Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
VENTRUE
[A Klán regénysorozat 5.]

(Tartalom)

 

Mrs. Gherbod Flemingnek
– halhatatlan szeretettel

 

ELSŐ RÉSZ
Vendégjog

 

1999. június 25., péntek, éjjel 11:30
Baltimore kikötője, Tizenhármas móló
Baltimore, Maryland

A limuzin lassan haladt a kikötő épületei között. A dokkok gyér világítása képtelen volt áthatolni a foncsorozott üvegeken, de élesen visszatükröződött a makulátlan króm alkatrészekről és a csillogóra suvikszolt felületekről. A jármű lassított, és megállt egy kisebb teherhajó pallója előtt - amely persze csak az ezer- és ezertonnányi rakományt elnyelő, naponta ezrével érkező hajómonstrumokhoz viszonyítva volt apró. A kikötői raktár éjszakai személyzete ügyet sem vetett a limóra. Bár az időpont egy kissé furcsa volt, azért egyáltalán nem volt szokatlan, hogy egy gazdag befektető, vagy hajótulajdonos személyesen ellenőrizze a vagyontárgyait.
Kinyílt az autó hátsó ajtaja.
- Várjon itt. - mondta Alexander Garlotte, mielőtt kilépett volna a jármű légkondicionált belsejéből a sós éjszakába.
A férfi arcának sápadtsága éles kontrasztot alkotott a dús, hollófekete szakállával és a vállaira omló hajával. Az öles termetű alak úgy állt ott, mint a régmúlt idők angol lordja, aki éppen szemügyre veszi a gazdaságát; a mellette álló limuzin pedig az erős, nemes vérből származó paripát helyettesítette. A legtöbb gazdag úriemberben rossz előérzetett keltett volna, ha az éjszakának ebben a késői órájában kell ellátogassanak Baltimore ezen részébe, de Garlotte herceg nem aggódott. Ez az ő városa volt.
Felsétált a feljárón az El Vigoroso fedélzetére. A perui teherhajó nem rendelkezett megfelelő papírokkal, amikor behajózott a kikötőbe. Ezeknek a nyilvántartási problémáknak a tisztázása, és az ezzel járó bürokratikus aktatologatás legkevesebb egy hetet vesz majd igénybe, és Garlotte emberei a vámhivatalban és a kikötői tanácsban nem igazán sürgették a folyamatot. Addig is Garlotte talált megfelelő elfoglaltságot a hajónak és a legénységnek. Az éhbérért dolgozó, alultáplált tengerészek pedig nagyon örültek annak, hogy nem fordítják vissza őket a nyílt tengerre, ahol tovább éhezhettek volna.
A fedélzeten minden csendes volt. Garlotte belépett, és odasétált a hosszú, keskeny folyosón a kapitány lakrészeként szolgáló kabinhoz. A herceg halkan bekopogott.
- Lépjen be.
A hang olyan volt, mint a hullámok muzsikája, bár a szokatlan él most is bántotta Garlotte fülét. A férfi kinyitotta az ajtót és méltóságteljesen belépett. A nő egy nagyméretű ruhásszekrény mögött állt, amelyet elhúzott a faltól és így egy rögtönzött paravánt alakított ki. Maga a kabin szűk és jellegtelen volt, és nagyon is ráfért volna a festés, takarítás, és a fertőtlenítés.
- Ön túlságosan is kedves, Alexander. - szólt ki a nő a paraván mögül.
- Badarság. Bármit megtennék, ami a hatalmamban áll...
A férfi hangja elcsuklott, amikor Victoria kilépett a szekrény mögül. Azt az elegáns fekete estélyit viselte, amelyet a herceg korábban küldetett neki, kezeit pedig a könyöke alatt végződő, a ruhához illő selyemkesztyű takarta. Nem túlságosan szertartásos, semmi flitter vagy toll. Garlotte jól emlékezett: Victoria sugárzó szépsége néhány egyszerű, de jó minőségű kiegészítővel túlragyogott minden cicomát.
- Istenem, Ön elragadó. - bukott ki a bók a hercegből.
Victoria álszemérmesen elmosolyodott, és lopva megrebbentette
a szempilláit. A szépsége a láthatónál több is és kevesebb is volt egyszerre: több volt egyszerű fizikai tökéletességnél, és nem szorítkozott egyszerűen a külsőségekre. Hatalmának alapja a titokzatosság volt. És Garlotte ezzel tökéletesen tisztában is volt. Mégis bódítóak voltak a csupán a közelségétől feléledő érzelmek. Olyan szenvedélyek lángoltak fel, melyeket nem érzett már... nos, sok-sok éve. Közelebb lépett hozzá, mint egy gyertya lángjától megbabonázott lepke.
- Soha nem leszek képes meghálálni Önnek ezt a lenyűgöző ruhát, Alexander.
A férfi belépett Victoria mögé, de ott megtorpant. Itt volt ismét. Az árnyalatnyi feszültség a hangjában, amelyre nem emlékezett a korábbi találkozásaikból.
- Kedvesem, már az is túlzott fizetség, hogy láthatom Önt, amikor viseli. - felelte Garlotte.
Kedvesem. - ismételte el a fejében a herceg. Hogy hízelgek magamnak.
Csak azért vette észre a fizetség szó hatására Victoria meztelen vallanak megfeszülő izmait, mert már korábban felfigyelt a nő hangjában bujkáló feszültségre.
Hatalmas adósságokat kell visszafizetnie. - elmélkedett a herceg. Talán segítségére lehetek; így talán magamhoz láncolhatom. A herceg azonban csak egy szempillantásnyi időre torpant meg.
- Vettem a bátorságot... - kezdte és előhúzott két bonyolult faragásokkal díszített arany fülbevalót, és Victoria tenyerébe fektette őket - Megtisztelne?
Victoria felé fordította kipirult arcát, elmosolyodott és feltette az ékszereket.
- És természetesen... - folytatta Garlotte, és a zakójának zsebéből kivette a fülbevalókhoz tartozó nyakláncot is.
- Alexander, maga hízelgő.
- Az Ön szépsége annyira letaglózott, hogy képtelen lennék a hízelgéshez hasonló hamisságokra.
A herceg a nő háta mögül Victoria nyakára fektette a nyakláncot. A viszonylag nagy méretű, körülbelül tenyérnyi medál enyhén lapított volt. A formája a ruhához hasonlóan egyszerűségében volt elegáns, de a felületét elborították a fülbevalókat díszítő faragások. Sok nő számára a medál már túl sok lett volna. Nem így Victoriának. Garlotte leeresztette a mellei közötti völgybe, és a tarkóján bekattintotta a kapcsot. Victoria bőre sugárzóan meleg volt. A herceg belélegezte a mennyei illatot. Már hosszú ideje nem érintette, de még csak meg sem nézte a nyakláncot. Az ékszer a feleségéé volt, aki társa volt a halandó években, és jó ideje elzárta már az összes általa kiváltott érzelemmel együtt. De ma éjjel sürgető késztetést - vágyat, szükséget - érzett, hogy magával hozza. Victoria szembefordult vele, és Garlotte úgy sóhajtott fel, mint a szerzetes, aki már régóta fontolgatja a fogadalomszegést, és most megkönnyebbül, mert végre feladta a harcot.
Victoria gyengéden megérintette a herceg arcát.
- Alexander, ez gyönyörű.
Garlotte érezte a feltörni készülő könnyeit. Előrehajolt, és lágyan megcsókolta előbb az egyik, aztán a másik arcát. Jéghideg ajkai átforrósodtak a nő tüzétől.
Nem volt véletlen, hogy a hajón a kapitány kabinjában folyó beszélgetéstől eltekintve tökéletes csend uralkodott. Amikor Garlotte Victoria sürgető hívásának engedelmeskedve megjelent tegnap éjjel, a nő beburkolódzott egy takaróba, amely teljesen elrejtette a testét és az arcát. Nem engedte meg a hercegnek, hogy rá pillantson, és alig szólt hozzá. Garlotte hallotta a fájdalmat és a félelmet a hangjában. Victoria célzott rá, hogy vérre lenne szüksége, és miután a nő nem volt hajlandó elmenni a herceg valamelyik menedékébe a sok közül, Alexander végül a rendelkezésére bocsátotta ezt a félreeső szállást. Most pedig a legénységnek nyoma sem volt, és Victoria majd kicsattant az energiától. Tizennégy férfi. Vajon ez az angyali lény a mohóság bűnébe esett? Nem használhatott el ilyen hatalmas mennyiségű vért, bár a herceg halványan erotikusnak tartotta a gondolatot.
- Csak egy pillanat, Alexander. Azonnal indulhatunk.
Victoria belépett a rögtönzött paraván mögé, és gondjaiba vette rejtett tulajdonát. A korábbi nehézségekre csak a hangjában bujkáló árnyalatnyi feszültség árulkodott.
A herceg tisztában volt vele, hogy a nő Atlantából érkezett, de arról fogalma sem volt, hogy miként menekült meg az ottani vérontásból, és hogy hogyan került a városába. Most pedig, mikor a kapocs kattanása után Victoria ismét csatlakozott hozzá, Garlotte nem volt hajlandó felhozni ezt a témát. Inkább egyszerűen csak sütkérezett a nő ragyogó szépségének glóriájában.

* * * * *

Victoria könnyedén becsusszant a limuzinba és helyet foglalt az autóban várakozó Isaac és Garlotte herceg között. A herceg elégedetten figyelte, amint Isaac egy kissé megmerevedett, amikor Victoria nyilvánvalóan mindenféle szándékosság nélkül hozzáért a fiatalabb Vértestvér lábához. Isaac láthatóan tisztában volt a vendégük vonzerejével, és ezért nagyon óvatosan viselkedett.
Lehet, hogy ez a gyermek kissé szeleburdi, de nem tudatlan. - gondolta Garlotte. Azonban éppen az volt a helyzet rejtett iróniája, hogy az ilyesfajta előkészületek szinte semmit sem értek, ha Victoriáról volt szó.
- Victoria. Hadd mutassam be Isaac Goldwint, Baltimore seriffjét. - mondta a herceg - Isaac, Ms. Victoria Ash,
Azt már nem tette hozzá, hogy aki eddig Atlantában élt. Az ehhez hasonló szurkálódásokat majd akkor veti be, ha Victoria jelenlétének újdonsága és az általa keltett lenyűgöző izgalom kissé megkopik.
Isaac megcsókolta a felé nyújtott kezet, és hangsúlyozottan nem vett tudomást Victoria keblének ringásáról, amikor a nő közelebb hajolt hozzá. Az autó belsejében uralkodó árnyékok csak még jobban kiemelték alakjának vonalait.
Azt hiszi, hogy egész jól megy neki. - gondolta magában mulatva a herceg. Természetesen Victoria szándékosan ügyetlenkedett a seriff elcsábítására tett lagymatag kísérleteiben. Az áldozat sokkal könnyebben esik áldozatul a jövőbeni próbálkozásoknak, ha abba a szilárd meggyőződésbe ringatja magát, hogy egy próbálkozást már sikeresen visszavert.
- Goldwin seriff. - mondta Victoria - El vagyok bűvölve.
A kijelentést követő mély - és a herceg véleménye szerint teljesen fölösleges - sóhaj ismét a kebleire irányította Isaac közvetlen és megfontolt nem odafigyelését.
Édes Istenem, ha nem vigyáz, még kiégeti az agyát azzal a medállal. - gondolta Garlotte.
- A legjobb tudásom szerint szolgálom a hercegemet. - felelte Isaac.
- Micsoda szerénység. - mondta Victoria és megveregette a seriff térdét.
Garlotte ellenállt a kísértésnek, és nem forgatta a szemeit. Ez már kezdett goromba lenni, de a nő komédiázása később még egy értékes Szókratészi dialógusra adhat alkalmat a gyermekével. A herceg önkéntelenül is elgondolkodott azon, hogy a kezdeti bemutatkozások után a seriff-gyermeke nem fogja-e alábecsülni az elbűvölő Toreadort? Számára tökéletesen nyilvánvaló volt Victoria szándéka. A találkozót bizonyos távolságtartással figyelő Garlotte nagyra értékelte a Toreador stratégiáját, és felismerte a féltékenység apró szúrását, amikor a nő mást ajándékozott meg a figyelmével.
Istenem, milyen körmönfont. - gondolta a herceg - De mellette ismét érzem, hogy élek. A herceg még nem készült fel arra, hogy megtagadja magától Victoria társaságának örömét - és veszélyeit - bár elégedettséggel töltötte el, hogy Isaac ilyen derekasan ellenállt a csáberő rohamának. Bármikor hátat fordíthatnék neki, ha akarnám. - bizonygatta önmagának. Persze jól tudta, hogy ez hazugság, de nem érdekelte.
- Nagyon megnyugtató a tudat, hogy teljes biztonságban lehetek az utcákon. - mondta Victoria a fiatal seriffnek.
Az Isaac-kal évődő Victoriát hallgatva a hercegnek feltűnt még valami. Most teljesen eltűnt a nő hangjában bujkáló kemény él, a félelem, a sebezhetőség, ami a hajón jól érzékelhető volt. Victoria ugyanolyan magabiztosan alkalmazta azt, amihez értett, mint eddig bármikor. Talán a fiatal Vértestvérrel űzött sport elfeledtette vele a gondokat, de az is lehet, hogy csak Garlotte számára mutatta meg lényének sebezhető részét, és mások elől elrejtette. A gondolat hatására magasra csaptak a remények, de a herceg nem hagyta, hogy a hatalmukba kerítsék. Kitépte a hamis reményeket a laza talajból, amelyben gyökeret vertek, és a kezében úgy fordította őket, hogy meglássa a valóságot - az önámítást. Most saját magának hízelgett... de mi baja lehet belőle, ha tisztában volt mindezzel?
Mindenesetre a herceg már eleget látott és hallott abból, ahogy Victoria flörtölt a gyermekével.
- Remélem, megengedi nekem, hogy rendelkezésére bocsássak egy sokkal kényelmesebb szállást? - mondta Victoriának.
Az ártatlan javaslat tele volt kimondatlan kérdésekkel: Mi volt a baj tegnap éjjel? Elég tengerészt szívott már szárazra? De a herceg túlságosan taktikus volt ahhoz, hogy nyíltan a Toreadornak szegezze ezeket.
- Talán egy lakosztály a Lord Baltimore szállóban?
Victoria a herceg felé fordult. Összeráncolta a homlokát és az ajkait éppen annyira biggyesztette le, hogy az összhatás ízlésesen könyörgő legyen.
- Már így is annyi gondot okoztam Önnek, Alexander.
- Badarság. - folytatta Garlotte, a kötelességtudó házigazda - Elküldessek a csomagjaiért?
Nagyon jól tudta, hogy a hajón csak az általa küldetett ruhaneműk maradtak, semmi pótolhatatlan. Koldusként érkezett a városába, bár most, hogy... felépült, már biztosan rendelkezésére áll néhány bankszámla.
- Azt hiszem, nem szükséges. - mondta Victoria. Kezét a herceg könyökére tette, és egy időre elfelejtette és félredobta Isaac-et. - Ön túl jó hozzám, hercegem.
- Badarság.
A limuzin méltóságteljesen haladt észak és nyugat felé az üzemelő dokkok mellett a kikötőben, majd a Belső Öböl hatalmas kereskedelmi épületei mellett kelet felé fordult.
- Ön olyan sokat tett ezzel a hellyel amióta legutoljára itt jártam, kedvesem. - mondta elismerően Victoria. Rövid ideig az alsó ajkát harapdálta: nyilvánvalóan megpróbált visszaemlékezni. - Valami kellemetlenség zajlott éppen. Talán a Polgárháború?
- Az 1812-es háború. - emlékeztette a herceg.
- Azt hiszem, igaza van. - vont vállat Victoria - A férfiak mindig sokkal jobban élvezik a háborút.
Röviddel éjfél után a limuzin befordult a Thames Street-re és megállt a Lord Baltimore szálló előtt. Garlotte segített Victoriának kiszállni az autóból. A Toreador egy hosszú pillanatig állt még a limuzin nyitott ajtaja mellett, és megcsodálta az épület tengerre néző tizennyolcadik századi homlokzatát, amelyet tökéletes szépségében állítottak helyre. Az emléktárgyakat árusító boltok zárva voltak, de néhány kocsma még most is nyüzsgött az élettől. Victoria tudomást sem vett ezekről a modernebb találmányokról, és a mólóhoz kötött vitorlás hajók idejéből származó, helyreállított épületre koncentrált.
- Ez lenyűgözően régies, Alexander. Mondhatom, Ön tökéletesen otthon van itt.
- Valóban. Feli foka. - rövid előadást tartott a nőnek a terület kötelező történelméről, aztán odanyújtotta neki a karját, de végül mégis megtorpant - Csak egy pillanat, kedvesem.
A herceg behajolt az autóba, és Isaac gyorsan felkapta a fejét, amelyet azért hajtott le, mert az autóút utolsó részében tudomást sem vettek róla.
- Isaac, a hajó, amelyen Miss. Ash lakott... gondoskodjon róla, hogy messzire kivigyék a tengerre és elsüllyesszék.
Isaac a mobiltelefonja után nyúlt, hogy intézkedjen. Garlotte kurtán bólintott a sofőr felé, aki megérkezésük óta tisztelettudóan állt az ajtó mellett, majd ismét Victoria felé fordult.
- Indulhatunk?
Victoria belekarolt, és egymás mellett léptek be a Lord Baltimore szállóba.

* * * * *

A mozgás még mindig gyötrelmes volt. Victoria küszködve próbált nem grimaszolni, amikor kilibbent az autóból. Álló helyzetben ismét elborították a fájdalom izzó tűi - nem is tűk, inkább hatalmas acél dárdák. Hálát adott Istennek Garlotte locsogásáért. Miközben azért küzdött, hogy visszanyerje önuralmát, a herceg előadást tartott neki a felújított épületekről, az utcák burkolásához felhasznált macskakövekről, amelyek hajszálpontos másai voltak az eredetieknek, és a... nos, nem tudta volna megmondani, hogy még mi mindenről. A herceg szavai egyetlen hosszú, monoton mormolássá olvadtak. És közben Victoria végig érezte a néhány lábnyi távolságban álldogáló halandó sofőr életet adó vérének illatát, mégis a mosolygáson és az udvarias bólogatáson kívül képtelen volt bármi más cselekvésre.
Még egy már biztosan eloltaná a szomjamat. - gondolta, amint a szeme sarkából megpillantotta a sofőrt. De már a hajón is ezzel áltatta magát... újra és újra és újra.
Nagy sokára Garlotte végre odanyújtotta neki a karját, és ő engedte, hogy bevezesse a szállóba. Az épületet fényűzően rekonstruálták: természetesen erezett fa szerkezetek és keményfa padló, bronz rögzítőelemek, keleti szőnyegek, és a személyzet - most már alkalmazottak, emlékeztette magát - természetesen korabeli ruhát viselt. Az átlagos turistának vagy üzletembernek ez csak egy mellékkörülmény lehetett, de nagyon sok Vértestvérnek így lehetősége nyílt arra, hogy egy rövid időre elmenekülhessen a zavaróan modern kor elől, és egy kis önámítással kényeztesse magát. Victoria gyanította, hogy Garlotte rengeteg időt tölthet itt.
Victoria a hall közepén megtorpant, és mélyen beszívta a környezet illatait: a hordár - A pozitív, a recepciós - B pozitív, a házfelügyelő - B negatív...
Ma eléggé egysíkú a gondolkodásom. - döbbent meg saját magától, de képtelen volt bármit is tenni ez ellen. A megmenekülése legyöngítette - nem maga a menekülés, inkább a rabság hosszú éjszakái. Elford, az a Tzimisce szörnyeteg, az emberiség megcsúfolása... Már a puszta gondolatra is összerezzent.
- Csak nem fázik, szerelmem? - kérdezte Garlotte halkan, miközben a felvonó felé vezette, és megsimogatta a vállait. Az ujjai jegesek voltak a bőrén, de ő biztatóan rámosolygott.
Elford... rosszul bánt vele. Nagyon. A tevékenysége olyan sérüléseket okozott, hogy Victoria nem volt biztos benne, hogy valaha is meggyógyulhat. De a bujkáló kényelmetlenség ellenére, legnagyobb részük meggyógyult. Eléggé begyógyultak ahhoz, hogy viselhesse a hercegtől kapott kihívó ruhát. A kesztyűk hasznos kiegészítőnek bizonyultak, és szerencsére a hátrész sem volt túlságosan mélyen kivágva. Mindig lenyűgözte az élőholt testébe kerülő vérnek - az élet eszenciájának - a hatalma. Mégis meghökkentette az a hatalmas mennyiség, amire szüksége volt... de csak miután rádöbbent, hogy mit is tett.
De ami történt, az megtörtént, ahogy mondani szokták. - gondolta.
A liftben csak az első öt szinthez voltak gombok. Garlotte egy kulcsot dugott a kapcsolótáblába, és így eljuthattak a hatodik és a hetedik emeletre is.
- Iderendeltem őket, a kérésének megfelelően. - tért végre rá az üzletre a herceg.
Victoria is az előtte álló eseményekre fordította a figyelmét.
- Meghívta őket, kedvesem. - szorította meg játékosan a herceg karját - Meghívta. Nem akarjuk perbe fogni ezeket a kedves embereket.
A gondolatai azonban egészen máshol jártak, miközben rápirított a hercegre önkényeskedő viselkedése miatt.
Tizennégy. A hajón tizennégy tengerész szolgált. Most már tovább vihette a terveit. A hajó papírjai tizenkilenc tengerészt tartottak nyilván, és ez katasztrofális következményekkel járhatott volna, de legalábbis megakadályozhatták volna őt abban, hogy tovább lépjen. Azonban a kapitány némi gyengéd rábeszélés hatására beismerte, hogy kitalált öt tengerészt, hogy felvehesse a bérüket. A jó öreg Dél-Amerikai ipar, és a csalásai. Victoria komolyan fellelkesedett.
Mielőtt Garlotte magára hagyta volna a hajón, Victoria megkérte, hogy hívja össze az összes fellelhető Vértestvért, különösen a Sabbat déli akcióinak túlélőit és a menekülteket. A kedves Setiták, akik kimenekítették őt a hóhér karmai közül, rengeteg információval szolgáltak a szinte a semmiből felbukkanó ellenállhatatlan támadásról, amely az elmúlt néhány éjszaka alatt a keleti part nagy részén végigsöpört. Atlanta, Savannah, Charleston, Columbia... rövid idő alatt mind elesett. Elképzelései szerint a támadások túlélői - már ha voltak ilyenek, hiszen például Atlanta esetében tudomása szerint ő volt az egyetlen túlélő - egy ideig nagyon barátságtalannak találják majd a régi lakhelyeiket. Néhányan talán kelet felé menekülnek majd, Chattanooga, Knoxville, vagy a kézenfekvőbb New Orleans felé. De sokan indulnak majd észak felé is, főleg ha nincs tudomásuk arról, hogy a Sabbat erői szintén észak felé törnek a nyomukban. Ez is nagyon valószínű.
Victoria tisztában volt azzal, hogy az ilyen tömeges menekültáradat eredménye minden esetben a káosz. A hercegek elpusztultak, vagy a legjobb esetben kiűzték őket a városaikból, a tömegek elvesztették a lábuk alól a talajt és rettegtek. Igen komoly babérokat gyűjthet be az a személy, aki visszaállítja a rendet a zűrzavarban.
Tehát megkérte Garlotte herceget, hogy hívja össze a Vértestvéreket, és a férfi eleget tett a kívánságának. Ő fogja ismét, úgymond összevonni a csapatokat. Önzetlenül az elveszett lelkek pásztorává válik, ő, aki maga is menekült... és ők imádni fogják. Könyörögni fognak, hogy vezesse őket. Atlantában már olyan közel állt a hatalomhoz, és az átkozott Sabbat miatt mindent elvesztett. Az összes játékos összegyűlt, és mindannyian készen álltak. Nyilvánvaló volt, hogy Benison herceg vagy elesik a Július arkónnal vívott küzdelemben, vagy a Kamarilla váltja le a Brujah arkón elpusztításáért. Thelonius és Benjámin óvatos szövetséget kötöttek, és Eleanor, a herceg szajha felesége szerencsétlen véget ért volna. Talán még az egyik összeesküvőt is magával vitte volna a pusztulásba. A hatalom csarnokaiba vezető ajtó szélesre tárult volna előtte, és Victoria akadálytalanul elfoglalhatta volna az őt megillető pozíciót. De a háromszor átkozott Sabbat szétzúzta a fogadást - szó szerint - és tönkretette minden gondos előkészületét.
Azonban volt egy gyanú, amelyet képtelen volt kiűzni, amely befészkelte magát a csontjaiba, amely félelmetesebb volt még a kudarcnál és az alávaló Tzimisce kezétől elszenvedett kínzásoknál is, mégpedig az, hogy Ő maga is csak egy egyszerű sakkfigura volt egy nagyobb játszmában. Igaz, hogy ez a gyanú már sok-sok éve ott pislákolt benne, és nem is nélkülözött minden alapot. Ahogy a halandók sem ismerték a Vértestvérek árnyékba rejtőző társadalmát, amely uralta az éjszakát, és a halandó ügynökein keresztül komoly befolyással rendelkezett a nappal eseményei felett is, úgy a legtöbb Vértestvér még csak nem is sejtette azoknak az ősibb és sokkal hatalmasabb erőknek a létezését, akik az irányítókat irányították. Victoria azonban tudott az ősi lények létezéséről. Nem mintha megcáfolhatatlan bizonyítéka lett volna... de ilyen senkinek sem volt. Azonban a megérzései olyan erősek, olyan megkérdőjelezhetetlenek voltak, hogy számára felértek a bizonyossággal.
Ő pedig már régóta éberen őrködött cselekedetei sérthetetlensége felett, és megpróbálta biztosítani, hogy a tervei valóban a sajátjai, és nem egy láthatatlan játékos lépései a Dzsihádban - a rejtett erőknek a küzdelmében, amelyeknek még a Kamarilla és a Sabbat is csak egyszerű figura a sakktáblán. Victoria szándékosan kiszámíthatatlan volt: ezzel próbálta biztosítani azt, hogy senki, egyetlen lény se számíthasson arra, hogy ő tudatlanságában szépen eljátssza a neki szánt szerepet. A felszínen úgyis mindenki azt várta, hogy egy Toreador nagyasszony könnyelmű lesz. Az csak külön szerencse, hogy azzal, hogy eleget tesz felszínes elvárásaiknak, még egy sokkal mélyebb célt is elérhet.
Még a legegyszerűbb, alacsony kockázat mellett nagy haszonnal kecsegtető terveit is alávetette a véletlen szeszélyének. Szokás szerint az atlantai terveit is alávetette a függetlenség tesztjének. Erre a célra a Szépművészeti Múzeum faragásokkal díszített hatalmas ajtóit használta. Menny és Pokol. Victoria megfigyelte, hogy ki melyik ajtót használta. Leopold, az a szánalmas majom, a Poklot választotta, és Victoria az általa kitalált bonyolult formulának előírásának megfelelően a Menny kapuján keresztül lépett be a galériába. Az éjszaka eseményei mégis ellene fordultak, ráadásul igen drámai módon. Véletlen egybeesés? Victoria erre igen kevés esélyt látott.
Szerencsére Victoria ugyanolyan könnyedén cserélte le és dobta félre ezeket a módszereket, ahogy azt a ruhákkal és a szeretőkkel tette. Mivel az Atlantában alkalmazott bizánci módszerek cserbenhagyták, itt már sokkal egyszerűbb módon döntött a terveivel kapcsolatban. A minden részletre kiterjedő egyenlet helyett egyetlen félreérthetetlen tényezőtől tette függővé a cselekedeteit: ha a hajón páratlan számú tengerész szolgál, akkor el sem megy a Vértestvérek gyűlésére, nem számít, hogy Garlotte pontosan az ő kérésére hívta össze őket. De tizennégyen voltak - ez pedig nem csak hogy pátos szám, de maradék nélkül osztható héttel, amely pontosan a Kamarillában található klánok száma. Ennél világosabb már nem is lehetett volna az eredmény. Ezek a jelek Victoria szemében világosan előrevetítették a Sabbat támadások elleni akciókban rá váró dicsőséget. Bizonyos szempontból az Atlantai kudarc egyenes következménye volt a jelenlegi lehetőség. Tálán csak azért kellett leszállnia a Pokolba, hogy végül a Mennybe emelkedhessen.
- Egyetért velem, Victoria?
Victoria felpillantott a hercegre, és hirtelen rádöbbent, hogy semmit sem hallott a kérdésből.
- Természetesen, kedvesem. - ütögette meg Garlotte kezét.
Nem volt jelentősége. Garlotte soha nem tett fel fontos kérdéseket.
A lift megállt a hatodik emeleten. A feltáruló ajtó mögötti folyosó két oldalán tucatnyi frakkot viselő férfi állt. Biztonságiak. Kétségtelenül ghoulok. Garlotte átvezette közöttük Victoriát. Bár emberi mivoltukhoz képest meglehetősen jóképűek voltak, azért egyikőjük sem ért a herceg remekbe szabott fekete öltönyös alakjának nyomába. Victoria komoly küzdelmet folytatott azért, hogy a minden egyes lépésnél beléhasító fájdalomból semmi ne látszódjon meg az arcán.
A folyosó végén egy hatalmas dupla ajtó állt, amelyre egy utolsó őrszem vigyázott. Vértestvér volt, nem ghoul. A torzonborz, vad szemeket villogtató lényt valaki megpróbálta egy blézerből és khakiből álló öltözékkel szalonképesebbé tenni, de még így is reménytelenül kirítt ebből az elegáns környezetből.
- Victoria, engedje meg, hogy bemutassam Önnek Malachit, a seriff segédjét, és a Gangrel klán mélyen tisztelt képviselőjét. - mondta a herceg.
Korbács - gondolta Victoria. Elég kézenfekvőnek tűnt. Nyilvánvalóan ez a lény volt az ököl Goldwin seriff döntései mögött. Isaac nem volt végrehajtó, ő csak a politikai döntéseket hozta. Garlotte valószínűleg úgy tervezte, hogy valamikor majd a gyermeke követi őt a trónon, és a kiképzését már most elkezdte. Azonban a piszkos munkát erre a szerencsétlenre bízták. A Gangrel csatlósok, ha valakinek sikerült rávennie a bestiák valamelyikét a szolgálatra, hűségesek voltak, mint a kutyák, de legalább kétszer olyan hasznosak és a legtöbb fajtánál sokkal intelligensebbek voltak.
Victoria ügyet sem vetett a Gangrelre, inkább megigazította Garlotte nyakkendőjét.
- Csatlakozzunk a mosdatlan tömeghez, hercegem?
A Toreador ismét belekarolt a hercegbe, és kart karba öltve léptek be az aprócska előadóterembe. A hátuk mögött Malachi beleszimatolt a levegőbe, majd becsukta az ajtót.

 

1999. június 26., szombat, hajnali 1:44
McHenry Előadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Káosz. Vegytiszta, fékevesztett káosz.
A helység inkább egy előadóteremmé előléptetett tárgyaló volt, benne öt, lépcsőzetesen elhelyezett széksor. A sorok tíz-tizennyolc székből álltak, és jelen pillanatban mindegyik ülőhelyet az alvilág sikoltó szellemei foglalták el. Legalábbis Garlottenak ez volt az érzése. A „konferencia” légköre az elmúlt másfél órában egyre romlott.
- Ön is megérthetné az érveimet, ha nem lenne ilyen csökönyös, bárgyú, tiszteletlen fajankó. - vetette oda Victoria a zsivajt túlkiabálva az egyik hátsó soros Brujahnak.
A Brujah válaszul kidugta a nyelvét a mutató és a középső ujja által alkotott V csúcsában. A csőcselék helyeslően felmorajlott és a többiek is átvették tőle a gesztust.
Talán Victoria mégsem mozog itt olyan otthonosan. - vélte a herceg. Kétségtelen, hogy egyenként képes lenne a kecses ujjacskája köré csavarni az összes kölyköt, majd egy karóval a szívében otthagyni a napnak, miközben a szerencsétlen repetáért könyörögne. Azonban a nagyobb nyilvánosság előtt, ahol minden lázadó érezte a társai támogatását, egy kicsit elveszettnek tűnt. Victoria rádöbbent, hogy sem csábítással, sem érvekkel nem nyerheti meg a ma esti vitát, és ezután a puszta sértésekhez folyamodott.
- Vajon miért vártuk, hogy az agybeteg perverzek epeömléses társaságából bárki is megértsen minket?
Garlotte a terem közepén, Victoria a balján foglalt helyet. A Toreador csendben kivárta, amíg a herceg megnyitotta a konferenciát, köszöntötte a városában a Vértestvéreket, és bemutatta a tanácskozás jelentősebb résztvevőit. Miután a kötelező formaságok végére értek, Victoria felállt, és röviden ecsetelte az elmúlt hetek Sabbat által okozott kellemetlenségeit, és egy egységes Kamarilla fellépés szükségességét. Azonban hangot adott a kétségeinek, amikor az egyik Brujah, akinek a túl feszes pólóját majd szétrepesztette a tesztoszteron, a szavába vágva biztosította arról, hogy szerinte is „szét kell rúgni a tökét” minden Sabbat vámpírnak ezer mérföldes körzetben.
- Mintha szükségünk lenne azoknak a menekülteknek a tanácsára, akiknek már kiporolták egyszer a hátsóját. - felelte a Brujah, és ettől a pillanattól a hangulat gyors ütemben romlani kezdett.
Garlotte nem értette teljesen, hogy Victoria miért hagyta magát belehajszolni egy ilyen elmérgesedett és láthatóan eredménytelen vitába. Ráadásul kezdte egyre jobban zavarni ezeknek a faragatlan elemeknek a viselkedése. Természetesen legnagyobb részük Brujah volt. Általában ők vezették az Anarchokat, akik szabadon mozogtak Baltimore és Washington között. Fittyet hánytak a klánbeli kötelezettségeiknek, és csak akkor bukkantak fel a Vértestvérek összejövetelein, ha bajt keverhettek, vagy maguknak követelhettek valami szerintük lényeges jogot. Azonban eddig a pontig két okból is engedélyezte nekik, hogy szabadon kifejthessék a véleményüket: először is, Victoria javaslatának bizonyos következményei még neki sem tetszettek, és ezért nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy feltétel nélkül támogatja őt, másodszor pedig a konferencia jelentősebb résztvevői talán nem néznék jó szemmel, ha túl korán elfojtaná a lázadozást.
A résztvevő persze talán túlságosan nagylelkű megnevezés ebben az esetben. Theo Bell mostanáig egyetlen szót sem szólt. A harmadik sor jobb szélső székében ült, bár mint a Brujah ítélethozó, Pascek arkónjának, joga lett volna egy központi ülőhelyhez az első sorban. A fekete színű, mélyen a homlokába húzott baseball sapka, és a tükrös napszemüveg csak félig takarta el az ébenfekete arcán látszólag folyamatosan eluralkodó mogorva kifejezést. Hatalmas, izmos férfi volt, és a mellén összefont karok és a terjedelmes bőrdzseki csak még jobban kihangsúlyozták az alkatát. Már csak a jelenléte miatt is szükségessé vált, hogy visszafogottabban bánjon a többi Brujahval. Mindezek ellenére azonban Garlotte türelme kezdett elfogyni.
A hátsó sorokból ismét modortalan gesztusokat tettek Victoria felé, és a társaságból valaki elkezdett dobogni. Egyetlen másodpercen belül tucatnyi bakancsos láb csatlakozott.
Garlotte előre lépett és felemelte a kezét. A felzúdulás gyorsan elhalt, eltekintve néhány tétova dobbanástól. Az egyik kevésbé fegyelmezetlen Brujah - Lydia, ha Garlotte jól emlékszik a nevére - tenyerével a rebellis nyakára húzott, és a dobogás végképp elcsendesedett.
- Vannak olyanok, akiknek még nem hallottuk a véleményét. - mondta nyugodtan a herceg, és acélos tekintetét az Anarch tömegre meresztette. Szándékosan nem pillantott Victoria felé - ő kétségtelenül zokon vette, hogy nem sietett azonnal a segítségére - és a legmegnyerőbb kifejezéssel az arcán a konferenciaterem másik oldala felé fordult.
Maria Chin, a Tremere klán által az összejövetelre küldött egyetlen résztvevő válaszul felemelkedett, és higgadtan kivárta, amíg legalább a teremben tartózkodó Vértestvérek többsége rá irányította a figyelmét. A herceg közbelépése lecsendesítette a duhaj Brujahkat, ha nem is törte meg őket teljesen.
- Ön egységes fellépésről és összehangolt válaszlépésekről beszél, Ms. Ash. - fogott bele mondandójába a klán Washingtoni kápolnájából érkezett boszorkány - Azonban nekünk úgy tűnik, hogy jelenleg még nem mértük fel tökéletesen a helyzetet.
A kijelentés láthatóan jót tett Victoria hangulatának.
- Végre egy figyelemre méltóan lényegre törő észrevétel... - tette hozzá, és a terem felső része felé pillantott. A tömeg válaszul felszisszent, de Garlotte jelentőségteljes pillantása elfojtotta az újabb felzúdulást.
- Ha válaszolni akarunk a Sabbat betörésre, hiszen válaszolnunk kell, akkor első lépésként annyi információt kell gyűjtenünk, amennyit csak lehet. - jelentette ki ismét Victoria - Ön talán fel tudna világosítani minket arról, hogy milyen eredményre jutottak a Tremerek az elmúlt néhány éjszaka alatt...?
Chin gondosan mérlegelte a válasz minden egyes szavát. A keleti arcvonásokon nyoma sem látszott az érzelmeknek.
- A többi klánhoz hasonlóan mi is elszenvedtünk némi... veszteséget.
Chin semmitmondó válasza nem lepte meg Garlotteot. A Tremere nem fogja senkinek a tudomására hozni, hogy a Sabbat meggyengítette-e a boszorkánymestereket, és ha igen, akkor milyen mértékben. Ezzel Victoria is tisztában kell legyen. - gondolta.
Most egy másik Toreador, Garlotte alattvalója szólalt fel.
- Nyilvánvaló, hogy egyetlen klán sem vészelte át sértetlenül az elmúlt heteket. - vetette fel Robert Gainesmil - De hány működőképes kápolna maradt a lerohant városokban - kérdezett rá nyíltan - Ismernünk kell a saját lehetőségeinket, ha meg akarjuk állítani a bestiákat.
- Cseszd meg a boszikat! - ordította az egyik Brujah, és a terem ismét helyeslő felzúdulással telt meg.
Garlotte ezúttal türelmesen várakozott. Az is feltűnt neki, hogy valamilyen kiismerhetetlen okból Gainesmil, a herceg régi, megbízható támogatója, Victoria oldalára állt. A titokzatos Tremeret nem lehetett volna a szekta iránti lojalitásra, és ha már itt tartunk, akkor akármi másra hivatkozva rávenni olyan információk kiadására, amelyek szerinte - és ami még fontosabb, a felettesei szerint - titkosnak minősültek.
A Tremere sziklaszilárd nyugalommal viselte a felzúdulást. Az Anarchok nyivákolása éppoly kevéssé hatott rá, mint az, hogy a két Toreador hűtlenséggel vádolta.
- Mi is belátjuk, hogy létfontosságú a megfelelő információk összegyűjtése. - mondta Chin.
Megfelelő? - gondolta Garlotte. Ez itt a bökkenő.
- Rendelkezünk az elesett városok megbízható listájával? - kérdezte Chin.
- Atlanta, Savannah.
Az új felszólaló erős, mély hangja azonnal magára vonta az összes jelenlévő figyelmét, beleértve a hátsó sorok lázongó elemeit is. Theo Bell tényszerűen számlálta a városokat az ujjain.
- Charleston, Columbia, Greenville, Asheville, Raleigh, és Willmington és North Carolina tegnap éjjel esett el. Norfolkot ma éjjel ostromolják. Az újságok a hajóépítő munkások elégedetlenkedéséről írnak majd. Charlottesville-lel és Fredericksburg-gal megszakadt a kapcsolat.
- Édes Istenem. - suttogta döbbenten Gainesmil és előrehajolt a székében - A barbárok a kapukat döngetik.
- Csak jöjjenek! - kiáltotta a Brujah, aki korábban a Tremereket ócsárolta. A társai buzgón visszhangozták a véleményét. Theo ismét karba fonta a kezeit, és felvette korábbi egykedvű tartását.
Chin is helyet foglalt, miután a konferencia figyelme az ellenszegüléséről a Sabbat félelmetes előretörésére terelődött.
- Mindenki számára nyilvánvaló kell legyen, hogy fel kell vennünk a harcot. - ragadta ismét magához a kezdeményezést Victoria.
- Pontosan mit javasol? - kérdezte Garlotte. Voltak már sejtései, de eddig még nem hangzott el semmi konkrétum. - Biztos vagyok benne, hogy Vitel herceg Washingtonban, és Thatchet herceg Richmondban megteszi a szükséges előkészületeket. Mint ahogy én magam is.
- De vajon képes-e egyetlen herceg megfelelően felkészülni? Ilyen körülmények között... - lengette meg Gainesmil a karját, mintha csak az elesett városokra akarna utalni, és feszülten hol a hercegre, hol Theo Bélire pillantott.
A herceg elnyomott egy fintort. Elképesztő arcátlanság volt, hogy a saját alattvalója kérdőjelezi meg a hercege képességét arra, hogy megvédje a városát, de úgy tűnt, hogy Gainesmil otromba kérdését az aggodalom miatt tette fel, és nem állt szándékában aláásni a herceg tekintélyét.
- Én is pontosan erre utaltam. - mondta Victoria - Önmagukban a városok el fognak esni...
- Nem tarthatják fenn sokáig ezt az iramot. - vágott közbe Lydia, a Brujah - Erre nem képesek.
- Úgy tűnik, eddig képesek voltak rá. - felelte Victoria - Képesek voltak meggyilkolni Július arkónt.
A kijelentést követő döbbent csendet hamar megtörte a hátsó sorokból felharsanó méltatlankodás. A durvább Brujahk folyamatosan özönlő, nyomdafestéket nem tűrő sértései közepette Garlotte óvatosan Bell felé pillantott. Látszólag a klánjuk bőrruhás tisztviselője nem vette zokon, hogy Victoria a képükbe vágta arkón-társának halálát. Ugyanakkor azonban hihetetlenül nehéz volt bármit is kiolvasni Theo Bell arcából.
- Ennek a gyűlésnek a felelőssége az ellenállás megszervezése. - sikerült Victoriának valahogy túlkiabálnia a hangzavart - Nekünk kell összehangolni a védelmet, különben a városaink dominóként fognak elbukni.
- Mint az a kibaszott Dél-kelet Ázsia? - ordította elkeseredetten egy Anarch, aki a kinézete alapján akár vietnami veterán is lehetett.
- Ez nem feltételezés. - csattant fel Victoria - Hallották a listát, hallották Theo felsorolását. - A többi Brujaht egy kicsit elgondolkodtatta, hogy ebben a tálalásban úgy tűnt, mintha az arkón támogatná Victoriát. - Egyik város a másik után esik majd el, ha nem cselekszünk.
Ekkor felpattant egy rongyokba öltözött, furcsa öreg madár, akinek a szakálla elég hosszú volt ahhoz, hogy a nadrágszíja alá gyűrje, és a magasba tartotta a mutatóujját.
- Washingtont soha nem veszik be. - jelentette ki a hasonlóan fésületlen társa buzgó bólogatása mellett.
A hirtelen jött, heves érdeklődés nagyon meglepte a herceget. A két Malkávita, akiket mindenki csak úgy ismert, mint Bőrnyak és Kvéker, általában nem folyt bele a beszélgetésbe. Azonban Garlotte azzal is tisztában volt, hogy nem engedheti, hogy a holdkórosok bármelyik cselekedete meglephesse.
- Soha nem hittem volna, hogy beveszik Charlestont. - szólt közbe az egyik menekült.
- Vagy Savannah-t. - helyeselt egy másik elűzött déli.
- A kezünkbe kell vennünk az irányítást. - jelentette ki Victoria.
- Milyen jogon?
Minden szem a felszólalóra, Garlotte hercegre tapadt. Itt gyökereztek a fenntartásai. Számára is világos volt, hogy valamit tenniük kell, de elfogadhatatlannak tartott minden olyan megoldást, amely korlátozná a saját szuverenitását.
- A kényszer jogán. - felelte Victoria - A túlélés jogán. Én ott voltam Atlantában, és egy hajszálon múlt, hogy el tudtam menekülni. - olyan hideg pillantást vetett az Anarchokra, hogy egyikük sem merte kigúnyolni - Nem leszek még egyszer áldozat.
Egy hosszú pillanat telt el, és mindegyik Vértestvér megpróbálta elképzelni, milyen is lehet, ha a Sabbat áldozatául esik.
De közülük csak Victoria tudta. A nehezen kordában tartott érzések jól észrevehetőek voltak a hangjában.
- El kell döntenünk, hogy mire van szükség, aztán segítséget kell kérnünk a klánoktól, a hercegektől, a Belső Körtől... - rövid szünetet tartott, és gyorsan összeszedte magát - Mindent meg kell tennünk, amire csak szükség van.
Ebben a pillanatban feltépték a tanácsterem végében álló dupla ajtót. Malachi félreállt, és Isaac Goldwin viharzott be a terembe. Egy csöppnyi gyengédség nélkül félrelökdöste azokat az anarchokat, akik a székekből az est folyamán kiáramlottak a folyosóra, majd Garlotte mellett torpant meg.
- Hercegem. - hajolt meg tisztelettudóan - Bajok vannak Washingtonban.
Halálos csend ereszkedett a teremre.
Garlotte csendben forrongott magában. Először a hűséges Gainesmil áll nyíltan Victoria mellé, mielőtt még a herceg világosan kifejezte volna a saját álláspontját, és most a saját pimasz gyermeke jelent be teátrálisan olyan információkat, amelyeket valószínűleg négyszemközt kellett volna közölnie.
- Miféle bajok? - kérdezte zordan. Ezen a ponton már lehetetlen lett volna visszatuszkolni a dzsinnt a palackba.
- Erőszak. - felelte Isaac vészjóslóan - Lövöldözés az utcán... még a fővároshoz képest is hatalmas méretekben.
A seriff szinte undorodva köpte a főváros szót, mintha már maga a gondolat is sértő lenne, hogy egy város magasabb pozíciót foglalhat el Baltimore-nál.
A bejelentést követő hangzavar könnyedén megszégyenített minden eddigi rendbontást. A termet megtöltötték a „Ez a Sabbat! Itt vannak!” és a „Öljük meg őket! Öljük meg mind!” kiáltások.
- Jézus Krisztus a kereszten! - ordította Bőrnyak - Washington elesett!
- Tudtam, hogy ez lesz... hogy ez lesz... - tört ki mellette elkeseredett sírásban a Kvéker.
Victoria megpróbálta kihasználni a hirtelen felindulást.
- Látják? Pontosan erről...
De senki nem figyelt rá.
Az anarchok forrongtak. Dühöngve rohangáltak fel s alá, kitépték a székeket, egymás vállát csapkodták, és összességében tömeges őrjöngésbe lovalták magukat.
- Mocskos kurafiak!
- Nyírjuk ki az utolsó...
- Felhasítom a... kitépem a... szétrúgom a.,.
Most már azok is a széksorok közötti folyosókra áramlottak, akik mostanáig még a székükben maradtak. A tömeg néhány pillanatig látható izgalommal kavargott a széksorok között. Néhányan a tapétát tépték le a karmaikkal, mások fenyegető üvöltés mellett megszaggatták a ruháikat, de végül mindannyian kisorjáztak az ajtón. Az „...el kell jutnunk D.C.-be... szétrúgunk néhány segget... mocskos kurafiak...” távolodó kórusa lassan elhalt a folyosón.
Az erőszakos frakció távozása nem enyhítette a feszültséget. Garlotte ügyet sem vetett seriff-gyermekére. Victoriát figyelte, aki bosszantó önelégültséggel dobolt a lábával. Theo Bell nem csatlakozott a kisebb banditákhoz: a szokásos kiismerhetetlenségével ült továbbra is a helyén, és a karjait még mindig összefonta maga előtt. Maria Chin, a mogorva Tremere úgy nézett ki, mint aki citromba harapott. Bőrnyak csatlakozott az anarchokhoz, és hátrahagyta a Kvékert, aki meglehetősen sikertelenül próbált meg elbújni az egyik szék alá. A többi menekült idegesen járkált és beszélgetett. Garlotte-ot bőgő tehenekre emlékeztették.
Victoria odalépett a herceghez.
- Kapcsolatba kell lépnünk az ítélethozókkal, hogy értesíthessék a Belső Kört. - mondta.
- Nem gondolja, hogy már tudnak a történtekről? - kérdezte Garlotte.
- Gyanítom, hogy tudnak. De vajon érdekli-e őket? - vonta meg a vállát Victoria - Hajlandó vagyok-e megkockáztatni, hogy külön kérés nélkül nem küldenek erősítést? Ön hajlandó lenne ezt megkockáztatni... amikor Baltimore a tét?
Garlotte Bélire pillantott. Talán az arkón felvilágosíthatná őket ebben az ügyben, de Theo láthatóan nem volt közlékeny kedvében. A herceg tudta, hogy Chin egy senki volt a Tremerek között. A középvezetésből érkezett, és azért küldték ide, mert az adott pillanatban éppen ő tartózkodott a legközelebb. Neki kellett megfigyelnie a többi Vértestvért. Garlotte-nak kell meghoznia a fontos döntéseket, ha arra kerül a sor. Victoria nagyon közel állt hozzá. Erezte testének melegét, látta a medálon, az imádott felesége medálján megcsillanó fényt.
- Kapcsolatba lépek Lucinde-vel. - jelentette ki végül a herceg. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a városára irányítsa a Ventrue ítélethozó és a Kamarilla igazi urainak figyelmét. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy mit határoznak el. Mégis meg fogja tenni. A Sabbat Washingtonban volt. Meg kellett tennie. Garlotte hátat fordított Victoriának.
- Isaac, vezesse Ms. Ash-t a szobájába. - utasította az idősebb gyermekét - Aztán térjen vissza hozzám. Beszélnem kell Önnel.

