vagyok az egyetlen esélye a túlélésre. - mondta óvatosan Talley - Nos, ha eltérne a véleményünk, akkor én természetesen meghajlok az Ön nyilvánvalóan felsőbbrendű elemzése előtt. Hiszen én csak egy alantas templomos vagyok, míg Ön egy érsek. Ne is törődjünk azzal a ténnyel, hogy én már nagyjából hat évszázada csinálom ezt a dolgot, és bizonyos mértékig ismerem a bevetések szabályait, míg Ön csak egy mellékterméke egy nevetséges egyezménynek, amelyet 18...
Borges érsek felemelkedő húsos tenyere belefojtotta a szót.
- Elég. Köszönöm. Igen, megbízom az ítéletében. Maga a kardinális ajándékozott meg az Ön szolgálataival, így hát illőnek tűnik igénybe is venni azokat. Most pedig, mit javasol, mit tegyek? - állt fel a fekete bőr foteljéből az érsek.
A háta mögött egy képernyőkímélő buzgón rajzolt egy hihetetlenül bonyolult csőhálózatot.
- Feltételezem, Ön is tudja, hogy az orgyilkos, akitől a feltételezések szerint meg kellene Önt óvnom, nem más, mint Lucita. - Borges láthatóan elsápadt a név hallatán, és Talley vigyora most először villantotta elő agyarait, mióta megérkezett Amerikába - Ó, úgy látom, már hallott róla. Gyönyörű asszony, kivételesen tehetséges és egyike a legtapasztaltabb gyilkosoknak, akivel valaha is találkoztam. Ó, említettem már, hogy ő mellesleg a kardinális lánya, és az atyja nagyon, nagyon sok örömét leli benne? Igen, érsek, ez így igaz. Ez már biztosan megváltoztatja a helyzetértékelését, ugye?
- Bah. - vágott bátor képet a dolgokhoz Borges - Tisztában vagyok Lucita származásával. Ki az, aki nem? A gyermekek nem mindig követik az atyjuk járta utat, különben még mindig Lasombra kastélya körül őgyelegnénk Szicíliában, és arra várnánk, hogy Montano hozzon néhány parasztot vacsorára. Van valami különös oka annak templomos, hogy ennyire elavult hírekkel próbál rámijeszteni?
Talley gunyorosan meghajtotta a fejét.
- Ó, pedig tudnom kellett volna, hogy Ön ilyen jól informált. Azonban Eminenciás uram nem találja különösnek, hogy Vykos érkezett ide, mint Moncada kardinális követe, és mégis Polonia érseket értesítette a kardinális arról, hogy én, az Ő személyes ajándéka, nemsokára megérkezem? Továbbá pontosan mi is a jövetelem célja? Hogy egy ilyen illusztris triót megvédjek a kardinális saját önfejű gyermekétől?
Olyan közel lépett Borgeshez, hogy szinte érintette a férfi arcát. Az érsek szemét most is árnyék rejtette, és Talleynek hirtelen az a határozott megérzése támadt, hogy Borges nem is annyira látja, mint érzékeli őt.
- Az is meglehetősen érdekes, hogy ennek a kis csoportképnek Ön az egyedüli olyan túlélője, aki nem kötődik valamilyen módon a kardinálishoz, nem gondolja?
Talley hirtelen megpördült, és szemmel követhetetlen sebességgel letelepedett a székbe, amelyből Borges éppen most állt fel.
- Nem érzi ettől magát... elszigeteltnek? Idegesnek? Aggódónak? Pedig jobb lenne. - irányította tekintetét a fel s alá járkáló védencére - Egyedül maradt velem, Eminenciás uram, és nem hinném, hogy Vykoson és Polonián kívül bárki más tudna a hollétünkről. - folytatta a mondandóját halkan Talley - Ha mindez csak a kardinális egyik cselszövése lenne, akkor Ön most valóban nagy bajban lenne.
Borges fáradtan meredt a templomosra.
- Sir Talley, fogalmam sincs, hogy mit akar mindezzel elérni, de bármi legyen is az, és a magam részéről eléggé rossz néven veszem. Ha befejezte az ijesztgetést, és már nincs semmi más mondanivalója, akkor távozzon. Ha azonban végre hajlandó komolyan nekilátni a feladatának, akkor csak rajta. Érthetően fejeztem ki magam?
- Tökéletesen érthetően. - bólintott Talley - Meg kell mondanom, jó látni, amint Ön úgy bánik egy zavaró tényezővel, hogy nem kísérli meg azonnal a földbe döngölni. Már éppen kezdtem volna kétségbe esni Ön miatt, de ez reményt adott nekem. Ha így folytatja, akkor lehet még esélye. Bármilyen csekély legyen is, de mégis létező esély.
Borges egy mordulással elhelyezkedett a háta mögötti asztal márványlapján.
- Ez nem hangzott valami magabiztosan, Talley. Én azt hittem, hogy maga a híres Véreb, aki képes végrehajtani bármilyen feladatot, amit a gazdája kitűzött a számára.
Az érsek meglehetősen savanyú arcot vágott, és egy villanásra még humorosnak is tűnt Talley szemében.
Azonban a pillanat hamar elmúlt, és a templomos ismét teljes erejével az üzletre összpontosított.
- Eminenciás uram, - kezdte fáradtan - egy ismeretlen ellenfél fáradtságot és költséget nem kímélve egy kivételesen tehetséges és profi orgyilkost uszított rá valamelyikükre. Nagyon valószínű, hogy éppen Ön a célpont.
A templomos gyakorlott szeme feszült figyelemmel kereste a legkisebb változást Borges arckifejezésében, a leghalványabb rezdülést, a kétszínűség legapróbb jelét. Hiszen végső soron éppen ez volt a célja ezzel a beszélgetéssel.
- Lucita néhány alárendelttel melegített be ehhez a feladathoz - legalábbis én így értelmezem a MacEllennel és Torressel végzett gyakorlatokat.
- Rey halott? - kérdezte hirtelen érdeklődéssel Borges - Ezt már meg is erősítették?
- Már háromszor mulasztotta el a bejelentkezést. - felelte Talley, és gondosan ügyelt arra, hogy a hangja kellően diplomatikus legyen - Waterburyben találtunk két holttestet, akikre ráillik azoknak a személyleírása, akik az ő társaságában tartózkodtak. Waterbury pedig éppen az egyik felderítésre váró város. - mondta, aztán rövid gondolkodás után folytatta - Láttam a holttestekről készült híradásokat. Ez az ő munkája. Egy idő után az ember már felismeri a stílusokat.
- Azt mondta, hogy csak két testet találtak. Rey akár el is menekülhetett.
Borges hangjából váratlanul remény csendült ki, de hamar eltűnt, amikor Talley felvonta az egyik szemöldökét.
- Torres talán valóban figyelemre méltóan tehetséges a származásához és a korához képest, - mondta a templomos - de még akkor is csak néhány perccel odázhatta volna el az elkerülhetetlent, ha ő éppen a legjobb, Lucita pedig a legrosszabb formájában van. Segítség nélkül semmi esélye sem volt, és láttuk, mi történt a segítőivel. A bejelentést egy újabb másodpercnyi kínos csönd követte.
- Sajnálom. Megmenthettem volna, ha ott vagyok - de semmi sem garantálja, hogy Lucita nem csapott volna le Önre a távollétemben.
- A pokolba Talley, mi van magával? - csapott öklével az asztalra Borges. Ismét előbújt hát a hírhedt vérmérséklete. - A helyettesem eltűnt, és valószínűleg halott, a legjobb embereim közül ketten a helyi kórboncnok asztalának legkülönösebb darabjai, akikkel szabadidejében elszórakozhat, és maga azért kér elnézést, mert nem lehetett egyszerre két helyen? Édes Istenem, maga arrogáns kurafi, hát azt képzeli, hogy tegnap kaptam meg a vért, és teljesen védtelen lennék maga nélkül? Hogy azért lettem érsek, mert megnyertem egy népszerűségi versenyt? Minden szentre mondom, Talley, maga nem tudja, kivel beszél.
Talley pislantott, egyszer, kimérten.
- Eminenciás uram, - mondta hideg, hivatalos hangon - bárki kívánja is az Ön halálát, már ha valóban Ön a célpont, komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy Önnek esélye se legyen a túlélésre. Éppen annak az orgyilkosnak a szolgálatait vásárolta meg, aki ellen az Ön végső támogatója nem tehet lépéseket.
- Ő nem az én támogatóm.
- Moncada ennek az egész vállalkozásnak a támogatója, Borges, és Ön csak egy apró fogaskerék. Adjon hálát az égnek, amiért érdemesnek találta arra, hogy megőrizze. A szolgálataimat nem osztogatják könnyedén, és általában nem is szoktam őrkutyát játszani. Nem véletlenül neveznek Vérebnek. Én vadász vagyok. Ha pedig most Önhöz köt a póráz, akkor az ezért van, mert a helyzet valóban súlyos. És most hallgasson rám, és figyeljen nagyon jól. Van itt egy minta, amitől félnie kell. Ön az, akit az ösztöneim szerint leginkább védenem kell, és aki a legkevésbé áll kapcsolatban a kardinálissal. Bárki uszította is Önre az orgyilkost - feltéve, hogy az egész nem valami megtévesztés, és a kardinálist is éppen olyan alaposan lóvá nem tették, mint szerény személyemet - eléggé ismerte a kardinálist ahhoz, hogy tudjon a Lucitával kapcsolatos gyengeségéről, és rendelkezik a megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy hasznot húzhasson ebből az információból. Ebből pedig az következik, hogy olyasvalakiről van szó, aki ismeri Moncada kardinálist, és a módszereit - de mostanáig fogalmunk sincs arról, hogy ki is lehet az. Talley hirtelen felállt, és fel s alá kezdett járkálni.
- Nem tartom valószínűnek, hogy az Ön közvetett támadója a Kamarilla soraiba tartozna. Ebben az esetben ugyanis Vykos érsek lenne a legkézenfekvőbb célpont, mivel úgy tűnik, hogy a Kamarilla előszeretettel pusztítja el a Tzimisceket. Ez talán a Tremere befolyás eredménye. Másfelől azonban Polonia érsek lenne az ésszerű célpont, mivel ő a parancsnok és a vezető stratéga, és az ellenség ezt már minden bizonnyal tudja. Ennek ellenére én mégis úgy érzem, hogy a lehetséges célpontok közül éppen Önt kell a leginkább szemmel tartanom - a Lepidust az Önök kis triumvirátusából. - Borges összerezzent a megjegyzést követően, de Talley ügyet sem vetett rá - Továbbá, Lucita szolgálatai túlságosan drágák ahhoz, hogy egy egyszerű cselhez vegyék igénybe, és nem valószínű, hogy ő belemenne egy elterelő hadműveletbe. Tudja, elég erős benne a saját fontosságának tudata. - villantott fel egy rövid, humortalan mosolyt a templomos - És az egész mégsem áll össze. Itt semmi sem utal a Kamarillára, de a másik lehetőségnek sincs sok értelme. Ón egyszerűen nem zavarja a függetleneket, kivéve talán a kígyókat, de nekik megvannak erre a célra a saját embereik, és nem kellene felfogadniuk Lucitát. Ezek után már csak a mi oldalunk marad, ami megmagyarázza, hogy miért jutott a kardinális fülébe az ügy, de nem ad magyarázatot a miértre és a kire. A Les Amies Noir előtt nincs javaslat az Ön elpusztítására. És, őszintén szólva, sokkal valószínűbbnek tűnne, ha Ön bérelné fel Lucitát, hogy pusztítsa el Polonia érseket.
- Nincs szükségem orgyilkosra! - kérkedett Borges, de Talley elgondolkodott azon, hogy vajon milyen gondolatok foroghatnak az árnyékos maszk mögött.
Senki nem lett érsek csak azért, mert egy tökéletes idióta, és a templomos gyanította, hogy az érsek kitöréseinek legalább egy része csak színészkedés.
- Természetesen. Én soha nem állítottam az ellenkezőjét. Vajon miféle bizonyítékok utalhatnának Önre, Eminenciás uram? De Don Polonia egészen más lapra tartozik. Éppen ő küldte felderítő útra Torrest...
- Én ragaszkodtam hozzá. - mondta Borges.
- Ó. - mondta Talley - Nyilván szeretett volna némi elismerést szerezni saját magának és az embereinek. Tudja, ezzel éppen az ellenség kezére játszott. Elküldte a legjobb emberét oda, ahol könnyedén el lehetett szigetelni, és ki lehetett végezni. Valaki el akarja Önt vágni. Valószínűleg éppen az a valaki biztatta Önt arra, hogy kiküldje Torrest. Ha nem Polonia, akkor talán Vykos?
- Nem, nem. - rázta meg a fejét Borges, és közben ujjaival az asztal lapján dobolt - Vykosnak más volt vele a szándéka. Megint egy újabb beteges terv. Erre Polonia mondott valami megfelelően leereszkedőt. Mi is volt az? A, „A jó tiszteket nem szabad ostoba küldetésekre vesztegetni”, vagy valami ehhez hasonló. Hiszen Ön is ismeri. - tette hozzá dühösen.
- Értem. - mondta lágyan Talley, de lassan kezdett egyre frusztráltabbá válni.
Nem járt túl nagy sikerrel a kísérlete, hogy megrövidítse a lehetséges árulók és a lehetséges áldozatok listáját. Továbbra is három-három név szerepelt mindkettőn. És mivel ez volt a helyzet, ezért továbbra is mindhárom érsek védelmére fel kellett készülnie.
- Na jó. - kezdett bele bosszúsan ismét a mondandójába - Ön, Eminenciás uram, tartsa rövid pórázon a megmaradt embereit. Nem fogja megengedni senkinek, hogy belehajszolja valamilyen meggondolatlan cselekedetbe, bármi történjen is. Megakadályozhatom, hogy mások megöljék, de azt nem, hogy megölesse magát. Továbbá pontosan követni fogja az utasításaimat, ha olyan helyzetbe kerülnénk, amelyet én veszélyesnek ítélek. Megértette?
- Túl sokat képzel magáról, templomos. - mondta mély, veszedelmes hangon Borges.
- Tudja mit? Így igaz.
Talleynek hirtelen elege lett az összes érzékeny érsekből és az átkozott gyarlóságukból, amely csak tovább nehezítette a dolgát.
- Nem azért teszem ezt, mert kedvelem Önt, Borges érsek. Nem kedvelem Önt. De ez nem számít. Azt az utasítást kaptam, hogy mentsem meg Önt a Végső Haláltól, és ezt is fogom tenni - ha Ön megengedi nekem. Ha nem, úgy is jó. A küldetést rettenetes kudarcnak nyilvánítom, hazautazom Madridba, és elmondom a kardinálisnak, hogy Ön milyen együttműködésre képtelen, szánalmas kurafi volt. Remélem Ön is rájött, hogy az előző mondatban a volt volt a kulcsszó. Egy fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy ha én nem vagyok itt, hogy megvédjem, akkor mire a gépem leszáll Madridban, Lucita teljesíti a küldetését, és már javában költeni is fogja a nevetségesen magas tiszteletdíját. Ennél a pontnál biztos vagyok benne, hogy a kardinális közli majd, mekkorát csalódott bennem, aztán megkérdezi, mi a véleményem az utolsó lépéséről a sakkjátszmában. Ha pedig tényleg szerencsés vagyok, akkor még meg is gyóntat. Aztán kétségtelenül leülünk beszélgetni, és úgy várjuk meg az Ön haláláról szóló hivatalos jelentéseket.
- Értem.
Borges hangjából világosan érződött, hogy nem helyesli sem a templomos modorát, sem a hangnemet, amit használt, de azért belátja, hogy van némi igazság a szavaiban.
- Ha viszont együttműködöm, akkor van valami halvány reményem a túlélésre.
Talley bólintott.
- Ó. Nos, akkor úgy tűnik, nincs más választásom, mint az Ön szakavatott kezeibe helyezni az életemet. - mondta Borges.
Talley meghajolt, de ezúttal derékból.
- Eminenciás uram, ha nincs ellene kifogása, akkor most távoznék. A legjobb megítélésem szerint a terem jelen pillanatban biztonságos. Természetesen javaslom, hogy mindenfelé helyezzen el erős fényű lámpákat. A hallban leszek, ha szüksége lenne rám.
A templomos távozott, és az ajtó jól hallható kattanással záródott be mögötte.
Borges érsek mozdulatlanul ült egy másodpercig, aztán felállt, és leoltotta az össze lámpát. Végül dallamtalanul dúdolva leült a sötétben, és várt.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, este 11:15
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

A „Lucius” nevet használó vámpír - jobb kifejezés híján - mogorva volt. A legutóbbi tanácsülésen egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Ó, persze a többiek lelkesen egyetértettek vele abban, hogy még nem állnak készen egy összecsapásra (és ő a maga részéről szerette volna ezt a vélekedést ad infinitum fenntartani, amíg az egész amerikai Kamarillát be nem szorítják Long Island egyik csücskébe, vagy valami hasonlóan reménytelen helyzetbe), de aztán a dolgok gyorsan rosszra fordultak. Lucius azzal az ürüggyel szavazott Stamfordból, és az egész Connecticut-i partvidék evakuálása mellett, hogy ezeken a területeken a népsűrűség túl alacsony ahhoz, hogy a partvidék védhető legyen. Az érvelését több irányból is megtámadták. A Bridgeporti komppal elérhető volt Long Island, és ez biztosítja az utat egy lehetséges ellentámadásnak. Stamford méretéhez képest igen jelentős volt pénzügyi szempontból. Groton atom-tengeralattjáró gyárait nem engedhették át az ellenségnek. Locsogás, locsogás, locsogás.
Végül Lucius belátta, hogy legyőzték. Ideális esetben a terve azt eredményezi, hogy a Kamarilla elveszíti a legjelentősebb New Yorkba vezető útvonalat, és Hartford, Worchester és Springfield annyira elszigetelődik, hogy Polonia könnyedén elfoglalhatja őket, ha lesz egy kis ráérő ideje. A Kamarilla azonban ehelyett úgy döntött, hogy a partvidéken ássa be erőit, és magára hagyja Hartfordot, és a teljes közép New Englandet. Hartfordot Buffalohoz hasonlóan egy jelképes sereg védi majd, mivel a támadás egyetlen ghoul túlélője viszonylagosan gyenge ellenséges csapatokról számolt be. Sajnálatos módon azt is jelentette, hogy az ellenséges csapatok meglepően alacsony létszámúak voltak, mintha csak sejtették volna, hogy a várost nem védi majd komoly erő.
Lucius nagyon is jól tudta, hogy hová vezet ez a logika, és a maga részéről mindent megtett, hogy finom megjegyzésekkel elterelje a figyelmet erről a lehetőségről. Még arra is szakított időt, hogy a ghoul emlékeiből annyit összezavarjon, amennyit csak mert. A többiek nyilvánvalóan keresni fogják egy ilyen beavatkozás nyomait, és remélhetőleg ez majd más irányt szab a gyanakvásuknak. Lucius maga vetette fel azt a lehetőséget, hogy a Buffalo ellen felvonultatott Sabbat csapatok azért voltak ennyire gyengék, mert nyilvánvalóan valahol máshol vonják össze a sereget egy küszöbön álló támadáshoz. Ezzel sikerült rövid időre mindenkit pánikba ejtenie. A felzúdulás persze nem tartott sokáig, és ahogy a dolgok álltak, Lucius szeretett volna minél messzebb kerülni mindenkitől. Úgyhogy kilopózott a szállóból, és az útjába kerülő alacsonyabb rangú vámpírokat egy szóval, vagy néha csak egyetlen pillantással parancsolta el az útból. A vér és a szavak hatalmába került szerencsétlenek gyorsan elkotródtak az útjából.
Végül eljutott a menedékébe, és undorodva becsapta maga mögött az ajtót. Taszították a Káiniták, akikkel dolgozni volt kénytelen, a nevetséges politizálásuk és a rájuk akaszkodó ghoulok. Nem mintha manapság a Sabbat akár csak egy fikarcnyival is jobb lenne. Átadott minden kis információmorzsát, amit csak össze tudott gyűjteni, annak a hálátlan, csirkefogó Vykosnak. Megismerték a csapatok eloszlását, a stratégiát, a taktikát... mindent. És kifejezte bármi módon is a háláját? Tanújelét adta egyáltalán a legalapvetőbb udvariasságnak?
Nem. Ehelyett megfenyegette, hogy feladja, ha nem ad át neki továbbra is információkat. Mintha nem rendelkezne már amúgy is elegendővel.
Lucius azok közé a Káiniták közé tartozott, aki nagyon gondosan nyilvántartotta a tartozásait és a kintlévőségeit. Véleménye szerint Vykos ezzel a fenyegetéssel kimerítette a tartozás oldalt. Már túl késő volt ahhoz, hogy kihátráljon a megegyezésből - a kocka végül is már el volt vetve - de Vykost emlékeztetni kellett rá, hogy a hatalom még mindig két irányba áramlik. Lucius arcán megjelent egy mosoly, amely messzire űzött volna bármely épelméjű embert. Odasétált az asztalához, előhúzott egy levélpapírt és írni kezdett. Gyorsan, bár nem túlságosan ügyesen írt, és többször is itatóst kellett segítségül hívnia, hogy eltüntesse lelkesedésének nyomait.
A levél rövid, és lényegretörő lett, bár egy írásszakértő valószínűleg elájult volna attól, amit Lucius kézírásából kiolvashatott volna. Gondosan összehajtogatta a levélpapírt, aztán belecsúsztatta egy borítékba. A címzett helyére felírta, hogy „Sascha”. Aztán megfordította a borítékot, és viasszal lepecsételte. Ezúttal nem használt semmiféle pecsétnyomót.
- Jack. - kiáltotta, miközben a hűlő viaszt figyelte - Jack! Szükség van rád!
Alig néhány pillanattal később kitárult a lakosztály ajtaja, és egy fiatalabb vámpír sétált be rajta. Olyan öltözéket viselt, amelyről Lucius feltételezte, hogy ennek az évtizednek a kedvelt alkalmi viselete lehet.
- Újabb levél?
Jack lakonikusan beszélt, de eddigi szolgálatai kifogástalanok voltak.
Lucius az asztal fölött átnyújtotta neki a borítékot. Jack két ujjal fogta meg a papír sarkát, mintha csak attól tartana, hogy ujjlenyomatával összepiszkítja. Talán pontosan ez volt a helyzet.
- A kézbesítés módja ezúttal némileg különbözik, Jack. Készen áll?
- Ó?
Jack mindössze ennyit fűzött hozzá. A hangjában nyoma sem volt még a leghalványabb lelkesedésnek sem. Inkább úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban elaludhat.
- Igen. Vykos mostanában nagyon tiszteletlen, és én ezt nem tűrhetem, így tehát rám hárul a feladat, hogy megtanítsam neki: az ilyen tiszteletlenségnek mindig meg kell fizetni az árát.
- Ó.
- Tehát, Jack, el kell vinnie ezt a levelet, és egy üzenetet. - hajolt előre éhes lánggal a szemében Lucius - Találja meg a lakhelyét, és adja tudtára nemtetszésemet. Mutassa meg neki, hogy a szolgáim bejuthatnak a legszentebb, legtitkosabb zugaiba. És elpusztíthatok bárkit, aki értékes a számára. Megértett engem, Jack?
Jack lassan bólintott.
- Természetesen. Három órán belül itt leszek. - közölte, majd egy gyors meghajlás után elindult az ajtó felé.
- Ó, és Jack? - szólt utána Lucius.
- Igen?
- Ne felejtse el kézbesíteni a levelet.
Jack, arcán fájdalmas kifejezéssel, távozott.

 

1999. augusztus 30., hétfő, éjjel 2:26
A Presidential Hotel
Washington D.C.