 

1999. június 28., hétfő, hajnali 3:47
U.S.S. Apolló, Belső Öböl
Baltimore, Maryland

A fő tartógerendán lágyan lengedezett egy lampion. Malachi a vastag asztallapon kuporgott. Sokkal kényelmesebben érezte magát az öreg, elhasznált pólójában, mint azokban a flancos göncökben. Érdektelenül figyelte a földhöz bilincselt Isaac-ot. Ez volt a második éjszaka, amit a seriff a földön, egy szétteregetett műanyag fólián heverve töltött. Végül is a herceg rengeteg pénzt ölt a tizenkilencedik századi kétárbocos berendezésébe, és a vér mindig olyan csúnya foltot hagy.
Garlotte egy egyenes hátú, nemezzel kárpitozott fotelben ült, és az egyetlen lampion fényénél a Washington Post tegnapi számát olvasgatta. A szomszédos városból érkező jelentések aggasztották. A nemzet fővárosát már régen megfertőzte a drog, prostitúció és erőszak. A bűnözés legnagyobb részét élőholtak irányították - de legalábbis támogatták. Azonban a zűrzavarban eddig mindig felismerhető volt valamilyen rendszer, és volt benne valami megnyugtatóan ismerős.
A bandaháborúk, időnként egy kisebb zavargás - mind-mind része volt a halandók és a halhatatlanok életének. Ezek az események azonban nem véletlenszerűen történtek, függetlenül attól, hogy mi volt az elfogadott nézet a halandók világában. Általában Garlotte-ot előre értesítették az események irányítói. Most azonban már nem létezett olyan, hogy szokásos. Erről a Sabbat gondoskodott.
Az adatok lassan csordogáltak észak felé, de Garlotte az összegyűjtött információk alapján úgy hitte, hogy a villámháború kevesebb, mint egy hete kezdődhetett Atlantában. A külvilág számára a látszólag véletlenszerű lövöldözések, a Szépművészeti Múzeumot és más épületeket ért támadások egy döbbenetes terrorista akció részei voltak. A többi városban fellángoló erőszak - újabb lövöldözések Savannah-ban, pusztító tűzvész Charlestonban, kikötői robbantások Wilmingtonban - csak még jobban felkorbácsolta a halandók paranoiáját.
Azonban Garlotte tudta, hogy a Szépművészeti Múzeum az egyik legjelentősebb Elizium volt Atlantában, és a leégett épületek közül az egyik Benison herceg menedéke, egy másik pedig a Tremere kápolna volt. Azzal is tisztában volt, hogy a Savannah-i lövöldözés áldozatai közül jó néhányan a herceg bábjai, vagy éppen ghouljai voltak, és az elpusztult városrészek között volt Prudel herceg büszkesége, a Battery. És akkor még ott van a Norfolk-i hajóépítők váratlan éjszakai erőszakkitörése. Theo Bélinek igaza volt.
És most, ahogy azt két nappal ezelőtt Isaac olyan ékesszólóan bejelentette, olyan hatalmas méreteket öltött a nyílt háború Washington D.C. utcáin, hogy az már minden bizonnyal felhívja magára a világ figyelmét. Világos volt a fenyegetés, hogy a harcok - és velük együtt a Sabbat! - tovább haladhatnak észak, azaz Baltimore felé.
Garlotte összehajtotta az újságot, és a szoba túlsó végébe hajtotta. Felemelt egy ónpoharat, egy pillanatig a kezében forgatva megcsörgette a tartalmát, majd visszatette a helyére.
- És most Isaac, megkérdezem nyolcadszor. - mondta kedvesen a herceg - Hogyan kerülheted el, hogy a jövőben is elégedetlen legyek veled?
A fiatalabb Ventrue egy mély lélegzettel próbálta megnyugtatni magát, de a hangja mégis megremegett egy kicsit.
- A fontos információkat mindig négyszemközt adom át, és soha nem a tömegek előtt.
- Nagyon jó. - mosolygott melegen Garlotte. - Ezzel most gyorsan végezz. - vetette oda Malachinak.
A Gangrel lemászott az asztalról, és felkapta a mellette heverő vörös nyelű drótvágót. Garlotte gondolatai azonnal visszatértek a politikai helyzethez. Szinte észre sem vette a gyermeke sikolyait, amelyek szánalomra méltó nyöszörgésbe fulladtak. Malachi bedobta a többi közé az ón pohárba Isaac jobb mutatóujjának első percét.
- Még két alkalom, és végeztünk. - emlékeztette gyermekét a herceg.
Garlotte éppen felvette az újságját a földről, amikor kopogtak az ajtón. A hangból már tudta, hogy a túloldalon Katrina áll. Élesen dörömbölt, mintha szét akarná rombolni az ajtót. Nem azért, mert az útjában állt, hanem azért, mert létezett.
- Lépj be.
Katrina kinyitotta az ajtót, és belépett a kabinba. Gyorsan körülnézett a helységben, és a fényes kék szemek tétovázás nélkül siklottak át Isaac-on és helyzetén.
- Remélem nem zavartam meg semmit.
Malachira ügyet sem vetett.
- Badarság. - mondta Garlotte és kinyújtotta a kezét a lány felé - Jöjj hozzám.
Katrina engedelmeskedett. Mennyivel engedelmesebbek, amikor valamelyik testvérüket éppen fegyelmezem. - jegyezte meg magában a herceg. Természetesen nem voltak valódi testvérek, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a halandók használták ezt a szót. Azonban összekötötte őket a vér.
Katrina megfogta a herceg kezét. Garlotte egyszerűen imádott ránézni: a szemei, az apró, szemtelen orr, a keskeny ajkak, az erős, széles állkapocs és a hegyes járomcsontok. Kezdetben éppen az ő imádott Amáliájához való hasonlóság vonzotta a lányhoz, és amikor Katrina csendben volt, majdnem képes volt meggyőzni magát, hogy ismét eltávozott felesége áll előtte. Bárcsak örökké csendben maradna, bárcsak ne szegülne folyton ellen, és bárcsak ne érezné szükségét, hogy úgy öltözködjön, mint egy közönséges utcai punk. Istenem, vajon hány ezer marhának kellett elpusztulnia, hogy a Vértestvérek bőrbe öltözhessenek? - elmélkedett Garlotte.
- Látogatód jött. - mondta Katrina és megzavarta a herceg gondolatait - Jobb, ha saját magad nézed meg. - felelte Garlotte felvont szemöldökének ki nem mondott kérdésére.
Garlotte érdeklődve emelkedett fel ültéből.
- Hol van Fin?
- Biztos a ringyójánál. - vonta meg a vállát a lány.
A herceg felsóhajtott. Az én Amáliám soha lett volna ennyire közönséges. Lágyan a tenyerébe vette Katrina arcát.
- Ó, én finom kis virágom, vezess a vendégünkhöz.
- Fenn van a fedélzeten.
Garlotte kezei megfeszültek a lány arcán. Elkapta a tekintetét, és nem eresztette.
- Nagyon jó. Akkor nem kell messzire vezetned.
Az U.S.S. Apolló hangszigetelt belsejéből kiléptek a Belső Öböl hajnal előtti fuvallatába. Katrina nemtörődöm viselkedése alapján Garlotte bárki másra számított volna, csak éppen arra a személyre nem, aki e fedélzeten várta.
- Vitel. - Garlotte nem tudta elrejteni a meglepetését.
- Üdvözlet, Garlotte herceg. - mondta Marcus Vitel. Mélyen meghajolt, majd felegyenesedett. - Menedéket keresek a városában.
Vitel lenyűgöző jelenség volt. Magas, bár nem annyira, mint Garlotte. Határozott vonások, néhány ősz tincs a hajában, kék szemek, amelyek sötétebbek és keményebbek volt, mint Katrináé. A látogatóba érkezett herceg drága, méretre készült öltönyt viselt, amely azonban eléggé megviseltnek tűnt: a bal válla el volt szakadva, és a gyűrött anyagot tetőtől-talpig por borította.
Garlotte nem érhette el a lépcső korlátját onnan, ahol állt, ezért Katrina vállába kapaszkodott. Vitel jelenléte, és az, hogy menedéket keres a városában, nagyon súlyos következményeket sejtetett.
- Természetesen szívesen látjuk Baltimore-ban. - jelentette ki Garlotte - Kérem, jöjjön be. - mutatott egy ajtóra a mellett, amelyen éppen kijöttek Katrinával.
- Katrina... - kezdte a herceg, de aztán elbizonytalanodott. Azt tervezte, hogy Katrina fogja kiszolgálni őt és Vitelt. A lány általában elég okos volt ahhoz, hogy ne feleseljen az atyjával mások jelenlétében, de nem akarta a megszégyenülést kockáztatni azzal, hogy bízik Katrina magaviseletében. Tekintettel a vendég státuszára, Garlotte úgy döntött, hogy jobb az óvatosság.
- Küldess Gainesmil után, drágám.
Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy titoktartásra utasítja a lányt, de miért adjon olyan parancsokat, amelyeket Katrina megszeghet, amikor minden elővigyázatosság ellenére a Vitel jelenlétéről szóló hírek hamarosan úgyis napvilágot látnak?
Katrina elfintorodott a feladatra, de arra ügyelt, hogy Vitel ne láthassa.
Legalább a szemeit nem forgatta. - gondolta Garlotte - Az már túlzás lett volna, és kénytelen lettem volna elcsúfítani azt a gyönyörű arcocskát. Tényleg nem kellene ennyire elkényeztetnem.
- Dennis. - szólt Garlotte, miközben Katrina leviharzott a hajó feljárón.
A közeli árnyékokból egy blézert és pantallót viselő, zömök, sötét hajú férfi lépett elő. Egyike volt a hajón és a környező dokkokban posztoló biztonsági ghouloknak, bár a jelenlétét alig lehetett észrevenni, amíg meg nem mozdult.
- Dennis, vezesse Vitel herceget a fogadószobába.
Garlotte még egy rövid ideig a fedélzeten maradt, és Katrina távolodó alakját nézte. Ezt nem tudta megunni. Képes volt órákig bámulni a lányt. Annak ellenére, hogy a lány egyfolytában azon erőlködött, hogy keményebbnek látsszon, mint amilyen valójában, a lépteinek kecsessége, és ahogy a haját kisöpörte az arcából, mind annyira emlékeztetett Ameliára. Garlotte tudott arról, hogy a lány nem átallott szóba állni az Anarchokkal. Tudomása volt néhány sokkal felkavaróbb adatról is Katrinával kapcsolatban, de azokat szándékosan távol tartotta magától.
Egy fontos vendég várt rá.
Baltimore hercege elgondolkodott azon, hogy elküldessen-e Victoriáért is, de végül úgy döntött, hogy nem. Ma estére elég egyetlen Toreador is. Gainesmil, az építészből lett várostervező és élőholt hadnagy, már régóta segédkezett a herceg stratégiájának kidolgozásában. Neki hallania kellett, amit Vitel mond.
Victoria távol tartása technikailag nem volt tiszteletlenség, bár természetesen annak is lehetett tekinteni. Garlotte még nem állt készen arra, hogy elismerje a Toreadort, mint a Sabbat támadás visszaverésének nélkülözhetetlen résztvevőjét. Megengedi neki, hogy bizonyos befolyásra tegyen szert, élvezni fogja a bájait, de azért meg kell neki mutatni, hogy hol a helye. Semmi szükség nem volt rá, hogy őt is bevonják a ma esti megbeszélésbe. Mellesleg Gainesmil itt lesz, tehát Victoria úgyis nagyon hamar értesülni fog a történtekről. Nem árt szemmel tartani ezt a Toreador társulást, bár nem volt feltétlenül szükség arra, hogy tegyen is ellene valamit. Gainesmil bizalmas viszonyát ezzel a fontos menekülttel Garlotte talán felhasználhatja majd a saját céljai érdekében.

* * * * *

- Milyen gyönyörű hajó. - jegyezte meg Vitel - Tengerbíró?
- Ó, igen, nagyon is.
A beszélgetés hétköznapi témák körül forgott, mivel Garlotte elmagyarázta, hogy egy bizalmas tanácsosa már úton van.
- Bár attól tartok, hogy nem viszem ki elég gyakran a tengerre. Biztos vagyok benne, hogy Ön is tudja, hogy van ez: a munka csak halmozódik, mindig akad valami, ami nem tűr halasztást, aztán egyszer csak - psszt! - és ismét eltelt egy évtized.
- Meg kell tanulnunk, hogyan biztosítsunk időt saját magunknak is. - bólintott egyetértően Vitel.
- Ó, bárcsak képes lennék rá. - siránkozott tovább Garlotte a felelősségei fölött - Ó, Istenem, milyen gondatlan házigazda vagyok. Szolgálhatok egy kis frissítővel, Vitel herceg?
- Nagyon köszönöm, de most nem.
- Akkor remélem, nem veszi zokon, ha én magam iszom valamit?
- Kérem!
Garlotte intésére Dennis odahozott egy palackot és egyetlen kupát. Garlotte tisztában volt vele, milyen bonyolult feladat egy másik Ventrue szórakoztatása. Valószínűtlen volt, hogy a vendéglátó rendelkezzen a vendégnek megfelelő itallal - nem is volt valószínű, hogy ismerje az igényelt nedűt, hiszen ezt személyes ügyként kezelték a klánon belül. Azonban azt elvárták, hogy a vendéglátó felajánlja a szolgálatait. Garlotte színültig töltötte a kupáját egy valódi angol vérével. A modernkor kiterjedt utazási lehetőségeivel már egyre nehezebb volt hozzájutni ehhez a változathoz. Idővel ez a nehézség arra kényszerítheti, hogy visszatelepüljön az Anyaországba. Jelenleg azonban Dennis, és néhány másik ghoul derekasan kivette a részét a tartalékok feltöltéséből.
- Korábban a fedélzeten az Ön gyermekével találkoztam? - kérdezte Vitel.
A kérdés egy kissé meglepte Garlotte-ot. A legtöbb Vértestvér olyan féltékenyen gyűjtögette a társairól a tudás morzsáit, mint az aranyfogú fösvény. Már maga a kérdés is azt sugallta, hogy Vitel rendelkezett egy dossziéval Garlotte-ról és a társairól. Természetesen Garlotte is rendelkezett hasonlóval Vitelről. Azonban a herceg kijelentésében nyoma sem volt fellengzősségnek vagy kivagyiságnak. Bármilyen furcsának tűnjön is, az előbbi kérdés egy egyszerű, ártatlan... kérdésnek tűnt.
- Igen. - felelte Garlotte - Katrina.
Vitel egyszerűen bólintott. Az eddigi visszafogott, udvarias modora hirtelen komorra váltott.
- Nekem is volt két lányom... két gyermekem. És most... - vonta meg a vállát Vitel, majd a kezeit az ölébe ejtette és a padlóra meredt.
Garlotte ismét megzavarodott. Vajon Vitel... együttérzést várt tőle? Baltimore hercege nagyon megkönnyebbült, amikor Gainesmil ismerős kopogtatása hangzott fel az ajtó felől.
- Jöjjön be.
Garlotte sürgetésére gyorsan túlestek a kötelező udvariaskodáson. Nagyon szerette volna már hallani Vitel híreit, és gyorsan fogyott a pirkadatig hátralévő idő. Washington hercege mogorván számolt be az elszórt összecsapásokról, amelyek hihetetlen gyorsasággal alakultak át egy mindent elsöprő offenzívává.
- Ez nem hasonlított egyetlen korábbi Sabbat rohamhoz sem. - magyarázta Vitel - Tudták, hová kell lecsapni, és keményen le is csaptak. Évek óta gyűjtögethetik az információkat.
- A Sabbathoz képest az egész túlságosan... szervezettnek tűnik. - mondta Gainesmil.
- Egyetértek. - felelte Vitel - Gyanítom, hogy Atlantában Benison is egyetértene velünk, és Charlestonban Purel...
- Igen, igen. - izgatottságában Gainesmil megfeledkezett magáról, és félresöpörte a herceg litániáját. Vitel láthatóan leeresztett, és látszólag nem vette zokon az udvariatlanságot, de Garlotte észrevette az etikett sérelmét, és így később majd figyelmeztetheti rá Gainesmilt. - Itt valami más lépett akcióba. - folytatta a Toreador - Hogy voltak képesek...?
Gainesmil átgondolta az ilyen léptékű akciók irányításához szükséges összehangoltságot, a logisztikát és a stratégát, aztán szigorúan megrázta a fejét.
- Lehetetlen. Kinek lehet ekkora támogatottsága? Borgesnak? Nem valószínű.
- Ő lenne legközelebb Atlantához, de azért egyetértek Önnel. Talán Polonia. - vetette fel Garlotte.
- Én beszéltem a vezetőjükkel. - mondta Vitel. A vendéglátó és a tanácsadója várakozó hallgatásba burkolóztak. - Sarah Vykos.
- Vykos? - ismételte meg Garlotte. Valami nem volt rendjén. - Sascha Vykos?
Vitel oldalra billentette a fejét, majd bólintott.
- Az is lehet. Feltételeztem, hogy a nő zsidó.
- Sascha Vykos? Azt hittem, hogy Vykos férfi. - mondta Gainesmil.
- Attól függ, mikor találkozik vele. - felelte Vitel keserű gúnnyal a hangjában.
- Azt hittem, hogy nem mozdul ki Európából. - tette hozzá Garlotte az általános zavarodottsághoz.
- Most már igen. - mondta Vitel.
- Függetlenül attól, hogy ki vezeti a rohamcsapatokat, a Sabbat kevesebb, mint ötvenmérföldnyire van innen. - jelentette ki Gainesmil - Üzennünk kell a többi hercegnek, hogy...
Garlotte felemelte a karját és elcsendesítette a tanácsadóját.
- Robert, valóban szükség van további előkészületekre, de a vendégünknek nem volt könnyű útja, mi pedig folyamatosan faggatjuk, pedig még nem volt alkalma kipihenni a fáradalmait. Vitel herceg, kérem, töltse a nappalt a hajómon. Megígérem, hogy holnap intézkedem megfelelő szállás felől.
Miután Vitel tisztelettudóan elfogadta a herceg ajánlatát, Garlotte rádörrent Dennisre:
- Gondoskodjon Vitel herceg kényelméről.
- Igen, uram.
- Gainesmil, kérem, jöjjön velem. - mondta végül a herceg - Még fel kell tennem két kérdést Isaac-nek, mielőtt visszavonulnék.

 

1999. június 30., szerda, éjjel 1:10
Spring Street
Laurel, Maryland

Fin három háztömbnyire állította le az autóját, majd csendben haladt a külvárosi házak között. Általában is óvatos volt - hiszen micsoda szégyen, ha észreveszi egy félkegyelmű halandó őr - de ma még a szokásosnál is jobban vigyázott. A Sabbat Washingtonban volt. Nincs olyan Vértestvér, aki ne hallott volna történeteket. A szörnyetegek pedig bármelyik éjjel elindulhatnak észak felé. Baltimore-ban mindenki pánikba esett - legalábbis az élőholtak. Láthatóan még néhány halandó is megérezte a nyugtalanságot a levegőben, bár az ő idegességüket valószínűleg a fővárosban dúló nyílt vérontás okozta, és nem a rejtőzködő, begyulladt vérszívók. Mégis Fin már többször elgondolkodott azon, hogy vajon a halandók nem érezték-e meg a félelem szagát? Egy ijedős cowboy is megriaszthatja a csordát...
A herceg utasította Fint, hogy kerülje el ezt a helyet, és ne távolodjon el Baltimore-tól dél felé. Ha a Sabbat valóban elindul észak felé, akkor ez lesz a támadás fő csapásvonala. De Finnek ide kellett jönnie.
A fiatal Ventrue-ra leselkedő nagyobbik veszélyt valószínűleg a kószáló Brujah bandák jelentették, akik az utóbbi időben járőrözni kezdtek a két város között - a félkegyelmű őrök Vértestvér változatai.
A terület valóban csendesnek tűnt, és Fin akadálytalanul elérte célját. Elhaladt a ház mellett, és közben ügyelt, hogy ne hozza működésbe a mozgásérzékelő lámpát - ezt a kis gyöngyszemet már az első látogatása során felfedezte - aztán lopva felmászott a garázs tetejére, és odament a felső lakás nyitott ablakához. A vékony csipke függönyök még csak meg sem rebbentek, amikor besurrant az ablakon. Elégedetten vette tudomásul, hogy nem horzsolta le a fényes bőr dzsekijét.
Az asztalnál egy fiatal nő ült, háttal Finnek. Előtte egy könyv hevert és a füleibe dugott fejhallgatók olyan hangos zenét pumpáltak, hogy azt a szobán keresztül is tisztán lehetett hallani. A férfi nem aggódott, hogy könnyű léptei elárulják jelenlétét. Közelebb lépett, és a kezét a nő finom nyaka felé nyújtotta.
A lány fülsüketítő visítással pördült meg, abban a pillanatban, hogy Fin jeges ujjai hozzáértek a nyakához. A könyve a főzőfülkébe repült, és a fejhallgató zsinórja valahogy beleakadt a csuklójába, úgyhogy a kis füldugaszok körbefordultak és a lány arcába vágtak.
Fin összerezzent és megpróbált lecsendesíteni.
- Moréna...Moréna...
A viharszerűen csapkodó mozdulatok elcsendesedtek. A lány tágra nyílt szemekkel, zihálva állt vele szemben, és egyik kezét a mellére szorította.
- Rohadt gumitalpú cipőid
Fin adott egy percet a lánynak, hogy összeszedje magát, és közben próbálta nem elnevetni magát. Az utóbbi megjegyzés a lány esetében már komoly káromkodásnak számított. Ha azonban el találja nevetni magát, akkor csak még jobban kihozza őt a sodrából.
- Tudod, nálunk van ajtó. - mondta Moréna, és kikászálódott a fülhallgatóból és a zsinórjából álló csapdából.
- Megláthatnak a szüleid.
- És?
Visszaszerezte a könyvét, és vadul lapozgatva kereste, hogy hol is tartott.
- Huszonnégy éves vagyok, már nem zárnak be. - becsúsztatott egy könyvjelzőt, majd durván az asztalra csapta a könyvet - Persze azt még nem említettem nekik, hogy a barátom a Sátán húsevő ivadéka.
- Nem húsevő.
- Ó, ez igaz. Folyékony étrenden vagy. Anya, Apa... Fin átjön vacsorára. Csak facsarjatok ki neki egy véres húst, és minden rendben lesz.
Fin ott termett a lány előtt, mielőtt az egyáltalán rádöbbent volna, hogy megmozdult. Hátrafelé tolta, az ágyra, aztán rátelepedett és leszorította a karjait. Moréna végre ki tudott préselni egy meglepett sikkantást, de a kuncogás a torkán akadt, amikor megpillantotta a fiú szemeit - a lázas, vörösen izzó, éhes szemeket.
- Ez nem csak móka és kacagás. - mondta Fin.
Moréna mélyet sóhajtott, és rádöbbent, hogy képtelen elfordítani a fejét.
- Nem hiszem, hogy ennek akár egy kis része is móka és kacagás lenne.
- Hadd tegyelek olyanná, mint én. Örökké velem lehetnél.
A fiú hangja olyan volt, mint egy mélyről feltörő mordulás, de Moréna ki tudta venni a kérlelést a felszín alatt.
- Nem tehetem... nem hagyhatok itt mindent csak úgy... felelősséggel tartozom... a szüleim... a munkám... a hörcsögeim.
- A hörcsögeid? Szent szar! Képes lennél kihagyni az örök életet, csak hogy a kibaszott hörcsögeiddel lehess?
- Időre van szükségem.
Fin leereszkedett a lányra, arcát a nyakába temette, és egy hosszú, csendes percig mozdulatlanná dermedt.
- Nem maradhatok sokáig. - mondta végül, és végigfutatta a nyelvét a nyelőcsövén - Megtehetem, akár most is. Akár akarod, akár nem.
Moréna eltolta magától - a fiú engedett - és felült.
- Megtehetnéd. De mégsem fogod.
Fin legurult róla és mellé feküdt. A hörcsögök fel s alá rohangáltak a műanyag ketrecükben.
- Nem akarsz velem lenni. - mondta. Moréna a lábfejére meredt, de nem válaszolt. - Mit veszíthetsz?
- Az egész életemet!
Fin felsóhajtott. Igaza volt. Mint ahogy abban is igaza volt, hogy akarata ellenére nem rántaná magával a Vértestvérek közé. Még nem. De a határozottsága napról napra gyengült.
- A tied lenne az egész örökkévalóság... velem. - mondta Fin.
- Akkor még rengeteg időnk lesz, ha elhatározom magam. Vagy ha én elhatározom magam. - gondolta Fin.
- Az hiszem, jobb, ha most elmész. - mondta Moréna.
Fin ujjai végigfutottak a hátán, követték a melltartó pántjainak függőleges vonalát. Gyengéden magához húzta a lányt, és Moréna feje hátrahanyatlott, amikor ismét lágyan odadörzsölte az orrát a finom, csupasz nyakához.
- Hamarosan. - mondta Fin, miközben a lány megadta magát neki - Hamarosan.

 

1999. július 3., szombat, este 10:34
Egy magániroda a Harrison Buildingben
Baltimore, Maryland

Garlotte herceg gondolkodása szerint megérte a szárnyai alá venni Marcus Vitelt. A két Ventrue, akik két, egymáshoz ennyire közeli város fölött uralkodtak, már harminc éve voltak egymás vetélytársai - Vitel ekkor vette át a hatalmat Washington korábbi hercege, a Tremere klánból származó Marissá halála után. A hosszú évtizedek alatt Vitelnek jutott a kiváltságosabb helyzet, a nagyobb megbecsülés, mivel a nemzetközi politika olyan volt, amilyen. Vitel szomorúan kimaradt a klán ügyeiből és csak a saját ügyeivel foglalkozott, mégis sokan keresték a kegyeit: Vajon mit gondol a bölcs és hatalmas Vitel herceg erről vagy arról?
Nem mintha Garlotte-nak keserű lett volna a szája íze.
Bármennyire kevéssé bízott is Vitelben, bármennyire megalázónak is érezte a többi Ventrue és más klánok illetlen és behízelgő viselkedését, Garlotte mégis sokkal nyugodtabban pihent, mert egy másik Ventrue, és nem egy Tremere boszorkány birtokolta a hatalmat a szövetségi fővárosban.
És most, majdnem harmincévnyi rivalizálás után, Vitel rá volt utalva Garlotte nyilvánvalóan különb gondoskodására. Ó, talán mégis van igazság ebben az életben. - gondolta Garlotte. Feltéve, hogy a szóban forgó élet jónéhány évszázadot ölelt fel.
Egyetlen egy sem tört át ezek közül a gondolatok közül Garlotte tettetett figyelmének és aggodalmának álcáján, de a csendes irodában az asztal túlsó felén helyet foglaló Vitel minden bizonnyal tisztában volt azzal, mi járhat vendéglátója fejében. Vitel minden bizonnyal azzal is tisztában volt, hogy bár a klánjában szokás volt segítséget nyújtani a bajba jutott társnak, azért Garlotte listája a neki tett szívességekről egyre hosszabb lesz. És Garlotte soha nem fárad majd bele, hogy száz udvarias és ártatlan módon folyamatosan emlékeztesse erre a listára.
Jelenleg azonban sokkal kellemetlenebb ügyek kötötték le Garlotte figyelmét.
- A kormányzó bölcsen egyetért velem abban, hogy figyelembe véve a zavargások méretét Washingtonban, szükségessé válhat a Maryland-i Nemzeti Gárda kivezénylése. - folytatta Garlotte a Vitellel folytatott megbeszélést.
Vitel hosszan eltöprengett a kijelentésen. Megérkezése óta a száműzött herceg nemigen érintkezett senkivel sem. Bár Garlotte-nak el kellett ismernie, hogy hat éjszaka nem túl hosszú idő egy Vértestvérnek, ha gyermekeit akarja elsiratni, mégis úgy gondolta, hogy a józan ész megköveteli tőle minden erőforrás felhasználását, amely még Vitel rendelkezésére állhat, és amely erősítheti Baltimore ellenállását a Sabbatnak.
- Miért ne bátorítsuk a szövetségi csapatok bevetését? - kérdezte végül Vitel - Azok sokkal megbízhatóbbak lennének.
- Sokkal fegyelmezettebbek. - javította ki Garlotte felemelt ujjal - Azonban a mi szempontunkból egyúttal sokkal nehezebben irányíthatóak is. Hacsak nem rendelkezik komolyabb összeköttetésekkel a Pentagonban, mint azt ésszerűen feltételezhetném...?
Vitel alig láthatóan megrázta a fejét. Úgy tűnt, hogy egy kissé összeszedte már magát, azonban ezt a látszatot leginkább az keltette, hogy a szakadt ruházatát egy méretre készített, vadonatúj öltönnyel pótolta. Azonban a tartásában még mindig ott bujkált az a gránátnyomásos döbbenet, amelyet az elűzetése okozott. Úgy tűnt, hogy már azért is meg kell küzdenie, hogy teljesen odafigyelhessen a körülötte zajló eseményekre.
Annyira... legyőzöttnek tűnik. - gondolta Garlotte. Természetesen senkinek nem volt elegendő magas rangú beépített embere a szövetségi hadseregben ahhoz, hogy bármilyen rövid időre is megbízhatóan befolyásolhassa a nagyléptékű csapatmozgásokat. Garlotte-ot teljesen megdöbbentette volna, ha Vitel képes lenne ilyesmire - szinte annyira, mintha ezt be is ismerte volna.
- Azt hiszem, Ön is belátja, hogy az állami csapatok felelnek meg legjobban a céljainkhoz. - folytatta Garlotte - A kormányzó kész bevetni őket. Már csak arra van szükség, hogy Washington polgármestere elfogadja a felajánlott segítséget.
- A polgármester, vagy a Kongresszusi felügyelő bizottság. - mondta Vitel, és még mindig úgy tűnt, hogy csak félig figyel oda a beszélgetésre - Megengedi...? - intett a Garlotte asztalán álló telefon felé.
- Kérem!
- Védett vonal? Jó! - Vitel beütötte a számot, és nem kellett sokáig várakoznia - Jó estét, szenátor. Kérem, bocsásson meg, amiért az otthonában zavarom... Igen, szenátor. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik...
Garlotte látta, hogy beszéd közben hogyan tér vissza tűz riválisának szemébe. A látvány egyszerre volt lelkesítő és nyugtalanító: lelkesítő, hiszen egy eszénél lévő Vitel sokkal többet használhat Baltimore védelmének és nyugtalanító, hiszen az eszénél lévő Vitel, ravasz és fondorlatos, talán megpróbálja egy másik város megszerzésével kiköszörülni a büszkeségén Washington elvesztésével esett csorbát.
- Ha az emlékezetem nem csal, akkor a barátai a Körzeti felügyelő bizottságban jónéhány szívességgel tartoznak Önnek? - mondta Vitel a telefonba - Azt hiszem, már amúgy is azt fontolgatják, hogy kihirdetik a szükségállapotot és felmentik a tisztségükből a városi tisztviselőket... Igen, igen. Nagyra értékelném, ha Ön is bátorítaná őket ezeknek a lépéseknek a megtételére. Ez lenne a legjobb mindenkinek, nem gondolja?
Garlottenak feltűnt, hogy Vitel kínosan ügyelt arra, hogy ne említsen neveket: sem a szenátorét, sem a „barátaiét” a felügyelő bizottságban. Valószínűleg Vitel egy közbenső kapcsolóállomáson vagy egy telefonos bankon keresztül kapcsoltatta a szenátort, bár természetesen később azért személyesen ellenőrzi majd a felvételeket.
- Igen, így igaz. - mondta Vitel - A kormányzó javasolni fogja a Maryland-i Nemzeti Gárda bevetését. Létfontosságú, hogy a felügyelő bizottság elfogadja ezt a javaslatot. Tanácsos lenne bevezetni egy egész városra kiterjedő kijárási tilalmat. Mit gondol, mennyi idő múlva léphetnek életbe ezek az intézkedések. - Vitel hallgatott, majd bólintott - Igen. Megértem. Biztos vagyok benne, hogy Ön mindent el fog követni... Bocsásson meg... Igen. Halottam, hogy az Ön nevét említették az alelnökjelöltséggel kapcsolatban... Hogy mit gondolok róla? Azt hiszem, hogy az Ön szolgálatai túlságosan értékesek a Szenátusban. Jó éjt, szenátor.
Vitel letette a kagylót. A tűz már most kezdett kihunyni a szemében. A tárgyalás izgalma elhalványult, és bánat és a veszteség érzése ismét eluralkodtak rajta.
- Harminc nap. A csapatok bevonulnak. Szükségállapot és kijárási tilalom. Azonban valószínűtlen, hogy a felügyelő bizottság bele egyezne harminc napnál hosszabb időszakba. - dobta a magasba a karjait.
Garlotte hátradőlt a foteljában.
- Ezzel is nyertünk harminc napot.
Kelletlenül meredt az új listára az elméjében - szívességek, amelyekkel ő tartozik Vitelnek. Istennek hála, jelenleg ez még sokkal rövidebb volt.
- Minden annyira lázas volt az érkezése óta, Marcus. - mondta Garlotte, aki érezte, hogy egy témaváltás az előnyére válhat - Beszéljen nekem a gyermekeiről.
Garlotte maga volt a megtestesült szimpátia. Nem akart mást, csak könnyíteni riválisa szenvedésein.

 

1999. július 6., kedd, este 9:23
Földmélyi barlang
New York városa, New York

A lámpa pislákoló fénye nem lett volna elegendő ahhoz, hogy egy halandó kényelmesen olvashasson, de Calebros észre sem vette. A széles, mélyen ülő szemek hozzászoktak már a majdnem teljes és a tökéletes sötétséghez. Hálás volt ezért. Hiszen az éjszakáit jelentések olvasgatásával töltötte. Néhány elektronikus úton érkezett a SchreckNET-en keresztül. Ha Calebrosnak nem volt kedve felmászni a terminálig a nedves alagutakon keresztül, akkor Umberto lehozta neki a kinyomtatott anyagot. Bekapcsolhatok egy terminált hozzád is, ha végre megszabadulnál attól az írógépnek csúfolt őskövülettől és letakarítanád az asztalodat. - ajánlotta fel Umberto. Calebros jutalmul letépte a kölyök füleit.
Más üzenetek hírnökökkel érkeztek. Azonban messze a legtöbb jelentés Calebros tollából származott. Augustin, az atyja, megtanította neki, hogy milyen értékes, ha látszólag össze nem illő tényeket egymás mellé ír a papíron. A kísérlet gyakran eredménytelen maradt, de néha egy minta tűnt föl ott, ahol senki sem gondolta volna, hogy egyáltalán létezhet. Itt van például az a gyűrött papír fecni, amelyet éppen most tanulmányozott:

 

1999. július 8., csütörtök, éjjel 3:02
Kormányzói lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

A kandallóban izzottak a tuskók a gázlángok között. Victoria láthatóan élvezte, hogy hatalmában áll tűzet gyújtani egyetlen csap elfordításával, miközben neki magának nem kell túl közel mennie hozzá. Teljes kapacitásra állította a légkondicionálót, úgyhogy a tűz jóleső meleget árasztott, de közben a balkon francia ajtaja tárva-nyitva állt, és az öböl felöl érkező fuvallat a földig érő függönyökkel játszott.
- Tehát beszélt Vitellel? - kérdezte Gainesmilt.
A férfi lesöpört egy gézfoszlányt a mentazöld zsabójáról. Victoria figyelte, ahogy a férfi az ing fodrával babrál.
- Nem éri meg túlságosan aggódni amiatt az ing miatt, Robert. - mondta, majd felállt és odasétált a kétszárnyú ajtóhoz - Csak mert drága, még nem jelenti azt, hogy viselnie is kell. De hát egyesek a zsebükben tartják az ízlésüket.
Gainesmilnek a szava is elakadt a megrovástól. Victoria korábban elég nagylelkűen bánt vele, talán még kedvesen is, de néha látszólag elfelejtette, hogy Gainesmil Garlotte herceg legbizalmasabb tanácsadója, és ilyenkor úgy bánt vele, mint egy egyszerű, alacsonyabb rangú Toreadorral. Gainesmil úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a megjegyzésről.
- Ugye tudja, hogy a herceg komolyan meglepődött, amikor Vitel megérkezett.
- Régi történet, kedvesem. - fordított neki hátat Victoria, hogy kinézhessen az öbölre - Az másfél héttel ezelőtt volt.
Gainesmil hebegett, de semmi más nem jutott eszébe. Döbbentében el is pirult. Ez a nő összezavarta. Amikor már úgy érezte, hogy a társulásuk lassan megszilárdul, Victoria hirtelen hideg és leereszkedő lett. Ahhoz azonban, hogy Gainesmil megcsalja a herceghez fűződő jövedelmező hűségét, biztosnak kellett lennie az új szövetségesében. Ha nem lehetett biztos a jutalomban, amit Victoria ügyének szolgálatában várt rá, akkor egyszerűen nem érte meg a kockázatot. Nagyon is élénken emlékezett még az ón kupára, és arra, hogy Garlotte utasítására Malachi hogyan csippentette le Isaac utolsó két újhegyét. Minden vér kifutott az arcából, ha csak eszébe jutott a jelenet. Gyorsan elnyomta az emlékeket és ismét Victoriára összpontosított. A nyitott ajtón beáramló levegőben a nő vászonruhája összeolvadt a hosszú, lengedező függönyökkel. Gainesmil könnyedén el tudta volna képzelni, hogy Victoria meztelenül áll a függönyök között, és a tengeri levegő végigcirógatja a sápadt testét - igazán zavarta, mikor rádöbbent, hogy valóban el is képzelte.
- Nem felelt a kérdésemre. - mondta Gainesmil morcosan.
Victoria semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. Egyszerűen tovább gyönyörködött az öbölben. Gainesmil elhatározta, hogy kivárja. Nem volt hajlandó a lábainál csaholni. Ha a nő nem értékeli kellőképpen a szolgálatait, akkor hamarosan csak a saját forrásaira hagyatkozhat. Itt csak ő veszíthet.
Várakozás közben Gainesmil észrevette a kávézó asztalon heverő medált és láncot. Emlékezett rá, hogy Victoria ezt a medált viselte a konferencián. Még most is maga elé tudta képzelni, ahogy a mellén feküdt... ezt a képet is elhessegette magától. Gainesmil előrehajolt ültében. Elég nagy ahhoz, hogy legyen valami a belsejében. - gondolta, miközben közelebbről is megvizsgálta a csillogó ékszert. Amennyi figyelmet neki szentelt, Victoria akár meg is feledkezhetett a jelenlétéről. Gainesmil lassan az arany medál felé nyújtotta a kezét.
- Ma este láttam Vitelt. - mondta Victoria.
Gainesmil olyan hirtelen rántotta vissza a kezét, hogy a heves mozdulattól be is ütötte a könyökét a fotelje mellett álló asztalkába. Éles fájdalom hasított a karjába, de sikerült elkapnia a veszélyesen imbolygó lámpát.
- Vitel nagyon...
Victoria elfordult a nyitott ajtótól, de még mindig nem nézett Gainesmilre. Az állát felemelte, és elgondolkodva meredt egy üres pontra a levegőben.
- ...szomorú. Nagyon szomorú.
A tekintete most a Toreadorra szegeződött.
- Ön is érezte a veszteségét, Robert?
Gainesmil elveszett a bánatos zöld szemekben. Nem igazán tudta követni a nő gondolatmenetét, de nem állt szándékában ezt beismerni.
- Én... igen, én... azt hiszem, valóban szomorú volt.
- Elvesztette a gyermekét a Washingtoni támadás során. - magyarázta Victoria kitörni készülő érzelmekkel a hangjában, majd bezárta a kétszárnyú ajtót - Nem tudja, mi lett a másik gyermekének a sorsa. Ön Ölelt már, Robert? - szegeződtek ismét a férfira azok a zöld szemek.
Gainesmil megnedvesítette az ajkait. - Nem, én... nem.
- A hercegnek vannak gyermekei, nem igaz?
- Garlotte hercegnek? Ó, igen. - lett úrrá a zavarán Gainesmil, ahogy a beszélgetés ismét ismerős terep felé kanyarodott - Már találkozott Isaac-kal... - a véres, megcsonkított ujjak képe ismét felderengett a lelki szemei előtt, és egy kissé elgyengült a rátörő képektől.
- A seriff?
- Igen. - bólintott Gainesmil - A seriff. A hercegnek van még két másik gyermeke, de egyikük sem mutat túl nagy érdeklődést a Vértestvérek ügyei iránt. Katrina gyönyörű lány, bár egy kissé nagy a szája. Annyira kivételezik vele. - rázta meg helytelenítőleg a fejét Gainesmil - Már régen kivégeztetett volna bárki mást, ha az illető ilyen módon ellenszegült volna neki.
Victoria lassan odasétált a gázkandallóhoz, és kikapcsolta. A lángok kihunytak.
- Ellenszegült? Hogyan?
- Ó, minden lehetséges módon, amit csak ki bírt találni. - forgatta Gainesmil a szemeit - Nem is olyan régen engedély nélkül magához Ölelt két halandót - nem is egyet, ugye hanem mindjárt kettőt.
- És ő nem cselekedett? - hitetlenkedett Victoria.
- A szőnyeg alá söpörte az ügyet. - magyarázta Gainesmil - Bár mindenki tud róla, az ügy soha nem merült föl hivatalosan.
- És Fin, a harmadik, ismét teljesen különböző történet. - folytatta Gainesmil - De éppen annyira kiábrándító. Teljesen belebolondult valami kis némberbe... öö, lányba.
Victoria leült a heverő Gainesmilhez közelebbi végébe. Az egyik ujját a férfi térdére fektette.
- Vitel mondott nekem valami nagyon érdekeset. - váltott hirtelen témát.
- Mi volt az? - Gainesmil megpróbált lépést tartani vele, de a szemei olyan közelről néztek az övébe, és az ujja apró köröket rajzolt a térdére.
- Azt mondta, hogy a Tremerek a kisujjukat sem mozdították, hogy megmentsék Washingtont.
- Igen, ezt több forrás is megerősítette. - bólintott Gainesmil - Hála Ms. Chinnek. Úgy tűnik, hogy Dorfman, Peter Dorfman, a Pontifex nem tartózkodott a városban, sőt, az országot is elhagyta. A beosztottai pedig inkább a kápolnát védték a város helyett.
- Most pedig a Tremere kápolna az egyetlen Kamarilla erőd Washingtonban. - mondta Victoria - Meg kellene büntetni őket a gyávaságukért.
- Vagy meg kellene dicsérni őket érte. - javasolta Gainesmil, és elégedetten látta a meglepetést Victoria arcán - Ó igen. Így fogják beállítani. Mennyivel rosszabb helyzetben lennénk, ha nem lenne egy kész hídfőállás, ahonnan visszafoglalhatnánk a várost.
- De talán el sem veszítettük volna a várost! - ellenkezett Victoria.
- És közülünk vajon ki tanúsítaná, hogy a városban szétszóródva a kápolna erői elegendőek lettek volna a Sabbat támadás visszaveréséhez? - játszotta Gainesmil az ördög ügyvédjét.
Victoria megértette és továbbvitte a férfi logikáját:
- A kápolna pedig sokkal értékesebb szerepet játszhat a Sabbat utánpótlás vonalainak szabotálásában és a kommunikáció zavarásában, ha esetleg az offenzíva folytatása mellett döntenének. - bólintott Victoria, majd megszorította Gainesmil térdét és felállt a heverőről - Ezek az ördögök. Beszélnem kell majd Ms. Chinnel. Mikor lesz a következő konferencia?
Gainesmil az órájára pillantott.
- Ma este van nyolcadika. Tizenhatodikán gyűlünk össze ismét, vagyis inkább éjfél után, tizenhetedikén.
Victoria megállt a férfi előtt, és az egyik hosszú, keskeny ujját az ajkaira tette.
- És mi hír jött az ítélethozóktól...?
- Amennyire én tudom, semmi. - rázta meg a fejét Gainesmil - Garlotte herceg petíciót küldött Lucinde ítélethozónak, de azóta sem kaptunk választ. Ezek az európai öregek... számukra másképp múlik az idő.
- Nos, azt hiszem, őket nem veszélyezteti az a lehetőség, hogy az aszott szemeik előtt foszlik semmivé a birtokuk. - mondta Victoria.
- Ha már az eltűnések kerültek szóba, - jutott eszébe Gainesmilnek a ma esti látogatás egyik oka - lenne itt egy kis probléma a szálló egyik alkalmazottjával... a hordárral.
Victoria összerezzent és zavarodottan elmosolyodott. Gainesmil meg mert volna rá esküdni, hogy enyhe pír nyomát látta a gyönyörű arcon.
- Szobaszolgálatnak hívják...
- Kérem, próbálja meg irányítani az ösztöneit, Victoria. - sóhajtott Gainesmil - A személyzetet csak végszükség esetén használhatjuk. Egyébként, tekintettel a városban tartózkodó vendégek nagy számára, nemsokára saját magunkat kell majd kiszolgálnunk.
Azt pedig nem engedhetjük, ugye? Irányítani fogom az ösztöneimet, Robert. - felelte Victoria és az ujjaival beletúrt a férfi hajába - Ha ön is irányítja a sajátját.
Gainesmil szája kiszáradt. Victoria elment mellette és kinyitotta a hálószobába vezető kétszárnyú ajtót. A kapcsoló kattanására minden fény kialudt a szobában. Csak az öböl fényei szűrődtek be az ablakokon. Victoria elfordított egy másik kapcsolót, és a fény távoltatására felszerelt speciális redőny lassan kezdett leereszkedni.
- Miért nem látogat meg a herceg, Robert? Alig láttam őt az elmúlt héten. Máris megunt volna? - dőlt neki Victoria az ajtófélfának.
A redőny fokozatosan kizárta az utolsó fényeket is, és Gainesmil szemei alkalmazkodtak a sötéthez. A nyelvét olyan vastagnak érezte a szájában, mint egy téglát.
- Én... természetesen nem... huh, a hercegnek valójában...hihetetlenül elfoglalt volt a város védelmével, a...huh, a menekültáradat nem apad, a Sabbat látszólagos tétlenségének ellenére sem...
- Értem. - súgta vágyakozóan Victoria - Egyszerűen csak én nem vagyok olyan magasan a fontossági sorrendjében.
Gainesmil képtelen volt elfordulni, miközben Victoria a sötétben lassan odalépkedett a szomszéd szobában álló ágyhoz. A ruhája egy szinte észrevehetetlen mozdulat hatására lecsúszott róla, és a meztelen Victoria becsusszant a takarók alá.
- Annyira hiányzik. - sóhajtott Victoria - És Robert, ugye egyedül is kitalál?
Gainesmil szinte önkívületben emelkedett fel a fotelből és odasétált az ajtóhoz... a másik ajtóhoz, a kijárathoz. Csak akkor tudta lenyelni a csomót a torkában, miután bezárta azt maga után.

 

1999. július 12, hétfő, éjjel 12:01 (helyi idő szerint)
Igazgatói iroda, Az International Ltd. épületében
Amsterdam, Hollandia

Jan Pieterzoon hátradőlt a párnázott székben, és ujjaival masszírozni kezdte az orrnyergét, hogy eltűnjenek az asztalon heverő drótkeretes szemüveg által hagyott apró, vörös gödröcskék. Sóvárogva kívánta a whiskyt. Szüksége volt rá. Azonban mostanában soha nem esett jól. Gyanította, hogy a hosszú évekig tartó dologtalanság miatt már teljesen elsorvadt a gyomra. A Vértestvéreknek természetesen erről is rengeteg történetük volt, de hát ki tudhatja, hogy ezek közül melyik érdemelt igazi figyelmet, és melyik volt egyszerű kitaláció? Ha pedig egy öregebb, sokkal tapasztaltabb Káinitát kérdezne meg, azzal túlságosan nyilvánvalóvá tenné saját tudatlanságát. Mert a tudatlanság gyengeség volt, és a gyengék csak ritkán éltek sokáig.
- Minden rendben, Mr. Pieterzoon?
Jan bólintott, de nem szólalt meg, s még csak a szemét sem nyitotta ki. Marja továbbra is aggódni fog. Meg fogja kérdezni, hogy tehet-e valamit érte, és jelen pillanatban már maga a kérdés is elég lesz. A nő holland szavai megnyugtatták az idegeit. Az üzleti kapcsolatai közül olyan sokan voltak franciák, vagy németek, vagy - Isten segítsen - angolok.
- Tehetek Önért valamit, uram?
- Nem, köszönöm, Ms. van Havermaete.
Mr. Pieterzoon. Ms. van Havermaete. Jan megengedte, hogy egy fájdalmas mosoly jelenjen meg lassan az ajkain. Mióta is szolgálsz engem, Marja? Még mindig ezek a formalitások. És ez így is marad. Jan nem engedhette meg magának a bizalmas viszonyt, és amíg ő nem tehette, addig a nő sem tette.
Ujjaival beletúrt rövid, szőke hajába, majd megdörzsölte az örökösen sima állának izmait. Úgy tűnt, hogy testének minden izma újabb adag feszültséget tárol, és sajnos most nem volt ideje arra, hogy felkeresse az akupunktúrás orvosát.
- Hamarosan az Egyesült Államokba utazunk. - mondta Jan, és kinyitotta a szemeit.
A hír újdonság volt Marjának.
- Az Államokba? Mikor?
- Amilyen hamar csak lehetséges. Néhány éjszakán belül.
Jan figyelte, amint a nő megemészti az információt, és a fejében elkészíti az elintézendő ügyek listáját.
- Üzlet? - kérdezte.
- Nem, technikailag nem.
Marja bólintott. Ebben az esetben az előkészületeknél újabb körülményeket kell figyelembe venni. Az utazás teljesen az ő hatáskörébe tartozott volna, ha azzal a céllal kelnek útra, hogy találkozzanak a befektetőkkel, vagy a munkások képviselőivel. Ha azonban a kirándulás kapcsolatban állt a Vértestvérek homályos ügyeleteivel, amelyekről ő éppen csak annyit tudott, amennyi feltétlenül szükséges, akkor más szempontok kerültek előtérbe.
- Biztonság?
Jan egy pillanatig gondolkodott a válaszon.
- Ton és Herman.
- Az Ön segédei?
- Roel és Ön.
A rátermett és barátságos Roel jó társa volt Marjának. Jan ezért választotta pontosan őt. Egyikőjüknek sem volt még csak halvány sejtelme sem arról a rejtett közös vonásról, amely mindkettejüket Janhoz kötötte.
- Ennyi elég kell legyen. Később még változtathatjuk a személyzetet, ha szükséges. - magyarázta röviden Jan - Nem szeretnék egy teljes kísérettel bevonulni. A helyzet még a látszólagos feltételezések nélkül is meglehetősen... kényes lehet.
Marja szorgosan jegyzetelt a memóriájában.
- Úticél?
- Baltimore. A Lord Baltimore szállóban lakunk majd Alexander Garlotte vendégeiként. Kérem, tegye meg a szükséges lépéseket. - utasította Marját inkább megszokásból, mint szükségből.
Marja megfordult, és elindult kifelé az irodából. Az aktuális divat szerint túl hosszú szoknyája szinte a térdéig ért. Az egyszerű, mégis vonzó pulóvere önkéntelen vonzerő benyomását keltette Janban - vagy keltette volna, ha még mindig érdekelték volna az ilyen dolgok. Milyen ironikus. - gondolta - Csak egy áldozatot kerestem, és egy bizalmas társat találtam.
- Ms. Havermaete. - szólt a nő után éppen mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte. Marja visszalépett az irodába. - A bonni gyár... be kell záratni. Most nem lesz rá időnk, hogy megfelelően foglalkozzunk vele.
- Ez ezerhatszáz dolgozót jelent, uram.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele. - mondta tárgyilagosan Jan - És a tizenhat befektető pénzügyi érdekeltségeivel is. A mérleg egyáltalán nincs kiegyensúlyozva. Gondoskodjon róla, hogy a szükséges papírmunkát reggel postázzák.
- Igen, uram. - mondta Marja, és távozott.
Jan nem vette zokon a nő humanitárius érzelmeit. Jó néhány vállalata támogatott lelkesen nonprofit szervezeteket. Pontosan így talált rá Marjára is. A saját emberbaráti hajlamait talán sokkal jobban összpontosította, de azért azok is legalább annyira őszinték voltak. Ez egyike volt annak a néhány engedménynek, amelyeket a lelkiismeretének tett.
Ahogy Marja léptei lassan távolodtak az iroda ajtajától, Jan kelletlenül visszaterelte gondolatait, azokra az eseményekre, amelyek miatt szükségessé vált az előttük álló utazás.
- Az Atlanti óceán túlpartján a barátaink láthatóan képtelenek megbirkózni a nehézségekkel. - mondta Hardestadt.
Jan az idősebb Ventrue kérésére utazott Nantes-ba, Hardestadt számtalan menedékének egyikébe. Az ilyen személyes kihallgatás nagyon szokatlan volt.
- Tudomással bír a Sabbat akciókról az Észak Amerikai kontinensen? - kérdezte Hardestadt, miközben helyet foglaltak két tökéletesen egyforma Louis Quinze fotelben és átnyújtott neki egy ezüst kupát.
- Igen, atyám.
Jan annyira aprónak érezte magát a férfi mellett. Az évszázadok háttere csak tovább emelte az öreg erős állának és arisztokratikus vonásainak formátumát. A plüss szőnyeg, a bársonyfüggönyök és a mahagóni könyvespolcok hívogató melegsége ellenére a találkozás helyszínéül szolgáló dolgozószoba hideg volt. Steril. Változtathatatlan. Jan a szájához emelte a kupát, és már a vitae illata elegendő volt ahhoz, hogy elszédítse a fiatal Ventrue-t. Egy apró korty - réges-régen végső halálba küldött öregek éltető folyadéka - égette a száját és a torkát, de az égő érzés őrjítőén táncolt a kín és a gyönyör közötti vékony határvonalon. Forróság ömlött végig Jan testén, karján és lábain. Erezte, ahogy szín költözik az általában sápadt vonásaiba.
- Oda kell mennie, és helyretenni ezt a zűrzavart. - mondta Hardestadt.
Jan még mindig kába volt a második kortytól, és azt hitte, hogy rosszul értette. Hatalmas dicsőség rejtőzött egy ilyen megbízatásban, de néhány jelentéktelen részlet kezdte piszkálni egyre gyengülő figyelmét.
- Csatlakoznom kell a katonai parancsnoksághoz? - kérdezte.
- Ön a parancsnokság. - mondta Hardestadt nyersen - Néhány esemény nem engedi, hogy korlátlan forrásokat fordítsunk a testvéreink kisegítésére. A Sabbat csak néhány bűnös hangoskodó. Ez volt már a kezdetektől. Tegye helyre őket. És ne piszmogjon túl sokat.
A szavak jelentősége, és a feladat rettentő méretei lassan eljutottak Jan tántorgó elméjébe. Amerika utcáin nyílt háború zajlott. A Sabbatnak valahogy sikerült a megalapítása óta soha nem látott szinten összehangolni az akcióit. A helyzet méltó lett volna egy ítélethozó, egy egész csapatnyi ítélethozó figyelmére. És elküldik Jant, hogy vegye kézbe a dolgot. Egyedül.
- Igenis, atyám.
Jan akkorát kortyolt, amilyet még az udvariasság szabályai megengedtek. A belső tűz megtisztította.
- Biztos vagyok benne, hogy nem hagy engem cserben ebben az ügyben. - mondta Hardestadt.
Nem hagyom cserben. - bólintott csendes egyetértéssel Jan. Nem hagyhatom cserben... mert akkor elpusztulok.

 

1999. július 12., hétfő, este 11:05
33-as lehajtó, 95-ös nemzetközi gyorsforgalmi
Laurel, Maryland

- A hedonizmusnak mindig is voltak követői, emberek, akik csak a pillanat öröméért éltek. - mondta Christof árnyalatnyi francia akcentussal - De most olyan sokan vannak.
- Most? Ellentétben melyik korral? - kérdezte Lydia.
- Ellentétben... - hirtelen úgy tűnt, mintha Christof teljesen megfeledkezett volna a beszélgetésről, annyira elmerült a gondolataiban. A fesztelen, könnyed viselkedése szinte egyik pillanatról a másikra váltott mindent elborító melankóliára. - ...ez előttel. Nagyon régen ez előttel.
Lydia a lehajtó sávba kormányozta az autót, és közben az utasára pillantott. Most már biztos volt benne, hogy nem csak az akcentusa, és lángoló vörös sörénye miatt rítt ki a szokásos Brujahk közül. Klántársainak többsége érdekes egyvelege volt a diákügyi aktivistának, exfegyencnek és motorosnak. Számukra a forradalom csak a „rombold le, ami most van, aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább” érzésnek volt a rövidítése. Christof egyike volt azon keveseknek, akiknek egy kicsit nagyobb hajlamuk volt a filozófiára. Úgy tűnt, hogy neki tisztább elképzelései vannak arról, hogy hová is szeretne eljutni.
Ennek biztos köze van ahhoz a csajhoz, akiről mindig beszélni szokott. - gondolta Lydia, bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy a férfi nem beszélt mindig arról a lányról. Valójában mintha az agyarát húzták volna, ha a lányról kellett beszélnie. Még ennyi idő után is Lydia mindössze annyit tudott, hogy a lánynak Anezka, vagy valami hasonlóan ostoba neve volt, és Christof őt kereste. Lydia gondolatait megszakította a hátsó ülésen kibontakozó felbolydulás.
- Hé, miért hajtasz itt le? - kérdezte Frankié.
- Igen! - szólt közbe Baldur - Még nem értünk D.C.-be.
- Szeretnétek benzint hugyozni a tankba? - kérdezte Lydia - És egyáltalán nem is megyünk D.C.-be.
Veletek nem is, seggfejek. - gondolta - És Theo nélkül sem. Valószínűleg nem mennek túl a Gyűrűn. Ez csak egy felderítő küldetés volt, nem egy támadás. Mellesleg a Washingtonban életbe léptetett kijárási tilalom miatt néhányan a nyugtalanabb Sabbat népek közül a várostól észak-keletre ütöttek tanyát. Ez az útszakasz elég veszélyes volt anélkül is, hogy mindössze egyetlen filozófus, Seggfejke, és Bunkócska segítségével próbálná megnyerni a háborút.
- Hé, Frankie. - mondta Baldur, akit láthatóan kielégített Lydia válasza, és most visszatért az igazán fontos dologhoz: az útitársa kínzásához - Mit szólnál Hollywoodhoz? [utalás a Frankie goes to Hollywood zenekarra]
- Hé! Én legalább nem egy agyatlan számítógépprogram alapján választottam nevet magamnak.
- Még csak ki sem tudnád betűzni azt, hogy számítógép. Nem az én hibám, hogy neked még mindig az Űrbeli Invázió az abszolút csúcs. Vagy inkább a Pong?
- És mit szólnál, ha benyomnám a bakancsomat a te kapuidon?
Lydia felsóhajtott. Christof most láthatóan nem akarta folytatni a beszélgetést - az biztos, hogy filozófus volt, de a hangulata kibaszottul befolyásolta, mint valami lányt - úgyhogy a lány inkább felerősítette a rádiót, és ezzel próbálta meg elnyomni a hátsó ülésen zajló agyatlan veszekedést. Lehajtott az autópályáról, és behúzott az élénk forgalmat lebonyolító benzinkúthoz. A többiek az autóban vártak, amíg ő tankolt. Mivel most nem kellett odafigyelnie az autópályát uraló seggfej vezetőkre, az autóban tartózkodó seggfejekről nem is beszélve, Lydia gondolatai ismét Theo Bell felé kalandoztak. Az arkón számos szempontból pontosan Lydia ellentettje volt: magas, sötét és masszív, amíg a lány alacsony, sápadt és csontos - de Lydia szerette azt hinni, hogy egyformán gondolkodtak. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem tanulhatott sokat tőle, mert ez nem volt így. A taktikáról, a türelemről, és arról, hogy hogyan veheti rá a többieket, hogy megtegyék, amit kell. Természetesen Theonak ebben az utolsó témában hatalmas előnyt jelentett, hogy akkora volt, mint a Rushmore hegy, de a puszta megfélemlítésen túl Theo tudott olvasni az emberekben. És azt is tudta, hogy minél többet ugráltatod a népeket, azok annál kevésbé fognak hallgatni rád.
Azon az éjszakán, amikor a konferencián először derült ki, hogy a Sabbat Washingtonban van, Lydia biztosan elcsábult volna, és jól fenéken billenti az Anarch hordát, mielőtt lövöldözni kezdenek az utcákon. Ezt a játékot a Kamarilla nem nyerhette meg. De Theo hagyta, hadd menjenek. Csak ült ott, és egyetlen szót sem szólt, amikor a fiatal Brujahk vadul dél felé indultak. Szétrúgták a seggüket. Néhányan soha nem tértek vissza. De a többség visszatért. Levezették azt a hatalmas adrenalin mennyiséget, és készen álltak arra, hogy hallgassanak Theora. A dolgok azóta viszonylag simán mentek. Theo felderítő járőröket küldött ki, és néha megszervezett egy-egy rajtaütést a déli részeken, hogy felmérjék a Sabbat erejét és szervezettségét. A D.C. és Baltimore között elterülő terület továbbra is nagyjából senkiföldjének számított, de ha a Sabbat úgy dönt, hogy tömegesen észak felé indul, akkor arról Theo is tudni fog.
A kúton pörögtek a dollárokat és gallonokat jelző számok. Lydia megfordult, és a sziget túloldalán álló ütött-kopott Buickot tankoló fickóra meredt. Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire Lydia felfogta, hogy mi is keltette fel a figyelmét: a természetellenesen sápadt arc, a feszes bőr és a szinte csontvázszerű profil.
Vámpír lenne? - elmélkedett. Nem tudta volna biztosan állítani, de annyit azért tudott, hogy ha ez tényleg Vértestvér, akkor nem közülük való.
Pontosan ebben a pillanatban a fickó megfordult, és megpillantotta Lydiát. Egy hosszú pillanatig mindketten csak meredten bámulták a másikat, nem egészen tizenöt lábnyi távolságból, és a felismerés lassan eljutott a tudatukig a kút mindkét oldalán. Aztán a fickó felsziszegett.
Az inge alá nyúlt, de Lydia már a levegőben volt. Az acéllal bélelt bakancs a másik arcába csapódott, és mindketten keményen a cementhez csapódtak. Lydia kigurulta a zuhanást, és fedezékbe vonult az egyik autó mögött. Mintha másokat is látott volna a Buickban, és ők nemsokára lövöldözni kezdhetnek.
- Christof! Frankie! - kiáltotta, és hallotta a kinyíló ajtókat.
- Nyisd ki a csomagtartót, Bubby. - mondta valaki, aki a hangja alapján éppen a törött állkapcsát markolta.
Cseszd meg. - döntött Lydia. Megragadta a 38-ast a zsebében, és folyamatosan tüzelve talpra ugrott. A Buick hátsó ablaka szilánkokra robbant. Egyetlen másodperccel később Christof hosszú csövű 44-ese bömbölve csatlakozott a zűrzavarhoz. Frankié és Baldur szorosan a nyomában voltak. Mindegyikük egy-egy 9 milliméterest tartott a kezében, és buzgón használták is a fegyvereket. A Buick imbolyogni kezdett a golyózáporban. Minden irányban üvegszilánkok záporoztak. A vásárlók sikoltozva futottak fedezékbe.
De valaki a Buickban elérte a csomagtartót nyitó gombot. A fedél felpattant... és a csomagtartó belsejéből valami széthajtogatta magát.
A feje és a teste nagyjából emberi volt, de az alsóteste egy ötlábú pókra emlékeztetett, amikor kilépett az autóból. A hosszú, ízeit lábak addig nyúltak, amíg ez a dolog már majdnem nyolclábnyi magasra tornyosult. Egyenesen Lydia felé iramodott.
A lány a lény mellébe küldte az utolsó két golyóját, de az még csak le sem lassult. Lydia a zsebébe nyúlt további golyókért, de a fém borítású hengerek kicsúsztak a hirtelen ügyetlenné vált ujjai közül. Egészen addig tapadtak a szemei a rohamozó szörnyetegre, amíg az egyik lába el nem találta a mellkasát. Hirtelen a levegőben találta magát. Az arcával csapódott be az aszfaltba, és érezte, hogy a törött orráról lehántódik a bőr. A szájában érezte a vér ízét. A keze üres volt, elvesztette a 38-ast.
Lydia felnézett a föléje tornyosuló póklényre - hogy mozoghat ilyen gyorsan? - de túl kába volt ahhoz, hogy félreguruljon az útból.
Az acél villanása - és az arcába fröccsenő vér - szinte megvakította. A pók összerázkódott és felordított fájdalmában. Újabb villanás. Még több vér.
Lydia kényszerítette magát, hogy távolabb guruljon a szörnyetegtől. Christof volt ott. A 44-es helyett most egy kardot forgatott - Lydia sokszor ugratta, amiért ilyen régiséget hurcol magával a kabátja alatt.
A lány a kezeibe törölte az arcát, és lenyalogatta a vért a tenyeréről. Segítenie kellett volna Christofnak, de úgy tűnt, hogy a férfi kézben tartja a dolgokat. Nem tehetett róla. Annyi volt itt a vér. Teljesen elborította.
Egy golyó belefúródott a lábába, és ez már felkeltette a figyelmét. Christof legyőzhette a póklényt, de még mindig ott volt a Sabbat vámpírok apró problémája. Ráadásul úgy tűnt, hogy a csatazaj felkeltette annak a több autóra való szemétládának a figyelmét, akik a benzinkút távolabbi végében várakoztak.
A közelben valaki beindított egy motort. Egy autó - az Ő autója - egyenesen Lydia felé tartott. A vezető elkapta a kormányt, és az autó csikorgó gumikkal pontosan az orra előtt állt meg.
- Gyerünk innen!
A kormány mögött Frankié ült. Christof és Lydia még jóformán be sem ugrottak, de ő máris tövig nyomta a gázpedált.
- Tárcsázz! - kiáltotta Lydia - Hívd Theot!

 

1999. július 12., hétfő, este 11:43
A süllyedő katedrális
Cranberry Bogs, Massachusetts

Benito Giovanni már azóta várta a kínzásokat, hogy a Nosferatuk kezére került.
Beletörődött, és felkészült rá. Már szinte várta. De nem valamilyen perverz vágyakozás miatt. Ugyanúgy várta, mint egy csavaros üzleti megállapodást megpecsételő kézfogást. A bizonyosság nyugalmára áhítozott - ebben az esetben az évek óta tartó titkolózás és aggodalom végére.
A tetőtérben berendezett irodájából rabolták el, a személyes szentélyéből, világi hatalmának jelképéből.
A befolyása - a Giovanni klán befolyása - beárnyékolta egész Bostont. Boston az övék volt. És a Giovannik megtartották mind a Kamarilla, mind a Sabbat erőivel szemben. A polgármester, a rendőrfőnök, az ipar vezetői, az érsek, a régi mágnás-családok - Benito ezeket mind segítségül hívhatta volna a gyorshívó egyetlen gombjának megérintésével. A kapcsolatok és manipulációk kifinomult hálójának közepén trónolt. Ezek jelentették a birodalmát.
A Nosferatuk pedig besétáltak, és elrabolták.
Meg fogják kínozni, ez az egy biztos volt. Ő pedig el fog nekik mondani mindent, amit erről az egész kellemetlen ügyletről tud.
Benitonak azonban be kellett látnia, hogy szerencsétlen módon csak nagyon keveset tudott erről a bizonyos üzletről. Attól tartott, hogy talán túl keveset is ahhoz, hogy azzal kielégítsen egy elszánt Inkvizítort.
Természetesen ő volt az, aki intézkedett a megbízatásról. De ő csak kiközvetítette a megbízást. A Vértestvérek között nyílt titok volt, hogy Benito Giovanni különösen jó kapcsolatokkal rendelkezett a művészvilágban. Komoly hírnevet szerzett magának azzal, hogy rendre felbukkantak nála olyan műalkotások, amelyekről már mindenki azt hitte, hogy elvesztek az idő, vagy a politikai felfordulások zűrzavarában. Ez a hírnév nagymértékben azon a tényen alapult, hogy Benito a Második Világháború végét követő években kisebbfajta keresztes háborút folytatott a Reich által összeharácsolt felbecsülhetetlen értékű műalkotások csendes felkutatására. Ezek a kincsek pedig folyamatosan áramlottak Bostonba, onnan pedig tovább vándoroltak néhány válogatott múzeumhoz és magángyűjteményhez.
A műkincsekért szinte vallásosán rajongó Toreador klánban úgy tekintettek Benitora, mint egy szent és egy szeszcsempész keverékére. Benito nagyon zavarónak találta volna ezt a hódolatot, ha kiderült volna az igazság. Azonban komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megőrizze és elmélyítse a Toreadorok jóakaratát. Bár személyesen a „Les Artistes” tagjai nagyon csapongóak és szeszélyesek tudtak lenni, mégis ismereteik és kapcsolataik döntő előnynek bizonyultak Benito munkájában.
A rengeteg meghívó a bálokra, gálákra és összejövetelekre, amelyekkel a „Les Artistes” a szezonok végtelen múlását jelezték, volt az egyike annak a rengeteg előnynek, amely a Toreadorokkal való de facto együttműködéséből fakadt. Ezek a dekadens ünnepségek unalmasságukért cserébe alkalmat adtak arra, hogy Benito találkozhasson az óceán mindkét partjának igazi hatalmasságaival - a városok hercegeivel és Elsőszülötteivel.
Benito engedélyezett magának egy elfojtott szitkot, amikor ismét megpróbálta megnézni az óráját. Természetesen azt is elkobozták tőle elrablásának éjszakáján. Ez a mostani lehetett talán az ezredik alkalom, amikor ennek a kis rituálénak a közepén rádöbbent a mozdulat hiábavalóságára. Eszébe jutottak a lekésett találkozók, és Victoria Ash a Nyári Napéjegyenlőség tiszteletére adott fogadása Atlantában, amely mostanra már rég véget ért.
Elszalasztott lehetőségek.
Victoria egy feltörekvő játékos volt, olyasvalaki, akire oda kell figyelni az elkövetkező éjszakákon. A Toreador nemrégiben azért költözött Atlantába, hogy egy vakmerő húzással megszerezze magának a megüresedett széket az Elsőszülöttek Tanácsában. A Napéjegyenlőségi party afféle bemutatkozás lett volna a részéről - a kezdő szerva a nagy lehetőségért folytatott játszmájában.
Bár Victoria nagyon értékes kapcsolat volt, mégsem ő volt az egyetlen attrakciója a Napéjegyenlőségi partynak. A Toreador elhitette vele, hogy nem csak Atlanta őrült hercege, Benison jelenik majd meg az estélyen - amint az várható is volt - de Július, a Brujah arkón is megtiszteli jelenlétével az összejövetelt. Ez az instabil kombináció robbanással fenyegetett, és egy ilyen robbanás a hatalom, tekintély és befolyás morzsáit szórja majd szét, amelyekre a kellően vakmerőek lecsaphatnak. Benitot fájdalmasan érintette, hogy nem lehetett ott a tűzijátékon, de a hang a telefonban - az az átkozott hang, amelyről remélte, hogy soha többé nem hallja már - arra kényszerítette, hogy lemondja a meghívást.
Milyen ironikus, hogy a hang később ismét lecsapott rá, és közvetlenül utána áldozatul esett jelenlegi fogvatartóinak. Ironikus, de nem véletlen.
A foglyul ejtői, a Nosferatuk, híresek voltak arról, hogy képesek megismerni a titkokat. Benitonak nem voltak illúziói arról, hogy ő majd eljátssza itt a hőst, és a szemébe köp a vallatójának. De mindent csak a megfelelő időben tudhatnak meg.
És aztán még többet akarnak majd tudni. Kényszeresen akartak tudni. Szenvedélyesen rajongtak érte. Egyre erősebben fogják kényszeríteni, és kérdéseiket tűzzel és karóval támasztják majd alá. Szégyentelenül el fogja sírni nekik mindazt, amit tud. Aztán további részleteket varázsol elő a kétségbeeséstől megtámogatott képzeletéből.
És ők még mélyebbre fognak ásni.
Benitonak csak egyetlen reménye maradt, ha még oly halvány is. Odaad nekik mindent, amit csak kérnek tőle. Persze csak kielégítően hosszú szenvedés után adja majd meg magát. Elég sokáig ki kell tartania ahhoz, hogy ezzel meggyőzze őket a vallomás igazságáról - vagy legalább a vallomás kikényszerítéséhez felhasznált eszközök hatékonyságáról. Aztán a lábuk elé veti magát, és könyörögni fog a torz, rettenetes, groteszk számkivetetteknek, hogy hagyják meg az életet a szerencsétlen, összetört testben.
Bár nem volt valószínű, mégis ez maradt az egyetlen reménye.
Ennek az illékony reménynek a fenntartásához Benito először meg kellett győzze önmagát arról, hogy a Nosferatuk a tudás valódi fanatikusai. Ha sikerülne elhitetnie magával, hogy ebben az ügyben a legmagasabb rangú - vagy ne adj Isten egyetlen - céljuk az igazság megismerése, akkor még nem veszett el minden. El fogják engedni, ha megismerik Benito szerepét az eseményekben - és rájönnek, hogy neki nem tapad vér a kezéhez.
Az egyetlen apró, de nagyon zavaró részlet ebben a mutatós légvárban az volt, hogy Benito egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a Nosferatuk hajlandóak akár egyetlen lyukas garast is áldozni a Tudás oltárán. Valahol mélyen a lényében gyökeret vert a gyanakvás, hogy az ő bálványuk a Titkok satnya istene lehet.
A titkok pedig a tudás nagyon különös formáját képviselték - amelyek az ereje egyre csökkent az ismerőik számának növekedésével.
Ha pedig Benito megosztja tudását az Inkvizítorokkal, a titkok ereje felhígul, felére csökken. Az elveszett hatalom visszaszerzésének egyetlen módja pedig az, ha kiiktatják az egyik felet. Nem volt nehéz megbecsülni Benito esélyeit a túlélésre, ha a titkok szektájával hozta össze a sors.
Benito felkészült a tüzes vasra, a kegyetlen késekre és a fogazott karókra. Azonban az egymást követő egyházi időpontok egyenletes ritmusára nem készült fel.
A harang jelezte az időt. Hajnali zsolozsma, találgatta, bár nehéz volt bármi biztosat mondani. A dolgukra sietők lépteinek tompa zaja soha nem hagyott alább, és még csak esély sem mutatkozott rá, hogy egyszer teljesen elhal. De a nappal és az éjszaka ősi ciklusa minden bizonnyal még a Nosferatukra is hatással kellett legyen, pedig ők a végtelen emberöltők alatt hozzászokhattak már a földalatti léthez.
A fogságát betöltő összetett hangáradatnak a harangok csak a legjelentősebb előadói voltak. Időnként suttogás szűrődött be az aszkétikus cellájának ajtaja mögül. Máskor kántálás. Megint más alkalommal a pergamenen sercegő toll éles hangja.
De soha nem hallotta azt a hangot, amelyre a leginkább várt: a zárban elforduló kulcs csikorgását. Annak semmi mással össze nem téveszthető jelét, hogy végre eljött hozzá az Inkvizítora.
Teljes éjszakák, teljes hetek teltek el, ha hinni lehetett a harangok kongásának. Mostanáig még csak egy pillantást sem vethetett a körültekintő fogvatartóira. A természeténél fogva gyanakvó Benito még nem akarta kizárni annak a lehetőségét, hogy a harangzúgás nem más, mint egy kifinomult kínzási módszer - hogy a börtönőrei így akarják összezavarni az érzékeit, eltompítani az időérzékét, és felszítani a kétségbeesését. A harangok halmozódó üzenete eléggé nyilvánvaló volt: ha a nyomok már több hetesek, akkor Benitonak kevés reménye maradt arra, hogy kívülről segítséget kap, hogy megmenti a családja, vagy a számtalan ügynök valamelyike. Minden egyes harangkondulással egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Benito teljesen egyedül van, kiszolgáltatva a kínzói kénye-kedvének.
A templomi harangoknak volt még egy járulékos hatása, amellyel az elrablóinak is tökéletesen tisztában kellett lenniük. A szent zajok általában elhárították a Szürkeség mögött létező szövetségesek mindenféle közbelépését. Benito már számtalan alkalommal próbált kinyúlni a szellem útjain, hogy kapcsolatot teremtsen, hogy üzenetet küldjön, hogy segítséget hívjon, de nem járt sikerrel. A szellemvilág lakói messzire elkerülték ezt a megszentelt földet - annak ellenére, hogy már számtalan emberöltő óta nem használták, és az egész épület romokban hevert.
Az aggodalom, a kétségbeesés, és az éhség pedig minden egyes éjszakával egyre nőtt. Benito az elmulasztott találkák, és az elvesztegetett lehetőségek összeszámlálásával tartotta számon a fogságának idejét.
És közben a Fenevad egyre merészebb lett. Lassan elfojtotta az értelmet, és egyre erősebben feszült neki a béklyóinak.

 

1999. július 12., hétfő, este 11:49
A Lord Baltimore szálló előcsarnoka
Baltimore, Maryland

- Hozhatok Önnek még valamit, asszonyom?
Victoria megemelte a gazdag árnyalatokban pompázó vörösborral telt poharat, és megnedvesítette az ajkait. Csak ezután méltóztatott észrevenni az egyenruhába bújtatott fiatal férfit.
- Pillanatnyilag nem, köszönöm.
A férfi meghajolt, és olyan elégedetten hátrált el, mintha Victoria százdolláros borravalót adott volna neki. Victoria a Lord Baltimore szálló előcsarnokában álló párnázott fotelben ült, és a szálló különböző alkalmazottai úgy gondoskodtak minden szükségletéről, mint egy királyról az udvartartása.
Mi értelme lenne megtűrni magunk mellett a halandókat, ha nem végezhetnék el helyettünk azt a rengeteg alantas munkát, amitől olyan hasznosnak érzik magukat? - gondolta. Ebben a helyzetben mindenki jól érezte magát, legfőképpen Victoria. Tökéletesen elemében érezte magát most, hogy ennyien hízelegtek neki, és ez a helyzet kellemes és ártatlan változatosságot hozott az információgyűjtéssel töltött éjszakákhoz képest. Sajnos egyetlen adat sem bizonyult túlságosan hasznosnak.
Két és fél héttel a Sabbat Washingtoni támadása, és három héttel a szabotált atlantai gála után a városba érkező menekültáradat apró csermellyé apadt. Mert szabotázs kellett legyen. Ebben teljesen biztos volt. És legalább még két dologban volt teljesen biztos: az első, hogy rá fog jönni, kik a felelősek az elárulásáért, és a második, hogy a felelősök fizetni fognak.
A két első számú gyanúsított Rolph, a csatornapatkány, akit merő szívjóságból hívott meg, és Erich Vegel, a Setita antikvárius, akivel olyan hatékonyan eljátszadozott, voltak. Úgy tűnt, hogy mindketten röviddel a Sabbat támadás kezdete előtt tűntek el, és egyikük sem jelentette be a távozását a vendéglátójának úgy, ahogy azt az illendőség megkívánta volna. Rolph eltűnése nem volt feltétlenül különleges. A Nosferatuk mindig is a náluk sokkal tiszteletre méltóbb Vértestvérek köreinek szélén ólálkodtak, és az igazat megvallva, Victoria talán még akkor sem vette volna észre őt, ha még mindig ott tartózkodik. Vegel esete azonban sokkal zavarba ejtőbb volt, hiszen az urától érkező telefonhívás hívta fel Victoria figyelmét a hiányára - feltéve, hogy a vonal másik végén valóban Hesha volt, és ha a hívás nem csak arra szolgált, hogy őt meggyőzze Vegel hirtelen távozásának spontaneitásáról. Lehetséges. Terv a tervben. De Vegelt keresték azok a Setiták, akik akaratlanul is megmentették Victoriát Atlantában. Ebből látszólag az következett, hogy maga Vegel is bajba került. Hacsak maga a felmentő sereg nem szolgálta ugyanazt a célt, mint korábban a telefonhívás: megerősíteni Victoriát abban a hitében, hogy Vegel is bajba került. Vajon Hesha ennyire agyafúrt? Vagy esetleg Vegel árulta el őt is és egykori munkaadóját is - már ha ilyesmi lehetséges egy Setitánál?
Az ebben az irányban folytatott kutatások... nos, nem vezettek sehová. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy eddig még nem találkozott egyetlen másik túlélővel sem Atlantából. Egyetlen eggyel sem. Victoria megtudta Gainesmiltől, aki kimeríthetetlen információforrásnak bizonyult, hogy Hesha éppen Baltimore-ban lakott, bár Garlotte herceg még nem nyugodott bele végleg ebbe a helyzetbe. De amíg a Setita nem zavart sok vizet, egy nagyszabású kígyóvadászat várható költségei megakadályozták a konkrét lépések megtételét.
Ott volt még Benito Giovanni, aki az utolsó pillanatban mondta le az Atlantai utazását. Vajon ő tudhatott-e valamit a várható Sabbat támadásról? Victoria soha nem zárná ki annak a lehetőségét, hogy az alattomos Giovanni klán egyik tagja a Sabbattal cimborálna, de szinte lehetetlen volt bármi bizonyosat megtudni erről a zárkózott klánról. Hallott olyan híreszteléseket - ismét csak Gainesmillen keresztül - hogy nagyjából abban az időben, amikor a party zajlott, Benito is eltűnt. Azonban a Giovannik esetében ki tudhatja, hogy ez mit jelent?
Különben Victoria azzal foglalta le magát, hogy megpróbált minél több menekülttel találkozni. Mindannyian nagyon hálásak voltak, de Victoria meg volt győződve róla, hogy ha mondjuk az elkövetkező tíz évben bárkivel is együtt kell éreznie, akkor biztosan felfordul a gyomra. A tömegek majd nyújthatnak neki némi támogatást az alig négy nap múlva esedékes következő konferencián, de a kulcsjátékosok, akik majd meghatározzák az események kimenetelét, továbbra is kicsúsztak az irányítása alól.
A menekültáradat elapadása után Garlotte herceg látogatásai megszaporodtak. Victoria a nyakához emelte a kezét, és ujjait végigfutatta a láncon. A medál az utóbbi napokban mindig ott volt a közelében. Úgy tűnt, a hercegnek örömet okoz, ha Victoria viseli a láncot. A szívéhez közel pihenő lágy fém a maga módján Victoriát is megnyugtatta. A herceg azonban a nyilvánvaló vonzalma ellenére is óvatos maradt vele szemben. Victoria nem várta tőle, hogy átadja neki a városát - nem mintha nagyon ellenkezne, ha ez megtörténne - de azt azért elvárta volna, hogy gyakrabban támogassa őt a nyilvános összejöveteleken. Ha ez a támogatás nem jelenik meg, méghozzá gyorsan, akkor kemény lépéseket kell tennie. Jelenleg a herceg kereste a társaságát. Elég erősnek képzelte magát, hogy ellenálljon Victoriának, és talán valóban elég erős is volt. Jelenleg.
Gainesmil ellenben csak egy agyaggalamb volt, amelyet Victoria a legkisebb erőfeszítés nélkül leszedhetett a levegőből. Elegendő szabad akaratot hagyott neki ahhoz, hogy elhitethesse magával, hogy még mindig ura saját magának, és nagyon szórakoztatónak találta a férfi lelkiismeretében a herceghez és a klántársához való lojalitás között zajló nemes küzdelmet. Victoria tisztában volt vele, hogy ebben a morális kérdésben nagyobb volt a széljárás befolyása, mint a lelkiismereté. Gainesmil mindig ott lesz, ahová az erősebb szél fújja.
A Malkáviták szokás szerint jelentéktelenek voltak. Eltekintve Benison hercegtől Atlantában, Victoria még soha nem találkozott ennek a klánnak egyetlen olyan tagjával sem, amely megért volna akár egyetlen gyűszűnyi vitae-t is.
Nem volt alkalma arra, hogy beszéljen Theo Bellel, és gyanította, hogy a Brujah nem fogadná el a meghívását egy négyszemközti eszmecserére még akkor sem, ha a lehetőség tálcán kínálná magát - és ennek elég kicsi volt a valószínűsége. Az óriás a csőcselékkel járőrözött a Washington és Baltimore között található ingatlanok között, sőt, néha még kisebb behatolásokat is vezetett a nemzet fővárosába. Jó neki. - gondolta Victoria. Ez a fajta elkötelezettség garantálta Victoria biztonságát, és ez így volt rendjén. Ráadásul az arkón láthatóan a Brujahk egy igen ritka fajtájához tartozott - tudta, hol van a helye.
A másik város hercege - volt hercege, hiszen Victoria a Brujahk minden lelkesedése ellenére is csak kevés esélyt látott arra, hogy visszahódítsák Washingtont a Sabbat karmai közül - Marcus Vitel látszólag teljesen elmerült az önsajnálatba: hogy a városa, vagy a gyermekei miatt, azt Victoria nem tudta volna megmondani. Azt rebesgették - és Gainesmil ezt meg is erősítette - hogy Vitel legalább részben felelős volt azért, hogy Washingtonba bevezették a szükségállapotot, és ez nagymértékben megnehezítette a Sabbat dolgát, amikor a hatalmát akarta megszilárdítani a fővárosban.
Vitel egy lakóházba költözött, és bár soha nem zárkózott el Victoria látogatásai elől, de egyetlen-egy alkalommal sem bizonyult túlságosan beszédesnek. A Toreadornak mégis sikerült nekilátnia Vitel belső énjének feltérképezéséhez, és lassan meghatározhatta, hogy mi is lesz az, ami megnyitja számára a volt herceg vágyaihoz vezető utat. Talán az együttérzés az elveszett gyermekek miatt érzett fájdalommal lesz majd a csali, ami Vitelt Victoria horgára akasztja.
Édes Istenem. - gondolta Victoria - Még több szimpátia.
Ezek után gyakorlatilag csak a Tremere klán képviselője, Maria Chin maradt. Victoria érezte, hogy még hasznára válhat az az információ, hogy Chin saját kápolnája, a washingtoni Tremerek semmit sem tettek a város megmentéséért. Talán megegyezhetnének. Victoria védelmébe vehetné a klán cselekedeteit, ha ők támogatnák a konferencián. Természetesen még volt az a bonyolító tényező, hogy a Tremerek egyszerűen kijelenthetik, hogy Őket sokkal jobban izgatta a Kamarilla hosszú távú érdekeinek védelme - vagyis a Kamarilla jelenlét fenntartása a nemzet fővárosában - mint egy Ventrue herceg hatalmának megóvása. Erre a lehetőségre először Gainesmil utalt, de később Vitel herceg is felvetette. Lehetséges, hogy a Tremereknek nem lesz szükségük Victoria támogatására. Azt azonban minden bizonnyal ők s belátják, hogy nagyon értékes lehet, ha az embernek van egy barátja a konferencia résztvevői között. Semmi kára nem származhatott abból, ha megpróbálja lefektetni egy későbbi hallgatólagos együttműködés alapjait.
Ez volt az elsődleges oka annak, hogy Victoria most a Lord Baltimore szálló előcsarnokában várakozott. Chin beleegyezett egy találkozóba. Victoria vetett egy pillantást a gyémántokkal díszített órájára, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor Chin pontosan éjfélkor besétált a szálló ajtaján. Éppen időben.
Victoria felállt, hogy üdvözölje a vendégét. Ügyet sem vetett a szálló alkalmazottaira, akik a szélrózsa minden irányába szétrebbentek a mozdulatra, mivel mindegyikük attól tartott, hogy ő volt az, aki valamivel megsértette az elegáns vendéget, és így ő okozta azt a tragédiát, ami a távozásával a szállót fenyegette.
- Maria. - mondta Victoria barátságos, bizalmas hangon.
A Tremere arckifejezése mit sem változott, továbbra is semleges maradt.
- Ms. Ash.
Hosszú, szürkéskék köpenyt viselt, hátravetett csuklyával. Victoria szemében ez az öltözék egy kissé idejétmúltnak tűnt, bár ezt a Vértestvérek csak ritkán tekintették bűnnek. Általában a régimódi öltözködés még csak szokatlannak sem számított.
Victoria belekarolt a vendégébe és a felvonó felé vezette.
- Szívügyemnek tekintettem, hogy személyesen fogadjam Ont - tudom, mennyire esetlen dolog volt ez részemről - de attól tartok, hogy egyetlen szolgálóm sem csatlakozott hozzám az észak felé vezető utamon, és eddig még nem volt időn felvételi elbeszélgetésekre...
Victoria tovább fecsegett, és a témák meglehetősen ártatlannak tűnhettek a körülöttük áramló halandók tömegének. Chin nem csatlakozott a beszélgetéshez, és meg sem próbált felelni a költői kérdésekre.
Ez meg majd szétpukkan a hatalmas személyiségtől. - gondolta Victoria. De hát nem ez volt a helyzet minden Tremere esetében? Miközben elfordította a kulcsot, amely lehetővé tette, hogy eljussanak a hetedik emeletre, a Toreador hatalmas kísértést érzett, hogy itt és most megpróbálja elcsábítani Mariát. Legalább kicsikarhatna belőle valamiféle reakciót. Megtehetném, mielőtt elérnénk az ötödik emeletet. - gondolta Victoria, de végül elvetette az ötletet. Nem lett volna sok értelme veszélybe sodorni a jövőbeni hasznot, ilyen pillanatnyi elégtételek miatt.
Az ötödik emelet elérése előtt lezajló események azonban gyökeresen különböztek Victoria fantáziálgatásaitól. A Toreador tovább fecsegett és helyettesítette a továbbra is hallgatásba burkolózó társát is. A felvonó egyik utasa sem hallotta meg a fejük fölött kinyíló csapóajtót, és egyikük sem látta a lassan leereszkedő különleges fojtóhurkot. Victoria csak akkor döbbent rá, hogy valami nincs rendjén, amikor Maria Chin lábai kétlábnyival a padló fölött kapálóztak, és még ekkor is kellett neki egy pillanat, amíg a Tremere kidülledő szemeinek és hadonászó karjainak látványa eljutott a tudatáig.
Victoria látta kesztyűs kezeket, amelyek erősen tartották a drótot Maria tarkójánál, és a vészhelyzetek estén beinduló ösztönei azonnal átvették az irányítást - torkaszakadtából sikoltozni kezdett.
Úgy tűnt, hogy Victoria sikolyai adták meg a szükséges lökést a drótnak, mert ebben a pillanatban a fojtóhurok átvágta Chin torkát. Victoria teljesen a fülke faláig hátrált, és tátott szájjal nézte, ahogy a drót végképp elválasztja a koponyát a gerincoszloptól, és Maria Chin mindkét darabja a fülke padlóján koppan.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Birtok