Egy levél sarka kandukált ki az ajtó alól, amikor Vykos visszatért a vacsoráról, és a szokásos egészségügyi sétájáról.
- Hector? Ilse? - kiáltotta óvatosan.
Az ajtó elé állított ghouljai nem voltak sehol. Ez furcsa. A ghoulok tudták, hogy ha elhagyják a kijelölt helyüket, akkor magukra vonhatják kifejezett rosszallását. Ráadásul már mindannyian láthatták ennek a kifejezett rosszallásnak a következményeit, és így feltételezhetően megtanulták, hogy nem tanácsos magukra vonni a haragját.
Egy percig mozdulatlanul bámult a levélre. A gondos elhelyezés szinte gúnyolódott vele, de a kérdés az volt, hogy vajon tartozik-e hozzá egy csapda is. Nyilvánvalóan kellett volna valamit tennie a borítékkal, valószínűleg ki kellett volna húznia az ajtó alól, és ezzel beindította volna a hozzá csatlakozó szerkezetet. Vykos összevonta a szemöldökét, majd kecsesen az ajtóhoz nyomta a fülét. Odabenn semmi sem mozdult. A légkondicionáló halk sziszegésén, a víz buborékolásán a csövekben, és a többi szobából és más emeletekről leszűrődő beszélgetések halk zűrzavarán kívül semmit sem hallott, még akkor sem, ha a végletekig megfeszítette embertelenül éles érzékeit.
Természetesen ez semmit sem jelentett. Ha egy megfelelően kiképzett Káinita orgyilkos várakozott az ajtó mögött, akkor természetes, hogy nem hall semmit. A levélhez csatlakoztatott elektromos szerkezet pedig nem árulja el jelenlétét semmilyen felismerhető nesszel. Az ajtó alól kikandikáló levél folyamatosan ingerkedett vele. Nem mehet tovább, de nem is hagyhatja egyszerűen ott. Rendes körülmények között magához szólítana egy ghoult, aki aztán cselekedhetne az ügyben, de jelenleg egyetlen szolgája sem válaszolt a hívásaira.
Léptek zaja riasztotta meg hirtelen Vykost. Elfelejtette visszaállítani érzékszervei érzékenységét a szokásos szintre, és most sietve pótolta a mulasztást, mielőtt a betolakodó megszólalhatott volna. Az átlagos beszélgetés hangereje fájdalmas, míg egy kiáltás akár fülsiketítő erejű is lehetett volna.
- Jó estét, Eminenciád. - jelezte Talley jelenlétét a hangja - Közelebb mehetek?
Vykos elmosolyodott. Micsoda szerencse. A védelmezője, a templomos, azon válogatott kevesek egyike volt, akik ismerték a menedéke pontos helyét.
- Hát persze. Éppen Önre lenne most szükségem, Don Talley.
- Csak Talley, ha szabad kérnem. - jött közelebb némi zavarodottsággal az arcán a templomos - Hol vannak a testőrei, Felség? Én úgy hittem, hogy az Ön védelmét a szolgái látják el. Most pedig egyiküket sem látom.
Talley és Vykos valóban egyedül voltak a folyosón. A környezetükben egyetlen halvány nyom sem utalt arra, hogy itt valakik dulakodtak volna. A falakon nem éktelenkedett egyetlen horzsolás sem, és a krémszínű szőnyeget sem csúfították vércseppek. Mindössze az átkozottul szemtelen boríték kandikált ki az ajtó alól, pedig semmi joga nem volt hozzá, hogy ott legyen.
- Be kell vallanom, hogy én magam is éppen ezen a kérdésen gondolkodtam. Amikor visszatértem az esti munkámból, a szolgáim helyett az a levél várt rám. Nem vagyok túlságosan elégedett.
Talley elnyomta a feltörni készülő mosolyát.
- Olvasta a levelet?
- Természetesen nem. - felelte bosszankodva Vykos - Azt képzeli, ennyire ütődött lennék.
A templomos egy elnagyolt bocsánatkérő gesztussal válaszolt.
- Bocsásson meg, Eminenciád. Jelenlegi megbízatásom kötelez arra, hogy még az ostoba kérdéseket is feltegyem.
Talley mutatóujját az ajkaihoz emelte, aztán összevonta a szemöldökét, és a levélre mutatott.
- Megengedi?
Vykos kecsesen hátralépett.
- Én inkább máshol szeretnék tartózkodni, amikor kihúzza.
Talley felnevetett.
- Ön megsért engem, Felség. Megvannak a saját eszközeim, tudja? - mondta, és ezzel az alakja elolvadt. Az így képződött árnyéktócsa egyetlen pillanatnyi tétovázás után beszivárgott a kellemetlen ajtó alatt.
Az árnyék óvatosan megkerülte a levelet, és nagyon ügyelt rá, hogy még csak véletlenül se érintse meg. Néhány perc csend következett, és Vykos türelmesen várakozott. Örült, hogy Talley száll szembe a bent rá leső ismeretlen veszélyekkel. Majdnem teljesen biztos volt abban, hogy képes lenne elviselni vagy legyűrni szinte bármit, ami odabent várhat rá, de egy gyújtóbomba vagy egy ehhez hasonló szerkezet hihetetlenül fájdalmas tudott lenni, és Vykos nem kedvelte a fájdalmat. Legalábbis a sajátját. Úgyhogy odakinn várakozott, és azzal szórakoztatta magát, hogy különböző büntetéseket eszelt ki a távol maradó ghouljainak.
A boríték súrlódó hang kíséretében csúszott vissza az ajtó alatt. Vykos azonnal ismét éber állapotba került. Szakadó papír hangját hallotta, aztán egymás után kinyíltak az ajtó zárjai.
Az ajtó feltárult, és mögötte ott állt Talley a nyitott levéllel a kezében.
- Eminenciád, - mondta szinte bocsánatkérően - azt hiszem, ezt látnia kellene.
Válaszra sem várva sarkon fordult, és elindult a lakosztály egyik belső ajtaja felé. Idebenn már jól láthatóak voltak a dulakodásra utaló jelek: hosszú karcolások a bútorokon, és a falakról lepergett festék és vakolatdarabok a szőnyegen.
Talley elérte az ajtót, és a kilincs gombjára helyezte a kezét.
- Ezek a ghoulok különösen közel álltak Önhöz, Felség?
- Csak ghoulok voltak, templomos. - felelte Vykos - Ne pazarolja tovább az időmet. Azt akarja mondani, hogy a ghouljaim halottak? Ha igen, akkor bökje már ki végre, és álljon félre az utamból, hogy én is megnézhessem, mi történt itt.
- Ha ragaszkodik hozzá. - mondta Talley, és ezzel kinyitotta az ajtót.
A ghoulok odabenn voltak, szépen kiterítve a szoba egyetlen asztalán. Vér nem volt sehol, még a testekben sem, amelyeket tiszta vágásokkal megfosztottak végtagjaiktól, aztán újra összerakták őket. A szobában minden egyéb a helyén volt.
Vykos nem döbbent meg. Nem hőkölt vissza a rémülettől, és nem fogadott átkozódva bosszút az elkövető ellen. Látott már ennél rosszabbat is, és, ha már itt tartunk, akkor a laboratóriumaiban és a fogdáiban már ő maga is művelt ennél sokkal rosszabbat az eltelt évszázadok alatt.
A sértés azonban felbőszítette.
- Lucira? - sziszegte összeszorított fogakkal.
- Én inkább azt hiszem, hogy „Lucius”. Ha lenne olyan kedves, és ellenőrizné a kézírását. A levél hangvétele eléggé bensőséges, úgyhogy feltételezem, hogy felismeri az írását.
Vykos nem veszítette el az önuralmát túl gyakran, de ha ez mégis megtörtént, akkor az esetleges túlélők egyöntetűen a „rémisztő” jelzővel írták le a látványt. Lehetetlenül mély morgást hallatott valahonnan mélyen a torkából, és kitépte a levelet Talley ujjai közül. A gyönyörű nő, a művészien megformált héj egy pillanatra átadta helyét Vykos valódi énjének - a ragadozó, formátlan megszállottságnak, egy ősi dühnek, amely csak azért viselt húst és vért, mert éppen semmi más anyag nem volt kéznél, és amely örömmel félredobva a józan ész és a lojalitás minden kötöttséget legszívesebben itt és most elpusztította volna Talleyt, csak azért, mert a templomos, ha csak egy pillanatra is, de elvett valamit, ami az övé.
Talley nem mozdult, bár a másodperc tört része alatt, ami a veszély felismerése és a levél kitépése között telt el, reflexei alapállapotból harckészültségbe kerültek. A szoba tele volt árnyékokkal, és a lefüggönyözött ablak tálcán kínálta a tökéletes menekülési útvonalat, ha szüksége lenne rá. De őszintén remélte, hogy semmit sem kell ezek közül igénybe vennie. Ha Vykos támadásba lendül, akkor senki sem érheti el a szobát azelőtt, hogy egyikük, vagy mindketten meg ne halnának.
- Kérem, Eminenciád, nyugodjon meg. - mondta mély, feszült hangon - Olvassa el a levelet, ha feltétlenül szükséges, bár én azt ajánlanám, hogy várjon vele egy kicsit. Igen, elolvastam a levelet. Meg kellett győződnöm róla, hogy nincs-e valamilyen csapda elrejtve a borítékban, és aztán arra gondoltam, hogy esetleg találhatok benne valamilyen nyomot, ami megmagyarázza a történteket. Sajnálom, ha ezzel megsértettem, de szeretem elvégezni a munkámat, és kellően biztosítani az Ön biztonságát.
Lassan, óvatosan felemelte a kezét. Vykos háta mögött az árnyékok tettre készen felágaskodtak, és várták a bevetési parancsot.
Vykos őrült szemeivel Talleyre meredt. Nem szólt egy szót sem, de az értelem végtelen lassúsággal visszatért a tekintetébe. A szörnyeteg laza húsa lassan saját magába omlott, és ismét felbukkantak Elizabeth Bathory huncut vonásai, amelyeket Vykos érkezése óta viselt.
- Mondjon egy jó okot, amiért meg kellene Önt kímélnem, templomos. - suttogta, és a hangja remegett a visszafojtott indulattól - Ezt senki sem teheti velem. Így senki sem láthat engem. És senki sem éli meg, hogy elmesélhesse a történetet.
A pillanat tört részéig Talley úgy gondolta, hogy azzal a ténnyel indokolja ennek a lépésnek az ostobaságát, hogy a harc végkimenetele egyáltalán nem olyan bizonyos. De aztán gyorsan észhez tért. Semmi értelme nem lett volna lábbal tiporni a Tzimisce érzékeny egóját, főleg, ha éppen az a célja, hogy lecsillapítsa.
- Nem hinném, - kezdte nyugtató hangon - hogy ezzel a tettel osztatlan elismerést váltana ki hallgatólagos jótevőnkből, és mindketten elég idősek és bölcsek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen ostoba dolog magunkra vonni a kardinális neheztelését. És valószínűleg ez a Lucius is nagyon boldog lenne, ha összeugraszthatna bennünket. És még valami. - erőltetett nagyon barátságos mosolyt az arcára Talley - Az én vagyonom valószínűleg nem lenne elegendő a harc során elkerülhetetlenül bekövetkező károk megtérítésére. - Talley hátrált egy lépést. Nem volt véletlen, hogy éppen az ablak felé. - Egyetért velem, Eminenciád?
Vykos szemeibe visszatért a józanság, de ezzel együtt érkezett a jeges gyűlölet is.
- Önnek nagy szerencséje van, mert igen.
Vetett egy pillantást a levélre, aztán a földre dobta a papírlapot.
- Lucius fizetni fog ezért.
- Nem is várnék kevesebbet Öntől. Talán nem éppen a megfelelő Káinitának próbált „leckét adni”, ha szabad így mondanom.
Talley tisztelettudó távolságba húzott egy fotelt az asztaltól, és leült.
- Ha valóban szükségét érzi, akkor megvan a kellő hatalma ahhoz, hogy véghezvigye, amit akar. Az egója jelenleg beérte egy ilyen apró kis bemutatóval.
Vykos odasétált az asztalhoz, és kecsesen leereszkedett az egyik székbe. Az öklei az asztal lapján pihentek, alig néhány hüvelyknyire Ilse meztelen, megcsonkított holttestétől.
- Mellesleg ezzel a kis bemutatóval azt akarta a tudomásomra hozni, hogy érzése szerint nem értékelem kellőképp az erőfeszítéseit. Elég szánalmas, nemde? - meredt szórakozottan a néhai ghoulok száraz tetemére.
- Úgy tűnik, valóban az.
A kijelentést egy percnyi csend követte.
- Akkor tehát Hartford?
Vykos szórakozottan bólintott.
- Úgy tűnik, az ellenség Stamfordot, és a partvidék erőforrásait kívánja megtartani. Hartfodot csak a Buffaloihoz hasonló jelképes erők védik. Megérett arra, hogy leszakítsuk, és elég nagy ahhoz, hogy megérje a fáradtságot. Mellesleg így még Polonia érsek várakozásainál is gyorsabban nyílik meg előttünk a Bostonba vezető út. Vajon mi lehet a tervük?
Talley megnyalta kiszáradt ajkait.
- Igazság szerint az általános stratégiájuk engem csak annyiban érdekel, amennyiben a munkámat befolyásolja.
- Talley, maga tényleg azt várja tőlem, hogy ezt el is higgyem? - kérdezte Vykos meglepően nyugodt hangon - Nehezen tudom elképzelni, hogy a notórius Vérebet ne hozza lázba a hódítás és a hajsza.
A templomos bánatosan megvonta a vállát.
- Mégis el kell hinnie, Eminenciád, mert ez az igazság. Gyűlölöm ezt a kontinens, és szinte minden lakóját, és egyedül azért várom már a háború végét, mert csak így nyerhetek felmentést a megbízatásom alól. Nos, kinek jut a soha el nem halványuló dicsőség, hogy elfoglalhatja Hartfordot?
- Valószínűleg Borges érseknek. Nekem még mindig a Tremere rendházzal kell foglalkoznom, és így nem távozhatok a városból. Polonia érseknek pedig túl sok más üggyel kell foglalkoznia. A falkavezérek és a Panderek minden ordítozása és hetvenkedése ellenére MacEllen pusztulása után Hartfordot hatékonyan és veszteségek nélkül kell elfoglalnunk. Egy érsek személyes jelenléte bizonyos súlyt ad egy hadműveletnek, nem gondolja?

* * * * *

Washington érseke teljes három percig ült mozdulatlanul Talley távozása után, aztán felállt, és az összes lámpát felkapcsolta a lakosztályában. Óvatosan felemelte Ilse testének néhány darabját, és magával vitte őket a fürdőszobába. Dallamtalanul dúdolgatva a vécé felett a hús hideg agyagját valamiféle sűrű folyadékká változtatta, aztán megfordult, és néhány újabb darabon megismételte az eljárást. Néhány percen belül a csésze szinte teljesen megtelt. Vykos közönyösen lehúzta, aztán visszament a szobába egy újabb adagért.
Néha a monoton munka volt a feszült éjszakák legjobb gyógymódja, elmélkedett magában. Mellesleg később még szüksége lehet az asztalra.

* * * * *

Talley a fejét rázta, miközben visszafelé tartott a Hyattbe. Ő egy vadász volt. Egy nyomolvasó és egy gyilkos. Az életek kioltásához, és nem a meghosszabbításához értett. És most szembekerült azzal a lehetőséggel, hogy Borges érsek vezeti a seregeket Hartfodban. Talley még azt sem nézte jó szemmel, ha Borges az épületet elhagyta. Akkor mit szóljon ahhoz, hogy most egyenesen Connecticutba akar menni. Azonban az érsekeknek eszükben sem volt egy egyszerű templomos óhajaihoz igazítani a terveiket. A megbízatás rossz érzéseket keltett a zsigereiben. Biztos volt benne, hogy nem mondtak el neki mindent, és lehetetlen volt megfelelően végezni a munkáját anélkül, hogy mindent elmondanának neki. Legyenek átkozottak mindannyian, a kis titkaikkal együtt. Legyen átkozott Borges, amiért egy nagypofájú bolond, de azért nem annyira, hogy könnyen irányítható legyen. Legyen átkozott Lucita, amiért ennyire jó. Legyen átkozott Polonia és az arroganciája, ami csak egyre fokozza ezt az őrületet. Legyen átkozott Vykos a kis játékaiért és a nagyképűségéért, és amiért a lehető legrosszabbkor zördült össze ezzel a Luciussal.
- És Ön is legyen átkozott, kardinális, - mormolta az orra alatt - amiért képtelen megfegyelmezni a gyermekét, legyen átkozott, amiért ideküldött engem, de a leginkább azért legyen átkozott, mert nem hagyott nekem kiutat.
Megtévesztően csendes éjszaka borult Washingtonra, de Talley úgy érezte, hogy mindjárt felrobban.
- Legyenek átkozottak. - mondta Talley a sötétségnek - Legyenek mind átkozottak.

 