 

1999. július 17., szombat, este 12:37
McHenry Előadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Komoly biztonsági intézkedések léptek életbe, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük a közelmúlt eseményeit. Jan a lehető legkisebb feltűnést keltve surrant be az ajtón, és elfoglalt egy üresen álló széket az első sorban. Útközben udvarias biccentéssel üdvözölte Garlotte herceget, aki a terem közepén állt. Azonban úgy tűnt, hogy jelen pillanatban Victoria Ash uralta a terepet, akinek a szavai megértő fülekre találtak a hallgatóság körében.
Jan tudta, hogy Victoria is jelen lesz a megbeszélésen, mégis halvány remegés ébredt a mellkasában, amikor először megpillantotta. Először évekkel ezelőtt, egy párizsi társasági eseményen találkozott vele, majd ugyanilyen körülmények között látta újra Londonban és New Yorkban. Legutoljára három évvel ezelőtt látta őt, amikor Victoria részt vett az egyik vállalati gáláján Amszterdamban. Minden találkozásuk rövid volt, és udvarias, és a társalgás a felületes udvariaskodással nagyjából ki is merült, mégis Jan minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy... a szavaknak töltésük volt, minden mondat a rejtett jelentés és a szenvedély apró, ártalmatlannak tűnő, őrjítő morzsáit hordozta magában. Nem volt olyan szó, vagy pillantás, amelyhez konkrétan hozzáköthette volna az érzést, a benyomás mégis megmaradt, sőt, minden újabb találkozással egyre erősödött.
A mai este sem volt kivétel. Victoria egy piszkosfehér, gyöngyökkel díszített ruhát viselt. A magasan záródó gallér konzervatív volt, de a ruha szorosan tapadt, és szépen kiemelte az alakját. A hosszú kesztyűk, és a nyakába akasztott láncon lógó arany medalion méltóságteljessé tette megjelenését, miközben a hátrész merész kivágása érzékivé tette a kisugárzását. Jan az első pillanatban szerette volna kikísérni őt ebből a zsúfolt teremből valahová, ahol kettesben lehetnének, és ahol órákat tölthetne azzal, hogy hangjának csengését hallgatja, és szépségét csodálja.
Jan erősen összeszorította a szemeit és erősen megdörzsölte az orrnyergét. A mozdulatért csak részben okolhatta a kimerültséget. Küszködve próbálta kitisztítani az elméjét. A Garlotte herceggel folytatott korábbi beszélgetései, és az egyéb forrásokból származó információk alapján valószínűnek tűnt, hogy Victoria csak hátráltatni fogja a feladatában. Jan nem engedhette meg magának, hogy gyengéd érzelmek állják az útját. Azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a Victoria iránt érzett vonzalmának nem csak a Toreador elbűvölő személyisége és szemet gyönyörködtető megjelenése voltak az egyedüli okai. Itt sokkal titokzatosabb erők léptek működésbe, és nem lenne túl bölcs dolog hagyni, ha elbűvölje egy Victoriához hasonló személy. Azonban még ez a tudás sem volt képes csökkenteni a lehetőség vonzerejét.
- Baltimore-nak a Kamarilla ellenállás bástyává kell válnia. - jelentette ki Victoria. A hallgatóság egyetértően felmorajlott. - Ez a város lesz az erőd, amely ellen a Sabbat szörnyetegeknek nem lesz reményük a győzelemre, és aztán megfordítjuk az áradatot. Másként hogyan remélhetnénk, hogy valaha is visszahódíthatjuk Charlestont, Abigail? Vagy Richmondot, Peter?
A megnevezett személyek, és mások is komolyan bólintottak, és hangot adtak egyetértésüknek.
Jan mintegy mellékesen végignézett a termen. Theo Bell láthatóan azok közé tartozott, akiket Victoriának nem sikerült meggyőznie. Karba tett kezeivel a Brujah arkón csendesen ült, mint egy szfinx. A sötét arkón körül helyet foglaló személyek megjelenésük alapján a Brujah klánhoz tartozhattak - bár Jan tudta, hogy nem mindig bölcs dolog a látszat alapján ítélni. A csoport látszólag nem volt olyan népes és hangos, mint azt az első konferenciáról érkező jelentések alapján gondolta volna. Valószínűleg a Theo Bell által szervezett elkeseredett külvárosi ellenállás tizedelhette meg a soraikat és lohaszthatta le a lelkesedésüket.
Ott volt még Robert Gainesmil, Garlotte herceg Toreador tanácsosa, és egy másik, nemes tartású alak. Jan még soha nem találkozott személyesen Marcus Vitellel, de eleget tudott Washington D.C. hercegéről ahhoz, hogy felismerje, ha látja. Victoria szólamai láthatóan hidegen hagyták a száműzött herceget, aki a vesztesek szemével figyelte a konferenciát. Míg Victoriát csak egy városból üldözték el, addig ő a saját városából kellett elmeneküljön. Ő sokkal jobban tisztában volt az esélyekkel.
A fogékony tömegben egy másik szkeptikus arc a Tremere klán képviselőjéhez, Aisling Sturbridgehez tartozott. A New Yorki kápolna régense vékony testalkatú, halandó mércével mérve harmincas évei közepén járó nő volt - bár ez a Vértestvérek között nem jelentett túl sokat. Egy hosszú, fekete lófarok lógott a feszes öltöny vállára, és az ölében egy nyitott laptopot tartott. Jan tisztában volt a korábbi Tremere küldött halálának minden véres részletével. Victoria szemtanúja, ártatlan szemlélője volt az orgyilkosságnak, feltéve, hogy hinni lehetett a szavának. Az orgyilkos, természetesen, elmenekült - annyira nyomtalanul szívódott fel, hogy néhány Vértestvér kezdte kétségbe vonni egyes Nosferatuk hűségét, míg mások egy sokkal fenyegetőbb lehetőségről suttogtak: az Asszamita klán.
Jan kínosan ügyelt arra, hogy kordában tartsa a gondolatait, miközben pillantása ismét Victoriára vándorolt. Az üzletre kell összpontosítania. Hardestadt nem tűrné a kudarcot.
A Brujah botrányos közbeszólásai nélkül Victoria láthatóan alig ütközött ellenállásba a tömeg részéről. A menekültek továbbra is bólogattak, és hangot adtak egyetértésüknek az összevont válaszlépések szükségességét illetően. Victoria éppen egy természetes szünethez érkezett a szónoklatában, és a vibráló, zöld szemek egyenesen Janra szegeződtek. Victoria lassan, egyetlen egyszer pislogott, és Jan lágy bizsegést érzett az arcán, mintha a hosszú szempillák a köztük lévő néhány yardnyi távolságot áthidalva a bőrét cirógatták volna.
Garlotte herceg előre lépett és magára vonta az egybegyűltek figyelmét.
- Vértestvéreim, engedjék meg nekem, hogy megragadjam az alkalmat, és bemutassak Önöknek egy vendéget, aki jelenlétével megtisztelte ezt a konferenciát: Mr. Jan Pieterzoon Amszterdamból.
Jan ismét biccentett a herceg felé, majd felállt, és a teremben minden szem rászegeződött.
- Hölgyeim, uraim. - hajolt meg a gyülekezet felé.
A herceg, aki az első találkozásuk alkalmával vegyes érzelmekkel fogadta Jant, most csendben maradt, úgyhogy az első kérdés joga látszólagos természetességgel Victoriát illette:
- Üdvözöljük Baltimore-ban és az Egyesült Államokban, Mr. Pieterzoon. - A mosolya úgy söpört végig a vendégen, mint valami meleg, nyári zápor. A szemei delejes vonzerőt sugároztak, de Jan kitartott. - Milyen híreket hozott nekünk az európai barátainktól?
Jan egy pillanatig még állta a tekintetét, és megmutatta neki, hogy nem fog meghátrálni, majd úgy helyezkedett, hogy ne mutassa a hátát a többi egybegyűltnek, miközben a herceg és Victoria felé néz. Halványan elmosolyodott, és végignézett az üléseken. Ezek kényes másodpercek voltak, és Jan nem engedte, hogy siettessék. Gondosan megválogatta a szavait.
- Köszönöm Garlotte hercegnek, és mindannyiuknak ezt a szívélyes fogadtatást. Már jónéhány év eltelt, amióta utoljára látogattam el ezekre a partokra. Csak azt kívánom, bárcsak kellemesebb körülmények között találkozhattunk volna.
A teremre nehezedő várakozó csend gyorsan elnyomta nyugtalan mozgolódás neszeit.
- Örömmel hallottam, hogy Önök is a Sabbat elleni összpontosított fellépésről tárgyalnak, hiszen jómagam is azért jöttem, hogy ezt a stratégiát javasoljam. - mondta - A Sabbat támadások, amelyek közül az első Atlantát érte alig három héttel ez előtt, gyökeresen különböznek minden eddigi akciójuktól. Minden eddiginél komolyabb veszélyt jelentenek ránk nézve.
Jan szünetet tartott, és hagyta, hogy a szavai megtegyék a hatásukat. Semmi olyasmit nem mondott nekik, amit eddig ne tudtak volna, és nem is próbálta megnyugtatni őket. Egyszerűen csak hangot adott a mindannyiukban ott bujkáló jelentős, és megalapozott félelmeknek, de ő nem folyamodott a Victoriától hallott népszerű frázisokhoz.
- A Kamarilla öregei engem küldtek, hogy segítséget nyújtsak az erőfeszítéseikhez, és a védelem koordinálásához. - mondta Jan.
Mormolás söpört végig a hallgatóságon. A szinte kézzel fogható szorongás Jan szándékának megfelelően egy kissé alábbhagyott.
- Vagyis csapatokat hozott a Sabbat elleni harchoz? - kérdezte Victoria.
- Nem. - vágta rá gyorsan Jan. Végzetes lehetett volna, ha ebben a helyzetben köntörfalazni kezd, hiszen azt mindenki a gyengeség jeleként értelmezte volna. - Az öregek, és az Atyám, Hardestadt, az ő öregjük, úgy véli, hogy Önök is rendelkeznek minden szükséges forrással ahhoz, hogy ellenállhassanak a Sabbat fenyegetésnek.
Tökéletes csend. Jan vakmerően beszélt. Ő maga is hitt az elhangzottak nagy részében, bár egy kissé eltúlozta azt a részt, amelyben arról beszélt, ahogy az európai öregek egy hosszú, és gondos elemzés után jutottak erre a következtetésre. Igazság szerint fogalma sem volt arról, hogy miként született ez a döntés, és arról sem, hogy pontosan ki hozta a döntéseket. Csak azokat a tényeket ismerte, amelyekkel Hardestadt olyan szűkmarkúan bánt a találkozásuk alkalmával. Most pedig Jan az elkerülhetetlen ellencsapásra várt.
Az amerikai Vértestvérek közül elsőként Victoria találta meg a hangját.
- Nem? Csak... nem? Semmiféle katonai erőt nem hozott magával?
- Így van. - felelte Jan egyetlen ütem kihagyás nélkül - Elhoztam a személyes tapasztalatomat, és a...
- Árulás! - kiáltotta valaki, és mások is osztoztak az érzésében.
Az eddig visszafogott Brujahk - Theo Bell kivételével, akinek arcizma sem rezdült - egy emberként ugrottak talpra. A többiek tiltakozóan üvöltöttek. A levegő megtelt a Janra és az Óvilágban maradt uraira szórt sértésekkel. Egyetlen pillanat alatt Victoria lelkes támogatóivá váltak. Jan tudta, hogy nem tehetnek mást.
A többi menekült is hevesen reagált a hírekre. Heves és elkeseredett beszélgetések bontakoztak ki a teremben mindenfelé. Az Egyik Vértestvér - Jan remélte, hogy egy Malkávitáról van szó - szó szerint a haját tépte, és elsírta magát. A többség kevésbé szélsőségesen, de egyáltalán nem jóindulatúan reagált.
Garlotte herceg közelebb lépett Janhoz. Jan korábban már közölte a herceggel ezeket a híreket, úgyhogy Garlotte, bár nem volt elégedett, de legalább nem lepték meg az elhangzottak. Valószínűleg nem lepte meg a fogadtatás sem, amit Jan kapott. Most a vendége biztonságáért aggódott.
- Talán jobb lenne, ha velem jönne. - mondta a herceg, és a közeli ajtó felé intett, amelyen Jan korábban a terembe lépett.
Jan tiltakozólag a klántársa, a herceg felé emelte a kezét.
- Maradok.
Garlotte szemügyre vette az egyre fenyegetőbb tömeget, aztán tisztelettel fejet hajtott Jan felé. A Brujahk nekiláttak kitépkedni a székeket, amelyek közül az egyik Janhoz és a herceghez igencsak közel süvített el. Garlotte intett Gainesmil-nek, majd a kezeit nyugtatóan maga elé tartva közelebb lépett a tömeghez. Gainesmil elvegyült a tömegben és csendesen beszélni kezdett azokhoz, akiket személyesen ismert. A zűrzavar fokozatosan, és látszólag saját jószántából lecsillapodott. Hamarosan visszatért a terembe a viszonylagos nyugalom.
A Victoria szemeiben izzó hitetlenkedés képviselte a körülötte állók érzelmeit.
- Minden tiszteletem ellenére, Mr. Pieterzoon, mi hasznát vehetjük Önnek? - kérdezte alig palástolt gúnnyal a hangjában - Hogyan fogja egy magányos... nagykövet visszafordítani a Sabbatot?
Jan elgondolkodó arckifejezést öltött. A háta mögött összefogta a kezeit, és eltávolodott az ajtótól. Elhaladt Garlotte, majd Victoria mellett, és megállt a terem közepén. Ügyet sem vetett a körülbelül ötven összegyűlt Vértestvérre, akik alig egy pillanattal korábban még azzal fenyegették, hogy ízekre szaggatják, karót döfnek a szívébe, kiterítik a napra, vagy még ezeknél is szörnyűbb dolgokat művelnek vele. Nem vett róluk tudomást, de érezte, hogy mindegyikük feszülten figyeli kimért mozdulatait. Hadd nézzenek. - gondolta.
- Egyetlen személy sem lenne képes visszafordítani a Sabbatot, Ms. Ash. - mondta végül - Sem én, sem Ön, Sem a herceg, de még a rátermett Bell arkón sem. - intett Theo felé Jan - De segíthetek a védelem megszervezésében. A saját védelmünk megszervezésében. Mert a Kamarilla egyetlen test, és ha a Sabbat győzedelmeskedne Észak Amerikában... - és itt egy hosszú lélegzetvételnyi szünetet tartott - akkor már csak idő kérdése lenne, hogy mikor győzedelmeskedik Európában is. Ezzel a ténnyel az öregek is tisztában vannak. Ők is tudják, hogy meg kell állítanunk a Sabbatot, itt és most.
- Engedje meg, hogy megkérdezzem, - folytatta gyorsan, mielőtt Victoria közbevethetett volna egy megjegyzést - hogy Ön szerint mi a célja ennek a konferenciának, amelyet, úgy hiszen, az Ön kezdeményezésére hívtak Össze, Ms. Ash?
Victoriát zavarba hozta a kérdés, de egy pillanat múlva már összeszedte magát, elmosolyodott, és csiszolt modorában válaszolt Jannak:
- Véleményem szerint ez a konferencia a legalkalmasabb arra, hogy összehangolja a Kamarilla megmaradt területeinek védelmét, és az elveszett területek visszaszerzésére irányuló erőfeszítéseket.
- És hogyan kellene működnie? - kérdezte Jan.
- Ezt hogy érti...? - vonta fel Victoria a szemöldökét.
- Úgy értem, hogy Ön szerint pontosan milyen szerepet kellene ennek a konferenciának betöltenie? - mondta Jan, és lassan leckéztető hangnemet vett fel - Minden Kamarilla városban van herceg, és vannak tanácsadók. - intett Garlotte felé - Ők vajon nem szervezik meg a saját védelmüket?
- Természetesen minden herceg megvédi a saját városát. - felelte Victoria - De az elszigetelt városok nem állhatnak meg a Sabbat dühe, az ellenünk felvonuló szörnyetegek serege előtt.
- Akkor ismét felteszem a kérdést, hogy hogyan kellene működnie ennek a testületnek? Pontosan milyen legyen a viszonya a hercegekkel? Alá kellene vetniük magukat az Ön konferenciája által hozott döntéseknek?
- Ez nem az én konferenciám. - csattant fel Victoria, miközben valamilyen furcsa módon látszólag nem vesztette el az önuralmát - És a döntéseket a testületnek kell meghoznia.
- A hercegeknek alá kellene vetniük magukat a konferencia által hozott döntéseknek?
- Igen. - jelentette ki Victoria - A tömegek érdekében alá kell vetniük magukat a konferencia döntéseinek. - kezével körbemutatott a gyűlés résztvevőin, és a helyeslő mormolás ismét felhangzott a sorok között.
Garlotte herceg önkéntelenül is Theo Bell viselkedését utánozva karba tette a kezeit.
- A hercegek már most is felelősséggel tartoznak egy magasabb hatalomnak. - mondta Jan - Azt pedig Kamarillának nevezzük. - a helyeslő mormolás gyorsan elhalt. - A Kamarilla döntéshozó testületeit konklávéknak nevezzük, amelyek közül a legmagasabb rangúnak a neve: Belső Kör. - Jan Victoriához beszélt, de szavai a szélesebb hallgatóságot célozták meg - Ön, Ms. Ash, ítélethozó lenne, akinek hatalmában áll egy konferenciát konklávénak nyilvánítani? Vagy ez a testület bitorolni kívánja a Belső Kör hatalmát azzal, hogy kinevezi Önt ítélethozóvá?
- Természetesen nem! - vágta rá Victoria, de aztán elbizonytalanodott - Én soha nem állítottam... itt senki sem...
- Garlotte herceg petíciót intézett Lucinde ítélethozóhoz, a Kamarilla törvényesen kijelölt képviselőjéhez. - folytatta Jan - Eri magam is a Kamarilla és a klánjaink öregjeinek törvényesen kijelölt képviselője vagyok, akit azzal bíztak meg, hogy segédkezzem a Sabbat elleni védekezésben és az ellentámadás megszervezésében.
Acélos kék szemek kapcsolódtak össze egy izzó zöld szempárral, ahogy Jan Victoriára nézett. Aztán a férfi elfordult tőle, és szembenézett az egybegyűlt Vértestvérekkel. Most talán ismét eltúlozta egy kicsit a saját kinevezésének jelentőségét, de vajon ki lenne az, aki megkérdőjelezné a szavait? Ki szállna szembe Hardestadt, az Öreg, a Kamarilla alapítójának akaratával?
- Nem azért vagyok itt, hogy bárkitől is hódolatot várjak el. - mondta Jan. A jelenlévő Vértestvérek közül többnek is mélyen belenézett a szemébe, majd közelebb lépett Garlotte herceghez. - Azért jöttem, hogy segítő kezet nyújtsak Észak Amerika hercegeinek, hogy segítségükre legyek erőfeszítéseik összehangolásában. És nem azért, hogy feltételeket szabjak nekik.
Victoria ugyanúgy érezte a helyzet változását, mint bárki más a teremben.
- Én nem azt javasoltam... az csak természetes, hogy a hercegeknek is lesz szavuk a konferencián...
- Kérem, bocsássák meg nekem a ma esti késlekedést. - mondta Jan, és ügyet sem vetett a Toreador mentegetőzésére - New York hercegével, Michaela-val tárgyaltam. Jelentése szerint az ottani helyzet stabil, legalábbis annyira stabil, mint eddig bármikor. Láthatóan már nem terjedtek ki azok az erőfeszítések, amelyekkel az ellenségeink olyan sokat nyertek délen. Hasonló híreket kaptunk Hartfordból és Buffaloból. Az ottani hercegekkel tegnap esti érkezésem után beszéltem.
- De a washingtoni Sabbat sereg a mi kapuinkat döngeti. - állt Victoria pártjára Gainesmil. - Miért is lenne bármiféle baj északon?
Az auditórium helyeslő megjegyzésekkel telt meg. Úgy tűnt, hogy a tanácsadó legalább az egyik lábát már szilárdan megvetette a másik Toreador táborában. A korábbi megbeszélésük során Garlotte herceg elfelejtette megemlíteni ezt a tényt.
- Déli irányból ijesztő sereg áll velünk szemben. - ismerte el Jan
- De komoly hibát követnénk el, ha azt hinnénk, hogy a kontinensről az összes Sabbat Washingtonba sereglett. Forrásaim jelentése szerint néhány személy New Yorkból részt vesz ugyan a támadásokban, de gyakorlatilag elhanyagolható a részvétel Montrealból, Detroitból, Pittsburghből, Philadelphiából, Portlandből...
A különböző Sabbat erősségek felsorolása közben rengeteg Vértestvérnek ült ki a döbbenet az arcára. Sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy összeszednek egy sereget, és a mexikói öbölbe szorítják a Sabbatot. Számukra csak most vált világossá, hogy pontosan milyen reménytelen is a helyzetük.
- Talán még ki sem mutatták a foguk fehérjét. - jelentette ki vészjóslóan Jan.
- És az urai mégsem küldenek erősítést. - mondta Victoria, aki még mindig nem akarta feladni.
- Az erősítést sokkal közelebb kell megtalálnunk. - mondta Jan
- Onnan kell beszereznünk, ahonnan tudjuk. Már ebben az irányban is megtettem a szükséges lépéseket... de úgy érzem, nem lenne ildomos ilyen nagy nyilvánosság előtt feltárnom a részleteket.
Az utolsó mondta hangsúlyából kiderült, hogy Jan nem gyanúsítja az egybegyűlteket. Nem tételezi fel, hogy Sabbat kémek bujkálnak a sorai között, egyszerűen csak a Kamarilla iránti hűségükre hivatkozott. Hiszen nyilvánvalóan közülük senki sem szeretné, ha a most részletezett tervek kiszivároghatnának a Sabbat felé.
Victoria nyugalmának álarca repedezni kezdett, ahogy Jan minden kezdeményezését lassan a saját hasznára fordította. Az arca, amely egyébként mindig élettel (és a halandókra jellemző pírral) volt teli, most a korábbinál sokkal élénkebb vörösnek tűnt. Jan szinte látta, ahogy a kerekek fordulnak, és Victoria a tömeg pillanatnyi hangulatához igazítja álláspontját. Azonban Garlotte herceg ismét előre lépett, mielőtt a Toreador megfogalmazhatta volna a válaszát.
- Így igaz, még rengeteg előkészületet kell tennünk. - mondta - És hogy azon nyomban hozzá is láthassunk a feladatainkhoz, javaslom, rekesszük be a konferencia mostani ülését. Szeretném a város minden vendégét emlékeztetni arra, hogy a Belső Öbölben a vadászati jogok korlátozottak. És ez kétszeresen is érvényes ennek a létesítménynek az alkalmazottaira. Rendelkezésükre állnak bizonyos környékek, ahol kielégíthetik a szükségleteiket: Cherry Hill, McElderry Park, a keleti Broadway...
A gyűlés lassan kezdett feloszlani, ahogy a Vértestvérek kis csoportokra válva megbeszélték a hallottakat, vagy a szállásukról, a vadászati jogokról, vagy azokat a nehézségekről panaszkodtak, amelyekkel az élőholtaktól jelentősen túlnépesített Baltimore-ban kellett szembenézniük. Jan figyelte a helyzetről társalgó távolodó csoportokat, de az egyik beszélgetés különösen felkeltette a figyelmét. A herceg közbelépésének idején éppen a tömeget figyelte, és nem Victoriát, de úgy tűnt, hogy a Toreador hamar magához tért lehangoltságából, és lépteit Aisling Sturbridge felé irányította. A Tremere régens és Victoria civilizált módon köszöntötték egymást: Victoria arcán nyugodt, kellemes kifejezés ült, Sturbridge pedig minden szempontból kifejezéstelen arccal fogadta közeledését. Aztán mindketten elfordultak egy kissé, éppen eléggé ahhoz, hogy Jan már képtelen legyen kivenni, hogy miről beszélnek. Bár Hardestadt gyermeke nem rajongott különösebben az angolért, mégis elég járatos volt ebben a nyelvben is ahhoz, hogy képes legyen szájról olvasni. Ez a képesség, valamint hogy egy asztal mögül el tudott olvasni egy fejjel lefelé álló szöveget, számtalan alkalommal bizonyult felbecsülhetetlen értékűnek. Az élőholtak természetfölötti világában forgolódó Vértestvérek gyakran lenézték az ilyen egyszerű trükköket, amelyekre akár egy egyszerű halandó is képes lehetett.
Nem sok értelme volt azon elmélkedni, hogy pontosan mi zajlott Victoria és Sturbridge között, de Jan ennek ellenére kíváncsi volt. A beszélgetés, csakúgy, mint egy lehetséges újabb szövetség a Vértestvérek folyamatosan változó világában legalábbis figyelemre méltó volt.
- Mr. Pieterzoon...
Jan elfordult a beszélgetéstől, és Robert Gainesmillel találta szembe magát.
- A herceg beszélni kíván Önnel. - mondta Gainesmil - Feltéve, hogy rá tud szánni néhány percet, természetesen.
Jan megrázta Gainesmil kezét, aki láthatóan mind a herceghez, mind Victoriához kötődött.
- Kérem, szólítson Jannak. - A másik kezével megragadta Gainesmil vállát, ahogy azt egy régi ismerősével tenné. - Az időm, csakúgy, mint a szolgálataim mindig a herceg rendelkezésére állnak.
A herceg már távozott a teremből, és Gainesmil a közeli ajtó felé intett.
- Csak Ön után, Jan.
Jan feltűnés nélkül még egyszer Victoria és Sturbridge felé pillantott. A Toreador felnevetett, majd a páros szétvált. Jan, Gainesmillel a nyomában, szintén távozott. Nem ez volt az első, és tudta, hogy nem is az utolsó.

 

1999. július 17., szombat, éjjel 1:40
Cherry Hill
Baltimore, Maryland

Fin mindig is úgy érezte, hogy a megjelenése nagyon kirívó ezen a környéken. Talán azért, mert valóban az is volt. A beszögelt ablakú, elhagyatott házak között úgy nézett ki, mint egy drogdíler. Kincsek a mocsokban. A vadonatúj bőrdzsekije túl fényes, fekete haja túl tökéletes volt. Gyűlölte, ha a Camarojával az utcán kell parkolnia. Na nem mintha nem lett volna képes felkutatni a kocsiját, és azt, aki elég bolond volt ahhoz, hogy ellopja, mert erre nagyon is képes volt, de akkor kénytelen lett volna helyrehozni a lopás során a járművön keletkezett sérüléseket.
Fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért jöttem ide. - gondolta. Bizonyos éjszakákon egyszerűen nyugtalannak érezte magát, és a következő pillanatban már a porladó járdán igyekezett a viskó felé, amelyet láthatóan csak az utolsó festékréteg tartott össze - és még az is sietősen pattogott és kopott le a házfalról. Az ilyen éjszakákon még Moréna társasága sem segített. Szerette őt, de voltak dolgok, amelyeket a halandók egyszerűen képtelenek voltak megérteni. Na nem mintha itt túl sok szimpátiára számíthatott volna.
Jazz nyitott ajtót.
- Nézd csak, a mi kis piperkőcünk. Ez egy új dzseki? Remélem gondosan kipucoltad. Tudod, milyen hatalmas kosz van errefelé. Hé, Katrina! - kiáltott be a házba - A szépfiú bátyád van itt.
Jazz félreállt, és Fin belépett.
- Nem vagyok a bátyja.
- Mindig elfelejtem, hogy működnek ezek a dolgok. - mondta Jazz - Nekem nem olyan felsőbbrendű a származásom, mint egyeseknek. - vetett rá egy széles, sziszegő mosolyt, amely megmutatta a hovatartozását igazoló agyarait.
Tarika egy öreg, félrebillent fotelben heverészett, amely szó szerint az utolsó lábán állt. A bőre színe szinte tökéletesen megegyezett az öreg Naugahyde-al.
- Milyen csinos vagy, Fin. Nem bánod, ha elviszem a kocsidat egy körre?
Jazz és ő laza katonai pólót, és szűk farmert viseltek.
Fin megpróbált tudomást sem venni a két nőről, megpróbálta elrejteni, hogy mennyire kényelmetlenül érezte magát a társaságukban. Rámenősek voltak, érződött rajtuk az utca. A halandók világának alsó spektrumából származtak, amellyel Fin soha nem kötött közelebbi ismeretséget. Most sem szeretett volna igazán közelebb kerülni ehhez a réteghez, de Katrina itt volt. A lány mezítláb csoszogott be a szobába. Egy túl szűk, fehér pólón, és egy festett farmeren kívül nem viselt semmit.
- Mit akarsz?
Fin habozott. Fogalma sem volt, hogy miért remélt másfajta fogadtatást. Ez mindig így ment. Katrina véleménye szerint valami oka kellett legyen, ha már idejött. Esélyt sem látott arra, hogy Fin egyszerűen csak úgy beugorjon.
- Hogy megy a sorod? - kérdezte Katrinát.
- Ahogy mindig. - Katrina csak állt ott, és arra várt, hogy Fin végre kibökje, hogy miért jött.
- Hogy van az a kis sündisznó a külvárosban? - suttogta Jazz Fin fülébe - Miért nem hozod egyszer el hozzánk?
- Mire felel meg jobban: harapásra, vagy nyálasra? - kérdezte Tarika olyan gonosz vigyor kíséretében, amely a legnagyobb hatás eléréséhez megfelelő módon mutatta meg az agyarait. A nyelve hegyét lassan a fogaihoz dörzsölte.
Fin szándékosan nem harapott rá a csalira.
- Mit gondolsz... a történtekről? Úgy értem, ami a városban folyik. És Washingtonban.
A kérdés Katrinának szólt, de Tarika nem késlekedett a válasszal.
- Lószar. Kiárusítás van agyarakból a K-Martban, vagy mi? A környéken nem tudsz úgy eldobni egy téglát, hogy fejbe ne kólints vele egy vámpírt.
- A nappali népek idegesek lesznek, ha az emberek folyton eltünedeznek. - szólt közbe Jazz - De mi, mi nem ölünk embereket. Mindig életben hagyjuk, és elengedjük őket. Annyi halat akarunk a tóba, amennyit csak lehet. Nincs igazunk?
- Mh-hm. - értett egyet Tarika.
Idegesítő volt ez a két nő, de bizonyos szempontból Fin még örült is annak, hogy itt vannak. Ők legalább beszéltek hozzá, míg Katrina csak állt, és nézett.
- Te mit gondolsz róla? - kérdezte tőle Fin.
- Semmit sem gondolok róla. - felelte, és szemeit a másik két nőre szegezte, hogy tudják, mikor lesz szerinte túl sok a dumából - Azok a vesztesek úgyis hamar továbbállnak, vagy talán én magam tanácsolom el őket, ha az utamba akadnak.
- Arra gondoltam, hogy talán... - mondta Fin - tudod, aktívabb szerepet kellene vállalnom. Úgy értem, az atyánk mégis csak a város hercege, és ha meg kell változtatni bizonyos dolgokat...
- Miért mondod ezt el nekem? - vágott közbe Katrina - Azt csinálsz, amit akarsz.
- Úgy gondoltam, hogy talán segíthetek. - próbálta elmagyarázni Fin - Úgy értem, ez a sok Vértestvér veszélyeztetheti a Maskarádét...
- Vértestvér. - köpte gúnyosan a szót Katrina - Mi a fenét akar ez jelenteni egyáltalán? Garlotte nem az én apucim, te pedig nem vagy a bátyám. Azt csinálsz, amit csak akarsz, és azt mondasz nekik, amit csak akarsz. Engem nem érdekel. Minket nem érdekel.
- Igazat szóltál. - mondta Jazz, és Finn mellett odalépett Katrina mellé - Egyikükre sincs szükségünk.
Katrina átölelte Jazzt, és ujjaival végigcirógatta a nő csupasz nyakát. Jazz felemelte az állát.
- Egyikkőtökre sincs szükségünk. - mondta Katrina, majd a nyelvét végighúzta Jazz nyakán, egészen az álláig. A mozdulatot egy hosszú, sóvárgó csók zárta le.
Fin sarkon fordult, és kiment a házból. Elég világosan fejezték ki magukat. Bolond volt, amikor azt hitte, hogy Katrina valaha is el fogja őt fogadni. Úgy tűnt, minden egyes látogatása után pontosan ezzel a végkövetkeztetéssel távozott. Talán egy látogatás Morenánál mégis segíthetne rajta.

 

1999. július 17., szombat, éjjel 1:48
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Ön meglehetősen sokat engedett meg magának a város védelmének megszervezésében. - mondta Garlotte herceg közvetlenül a Jan szállására vonatkozó felületes érdeklődése után.
A herceg egyenes hátú, fából készült széke egy árnyalatnyival magasabban állt Jan foteljénél, és egy trónján országló király halvány érzetét keltette. A két Ventrue egyedül volt a teremben. Gainesmil legnagyobb bosszúságára a herceg nyomban elbocsátotta, amint Jannal együtt beléptek a fogadószobába. Jan óvatosan szemügyre vette a herceget és összeszedte a gondolatait. A herceg szavai nem voltak éppen dühödtek, de a kihívás nyíltan érződött az előbbi megjegyzésben.
- Azt remélem, hogy még mindig képesek lehetünk megvédeni azt, ami a Kamarilla terültéből megmaradt. - felelte Jan. Jelen pillanatban Baltimore-t fenyegeti a legközvetlenebb veszély. Igyekeztem felhasználni a városon kívüli kapcsolataimat, mivel sejtésem szerint az Ön erőfeszítései a belső rend fenntartására irányulhattak. Egy ekkora Vértestvér áradat mellett fenntartani a Maskarádét nem lehet könnyű feladat. Ha azonban túlléptem a hatáskörömet, akkor csak a bocsánatát kérhetem, hercegem, és azt, hogy adjon lehetőséget a hibáim kijavítására.
Jan nyugodtan, mégis tisztelettudóan beszélt. A könnyed modora egyáltalán nem mutatta a következő percek jelentőségét. Bár nyilvánvalóan kívánatos, mégsem feltétlenül szükséges a herceg teljes együttműködésének biztosítása. Ha azonban a herceg nyíltan szembeszegül vele, akkor bizony nagyon kevés terület marad a manőverezésre, és a helyzet nagyon gyorsan szükségtelenül bonyolulttá - talán véressé - válhat. Jannak máshol kellene támogatók után néznie - Victoria, Gainesmil, Sturbridge? - és talán még a herceg leváltása is szükségessé válna, ha véghez akarja vinni a terveit. És még ebben az esetben is meg kellene birkóznia Garlotte utódjával, bárki legyen is az. Úgyhogy Jan feszülten figyelte az elhangzottakon elmélkedő Garlotte herceget.
- Kapcsolatba lépett New York, Buffalo és Hartford hercegeivel. - szólalt meg végül a herceg - És még kikkel?
Jan habozás nélkül válaszolt. A nyílt őszinteség egy herceggel szemben mindig veszélyes volt, de jelenleg sokkal nagyobb veszélyt jelenthetett volna, ha csűrni-csavarni kezdi a szót.
- Beszéltem a Gangrel klán ítélethozójával, Xaviarral. - mondta Jan, majd szünetet tartott, hogy felmérhesse a herceg reakcióit. Ha a herceg szerette volna illendőségi kérdésekkel hátráltatni a megbeszéléseiket, akkor ez a cselekedete nyilvánvalóan kiváló alkalmat szolgáltathatott volna neki.
- Tegnap éjjel, ebben a városban találkoztam az ítélethozóval. - vágott elébe Jan a herceg következő kérdésének. - A gyorsaság és a titoktartás érdekében az ítélethozó úgy döntött, hogy nem jelentkezik be nyilvánosan.
Garlotte tartsa egy árnyalatnyit merevebb lett Jan szavait követően. Szinte észrevehetetlenül megremegtek az orrcimpái.
- Az ítélethozó talán kételkedik a diszkréciómban?
Jan egy árnyalatnyit leeresztette a tekintetét.
- Soha nem szólnék egy ítélethozó helyett, hercegem. - mondta, majd csendben várakozott.
- És én sem kérdőjelezném meg egy ítélethozó... etikai elveit. - mondta Garlotte kurtán - Mondja csak, Pieterzoon nagykövet, vajon Xaviar gyűjt-e sereget a városom felszabadítására?
- Nem, hercegem. - nézett ismét Garlotte szemébe Jan - Xaviar valóban sereget gyűjt, de Buffalot fogják védeni.
- Buffalot? - a herceg komolyan meglepődött, és egyáltalán nem örült a hírnek. Egyre kevésbé volt hajlandó szemet hunyni Xaviar sértése fölött - pedig egy ilyen apróság igencsak alacsony ár lett volna a várost védelmező Gangrel seregért cserébe. - Könyörgöm, mondja el, miért?
- Az a város látszik a legsebezhetőbbnek, hercegem. - magyarázta Jan - Ott vannak a legközelebb a Sabbat területek, és Buffalo védelme a leggyengébb. Attól tartok, hogy ha nem helyezünk el legalább közepes erősségű helyőrségeket jó néhány városban, akkor a Sabbat egyszerűen felprédálja a szétszórt helyeket - mint a farkasok, aki a gyengéket és betegeket támadják meg először - míg végül teljesen elszigetelnek bennünket. Ugyanebből az okból felvettem a kapcsolatot a Giovannikkal Bostonban, és megpróbáltam rávenni őket, hogy nyújtsanak segítséget Hartfordnak. Azonban a fáradozásaimat itt nem koronázta maradéktalan siker. A nekromanták tudnak a nehézségeinkről, érzik gyengeségünket, és nem sietnek túlságosan a segítségnyújtással. De nem engedhetik meg maguknak, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a kérésünket, hiszen még akár győzhetünk is.
- Igazság rejlik a szavaiban. Mr. Pieterzoon. - bólintott lassan, ünnepélyesen a herceg.
- Talán megbocsátja a merészségemet, - folytatta Jan, mikor érezte, hogy Garlotte ingerültsége csillapodik - de szintén felvettem a kapcsolatot néhány Chicagói barátunkkal. Beleegyeztek, hogy a segítségünkre küldjenek néhányat az alacsonyabb rangú Vértestvérek közül, mivel úgy tűnik, hogy a városukat nem célozzák közvetlenül a Sabbat akciói.
Garlotte szemei összeszűkültek, ahogy Janra meredt, majd lassan egy mosoly árnyéka jelent meg az arcán.
- Ön nagyon alapos, Mr. Pieterzoon. Gondolom, van még néhány tanács a tarsolyában.
Jan nagyon vigyázott, hogy az arckifejezése és a hangja továbbra is semleges és tisztelettudó maradjon.
- Ha a herceg úgy kívánja, akkor lenne néhány javaslatom...

 

1999. július 17., szombat, hajnali 4:43
Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Istenem! - ordította Garlotte - Nem is tudom, hogy voltam képes elviselni őket! Jan Pieterzoon túl óvatos ahhoz, hogy kimutassa, de én tudom, hogy a hátam mögött rajtam nevet. És a többiek is. Biztos vagyok benne.
- Itt állok - a város ura és hercege, aki a vendégek biztonságáért felelős. És orgyilkosok garázdálkodnak szabadon, akik meggyilkolják a méltóságokat - nem a város szélénél, nem a nyomortanyák félreeső, árnyékos zugában, hanem pontosan itt, az átkozott menedékem kellős közepén. Hogyan történhetett ez? Mondd el nekem. Hogyan?
Isaac vonakodott megválaszolni a herceg kérdését, aminek az egyik legfontosabb oka az volt, hogy nem tudott igazán jó választ adni. És akkor még ott volt Dennis. Dennis egyfolytában őt bámulta.
Vagyis inkább Dennis feje bámulta őt folyamatosan.
Dennis régebben volt Garlotte herceg biztonsági szolgálatának vezetője és első számú ghoulja, mint Isaac a gyermeke. És most, Dennis csak egy fej volt. Egy nyitott szájú, tágra nyílt szemű, meredten bámuló fej.
Isaac azon kapta magát, hogy miközben igyekezett elkerülni a döbbent szemek pillantását, folyamatosan elernyesztette, majd ismét ökölbe szorította az ujjait - nyit, szorít, nyit, szorít. Nagyon hálásnak érezte magát, amiért a vámpírok vitae-ja lehetővé tette bizonyos testrészek viszonylag gyors regenerálódását. Mondjuk az ujjakét.
Isaac biztos volt benne, hogy a fej nem tartozik a regenerálható testrészek közé.
Garlotte herceg ujjaival a székének karfáján dobolt. Sajnos az utolsó kérdése nem csak szónoki volt.
- Orgyilkos. - mondta gyámoltalanul Isaac.
- Hogyan? - Garlotte a gyermekére sandított és félrehajtotta a fejét - Természetesen orgyilkos volt. Tudom, hogy egy orgyilkos volt. Innen Buffaloig minden Vértestvér tudja, hogy egy orgyilkos volt. Miért is zavartatom magam? - lökte az ég felé a karjait - Miért? Miért zavartatom magam?
Isaac csomót érzett a torkában. Dennisnek többé már nem volt ilyen problémája. - gondolta. A seriff megnyalta az ajkait. A herceg nem értette meg, hogy mire utalt a megjegyzésével Isaac, és, bár a seriff nem volt meggyőződve róla, hogy bölcs dolog tovább erőltetni az elméletét, mégis annyira bántotta, hogy Garlotte ostobának tartotta, hogy végül úgy döntött, hogy ennek ellenére tovább erőlteti a dolgot.
- Véleményünk szerint csak egyetlen egy volt. Egy orgyilkos. Nem orgyilkosok.
- Honnan a pokolból tudhatná bárki is, hogy csak egy vagy éppen ezer orgyilkos volt? Senki nem látta őket. Senki, kivéve Victoriát. - tette hozzá Garlotte - És mit tesz ő? Visítva kirohan a felvonóból, és átszáguld az egész szállón. Briliáns! Ez aztán briliáns. Édes Istenem, ha nem ő lenne Jean D'Arc óta a legszívderítőbb nő, akkor én... én...
Isaac nagyon aprónak érezte magát. Talán Pompei lakói is így érezhették magukat, amikor a Vezúv végre rászánta magát a cselekvésre.
Legalább ordít. - gondolta Isaac. Általában akkor volt a legkisebb esélye annak, hogy a herceg valóban erőszakhoz folyamodik, amikor a legerőszakosabbnak tűnt. A Pieterzoon találkozó után valószínűleg Garlotte higgadtan magához hívatta Dennist, aztán nekilátott, hogy letépje a fejét. Ez valószínűleg levezette a mérgének javát. A többi - a dübörgő ordítás, a tombolás - már csak a tökéletes lenyugvást szolgálta.
Valószínűleg.
A lenyugvás még eltarthat egy ideig. Végül is maga az orgyilkosság négy éjszakával ezelőtt történt. Akkor Garlotte nyugodtan fogadta a híreket - és ez mindig rossz ómennek bizonyult. Az azóta eltelt napok és éjszakák minden egyes óráját azzal töltötte, hogy féktelen dühöngésbe lovalta magát.
Rosszabb is lehetne. - gondolta Isaac. A herceg már bebizonyította, hogy napok helyett éveket is tölthet azzal, hogy ilyen dühöngésekbe lovalja magát. Ezzel telt a 80-as évek közepe.
Isaac hirtelen rádöbbent, hogy az elmúlt néhány percben a herceg nyugtalanítóan csendben volt, ezért megkockáztatott egy gyors pillantást. A tapasztalatlanok számára úgy tűnhetett volna, hogy a Garlotte herceg visszanyerte önuralmát - az arca egészségesebb sápadt színt öltött, és többé már nem remegett - de Isaac jobban ismerte annál, hogy ilyen külsőségek megtévesszék.
Úgy döntött, hogy talán kőkemény profizmussal lecsillapíthatja a herceget. Végül is ő lenne a seriff, vagy nem?
- Gyanítjuk, hogy egy Asszamita volt.
- És vajon miért? - gúnyolódott Garlotte - Mert csak egy véglegesen halott holttestet hagyott hátra a senki által nem látott gyilkos? Tehát csak egy Asszamita lehetett.
- Uh... igen.
- Hmm. Ugye tudod, hogy nem messze innen véletlenül egy Sabbat sereg állomásozik? Vajon nekik nem állt volna érdekükben meggyilkolni egy Tremeret? Én gyanítom, hogy igen. - mondta Garlotte, majd rövid szünet után folytatta - Mindössze annyit tudunk, hogy legalább egyiküknek két keze volt. Ez pedig néhány átkozott Sabbat harci ghoul kivételével nem nagyon szűkíti le a kört.
Isaac óvatosan elkezdett reménykedni benne, hogy az atyja kezd lehiggadni. Talán jó stratégia, ha tovább beszélteti. Isaac úgy döntött, hogy megpróbálkozik valami nem túl kényes, eléggé ártalmatlan megjegyzéssel.
- Ön nem is szereti a Tremereket.
A remegés lassan kezdődött. A beszédes szín visszatért Garlotte arcára. Isaac ösztönösen a háta mögé rejtette a kezeit.
- Édes Istenem! - robbant ki Garlotte - Nem szeretem a Tremereket. Lenézem őket. De ez nem jelenti azt, hogy szeretnék egy lefejezett Tremeret a felvonómba.
Aztán a herceg kimondta azokat a szavakat, amelyekre Isaac annyira várt - amelyekért imádkozott, amelyekbe minden reményét fektette:
- Mars ki! Tűnj a szemem elől! Mielőtt még...
- Igenis, hercegem.
És Isaac, a mindig tisztelettudó és szófogadó gyermek, sietve engedelmeskedett.

 

1999. július 18., vasárnap, este 12:22
Lord Baltimore szálló, Hetedik emelet
Baltimore, Maryland

Victoria határozott céllal lépkedett a folyosón. Tudomása szerint a herceg csak neki és Jannak engedélyezte, hogy magában a Lord Baltimore szállóban lakjanak. Rendes körülmények között a herceg maga is a szálló vendége volt, azonban tekintettel a városban tartózkodó nagyszámú Vértestvérre, most inkább a hajóján tartózkodott. Vitel szintén kevésbé központi elhelyezkedésű lakóhely után nézett, bár eltekintve a konferenciáktól, az épület meglehetősen unalmasnak bizonyult. Theo Bell egyfolytában úton volt, és azzal foglalkozott, ami egy Brujaht szórakoztathat, míg Aisling Sturbridge láthatóan nem kívánt a feltétlenül szükségesnél egyetlen perccel sem hosszabb ideig Baltimore-ban tartózkodni. A Tremere a kápolnában rá váró sürgős ügyekre hivatkozva visszautazott New Yorkba, de Victoria gyanította, hogy cselekedeteit legalábbis részben a félelem motiválta. Ez nem volt meglepő, tekintettel arra, hogy milyen sorsra jutott az elődje a konferencián.
Micsoda szégyen, - gondolta Victoria - ha egy Tremere már egy ilyen apróság miatt is kevésbé lelkesen vesz részt a Kamarilla ügyeiben. Elhaladt a szálló közepén található két gyors forduló mellett, majd folytatta útját a folyosón.
Rajtuk kívül nem volt egyetlen megfelelően magas rangú Vértestvér sem, akinek járt volna egy lakosztály a Lord Baltimore szállóban. Csak ö, a szálló egyik végét elfoglaló Kormányzói lakosztályban, és Jan, Garlotte személyes lakrészében a szálló másik végében.
Victoria örömmel nyugtázta, hogy most már sokkal kevesebb volt a merevség a mozdulataiban. Éppen most érkezett vissza egy különösen kielégítő vadászatról. A herceg kivételezett vendégeinek egyikeként ő akár a Belső Öbölben is vadászhatott, és rengeteg turisták számára nyitott kocsma és a közeli kongresszusi központ jelentősen megkönnyítette a számára, hogy megfelelő prédára leljen. Ma este elegendő volt egy rövid látogatás az egyik felsőbb osztályú bárba, és máris sikerült magához vonzania három középkorú üzletember táraságát. Egy kevés bátorítás után ketten figyeltek az egyik mellékutca bejáratánál, míg Victoria „kielégítette” a harmadikat. A három üzletemberke bezáródott sebekkel, és egy titokzatos hölggyel való találkozás halvány emlékével távozott.
A ma esti és az utóbbi néhány hétben megszerzett vér jót tett Victoriának. Fizikailag teljesen felépült, és, ami sokkal fontosabb volt, szinte az összes szégyenfoltja meggyógyult, amit a Tzimiscek között töltött idő alatt szerzett. Feltételezte, hogy egyszerűen csak több vérre lesz szüksége ahhoz a kettőhöz, amelyik még megmaradt. Hamarosan már semmilyen külső nyoma nem marad a rajta elkövetett leírhatatlan szörnyűségeknek. Miközben Jan lakosztályának ajtajához közeledett, kezével önkéntelenül megérintette a nyakában lógó medaliont.

* * * * *

Jan sejtette, hogy a nem túl távoli jövőben valamikor még találkozni fog Victoriával, és a rettegés és a felajzott várakozás különös keverékével nyitotta ki az ajtót. Az ajtó által keretezett Victoria életnagyságú portrénak tűnt számára. A skarlátszínű, pántnélküli ruha hosszú ujjai kihangsúlyozták ragyogó bőrét, míg az anyag árnyalata előhozta hajának gesztenyeszín fényét. Ma este nem viselt kesztyűket, és a kezében egy apró, gyöngyökkel kivarrt erszényt tartott. A fény megcsillant a nyakában lógó medálon és a zöld szemekben.
- Most kellene beljebb invitálnia. - javasolta játékosan Victoria.
- Bocsásson meg. - mentegetőzött Jan - Ön maga a megtestesült szépség.
Victoria illedelmesen lesütötte a szemét és Jan mellett belépett a lakosztályba. A férfi követte a tágas nappaliba. Victoria még a Garlotte herceg által oly nagy gonddal gyűjtögetett műalkotások - klasszikus mellszobrok, Caillebotte, Cézane és Renoir festményei - között is kitűnt tökéletes szépségével.
- Lenyűgöző a herceg ízlése. - mondta - De gyanítom, hogy Ön ettől különböző díszítést választana.
Jan nem válaszolt azonnal a váratlan kérdésre.
- Még nem gondolkodtam el ezen a kérdésen.
- Ó, de az ön vonzalma biztosan nem egyezik meg tökéletesen a hercegével. - mondta Victoria, miközben egyik képtől a másikhoz lépett. Jan habozott. - Kérem! - sürgette Victoria - A hercegre nézve nincs abban semmi sértő, ha megosztja velem az... előnyben részesített díszítőelemek leírását.
Jan erről nem volt tökéletesen meggyőződve. Nem állt szándékában átrendezni a herceg személyes lakosztályát. Jan mégis vágyat érzett arra, hogy kedvében járjon Victoriának, és belemenjen ebbe az apró játékba.
- Azt hiszem, én... egy kicsivel több könyvet szeretnék.
- Ó, könyvek. Most valami érdekeset tudhatunk meg Mr. Pieterzoonról. - mondta Victoria - Milyen könyvek?
- Attól tartok, hogy vállalati főkönyvek, és hasonlók. - hessegette el a kérdést Jan, aki hirtelen zavarba jött a saját unalmasságától - Talán néhány történelmi témájú munka.
- És a klasszikusok? - kérdezte Victoria, és egy kicsit lebiggyesztette az ajkát - Semmi regényesebb?
Jan jónéhány pillanatig nem volt képes semmi másra, minthogy a Toreadort bámulja, és pislogjon. Végül nagy nehezen sikerült elfordulnia.
- Attól tartok, hogy a segédem ma éjszakára már visszavonult, és nincs kéznél semmi, amivel megkínálhatnám...
- Ön túlságosan szerény, Mr. Vállalati Főkönyv Pieterzoon. Victoria néhány lábnyira megközelítette Jant.
- Kérem, a „Jan” tökéletesen megfelel.
- Nos, Jan, akkor jobb szeretné, ha rátérnék jövetelem céljára? Jan mintegy mellékesen megfordult, és eltávolodott tőle. Nem igazán tudott tisztán gondolkodni, amikor Victoria ilyen közel volt hozzá. Ráadásul beszéd közben hevesen gesztikulált, és ez még egy okot jelentett az eltávolodásra.
- Attól tartok, Ms. Ash, hogy tekintettel az eseményekre, valamint a közelmúlt eseményeire, mostanában nem vagyok valami szórakoztató partner.
- Na de kérem. - szólalt meg Victoria közvetlenül mögötte. Lépésről lépésre a nyomában járt. - Ha Ön „Jan”, akkor ragaszkodnom kell ahhoz, hogy én „Victoria” legyek.
- Nos akkor... Victoria. - ült le Jan a fotelbe. Szándékosan kerülte a kétszemélyes szófát, ahol Victoria közvetlenül mellé ülhetett volna. - Mit tehetek Önért ma este?
- Bárcsak lett volna alkalmunk elbeszélgetni a tegnap esti konferencia előtt. - mondta Victoria egy kissé túlzott komolysággal - Attól tartok, hogy sajnálatos félreértés áldozatai lettünk. Végül is mindketten vissza akarjuk fordítani a Sabbat hordáit. - A Sabbat szónál különös hevesség költözött a hangjába, amely egyébként nem volt jelen. Hideg, mélyen gyökerező gyűlöletre utalt, de amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnt. - Nagyon illetlen dolog, ha a szövetségesek egymással civakodnak.
- Semmit sem szeretnék jobban, mint visszafordítani a Sabbatot.
- értet egyet Jan a megjegyzés egy részével.
- És nem lenne hasznosabb, - kérdezte Victoria, és közelebb hajolva az ujjai hegyével végigsimított Jan térdén - ha együttműködnénk?
Jan lelki szemei előtt hirtelen minden erőfeszítése ellenére megjelent egy kép, amelyen ő és Victoria egymás mellett fekszenek, összefonódó végtagokkal, a lázasan félredobott ágynemű maradványai alatt. Aztán azon kapta magát, hogy mélyen Victoria szemeibe néz. Azok a szemek valóban a lelkének tükrei voltak: hívogatták őt, lépjen be, ő pedig megosztja vele a legféltettebb titkai, Jan pedig megoszthatja vele legtitkosabb vágyait. Jan félrekapta a tekintetét. A szoba veszélyesen forogni kezdett. Erezte a késztetést, hogy megragadja a kezeit, de ellenállt. Ugyanolyan szédülés tört rá, mint amikor lenyelte Hardestadt ősi vitae keverékét. Jan erőt merített az atyjával kapcsolatos gondolatokból. Ő nem tűrné a kudarcot.
Csak egyetlen dologra van szükségem. - emlékeztette magát - Egyetlen dologra vágyom: vérre.
- Én magam is szívesebben működnék együtt Önnel. - mondta végül Jan. Nem tudta volna megmondani, hogy hány másodperc telt el, amióta feltette a kérdést, és úgy tűnt Victoria sem nehezményezi, hogy ennyire megfontoltan válaszolt.
- Akkor ragadjuk magunkhoz ennek a háborúnak az irányítását. - sürgette a nő - egyetlen herceg sem képes felülemelkedni a városa szükségletein. A döntéseket nekünk kell meghozni.
Jan azt vette észre, hogy nagyon is logikusnak tűnik számára a javaslat, de megacélozta magát a csábítás ellen.
Gondolkozz, ember! Gondolkozz! - parancsolt magára - Ő képes létrehozni egy tanácsot, amelyen keresztül uralkodhatna, de mit tud nyújtani a Sabbat megállítására tette erőfeszítésekben. Talán felemeli a szoknyája szélét, és reméli, hogy ráveheti őket a távozásra? Már nyitotta is a száját, hogy a szemébe vágja ezeket a gondolatokat, és nyílt opportunizmussal vádolja. De ekkor ismét belenézett azokba a mélyzöld szemekbe, és a gondolatai más útra terelődtek.
- A hercegek be fogják látni, hogy szükség van az együttműködésre, hogy a személyes érdekeik megegyeznek a köz érdekeivel. Ez fog megmenteni minket.
Victoria hátradőlt, és karba tette a kezeit.
- Túlságosan bízik a hercegek belátásában. Én láthatóan sokkal kevésbé bízom ebben, mint Ön. Biztosítanunk kell, hogy a megfelelő döntéseket hozzák.
- Ez nem egy konklávé. - mondott ellen Jan - Ez egyszerűen néhány Vértestvér gyűlése, egy nem hivatalos konferencia.
- Mi összehívhatnánk egy átkozott konklávét! - vetette fel hirtelen indulattal Victoria - Az a szokás, hogy egy ítélethozó hívja össze a konklávét, de léteznek más lehetőségek is. Ha Ön és én, Sturbridge és talán Bell a többi Vértestvér támogatásával összehívnánk egy konklávét, akkor Garlotte hercegnek nem lenne más választása, mint elismerni a próbálkozás törvényességét.
- És a háború a konklávé döntéseinek megfelelően zajlana. - vonta le a következtetést Jan.
- Pontosan.
- És minden jelenlévő azonos szavazati joggal bírna, a legutolsó Brujah újszülöttől kezdve egészen magáig Garlotte hercegig.
- Igen.
Jan felállt a fotelből, és járkálni kezdett a szobában.
- Képtelen vagyok felfogni, hogy Önök, amerikaiak miért rajonganak annyira a demokrácia eszméért. - mondta erősen túlozva - Ebben az érzelmükben az európai öregek a legkisebb mértékben sem osztoznak. Erről biztosíthatom.
- A városban összegyűlt Vértestvéreket nem fogják elnyomni. - mondta Victoria - Azt nem tűrnék el.
Jan megtorpant, és szembefordult a Toreadorral.
- Ó, valóban? Ellenszegülnének a hercegnek, aki menedéket nyújtott nekik? Aki ebben a pillanatban is távol tartja a farkasokat? Bár eltúlozta a dolgot - hisz végül a halandók többségéhez hasonlóan a Vértestvérek többsége is csak birka volt, akiket vezetni kellett - mégis Victoria rátapintott a herceg egyik komoly problémájára. A menekültáradat miatt a város Vértestvér népessége annyira felduzzadt, hogy az már veszélyes lehetett. A közrendű Vértestvérek, akik távol álltak a hercegtől és a normális körülmények között a rend fenntartásáért felelős merev szervezettől, robbanásveszélyes elegyet képeztek. Olyanok voltak, mint a herceg szívének szegeződő töltött fegyver, vagy éles karó. Jan és Garlotte a múlt éjjel több órán keresztül tárgyaltak erről a kérdésről, és számos döntést hoztak a megbeszélés végén. Azonban ő ezek közül egyetlen egyet sem akart megosztani Victoriával, annál is inkább, mert ő láthatóan a tömegek jóakaratát akarta megnyerni.
- Nem tűrnék el. - ismételte meg Jan hitetlenkedve - Hmm. Azt tűrik el, amire a herceg utasítja őket. Kivéve persze, ha van más választásuk. - nézett jelentőségteljesen Victoriára - Azt tervezi, hogy átveszi Garlotte herceg helyét?
- Oh, ne legyen bolond, Jan. - forgatta a szemeit Victoria.
Jan vállat vont, és ismét járkálni kezdett.
- Valahogy az a gyanú ébredt bennem, hogy az Ön rajongása a demokráciáért csak addig terjed, amíg azzal tiltakozhat egy diktatúra ellen, amelyben nem Ön a diktátor.
Victoria kerülte a tekintetét, és nem válaszolt.
- Ennek ellenére nem ismerek egyetlen Vértestvért sem, akit egy demokrata részesített az Ölelésben. Ha Ön annyira vágyik a szabadságra, akkor talán le kellene utaznia Washingtonba. Úgy hallom, hogy a Sabbatban csak úgy tombol a személyes szabadság.
A kirohanása után Jan meglehetősen elégedett volt magával, mert a látvány első sokkja után olyan tökéletesen ellenállt Victoria bájainak. Amikor azonban ismét a Toreadorra nézett, valami olyasmit látott a gyönyörű szemekben, amit eddig nem: teljes őszinteséget.
- Én egyszer már megszöktem azoknak a szörnyetegeknek a karmai közül. - mondta Victoria olyan hevesen, hogy Jan összerezzent - Legközelebb csak akkor találkozom majd velük, ha az összezúzott testeiken táncolhatok.
Bár a nő nem mondta ki nyíltan, Jan mégis felismerte a lealjasított áldozat bosszúszomját. A hangszíne megerősítette azt, amiről már más forrásokból is értesült. De ha nem is létezett volna ilyen forrás, a szavakban annyi gyűlölet rejtőzött, hogy Jan akkor is kitalálta volna.
- Hallottam, hogy elfogták önt. - mondta.
A kijelentés láthatóan meglepte Victoriát, de nem tagadta. Ehelyett hirtelen nagyon fáradtnak tűnt: mindent elsöprő szomorúság lett úrrá rajta, és hatalmas súlyként lenyomta a vállait.
- El sem tudom mondani Önnek, mit... - kezdte, majd elfordította a fejét - Nem fogok beszélni róla.
Ez a dacos fájdalom megérintette Jant, magához vonzotta. Odament Victoriához, és leült mellé a szófára. A nő úgy markolta a medaliont, mintha az meg nem történtté tehetné a szörnyűségeket.
- Nagyjából már felépültem, de... - mondta Victoria elcsukló hangon.
A testét remegés rázta meg, és Jan nyugtatólag a vállára tette a kezét. Victoria hátat fordított neki, majd lassan a lapockái között a ruhája cipzárja felé nyúlt.
Jan szája és torka hirtelen annyira kiszáradt, hogy valószínűleg akkor sem tudott volna megszólalni, ha akart volna. Látta, ahogy a saját ujjai megfogják és lehúzzák a cipzárt. Lassan mozgott, hiszen nem volt biztos benne, hogy Victoriának mi a célja, de a nő nem állította meg, úgy hogy folytatta a mozdulatot: le a háta mentén, egészen a csípő vonalában található végpontig. A nő megfogta a kezét, és a gerincének alsó hajlatára helyezte. Jan érezte a bőrének selymes puhaságát, de nem volt felkészülve a húsából kiálló apró csonttüskére. Nem volt nagyobb az ujjbegyénél, de a bőr vörös és gyulladt volt körülötte. Hogyan? - csodálkozott Jan.
Egyszer már megszöktem azoknak a szörnyetegeknek a karmai közül. - mondta Victoria korábban.
Szörnyetegek. Tzimisce. A hús szobrászai. És a csonté.
Jan megpróbálta elhúzni a kezét, de Victoria szorosan tartotta. Még most is kissé előrehajolt a felsőtestével, és a ruhája lecsúszott a vállairól és a dereka körül állapodott meg. Jan a hátának lágy ívét bámulta. A tarkójától a csípőéig csak egyetlen apró tökéletlenség csúfította el szépségének tökéletességét: a démoni kínzómester által elhúzott csonttüske.
Mi mást tettek még vele? - elmélkedett Jan, de tisztában volt vele, hogy soha nem tenné fel neki ezt a kérdést, és a kínzásoknak semmi egyéb látható jele nem maradt. A másik kezének ujjaival megérintette őt éppen a válla fölött, majd végigsimította a gerincét. Ahogy meztelenül ott ült előtte, Victoria sokkal kevésbé tűnt ádáznak. Nem jelent veszélyt rám nézve. - gondolta Jan miközben a kezei a derekára simultak, egy árnyalatnyival a ruha redői alá. Az első érintés elemi izgalma már csak egy régi, halvány emlék maradt. Vajon hány évtized telt már el azóta, hogy az étkezésen kívül ilyen közel tartott egy nőt magához? A gondjai - a Sabbat, Hardestadt, akaratos hercegek, Tremere boszorkányok - most nagyon távolinak tűntek.
Toreador csábító? Jan elméjének egy része visszautasította a jelzőt. Milyen rettenetes eseményeket élhetett át. Victoria szenvedett, vigaszra volt szüksége. Janra volt szüksége. Mégis a fejében vadul kavarogtak a gondolatok. A nő érzelmi sebezhetősége miatt kerülhetett ilyen közel hozzá, de nem ez vonzotta őt hozzá. Lelki szemei előtt az ujjai lassan felfelé haladtak a bordák apró kiemelkedései mentén, aztán Victoria megfogta a kezeit, és a melleire vonta őket. Jan magához húzta őt, és Victoria az arcának döntötte a fejét, és felnyögött a cirógatás alatt.
A valóság ismét közbeszólt. Jan valóban lassan csúsztatni kezdte a kezeit felfelé. Victoria félig felé fordította az arcát, és felsóhajtott. Valami a fejtartásában magára vonta Jan figyelmét. A kezei megálltak, amikor éppen az állának vonala fölött meglátta az apró jelet. Egy apró hiba volt azon a nőn, akinek nem voltak természetes hibái. Jan a jelhez emelte az ujjait, lágyan megérintette. A folt egy saját farkába harapó kígyót ábrázolt.
- Mi ez...?
- Nem!
Victoria egy pillanattal később már néhány lábnyival távolabb állt a szobában. Egyik kezével a melléhez szorította a ruháját, míg a másikkal lázasan kutatott az erszényében. Jan teljesen összezavarodva figyelte, amint Victoria kinyitott egy kis dobozt, és púdert kent arra a foltra, amit Jan az előbb megérintett - a saját farkába harapó kígyóra. Victoria rendbe hozta a sminkjét, és a ruhája is felcipzárazva a helyére került, mielőtt még Jan visszanyerhette volna az uralmat az érzékszervei felett. A medaliont kihúzta az anyag alól, így az ismét szabadon pihent a mellén.
Jan dermedten meredt rá. A jel az állán már nem volt látható. Kezdett kételkedni abban, amit látott. Vajon valóban látta, vagy a kígyó csak a zavarodottság káprázata volt? Victoria néhány másodpercig a ruháját és a hajtincseit igazgatta. Ő legalább annyira izgatott volt, mint amennyire Jan megdöbbent.
- Attól tartok, mennem kell. - mondta, és határozottan az ajtó felé indult.
Jan nem tért elég hamar magához, így nem kísérhette ki. Az ajtó becsapódott, és Victoria távozott. Jan mozdulatlanul bámult utána.
Mikor jónéhány perccel később visszafordult a szoba felé, egy magas alak támaszkodott a falnak a szófa másik végénél. A teremtményt rövid, barna, szürke rühfoltokkal tarkított szőr fedte mindenütt, ahol a viseltes öltöny szabadon hagyta a testét. Az öltöny jónéhány évvel és mosással ezelőtt talán még elegáns is lehetett, de most már szinte a széthullás határára jutott. A teremtény hatalmas szemei teljesen feketék voltak - nem volt látható fehérje, vagy írisz - és egymástól távol ültek az orr helyén tátongó üregek felett. Arcának egyik oldalán töredezett fogak döfték át az ajkait, úgyhogy látszólag a szájának csak az egyik felét tudta kinyitni.
- Hát, az volt aztán a gyulladt szemeknek való látvány. - mondta Jan a fotel hátlapjába kapaszkodva visszanyerte az egyensúlyát.
Bizonytalannak érezte magát, és egyáltalán nem állt készen arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
- Miről is beszélgettünk... előtte?
- Róla. - mondta Marston Colchester - Hiszen tudja, emlegesd az ördögöt... - a teremtmény ismét olyan asztmás zihálást hallatott, amelyről Jan már tudta, hogy nevetés lenne, ha lenne orra - Én mondom, eddig rossz társaságban tartózkodtam. Victoria Ash még soha nem sétált be az irodámba, hogy ledobhassa a bugyiját, köszönöm, hölgyem.
Jan leült a fotelbe.
- Ha jól emlékszem, akkor a „bugyija” az egész látogatás alatt a helyén maradt.
- Hát, akkor az volt az egyetlen dolog. Lám, lám. Csak csodálni tudom azokat a nőket, akik nem viselnek melltartót.
Jan ügyet sem vetett a Nosferatu megjegyzéseire, hiszen különben a beszélgetés soha nem jutott volna túl a különböző női alsóneműk egymáshoz viszonyított előnyeinek megvitatásánál. Érkezése után elsőként ezt az obszcén Vértestvért kereste fel. Vajon hogyan uralkodhatott olyan sokáig Garlotte herceg, ha teljesen elhanyagolta ezt a klánt? - elmélkedett. A herceg kifejezte megvetését a Nosferatuk iránt. Rengeteg Vértestvér esett ebbe a hibába, közöttük, sajnálatos módon, számos Ventrue is. Jan enyhén hitetlenkedve vette tudomásul, hogy Colchester jelen volt a legutóbbi konferencián. Hiszen meglehetősen alaposan körülnézett az auditóriumban. Hogy lehet, hogy egy ekkora férfit nem vett észre? Jan gyanította, hogy valószínűleg ugyanígy rejtette el magát Victoria látogatása alatt.
Victoria. El kellett őt távolítani a gondolatai közül. Témát kellet váltania, vagy legalábbis sokkal hasznosabb irányba kellett terelnie a beszélgetést.
- Tehát hallotta a Victoria és Sturbridge között lezajló beszélgetést? - tapogatózott Jan.
- De hallottam ám. No, az a Tremere aztán nem rohangálna letolt bugyival.
- A beszélgetés...?
- Igen. - ereszkedett le Colchester a szófára, és végigfutatta az ujjait a finom kárpiton - Szóval, a kis barátnője, a Toreador, csintalanul odalejtett Sturbridgehez, és folyamatosan mosolyogva valami olyasmit mondott, hogy: „Vajon Önök Tremerek engedelmeskednek-e a Ventruek parancsainak, miközben ők még arra sem veszik a fáradtságot, hogy segítséget küldjenek?”. Erre Sturbridge: „Ha azzal kell boldogulnunk, amink van, akkor kénytelenek leszünk ennyivel beérni.”
Jan szinte itta a jelentést. A mondatok nyilvánvalóan kicsit átalakultak Colchester megfogalmazásában, de a jelentésük elég hihetőnek tűnt. Aztán Victoria megkérdezte, - folytatta a Nosferatu - hogy Strubridgenek nincs-e kedve négyszemközt elbeszélgetni ezekről a dolgokról, mire Sturbridge kijelentette, hogy neki bizony nagyon gyorsan vissza kell mennie New Yorkba.
Értem.
A hosszú évek során már megtanulta, hogy ne vonja kétségbe a Nosferatuk adatainak hitelességét. Tehát Victoria nem egyezett meg a Tremerekkel. - gondolta. Ez pedig számos szempontból jelentős hírnek számított. A titokzatos, és a Vértestvérek között általános bizalmatlanságtól övezett Tremerek mindig is potenciális veszélyforrást jelentettek. Az a tény, hogy láthatóan nem működtek együtt Victoriával, nagyban csökkentette a Toreador veszélyességét. Látszólag nem volt túl nagy az egyetértés Sturbridge és Victoria között. Ez a tény pedig komolyan csökkentette annak a valószínűségét, hogy Victoria, azért hogy a konferencián egy sokkal együttműködőbb Sturbridge képviselje a boszorkánymestereket, valamilyen módon kitervelte az orgyilkosságot, vagy részt vett Chin meggyilkolásában.
Természetesen azért még ott volt annak a lehetősége, bármilyen valószínűtlennek tűnjön is, hogy a páros gyanította, hogy figyelik őket, és ezért az egész beszélgetést egyszerűen megrendezték.
- Később találkoztak még? - kérdezte Jan.
- Nem. Sturbridge nem sokkal ezután elhúzott New Yorkba.
- Értem. - dőlt hátra Jan a karosszékben, és masszírozni kezdte az orrnyergét.
Az ujjai azonban még mindig emlékeztek arra, hogy milyen érzés volt megérinteni Victoria ruganyos bőrét. Egy soha meg nem történt jelenet képe kísértette - a kezei ráfonódnak a melleire, és a testét a sajátjához szorítja. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a fantáziaképet.
Sokkal óvatosabbnak kell lennem. - döntötte el magában. Nem volt értelme túlbecsülni az ellenálló képességét. Távol tartom magam tőle, és többet nem találkozom vele kettesben. De ezek a gondolatok tompa fájdalmat ébresztettek a mellkasában. Bárcsak ne lenne ez a sok politikai játszadozás... Ha nem lennének a politikai játszadozások, akkor ügyet sem vetne rád. - emlékeztette magát.
- Marston, szemmel tudná őt tartani az elkövetkezendő néhány éjszakán? - kérdezte Jan.
A Nosferatu összedörzsölte szőrös tenyerét.
- Hát, a magasabb cél érdekében...
A félig átdöfött ajkakon megjelenő torz vigyor hatására végigfutott a hideg Jan hátán.
Colchestert nem kellett kikísérni. Egyszer csak már nem volt ott. Jan megpróbálta a fejében helyükre rakni a kirakósjáték darabkáit, és közben erősen próbált nem gondolni a puzzle egy különösen gyönyörű darabjára.

 

1999. július 19., hétfő, éjjel 2:12
Federal Hill
Baltimore, Maryland

- Szeretne felsétálni a dombra, uram? - kérdezte Marja.
- Nem.
Janra rátört a bezártság érzése. Nem számít, hogy a limuzinban még úgy is rengeteg volt a tér, hogy ő és mindkét asszisztense ott ült az üléseken. Marja visszahúzódott, majd Roel felé hajolva kinézett az ablakok előtt elsuhanó parkra.
- Gyönyörű esténk van, uram. - tette hozzá a sofőr, Herman. Az anyósülésen helyet foglaló társa, Ton Baumgarte helyeslően bólintott.
- Mr. Abeel. - mondta Jan kimérten - Legyen nyugodt, Ön lesz az első, akinek szólok, ha szükségem lesz a szabadidő eltöltésével kapcsolatos tanácsaira.
Hermán figyelmét ismét a Key Highway-re irányította. A limuzin lassan haladt. A forgalom elég gyér volt, és Roel és Marja láthatóan élvezte az éjszakai kirándulást, még ha Jan nem is osztozott az örömükben. Maga az autó egy szokásos bérelt jármű volt. A rengeteg rendelkezés és kapcsolatfelvétel mellett Jan nem látta szükségét, hogy áthozassa Amszterdamból a saját páncélozott, napfény ellen is védő limuzinját. Valójában a mai volt az első éjszaka, amikor egy járművet kívánt használni. Az elmúlt három éjszakán alig volt szüksége az asszisztensei szolgálataira. Minden megbeszélés és kapcsolatfelvétel Vértestvérekkel volt kapcsolatos - nem volt közöttük „törvényes” üzleti érdekeltség - így mindig személyesen Jan részvételére volt szükség. Tehát ebből a szempontból szükségtelen volt a halandók jelenléte.
De természetesen ott volt még a táplálkozás szükségessége. Jan Marjára pillantott. Nyakának feszes izmai magára vonták a vámpír figyelmét, ahogy a nő Roelen áthajolva kinézett az ablakon - sternomastoid, sternohyoid, omohyoid, és a közöttük rejtőző, lüktető nyaki véna. Az elmúlt éjszakákon Jan annyira elfoglalt volt, hogy elhanyagolta a táplálkozást, és most érezte, ahogy az éhsége felébred.
Talán ezért voltam annyira... fogékony Victoriára tegnap éjjel. - merült fel benne a gondolat, de aztán gyorsan félretolta az egész témát. Hiszen az autóút végül is nem csak a szolgái szórakoztatását szolgálta. Jan először arra gondolt, hogy társaságra van szüksége, de most jobban átgondolta a helyzetet. Leginkább arra vágyott, hogy minél távolabb legyen a Lord Baltimore szállótól, pontosabban a hetedik emelettől, és a sajátjával ellentétes oldalon található lakosztálytól. Nagyon sok mindent elért már, mióta Hardestadt rábízta ezt a kivitelezhetetlennek tűnő feladatot. Egy könnyed autózás a városban megfelelően kellemes kikapcsolódás kellene legyen. Most Jan mégis úgy érezte, hogy be van szorítva a nevezetességek bámuló szolgái közé, miközben az egyetlen olyan személy jár a fejében, akire pedig egyáltalán nem akart gondolni.
Átkozott Toreador.
Jannak akaratlanul is eszébe jutott a Victoria állán éktelenkedő aprócska jel. A saját farkába harapó kígyó. Csak a vak szerencsének köszönhetően láthatta meg. És a legkülönösebb az egészben Victoria reakciója volt. Jan gondolatai között új aggodalom ütötte fel a fejét. Egy Tzimisce szimbólum... Lehetséges volna, hogy ő...? Azonban Jan képtelen volt összpontosítani, mert egyszerűen képtelen volt kitörölni az emlékei közül Victoria meztelen hátának ívét, bőrének fényét, a bordák finom hullámait az ujjai alatt...
- Mi ez a hely? - kérdezte Jan Marját, és az emelkedő felé intett, amelyre a nő korábban fel akart sétálni. A gondolkodásnál, és az emlékezésnél minden csak jobb lehet.
- Federal Hill.
- A Polgárháború alatt egy erődítményféleség állt rajta. - magyarázta Roel.
A fiatal férfi Marjához hasonlóan jó képességekkel rendelkező asszisztens volt, és emellett egy újabb élelemforrás. Egyikőjük sem volt tudatában a másik hasonló, nem hivatalos képességének, vagy annak a közös kapocsnak, amely miatt annyira értékesek voltak Jan számára.
Azonnal eszem, ahogy visszaértünk. - gondolta Jan. Nem volt túl bölcs dolog elhanyagolni a saját jólétét, és ha Victoria továbbra is szembeszáll a tekintélyével, és próbára teszi az önuralmát, akkor bizony nagy szüksége lesz az erejére az elkövetkezendő hetekben.
Hermán nem vette észre időben azt a hatalmas alakot, aki az autó elé lépett az úttesten. Az ütközésbe minden utas beleremegett. A Federal Hillel és Victoriával kapcsolatos gondolatok azonnal kiröppentek Jan fejéből. A kettős légzsákok felfújódtak, és az üléseikhez szorították Hermant és Tont. Hátul senki nem kötötte be magát. Jan és a segédje az előttük lévő üléshez csapódtak.
- Édes Istenem. - mondta Marja, miközben feltápászkodott az ülésről - Elütöttünk valakit.
Ekkor észrevette a Roel orrából patakzó vért. Jan is észrevette.
- Roel, te vérzel. Meg...
Az autóba csapódó lövedékek félbeszakították a kérdést. Az utas oldali ablak ezer darabra robbant. Az automata fegyverekből zárporzó golyók darabokra szaggatták Tont és Roelt. Hirtelen minden tele lett üvegcserepekkel, vérrel és golyókkal. Marja görcsösen vonaglott a találatoktól. A becsapódás Janhoz vágta, majd mindketten nekivágódtak az ajtónak. Jan karjain, mellkasán és arcán golyók robbantak át.
Hermán kiszabadította magát a leeresztő légzsák mögül, és kitárta az autó ajtaját. Jan a másodperc törtrészével azután nyúlt az ajtónyitó gomb után, hogy a sofőrnek sikerült felállnia, és az autó teteje fölött célra emelnie a saját félautomata pisztolyát. Azonban Hermant hátulról az autónak csapták. A fegyvere az úton csattant, és a férfi a tarkójába fúródott nyílvesszővel lassan követte a pisztolyt.
Jan hirtelen rádöbbent, hogy Hermán tarkójából nem egy nyílvessző, hanem egy karó állt ki.
Az ő ajtaja is nyitva volt, de menekülés helyett inkább pajzsként használta. Gyorsan felkapta Hermán fegyverét, majd beugrott az autóba Roel és Marja holtteste mellé - csak minél távolabb a karókat lövöldöző ismeretlentől. Az autó másik oldalán álló fegyveres eléggé meglepődött, amikor meglátta a törött ablakon keresztül egyenesen felé repülő Jant. A meglepetése csak tovább fokozódott, amikor a Ventrue beleürítette a pisztoly tárát. Jan soha nem gyakorolt ezekkel a modern fegyverekkel, ezért ő is legalább annyira meglepődött, mint a támadó maga, amikor annak szinte felrobbant a mellkasa és a nyaka.
Miközben a támadója a földre rogyott, Jan teljesen átpréselte magát az ablak maradványain. Az első gondolata a menekülés volt, de aztán meglátta a fegyveres mozdulatlan kezei között a rohamkarabélyt. Jan eldobta az üres pisztolyt, felkapta az új fegyvert, és megpördülve az autó eleje felé irányította a csövet. A lény, amely ütközött az autóval, sértetlenül állt a motorház és a hűtő roncsai között.
Harci ghoul. - gondolta Jan, bár nem lehetett biztos a dolgában. Eddig még egyet sem látott közelről, de átkozottul nagy volt ahhoz, hogy teljesen emberi legyen. Na és egy hatalmas szarvszerű valami nőtt ki a homloka közepéből. Az összhatás inkább emlékeztetett egy rinocéroszra, mint egy egyszarvúra.
Jan tombolni kezdett a karabéllyal. Tucatnyi lövedék csapódott az autóba és az úttestbe. Egy gumi felrobbant, csakúgy, mint a fél háztömbnyi távolságba lévő egyik utcai lámpa. Jan mindent ficnikké lőtt, ami csak a szeme elé került - mindent, kivéve a ghoult. Aztán elhallgatott a fegyver.
Pokolba.
Beragadt? Kifogyott? Nem sokat számított. Jan futni kezdett a füves dombocska felé. Néhány yard után eszébe jutott, hogy a háta mögött valaki karókat lövöldöz egy... puskából? Vagy nyílpuskából? Úgyhogy megpróbált jobbra-balra hajladozni futás közben, hogy ne nyújtson olyan tiszta célpontot. Ez először jó ötletnek tűnt, de hamar feladta, miután majdnem sikerült felbuktatnia saját magát.
A domb tetején megállt, és visszanézett. A nyomában három alak igyekezett felfelé a domboldalon: a rinocérosz, egy emberi testalkatú és egy harmadik, aki négy lábon haladt. Jan ismét próbát tett a rohamkarabéllyal. A csövet a trióra irányította, és folyamatosan nyomkodta a ravaszt, de nem dördült el több lövés.
Pokolba.
A fegyvert a földre dobta, aztán sarkon fordult, és menekülőre fogta a dolgot.
Sabbat.
A szó a léptei ütemére pattogott a fejében.
Sabbat.
De hogy juthattak keresztül a Washingtontól északra járőröző csapatokon? Ott nem juthattak át. Annyi azonban pokolian bizonyos volt, hogy valaki szétlőtte a csapatát.
Sabbat.
Szétlőtték a csapatát? Öt magát is szétlőtték!
Jan megpróbálta számba venni a sérüléseit, miközben a park fáit kerülgette. Legalább még mindig képes volt mozogni. Egyébként mostanra már biztosan elpusztították volna. Egy rövid pillanatra eszébe jutott Marja, Ton és Roel, és a limuzin padlójára csöpögő vérük. Aztán felvillant a karóval a tarkójában az aszfalton heverő Hermán képe. De most nem volt ideje érzelgősségre. Először a túléléssel kellett foglalkoznia.
A golyó ütötte sebek fájdalmasak voltak ugyan, de szerencsére egyik sem tette mozgásképtelenné. Megpróbálta meghatározni a lyukak helyét, és vitae-t irányítani a legsúlyosabb sérülések meggyógyítására. Néhány felszínhez közel beragadt golyó kilökődött, ahogy a felületi sebek feltöltődtek. A többi lövedék egy ideig még bennmaradhat. Később is kivágathatja őket, ha életben marad. Az egyik golyó áthatolt mindkét arcán, és útközben szétzúzott néhány fogat is. Egy másiknak sikerült letépnie az egyik füle nagy részét. Ismét csak fájdalmas, de nem végzetes sebek. Jan valahol tizenöt golyó körül belezavarodott a számolásba. Semmi olyasmi, amit vérrel ne lehetne helyrehozni.
Milyen vérrel? - kérdezte magától, miközben a kétségbeesés hullámaival küzdött. Már az a kis gyógyítás is komolyan igénybe vette, amit az imént megengedett magának, és most lassan érezni kezdte a kimerültség első jeleit. Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy egy nagy körrel visszafordul, és megpróbált visszajutni Marjához és Roelhez, mielőtt még teljesen kihűlnének. De talán az orgyilkosok pontosan emiatt hátrahagytak egy őrt, és Jan ilyen állapotban nem is remélhette, hogy győzhet egy nyílt párharcban.
A kimerültséggel küszködve Jan tovább rohant dél felé a parkon keresztül, majd a környező negyedben is tartotta ezt az irányt. Befordult az egyik mellékutcába, és ismét dél felé vette az irányt, aztán elrejtőzött az épület sarkánál. Nem kellet sokáig várnia, amíg az üldözők befordultak a mellékutcába. Elöl a hatalmas, kutyaszerű lény haladt, és a földet szimatolta. A szagomat követi. - döbbent rá Jan. A következő üldöző a kezében tartotta a lény nyakához erősített pórázt, és végül a sort Rino zárta. Úgy tűnt, hogy a ghoul enyhén sántít. Talán mégis megsérült az ütközésben - azonban még így is az autó húzta a rövidebbet.
Jan még egy pillanatig nézte őket, és abban reménykedett, hogy rossz helyen fordulnak majd be, de a véreb hibátlanul követte a nyomát. Jan ismét futni kezdett, és minden egyes lépes egyre több erejét emésztette fel. Átkozta magát, amiért olyan sok éjszakán keresztül elhanyagolta az étkezést. Ha több vér lenne a szervezetében, akkor talán képes lenne széles ívben kitérni nyugat felé, nem az autóhoz, hanem vissza a Lord Baltimore szállóhoz. Ott biztosan találna segítséget. De soha nem jutna el olyan messzire.
Gondolom, Garlotte azonnal a szívébe zárna, ha berohannék az előcsarnokba nyomomban egy Sabbat rohamosztaggal. - gondolta. A Maskarádé veszélyeztetésével kapcsolatos gondolatok eszébe jutatták a limuzint, és a körülötte és benne heverő négy holttestet. Jan most semmiképpen sem gondoskodhatott erről a kis problémáról. Garlotte kénytelen lesz eltakarítani utánam.
Ismét megtorpant, és megpróbálta a fejét rázva megtisztítani a gondolatait Garlotte-tól, a Maskarádétól és az étkezéstől - de végül csak egy törött fog meglazult darabkájától sikerült megszabadulnia. Előtte egy újabb park terült el, utána pedig ismét a dokkok. Áthaladt a keskeny félsziget nyakán. Jelenleg nem látta az üldözőket, de volt egy olyan beteges érzése, hogy még mindig mögötte vannak, és őt követik. A véreb nem fogja elveszíteni a nyomát, és a Sabbat nem adja fel. Úgy döntött, hogy a park nem kínál semmit a számára. Biztos rátalálnak, ha megpróbál elbújni, vagy felmászni egy fára. A dokkok mellett talán beleszalad egy portyázó Brujah bandába. Ezen kívül nem igazán volt más terve. Vagy más reménysége.