1999. augusztus 30., hétfő, éjjel 2:32
Main Street
Hartford, Connecticut

Hartford nem bánt túl kedvesen az ott lakó Vértestvérekkel. A város maga viszonylag kicsi volt, és a külvárosi részt alkotó utcák kusza összevisszasága minden először idelátogató számára kiismerhetetlen labirintust jelentett. Az egymáshoz nagyon közel fekvő, mégis jól elkülönülő Kelet- és Nyugat Hartford makacsul megtagadta, hogy egyetlen várossá olvadjon össze. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a városatyák tartottak az egyesülés nyomán várható ingatlanár-eséstől. A városon átfurakodó I-91 és I-84 folyamatosan bedugult az állandósuló építkezések, és a rosszul megépített kereszteződésekben sorozatosan bekövetkező balesetek miatt. A Connecticut folyón átívelő Charter Oak híd vezette el a forgalmat a Massachusetts-i határon túl az I-84-esre. A folyó felől a város arculata kopott, szürke és építészetileg kusza volt. Röviden, Hartfordban nehéz volt boldogulni, nem volt kellően megtervezve a táplálkozáshoz, és még akkor is képes volt megzavarni valakit, ha annak történetesen volt térképe.
Lucita már harmadszor járt itt, és úgy vélte, hogy nagyon is találó a város egyik fő útvonalának a neve: Asylum[3] sugárút.
Az éjszakát az utolsó célpont tanulmányozásával töltötte. Miután megemésztette az érsek szokásairól, kedvenc játszótereiről, képességeiről és forrásairól szóló anyagot, elindult, hogy kiszellőztesse a fejét, mielőtt nekilátna megtervezni az akciót. Így került jóval éjfél után a város központjába. Érdeklődve figyelte az autójukhoz tántorgó késő éjszakai mulatozókat. Más körülmények között biztosan engedett volna a csábításnak, de egy másodkézből származó részegség később gátolná a gondolkodásban. Az éhség még most sem nyugodott le teljesen, de egy korábbi diszkrét találkozó már elvette erejének oroszlánrészét. Majd keres valakit, miután végzett a ma esti munkájával.
Addig is a biztosítási ügynökök, hirdetésírók és Connecticut központjának többi lakója boldog tudatlanságban lépdelt a halál árnyékában, és soha nem tudták meg, milyen közel álltak a pusztuláshoz. Lucita büszke volt arra, hogy feltűnés nélkül el tudott vegyülni a halandók között. A legtöbb fiatal Vértestvérnek nagyon sürgős volt, hogy szert tegyenek egy olyan veszedelmes kisugárzásra, amely elkülöníti őket a nyájtól, míg a legtöbb idősebb Káinita öntudatlanul tett szert ugyanerre. Amint beléptek egy szobába, a halandók azonnal megérezték, hogy farkas jár a nyáj közelében, és ennek megfelelően reagáltak. Éppen ezért lehetett kiváló előrejelzőnek használni az embereket, ha más Vértestvérektől kellett tartani. Mint a kanárik a bányákban, ők is fölöttébb érzékeny, bár kissé költséges vészjelzők voltak.
Lucita azonban képes volt beleolvadni a tömegbe, és ez csak még veszedelmesebbé tette. Ha valaki tudta, mit kell keresni, akkor természetesen még így is felismerhette igazi természetét. Azonban a legtöbb Vértestvér éppen a körülöttük lévő emberek vészjelzései alapján kezdett el keresni. Ez a tulajdonság jócskán megkönnyítette Lucita munkáját.
Elhaladt először a G. Fox áruház előtt, aztán egy durva étterem következett, amely helyben főzött sört kínált. A Hartford Stageben éppen most fejeződött be egy újabb előadás, és a sarok mögött már kezdtek feltorlódni a türelmetlen autók. Kicsit távolabb egy felüljáró vezette a nyolcvannégyest a folyóhoz. Már innen is látta, hogy azután az építkezéseken kívül már nem sok minden van, úgyhogy gyorsan sarkon fordult, beleszagolt a levegőbe és elindult visszafelé, amerről jött.
Ezzel feltehetőleg elegendő időt biztosított az őt követő férfinak, hogy kifújja magát.
Már néhány háztömb óta a nyomában volt, és egy halandóhoz képest elég jó munkát végzett. Nem jött túl közel, felhasználta a terep kínálta lehetőségeket, és figyelemre méltóan tapasztalt volt az árnyékba rejtőzés terén.
Szerencsétlenségére az árnyékok felhasználása nem volt túlságosan célravezető, ha valaki egy Lasombrát akart becserkészni.
Lucita visszafojtott egy mosolyt. A férfi pánikba esett a hirtelen hátraarc miatt, és most gyorsan fedezékbe vonult. Jelen pillanatban éppen egy telitömött szemetes konténer mögött lapult a sötétben a sörfőzde mellett nyíló mellékutcában. Feltehetőleg arra várt, hogy Lucita elhaladjon mellette, és hogy a színházból hazatérő forgalom letisztuljon. Ezzel szabaddá válna a pálya. Ha okos, akkor megpróbálja majd bevonszolni a mellékutcába, és csak ott lát munkához.
Ez az akcióterv kétségtelenül nagyon jól bevált volna egy halandó nővel szemben. De a Hartfordban fellelhető átlagos lelkekhez képest Lucitát egyáltalán nem lehetett volna szokványos nőnek nevezni. Az éhség egy apró mozdulása emlékeztette, hogy ma éjjel nem evett valami jól, és lassú, kimért léptekkel elindult a leendő támadója felé.
A háztömb végében letisztult az utolsó forgalom is. A jelzőlámpa kizárólag az éjszakának váltott zöldről pirosra. Lucita megállt és lehajolt, látszólag azért, hogy megigazítsa a jobb bakancsa nyelvét.
Meglepő módon, az útonálló nem támadott. Lucita még egy pillanatig úgy maradt, aztán megfordult, és körülnézett a mellékutcában. Dulakodás halvány zaja hallatszott, aztán valamilyen fémes csörömpölés következett, ami nem lehetett más, mint a konténer oldalához verdesett emberi koponya zaja.
- A szemétláda. - lehelte halkan, és belépett a mellékutcába.
Két alakot látott. Az egyik mozgott, a másik nem. Aztán az, amelyik mozgott, odafordult hozzá és felsziszegett. Az arca egy sebhelyekkel és égésekkel borított szörnyűséges maszk volt, és a szemei vörösen izzottak. A földre dobta a rabló testét, és tett egy lépést Lucita felé. A sörfőzde reklámjának vörös neonfénye megcsillant a hosszú, gonosz karmokon.
- Nem vagyok meghatva. - mondta Lucita - Hanyag vagy és lassú.
- Mi a franc? - mondta a Nosferatu, és agresszív testtartást vett fel - Szar. Vértestvér vagy. Ki a fene vagy te? Nem láttam, hogy bejelentkeztél volna... várj csak, Lucita?
Lucita elszámolt tízig. Egyszer spanyolul, aztán latinul.
- Most meg fogod magyarázni, hogy honnan tudod a nevemet, jó? Aztán elmondod, hogy mit keresel itt, és hogy miért ne tegyem én is azt veled, amit te tettél a vacsorámmal.
- Vele? - nézett le az ocsmány kis vámpír arra az összetört hüvelyre, ami valamikor a rabló volt - A tied volt? A pokolba. Rá kellett volna jönnöm, azt hiszem. Láttam, hogy egy csinos, fiatal hölgyet követ, és a herceg parancsa szerint tisztán kell tartanunk a külvárost, mert ide szeretné vonzani a befektetőket, és... - halt el gyámoltalanul a hangja, amikor megpillantotta a Lucita arcán megjelenő vegytiszta megvetést - Rendben. Tök mindegy. Majd hozok neked egy másikat. A buszok végállomásánál kiváló a vadászmező. Lucita érezhető bosszankodással kezdett dobolni ujjaival a téglafalon.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdéseimre. Van még tíz másodperced. Kilenc. Nyolc. Hét.
- Azért tudom a nevedet, mert Schrecknek dolgozom. Nos, inkább olyanoknak dolgozom, akik Schrecknek dolgoznak, legalábbis pillanatnyilag... rendben, rendben! Üzenetet hoztam Schreckről. A szállodában kellett volna átadnom, de csak később akartam sort keríteni rá. És akkor megláttam itt ezt a fickót, és... urrrkk!
Az utolsó hang akkor tört fel belőle, amikor Lucita egyszerűen megragadta és megszorította a nyakát, és lenyűgöző erővel a falhoz csapta és felemelte a földről. A Nosferatu lábai vadul, és mindenféle eredmény nélkül kalimpáltak két lábbal a föld fölött. Kétségbeesett erővel karmolta Lucita kezét, de a szorítás nem engedett.
- Hagyd abba. - mondta kurtán - Vagy hagyom, hogy az árnyékok tartsanak. Azt jobban szeretnéd? - a Nosferatu vadul rázta a fejét, legalábbis amennyire a jelen helyzetében erre képes volt - Jó. Nos, valamikor majd le kell ülnöm, Mr. Schreckkel, hogy megmondjam neki, ne alkalmazzon idiótákat. Ha üzeneted van, akkor átadod. Azonnal. Bizalmas dolgokról kizárólag diszkrét helyszínen beszélsz, és ez a mellékutca egyáltalán nem felel meg a követelményeknek. Bizonyíték nélkül senkinek a személyazonosságát nem fogadod el... honnan tudod, hogy én vagyok Lucita? Mert úgy nézek ki, mint amit egy fényképen láttál? És akkor mi van, ha egy húsformázó vagyok? - kérdezte végül, és ezzel elengedte az áldozatát.
A Nosferatu lerogyott a rabló teteme mellé, és reflexszerűen levegőért kapkodott. Lucita rövid, éles intésére az árnyékok lassan közeledni kezdtek hozzá.
- Ma éjjel szerencséd van. Pontosan az vagyok, akinek hiszel, és most rögtön átveszem az üzenetet. Mi az?
A Nosferatu a közeledő árnyékokra pillantott, majd érthetetlenül motyogva mindent megtett, hogy apró labdává gömbölyödjön.
- Meg kellett volna mondanom neked, hogy maradj Hartfordban, mert a célpont valószínűleg ide fog jönni. Éppúgy magára hagyják a várost, mint Buffalot, és azt hiszik, hogy ez majd előcsalogatja őt neked. - az egyik különösen bátor árnyék nekidörgölőzött a karja aszott húsának - Ó, Istenem, ne. Küldd el őket. Elmondtam mindent, amit nekem mondtak!
Lucita töprengett egy pillanatig. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy a szükségesnél tovább maradjon ebben a városban - Hartford még normális körülmények között sem tartozott a kedvenc városai közé. Másfelől viszont Schreck két éjszakával korábban arra bíztatta Lucitát, hogy induljon Hartford felé, most pedig arra kérte, hogy legyen türelemmel. A Nosferatu hírszerzése eddig megbízhatónak bizonyult. Ha a karmai közé csalogatják a prédát, akkor megengedheti magának, hogy várakozzon.
Ráadásul egy másik forrása is volt, amelyik megerősítheti a célpont tartózkodási helyét. Szinte biztos volt benne, hogy ez a másik forrás magához a Sabbathoz tartozott.
Miután döntésre jutott, visszafordult a reszkető kis Vértestvér felé, akit már szinte teljesen beborítottak az árnyékok.
- Értem. Köszönöm, hogy voltál olyan kedves, és elhoztad nekem az üzenetet. Gondoskodni fogok róla, hogy Mr. Schreck tudomást szerezzen arról, hogy sikeresen teljesítetted a megbízást. - és ezzel ökölbe szorította jobb kezének ujjait.
A mozdulatot egy rövid, gyomorforgató reccsenés követte, ahogy az árnyékok Lucita mozdulatát követve összepréselték áldozatukat. Dolguk végeztével az árnyékszolgák lassan visszatértek oda, ahonnan jöttek. Lucita a holttestekről a színültig telt szeméttárolóra nézett, majd kellő méltósággal elsétált.

 

1999. augusztus 31., kedd, éjjel 1:31
Hyatt Regency Capitol Hill
Washington D.C.

- Pontosan mennyi információval látta el Önt a tanácsbeli informátora a védelemmel kapcsolatban? - Borges hangjából kicsendült némi bosszúság, de semmi több.
Talley vetett rá egy gyors pillantást, és elrebegett egy gyors imát, hogy, legalább ma este, a férfi vérmérséklete ne ragadtassa ennél messzebb. Túl sok munka várt még rájuk.
Vykos közömbös arckifejezéssel egy apró kötegnyi papírt tolt az asztal közepére. Istennek hála a szétterített Hartford térkép még csak meg sem gyűrődött.
- Itt van minden, amit küldött, Borges érsek. A létszámukról és az erőikről Ők maguk sem tudnak többet nálunk. Holnap estére a város legtöbb Káinitáját evakuálják. Csak friss gyermekek és öngyilkos ghoulok maradnak hátra kezdetleges védelemként.
Borges Talleyre pillantott, aki bólintott, aztán a papírokért nyúlt. Az ezt követő néhány percben a papír zizegésén, és a Borges által láthatóan öntudatlanul kiadott különféle beleegyező és helytelenítő hangokon kívül egyetlen zaj sem hallatszott.
- Hm. Húsz frissen Ölelt Vértestvért, egy tucatnyi öngyilkos ghoul, és semmi más? - mondta végül Borges - Egyetlen falkával tisztára söpörhetnénk a várost.
Az érsek önelégülten tette vissza a papírköteget az asztalra.
- Valóban. - mondta Vykos - De ha így cselekednénk, akkor bebizonyítanánk nekik, hogy ezúttal is pontosan tudtuk, mivel kerülünk szembe. Innen már csak egy apró lépés lenne, hogy felfedjék a forrásomat, és ezzel elveszítenénk az egyik legfontosabb előnyünket. - az arcán nyoma sem volt annak a megvetésnek, ami árnyalatnyit kiérződött a hangjából.
- Valóban. És éppen ezért kell megsemmisítő erővel támadnunk. Ezért fogjuk emberáradatba fojtani őket! - termett talpon Borges, ahogy a lelki szemei előtt megjelent a még ki sem vívott győzelem - Buffaloval ellentétben ezúttal vesztségek nélkül. A túlerő segítségével egyszerűen eltöröljük őket a föld színéről!
- Csak egyetérteni tudok Önnel. - tette hozzá Polonia - Megsemmisítő támadást kell indítanunk, és ezt nem bízhatjuk egy érseknél alacsonyabb rangú vezetőre. Ön lenne a tökéletes vezér. - mutatott egyenesen Borgesre.
Borges, akinek a hencegő harciassága láthatóan gátolta a gondolkodását, a javaslatra elhallgatott.
- Személyes parancsnokság, a harctéren? - ült vissza a székébe.
- Ez nem valami jó ötlet. - vágta rá azonnal Talley.
Úgy számított, hogy Vykos fogja ezt javasolni, de hogy Polonia is...?
- Kockázat nélkül nincs dicsőség. - mutatott rá Polonia - És biztos vagyok benne, hogy Borges érseknek Önnel az oldalán semmitől sem kell tartania, Sít Talley. Mindenesetre az ügyeim New York-ba szólítanak - már túl régóta vagyok távol - Vykosnak pedig elegendő dolga van itt Washingtonban a Tremere rendházzal.
Talley elkomorodott. Úgy tűnt, hogy a székében nyugtalanul fészkelődő Borges ellenségeinek elpusztítása és Lucitával kapcsolatos aggodalmai között őrlődik.
- Vallejo éppen olyan jól képes a rendház ostromát irányítani, mint én magam. - szólalt meg hirtelen Vykos - Ha ez segít megnyugtatni a kedélyeket, akkor Borges érsekkel tartok, természetesen, csak mint megfigyelő. Egyszerre két érsek jelenléte - akik már önmagukban is elegendőek lennének az „elsöprő túlerő” kifejezés meghatározására - és egy jókora sereg minden bizonnyal eloszlatja az árulással kapcsolatos gyanújukat. Különösen, ha ezúttal egy kicsit későbbre halasztjuk a támadást.
Vykos hangja barátságos volt, de úgy tűnt, mintha magában mulatna valamin.
Borges gyűlölködő tekintetet vetett az érsektársára, aztán Talleyre pillantott.
- Még ebben az esetben is komoly erőt kell magunkkal vinnünk.
mondta Borges - Ügyelnünk kell arra is, hogy Ön, és jómagam szembetűnően megmutassuk magunkat. Nem hinném, hogy bármelyikünknek komoly fejtörést okozna az az este, de az informátorunknak minden bizonnyal jót tesz majd, ha a csatatéren látnak minket. - fordította madárszerű mozdulattal a fejét a testőre felé Borges - És bízom benne, hogy Don Talley mindeközben ügyel majd a biztonságunkra.
- Azt hiszem, Eminenciás uram, megoldható, ha nem teszik ki magukat túl sok veszélynek. - ráncolta a homlokát Talley - Azért mondom ezt most, hogy ne kelljen később emlékeztetnem erre Önöket.
- Jó, jó. - hesegette el egy bólintással Borges a kifogásokat - Értem. Nyugodjon meg, nem vállalok majd fölösleges kockázatot. És azt hiszem, hogy Vykos érsek is követi majd a példámat.
- Nos, akkor rendben. - törődött bele Talley, pedig egyáltalán nem volt meggyőzve.
- Vykos érsek, - folytatta Borges - kíván az emberei közül bárkit is magával hozni a hadművelethez? Talán a Kis Szabónak van néhány új kedvence, akiket szeretne élesben is kipróbálni? Néhányan a támogatói közül már minden bizonnyal kezdenek türelmetlenek lenni. Nekik biztosan a kedvükre lenne egy kis testmozgás. Úgy vélem három falka, plusz a személyes jelenlétünk elegendő kell legyen. Talán használhatnánk az egyetem épületét, a városházát és ezt a kereszteződést kiindulópontként - mutatott a térképre az érsek.
- Fogalmunk sincs róla, hogy az ellenfél hol helyezi el a csapatait, érsek. Miért nem várjuk ki, amíg a kapcsolatom ellát minket a szükséges információkkal?
Vykos hangja fáradtnak tűnt. Már nyilvánvalóan bánta, hogy beleegyezett a saját részvételébe.
- A Kamarillával állunk szemben. Csak gyújtunk néhány tüzet, veszélybe sodorjuk a drágalátos Maskarádéjukat, és máris rohanni fognak hozzánk. - koppintott kétszer az ujjával a térképre Borges - Egyre jobban tetszik ez az elgondolás, minél többet gondolkodom rajta. Ha rákényszerítjük őket, hogy megtámadjanak minket, akkor elveszítik még azt a kevés előnyüket is, amit az előkészített védelmi vonalak jelentenek számukra. Ez be fog válni. És most, talán térjünk rá az események időrendjére...
Talley egyszerűen kizárta Borgest az elméjéből, és elkezdte megtervezni, hogy miként tudná kimenekíteni Borgest vagy Vykost, amikor a dolgok kezdenek majd rosszra fordulni. A terv egyszerű volt, bár kissé otromba. Rengeteg lehetőséget egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Rengeteg körülmény adott okot az aggodalomra: kínosan ügyeltek rá, hogy a megbeszélés folyamán még csak meg se említsék Lucita jelenlétét - Talley többször is megpróbálta felhozni a témát, de hol Vykos, hol pedig Borges sietett témát váltani. Lucius talán úgy döntött, hogy újabb leckét ad Vykosnak azzal, hogy a hamis információk segítségével a Sabbat rohamot egyenesen egy Theo Bell formájú láncfűrész karjaiba vezeti. Vykos részvétele és Polonia kényelmes távol maradása még mindig zavarta. És így tovább.
De a saját arroganciájuk és felsőbbrendűségük által megvakított érsekek nem hallgattak Talleyre. Nem, határozta el magában, a legjobb az lesz, ha kivárja, amíg a dolgok veszélyesre fordulnak, aztán, ha Lucita felbukkan - amikor Lucita felbukkan - kimenekíti az érsekeket a helyszínről. A támadás ezután már mehet tovább a saját medrében, de Talley jelenleg a feladata miatt aggódott.
- Egyetért vele, Don Talley?
Talley kizökkent a gondolataiból, és azt vette észre, hogy mindhárom érsek kérdőn mered rá.
- Természetesen, Don Borges. Ezúttal úgy van, ahogy mondja.
Vykos kissé meglepettnek tűnt. Borges pedig önelégültnek.
Talley csak azt kívánta, hogy bárcsak elkezdődne már a csata, mert akkor nem kellene ezt tovább hallgatnia.