* * * * *

A menet élén Lox folyton előre akart rohanni, de Terrence visszatartotta. Nem volt semmi oka, hogy eddig fajuljon a helyzet. - gondolta Terrence - Nincs okunk, hogy a fél városon keresztül kövessük ezt a nagyfiút. De Sonny elfuserálta a munkáját. Terrence meglepődött, amikor Eurócsávó lelőtte Sonnyt, de nem bántotta a dolog. Sonny egy segg volt. Megérdemelte, amit kapott. Blaine láthatóan számított valami ilyesfajta végkimenetelre. Ezért volt itt Terrence és Lox.
Terrence még úgy is maga mögött hagyta Jammert, hogy közben egyfolytában visszatartotta Loxot. Úgy tűnik, az a szarvas szörnyszülött kificamította a térdét, amikor megállította a limót, és mivel sem Vykos, sem Bolon, sem pedig - Isten ne adja - a Kis Szabó nem tartózkodott a közelben, senki sem tudta kijavítani a sérülését. Terrence-et már ezeknek a magas oktánszámú Tzimisceknek a gondolatától is kirázta a hideg. Nagyon is örült, hogy nem lógtak itt a közelben. Persze klántársak voltak, meg ilyesmi, de a frászt hozták rá.
Jammer csak hadd bicegjen. - gondolta Terrence. A nagydarab idióta okosabb is lehetett volna, mint hogy saját magát használja emberi - na, csak úgy nagyjából - úttorlasznak. Na de ha azt mondod neki, hogy állítsa meg az autót, akkor megállítja az autót. Végül is Blaine nem a modora, intelligenciája vagy beszédkészsége miatt választotta Jammert.
Lox hevesebben kezdte rángatni a pórázt.
- Hagyd már abba a röfögést, te hülye torzszülött.
Terrence gyorsan belerúgott a lény eltorzult kutyaszerű lábába. Lox a barátja volt, egy másik Tzimisce, amíg egy égbekiáltó baklövés miatt Vykos átváltoztatta azzá a vérebszerű dologgá, ami most volt. Könnyen jött, könnyen megy. - gondolta Terrence. Lox még egészen jól megúszta, összehasonlítva néhánnyal azok közül, akik feldühítették Vykost.
Lox izgatottsága azt jelentette, hogy a nyomok frissebbek lettek. Elfogyott a nafta. - gondolta Terrence. Talán Sonny mégiscsak kilyuggatta néhányszor, mielőtt a fűbe harapott. Természetesen Sonnyt még meg lehetett volna menteni - feltéve, hogy Blaine szerint érdemes fáradozni egy ilyen elcseszett Lasombráért. Terrence nem fogadott volna rá.
De Eurócsávó esélyeire sem fogadott volna. Jammer már majdnem beérte őket.
- Gyerünk, te elcseszett egyszarvú idióta. - vetette neki oda Terrence, majd hagyta, hogy Lox ismét maga után vonszolja.
A véreb rángatta a bőrből készült pántokat. Olyan erőteljesen szimatolt jobbra-balra az ösvényen, hogy a heves mozdulatoktól himbálózni kezdtek a golyói.
Terrence legnagyobb meglepetésére a préda bal felől megkerülte az előttük álló parkot. Azt hittem, hogy egy bokor alól fogja az anyját szólongatni. Távolabb a város dokkjai kezdődtek, de ez sem menti majd meg az Eurócsávót. Nem bújhat el sem a benzin vagy a víz szaga, sem a daruk és emelők zaja mögé. Legalábbis nem sokáig. Lox ki fogja szagolni.
Terrence nem is próbálta elrejteni magát. Egészen normális volt a külseje, Lox pedig akár egy kibaszottul hatalmas kutya is lehetett volna. Ha pedig valaki meg akarta kérdezni Jammert, hogy miért ilyen piszkosul ronda, akkor csak rajta. Általánosságban Terrencet egy fikarcnyit sem érdekelte, ha meglátták őket. Ez egy Kamarilla város volt. Ha gondot okozott a csípőficamos hercegnek, hogy eltusolja az általuk kevert zűrzavart, akkor ő annak csak örült. A dokkmunkásokat úgysem érdekli. - gondolta Terrence - Ők szakszervezeti bérért végzik ezt a disznó munkát.
A nyomok egyenesen haladtak a víz melletti bekötőúton. Elindultak a mólók mellett, és Jammer nem túl távolról követte őket. Majdnem mindegyikhez kikötöttek egy hajót, amelyek közül sok most végezte a be- vagy kirakodást. 24-7. - gondolta Terrence - Kibaszott parasztok. Nekem legalább jár néha egy szabadnap.
Lox kezdett bekattanni. Veszettül rángatta a pórázt és őrülten morgott.
- Higgadj le, te idióta. Még belefulladsz a saját nyáladba. Egyszer már majdnem megtörtént.
Terrence megállt az egyik hatalmas hajó mellett. Visszatartotta Loxot, és szemügyre vette a környezetüket. Az egyik hatalmas daru platókat rakodott ki a bekötőút másik oldalára. Jammer már csak néhány yardnyira volt tőlük. Lox őrjöngve rángatni kezdte a pórázt, és megkettőzött erőfeszítéssel igyekezett kiszabadulni.
- Ó igen, közel vagyunk. - mormogta maga elé Terrence - Odaszögelem Eurócsávó füleit a...
Lox hihetetlen erővel megrántotta a szíjat, mire Terrence elvesztette az egyensúlyát, és előre tántorodott. Térdre rogyott és a véreb maga után vonszolta. Közben a hátuk mögött a földhöz csapódott egy nagy plató. Pontosan oda, ahol az előbb álltak. A becsapódás ereje a levegőbe lökte Terrence-t. Keményen a földhöz csapódott, és dermedten bámult a romokra. Látta, mi történt. Az egyik pillanatban Jammer sántikált felé, a következőben pedig negyven kibaszott tonnányi törött láda és kiömlött cukor állt halomban ugyanazon a helyen.
Terrence a csuklójára hurkolta a pórázt, úgyhogy amíg ő azt a cukorhalmot bámulta, amely egy pillanattal korábban majdnem palacsintává lapította, addig Lox mindent elkövetett, hogy a másik irányba rángatva kificamítsa a vállát. Néhány másodperc alatt a fájdalom felkeltette Terrence figyelmét. Éppen időben fordult meg ahhoz, hogy észrevegye az egyik hajó feljáróján felfelé iszkoló Eurocsávót. Terrence kiszabadította a kezét a pórázból.
- Tépd ki a szívét. - kiáltotta.
Lox egy pillanat múlva már felfelé vágtatott a feljárón.

* * * * *

A darukezelő egy kicsit kiegyenlítettebbé tette az esélyeket. Jan túl kifinomult volt ahhoz, hogy hálátlan legyen, bár többre számított. A plató alatt szétlapuló Rino látványa tényleg édes volt. De Jan csak néhány másodpercig gyönyörködött a keze munkájában. A véreb és a gazdája még mindig éltek. Sokat nőttek volna Jan esélyei, ha elpusztult volna az... az a valami, ami a szagát követte. Jan most közelebbről is látta - és ennél közelebbről nem is akarta látni: nagyjából humanoid volt az alakja, bár négykézláb haladt. A kezeit egy kutya mancsaihoz hasonlóvá alakították, az arca pedig groteszkül szétlapult.
Tzimisce. - gondolta Jan. Vagy a klán egyik ocsmány teremtménye.
Ha a véreb is elpusztult volna, akkor Jan talán képes lenne elosonni, és visszatérni a szövetségeseihez. De a Sabbat még most is képes volt követni a nyomait, és Jan nem kételkedett benne, hogy követni is fogják.
Jan felrohant a legközelebbi teherhajó feljáróján, mielőtt a bestia gazdája feltápászkodhatott volna a földről. Mikor átlépett a korláton meghallotta a kutya egyre közeledő csaholását. Sajnos a fedélzeten sokkal többen tevékenykedtek, mint azt Jan szerette volna. A cukorplató irtózatos csattanásának hangjára kisebb tömeg verődött össze a korlát mellett. Jannak fogalma sem volt róla, hogy miként lehetne megmagyarázni egy olyan bestiális lényt, mint ami most a nyomában loholt. De a Maskarádé azonnal sokkal kisebb jelentőségűnek tűnt, amint a véreb felért a feljárón és begaloppozott a fedélzetre. A halandó szemtanúk két homlokegyenest ellentétes reakciót produkáltak: vagy a rettenettől dermedten meredtek a lényre, vagy lélekszakadva elrohantak. Jan az ordítozás és a zűrzavar fedezékében ismét futni kezdett.
Azonban a véreb csak egy pillanatra torpant meg, mielőtt ismét a nyomába eredt volna. Szagot fogott, és néhány izgatott halandó nem téríthette el a céljától. Az egyik szerencsétlen tengerész a nekiiramodó bestia útjába került, de az még csak le sem lassult. A hátsó karmai mélyen a tengerész testébe vájtak, ahogy a lény eliramodott Jan után. Néhány erőteljes ugrással beérte a menekülő vámpírt. Jan érezte, hogy közeledik, és a véreb mordulásai visszhangot vertek a mellkasában.
A bestia ugrott, és Jan a hajó felépítményének legközelebbi ajtaja felé vetette magát.
Becsapta a fedélzeti nyílást. A véreb becsapódott az ajtóba, és az ütközés ereje hátrataszította Jant. A csattanástól halkan rezegni kezdtek a fém válaszfalak. De az ajtó kitartott. Jan gyorsan a helyére csapta a nehéz reteszt, és lassan elhátrált, miközben folyamatosan szemmel tartotta az ajtót. A bestia folyamatosan csapkodta a fémet, és megpróbálta a karmaival kitépni a helyéből az akadályt, amely elzárta őt a prédájától.
Jan akaratereje megfeszítésével elfordult az elreteszelt ajtótól, és szemügyre vette a környezetét. Egy folyosón volt, nem egy zárt kabinban. Hála Istennek. - gondolta. Nem esett csapdába. De ez egyben azt is jelentette, hogy a véreb is eljuthat hozzá, és valószínűleg azonnal elkezdi majd keresni a másik bejáratot, amint rájön, hogy az ajtó minden erőfeszítése ellenére kitart. Ha az ajtó valóban kitart, és másodperceken belül le nem szakad a sarkairól. Jannak mindenképpen el kellett indulnia.
Elindult a folyosón. A véreb már nem volt mögötte, és most ismét előjött a szédülése. A nyílegyenes átjáró ide-oda imbolygott a szemei előtt. Vér. Nemsokára vért kell szereznie. A sebei mindenképpen végeztek volna egy halandóval, és elpusztítottak volna sok Vértestvért - vagy legalábbis mozgásképtelenné tették volna, ami jelen esetben gyakorlatilag egy és ugyanaz. Jan csak Hardestadt és a Ventrue vének vérének köszönhette, hogy még mindig élt. De, még ha képes is egyszerre két tucat lőtt sebet is elviselni, végül mégis csak vérhez kell jutnia. Idegen földön pedig ez a feladat egyáltalán nem volt könnyű, hiszen a Ventrue klán áldásos szívósságával együtt megkapta azt az egyedi átkot is, amely nem volt jellemző egyetlen más klánra sem. Bárcsak megragadhatná az első útjába kerülő tengerészt, hogy kiszívja a vérét - talán nem túl elegáns megoldás, de jelen pillanatban a stílus volt a legkisebb gondja. De nem tehette.
Mozogj már, a pokolba is! - bíztatta magát Jan.
A vér ugyan valóban létkérdés, de most mégsem ez volt a legsürgetőbb gondja. Nem tudta volna megmondani, hogy elült-e már a vonítás az ajtónál, de nem állt szándékában megállni, hogy ellenőrizhesse. Ekkor megpillantotta azt, amit keresett - egy létrát. Egyetlen pillanatnyi habozás után mászni kezdett lefelé. Első szint. Második. Aztán rádöbbent, hogy a létra fokaira kell összpontosítania, különben még lezuhan, és így végül már fogalma sem volt arról, hogy milyen mélyre mászott le a hajótestbe.
Aztán minden óvatossága ellenére megcsúszott.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig szabadon esett. Túllépett a kézzelfogható világon, megszabadult tőle - aztán a kezei fogódzót találtak. A zuhanás hatalmas rándulással megakadt, és az arca a létrának csapódott. Sokáig lógott ott, és úgy markolta a létrafokot, mint ahogy egy tékozló fiú szoríthatja magához az anyját. Pedig nem késlekedhetett.
Néhány további fok után Jan egy újabb folyósóra érkezett. A szédülés őrjítő örvényléssé alakult, és Jan megtántorodott. Csak akkor vette észre a tengerészt, amikor az elkapta a derekát, és ezzel megakadályozta, hogy a földre zuhanjon. A fedélköz sárga fénye szokatlan módon bántotta Jan szemeit, aki vaksin pislogott a tengerészre.
- Rosszul érzi magát, uram?
Jan alig hallotta a szavakat. A vér ütemes lüktetése a fiú bőre alatt minden más zajt elnyomott. Mennyi vér áramlott a közelben, és mégis milyen haszontalan Jan számára. A tengerészbe kapaszkodva talpra küzdötte magát.
- Merre van a gépház? - kérdezte Jan suttogásnál alig erősebb hangon.
A tengerész láthatóan meglepődött.
- Orvosra van szüksége?
- Merre van? - sziszegte Jan, és erősen tartotta a fiút, aki hirtelen el akart hátrálni tőle, amikor a halandó elme szembekerült a felfoghatatlannal - A gépház?
Ebben az irányban. - mutatott lefelé a folyosón a tengerész - Nincs messze.
Hangjában nyoma sem volt félelemnek, csak engedelmességnek.
- Vigyél oda. - utasította Jan.
A fiú, csakúgy, mint korábban a darukezelő, eléggé könnyen kezelhető volt. Jan képtelen lett volna időben megtanulni a daru kezelését, mint ahogy most sem lett volna képes saját erejéből megtalálni a gépházat.
Jan megpróbált odafigyelni a véreb hangjaira miközben a folyosón haladtak, de a fülei csengésétől semmit sem hallott. Nem lehetett biztos benne, hogy az észlelt zajok valóban a fölöttük lévő fedélzeten csaholó szörnyetegtől származnak, vagy az üldözésére induló véreb létrafokokon csikorgó karmai keltették. Esetleg csak az ő fejében léteztek? Minden egyes lépésnél arra számított, hogy maga alá temeti a hátulról rávetődő véreb súlya. Végül a páros elérte a gépház ajtaját.
- Van másik kijárat? - kérdezte Jan.
- Három. - bólintott a tengerész - Az egyik a terem másik végéből nyílik erre a szintre. Két másik van még a függőhíd mindkét oldalán.
- Legénység?
A fiú az órájára pillantott.
- Nincs. Legalábbis nem kellene legyen.
Jan nekidőlt az ajtónak. Jó. - gondolta. Ma este már elég halál nyomta a lelkiismeretét. Ez a fiú kérdés nélkül végre fogja hajtani az utasításait. Ha Jannak szerencséje lesz, akkor mindketten túlélik a kalandot. Ha nem... nos, akkor már nem kell a lelkiismerete miatt aggódnia. Egy, vagy két percig még az ajtónak támaszkodva pihent, és közben megvizsgálta a gépház falán közvetlenül a bejárat mellett található vészkapcsolót.
Aztán egy vérfagyasztó üvöltés visszhangzott végig a folyosón - a szagot megtaláló vadász diadalüvöltése. A fiú idegesen visszapillantott a folyosóra. Jan megnyugtatóan a vállára tette a kezét, bár ő maga egy cseppet sem volt nyugodt. Várt még egy pillanatot. Az üvöltés ismét felharsan, de ezúttal közelebbről. A véreb nyilvánvalóan követte a nyomaikat.
- Gyerünk. - mondta végül Jan.
Jan félig vezette a tengerészt, félig a vállára támaszkodva haladt keresztül a gépházon. A vibráló és zümmögő motorok között nagyjából egyenes vonalú átjáró vezetett keresztül a termen, de a gépház körülbelül ötven méter hosszú volt. Jan tudta, hogy ha a távolság túl hosszú, vagy túl rövid, akkor meg van pecsételve a sorsuk. A halandó egyfolytában hátrapillantgatott a válla fölött - és hirtelen elkerekedtek a szemei a félelemtől.
- Mozogj már, a pokolba is. - próbálta Jan gyorsabb haladásra ösztökélni a halandót, bár éppen az ő ingatagsága lassította le őket.
Elkapta a fiú tekintetét, és minden fogyatkozó energiáját az irányítás fenntartására összpontosította. Ha meginog, és a tengerész elmenekül, akkor már semmi reménye sem marad.
A gépház mintha a végtelenbe nyúlt volna előttük. Úgy tűnt, hogy a sietős léptek sehová sem vezetnek. Végül Jan megkockáztatott egy pillantást a háta mögé, amikor már úgy gondolta, hogy legalább a fele távolságot megtették. Valójában már jócskán túljutottak a félúton, azonban a másik ajtón éppen ekkor lépett be a véreb és a gazdája. A póráz ismét az idomár kezében volt.
Nem engedd el. - gondolta Jan. - Csak ne engedd el.
Megragadta a fiú állát, és a szemébe nézve kimondta azokat a szavakat, amelyek megmenthetik őket, ha a tengerész engedelmeskedik.
- Fuss. Üsd be a fedélzeti tűz vészkódját, és várj rám pontosan az ajtó mögött. Most.
A fiú égett a vágytól, hogy engedelmeskedjen - vagy legalább elfuthasson. De sajnos a futó alak látványa jelzés volt az idomárnak, aki elengedte a pórázt.
- Ölj, Lox!
A szörnyetegnek nem volt szüksége parancsra, sőt, talán nem is hallotta az idomárt. Nekiiramodott a hosszú, keskeny termen keresztül. Jan is futásnak eredt. Mindössze egyetlen másodperccel maradt le a tengerész mögött, mégis úgy tűnt, mintha mindenki más teljes sebességgel mozogna, csak ő haladna úgy, mint egy lassított felvétel. Követte a tengerészt az ajtó felé, és közben egyfolytában azért imádkozott, hogy a lábai ne mondják fel a szolgálatot.
A fiú elérte a vészkapcsolót, és rekordidő alatt ütötte be a kódot és ugrott ki az ajtón. A tűzbiztos ajtó már ereszkedett lefelé, mire Jan a kijárat közelébe ért. A lemez már az ajtó negyedét elzárta... a felét. Hallotta a közeledő vérebet, és az idomár hangját, aki egyfolytában kiáltozott:
- Ölj, Lox! Ölj!
Jan lelki szemei előtt megjelent egy kép, amelyen az ajtó még azelőtt bezáródik, hogy ő odaérne, aztán egy másik, amelyen nem záródott be időben ahhoz, hogy csapdába ejtse a vérebet. Elképzelte, hogy a bestia leteperi, mielőtt elérhetné az ajtót. Erezte a lábai zsibbadtságát. Valószínűleg saját maguktól mozoghattak, mivel ő egyáltalán nem érezte őket. Jan még többméternyire volt az ajtótól, amikor előrevetődött, és gurulni kezdett a földön. A tűzálló ajtó már jócskán túljutott félúton. Néhány másodpercen belül teljesen leereszkedik, és akkor Jan vagy idebenn reked, vagy szétzúzódik a lemez alatt.
A szörnyeteg felüvöltött, és Jan után vetette magát, éppen amikor a vámpír átcsúszott az ajtó alatt - és elkapta a lábát. A karmai belemélyedtek a húsba, ahogy a véreb húzni kezdte magát előre. Jan lábai, és a szörnyeteg felső teste pontosan az ajtó alatt voltak. Még egy fél méter, és a lemez lezáródik.
Jan éppen időben vonaglott körbe ahhoz, hogy meglássa a tűzoltó készüléket meglendítő tengerészt. A fémpalack tompa vége egyenesen a véreb pofájába csapódott. Csontok recsegtek. A bestia fintorgott és vért köpött, de nem eresztette el Jan lábait. A Ventrue belerúgott a szörnybe a szabad lábával, de nem sokat ért vele. Úgy tűnt, hogy a vérebet csak felbőszítették a támadások, és agyarait Jan lábszárába mélyesztette. A tengerész pontosan ebben a pillanatban ismét meglendítette a poroltót.
Jan és a bestia egyszerre üvöltöttek fel fájdalmukban. A padlón törött fogak pattogtak. A véreb visszahúzta szétzúzott arcát. A Ventrue éppen időben húzta ki törött bokáját a lezáródó tűzbiztos lemez alól.
Jan visszahanyatlott a földre. Összeszorította a szemeit, és megengedett magának egy elnyújtott fájdalomkiáltást, ahogy a lábaiból és a bokájából sugárzó fájdalom elborította. A különös csend rögtön feltűnt neki, ahogy a visszhangok elültek. Különös, hiszen az ajtó túloldaláról nem szűrődött át sem dörömbölés, sem kaparászás hangja.
- Minden kijáratot lezártál? - kérdezte Jan a biztonság kedvéért. A fiú bólintott. A szája résznyire nyitva volt, de a korábbi események látványa teljesen elnémította.
Jan komoly nehézségek árán feltornászta magát a könyökére, megvizsgálta a sérüléseket a bokáján - és megpillantotta azt a két lemetszett kezet, amelynek karmai még mindig a lábába mélyedtek. A nadrágszárát vér itatta át. A veszélyérzet által elnyomott szédülés most visszatért, és dühödt bosszút állt rajta. Jan ismét lehanyatlott.
Azonban az agya nem pihent. Áthidalhatják a rendszert. Kinyithatják az ajtókat, találhatnak másik kijáratot, vagy egy szellőzőt. Nem volt vesztegetni való ideje, de csak hatalmas erőfeszítések árán tudott ismét felülni. Óvatosan kihúzta a karmokat a húsából, és félredobta a levágott kezeket.
- Segíts fel.
Kénytelen volt felállni, de attól a mozgás még nem lett sem kellemes, sem kényelmes.
- Vigyél a kapitányhoz. - mondta Jan - És ha odaértünk, akkor keress nekem egy átkozott mankót.

* * * * *

Egy maroknyi tengerész segített Jannak kilépni a feljáróra. Fogalmuk sem volt arról, hogy ki lehet ez a mankóval sántikáló, megviselt látogató. Csak annyit tudtak, hogy a parancs, az parancs, és a kapitány most azt parancsolta, hogy segítsenek ennek a személynek a távozásban. Az óvatos pillantások ékesszólóan beszéltek zavarukról. Elgondolkodtak azon, hogy vajon a látogató jelenlétének köze lehet-e a darubalesethez, vagy a fedélzeten elszabadult veszett kutyához. De nem tettek fel kérdéseket, és nem is ácsorogtak a dokkoknál. A hajó motorjai életre keltek, és a férfiak siettek vissza a fedélzetre. A hajó szinte azonnal kifutott, amint a tengerészek visszaértek.
Jan kikerülte a cukortartó ládák romja köré gyűlt tömeget. Időközben érkezett egy mentőautó - persze nem lesz rá túl nagy szükség - de a rendőrség nem jelent meg a helyszínen. Úgy tűnt, senki sem tudja pontosan, hogy mi történhetett. Szükség lesz egy vizsgálatra, és a biztonsági előírások részletes újratárgyalására. Egyetlen dokkmunkás sem tűnt el, de néhányan határozottan állították, hogy a ládák maguk alá temettek valakit. Jan tudta, hogy végül nekilátnak elhordani a halmot, és a zsákok és faszilánkok alól előkerülő összepréselt testrészek felismerhetetlen egyvelege komoly felzúdulást okoz majd.
Garlotte-nak erről is gondoskodnia kell majd. - gondolta Jan. A hercegnek el kell intéznie, hogy az emberei megmagyarázzák a balesetet. És a golyó lyuggatta limuzint, az öt holttesttel. És a teherhajót, amely engedély nélkül kifutott a tengerre, mert a kapitány azt hitte, hogy a gépházban tomboló tűz miatt a hajó fel fog robbanni, és hajlandó lett volna feláldozni a saját és a legénysége életét azért, hogy megmentse a számtalan dokkmunkást. A kapitányt minden hősiessége ellenére biztosan megbüntetik és kirúgják, amikor végül a hatóságok megállapítják, hogy nem volt semmiféle tűz. Nyilvánvalóan részeg volt. Vagy rosszabb. De addigra a kapitány már eljátszotta a szerepét.
Értesítenem kell a herceget. - gondolta Jan. Természetesen Garlottenak küldenie kell egy csapatot, hogy „fertőtlenítsék” a gépházat. Remélhetőleg a véreb és az idomár még akkor is ott lesznek, amikor a csapat megérkezik.
Mindent egybevetve ez a mai éjszaka nem tett túl jót a Maskarádénak. Jant minden bizonnyal legjobb esetben is megfenyítették volna, ha nem lenne ilyen magas a rangja. De ő befolyásos ember - és, ami sokkal lényegesebb, Hardestadt gyermeke - volt, és ezért a kihágását meg fogják bocsátani. A Sabbat orgyilkosok elpusztítójaként fogják ünnepelni, míg egy újszülöttet legalábbis megbüntettek volna elővigyázatlanságáért, annak ellenére, hogy az adott körülmények között nem igazán lett volna más választása.
Jan két szürke raktárépület között távolodott tántorogva a dokkoktól. Minden lépésnél földrengésszerű fájdalom hasított a bokájába. Örült, hogy eltávolodhatott a halandók tömegétől - a golyó lyuggatta ruhákban és átlőtt arccal sántikáló alak túlságosan gyanús lett volna nekik. És a halandók aromája kegyetlenül gúnyolódott vele. Eszébe jutott Marja és Roel, és a vérük, amelyet elzártak előle. Voltak mások is - Amszterdamban. Egyetlen telefonhívással megoldhatná a gondját - de az időbe telne.
Tovább támolygott dél Baltimore-ban. Távolról érzékelte az utcák neveit.
Winder, Wells, Barney, Health.
Kerülj nyugat felé. - emlékeztette magát. Nem mehet túl közel a Federal Hillhez, a limuzinhoz és a testekhez. Most már biztosan megérkezett a rendőrség.
Charles, Olive, Hanover, Clarkston.
Jan úgy hitte, hogy irányt változtatott - nagyjából - de képtelen volt koncentrálni. Nem tudta felidézni a város térképét, és hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az utcák. Nem volt messze az óceán, de mivel egy félszigeten tartózkodott, ez nem segített túl sokat. A dokkok mentén található nagyobb raktárakat felváltották a sokkal visszafogottabb tároló épületek. Az egyik pontosan olyan volt, mint a másik: agyagtégla, vagy zsalu, és a reggeli sötétben elszürkülő csupasz falak. Vagy talán csak Jan agya volt képtelen felfogni az egyik épületet a másiktól megkülönböztető apró részleteket?
A távolból egy autó zaját hallotta. Nem volt túl közel, mégis hirtelen, és minden logika ellenére felütötte fejét a félelem, hogy valaki rátalálhat. Amilyen gyorsan csak a fájdalom és a mankó lehetővé tette beszökdécselt a két épület közé, és fáradtan nekitámaszkodott a fém falnak.
Pihenj. - mondta magában. Csak néhány percig. Bár tudta, hogy a pihenés vér nélkül semmit sem ér, mégis hagyta ellazulni az ujjait. A mankó a fal mellett a földre esett. Lassan Jan is lecsúszott, és leült az aszfaltra.
Csak néhány percet.
A gondolatai kezdtek elkalandozni.
A Sabbat csak néhány bűnös hangoskodó. Ez volt már a kezdetektől. Olyan tisztán hallotta Hardestadt szavait, mintha az atyja éppen előtte állna. Tegye helyre őket. És ne piszmogjon túl sokat.
- Tedd helyre őket magad, te középkori vén kurafi. - mormolta Jan.
Most már bármelyik percben elhatározhatta magát, hogy felálljon, és folytassa útját észak felé, körbe a Belső Öböl mentén egészen a Lord Baltimore szállóig. Nem vesztegethette az időt. Hardestadt várta az eredményeket. De olyan megnyugtató volt a falnak dőlve ülni a földön. A bokái csak tompán sajgott a villámcsapásszerű éles fájdalom helyett. Kóválygott a feje. Fogalma sem volt róla, hogy képes lesz-e tovább menni. De muszáj volt tovább menni. Csak még egy perc.
- Európában kellett volna maradnod. - mondta Hardestadt, és Jan fáradtan bólintva értett egyet vele - Ott a vámpírok öregek, fáradtak és lassúak.
Öregek, fáradtak és lassúak. A szavak a fájdalom és a kimerültség ködén át is eljutottak Jan tudatáig. Ez nem úgy hangzott, mint Hardestadt. És vámpír. Jan atyja soha ki nem ejtett volna ilyen vulgáris szót a száján - mindig Vértestvér vagy Káinita.
Jan felnézett, és a közvetlen környezete ismét elfoglalta méltó helyét a valóságban. Baltimore-ban volt, a dokkok közelében, és sérült testében túl kevés volt a vér. Éppen legyőzött, vagy legalábbis kijátszott egy Sabbat falkát. Vagy mégsem?
- Valamit az utolsó szó jogán, Mr. Jan Pieterzoon?
A hang ismerősen csengett, és mikor Jan képes volt fókuszálni a szemeit, ismerősnek bizonyult a hozzá tartozó arc és alak is.
- Blaine.
- Emlékszel. Milyen megindító.
Az orgyilkos még akkor is jócskán fölé magasodott volna, ha az alacsonyabb Ventrue nem ült volna a földön.
- Soha nem feledkezem meg a klántársaimról. - felelte Jan.
- Klántárs, hm. Baszd meg, klántárs.
Blaine egy számszeríjat irányított Jan mellkasának. Egy ahhoz hasonló fából készült vessző szolgál majd karóként, mint amilyen leterítette Hermant. Jan gondolkodni próbált, de az agya nem engedelmeskedett. Az egyetlen reménye az volt, hogy a megfelelő pillanatban félreugrik, és reméli, hogy a szíve helyett a vessző a vállába fúródik. De Blaine annyira közel volt. A megfelelő pillanat a másodperc legapróbb törtrészéig fog csak tartani. És akkor mi lesz, ha sikerrel jár? Nem volt meg az ereje, hogy legyőzze az ellenfelét, vagy hogy megkíséreljen elmenekülni.
- Még most sem késő. - mondta Jan - Még mindent jóvátehetsz. A Kamarillának értékesek lennének a Sabbattal kapcsolatos ismereteid.
Blaine hangosan felnevetett.
- Talán tényleg patkány vagyok, de annyira nem vagyok hülye, hogy felugorjak egy süllyedő hajóra.
- Az uraid biztosan kíváncsiak az információkra, amikkel szolgálhatok.
Jan szalmaszálak után kapkodott. Nem rajongott túlságosan a Tzimisce kínvallatásért, de most a rövidtávú túlélés volt a legfőbb gondja. És amíg életben volt, addig volt esélye a szabadulásra.
- Ne aggódj. - felelte Blaine - Ok tudnak mindent, amit te tudhatsz. Na nem mintha szükségünk lenne segítségre ahhoz, hogy ki...
Soha nem fejezhette be a mondatot. Jan szemei előtt egy sötét villanás lefelé lökte a számszeríjat. A kiröppenő vessző aszfaltdarabkákat szórt Jan arcába. Ezzel egy időben egy sötét alak fejbe vágta Blaine-t, aki a falnak csapódott, majd a földre rogyott.
Jan agyának szüksége volt néhány másodpercre, hogy feldolgozza a látottakat. Blaine helyett most egy hatalmas, tükrös napszemüveget viselő férfi állt fölötte. Úgy tűnt, mintha a nehéz bőrdzsekije még azt a kevés fényt is magába szívná, ami az utcáról beszűrődött a sikátorba. Jan ismerte ezt a hatalmas férfit, felismerte az arcát.
Theo Bell.
Végre felfogta. Bell kezében egy lefűrészelt csövű puskát tartott, amelynek megerősített markolatát friss vér piszkolta be. Jan Blaine mozdulatlan tetemére pillantott, és észrevette a megfelelő méretű krátert a homlokán.
- Túléled? - kérdezte Bell.
Jan képtelen volt válaszolni. Még mindig azt próbálta rekonstruálni, ahogy a Brujah harcos félreütötte a számszeríjat és bezúzta Blaine koponyáját, mielőtt még bármelyik Ventrue egyáltalán ráeszmélt volna a jelenlétére.
Jan ismét Blaine gyűrött és véres arcára pillantott. Az orgyilkos, akárcsak a klántársa, Jan, kétségtelenül eszméletlen mennyiségű fizikai sérülést volt képes leviselni, Bell csapása alatt mégis úgy hasadt szét a koponyája, mint egy túlérett görögdinnye. Jan ismét a herkulesi termetű Brujahra pillantott.
- Mi van a többiekkel? - kérdezte Bell.
- A hajón vannak. - próbálta elmagyarázni Jan - A gépházba zárva, legalábbis ott voltak. A kapitány kiviszi őket a nyílt tengerre.
Elmenekülhetnek, vagy kiszabadulhatnak, és átvehetik az uralmat a hajó felett, de jelen pillanatban nem voltak útban.
- Egy másik szétzúzódott a dokkok között. Egy másik...
Jan megpróbálta mutatni az irányt, de az irányérzéke teljesen összezavarodott. Ujjaival erőtlenül a levegőbe bökött.
- A kocsim mellett volt. Lelőttem. De lehet, hogy magához tért.
- Azt már elintéztem. - mondta Bell, de nem fűzött további magyarázatot az ügyhöz - Tudsz még másokról?
Jan megrázta a fejét.
- Oké. Én is csak ennyit láttam.
Bell belenyomta a puska csövét Blaine tátott szájába, és meghúzta a ravaszt. A robbanás magához térítette Jant.
- Menjünk. - mondta Bell - Tessék. - nyújtotta oda Jannak a mankót, majd elindult vissza az utca felé, és hagyta, hogy Jan tántorogva kövesse.
A Ventrue tudta, hogy követnie kell. A lövés zaja könnyen magára vonhatja a figyelmet, és jelenlegi állapotában még egy halandó rendőrrel sem tudott volna elbánni, nemhogy egy Sabbattal, aki a környéken ólálkodhat. De a zárt térben szinte minden mást elnyomott a vér szaga. És ez nem halandó vér volt, amellyel Jannak vigyáznia kellett volna. Ez egy vámpír vére volt. Vértestvér vitae. Amelyet Káin átka változtatott át a legcsábítóbb, és egyben legátkozottabb nektárrá.
Jan éhsége maga alá gyűrte a fáradtságot és a fájdalmat, és odakúszott ahhoz a fejetlen tetemhez, amely nemrég még Blaine volt. A test mögött vérpatakok csordogáltak lefelé a falon. Micsoda pazarlás. - gondolta Jan, de ennél sokkal jobban érdekelte az, amely még nem ment kárba. Megragadta az ernyedt kart, és átengedte magát az éhségnek.

* * * * *

Mire kilépett az utcára, már biztosabban mozgott egy kicsit. Nem szívta ki teljesen a testet, hanem azonnal elszakította magát a gazdag nedűtói, amint képes volt rá. A bokája még mindig komoly fájdalmat okozott. A gyógyító vitae segítségével most már sokkal könnyebben ment a járás, de Jan attól tartott, hogy most nem lesz ideje többet tenni. Az utca teljesen üres volt, de vajon meddig marad ez még így? Néhányan biztosan meghallották a lövés zaját, hiszen a dörrenés még mindig ott visszhangzott Jan füleiben. Ilyen közelről a zárt helyen a puskalövés hangja akár egy ágyúval is felért. Úgyhogy Jan összeszedte az erejét, és beérte néhány őrjítőén édes korttyal. Az erejéből még most is csak arra futotta, hogy kordában tartsa a benne lakozó démont, amely ordítva tiltakozott a vitae hátrahagyása ellen. Minden egyes lépéssel, amely távolabb vitte őt Blaine szétzúzott tetemétől, Jan uralma az őrjöngő Bestia fölött egyre erősebb lett.
Bellt nem látta sehol. Miközben Jan próbálta összeszedni magát, hogy nekiindulhasson a szálló felé vezető bicegésnek, egy motor zúgása kezdett veszélyesen közeledni. Visszaaraszolt az árnyékok közé, de a motor csikorogva befordult a sarkon. Jan megdermedt - még nem nyerte vissza eléggé az erejét a harchoz, de még a meneküléshez sem, de ekkor észrevette, hogy a motoron szerencsére Bell ül. A Brujah Jan mellett állt meg.
- Szállj fel.
Jan sajgó testtel felmászott a motorra.
- Találkoznom kell a herceggel. - kezdte magyarázni. - A rendőrség...
- Már intézkedtünk. - mondta Bell, majd beindította a motort, és elszáguldottak.

 