 

1999. szeptember 9., csütörtök, este 10:14
A Hartford Egyetem campusa
Nyugat Hartfod, Connecticut

Lucita Nyugat Hartfordban állt az egyik utcasarkon, és a szemben lévő Hartfod egyetem épületének bejáratát nézte. A gyep barna, a tábla csúnya volt, és mögötte egy hektárnyi méretű parkoló terpeszkedett. Ez pedig azt jelentette, hogy a közelben sehol sem volt fedezék. Lucita pontosan így szerette. Elővette a telefonját, és egy csipogó számát tárcsázta, amelyet még réges-régen, az egész ügy kezdetén adtak meg neki. Kétségtelenül egy újabb mobil számot kell feladni a hívás után, de Schreck láthatóan örömmel látta el azokkal a dolgokkal, amelyekkel elkerülhette, hogy nyomon kövessék a lépéseit.
Schreck csicskása amúgy is azt mondta Lucitának, hogy maradjon Hartford közelében. Ez egy héttel ez előtt történt, de a célpontnak még mindig se híre, se hamva. Talán a másik megbízója jobb információkkal rendelkezik.
A kapcsolás létrejött, és ezt egy sor kattanás követte. A szükséges számú berregés és kattanás után egy óvatos „Hello” szólt a telefonba.
- Jó estét.
- Ó, Dona Lucita. Milyen kellemes meglepetés. - a vonal másik végén lévő vámpír hangja sikamlósan udvarias volt - Segíthetek valamiben?
- Csak valami apróság, igazán. Azon gondolkodott, hogy Ön talán adhatna egy aprócska utalást arra nézve, hogy merre járhat a célpont az elkövetkező éjszakákon.
A kérdésre nem jött azonnal válasz.
- És ezt nekem honnan kellene tudnom, Dona Lucita?
- Mert az tudja, aki az ön zsinórjait mozgatja, ugye? Nem vagyok elég vak ahhoz, hogy ne lássam meg, ami ott van az orrom előtt. Ki az? Polonia? Vykos? Az egyik hájas bolond lenn Mexico városban?
Újabb szünet.
- Attól tartok, fogalmam sincs, miről beszél, Dona. Igazán sajnálom.
- Maga egy igazi szánalmas hazudozó, és ez minden. Tehát, mondja csak, hol lehet?
- Két héten belül kifizetődőnek találhatja a vadászatot Hartfordban. Ez elegendő információ?
- Nem fogok hazudni Önnek: nem, nem elegendő, de be kell érnem ennyivel. Nagyon jó. És köszönöm az udvariasságát.
- Enyém a megtiszteltetés.
Egy kattanás után megszakadt a vonal.
Lucita becsukta és eltette a telefont. Az úton keresztül odafutott az egyetem épületéhez. Soha sem árt, ha az ember ismeri a terepet, ahol talán harcolnia kell. És mellesleg éhes is volt.

 

1999. szeptember 21., kedd, este 12:27
A Connecticut Egyetem Jogi Kara
Hartford, Connecticut

Hartford haldoklott, de a tüneteket általában jól leplezték. Égett a közigazgatási központ, és a CBS állomás környéke a külvárosban. A városi könyvtár pompás faragásokkal díszített bejáratát bezúzta egy teherautó, amely fölött a sofőr elveszítette az irányítást, de itt legalább nem sérült meg senki. A sofőr elmenekült a helyszínről, és azok a rendőrök, akiket nélkülözni tudtak a többi válsággócnál, most a szökevényt keresték a városban. Lövöldözés volt a Zion Hegye temetőnél, és a Charter Oak hídon teljesen megbénította a keletre irányuló forgalmat egy négy autós ütközés. Egy cserbenhagyásos, áldozatokat is követelő baleset okozott dugót az I-91-es észak felé vezető oldalán az I-84-es kereszteződés után. A város határában található Corbin Corners-i bevásárlóközpontból vandalizmust és fosztogatást jelentettek. A biztonsági őrök jelentése szerint az elkövető egy csapatnyi tinédzser volt, akiket eddig még sohasem láttak. Az egyetemi campusban egy party zendüléssé degradálódott, és az Asylum sugárúti buszvégállomás bejáratánál lerobbant egy busz, úgyhogy senki sem tudott se bemenni, se kijönni onnan.
Valahol ennek a kínos gonddal megtervezett káosznak a közepén Talley ismét átalakulhatott a Vérebbé.
Az eredeti terv szerint a hadművelet irányítói - Borges, Vykos, és maga Talley - a háttérből irányítják a csapatmozgásokat, és kerülik a nyílt összetűzéseket. Ráadásul azzal, hogy ragaszkodott mind Borges, mind Vykos egyidejű társaságához, Talleynek sikerült lecsökkentenie annak a valószínűségét, hogy egymás életére törhessenek (már ha valóban ez lett volna a szándékuk). Egyúttal megnőtt az ő esélye, hogy megvédhesse Őket. Elméletben Talley jelenléte elegendő kell legyen ahhoz, hogy jó magaviseletet kényszerítsen a két érsekre, de azért még ez sem garantált semmit.
A bajok egy szerencsés lövéssel kezdődtek. Egy, a visszavonulás fedezésére hátrahagyott Kamarilla partizán valahogy kiszimatolta, hogy hol található a Sabbat parancsnokság, és az egyik közeli háztetőről elkezdett célba lőni a három behemót harci ghoulra, akiket Vykos elővigyázatosságból hozott magával. A második lövés lerobbantotta az egyiknek a fejét.
Vykos, nyomában a megmaradt két ghoullal, majdnem elkocogott, hogy megkerülje, és hátba támadja a lövészt. Talley határozott tiltakozását követően a templomos és az érsek majdnem egymásnak estek. Vitájukat a mesterlövész puska folyamatosan ropogó zenéje festette alá. Talley heves ellenkezése ellenére Vykos ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen vegyen részt a hajszában.
- Nagyszerű! - köpte Talley a Tzimisce érsek után - Ha meg akarja öletni magát, akkor majd Borgesre vigyázok.
Talley megpördült, hogy figyelmeztesse Borgest: maradjon, ahol van, vagy különben...
De Borges eltűnt.
Talán a frissen kioltott vér illata járult hozzá a csata izgalmához, vagy csak egyszerűen úgy döntött, hogy elindul egy kis személyes dicsőséghajszára. Már nem számított. Az érsek eltűnt.
Talley röviden, de szívből jövően átkozódott. Két választási lehetősége maradt. Vykos után indul, aki fittyet hányt a tanácsaira és aki mellett ott volt két harci ghoul, vagy megpróbálja megkeresni és megvédeni Borgest, aki szintén fittyet hányt a tanácsaira, de aki egyedül volt, és akit talán túlságosan is nagy egyetértésben nevezett ki Vykos és Polonia a hadművelet élére. A Tzimisce az eltelt évszázadok alatt számtalanszor bebizonyította, hogy tud vigyázni magára. Borgest még komoly jóindulattal sem lehetett volna ennyire sikeresnek nevezni ezen a téren.
Végül mégsem volt választási lehetősége.
Így tehát Talley belevetette magát a tüzektől megvilágított éjszakába, hogy megkeresse Borgest. És, csak úgy ráadásként, elpusztítson mindent, ami az útjába kerül.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 1:36
Park Terrace
Hartford, Connecticut

Ezen az éjszakán nem Talley volt az egyedüli vadász az utcákon. Lucita csendben, minden erőfeszítés nélkül haladt árnyékról-árnyékra. Közömbösen nézte végig, amint egy harci ghoul véres péppé vert egy rendőruniformist viselő ghoult, aztán a miheztartás végett felfordította a férfi autóját. A jármű alját nyaldosó lángok rikító vörösre és sárgára színezték a jelenetet. Szótlanul figyelte egy falkányi antitribu ámokfutását a Pope parkban. A vámpírok mindre lőttek, ami mozgott, és szinte mellékesen megsemmisítettek egy osztagnyi frissen Ölelt Brujaht, akik a fák ágai közül vetették rájuk magukat. Szemöldökráncolva nézte végig, amint Vykos darabokra szed egy férfit, akinek csak annyi volt a bűne, hogy rossz időben volt rossz helyen. Egyetlen forrás sem tett említést arról, hogy Vykos is itt lesz.
Azonban sehol sem látta Borgest. Tudta, hogy itt van, hiszen már éppen elégszer hallotta a nevét. De az érsek maga egyetlen egyszer sem bukkant fel. A keze munkájára utaló bizonyítékok szanaszét hevertek az utcákon - leginkább szétszaggatott tetemek, elkeveredve Talley ténykedésének tisztább eredményeivel - de maga az érsek olyan illékony volt, mint a reggeli pára.
Szerencsére ez nem volt igaz Talleyre. Mivel jobb dolga úgy sem volt - a város védelme, eltekintve a támadást vezető Káinita likvidálásától, végül is nem rá tartozott - mészárlásról mészárlásra követni kezdte a Vérebet. A férfi néha megállt, és megvizsgálta Borges munkájának eredményeit, de azért általában mozgásban maradt. Gyors, dühös, és halálos - ez volt a Véreb. Többször is rajta kapta a templomost, hogy meglepő méretű felszíni kárt okoz, és lassan kezdett rádöbbenni, hogy nem ő volt az egyetlen, akit Borgest keresi. Az érsek ledobta a pórázt, és Isten tudja, hol garázdálkodik most a városban.
Lucita most biztosan felnevet, ha meg meri kockáztatni, hogy ezzel felfedi a jelenlétét Talley előtt. Tudta, hogy milyen szerencséje van, amiért a Véreb ennyire elfoglalt. Egyébként már régen észrevette volna a jelenlétét. Biztos volt benne, hogy Talley százszor inkább próbálná meg véglegesen megállítani őt, mint hogy felkutassa a kóbor érseket. Végül is, ha őt lefoglalja, akkor ki más lenne képes akár csak megsebesíteni is Borgest? Hát még megölni?
Természetesen ismerte a választ ezekre a kérdésekre, de nem vesztegette az időt arra, hogy eldöntse, ez valóban jogos aggodalom volt-e, vagy sem.
Időközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy maga Talley is Borgest keresi a tűz és pusztulás káoszában. Három lehetőség állt Lucita előtt. Követhette Talleyt egészen az érsekig, és aztán reménykedhetett benne, hogy képes lesz még azelőtt lecsapni rá, hogy a Véreb közbeléphetne. Megpróbálhatja egyedül megkeresni Borgest, és reménykedik benne, hogy még Talley előtt rábukkan. Vagy hagyhatja az egészet a pokolba, és kivárhat egy újabb lehetőséget.
A másodperc tört része alatt sikerült eldöntenie, hogy a legjobb az lesz, ha követi Talleyt. Ő pihent volt, és jóllakott, míg Talleynak néha el kellett simítani néhány ügyet, amit az érseknek, a sietség és a dühöngés közepette nem sikerült végérvényesen befejeznie. Ráadásul túl gyorsan loholt az érsek nyomában ahhoz, hogy időt szakíthasson az étkezésre, és ezzel felfrissítse a tartalékait. Borges maga lenyűgöző vérfürdőt hagyott maga után, ami azt jelentette, hogy erősen igénybe veszi a benne lévő vértartalékokat. A lefolyóba szivárgó, és a falakra fröccsenő vitae mennyiségéből ítélve Miami érseke szintén nem állt meg táplálkozni. A két férfi le lesz gyengülve, amikor Talley, és vele együtt Lucita, végül utoléri Borgest. Ki lesznek éhezve. Képtelenek lesznek visszaverni egy kitartó támadást. Kis szerencsével még Talleyt is végérvényesen elintézheti. Az atyja biztosan szomorú lesz, ha összetöri az egyik kedvenc játékszerét, de Talley túlságosan kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy csak úgy szabadon járkálhasson. Ki fogja használni a lehetőséget, hogy elpusztítsa, feltéve, hogy egyáltalán lesz ilyen, és később majd küld egy bűnbánó képeslapot Moncadának.
Néhány háztömbnyi távolságban valaki dühödten felordított. Válaszul rettegő sikoltás hasított az éjszakába. Talley még csak fel sem pillantott, egyszerűen embertelen sebességgel eliramodott a hangzavar irányába. Lucita ajkain felvillant egy farkasmosoly, és hangtalanul követte.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 1:38
Park Terrace
Hartford, Connecticut