1999. július 19., hétfő, éjjel 4:36
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Jan óvatosan becsukta a dupla ajtót. Mintha attól tartana, hogy a lágy kattanás valamilyen módon megszakíthatná a túloldalról átszűrődő tompa sikolyokat. A nappaliból három hálószoba nyílt, és Jan megpróbálta elfelejteni, hogy ez az egy egyáltalán létezik. Bizonyos kellemetlenségeket nem lehetett elkerülni, és jelenleg nem volt itt az ideje a személyes gyengeségnek, sem fizikai, sem morális síkon.
Garlotte herceg szobájában a szőnyeg szokatlanul vastagnak tűnt. Jan attól tartott, hogy elsüllyed benne, és örökre elveszik. De lehet, hogy csak a lábai fenyegették minden lépésnél azzal, hogy végül felmondják a szolgálatot. Nem is emlékezett rá, hogy az Ölelés éjszakája óta bármikor is ennyire megviseltnek, ennyire halálosan fáradtnak érezte volna magát. Már akkor is megbotlott, amikor leszállt Theo Bell motorjáról. Nem lett volna szabad elhajtanom a mankót. - gondolta. A szálló felé vezető úton dobta el. A szájában visszamaradó vitae mámorító illata megszédítette, és rosszul ítélte meg a saját állapotának javulását. A Vértestvérek vére nagyon erős volt, de ő csak viszonylag keveset vett magához. A sebek teljes gyógyulásához több vérre lesz szüksége, és ha a bokája rosszul forr össze, akkor, ha ideje engedi - néhány hét, vagy év múlva - szüksége lesz műtéti beavatkozásra is. Azonban ez a lehetőség inkább kellemetlen, mint veszélyes volt. Néhányan nyugat Európa legjobb orvosai közül nagyon is szívesen siettek volna Jan segítségére. Idővel ismét teljesen épp lesz.
Jelen pillanatban azonban még az is gondot okozott, hogy kikerülje a nappali remekbe készült bútorait. Nem egészen egy órával ezelőtt, amikor betántorgott a szálló hátsó bejáratán, alig volt képes eléggé összpontosítani ahhoz, hogy rávegye az éjszakai műszak vezetőjét - helyettes vezetőjét - arra, hogy megtegye, amit kér tőle.
De mostanra minden el volt intézve. Vagy éppen most intéződött. Épp úgy, mint korábban már számtalanszor, annak ellenére, hogy Jan intézkedései eléggé ügyetlenek és nehézkesek voltak. Nem volt választása. Azonnal elintézte az Amszterdami telefont, amint belépett a lakosztályba, de nem merte megvárni az erősítés még aznap éjszakára várható érkezését. Azonnal rendbe kellett hoznia magát. Nem volt túl valószínű, hogy újabb veszély fenyegetné időközben, és minden bizonnyal minden rendben lett volna. Azonban Jan nem bízott semmit a véletlenre. Most már biztosra akart menni. Túl sok olyan esemény tanúja volt már, amelyek minden várakozás ellenére következtek be. És túl sok ilyen esemény bekövetkeztéért volt személyesen is felelős.
Az új csapattal kapcsolatos gondolatok felidézték benne azoknak az emlékét, akik többé már nem szolgálták őt: Hermán, Ron, Roel. Hiányozni fognak a szolgálataik. De az egész elpusztult csapatból mindössze Marja elvesztése keltette fel benne a sajnálat morzsáját - amelyet gyorsan el is fojtott. Már túl sok eltelt év állt mögötte ahhoz, hogy túl sokáig sajnálkozzon egyetlen halandó távozásán.
Egy dohányzóasztal orvul pontosan oda helyezte magát, ahova Jan lépni akart. Beverte a térdét, és az orra alatt szitkozódni kezdett. De azért tovább tántorgott. A rengeteg golyó ütötte lyuk és a bokájának sérülése miatt, Jan nagyon kényelmetlenül érezte magát, de nem vált cselekvésképtelenné. És nem is pusztították el. Az elkövetett baklövéseket figyelembe véve, sokkal jobban megúszta a Sabbat falkával való találkozást, mint azt megérdemelte volna. Végül is a feje még mindig szerves része volt a testének.
Olyan átkozottul ostoba voltam!
Miközben átsántikált a nappalin a saját hálószobája felé és a golyó lyuggatta ruháit egyszerűen a földre szórta, Jan a megmaradt energiáit az átkozódás és az önvád helyett a hibák elemzésére fordította. Kettőt is elkövetett. Az első az volt, hogy Baltimore-t nem tekintette harctérnek. A város volt a hadműveleti bázisa, de ez nem jelentette, hogy egy biztonságos bunkerben ücsörög, távol a harcoktól. Többé már nem létezett ilyen hely a keleti part mentén. A Sabbat rohamai gondoskodtak erről. A Kamarilla ellenállásnak már csak néhány szétszórt gócpontja ékelődött be az ellenséges területre: Baltimore, Buffalo, New York egyes részei, a Tremere kápolna a szövetségi fővárosban és Hartford.
Édes Istenem. - gondolta Jan - Hová süllyedtünk, ha már Hartford az egyik erősségünk?
Nem ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte, a rábízott roppant feladat maga alá gyűri. Az újvilágbeli marakodó Kamarilla tagok felhasználásával meg kellett akadályoznia, hogy a Sabbat teljesen az ellenőrzése alá vonja a keleti partot, amelynek a négy-ötödét már most a hatalmában tartotta.
Lehetetlen.
Jan érezte, amint az elszántsága lassan elpárolog, mint a déli nap tüzének kitett harmatcsepp. Talán képes betapasztani egy lyukat, kettőt, esetleg hármat, de vajon van-e elég ujja, hogy a végeredményen bármit is változtathasson? Vajon ő, vagy bárki más, képes lehet-e visszatartani az áradatot?
Kénytelen leszek. - gondolta - Nincs más választásom. Hardestadt nem hagyna más választást.
Jan meztelenül ment be a tágas mosdóba. Ügyet sem vetett a hatalmas pezsgőfürdőre, inkább bemászott a zuhany alá, és a csapot a lehető legforróbbra állította. Az égető vízsugarak tűszúrásai belehasítottak a félig gyógyult golyónyomokba. Jan örült ennek az apró fájdalomnak: segített koncentrálni, segített lerázni magáról ezt a morbid vereségtudatot, amely a végzetét jelenthette volna. Segített ismét a hibáira összpontosítani - a hibákra, amelyeket soha többé nem fog elkövetni.
Valóban alábecsülte a város veszélyességét. De azt nem tartotta hibának, hogy ilyen kis kíséretet hozott magával az Államokba. A helyzet elég kényes volt itt, ahogy azt előre sejtette. Jan úgy érezte, hogy sikerült felülkerekednie Victorián, és elérte, hogy Garlotte herceg együttműködjön vele - legalábbis egy időre. Legjobb esetben is kétségesnek tűnt, hogy sikerült volna mindezt elérnie, ha a személyes szolgák kisebbfajta seregétől kísérve érkezett volna ide, mint egy koronázásra váró király. Könnyen lehet, hogy ebben az esetben a többiek összefogtak volna ellene - bár ennek a veszélye még most sem múlt el. Azonban most már elfogadták, mint a Kamarilla ellenállásának vezetőjét, és Jan inkább vállalta a veszélyt, de többé már nem kockáztatja a biztonságát.
A hibát valójában nem a kíséret méretének megválasztásával követte el, hanem akkor, amikor úgy döntött, hogy kikocsizik a városba. Olyan erős volt benne a vágy, hogy eltávolodjon a Lord Baltimore szállótól, pontosabban Victoriától. Úgyhogy elhagytam az egyetlen biztonságos menedéket a városban. Vagy legalábbis viszonylag biztonságos helyet. - javította ki magát gondolatban, amikor eszébe jutottak a Tremerek első képviselőjének, Maria Chinnek meggyilkolásáról szóló jelentések. Felötlött benne, hogy Victoria belekeveredett a Tremeret ért támadásba is. Jan elraktározta ezt a gondolatot, hogy később majd tüzetesebben is megvizsgálhassa.
Az általa elkövetett második hiba, amely tökéletesen illett az előzőhöz, az volt, hogy a hadi és politikai kötelezettségek miatt elhanyagolta a személyes szükségleteit. Pontosabban hagyta, hogy megcsappanjon az ereje. Túl sokat várt a táplálkozások között. A mulasztás érthető volt, de elfogadhatatlan.
Mit fog szólni Hardestadt, ha megtudja? - elmélkedett Jan, bár nem akarta igazán megfontolni ezt a lehetőséget. Az atyja talán érdektelenséget színlel majd, de a különös hozzáértéssel félvállról odavetett szurkálódó megjegyzések végeláthatatlan áradata indul majd el, és Hardestadt alig leplezett rosszallását kifejező szavak nagyobb fájdalmat okoznak majd Jannak, mint egy szívbe szúrt karó. És ez csak a kezdet. Jan talán soha nem tudja meg, hogy a rátermettsége hiánya miatt eljátszotta-e az atyja jóindulatát, de ha a rátermettség hiányához még egy kudarc is járul...
Jan látott már olyan társakat, akik kiestek az atyjuk kegyéből. Talán még évtizedekig is eltengődtek, és egyfolytában azon elmélkedtek, hogy miként bánthatták meg ilyen súlyosan az atyjukat. Végül azonban minden egyes esetben visszavették tőlük az ajándékot és az átkot - a vitae-t. Jan gyanította, hogy a vég nem lehetett olyan rossz, mint a kétségek között töltött hosszú évek, de nem állt szándékában erről meggyőződni.
A megérkezése után olyan sok mindent kellett elintéznie, olyan sok személlyel kellett felvennie a kapcsolatot: ott volt Colchester, Xaviar, a Gangrel ítélethozó, a bostoni Giovannik, az a sok herceg, a chicagói ügynökök. Azonban minden előkészület pocsékba mehet, ha nemtörődömség vagy oda nem figyelés miatt őt elpusztítják. Az volt az igazság, hogy egy hajszálon múlott, hogy volt elég ereje a Sabbat orgyilkosainak legyőzésére.
Nem múlott hajszálon. - javította ki magát - Túl gyenge voltam. Ha nincs Bell, akkor most én lennék halott, és Blaine még mindig élne.
Jan és Blaine ha nem is voltak barátok, de már hosszú ideje ismerték egymást. Fogalma sem volt róla, hogy mi bírta rá az antitribu-t arra, hogy elárulja a klánját, de nem is igazán érdekelte. Blaine soha nem volt igazán kifinomult. Már azelőtt is Jan alatt volt a társadalmi ranglétrán, hogy árulóvá vált volna, és most elpusztult. Az ügy lezárva.
Theo Bell ennél sokkal érdekesebb rejtély volt. Megmentette ugyan Jant, de ez még nem magyarázta meg, hogy egyáltalán hogy került oda. Véletlen egybeesés? Lehetséges, bár eléggé kétséges. - gondolta jan. A hosszú évek során Jan már felismerte, hogy általában a véletlen egybeesés volt az események legvalószínűtlenebb magyarázata. A nyilvánvaló tervek mögött mindig rejtőzött valamilyen rejtett cselszövés, amelyek mögött gyakran rejtett hatalmak bújtak meg. Jan nem volt idegen a Vértestvérek hatalmi harcaiban - a származása gondoskodott erről. De a saját mahinációi közepette gyakran nem ismerte fel Hardestadt terveit, aki pedig olyan közel volt a Belső Kör manővereihez. Néha pedig meg volt győződve róla, hogy más, sokkal misztikusabb kezek húzgálták a szálakat - azokat a szálakat, amelyeknek a létezéséről talán tudott a tiszteletre méltó Hardestadt, de amelyeknek még ő sem volt képes ellenállni.
Dajkamesék. - feddte meg magát Jan. Majdnem olyan színesek, mint azok, amelyek az Antediluvianokról szólnak. A Kamarilla öregei bölcsen a képzelet szüleményének minősítették ezeket a történeteket, mégis annyi Vértestvér hagyta figyelmen kívül a legendák mitikus természetét. Ádám és Éva, az Édenkert, Káin és Ábel - ezek a mítoszok bizonyos metafizikai témák köré épültek fel, de a kevésbé képzett tömegek közül sokan történelemnek tekintették a meséket.
Jan szünetet tartott az elmélkedésben. Valami sima nyomódott az arcának. Fehér csempe. A fülke csempézett falának dőlt, és töprengés közben súlyának nagy részét az arca viselte. Eltolta magát a faltól, és elzárta a vizet. Korábban nem fárasztotta magát azzal, hogy behúzza a zuhanyzó ajtaját, így a langyos víz tócsába gyűlt a padlón. A levegőt nehéz, vastag gőz töltötte meg, amely eltakarta a szoba másik végét. Jan óvatosan lépkedett a vízben, előre a semmibe.
A gőz hullámokban menekült előle, amikor kinyitotta a hálószobába vezető ajtót. A fürdőben megragadta az egyik plüsstörölközőt, és lassan, élvezettel megszárítkozott. A légkondicionáló teljes kapacitással működött, és a hűvös levegőben összehúzódott a gőzben elernyedt bőr. Gyorsan kiűzött minden zavaró gondolatot a fejéből. Az agya és a teste túlságosan fáradt volt. Az elkalandozó gondolatokkal csak az idejét pazarolta, és emellett ráadásul a fegyelem hiányának tünetei is voltak. Módszeresen megvizsgálta testének minden porcikáját. Megjegyzett minden egyes golyó ütötte lyukat, és felbecsülte, hogy mennyi vérre lesz szüksége a meggyógyításukhoz. Tett egy gyors próbát a bokájával, majd úgy döntött, hogy a komolyabb javításokkal várnia kell a következő éjszakáig. De nem tűrhette tovább ezt a legyengült állapotot. Még egy újabb órán keresztül sem.
A sérülések okozta elcsigázottságon felül rátelepedett valami hatalmas letargia. Odakinn hamarosan felkel a nap. A lakosztály minden ablakát nehéz függönyök takarták, de Jan mégis tudta. Kényszerítette magát, hogy ne vegyen tudomást a hajnal altatódaláról. Laza, szürke szatén öltönyt vett fel, amely nemsokára hálóöltözékként fog szolgálni. Mezítláb átment a nappaliba, ahol egy kócos férfi - a kitűzője szerint Jeffrey Taylor - ült arcát a tenyerébe temetve.
Jan közelebb ment, és megállt a férfi fölött, akin a hotelegyenruha oda nem illő kelléknek tűnt. Az éjszakai műszak helyettes vezetője - és tulajdonképpen a szálló teljes személyzete - rendes körülmények között mindig vidáman viselkedett a vendégekkel, de ez a férfi zokogva vájta bele a körmeit az arcába és a fejbőrébe. Jannak ismét feltűnt az örökösen hideg lábaihoz simuló szőnyeg kényelme. Az érzékei a várható étkezés reményétől hiper-érzékenyekké váltak, mint általában.
- Jeffrey. - szólította meg halkan Jan.
A férfi csak vonakodva volt hajlandó felnézni. A véreres szemek élethűen tükrözték a testét és a lelkét marcangoló szenvedést, azonban Jan hangja, ha csak kis mértékben is, de megnyugtatta a férfit.
- Jeffrey, hogy hívják a nőt?
Jeffrey válaszra nyitotta a száját, de egy újabb zokogógörcs belefojtotta a szót. Jan türelmesen várakozott, és hagyta, hogy megnyugtató jelenléte megzabolázza a férfi hisztériáját.
- Jeffrey?
- A neve... Estelié. - nyögte ki végül.
Estelié. Jan eszébe véste a nevet. Ez megkönnyíti a dolgát, bár kényelmetlenül is érintette, hogy tudja a nevét. Estelié. A nő már ezzel is inkább személlyé vált. A neve egy újabb adalék volt az átlagos recepciós személyiségének. Estelié.
- Jeffrey. - helyezte Jan a férfi homlokára a kezét - Estelié kettős műszakban dolgozik. Nem fog hazamenni. Hívja fel azokat, akiknek erről tudniuk kell.
Jan szünetet tartott, és kivárta, amíg az utasítások beépülnek, de nem eresztette el az éjszakai műszak helyettes vezetőjét.
- Nem érzi túl jól magát, Jeffrey. Menjen haza, és felejtsen el mindent. Megértett engem?
Jeffrey erőtlenül bólintott, majd mélyet sóhajtott és felállt.
- Van... van még valami, amiben a szolgálatára állhatok, Mr. Pieterzoon?
- Nem. Köszönöm, Jeffrey. - fogta a tenyerébe Jan Jeffrey arcát - Vigyázzon magára.
- Igen. Úgy... úgy lesz, uram.
Még egy mély sóhaj után elindult az ajtó felé. Az elméjében csak lassan oszlott a sűrű köd.
- Köszönöm, Mr. Pieterzoon.
Jan hagyta, hogy elszálljanak a halandóval kapcsolatos gondolatai. Jeffrey Taylor el fogja intézni a telefonhívást, aztán hazamegy. Holnap estére már kutya baja sem lesz, kivéve, hogy mostantól kezdve mindig kényelmetlenül fogja érezni magát egy bizonyos recepciós társaságában. A nő közelében mindig kényelmetlen bűntudat fogja gyötörni - bár fogalma sem lesz róla, hogy ennek mi lehet az oka. Kerülni fogja a nőt, és amikor ez lehetetlen, akkor megbirkózik majd a kellemetlenséggel. De élni fog.
Jan megfordult, és lassan, megfontoltan odalépett ahhoz a dupla ajtóhoz, amelynek a létezéséről alig egy órával ezelőtt még csak tudomást sem akart venni. Elfordította a kilincset, és belépett a hálószobába.
Estelié.
A gyűrött nő szinte eltörpült a hatalmas ágyon. A nyála és a könnyei átnedvesítették a selyem nyakkendőjéből rögtönzött szájpecket. A kezeit összekötözték a háta mögött, és a ruháit letépték a testéről. Fejét a párnák közé fúrva halkan zokogott.
Estelié.
Jan kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el róla a tekintetét. Ennek te vagy az oka. - mondta magában. Ezt ne feledd. Lágyan megszólította a nőt, még mielőtt odaért volna az ágyhoz, még mielőtt gyengéden letérdelt volna mellé.
- Estelié.
Eloldozta a csuklóit, és észrevette a horzsolásokat, amelyeket a függönyzsinórral folytatott reménytelen küzdelem során szerzett.
- Estelié. - csitítgatta a zokogást, és eltávolította a szájából a nyakkendőt.
A nő mélyet lélegzett, és arcát Jan térdéhez préselte. Ő volt a védelmezője, a megmentője. Jan hangja gyógyír volt a sebeire.
- Estelié, ez nem a te hibád.
Ez az én hibám, de szánalomba fojtotta a bűntudatot. Jan megigazította a ruháit, és Estelié közben nyöszörögve kapaszkodott belé - visszahúzgálta a szoknyáját a helyére, bekapcsolta a melltartóját, és begombolta azokat a gombokat, amelyeket nem szakadtak le az ingéről. Úgy tett, mintha a lány elképzeléseinek megfelelően ő valóban a megmentője lenne, és nem az az embertelen szörnyeteg, aki ezt az egészet elindította. Jan a mellére vonta a nő fejét, és gyengéden simogatta a haját. Közben azonban azt kívánta, hogy bárcsak az ingét átitató könnyek hirtelen éles késekké változnának, amelyek kivágják azt a fekete szívét. Bizonyos szempontból valóban azok is voltak.
Jan jobb szeretett az esemény után érkezni - jóval az esemény után. Amikor a pusztítás oroszlánrésze már lezajlott, és ő a maga kevésbé romboló módján a saját előnyére fordította a helyzetet. Azonban a körülmények néha kegyetlenek voltak. Nem volt mindig olyan szerencséje, hogy ráleljen egy Marjára vagy Roelre. Az otthonok, amelyek közül nem egyet Jan anyagilag támogatott, nem voltak mindig megfelelőek. Néha az alapoktól kellett építkeznie, és ilyenkor nem rejthette el maga elől a szörnyeteget, amivé vált.
- Estelié. - nyugtatta még akkor is, amikor megharapta a nyakát.
Nem. - mondta magában, miközben az erőszaktevőkre gondolt. Én sem vagyok jobb náluk. Legjobb esetben kihasználta az áldozataikat. A legrosszabb esetben, mint például ma este is, ő maga teremtett áldozatokat.
Én sem vagyok jobb náluk.
Estelié úgy simult hozzá, mint egy rettegő gyermek, és elaludt. Riadtan verdeső szívének szűnni nem akaró vádaskodása Jan fülében dobolt. Jan érezte a fényzáró falak mögött felkelő nap hatalmas terhét, de még jónéhány óra eltelt, mire megadta magát a nappalnak.

 

1999. július 19., hétfő, este 10:16
Kormányzói lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- De igazán, Alexander, nem látom be, hogy miért nem hajlandó nekem megtenni ezt az apróságot.
Victoria már régen túl volt a duzzogáson és a toporzékoláson, és kezdte valóban dühbe lovalni magát. A tökéletes, sötétbarna haj egy tincse a homlokába hullott, és ő ingerülten söpörte félre a kezével.
Garlotte herceg nyugodtan állt, és figyelte a dühkitörést. A gyermeke, Isaac, szintén állt - Victoria nem kínálta hellyel őket, bár bizonyos értelemben ő volt a vendég. A fiatal seriff figyelte az eseményeket, és megpróbált nem fészkelődni, miközben a Toreador az atyját sértegette. Ugyan mi másnak lehetne nevezni azt, hogy ultimátumot nyújtott be a hercegnek, aztán gorombán visszautasította a vendégszeretetét, amikor Garlotte nem volt hajlandó elegei tenni a kérésének? Gainesmil két alattvalója pakolta össze sürgölődve Victoria holmiját - amelyek szinte az utolsó ruháig mind Garlotte herceg ajándékai voltak. Egy újabb sértés.
- Ugye tudja, hogy milyen fájdalmat okoz nekem, hogy bármiben is vissza kell utasítanom önt, kedvesem? - mondta Garlotte.
- Akkor ne utasítson vissza. - csattant fel a nő.
- Óh, Victoria.
A herceg kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a Toreador karját, de ő kecsesen, de jelentőségteljesen elhúzódott az érintés elől. Garlotte figyelte, ahogy Victoria ismét kisimítja a homlokából a hajtincset. Milyen tökéletes ez a koreográfia, Victoria, egészen az utolsó csavarig. - gondolta. Istenem, milyen gyönyörű, amikor ilyen tűz lángol a szemeiben! Garlotte észrevette, hogy Isaac ijedten összerezzen, amikor Victoria hátat fordított neki, de őt magát túlságosan magával ragadta a gerincének íve, a csípőjének tökéletes domborulata ahhoz, hogy megsértődjön.
Victoria visszafordult a herceg felé és szóra nyitotta a száját, de aztán megtorpant és a korábbi esetekhez hasonlóan ismét Isaac felé pillantott.
- Biztosíthatom róla, hogy nyugodtan beszélhet Isaac előtt. - mondta Garlotte - Ő a diszkréció mintaképe.
A herceg büszkén figyelte, ahogy a gyermekének majdnem sikerült elrejtenie meghökkenését. Fejlődik. Még néhány évtized, és...
- Az én leghőbb vágyam az, hogy megóvjam Önt, hercegem. - mondta végül Victoria, és a magára erőszakolt nyugalom eltompította a dühét.
- Hát persze, kedvesem.
Victoria a csípőjére tette az ökleit.
- Úgyhogy elismétlem Önnek még egyszer: el kell távolítania Jant.
- És én ismét felteszem a kérdést: Miért? - válaszolta a herceg.
Victoria hirtelen támadt türelme egyetlen pillanat alatt elpárolgott. A pillantás, amit Garlotte és Isaac felé küldött, egy egyszerű halandót biztosan térdre kényszerített volna. Sőt, Isaac is hátrált egy lépést.
- Azt tervezi, hogy átveszi az uralmat a város felett.
Garlotte hagyta a vádat a levegőben lebegni... mielőtt elvetette volna.
- De hát Isaac és én éppen most tekintettük meg a város védelmének egy részét, amelyet Jannak köszönhetően Chicagóból érkezett Vértestvérek alkotnak.
- Nem Jannak, hanem a vérszomjas atyjának köszönhetően. - javította ki a herceget Victoria.
- Vajon közülünk ki ne lenne vérszomjas? - kérdezte tettetett ártatlansággal Garlotte.
Victoria elkeseredetten a nyitott kétszárnyú ajtó és a balkon felé fordult.
- Ne legyen ostoba, Alexander. Az csak természetesen, hogy fizikailag meg akarja védeni a várost. Semmi haszna nem származna egy újabb Sabbat fészekből. De ki fogja Önt túrni a hatalomból.
- Ő mondta ezt? - kérdezte a herceg.
Victoria nem válaszolt a herceg abszurd kérdésére, de helyette inkább a két meglapuló Toreadorra zúdította haragját, akik egyre másra cipelték ki a holmiját tartalmazó ládákat.
- Távozzanak! Egyetlen fillér nélkül jöttem ebbe a városba. Boldogulok majd anélkül is, ami még itt marad. Várjanak rám a teherautóban.
Ahogy a két Toreador eliramodott, Garlotte tovább már nem zárhatta ki az elméjéből a jelenlétükből mindkét alattvalójára levonható következtetéseket. Először is, Gainesmil eldöntötte, hogy kinek a pártjára áll ebben a kérdésben, de legalábbis sikerült beférkőznie Victoria kegyeibe. De a szemére vethetem-e azt a kívánságát, hogy a közelében lehessen? - elmélkedett Garlotte. Néhány másodpercnyi megfontolás után megválaszolta a kérdést: Mindenképpen. Gainesmilt helyre kell tennie. Garlotte meg fog bizonyosodni arról, hogy az építész belátta mennyire hibás döntéseket hozott.
Másodszor: figyelembe véve, hogy a költöztetők szinte Garlotte-tal és Isaac-kal egyszerre érkeztek, Victoria valószínűleg nem igazán bízott benne, hogy meg tudja győzni a herceget. De vajon miért kívánhat nyílt szakítást? - elmélkedett Garlotte, miközben a sötét szakállát simogatta. Vajon a lovagiasságomat szeretné kihasználni? Arra számít, hogy megpróbálom majd visszahódítani? Nem voltak megkérdőjelezhetetlen bizonyítékai, de a herceg azért egy dologban teljesen biztos volt: Victoria leglehetetlenebb szeszélye mögött is valamilyen körmönfont és felfoghatatlan cél bújt meg. És ma este ez a cél eltávolította őt tőle.
- Nem maradhatok a vendége, miközben tétlenül nézem, hogy elpusztítják. - mondta Victoria.
Garlotte nem válaszolt, egyszerűen csak csodálta - arcának erős, kecses vonásait, a fehér kardigán hullámait a keblén, az arany medaliont, amit ő adott neki.
Nem engedhetem, hogy elmenjen. - mondta magában a herceg, és bár tudta, hogy ez az igazság, mégis a tény, hogy ennek ellenére képes volt elengedni őt nem jelentette azt, hogy el is akarta engedni.
- A konferencia nem fogja eltűrni az esetlenkedését - folytatta Victoria - A következő gyűlés előtt a résztvevőknek van elég idejük ahhoz, hogy felismerjék benne a bitorlót.
És egy kis meggyőzéssel fel is fogják benne ismerni... - fordította le Garlotte a Victoria szavaiban megbújó jelentést. De ő maga is tisztában volt a félrevezetett tömegek jelentette potenciális veszéllyel.
- Nem lesz több konferencia.
Victoria nyílt kihívással a szemeiben meredt a hercegre.
Tényleg azt hitte, hogy meg fogom engedni a csőcseléknek, hogy beleszóljon a politikába, miután visszaállt a stabilitásnak egy halvány illúziója? - csodálkozott Garlotte. Vajon túlbecsülte Victoriát, vagy a látszólagos felindultsága csak egy újabb csel része volt?
- A menekültek többsége a város védelmében vesz részt. - magyarázta a herceg - Ők, Victoria, tisztában vannak azzal, hogy a legtöbb, amit remélhetnek, az egy erős város, egy menedék a Sabbat ellen. A régi lakhelyükön sem uralkodtak szabadon, és ezt itt sem várhatják el.
- Értem.
Victoria kezei lassan a medál felé nyúltak. A pillantása megrebbent, és megállapodott Isaac-on. Egy hosszú pillanatig a fiatal Ventrue-t tanulmányozta, de az érdeklődése láthatóan hamar eloszlott.
- De nincs semmi szükség arra, hogy elmenjen. - javasolta Garlotte.
Victoria ismét Garlotte felé fordult. Megrántotta a medaliont, éppen elég erősen ahhoz, hogy a tarkóján szétváljon a lánc, majd mintegy kihangsúlyozandó visszautasítását, az asztalra tette a medál, és egyetlen szó nélkül távozott.
Garlotte herceg behunyta a szemét, és élvezte a nő illatának utolsó foszlányait. Bele akarta égetni az emlékét az emlékezetébe, hogy Victoria örökké vele maradjon. Egyetlen tünékeny pillanatig az egész világ visszahúzódott, nem volt más, csak ők ketten, míg...
- Kövessem? - zúzta szét Isaac hangja a látomást.
Garlotte visszafojtotta a gyomrából feltörni készülő mély mordulást.
- Követni? Gainesmil menedékéhez? Azt hiszem, tudom, hogy azt hol találom.
A herceg hanghordozása elejét vette a további kérdéseknek. Az asztalról felvette a felesége medálját, amely egy pillanattal korábban még Victoria mellén pihent. A láncot elég könnyen meg lehet javíttatni. Garlotte azonban érdeklődve vonta fel a szemöldökét, amikor kinyitotta a medaliont, és egy összeaszalódott nyelvet talált benne.

* * * * *

A sorsomat én irányítom. - bizonygatta magának Victoria. A Gainesmil által küldött limuzin lágyan röpítette őt a város utcáin. Közvetlenül mögötte haladt a teherautó, amely a holmiját szállította. Kezei önkéntelenül megérintették a nyakát, ahol korábban a lánc nyugodott. Visszaadta Garlottenak, és vele együtt a szörnyeteg Elforddal Atlantában töltött idő mementóját.
Nem hiszik, hogy komolyan gondolom. Alexander, Jan, Theo Bell, az új Tremere boszorkány - egyikük sem vette komolyan Victoriát. Elford is elkövette ugyanezt a hibát. Rothadó nyelvét figyelmeztetésnek szánta. Csak hadd értse meg Garlotte, ha van szeme az igazságra. - gondolta. Nem fogja megérteni. Addig nem, amíg már késő nem lesz.
A herceg nem tévedett, amikor gyanakodott Victoriával kapcsolatban, de ha megbízott Janban, akkor teljesen őrült volt. És viselnie kell majd a következményeket. Vagy Jan taszítja le őt a trónról, vagy Victoria kénytelen lesz ezt saját maga megtenni. De erre még sok-sok hetet, vagy hónapot kell még várni. Ma este meghozta a legújabb áldozatát. Ha Garlotte azt hiszi, hogy kibírja a társasága nélkül, akkor próbálja csak meg. És akkor ott van még egy tényező: ha Victoria már nem szegül aktívan ellen Jannak, akkor a hercegnek eggyel kevesebb oka lesz támogatni a klántársát. Már elültette a herceg fejében a gyanút, hogy Jan fenyegetést jelent rá nézve. Az is nagyon valószínű, hogy Garlotte Jan jelenlétét fogja hibáztatni azért, hogy szakításra került sor közöttük.
Majd meglátjuk, hogy mikor jelennek meg az első repedések a Ventruek kedves-öregfiú szövetségén. - gondolta Victoria.
De Victoria nem Garlotte-tól, még csak nem is Jantól tartott igazán. Képtelen volt lerázni magáról azt a kényelmetlen érzést, hogy egyszerűen csak eljátssza a számára kiosztott szerepet a drámában. Ez volt a legnagyobb félelme, amelytől soha nem tudott megszabadulni, és ezért ismét megtette a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy kizárja ezt a lehetőséget.
Magával hozta a gyermekét. A herceg engedelmeskedett Victoria hívásának - vagyis inkább meghívásának - de magával hozta Isaac-et. Tehát Victoria távozott. Szembehelyezkedett a herceggel, legalábbis bizonyos mértékig. Ha egyedül érkezett volna, akkor hagyta volna magát rábeszélni a maradásra. Végül elküldte volna Gainesmil alárendeltjeit, és ő nem tartott volna velük. Nem cselekszik a legutolsó tervei szerint. Mindennél erősebben élt benne az elhatározás, hogy egyetlen nála ősibb lény sem járhat túl az eszén. Legalábbis nem minden alkalommal.
Mégis Atlanta óta egyre erősödött az a lázálomszerű érzés, hogy valaki másnak az álmában botladozik tehetetlenül. Az érzés folyamatosan vele volt, mióta kiszabadult a hitvány Tzimisce karmai közül. Victoria ujjai most megérintették az állán található apró foltot - a saját farkába harapó kígyó képét - amelyet úgy tűnt, hogy mostanáig csak a sminkje tudott elrejteni.
A sorsomat én irányítom. - ismételgette magába újra és újra, miközben a limuzin suhant előre az éjszakában.

* * * * *

Garlotte herceg már elküldte Isaac-et, hogy ellenőrizze a város védelmének néhány pontját. A herceg most hátradőlt a fotelben, és úgy tett, mintha Victoria még mindig ott lenne. Ez sokkal könnyebben ment úgy, hogy a gyermeke nem fecsegett egyfolytában semmiségekről. Garlotte elképzelte, hogy Victoria testének fotelbe vagy a hálószobában található ágyba nyomódott körvonalai még mindig sugározzák a meleget - pontosan úgy, mint a hajón azon az éjszakán, amikor a teste valóban meleg volt. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy még mindig képes megérezni az illatának nyomait a levegőben. Talán megtarthatná a hátrahagyott tárgyait - kivéve természetesen az oszló nyelvet a kávézó asztalon - és úgy tehetne, mintha Victoria még mindig a szállóban lakna. Lezárathatná a lakosztályt, és akkor soha senki nem zavarhatná meg a teret, amelyben ő lakott.
Édes Istenem. - sóhajtott fel a herceg. Egyáltalán nem számított arra a sajgó fájdalomra, amely alig egy órával a távozása után tört rá. Nem mintha szüksége lett volna arra, hogy egyfolytában vele legyen. Valójában az elmúlt néhány hétben viszonylag kevés időt töltött a társaságában. De elég volt a tudat, hogy vele lehetne, ha úgy akarná, hogy Victoria a kívánságát lesi... Most pedig már nem láthatta. Talán nem is akarna találkozni vele... nos, ez könnyedén elterelhetné a figyelmét.
Nos, rendben. - próbált belenyugodni a megváltoztathatatlanba - Talán valóban szükségem van rá, hogy valami elterelje a figyelmemet róla.
- Mit gondol? - mondta Garlotte az üres szobának.
- Azt vártam, hogy felvillantja a melleit. - érkezett a válasz - Szerintem ő egy olyan nő, aki elég lett volna Önnek és az ifjabbnak egyszerre - és én, nos én beérem a látvánnyal.
Garlotte felült és szembekerült a Nosferatuval. Colchester összedörzsölte a tenyerét, és közben a távolba révedt, mintha ismét lepörgetné a lelki szemei előtt a történteket.
- Az ember azt hinné, hogy mostanra már belefáradt a kukkolásba. - dorgálta a herceg.
Colchester sípolt és... vigyorgott? Nehéz lett volna megmondani az ajkait átdöfő agyarak miatt.
- Általában így is van. De ő aztán visszahozza az ízt a tiltott gyümölcsbe.
Garlotte elkomorodott. Nem tűrte, hogy ilyen alpári stílusban beszéljenek Victoriáról a jelenlétében. Colchester láthatóan rádöbbent, hogy hibát követett el. A viselkedése azonnal kijózanodott.
Garlotte folytatta.
- A két nappal ezelőtt jelentett... légyotton kívül nem találkozott ismét Pieterzoonnal?
- Így van.
Colchester vidámsága elenyészett, és a herceg nem tudott semmit kiolvasni a szurokfekete szemekből és a kráterekkel tarkított arcról. Jobban tettem volna, ha nem bízom rá ezt az őrséget. - gondolta a herceg, de a Nosferatu bujasága szinte irracionálisán zavarta. Bizonyos dolgoknak nem kell racionálisnak lenniük. - döntötte el a herceg, és ismét megerősítette a cselekedetei szükségességébe vetett hitét.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 4:31
Földmélyi barlang
New York városa, New York
Calebros az íróasztal előtti székben fészkelődött. A gerincének sajátságos görbülete miatt csak nagyon nehezen talált kényelmes széket magának. Visszatette az összedőlés határáig leterhelt asztal egyik papírhalmára a papírlapot - amelyen egy bizonyos Setitával kapcsolatos gyanúit jelentette. Calebros egy újabb megjegyzést írt a lapra egy másik Tremere Baltimore-i meggyilkolásáról. Baltimore volt a Setita műveleti bázisa.
Átfutott egy újabb jelentést - a legújabbat Washingtonból - majd megfordult, és egy barna papírzacskó egyik darabját befűzte az írógépébe.

 

1999. július 27., kedd, éjjel 3:16
Five Boroughs kápolna
New York városa, New York

- Mindegyiket, Regentia? - kérdezte a túlterhelt novícia.
- Mindegyiket. - felelte Sturbridge - És minden papírját: a jegyzeteit, a levelezését, és ha már itt tartunk, akkor a bevásárló listáját is. Hozzon ide minden könyvet, amelyik nem a megfelelő helyen van. Ha nyitva állnak, jelölje meg a lapot. Ha nincsenek, nézze át őket széljegyzetek után, és jelölje meg a helyüket.
- Alaposan nézze át rezonanciák után az egész szobát - legyen inkább a szoba, és az egész odavezető út az Exeunt Tertius-on keresztül. Hozzon ide mindent, amit találnak. Ez már elég kell legyen az induláshoz. Mit tud a rituáléról, amellyel akkor foglalkozott, amikor... megzavarták?
A novícia szemei akaratlanul is állandóan a gyűrött, üres test felé tévedtek, amely a szoba közepén hevert.
- Én nem... Úgy értem, a diagrama hermetica alapján ez nyilván valóan egy Kutatás, de... Jacqueline biztosan jobban meg tudná válaszolni ezt a kérdést. Ő segédkezett az előkészületekben... - a novícia hangja elcsuklott, de hamar összeszedte magát - Őt is ideküldöm. - tette hozzá sietve, megelőzve ezzel a következő parancsot.
Sturbridge megtorpant, majd leeresztette az ujját, amelyet pontosan azért emelt fel, hogy kiadja ezt a parancsot Evanak. Elmosolyodott.
- Így már jobb. Mi a véleménye, hogyan történt az eset?
- Valami elromlott, Regentia. A védőkört néhány helyen megtörték, a gyertyákat felborogatták. Szerencsések vagyunk, hogy az egész szoba lángra nem lobbant...
- Az lehetetlen, de azért folytassa. - vágott közbe Sturbridge. Eva kérdő pillantást vetett a Régensre, de folytatta a spekulációit, mikor nem kapott további magyarázatot.
- A rituálé rosszul sikerült. Valami... átjött. Megölte, elvette a vitae-t, majd elmenekült az Exentus Tertius felé, aztán kijutott. Aaron megpróbálta megakadályozni, hogy elmeneküljön, és őt is megölte.
Sturbridge lassan megrázta a fejét.
- Túlságosan előre rohant. De talán nem értékeli eléggé a veszélyt. Itt most a halállal kerültünk szembe - a Végső Halállal. Felfogta? A kapkodás csak a halandók vadászatánál megengedett. Azonban ha a Halállal kel versenyre, akkor minden szenvedélytől mentesnek kell lennie. Fegyelmezettnek kell lennie. Türelmesnek. A Halál hihetetlenül... türelmes.
Az utolsó szó olyan volt, mint egy simogatás, de nem volt benne semmi melegség.
- Túl sok a feltételezés. Először is, hogyan romlott el a rituálé? Foley egy adeptus volt. Két növendék is segédkezett neki, egyikük ráadásul a hetedik körből. A két segéd bármelyike akár egyedül is könnyedén lebonyolított volna egy egyszerű Kutatást. Az egész egyszerűen nem áll össze.
Eva tiltakozni akart, de a Régens a szavába vágott.
- Másodszor. Egy egyszerű Kutatáson nem lehet csak úgy „átjönni”. Sem nekünk, se a „túlsó oldal” lakóinak. Ezek a rémtörténetek csak arra jók, hogy az újoncokat rémisztgessék velük. A Kutatás nem olyan, mintha kitárnánk a kiskaput. Inkább csak bekukucskálunk a kulcslyukon. Inkább látás, mint mozgás. Vagy, ahogy azt egy igyekvő novícia mondaná, egy fürkészés, és nem...
- Egy megidézés. - fejezte be gyorsan Eva, és ezzel elkerülte a Régens szemeinek villanásából sejthető meglehetősen hosszú kioktatást - De mi van akkor, ha ez nem csak egy egyszerű Kutatás volt? Mi van akkor, ha itt egy teljes értékű Idézés történt? Látom, hogy a szokásos elővigyázatosságok teljesen hiányoznak - nem szerepel sehol egyetlen arkangyal védelmező neve sem, nincsenek óvó jelek a sarkalatos pontokon, semmi, ami hatékonyabb lenne a krétánál és a gyertyafénynél, a pergamennél és a tintánál. De talán nem is akarta, hogy bárki megtudja, hogy egy teljes Idézésre készül.
A Régens szigorú, szemrehányó tekintettel nézett a novíciára.
- Nagyon jól tudja, hogy szigorúan tilos bármiféle Idézést végrehajtani a domicilia területén. Már azzal is bárki magára vonná kifejezett rosszallásomat, ha csak segédkezne egy ilyen botor vállalkozásban.
Az utolsó megjegyzés hanghordozása a szavaknál sokkal fenyegetőbb üzenetet hordozott. Eva azonban túlságosan belemerült a darabok összerakosgatásába a kis elméletéhez, így nem vette az üzenetet.
- Ez csak egy újabb ok arra, hogy elrejtse a rituálé valódi természetét! Egyetlen védő diagrama elárulhatta volna a szándékát. A segítői megtudták volna a valódi célt, és... - rövid, diadalittas szünetet tartott, majd hirtelen rádöbbent, hogy kivel is beszél éppen - És lebeszélték volna az engedetlenségről. - fejezte be a kissé sántító mondatot.
- Igen, a segítők. - vette át a szót Sturbridge - De vajon mi oka volt Foleynak arra, hogy őket is beavassa ebbe a titkos rituáléba? Nekem úgy tűnik, hogy sem a druidák, sem a Templomosok, de még maguk a sátánisták sem fáradoznak annyit azért, hogy a titkos rituáléikban ilyen rátermett segítőik legyenek.
- Beszélhetek őszintén, Regentia? - kérdezte alázatosan Eva - A kápolnánkban vannak olyanok is, akik nem ragaszkodnak olyan szigorúan az interdicti-hez, mint Ön, vagy én.
Sturbridge teljes magasságában kihúzta magát, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy meg fogja ütni a novíciát. Eva a maga részéről megadóan lehajtott fejjel vizsgálgatta a padló egyik különösen bonyolult részletét.
Sturbridge jól hallhatóan kiengedte a levegőt a tüdejéből,
- Az interdicti pontosan azért létezik, hogy megakadályozza az ostoba növendékeket abban, hogy könnyelműségükben a saját vesztüket okozzák.
- Akár hajlandó felfogni, akár nem, - folytatta a Régens - mi itt ostrom alatt állunk. Tisztában van vele, hogy mi van ezeken a falakon kívül?
Egy halvány mosoly jelent meg Eva arcán, mielőtt még elfojthatta volna. Eszébe jutottak az Barnard College viszonylag zárt épületegyüttese, ahol a kápolna épülete is állt. Azonban nagyon bölcsen nem öntötte szavakba a gondolatait.
- A falakon túl ellenséges terület vár. - mondta Sturbridge - New York egy Sabbat erőd. A Sabbat erőd. Eddig a pontig gondosan óvtuk Önt ettől a durva és rendíthetetlen valóságtól. De biztos vagyok benne, hogy még a kápolna biztonságot jelentő falai mögött is tisztában van vele, hogy mi forog most itt kockán.
- Igen, Regentia. - válaszolta Eva alázatosan.
Sturbridge felemelte a novícia lehorgasztott fejét.
- Képesek vagyunk visszatartani a Sabbat ragadozóit. Vissza fogjuk tartani őket. De ezt a helyes módon fogjuk megtenni. Nem folyamodunk magas kockázatú rituálékhoz - különösen olyanokhoz nem, amelyekhez nem használunk megfelelő óvó jeleket - a kápolna területén belül. A jobb fegyverek felkutatására tett kísérleteinkkel nem sodorjuk veszélybe a nővéreinket. Nem vonunk be más hatalmakat a küzdelmünkbe - olyanokat pedig különösen nem, akik nem e földről származnak.
- A szörnyekkel folytatott harcban a legfontosabb megbizonyosodni arról, hogy...
- Közben nem válunk mi magunk is szörnyetegekké. - fejezte be a filozófustól vett idézetet Eva.
Nietzsche a honfitársa volt, és része az ő komplex intellektuális és misztikus örökségének. Evanak azonban önkéntelenül eszébe ötlött, hogy egyúttal a Reich örökségének a része is volt. Vajon hány alkalommal használták ezt az aforizmát arra, hogy megvédelmezzenek és megmagyarázzanak egy pogromot, vagy népirtást, amely elhomályosította a halhatatlanok legszélsőségesebb túlkapásait?
Úgy tűnt, hogy még a szavak is kétségbeesetté és szörnyűségessé válhatnak.
Sturbridge a novícia vállára tette a kezét, és a kijárat felé irányította.
- Nagyon kimerültnek tűnik. Menjen a refektóriumba, és vegyen magához némi táplálékot. Azután - de csak azután - térjen vissza ide, és szedje össze azokat a dolgokat, amelyeket kértem.
Eva rögtön meggörnyedt, amint az ajtó becsukódott Sturbridge mögött. Mintha egyedül a holttest közelsége tartotta volna vissza attól, hogy összeessen. Tántorogva indult el a folyosón a refektórium felé. Egy alvajáró. Sturbridge figyelte a távolodó alakot, amíg el nem érte az első fordulót, mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy addig nem fog megbotlani és elesni. Mikor meggyőződött róla, hogy nem kell ilyesmitől tartania, utána szólt:
- Eva...
Az alak látható erőfeszítéssel megfordult.
- Legyen óvatos. Nem minden szörnyeteg jön a falakon túlról.
Sturbridge határozottan elindult a szobája felé. Az a néhány novícia, akik mellett elhaladt, azonnal behúzódott előle egy ajtónyílásba, vagy egy közeli folyosóra, amint észrevették, hogy a Régens nincs túl jó hangulatban.
A Régens szórakozottan hadonászott az arca előtt, mintha csak egy pókhálót akart volna szétszaggatni, vagy el akart volna hessegetni egy különösen kitartó rovart. Nem kevesebb, mint három védelmi rendszert hozott szándékosan működésbe - két csendesen, és egy nagyon is hangosat. Ezeket hátrahagyta, hogy a biztonsági csapat hatástalanítsa őket. Egyáltalán nem volt megelégedve a nyilvánvaló hiányosságaikkal, amelyekről két éjszakával korábban bizonyságot adtak, és ma este egyáltalán nem állt szándékában élvezetesebbé tenni a munkájukat.
Végül még elkapta a grabancát egy különösen kellemetlen őr-szellemnek, majd elküldje őt, hogy győzze meg a kápolna autonóm védelmi rendszerét, hogy a domicilia lángokban áll. Ez a nyilvánvaló képtelenség biztosan lefoglalja őket egy ideig. Valószínűleg kénytelenek lesznek a „hibásan működő” rendszert kikapcsolni, és az egyik óvó jelet a másik után lebontva kikapcsolni a misztikus, elektronikus, biokémiai és geomechanikai érzékelők komplex hálózatát.
Ez talán apró kis kegyetlenség volt, de Sturbridge nem bánta. Ez a büntetés túlságosan is enyhe volt ahhoz a vérben fizetendő árhoz képest, amelyet a két nappal korábbi hibájukért követelhetett volna - hiszen ez a hiba eredményeként a saját munkaszobájában gyilkolták meg a kápolna második emberét.
Belépett a saját szentélyébe, és elégedetten nyugtázta, ahogy a háta mögött hidraulikus sziszegés és a helyükre vágódó acél reteszek fémes hangjának kíséretében az ajtó becsukódott a háta mögött. Lekérte a kápolna kijáratainak állapotát. Mindegyik biztonságosan le volt zárva. Odalépett az asztalához, majd begépelt egy magas szintű felülíró parancsot, majd kinyitotta az egyik kijáratot - az Exeunt Tertius-ét, csak hogy még ezt is az orruk alá dörgölje. Néhány gyors gesztussal elhelyezett rajta egy riasztót - egy sikoltót, méghozzá egy nagyon hangosat - amely akkor lép majd működésbe és kiáltja el a pontos reagálási időt, amikor ismét biztosítják a bejáratot. Csak ez után engedélyezte magának, hogy lerogyjon a szoba legtávolabbi sarkában álló párnázott karosszékbe. Ez a bútordarab volt az egyetlen áldozat a kényelem oltárán az egész zord dolgozószobában. De még így is volt benne valami impozáns, valami trónszerű.
Úgy tűnt, mintha a szék a felhalmozott könyvek díszemelvényén állna. Néhány helyen jóval váll fölé magasodó könyvkupacok imbolyogtak. Nem volt túl ritka, hogy a felvilágosodott kéziratokból, divatmagazinokból, papirusz tekercsekből, jegyzetekből, agyagtáblákból és elszabadult papírlapokból álló építmény egész szárnyai földcsuszamlásszerűen szétszóródjanak a földön.
Miután kényelmesen elhelyezkedett, Sturbridge végre képes volt figyelmen kívül hagyni azokat a sötét alakokat, amelyek a látómezeje szélén próbálták meg magukra vonni a figyelmét. Inkább Evara összpontosított, vagyis a lány által felépített hibás elméletre. Johnston Foleyt nem egy szellemszörny küldte a Végső Halálba - a rituálé előkészületei mind hibásak voltak. A halál sokkal inkább egy hús szörny, egy élőholt szörny keze - és pengéje - által jött el érte. A gyilkos, Eva feltevésének megfelelően, valóban elvette Foley vitae-t, de magával vitt még valami mást is - egy bizonyos drágakövet is, amelyre az egész rituálé épült. Ezen a ponton volt Sturbridgenek határozott előnye szegény Evaval szemben. A régens sokkal több adathoz hozzáférhetett. Annyival több mindennel volt tisztában - tudott például a Tremere klánt sújtó nyugtalanító orgyilkosságokról, amelyek közé tökéletesen beillett Foley halála is.
Sturbridge még mélyebbre süllyedt a hatalmas méretű karosszékbe, mintha a morbid gondolatok, és a körülötte ismét felbukkanó fekete villanások nyomták volna le. Szorosan a körülötte magasodó könyvfal fedezékébe húzódott. Érezte megnyugtató közelségét, a melegét, a védelmét. Az arca előtt csattogó fekete szárnyak lassan kezdtek visszahúzódni.
Már nem egyszer került közelebbi ismeretségbe árnyékos érintésükkel - a záporozó ütésekkel, amelyek nem vágtak, és nem is zúztak, inkább fojtogattak. A dögevő madarak rikoltásai a fülében csengtek. Szinte érezte a fölötte lebegők várakozó súlyát. Olyan volt, mint a déli nap. Egyikük, aki a többieknél merészebb volt, kísérletképpen megcibálta köpenyének ujját. A régens visszarántotta a kezét a könyvgubó oltalmazó belsejébe. Az ösztöne azt súgta, hogy sújtson le, sikoltson, ijessze el és oszlassa szét a varjak seregét. Hatalmas erőfeszítéssel elnyomta az állati ösztönök késztetését.
Jól tudta, hogy úgysem érne el semmit. Nincs értelme elpazarolni az energiáit arra, hogy megbosszulja magát egy egyszerű futáron, a vég hírvivőjén. Megvetését a mesterüknek, az egyetlen igazi nemezisnek tartogatta.
És így jött el ő ismét közéjük. Sturbridge azon kapta magát, hogy önkéntelenül is felépíti a védelmét, ravasz védelmeket körvonalaz, és láthatatlan szövetségeseket szólít. Nem táplált illúziókat ennek az élethosszig tartó mérkőzésnek a végeredményével kapcsolatban. Még az ő nem elhanyagolható hatalma sem segíthetne sokat a hívatlan vendég ellen. Sturbridge nem volt legendás szépség, hogy arra sarkalljon hódolókat és riválisokat, hogy átszeljenek óceánokat és generációkat. Ez az udvarló azonban emberfeletti türelemmel és kitartással rendelkezett.
Nem ez volt az első alkalom, amikor a Halál eljött érte. Sturbridge csak abban reménykedett, hogy ezúttal nem akar sokáig időzni ezen a környéken.