Talley már körülbelül egy órája folyamatosan átkozódott a bajusza alatt. Pontosan amióta az az idióta Borges belegázolt a dolgok sűrűjébe. Rendes körülmények között alig néhány perc alatt utolérte volna azt a bolondot, de a helyzet távolról sem volt megszokottnak nevezhető. Az igaz, hogy Borges egy egyszemélyes vámpír pusztítócsapat volt, de a jelen helyzetben nem éppen erre lett volna szükség. A hátrahagyott csapatai irányítás híján botladozni kezdtek. A falkák már a leghalványabb ellenállás eltiprása után is zajosan ünnepelni kezdtek, és mindent felgyújtottak maguk körül. Ennek pedig az lett az egyedüli eredménye, hogy összezavarták Borges nyomait, és sikeresen elvágták a fő közlekedési útvonalakat. Arról nem is beszélve, hogy néhány túl lelkes, vagy kellően óvatlan Sabbat meg is pörkölődött. A Véreb, miközben a kaotikus városi utcákon próbálta megtalálni Borges nyomait, így értékes másodperceket vesztett az elkerülhetetlen kitérőkkel. Aztán a másodpercekből lassan percek lettek. Egyedül a levegőt megtöltő vérszag alapján követhette a védencét, de szerencsére a Vérebnek már ez is leendő volt.
Volt még valami, ami hátráltatta a haladását. Nem mindenki volt végérvényesen halott azok közül, akiken Borges átgázolt. Némelyek meglepő harciasságról tettek tanúbizonyságot, amikor Talley a kóbor érsek nyomában elhaladt mellettük. Egyikük halottnak tetette magát, amíg Talley oda nem ért mellé, aztán két golyót röpített a templomos bal karjába. A templomos gyorsan fedezékbe gurult, aztán az egyik postaláda alól elindított két árnyékot, hogy felismerhetetlen péppé zúzzák a férfit (arra már nem maradt ideje, hogy kiderítse, a támadója Káinita, ghoul, vagy csak egy fegyveres járókelő volt-e). Az áldozatok közül néhányan csak nyögdécseltek, és Talley szakított egy-egy másodpercnyi időt arra, hogy egy gyors csapással elhallgattassa őket. Az ember soha nem tudhatta, hogy ki az, aki csak színlel, és az első meglepetés után Talley biztos akart lenni abban, hogy nem lesznek újabbak. A leginkább arra volt szüksége, hogy egy önjelölt hőspalánta a legérzékenyebb pillanatban támadja hátba. Még a legszánalmasabb ghoul is képes lehet arra, hogy ledöntse a lábáról, vagy egy-két golyóval éppen a legrosszabb pillanatban vonja el a figyelmét a Lucita elleni harctól.
Közvetlen előtte újabb sikolyok harsantak, és újabb lövések dördültek. Talley egy pillanatnyi összpontosítással beforrasztotta a golyó ütötte lyukakat a vállában, aztán megkettőzte a sebességét. Remélte, hogy ezúttal utolérheti az érseket, és végre kivonszolhatja a kézitusából. Az érsek remélhetőleg megpróbál majd ellenállni, és Talleynek csak erre a kifogásra volt szüksége ahhoz, hogy eszméletlenre verje.
Talley elgondolkodott azon, hogy rákényszeríti az akaratát az érsekre, és magához hívja a férfit. De ha Borges éppen valami komoly csatában állt, mondjuk Lucita megtalálta, akkor a szólítás zavaró hatása lehet az az apró tényező, ami elválasztja egy csapás elkerülését a hajszál híján sikertől. Talley nem merte elvonni a férfi figyelmét addig, amíg ismét biztonságban nem lesz a kezei között. Még ha nem is Borges Lucita célpontja - ezt a lehetőséget még most sem zárhatta ki - az érsek már akkor is veszélybe sodorta a küldetés sikerét azzal, hogy esztelenül belevetette magát az éjszakába, és könnyen lehet, hogy már sikerült is megöletnie magát. Talley meg volt győződve arról, hogy a Kamarilla szíves örömest odaadná Hartfordot egy érsekért cserébe.
Futás közben a Véreb tett egy kis ígéretet magának. Ha Borges kikerül a csatatérről, akkor kiveri még az élőhalott szart is az idiótából. Ha tőle függ, akkor Borges túl fogja élni ezt a csatát, de azt fogja kívánni, hogy bár meghalt volna.
A közelben elhaltak a sikolyok, és Talley leszegte a fejét a végső erőfeszítéshez. Ha van Isten, akkor ezek a hangok azt mutatták, hogy Borges végre megszabadult a vér keltette őrjöngéséből. Ha nem, akkor Lucita éppen most talált rá. De Talley mindkét esetben ott akart lenni. Ezért futott, mint egy őrült.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 1:43
Putnam Street
Hartford, Connecticut

Borges érsek elégedett mosollyal az arcán nézett körül. Legalább három halott vámpír feküdt kiterítve a lábainál. Mindhárman a sérülések különböző fokait mutatták, és egyiküknek teljesen hiányoztak a végtagjai, jól küzdöttek, kétségbeesett, értelmetlen vadsággal, de esélyük sem volt. Néhány óvodásnak ugyanannyi esélye lett volna egy grizzlyvel szemben, mint ennek a néhány újszülöttnek egy ereje teljében lévő érsekkel szemben.
Egy jellegtelen kereszteződésben állt, és fogalma sem volt, hogy ezek itt miért adták az életüket a védelmében. Talán érzelmi jelentősége volt, vagy egyszerűen eltévedtek. Bármi legyen is az ok, nem volt túl nagy szerencséjük, amiért éppen a teljes harci lázban égő Borges érsekbe botlottak. Az egyiküknek még sikerült kezdetleges karmaival végigszántani az érsek arcán, de Borges ütés közben elkapta a karját, és úgy roppantotta ketté, mint egy száraz gallyat.
Miután végzett az első támadóval, Borges embertelen sebességgel mozogva máris rárontott a másodikra. Lebukott az ügyetlenül meglendített ütés íve alá, és minden erejét beleadva előrelendítette az öklét. Egy tompa reccsenést követően a vámpír fájdalmasan felvonyított, amikor a teste emberi torzótól elképzelhetetlen módon hajlott ketté. Ezután Borges pörölyszerű ütést mért a lehanyatló vámpír állára, és a csapás ereje majdnem leszakította a támadó fejét.
Az érsek mögött az első vámpír sérült kezét szorongatva üvöltve vetette magát Borgesre. Az érsek megpördült, és két tenyere közé kapta a fiú fejét. A vámpír erőtlenül kapott a szemei után, de Borges hirtelen balra fordította a fejét. A mozdulatot a szilánkokra hasadó csigolyák hangja jutalmazta. Ezután jobbra fordította a fejet - újabb reccsenések - és a földre dobta a rángatózó testet.
A harmadik vámpír pontosan ezt a pillanatot választotta a támadásra, de az üvöltése jó előre figyelmeztette Borgest. Az érsek majdnem felnevetett, amikor megpillantotta a támadóját. A középkorú férfi rettenetes barna öltönyt viselt, és az arcát a gyűlölet és a düh szörnyűséges maszkká változtatta. A vámpír Borgesre vetette magát, aki lebukott, aztán megfordult, és elkapta a feje fölött átrepülő férfi bokáját. Az újszülött mozgási energiáját Borges képes volt a saját hasznára fordítani: kegyetlenül a betonhoz csapta a férfi talpát, aztán a mozdulat folytatásaként a bokájánál fogva megfordította a férfit. És folytatta a csavarást. Az ezt követő reccsenés sokban hasonlított ahhoz, ami a barátja nyakcsigolyáiból tört elő, de ezúttal a férfi ki tudott préselni egy vékony nyüszítést. Borges győzedelmesen felüvöltött, és haladt szépen tovább a férfi térde felé. Az is elpattant, és aztán mindenbeleveszett a vörös ködbe...
Borges pislogott. Talley ismét pofon ütötte, olyan erővel, hogy egy gyengébb embernek eltört volna tőle az állkapcsa.
- Maga egy tökéletes, értéktelen, értelmetlen idióta. - mondta a templomos - Mi a nyavalyáért rohant így el az éjszakába? Ne mondja meg! Már így is célkeresztet festett a saját hátára, és nem akarom, hogy a feltétlenül szükségesnél tovább legyen idekinn. Elmegyünk, érsek, mégpedig azonnal. - ragadta meg a karját a templomos, és elkezdte maga után vonszolni, mint valami rossz gyereket az áruházban - És ha kijutunk innen, akkor azt akarom, hogy egy teljes órán keresztül rebegjen térden állva hálát az Úrnak, amiért még Lucita előtt megtaláltam. Jöjjön.
Borges kitépte magát a szorításából, és Talley undorodva fordult szembe vele.
- Ezúttal túl messzire ment, templomos. - mondta vaskos hangon az érsek - Én nyertem meg ezt a csatát, és Ön megpróbálja el orozni a dicsőséget Vykos számára azzal, hogy eltávolít engem a harcmezőről. Ezt nem fogom eltűrni!
Talley ezt már nem tudta lenyelni.
- Nagyszerű. - mondta - Önnek tökéletesen igaza van. Azért kaptam két golyót is a vállamba, mert akár csak egy fikarcnyit is érdekel, hogy Önök közül melyik idióta kap elismerést egy olyan város elfoglalásáért, amelyet még a Kamarilla sem tartott elég értékesnek ahhoz, hogy megvédje. Briliáns. Egyszerűen briliáns, érsek. Most pedig egy szót sem. Velem fog jönni. Mindenfelől árnyékszalagok törtek elő, és szorosan összekötözték Borgest. A férfi még csak fel sem kiálthatott, és már szorosan meg is kötözték. Csendben dőlt a földre. Talley fürgén odalépett a földön heverő érsekhez, és a hóna alá csapta a mozgásképtelen testet. Ideje volt eltűnni a harcmezőről, és az egyetlen módja annak, hogy Borges gyorsan mozogjon, az volt, ha csomagként cipeli.
Talleyt hirtelen beteges rosszullét fogta el az egész ügytől. Az utolsó néhány perc, különösen Borges fecsegése, megerősített egy bizonyos gyanút, ami már egy ideje ott motoszkált a templomos fejében. Végre elhatározta magát: az éjszaka folyamán még vigyázni fog Borgesre, és megkeresi Vykost, hogy mindent elrendezzen. Aztán felszáll a következő Madridba induló gépre, és személyesen számol be Moncadának a tapasztalatairól. Közli vele, hogy kardinális keressen egy másik ölebet erre a munkára, és hogy ő inkább mondjuk egy hónapig lupinokra vadászik a Scwartzwaldban, amúgy kikapcsolódásként. Bármi jobb a féltékenység és a szándékolt ostobaság mérgező hálójánál, amelybe itt kellett belegabalyodnia.
Folytatta útját az előre megbeszélt találkozási pont felé. Úgy cipelte magával Borgest, mint egy összehajtogatott újságot. Lucita még mindig nem bukkant fel, és Talley most először gondolt arra, hogy talán mégis tévedett, és Polonia az igazi célpont. A Véreb homlokát ráncolva sietősebbre fogta lépteit. Ebből hamarosan már semmi sem lesz fontos. Már látta maga előtt a találkozási pontot. Hamarosan mindez véget ér végre.
És ekkor egy hatalmas sötét fal ereszkedett rá, mintha egy egész évszázadra való éjközép egyszerre bocsátaná rá a maga sötétségét.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 2:04
A West és a Park sarkán
Hartford, Connecticut

Lucita végignézte a Talley és Borges közötti rövid vitát, és örömében kis híján felnevetett. Ha ez nem valami trükk, akkor keresve sem találhatott volna ennél jobb alkalmat. Borges mozdulni sem volt képes, és Talley láthatóan mihamarabb el akarta hagyni a várost. Csak ki kell várni a megfelelő pillanatot, és könnyedén megkaparinthatja Borgest.
Már csak másodpercek kérdése, és az egész véget ér.
Lucita hirtelen megtorpant. Egy vékony, alig hallható sikoly úszott a levegőben. Lucita ismerte ezt a hangot: Vykos egyik kedvenc harci ghoulja a közelben vadászott. Lucita magában csendes átkokat szórt az atyja által használt eszközök kitartására, aztán útjára engedte az árnyékait. Nem engedhette meg magának, hogy még tovább várjon. A csatornából kiemelkedő sötétség-gömb beburkolta Talleyt. A templomosnak még arra sem volt ideje, hogy felkiáltson.
Borges a földre esett, és az őt fogva tartó kötelékek egyetlen másodperc alatt semmivé enyésztek. Az érsek talpra kászálódott, és körülnézett. A javára legyen mondva, hogy egyetlen pillantással fölfogta a helyzetet. „Me cago en su madre” suttogta, és hátrált egy lépést.
Lucita nem pazarolta az időt. Leugrott a kakasülőjéről, és a háta mögül sötét oszlopok gomolyogtak elő a célpontja felé.
Borges az ésszerű lehetőséget választotta. Elfutott. Az összes megmaradt vérét felhasználva Miami érseke felhúzta a nyúlcipőt. Lucita szó nélkül magukra hagyta az árnyékokat, és a nyomába eredt.
A félelem szárnyakat adott Borgesnek. Lucita sokkal fürgébb volt, és a jobban is futott, de a nyers rettegés erőt adott az érseknek. Befordult egy mellékutcába, aztán kirontott a másik végen, felszaladt egy háztömbnyit, el az építkezés mellett, aztán balra fordult. Lucita egy vadászó oroszlán biztonságával és fürgeségével loholt a nyomában. Háztömbről háztömbre hozta be a hátrányát, míg végül már alig egy lépésnyivel volt lemaradva.
A férfi hátrapillantott, és majdnem elbotlott, aztán egy végső erőfeszítéssel még tovább fokozta az iramot. Lucita utána kapott, de elvétette. Kinyúlt az árnyékokért, és a hívására érkező aprócska csápot Borges futó lábaira küldte.
Az érsek megbotlott és úgy tizenöt lábnyit csúszott az aszfalton. Megpróbált talpra állni, de Lucita egy szemvillanás alatt már ott is termett.
- Kérem, bocsásson meg nekem, érsek. - mondta - Ha ez segít elviselhetőbbé tenni a fájdalmat, akkor halála után minden bizonnyal úgy emlékeznek majd Önre, mint aki egy hatalmas diadalt vívott ki.
A nő már emelte a kezét a gyilkos csapásra, amikor megérezte, hogy valami rátekeredik a csuklójára. Lucita meglepetten fordult oda, és megpillantotta a kezét fogva tartó árnyékfoszlányt. Az árnyék hátrafelé rángatta őt...
...Talley irányába.
- A hájas atyja azt mondta, hogy ne bántsam magát, Lucita. Most majd bocsánatot kell tőle kérnem, ha megölöm, nem igaz?
A templomos megrántotta a csápot, és Lucita kénytelen-kelletlen hátralendült a földön heverő érsektől, majd a hátán landolt a járdán. A templomos vállából friss vér csordogált, de ő ügyet sem vetett rá.
Borges félig kúszva, félig mászva távolabb evickélt.
- Fusson, Borges. - mondta Talley - Fusson nagyon gyorsan és nagyon messzire, és imádkozzon, hogy soha ne találkozzon velem többé.
Egy újabb mozdulatát követően a Lucita csuklóját fogva tartó árnyék csontrepesztő erővel összeszorult.
Lucita mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja a fájdalmat. A szabad kezével a jobb lábára szíjazott tartalék dobótőrért nyúlt. Felkiáltott fájdalmában, és Talley felé hajtotta a kést. Nem volt egy jó dobás, de Talley a másodperc törtrészéig a penge röppályájának felmérésével volt elfoglalva. Ez alatt a rövid idő alatt nem Lucitára összpontosított, és a nőnek csak ennyi időre volt szüksége.
Az egyik saját árnyéka miszlikbe aprította a Talleyét, és mire a templomos egy újabbat küldött felé, addigra már talpon is termett. Mozgás közben a kezébe akadt egy darab szemét, és azt gyorsan Talley felé hajtotta. Az egyik árnyékcsáp még a levegőben félrecsapta a hevenyészett lövedéket, de ezzel ismét nyert néhány másodpercet, hogy összeszedje magát, és felkészüljön az ellentámadásra.
A lefolyók rácsa és néhány autó alól féltucatnyi árnyékcsáp vágódott Talley felé. A templomos felmordult, és a teste egy sötétségből álló tócsává olvadt, hogy elkerülje a támadást. Lucita már jócskán a folyamat vége előtt sarkon fordult, és Borges után iramodott.
A szerencse rámosolygott. Az érseknek ugyan sikerült eltántorognia, de nem jutott messzire. Az egyik bokáját összezúzta az az árnyékcsapda, amely megállította menekülés közben. Látta a közeledő Lucitát, és megpróbált sebesebben szökdécselni. Az arcára jól láthatóan kiült a félelem. Néhány árnyék félig megformálódott körülötte, de aztán rendre mind elenyésztek. A fájdalom és a félelem együttesen meggátolták őt abban, hogy az irányítása alá vonja őket.
Lucita meg sem próbálta elkapni, inkább, ügyet sem vetve a belsejét egyre vadabbul marcangoló éhségre, magához szólította a sötétséget. Két csáp vágódott ki a sebesült érsek felé, de mindegyiket eltérítette egy-egy árnyékszolga, amelyeket kétségtelenül Talley irányított. Lucita még csak körül sem nézett, mielőtt Borges után iramodott volna. Valami a bokájára tekeredett, és ő keményen végigvágódott az aszfalton. Lucita gyorsan megfordult, és észrevette, hogy Talleynek sikerült egyetlen vékonyka csáppal megállítania.
A nő elvörösödött a haragtól. Talley nyilvánvalóan ereje végére ért. Már nem volt több tartaléka. Ő maga is kezdett kifáradni, de még mindig elég tartaléka volt ahhoz, hogy leszámoljon vele, aztán Borges nyomába eredjen. Ha másként nem, hát a puszta kezeivel szedi majd darabokra. Behunyta a szemeit, és többé már nem állt ellen. A csáp lépésről-lépésre közelebb vonszolta Talleyhez, és közben egyre többet és többet borított be a lábából. A templomos halálos ellenfél volt, és ő tudta ezt. Még Fatima is tisztelettel beszélt róla, pedig Fatima aztán nem tartotta túl nagyra a Franj-okat. Lucita ismerte a szakértelmét, ismerte a kitartását. De most a templomos dühös is volt. Most talán fáradt, sebesült, és még a vére is elfogyhatott. De akkor is ő volt a Véreb.
Lucita összeszorította az öklét. Az egyik autó alól elővonaglott egy árnyék, és odakúszott hozzá. A nő erőt pumpált bele, és utasította, hogy csapjon le Talleyre. És az árnyék a maga módján megértette az utasítást. A csáp, sötéten, és fenyegetően, mint az éjszaka, felágaskodott, hogy lecsapjon.
Talley mögött valami teli torokból elbődült. A templomos ellenállt a kísértésnek, hogy hátrafordulva megkeresse az üvöltés forrását, inkább kitért a szíve felé tartó árnyék útjából. Lucita átkozódva figyelte, ahogy gyorsan a földre veti magát, és az árnyék elsüvít a feje fölött. Felharsant még egy üvöltés, és Vykos megmaradt harci ghouljainak egyike Talleytől alig egy méternyire a földhöz csapódott. Az arcát a felismerhetetlenségig összezúzta az árnyék becsapódásának ereje, de valahogy még mindig mozgott. A maradék harci ghoul kihívó ordítást küldött Lucita felé, miközben eldübörgött a Véreb mellett.
- Állítsd meg a nőt! - sikította valahol a távolban Vykos.
Talley talpra ugrott, és körülnézett a Tzimisce érsek után, de sehol sem találta. Előtte a ghoul idomtalan testével Lucitára vetette magát, és közben Borges kétségbeesetten próbált odébb kúszni. Hirtelen egy gyomorforgató reccsenés hallatszott, és egy pillanatig Talley azt hitte, hogy a ghoulnak sikerült véghezvinnie a lehetetlent. Aztán Lucita ökle bukkant fel egy nedves cuppanás kíséretében a teremtmény hátából, és a haldokló ghoul felvonyított.
Talley most már csak a küldetésére figyelhetett. Lucita felé vetette magát, de egy másodperc törtrészével később mozdult a kelleténél, és a nő hozzávágta a ghoul magatehetetlen testét. A hatalmas tömeg nekicsapódott, és egy értékes pillanatot vesztegetett el azzal, hogy félrelökje. Lucita ebben a pillanatban megpördült, és lecsapott Borgesre. Az érsek kétségbeesetten emelte védekezésre a karjait, de Lucita, minden finomságot félretéve, egyszerűen csak a karmait és az agyarait felhasználva, állatias vadsággal tépett bele a karján keresztül a nyakába és a mellkasába. Egy lehetetlenül vékony sikoly szakadt fel Borgesből, ahogy megpróbálta eltolni magától a támadóját. Aztán rettenetes csend telepedett a harctérre.
Talley leeresztette a vállát, nekirohant Lucita hátának, és csontrepesztő erővel a főidre döntötte. De elkésett. A nő elterült az aszfalton, de Borges arca máris rothadni kezdett. Miami érseke véglegesen, és visszavonhatatlanul halott volt.
Lucita talpra küzdötte magát, de Talley azonnal rárontott. Bal kezével végigszántott a nő arcán, és hosszú barázdákat szántott a bőrébe, mielőtt kitépte volna magát a szorításából. Talley dühödt, frusztrált üvöltést hallatott. Ez a hang bárki ereiben képes lett volna megfagyasztani a vért. Lucita kivédte a következő ütést, de a férfi második csapása eltalálta a térdét, és kis híján ki is ficamította. Talley farkasvigyorral az arcán bal felé körözött, és megpróbálta kihasználni a sérült térd kínálta előnyt. Lucita szökdécselve fordult szembe vele.
Zord képpel értékelte ki a helyzetet, miközben Talley a sérült térde felé cselezett. Fájdalmasan kitért a rúgás elől, aztán le kellett buknia egy csapás alá, amely kétségtelenül leszakította volna a fejét, ha talál. Borges halott. Sokkal jobban legyengült, mint szerette volna: túl sok árnyékra volt szüksége ahhoz, hogy megölje Borgest, és távol tartsa Talleyt. És a Véreb ismét rá akart szolgálni a hírére. Ideje távozni.
Kétségbeesés szülte erővel megeresztett egy ugró rúgást Talley felé. A férfi persze kitért az útjából, de Lucita kihasználta a másodpercnyi haladékot, és gyógyító vért pumpált a sérült lábába. Talley egy újabb ütéssorozattal támadott, de ő rendre ellépett a támadások útjából, míg a végső kitérésből nyomban vágtába váltott. A templomos kezdődő dühroham jeleként felüvöltött, és utána vetette magát. Ha jól emlékezett a város elrendezésére, akkor a folyó nem volt messze innen. Csak egy újabb épületsor és az autópálya választja el a biztonságtól. A háta mögött ott loholt Talley, akinek a gyengeségét teljesen elrejtette a vérszomja és a dühe.
Lucita két raktárépület között berohant egy mellékutcába. Talley ismét felordított, és kinyúlt az árnyékok után, hogy elzárja az útját. Azonban már ő maga is túlságosan le volt gyengülve, és az árnyékokból emelt fal darabjaira hullott, mire Lucita odaért. A nő minden útjába kerülő szemeteskukát és dobozt felborított, de Talley úgy gázolt át az akadályokon, mintha ott sem lennének.
A mellékutca az autópályához vezetett, amelynek ez az oldala magasabban volt az utca szintjénél. Déli irányban gyér volt a forgalom, de a korábbi balesetek miatt az észak felé haladó oldal még most is be volt dugulva. Lucita magában elrebegett egy hálaadó imát, és villámgyorsan felmászott a töltésre. Átugrott a kerítésen, majd kikerült egy fekete Boneville-t, amely félig a jobb padkán parkolt. Megbotlott, de aztán gyorsan tovább indult. A tartalék vérének szinte az utolsó cseppjeit felhasználva átfutott az út első négy sávján. Talley elérte az autópályát, és szinte gépies kitartással folytatta az üldözést. Körülötte tülkölve áramlott a forgalom. Az egyik autó lökhárítója meglegyintette. Az ütközés ereje megpörgette, de a templomos rendületlenül jött tovább.
Moncada gyermeke nem nézett vissza, inkább felpattant egy autó csomagtartójára, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel kerülgette a lassan araszoló autókat. Másodpercek alatt átjutott a maradék négy sávon, és máris a folyópartot borító fűben gázolt. Talley, bármilyen kimerült legyen is, ott lihegett a sarkában.
Lucita megkockáztatott egy utolsó pillantást az üldözőjére. A Véreb arca jól látható volt, hiszen alig néhány lépéssel maradt le mögötte, és maga volt a kézzel fogható gyűlölet megtestesülése. Már csak egyetlen út maradt előtte.
Gyorsan csókot lehelt Talley felé, aztán belevetette magát a Connecticut folyó sáros vizébe. Szinte ugyanabban a pillanatban tűntek el még a távozását jelző hullámok is. Lucita elment.
A csak néhány másodperccel későn érkező Talley gyűlölködve meredt utána. Követhetné tovább is, de szinte lehetetlen lenne megtalálni a nőt abban az iszapos folyóvízben. Mellesleg, gondolta magában, sikerült teljesíteni a küldetés igazi célját. Moncadának igaza volt: Borges végül is pótolható, feltéve, hogy kiderül az igazság a halálával kapcsolatban. És Vykos? Vykos kivételesen jól időzített ma este. Pontosan tudta, hogy mikor kell eltűnnie, és mikor kell ismét felbukkannia. Érdekes volt ez a sok véletlen egybeesés, már ha valóban véletlen egybeesésről van itt szó. De ezt valahogy nem igazán tartotta valószínűnek.
Talley gyanította, hogy már eleget tud ahhoz, hogy véget vethessen ennek a nyomorúságos megbízatásnak. Undorodva huppant le a folyópartra, és várta a társaságot, ami nem is váratott sokat magára.
Vykos kellően aggódónak tűnt, amikor csatlakozott hozzá. A Véreb odafordult hozzá, és fáradt gyűlölettel meredt a Tzimiscere.
- Szóval pontosan mire is gondolt korábban?
Vykos viszonozta a pillantását.
- Arra gondoltam, hogy az Ön javára módosítom az esélyeket. Feltételeztem, hogy nem fog tiltakozni egy kis segítség miatt.
- De tiltakoznom kell, ha majdnem letipornak, és tiltakoznom kell minden hátráltató tényező miatt, amit a fejemhez vágnak. Ugyan már, már elég régóta van a pályán ahhoz, hogy a ma esti teljesítményénél jobbat is elvárhassunk Öntől. Csak nem lett ügyetlen? - mondta Talley színtelen, de megtévesztően barátságos hangon.
- Másra már nem volt idő, Talley. Ne feledkezzen meg arról, hogy hol a helye, és meg se próbáljon kioktatni.
Vykos hangja fenyegetően csendült. Talley ügyet sem vetett rá.
- Nem felejtek el semmit, érsek. Soha, semmit.
Mindketten csendben voltak egy pillanatig. A városban szirénák vijjogtak, és lángok csaptak a füsttől elnehezült levegőbe. Borges emberei lenyűgöző halotti máglyát emeltek néhai főnöküknek, még ha egyelőre nem is tudták, hogy az érsek halott.
- Elmenekült? - kérdezte halkan Vykos.
Talley bólintott.
- El. Mintha ez meglepné. Beugrott a folyóba. Azon sem lepődnék meg, ha egészen Miami-ig úszna, hogy ellophassa Borges szivarjait.
Talley szavait követően ismét csend telepedett a párosra.
- Elfoglaltuk a várost.
- A várost Ön foglalta el. Remélem, örül neki. Nekem most vissza kell térnem a pártfogónkhoz, és el kell neki magyaráznom mindent, amit itt tapasztaltam. - mondta Talley kellemetlen mosoly kíséretében - Mindent. Beleértve, hogy Lucita pontosan tudta, hol keresse az áldozatát.
Vykos visszamosolygott rá, olyan üresen, mint egy Halloween maszk.
- Biztos vagyok benne, hogy a kardinális megértő lesz, figyelembe véve, hogy milyen lehetetlen feladattal bízta meg Önt.
A templomos talpra küzdötte magát, és lenézett a még mindig ülő Tzimiscere.
- Most távozom, érsek. - mondta végül - Biztos vagyok benne, hogy igaza van. A kardinális kétségtelenül meg fogja érteni.
Ezzel végtelen óvatossággal és méltósággal megfordult, és elindult a város felé.
A távolban egy felrobbanó autó zaja hasította ketté az éjszakát. És majdnem elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja Vykos halkan gyöngyöző nevetését.

 

1999. szeptember 21., kedd, éjjel 3:56
A 99-es főút és az I-91-es kereszteződésében
Rocky Hill, Connecticut

Lucita folyásirány szerint kétmérföldnyivel lejjebb halászta ki magát a folyóból. A legrosszabb eshetőségekre gondolva már korábban megtervezte ezt a menekülési útvonalat, és most mélységes hálát érzett, amiért ilyen előrelátó volt. Levette a vizes ruhákat és visszadobta őket a folyóba. Egy hosszú pillanatig még ott lebegtek a felszínen, aztán elsüllyedtek, és megkezdték hosszú útjukat Long Island szoros felé. Hátrahagyott holmijai közül semmi sem volt elég hosszú ideig a birtokában ahhoz, hogy valamelyik thaumaturgikus tudományokban jártas ellensége felhasználhassa ellene. Erről gondoskodott.
Fürgén megkereste a helyet, ahol egy új rend ruha, és minden más szükséges holmija várta. A fekete műanyag zsák ott várt rá, ahol hagyta: szigetelőszalaggal a folyó mentén sorakozó hatalmas fák egyikének magas ágához rögzítve. Macskaszerű fürgeséggel mászott fel a fára, és szerezte vissza a holmiját. A zsákot a földre dobta, aztán könnyedén leugrott utána. Gyorsan kibontotta a zsákot, és magára kapta a tiszta ruhákat. A száraz darabok megvédték a hidegtől, és szinte már észre sem vette a folyó felől érkező hideg fuvallatot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy végeredményben nem volt feltétlenül szükség a ruhacserére, de a nedves ruhák kényelmetlenek voltak, és Lucita gyűlölte a kényelmetlenséget. És ráadásul a víz ronda dolgokat művelne az autó bőr üléshuzatával.
Miután teljesen átöltözött, Lucita ismét a zsákba nyúlt. Mindenféle teketóriázás nélkül húzta elő a kulcsokat, egy tárcát, egy maroknyi kést, és egyéb holmikat, amiket az előző éjszaka pontosan ilyen eshetőségre számítva helyezett itt el. Eddig minden a terv szerint alakult. És úgy tűnt, hogy ez a tendencia nem fog változni.
A zsák kiürült. Lucita a vállára kanyarította a vállpántot és elindult az út felé. A BMW-t az I-91-estől néhány háztömbnyire parkolta le. Ezen a szakaszon az autópálya párhuzamosan futott a folyóval. A forgalom itt gyérebb volt, és könnyebben is jutott át rajta, aztán felmászott a töltésen, és elérte azt az önkiszolgáló jégkrémbüfét, amely körül sokkal több parkolóhely volt, mint amennyinek valaha is hasznát vehetné. Lucita ide állította az autóját. Hartfordban készenlétben várta egy bérelt autó is, de valami azt súgta neki, hogy szüksége lehet egy gyors autóra, és, miközben az éjszaka megpróbáltatásai kezdtek sajgások és fájdalmak képében megmutatkozni rajta, Lucita nagyon is örült, hogy hallgatott a megérzésére. Egyszerűen gyűlölte volna, ha Hartfordban kell hagynia a BMW-t.
Amikor megközelítette a sprotautót, Lucita észrevette, hogy valamit az ablaktörlő alá csíptettek. A cédula élénk narancssárga színű volt, és először azt hitte, hogy egy parkolójegy. Néhány újabb lépés után már jobban ki tudta venni a tárgyat, és az eddig elnyomott nevetés hirtelen elhalt a torkában.
Nem parkolójegy volt, de még csak nem is egy papírdarab. Egy narancssárga nyaksálat kötöttek emlékeztetőül az ablaktörlőre.
Fatima itt járt. Lucitának már korábban is eszébe jutott a nő, és ez most már nem igazán tűnt véletlennek. Egy kis ideig nem mozdult. Vajon mióta figyeli őt Fatima? Mennyit látott?
Ma éjjel is ott volt? És ha igen, akkor most Lucitára vár?
A parkoló egyik lámpája éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy villódzva felmondja a szolgálatot, és Lucita ennek hatására elhatározásra jutott. Előhúzta a zsákból kihalászott egyik kést, és odasétált az autóhoz. Hangtalanul levágta az ablaktörlőről a sálat, és hagyta, hogy a földre essen. Ezután bombákat és csapdákat keresve gyorsan átvizsgálta a járművet. Nem igazán tartott ettől a lehetőségtől - Fatima soha nem akarná ilyen ügyetlenül meggyilkolni. Miután kielégítette a kíváncsiságát, kinyitotta az ajtót, és beszállt. A motor gyorsan életre kelt, és szinte illetlen sietséggel Lucita elhajtott a parkolóból. A 91-es dél felé vezető sávja alig néhány háztömbnyire volt. A háta mögött Hartford remegve köhögött gyér füstpamacsokat az éjszakai égre.
Mr. Schreck nemsokára kap majd egy telefonhívást. - döntötte el magában. Csakúgy, mint a titokzatos másik ügyfél. Elveszi a pénzt mindkettejüktől, csakúgy, mint minden egyebet, amit felajánlottak, aztán közli velük, hogy menjenek a pokolba, és maga mögött hagyja ezt a nyomorult országot.
Talán ismét eljött a gyónás ideje. - suttogta valami, ami valamikor régen Lucita lelkiismerete lehetett. Ideje meglátogatni az atyádat.
Lucita összevonta a szemöldökét, és a belső hang visszhangjától kísérve beletaposott a gázba. Az autó mohón lendült előre. Éppen olyan mohón, ahogy Talley vetette utána magát nem is olyan régen. De most már vége volt. Befejezte a munkát.
És talán tényleg hazalátogat, hogy átnyújtsa elméjének egy részét az atyjának.

 

1999. szeptember 22., szerda, reggel 7:45
Iglesia de San Nicolas de los Servitas
Madrid, Spanyolország

A gyóntatószékben nagyon sötét volt. A híresztelések szerint ebben a fülkében Moncada kardinális már jónéhány Káinitát sújtott halálra az árnyékok fölötti félelmetes uralmával, de Talley túlzásnak tartotta a történeteket. Moncada elég hatalmas volt ahhoz, hogy ne legyen szüksége ilyen trükkökre. Hallotta, amint a kardinális hihetetlen méretű teste becsusszan a távolabbi fülkébe. A fülkéket elválasztó tábla halk kattanással félrecsúszott.
- Igen? - mondta a kardinális.
- Áldj meg atyám, mert vétkeztem. - mormolta a templomos - A legutolsó gyónásomtól kezdve négyszázhúsz év, három hónap és hat nap telt el.
- Ez nagyon hosszú idő, fiam. - csettintett rosszallóan a kardinális - Túl sok bűnre elegendő. Mégis, jó hogy visszatértél az Egyházhoz. Beszélj hát, gyermekem. Mondd el, milyen bűnökkel mocskolt be ez a négy évszázad.
- Én öltem, atyám. Hazudtam, irigykedtem és loptam. És csalódást okoztam a kardinálisomnak. - hajtotta le a fejét Talley.
Az árnyékok mintha közelebb nyomultak volna, de az is lehet, hogy csak a képzelete játszott vele.
A túloldalról áthallatszott a ruhasuhogás.
- Mesélj még.
- Borges érsek halott. Az Ön gyermeke végzett vele.
- Ejnye. Ez bizony rettenetes hír, fiam. Hogyan történhetett ilyen szörnyűség.
Talley körül az árnyékok még közelebb nyomultak.
A templomos gyorsan felvázolta az utóbbi éjszakák eseményeit. Meglepően hosszú ideig tartott, és hirtelen azon kapta magát, hogy abban reménykedik, nem untatta Moncadát.
Amikor Talley végül befejezte a történetet, a gyóntatószékben feldübörgött a kardinális hangja.
- Lenyűgöző. És, tekintettel a körülményekre, nagyon is érthető. A történetben nagyon sok mindent furcsának találok, különösen a végjátékban. - az árnyékok elhúzódtak Talleytől, és a templomos kifújta a levegőt, pedig eddig észre sem vette, hogy egyáltalán beszívta - Mégis, gyilkosság, tolvajlás, és a többi... ezek nagyon súlyos bűnök. Ez alatt a négy évszázad alatt mélyen beleivódtak a lelkedbe, gyermekem. A vezeklés nem lesz könnyű, és azt hiszem, nem is ér hamar véget.
- Csak rója ki, Atyám. - hajtotta le a fejét Talley.
- Ezen még gondolkodnom kell. - kuncogott Moncada - Addig is a következő ötven évben végezz öt novénát minden reggel, és mondj el öt Szűz Máriát minden este. És ne hibázz. Sok bűn mocskát kell lemosnod magadról, Talley. In nomine Patri, et Filii, et Spiritum Sancti, ego te absolvo. Most elmehetsz.
- Köszönöm, Atyám. - mondta Talley, és elindult kifelé, de végül megtorpant, és visszafordult a kardinális felé - Eminenciás uram?
- Igen? - jött a kardinális válasza egy alig hallható mormolás formájában.
- Azt hiszem, tudom, miért halt meg Borges, és ki a felelős a haláláért.
- Hát persze. Meg is lepődtem, hogy ezt nem foglalta bele a gyónásába.
- A bűn most nem az enyém, kivéve talán a büszkeséget. - vont csendben vállat Talley.
- Úgy beszél, mint egy Jezsuita. - kuncogott a kardinális - Csupa álokoskodás és trükk. Beszéljen hát.
- Poloniának kellett volna meghalnia, de ő túl hatalmas. Még a Vér Udvarai sem mernének lépéseket tenni ellene. Borges önmagában nem volt erős. Azonban Polonia oldalán, akihez hozzákötötte a közös származás és a közös gyűlölet, és a dicsőség, a vér és a hatalom ígérete, nagyon is félelmetes ellenféllé válhatott volna. Polonia ugyan látszólag nem akarta szövetségesévé fogadni őt, de azért a lehetőség ott volt.
- Érdekes.
Talley bólintott.
- Józanul gondolkodva csatában kellett volna elpusztítani, vagy úgy kellett volna manipulálni, hogy saját maga dugja a hurokba a fejét valamilyen jogsértéssel, de a józan észt manapság igencsak szűkösen mérik. Vykos azt akarta, hogy még a gyanú árnyéka se vetülhessen rá, hogy viszályt szítson, és közben leplezze a saját szerepét. Ugyan ki mert volna arra gondolni, hogy éppen ő, aki ezekben az ügyekben éppen az Ön küldötte, éppen ő kísérti majd meg az Ön haragját azzal, hogy az Ön gyermekét uszítja az egyik szolgálójára? Ez a terv egy őrült elme szüleménye, vagy egy zseniálisé... de semmiképpen sem vall józan gondolkodásra.
- Vykos? Milyen kár.
- Vykos. Ő felelős azért az elterelő hadműveletért, ami feldühítette Borgest, és engem arra késztetett, hogy kövessem az érseket. Ha tovább maradtam volna abban a szánalmas városban, akkor kétségtelenül rábukkantam volna azokra a bizonyítékokra, amelyekkel igazolhatom, hogy a lövész valamilyen módon Vykos szolgálatában állt. És éppen Vykos vonta el a figyelmemet a kritikus pillanatban. Ráadásul Polonia opportunizmusa sem segített tisztán látni. De az áruló kilétével kapcsolatban minden nyom az Ön Tzimsce-je felé mutat, Eminenciás uram.
- Én is ettől tartottam. - sóhajtott fel a kardinális - Jó munkát végzett, hűséges Vérebem. Nagyon jót.
- Nem elég jót. Borgest a szemem előtt pusztították el, és Lucita is kereket oldott. Gyanítom egyébként, hogy itt nem csak Vykos tervei léptek működésbe. A többi gyilkosságon nem lehet felfedezni az ő kezének a nyomait. Talán csak egy blöff, esetleg valami teljesen más ügy. Nem tudom, bár gyanítom, hogy az Ön gyermeke és jómagam soha többé nem leszünk képesek baráti beszélgetést folytatni egymással.
- Milyen kár érte. - Moncada áthelyezte hatalmas súlyát a gyóntatószékben, és halkan felköhögött - Nagyon örülök, hogy jól van, Talley. És nagyon elégedett vagyok Önnel. Most menjen. Vadásszon az Ön által választott prédára. Most nagyon hosszú ideig nem lesz szükségem Önre. Menjen, és fogadja hálás köszönetemet.
Talley pislantott egyet.
- Természetesen, Eminenciás uram. Köszönöm. - mondta és kitántorgott a gyóntatószékből.
Odakinn Cristobal Garcia várt rá, egy ghoul, aki már legalább száz éve állt a kardinális szolgálatában. A szolga illő kecsességgel és alázattal vezette el a lakrészébe a Vérebet. A következő este majd a kardinális hálájának kézzelfogható kifejezésével távozik, de most csak egy napnyi álomtalan álmot kívánt.
Louis Ambrosio Moncada még mindig a gyóntatószék védelmében ülve egy védelmező árnyékköpenyt tekert szorosan a testére. Aztán még egyet. Mindig otthonosan érezte magát a sötétségben, pedig ebből az érzésből csak nagyon kevés jutott neki ezeken az éjszakákon. Dallamtalanul dúdolva behunyta a szemeit. Itt Isten és a sötétség majd megóvják, ahogy mindig is tették.
- Ámen. - mormolta, és átengedte magát a sötétségnek és az álomnak.

 

 

AZ ÍRÓRÓL

 

Richard E. Dansky a White Wolf Game Studios Vampire: The Dark Ages, és a Kindred of the East fejlesztője. Több írása is megjelent olyan újságokban, mint a Folk Tales és a Lovecraft Studies. Richard a Wesleyan egyetemen végzett és a Boston College-en szerzett bölcsészdoktori címet. Korábban ő fejlesztette ki a Wraith: the Obliviont és a Minds Eye Theatret, ugyancsak a White Wolf részére. A Lasombra az első regénye, de remélhetőleg nem az utolsó.

 

 

Jegyzetek:
1. US Agricultural Adjustment Act/Administration
2. lefordíthatatlan szójáték: angolul a futó bishop, az érsek pedig archbishop
3. Asylum - elmegyógyintézet

 

 

Tartalom:
I. Menüett
II. Trója
III. Füstoszlopok
Az íróról
Jegyzetek