 

1999. július 28., szerda, este 11:09
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Volt újabb Sabbat behatolás a város körzetébe? - kérdezte Jan.
- Nem. - felelte Jan jelenlegi asszisztense, Hans van Pel ropogós, akadozó angolsággal. Mint mindig, most is magánál tartotta a jegyzettömbjét és a tollát, bár Jan még soha sem látta, hogy bármit is felírt volna. És ez rendben is volt, hiszen az írásos jegyzetek elveszhettek, sőt, akár el is lophatták őket. Hans kiterjedt adattárral rendelkezett az agyában, és a tökéletes volt a memóriája. - Volt néhány kisebb próbálkozás, amelyekkel megkísérelték felmérni a védelmünket, de egyik sem hatolt be mélyebben a Mr. Bell által Fort Meade-nél felállított külső vonalnál.
Jan bólintott. Bell védővonalainak hatékonyságát hihetetlen mértékben megnövelték a hirtelen megszaporodott építkezések, amelyekbe az 1-95-ös, a Gladys Spelmann autópálya és a Washington felőli főbb bevezető utak mentén kezdtek bele. Garlotte hercegnek a kormányzati tisztségviselők közötti kiterjedt befolyásával nem okozott túl nagy gondot ennek a túlságosan ambiciózus tervezettnek a beindítása a Szállítmányozási Részlegnél. A feltorlódott, egyetlen sávban egymást érő kocsisort könnyű volt szemmel tartani, és a halandók szemében egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a Szállítmányozási Részleg egyre másra vájja fel a mérföldnyi hosszúságú útszakaszokat, pedig még csak remény sem volt arra, hogy egyszerre ennyi helyen dolgozhassanak.
- Készen állnak a belső vonalak?
- Igen. A második vonal a Baltimore-Washington Nemzetközi repülőtérnél, a harmadik az elkerülő autópályán, a negyedik pedig a város határában annyira biztonságos, amennyire az az adott körülmények között lehetséges.
Jan elkezdte pörgetni az ujjai között azt a két golyót, amelyek a testében maradtak, majd a gyógyulást követően előbukkantak. Az asszisztense minden tőle telhetőt elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja a fém lövedékek egymáshoz csikorduló hangját.
- Ha már szóba került Mr. Bell, - folytatta van Pel - a legutóbbi Washingtoni portyáján észlelt erősebb ellenállás azt sugallja, hogy a Sabbat hatalma kezd megszilárdulni.
- Ami egybevág a Sabbat vezérkarába beférkőzött informátorunk jelentéseivel, miszerint teljes támadásra készülnek Baltimore ellen.
Jan a golyók sima felszínét cirógatta, átpörgette őket az egyik ujja fölött, majd a másik alatt.
A titokzatos informátor említésére halvány rosszallás suhant át van Pel arcán.
- Uram, Ön teljesen megbízik a forrás hitelességében?
Jan pillantása az asszisztensére fókuszált.
- Nem.
Találkozásuk első éjszakáján Colchester tájékoztatta a ghoullá változott orgyilkosról, aki Lady Sascha Vykos szolgálatában állt, de a Nosferatukon keresztül még mindig jelentett az Asszamita mestereinek. Jannak gyanús volt az információ áramlása. Nem mintha attól tartott volna, hogy Colchester félrevezeti, de túl sok volt a kapcsolat, és így túl sok a lehetséges hátsó szándék. Ha azonban a forrás adatait más helyről is megerősítették...
- Bell viszonylag könnyű veszteségeket szenvedett a portyáján. - mondta van Pel - És végül is mindegyik Brujah volt.
- Minden Brujahra szükségünk lesz, amikor eljön az idő.
Jant már az is lenyűgözte, hogy Bell képes volt bármennyi katonával visszavonulni Washingtonból. Már többször jócskán túljutott az Övön, és mindig kiverekedte magát. Bizonyos veszteségeket nem lehetett elkerülni, és Jan nagyon jól tudta, hogy könnyebb lenne palackba zárni egy hurrikánt, mint a Brujah arkónt irányítani.
- És a menekült csapatok? - kérdezte Jan.
- Garlotte herceg rendelete alapján a Baltimore-ban menedéket kereső Vértestvérek többségét beosztották - ez a biztonság ára. A seriff és Gainesmil csapatokra osztották őket, és most ők vannak a belső védővonal őrposztjain. A Brujahkat és a chicagói barátainkat sokkal érzékenyebb és fontosabb pontokra osztották be.
- Jó. - a golyók tovább kopogtak az ujjai között, és Jan képtelen volt szabadulni egy gyötrő gondolattól - Miért támadnák meg Baltimore-t először? - mormolta maga elé.
- Uram?
- Miért támadnák meg Baltimore-t először? - ismételte Jan, és a szemei a semmibe révedtek - Hiszen még más pontok miatt is aggódniuk kell: Buffalo, New York, Hartford. Persze New York túl erős, de miért ne pipálnák ki először a többieket, hogy aztán teljes erejükkel Baltimore ellen vonulhassanak? Én ezt tenném.
- Eddig nem okozott nekik túl nagy gondot az, hogy felfelé terjeszkedjenek a part mentén. - sugallta van Pel.
- De akkor még egyetlen herceg sem számított ilyen kiterjedt támadásra. Most azonban volt időnk megerősíteni a vonalainkat, miközben a Sabbat megszilárdította a hódítások fölötti uralmát.
- Talán először megtámadják az itteni védelmünket, mielőtt szembeszállnának a Gangrelekkel Buffalonál. - mondta Hans.
- Lehetséges. - Jan levette a szemüvegét, és megdörzsölte az apró vörös foltokat az orrnyergén - És Xaviar talán elég közel lenne ahhoz, hogy támadás esetén segítsen Hartfordnak.
Hartforddal kapcsolatban más gondok is felmerültek Janban. A Bostoni Giovanniknak tett tapogatózó ajánlatai nem találtak túlságosan meleg fogadtatásra. A vérfertőző klán képviselői nagyon is készek voltak a tárgyalásra, de amíg a Keleti Part menti összetűzés végkimenetele ennyire kétséges volt, addig nem igazán akartak segítséget nyújtani a Kamarillának. Természetesen a Giovannik olyan diplomatikus nyelven közölték a visszautasítást, amely gyakorlatilag úgy hangzott, mintha egyetértenének Jan javaslataival. De nem sodornák veszélybe magukat a Kamarilláért. Csak úgy maradhattak fenn független klánként ilyen hosszú időn keresztül, hogy soha nem kötelezték el magukat egyetlen oldal mellett sem. Ha arra kerül a sor, - gondolta Jan - akkor talán kénytelen leszek rámutatni, hogy ha nem a Kamarillát választják, az egyenértékű lehet azzal, hogy a Sabbat mellé állnak. Ha nincsenek velünk...
- Uram, van még valami?
Jan elbocsátotta az asszisztensét.
- Közölje Baas-szal, hogy ma éjjel már ne zavarjanak, kivéve, ha a herceg, vagy Bell arkón hív.
Hans van Pel, akinek hatékonysága már szinte felért egy hibával, távozott. A vészjósló felelősség ismét ránehezedett Jan vállára, és nem szándékozott újabb részleteket megvitatni, hacsak nem feltétlenül szükséges. Baas, aki Hermán és Ton halála urán a biztonsági szolgálatot vezette, ügyelni fog a nyugalmára. A pótolt kíséret már több mint egy hete a helyén volt. Van Pel mellett még négy hivatalnok dolgozott mellette, és mind az öten megfeleltek Jan étkezési kívánalmainak. És ott volt még persze Anton Baas, és a biztonsági szolgálat tizenöt tagja. Garlotte herceg nem szólt semmit a további fegyveresek jelenlétéhez. Hogyan is tehette volna, miután Jan tájékoztatta a gyilkossági kísérlet részleteiről? Azonban a herceg saját fegyveres őreinek a száma is gyanúsan megnőtt a szálló környékén. Vajon ez a Jant ért támadásra, vagy a saját megszaporodott kíséretére volt válasz?
Garlotte nem gondolhatja azt, hogy veszélyt jelentek rá, vagy hogy el akarom venni tőle a városát. - gondolta Jan. Bár minél többet gondolkodott, annál erősebb lett benne a szomorú vágyakozás. A hercegi rang és egyetlen város irányításának megpróbáltatásai gyerekjátéknak tűntek a Hardestadt által ráruházott felelősséghez képest: különböző hercegekkel tárgyalni, akik szinte szokásszerűen ragaszkodtak a saját szükségleteikhez és vágyaikhoz, nyomon követni a Tremere klán titokzatos tevékenységét, akik mostanáig furcsa módon passzívnak tűntek a krízis ideje alatt, megfejteni az olyan kiszámíthatatlan szereplők motivációit, mint Bell arkón és Victoria.
Jan mellkasa Victoria puszta gondolatától is önkéntelenül összeszorult. Akarata ellenére azonnal megjelent lelki szemei előtt a keskeny derékon nyugvó kezeinek képe. Látta a fájdalmat és a félelmet a szemeiben, amikor észrevette az apró jelet az állán.
Megjelölték a Tzimiscek. - gondolta. Vajon az ő bábjuk lenne? Nem lehetett biztos benne - Colchester már megfigyelés alatt tartotta egy ideje, de olyan sok teendő akadt máshol is. Azonban a puszta gyanú is elég indokot szolgáltatott ahhoz, hogy távol tartsa őt magától, hogy megőrizze a kellő távolságot, és így ne kelljen megküzdenie azokkal a vágyakkal, amelyeket nem érzett már... már sok-sok éve, a Lucitával folytatott viharos viszony óta.
Lucita. Ez volt az a név, amelyhez Jan már jó ideje hozzáedzette a szívét. Victoria összehasonlíthatatlanul sérülékenyebb volt Lucitánál. Nem csak akarta őt, de meg is akarta védeni, oda akart figyelni rá. Egészen más érzéseket keltett benne, mint Lucita. Ezek az érzések csak egy dologban hasonlítottak egymásra: Jan egyiket sem akarta érezni. Az öröklétben elegendő fájdalom és csalódás volt azok nélkül a szentimentális gyengeségek nélkül is, amelyek sokkal inkább a halandókra voltak jellemzőek.
Jan gyanúja, hogy Victoria akarva vagy akaratlanul a Sabbat befolyása alatt állt, elegendő okot szolgáltattak arra, hogy kerülje a társaságát. Az csak megkönnyítette a dolgát, hogy Victoria másfél héttel korábban elköltözött a szállóból. A támadás óta Jan ki sem mozdult a szállóból és Baas és a biztonsági csapat védőszárnyai alól. Jan még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy milyen nehéz lenne ez az önkéntes fogság, milyen zavaró lenne a tudat, hogy Victoriától csak egy hosszú folyosó választja el. De Victoria hála Istennek elment. Ő és Garlotte herceg vitatkoztak valamin, aztán ő elviharzott, és azóta Robert Gainesmilnél ütötte fel a tanyáját. Jan nem tudta, hogy hálás legyen a Toreador építésznek, vagy gyűlölje, amiért megörökölte Victoria közelségét.
Ennél sokkal jelentőségteljesebb volt a távozás időzítése. Victoria a gyilkossági kísérletet követő éjszakán távozott. Van-e itt valamilyen kapcsolat? - elmélkedett Jan. A gyanakvás lángjai magasra csaptak, de vajon jogos volt-e a kétkedés, vagy csak így próbálta meg elnyomni a Victoria iránt érzett többi érzelmét? Nem lehetett biztos benne. Úgy tűnt, képtelen teljesen racionálisan gondolkodni, ha erről a nőről volt szó.
Jobb, ha egyáltalán nem is gondolok rá.
Jan felállt, és bizonyos szempontból megkönnyebbült, amikor a bokájának merevsége, és a belőle áradó hasogató fájdalom elnyomott minden gondolatot. Az Amszterdami kíséret érkezése óta többször is evett, de egyszerűen képtelen volt annyi vért magához venni, amennyi a teljes gyógyuláshoz szükséges lett volna. Mellesleg most nem volt idő a törött csontok helyretételéhez szükséges műtétre - amelyre idővel szüksége lesz. Úgyhogy sántított. Mindig az első néhány lépés volt a legrosszabb. Vagy ha túl sokáig állt egyfolytában, akkor ugyanis a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. De néha, amikor bizonyos gondolatok piszkálták, amelyekkel nem akart szembekerülni, Jan hasznosnak találta ezt a figyelemelterelést.
Odabicegett a lakosztályhoz tartozó legkisebb hálószoba ajtajához.
- Estelié. - mondta, miközben csendben belépett.
A nő nem emelte fel a fejét, de Jan tudta, hogy meghallotta őt. Sötét, vállig érő haja fénylett a gyér megvilágításban. Jan tegnap éjjel megmosta a nő haját, megmosta őt magát is meleg szappanos vízzel és egy puha mosószivaccsal. A testét drága krémekkel kényeztette. A finom parfümös illat még most is érezhető volt a levegőben. És bár a figyelmes törődés megnyugtatta, Hans jelentette, hogy a nő egész nap csak az ágyon feküdt és zokogott. Megint.
- Én Estellem. - mondta Jan.
Kezével kisöpörte a haját az arcából, és óvatosan eltávolította a könnypatakokba ragadt hajszálakat. Marjával soha nem engedett meg magának ilyen intimitást. - Meg foglak védeni. - suttogta Jan.
Az ajkai alig néhány inchre voltak a nő fülétől, finom nyakától és egyre sápadtabb bőrétől.
Miért csinálom ezt? - kérdezte magától. Hans és a többiek bőven ellátták étellel, de ő mégis újra és újra visszatért ehhez a szegény, rettegő lányhoz. Garlotte herceg egyáltalán nem örült. A család számára kitaláltak egy bonyolult mesét egy házon belüli sorsoláson nyert vakációról. De a herceg kisegítette Jant. Nem nagy dolog. Jan tudta ezt. De Garlotte ezzel itt fölébem került. Miért csinálom ezt?
Azonban a kérdés megválaszolása helyett Jan inkább belefúrta arcát a lány selymes hajába. Érezte a könnyek sós illatát, és hallotta, a mennydörgésnél is hangosabban, a szívének dobbanásait.

 

1999. augusztus 1., vasárnap, éjjel 1:21
Pendulum Avenue
Baltimore, Maryland

Gainesmil olyan hanyagul említette meg:
- Ms. Ash, a házam vendége megkért, hogy hívjam meg Önt. Még nem volt szerencséje találkozni Önnel.
- Victoria Ash találkozni szeretne velem? - kérdezte Fin.
Gainesmil biztosította róla, hogy pontosan ez a helyzet. Úgyhogy
Fin most itt volt az udvarháznál. Gainesmillen és Garlotte hercegen, az atyján kívül a városban egyetlen Vértestvér sem merészelt volna így hivalkodni, de az építész hosszú éveken áttartó hűsége a herceghez járt néhány kiváltsággal is. Fin hirtelen nagyon ápolatlannak érezte magát csillogó bőrdzsekijében és fekete bakancsaiban. Követte a szertartásosan öltözött szolgát az átriumba, miközben egy inas félreállt a Camarojával.
- Egyenesen tovább, uram.
A főkomornyik, vagy inas, vagy hogy a pokolba is hívják, felvezette Fint egy masszív ívelt lépcsősoron, majd keresztül egy portrékkal és padlótól-plafonig érő tükrökkel díszített tágas halion. A tükrökből visszaverődve a néhány bronz csillár fénye kellően megvilágította a helységet. Fin kényelmetlenül tudatában volt annak, hogy a csizmái minden lépésnél megnyikordulnak a fényesre polírozott kőpadlón.
Végül a férfi kinyitott egy viszonylag apró, bensőséges hangulatú társalgóba vezető ajtót. És ott ült Victoria Ash. Miközben a szolga távozott, Victoria felállt, hogy üdvözölje Fint, és megfogta a kezét.
- Jöjjön. Üljön ide mellém.
A társalgón keresztül egy pár kényelmes fotelhez vezette Fint.
- Olyan jó, hogy meg tudott látogatni. - mondta a nő, miközben helyet foglalt az egyik fotelben.
- Gondolom, eléggé elfoglalt lehetett, mióta megérkezett a városba. - ajánlotta Fin.
Fogalma sem volt, hogy pontosan mit is kellene mondania. Végül is ő hívta ide. Victoria laza modora lebilincselő volt, de mégis már csak attól, hogy ilyen közel ült hozzá, volt valami feszültség, amit Fin nem igazán tudott megmagyarázni. Laza szatén blúzt, és hosszú szoknyát viselt, amely egészen a bokájáig beborította a lábait. Fin szinte akarata ellenére vette észre, hogy a telt, vörös ajkakat bármelyik modell megirigyelhetné. Egy picit Morenára emlékeztették, de képtelen volt maga elé idézni szerelme arcát.
- Alexander mindig dicsérően szólt Önről. - mondta Victoria.
Kellett egy pillanat, amíg Fin felfogta a szavakat. Alexander.
Garlotte herceg. Az atyja.
- Tényleg? Rólam?
Fin ezt csak nehezen tudta elhinni, és még soha nem hallotta, hogy bárki is Alexanderként hivatkozott volna a hercegre.
Pontosan így van. - mondta Victoria, és szavainak megnyugtató őszinteségét nem lehetett kétségbe vonni - És ami az én elfoglaltságomat illeti, - folytatta - valójában vajmi kevés dolgom van itt. Hiszen tudja, milyenek a férfiak - mind meg akarnak óvni engem a város védelmének fárasztó és veszedelmes teendőitől.
- Nos, a Sabbattal nem jó packázni. - mondta Fin - Volt már valaha...
- Úgyhogy nagyon kedves Öntől, hogy meglátogatott. - hallgattatta el és terelte másfelé a beszélgetést egyúttal Victoria - Tudja, - folytatta, és közben az egyik ujját hívogató ajkaihoz emelte - Alexander nem beszélt erről sokat, de én azt hiszem, hogy Ön az a szerencsés, akit arra nevel, hogy egy éjszakán kövesse őt a hercegi székben.
Fin akarata ellenére elnevette magát.
- Ön biztosan összekever engem Isaac-el.
Victoria megpaskolta a térdét, hogy elejét vegye a további tiltakozásnak.
- Nem. Isaac rátermett seriff, de én azt hiszem, hogy Alexander komolyabb jövőt szán Önnek.
A szavak, amelyek annyira abszurdnak tűntek egyetlen másodperccel korábban, jobban utána gondolva kezdtek egyre hihetőbben hangzani. Fin hozzátette Victoria szavaihoz a saját közelmúltban hozott döntését, miszerint aktívabb szerepet kíván vállalni Baltimore Vértestvéreinek ügyeiben.
- Nem áll szándékomban megsérteni az Ön vérrokonát. - mondta Victoria, és megigazított egy tincset Fin hajában - De Önben vannak olyan mélységek, amelyek hiányoznak Isaac-ból.
Finnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Nem mintha nem ét-tett volna egyet Victoriával. Éppen ellenkezőleg. Egyszerűen csak korábban még soha senki nem mondott ki hangosan a saját gondolatival ennyire egybeeső tényeket.
- Én... Én már... egy ideje sokkal... rámenősebb szeretnék lenni. Én... Én megpróbáltam beszélni erről Katrinával...
- Katrina. Hm.
Victoria arcát egy fintor sötétítette el. Fin hirtelen szerette volna megmasszírozni a Toreador halántékát.
- Már találkozott Katrinával.
Victoria arcán elmélyült a rosszalló kifejezés.
- Igen. Beszélgettünk, de a beszélgetés... nagyon kurtára sikerült. És nem volt különösebben gyümölcsöző.
- Néha tud így viselkedni.
- Gondolom túlságosan lefoglalják a gyermekei.
Fin ismét késett egy ütemet, de aztán felfogta, hogy mire is célozhatott Victoria.
- Együtt lakik Jazz-el, és Tarikával, de ők nem... - Fin megrázta a fejét - Garlotte herceg soha nem adott nekünk engedélyt, hogy bárkit is magunkhoz Öleljünk.
- Oh, de ők azért természetesen Katrina gyermekei. - magyarázta türelmesen Victoria. ismét édesen mosolygott, és ettől Fin rögtön jobban érezte magát. - Alexander talán valóban nem adott Önöknek engedélyt nyilvánosan. Tudja - a kedvencek és ehhez hasonlók.
Finben lassan felderengett, hogy Victoriának igaza lehet. Ez már korábban is eszébe jutott, de soha nem merészkedett odáig, hogy ezt bárkitől is megkérdezze. Inkább úgy vette, hogy Katrina társai egyszerűen... nos egyszerűen csak a társai, nem a gyermekei. Fin Morena-ra gondolt, és arra, hogy mennyire vágyott rá, hogy ő is csatlakozzon hozzá az öröklétben. Azonban a vonásait még mindig nem tudta felidézni. Victorián kívül, aki odahajolt hozzá és annyira aggódott érte, nem létezett semmi más.
- Katrina. - mondta Fin egyre gyengülő hitetlenkedéssel - Ő Ölelte magához őket. Tényleg azt hiszi?
- Igen. Azt hiszem, hogy pontosan a makacssága miatt kedves annyira Alexandernek. Az aktív gyermekeket kedveli.
Victoria szavai édesen áradtak. Felemelték Fint, és megmutatták neki a magaslatokat, amelyeket elérhet.
- És hadd mondjam el Önnek, hogy mit gondolok még...

 

1999. augusztus 1., vasárnap, este 10:15
Hemperhill Road
Baltimore, Maryland

Jan türelmesen várakozott. Nem igazán tehetett volna mást. Nem kényszeríthette Vitel herceget, hogy beszéljen. Már jónéhány perc eltelt, amióta Jan feltette a kérdését, és Vitel még mindig töprengett. Még mindig nem válaszolt.
Egy hatalmas, aranykeretes tükör uralta a szobát. Az egyik fal nagy részét kitöltötte, és a derékmagasságtól plafonig terjedő tükörben megjelent mindkét Vértestvér képe. Mindketten modern öltönyt viseltek - Jan a legújabb európai divatot követte, mivel ő sokkal gyakrabban került kapcsolatba a halandók világával. Vitel öltönye sokkal klasszikusabb vonalakat követett, és mind a stílusa, mind a kivitelezése időtlen volt.
Az utóbbi két hétben Jan többször beszélt már Marcus Vitellel, de ez volt az első alkalom, amikor meglátogatta a trónjáról letaszított herceget az „otthontól távoli otthonában”, a menedékében az idegen városban.
Gyanítom, hogy ez csak az egyik menedéke a sok közül. - gondolta Jan, annak ellenére, hogy az asszisztensei képtelenek voltak kapcsolatot találni Vitel és bármilyen ingatlan között, beleértve ennek a lakóháznak a papírjait is. A Vitelhez hasonló státuszban lévő Vértestvérek - kétségtelenül egyike volt a kontinens legbefolyásosabb Ventrue-inak, bár ritkán avatkozott bele a városán kívüli ügyekbe - általában több menedéket is fenntartottak más városokban. Mivel Baltimore olyan közel volt Washingtonhoz, Jan gyanította, hogy Vitel jónéhány menedéket tartott itt készenlétben.
A hercegeknek rengeteg kihívással kellett szembenézniük: zabolátlan Anarchok, bosszúszomjas gyermekek, portyázó Sabbat falkák, hogy csak néhányat említsünk. Ha körülmények úgy kívánták, a bölcs herceg nem habozott kényszerű száműzetésbe vonulni. A száműzött hercegnek mindig volt rá esélye, tekintet nélkül az eltelt évekre, hogy egyszer visszatérhet, és visszaszerezheti a városát.
Ez volt Marcus Vitel feltett szándéka is.
Jan csak szerencsét kívánhatott Vitelnek ebben az ügyben, de csak kevés kézzel fogható segítséget nyújthatott. A Kamarilla szerencsésnek érezheti magát, ha egyáltalán Baltimore-t képesek lesznek megtartani, és nem túrják ki őket teljesen az egész keleti partról. Nem hogy visszafoglalják Washingtont! De minél sikeresebben végezte Jan a feladatát, annál nagyobb volt annak az esélye, hogy egy éjszakán Vitel is elérheti a sajátját. A herceg száműzetése viszonylag hasznosnak bizonyult a Kamarilla kétségbeesett erőfeszítései számára, amivel a Sabbatot próbálták meg megállítani. Vitel, ellentétben egy bizonyos Toreadorral, nem próbálta meg összekapcsolni Baltimore védelmét a személyes felemelkedésével. Ő lendítette mozgásba azokat a kerekeket, amelyek a Washingtoni szükségállapot bevezetését eredményezték. Aztán eltűnt a háttérben. Ahogy az egy elűzött herceghez illik. - gondolta Jan. Pontosan a szükségállapot ügyében látogatott ide ma este.
- Nincs rá mód. - mondta Vitel.
A herceg hangja majdnem megriasztotta Jant, aki már teljesen hozzászokott a csendhez. Azonban nem erre a válaszra várt.
- Kell legyen valamilyen mód rá, hogy a kijárási tilalmat harminc napon túl is fenntartsák. - unszolta Jan.
Vitel most sem válaszolt azonnal. Nem volt az a típus, aki kiadja a gondolatait, vagy hogy a részleteket hangosan gondolkodva, vagy másokkal közösen dolgozza ki. Átgondolta a tényeket. Töprengett. Mérlegelte a lehetőségeket. Amikor pedig készen állt, akkor beszélt.
Nehéz volt olvasni a vékony, szögletes arcon, amely belefagyott az időbe, mielőtt még a ráncok megöregíthették volna. A herceg szemei azonban egy olyan ember lelkét tárták fel, aki vereséget szenvedett. Az elmúlt hetekben Jan figyelte, ahogy a herceg mind jobban visszahúzódik a másokkal való kapcsolat elöl. Talán a herceg egyre jobban rádöbbent, hogy milyen rossz esélyekkel indul a Kamarilla, és milyen halvány a remény arra, hogy valaha is visszatérhessen a városába, hacsak nem hadifogolyként, akit a Tzimisce szörnyetegek megkínoznak, aztán valamilyen elképzelhetetlen módon megszabadulnak tőle.
A szemek - és a hajába vegyülő ősz tincsek - miatt tűnt öregnek és fáradtnak, döbbent rá Jan.
- Nincs rá mód. - mondta végül ismét Vitel.
- Maryland kormányzója hajlandó a városban tartani a Nemzetőrséget - ha a Kongresszusi felügyelő bizottság is úgy látja jónak. - adta át a Garlottetól kapott információkat Jan - Én tudom, hogy a csapatok nem végzik el helyettünk a munkát. Ok nem harcolnak helyettünk a Sabbattal, és nem is vadásznak rájuk. De megnehezítik a Sabbat számára, hogy végrehajtsa a terveit.
Vitel beleegyezően, de lelkesedés nélkül bólintott.
- Így igaz. A csapatok és a kijárási tilalom újabb nehézségeket jelentenek számukra - hiszen hogyan végezhetnek el bármit is a vámpírok, ha senki tartózkodhat az utcákon sötétedés után? - de Washingtonban nagyrészt már helyreállt a rend. A felügyelő bizottság vissza fogja adni az irányítást a polgármesternek és a városi tanácsnak. Egyébként túl nagy lenne a felzúdulás. A krízis elmúlt. A csapatok haza fognak menni.
- A krízis csak számukra múlt el. - mondta Jan - Számunkra még csak most kezdődik.
Ezzel a kijelentéssel Vitel nem szállt vitába, és Jan eleget tudott ahhoz, hogy meghajoljon a herceg Amerika fővárosának belső működésével kapcsolatos magasabb rendű tudása előtt.
A páros néhány percig csendben ült. Jan levette a szemüvegét, és becsúsztatta a mellényzsebébe. Felötlött benne, hogy vajon Vitelnek van-e egy kis whiskey-je a közelben, de úgy érezte, hogy botorság lenne megkérdezni.
Helyette Jan inkább a herceg hajtókájába tűzött aprócska kitűzőt nézte. Egy arany sas. Nála kevésbé tájékozott Vértestvérek talán az amerikai emberek jelképét látták volna benne, de Jan tudta, hogy Vitel gyökerei a római birodalom romjai közé nyúltak vissza, és hogy a hercegben több volt a hódító római légiósból, mint az újvilágbeli demokratából.
Jan már majdnem újra kezdte a kérdezősködést: Teljesen biztos benne? Ne hagyjon cserben, csak, mert elvesztette az átkozott városát. Itt most sokkal több forog kockán! De tudta, hogy fölösleges. Mivel az atyja az volt, aki, Jan sokkal nagyobb mozgásszabadságot élvezett a többi Vértestvérnél. De még így is túllőhetett a célon, és ezzel csak az ügynek ártott volna. És az ügy jelentett mindent. A Hardestadt-tól kapott küldetés mindennél előbbre való volt.
- A Sabbat azzal is nagyobb mozgásszabadságot kap, ha Washingtonban már nem lesz érvényben a szükségállapot. - mondta Jan, aki áldozatul esett házigazdája komolyságának.
Vitel csendben bólintott.
Aztán már semmi sem állíthatja meg őket. - folytatta Jan magában. Volt idejük, hogy a győzelmeik után rendezzék a soraikat. Ezután már ránk zúdíthatják a teljes erejüket.
Jan felállt, és a tükörben önmagára és a hercegre meredt. Legalább nekünk is volt időnk felkészülni. - gondolta, de ettől még nem nyugodott meg.
Úgy tűnt, Vitel elmerült a saját gondolataiban. Jan nem zavarta meg, inkább kiosont a dolgozószobából, és kikísérte saját magát.

 

1999. augusztus 2., hétfő, este 10:47
Spring Street
Laurel, Maryland

Moréna a szeme sarkából megpillantott valamit, de még így sem számított arra, hogy bárki is lesz az ablakban, amikor megfordul.
- Ah!
A sikolya úgy hasított az éjszakába, mint egy pisztolylövés. Olyan hevesen reagált, hogy majdnem felbukott a fotelban.
- Fin! Te ostoba fajankó! Miért kell mindig ezt csinálnod?
- Nem mindig.
- Majdnem mindig. Így is elég pontos... - kutatott Moréna a szó után, amivel kifejezhetné rosszallását - a pokolba is. És ezt hagyd abba! Ne merj kinevetni.
Fin felöltötte azt az ártatlan kifejezést, amiben annyira jó volt, és amely egyszerre mondta, hogy Nem nevetek, és hogy Nem tehetek róla. Két oldala ugyanannak a hazugságnak. Még mindig az ablakpárkányon kuksolt, mint valami nagy, lopakodó, vérszívó majom.
- Tudod, mit gondolok? - mondta végül a lány - Azt gondolom, hogy túlságosan el vagy telve magaddal. Persze fel tudsz mászni egy garázsra, úgy tudsz mozogni, hogy a normális emberek nem hallanak meg, úgyhogy odalopódzol hozzájuk. Azért, mert képes vagy rá. Ez olyan hatalom dolog.
Fin arckifejezése gúnyosan elkomorodott.
- Van ennek valami köze a patriarchális hegemóniához?
- És ahhoz is. És ne hidd, hogy nem tudom, hogy csúfolódsz velem.
- Azt hiszem, hogy túl sokat olvasol.
Moréna karba fonta a karjait, majd odament hozzá az ablakhoz.
- Azt mondtad nekem, hogy lelőhetnének, és még csak nem is fájna igazán. Hogy gyakorlatilag elpusztíthatatlan vagy. Igaz ez?
- Igen.
Fin félrebillentette a fejét és mulatságos kifejezéssel az arcán nézett a lányra. - Jó.
Moréna gyorsan lökött rajta egyet, és az ablak hirtelen megint üresen állt. Visszasétált az asztalhoz, és egy sóhaj kíséretében leült.
Alig egy perccel később Fin ismét az ablakban ült. Ezúttal meg sem próbálta elrejteni a vigyorát.
- Ez elég jó volt.
- Tudtad, hogy ezt fogom csinálni, ugye? - kérdezte a lány szinte vádlón.
A kis dacos bemutató ellenére úgy érezte, hogy vereséget szenvedett. Gyanította, hogy csak azért gyakorolhat bármilyen jelentéktelen mértékű befolyást ebben a kapcsolatban, mert Fin megengedte neki. Nevetett rajta.
- Nem. Valójában nem.
A fiú bemászott az apró garázs fölötti lakásba, fogta a másik széket, és leült Morena-val szemben az asztalhoz.
- De még ha meg is leptelek, megkapaszkodhattál volna, vagy elkaphattad volna a kezemet, mielőtt egyáltalán meglökhettelek volna. Igaz?
Fint láthatóan kijózanította a lány hangjából kicsendülő komolyság.
- Igaz. - mondta - Bármelyiket megtehettem volna, vagy félreléphettem volna, mielőtt egyáltalán hozzám értél volna.
Moréna bólintott, de hosszú ideig egy szót sem szólt. Úgy érezte, mintha egy új tudás küszöbére érkezett volna. Minden félig megformált gondolat, amely Fin közelében rárontott, vagy amely akkor merült fel, amikor róla és a létezéséről gondolkodott, lassan valamiféle egységes egésszé kezdett összeállni. Ő is két világ között volt, mint az ablakában kuporgó Fin: az egyik világos volt, és ismerős, a másik sötét és veszedelmes, egy lépés a feledésbe.
Fin azt akarta, hogy tegye meg ezt a lépést, hogy hagyja hátra a fényes, ismerős világot, és kövesse őt oda, ahol ő mindent tudott, de Moréna semmit sem. Ahol teljes lenne az uralma. - gondolta Moréna.
- Velem kell jönnöd. - mondta Fin.
Moréna meglepetten nézett rá. Még a gondolataimban is olvasol? - csodálkozott, de a fiú arckifejezése nem volt annyira mindent tudó. A gondolatai visszacsengtek Fin szavaiban, de ő most valami másról beszélt.
- Nem... nem örökre. - magyarázta - Ez a hely nem biztonságos. Az egész terület Baltimore és Washington között. Már meséltem neked másokról, akik... olyanok, mint én.
Moréna bólintott. Már tényleg említette, hogy vannak mások is, de ez volt minden, amit valaha is mondott erről a témáról.
Úgy tűnt, Fin kényelmetlenül érzi magát, amikor arról beszélt, hogy... amiről éppen beszélt. Tenyerét az asztalra fektette, fészkelődött a székében, ujjaival beletúrt sötét hajába, majd ismét az asztalra tette a kezét.
- Háború van a fajtársaim között. Itt is átsöpörhet. Valószínűleg pontosan itt fog elhaladni.
- Veled kell mennem. - mondta Moréna - Mi lesz a szüleimmel?
- Megpróbálhatok keríteni nekik is egy helyet. Nem kell örökre elmenniük, sőt, nem is nagyon messzire. Bár egy nyaralás nem tűnik rossz ötletnek. Hová szerettetek volna mindig is elmenni a szüléiddel? Meg tudom szerezni a pénzt. - mondta, majd a beálló rövid csendben felvillantott egy ideges mosolyt - Még a hörcsögeiddel is törődnék.
Moréna egy pillanatig kész volt beleegyezni. Ma este Fin annyira másmilyennek tűnt, bár nem volt benne biztos, hogy miként. Úgy érezte, hogy talán Fin ezúttal tényleg azt akarta, ami neki, Morena-nak a legjobb lenne, nem feltétlenül csak azt, amit ő akar. De nem tudott megbízni az érzéseiben. Vajon igazi volt-e, amit iránta érzett, vagy ez is csak része volt annak a befolyásnak, amit Fin rá gyakorolt? Soha nem lehetett biztos.
- Nem megyek sehová.
A szavai órákon át tartó vitát robbantottak ki, tele könnyekkel és vádaskodással. De Moréna már döntött.

 

1999. augusztus 7., szombat, éjjel 12:25
McHervry Előadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- És igen, Vitel herceg, a támadások a Fort Meade vonal mentén - nem is igazán voltak ezek támadások - tehát a portyák jelentették az egyetlen közvetlen próbát a védelmünk számára. De természetesen a Washingtoni szükségállapotnak - a kijárási tilalomnak és a csapatok jelenlétének - most már vége.
Isaac velős és informatív tájékoztatást adott az összegyűlt Vér-testvéreknek. Látszólag egyáltalán nem illetődött meg, amiért két herceg, és ugyanennyi Kamarilla tisztviselő előtt kell beszélni, már ha Jant is egy ilyen tisztviselőnek számítjuk. Az ő szerepe lényegesen kevésbé volt formális, mint Bell arkóné.
Isaac, és vele együtt Gainesmil is, tanúbizonyságot tett némi szervezési készségről, és ők ketten tökéletesen ismerték Baltimore-t és környékét. De a védelem stratégiáját Jan irányította. Titkon terelgette a seriffet és a Toreadort, és ők megfelelő módon reagáltak.
Mivel az Isaac által előadott hírek nem jelentettek újdonságot Jan számára, ezért a hollandus visszahúzódott egy kicsit a beszélgetéstől. Kevésbé figyelte a jelenlévő tizenkét Vértestvér szavait, inkább a hanghordozásra összpontosított, amellyel kiejtették azokat. Mintha csak megváltoztatná a lencsék fókuszát, hogy az előtér részletei helyett a teljes képet mutassák. Jan megnyitotta magát a benyomásoknak, amelyek közül a legjelentősebb a katedrálisszerű kiegyensúlyozatlanság volt az előadóterem hatalmas tere és a benne tartózkodó személyek száma között. A korábbi konferenciák forrongó tömegei helyett most csak tucatnyi személy jelent meg. A jelenlévők egy lélektelen, négyzet alakú asztal mellett ültek, amelynek alakjából kifolyólag négy, egymástól egyenlő távolságban lévő főhelye volt. Az amfiteátrum öt széksora üresen állt. Az üres székek látványa arra késztette Jant, hogy Victoriára pillantson, aki mintha csak erre a jelre várt volna, hogy megszakítsa Isaac magyarázatát a csapatok beosztásáról.
- Először is, kifogásolnom kell a menekült kifejezés használatát.
- mondta Victoria - Ez mosdatlan afrikaiakat vagy koszovóiakat sejtet, és egyszerűen elfogadhatatlan. Nos, Ön azt mondta, hogy az elűzött Vértestvérek: többsége, beleértve saját magamat is, köszönöm, a harmadik és a negyedik, vagyis a város határaihoz legközelebb eső védővonalakon kapott helyet.
- Így igaz. - Isaac fel volt készülve, hogy tisztázzon bármilyen részletet - A város... uh... vendégeinek többsége nem feltétlenül katonai beállítottságú, ezért kaptak helyet a védelem utolsó vonalaiban. Az első két védelmi vonal - a Brujahk, a herceg... azaz Garlotte herceg biztonsági emberei és a chicagói elemek - csatlakozhatnak hozzájuk, mire nekik is szembe kell szállniuk a Sabbattal, tehát a vonalak elég erősek lesznek...
- Ez mind nagyon szép. - vágott közbe Victoria - Tehát bizton állíthatjuk, hogy ha szükség lesz ezekre a vendégekre, ahogy Ön nevezte őket, akkor erről kapunk majd előzetes híreket?
Isaac nem válaszolt azonnal.
- Kapunk figyelmeztetést? - kérdezte ismét Victoria - Akkor egy komoly támadással kell szembenéznünk. A vendégeknek valószínűleg több óra áll majd rendelkezésre ahhoz, hogy elfoglalják a helyüket.
Isaac lassan bólintott.
- Ez valószínűnek tűnik. Igen.
- Akkor miért van arra szükség, hogy például ma este a helyükön legyenek?
Isaac most sem válaszolt rögtön. Jan számára világos volt, hogy a seriff nem jött rá, hová akar kilyukadni Victoria a kérdéseivel, bár fájdalmasan nyilvánvalónak kellett volna lennie.
- Miért tagadják meg tőlük a lehetőséget, hogy szavuk legyen ott, ahol az ő sorsukról is döntenek? - folytatta Victoria.
- Bármikor jöhet egy támadás... - próbálta elmagyarázni Isaac - A Sabbat erői...
- De hát éppen Ön mondta az imént, hogy többórányi idejük lenne a felkészülésre, mielőtt bármilyen támadás elérhetné a belső védelmi vonalakat.
- A védelmi vonalakat valóban el lehetne foglalni ennyi idő alatt. - vonult vissza Isaac - De ez nem jelenti azt, hogy szeretnénk...
Victoria az asztalra csapott az öklével.
- Ez egy előre megfontok kísérlet ezeknek a Vértestvéreknek a manipulálására. Nincs katonai oka...
- Ms. Ash.
Jan már éppen ki akarta segíteni a fiatal Isaac-ot, de, az asztal négy hatalmi pozíciója közül az elsőben helyet foglaló herceg egy pillanattal megelőzte őt. A szavai úgy vetettek véget Victoria szónoklatának, hogy közben fel sem emelte a hangját. Az előadóterem hirtelen óriásinak, és nagyon csendesnek tűnt.
Garlotte herceg nyugodt, örömtelen módon ejtette a szavakat.
- Katonai tervezőim, - mutatott körbe az asztal körül - a seriff, Mr. Gainesmil, Mr. Bell, és Mr. Pieterzoon hozták meg a rendelkezéseket, amelyeket szükségesnek ítéltek.
A Garlotte balján helyet foglaló Gainesmil kényelmetlenül megmoccant a székében. Jan gyanította, hogy az építésznek hátsó szándékai voltak azokkal az információkkal, amelyeket megosztott a házának vendégével, és amelyek most nyílt összetűzéshez vezethetnek a herceggel.
- A város egyetlen vendégének sem kötelező itt maradnia. - mondta Garlotte.
Victoria egy árnyalatnyit megmerevedett. Bár a herceg az üres előadóteremhez intézte a szavait, és így, látszólag, a védelemben szolgáló menekültekhez, azért a kijelentés jelentősége nyilvánvaló volt a nő számára.
- Ami pedig a saját sorsuk felől döntő Vértestvéreket illeti, - folytatta a herceg - a támadás előtt Atlantában Benison herceg alatt talán más volt a szokás, de Baltimore-ban a herceg belátása szerint egyeztet az Elsőszülöttek tanácsával. A szokatlan körülményekre való tekintettel, ez a testület - mutatott az egybegyűltekre - szolgál tanácsadói minőségben, amolyan ad hoc Elsőszülötti Tanácsként. Ha esetleg úgy döntenénk, hogy népszavazás alapján működjünk tovább, akkor egy fokkal sem lennénk jobbak a Sabbatnál akik a leghangosabb hangot és a legélesebb kardot követik.
Garlotte az asztal lapjára tette a könyökét, kezeit összefonta, és ajkait az ökleire támasztotta.
- Ön talán nem ért egyet velem, Mr. Gainesmil?
Bár akadály állt a herceg szája előtt, hangja mégis visszhangot vert a teremben. Nem fordult szembe a hadnagyával - nem volt rá szükség.
Gainesmil már amúgy is sápadt volt, de most falfehérré vált.
- Minden bizonnyal, hercegem.
Jan elnyomott egy mosolyt. Gainesmil játszhatja a kisded játékait a hűségével, de ha túl messzire tévedne, azonnal visszahívják a helyére. Jan Victoria válaszára várt. A herceg besöpört egy szónoki győzelmet, de ő még most is vitathatja a jelen helyzetre vonatkozó részleteket. Legalábbis Jan ezt várta. Azonban Victoria csendben maradt. A herceg már nem viselkedett olyan barátságosan vele, mint korábban. A köznépre alapuló vezérségért folytatott játszmáját elvesztette, és most még az elsőszámú szövetségesét is meghunyászkodásra kényszerítették. Vajon ez elég lesz arra, hogy elvegye a kedvét a ki nem érdemelt befolyás további hajszolásától?
Kétséges. - gondolta Jan.
Mióta megérkezett Baltimore-ba, Jan folyamatosan azt tapasztalta, hogy Victoria inkább megjátssza a gyenge esélyeket - és veszít - mint hogy kivárja a megfelelő alkalmat. A cselekedeteiben érződött bizonyos kétségbeesés - vagy ez talán csak a Toreadorok hajlama lenne a szűklátókörűségre és az azonnali kielégülés hajszolására? A klánból hiányzott a türelem. Könnyedén estek a meggondolatlanság hibájába, a Ventruekkal ellentétben, akikre jellemzőek voltak metodikus és kimért tervek.
Victoria persze nem hagyta szó nélkül a dolgok - talán túlzás is lett volna ezt várni tőle - de Jan legnagyobb meglepetésér most sokkal békülékenyebb hangot ütött meg.
- Természetesen alávetem magam a kívánságainak, Garlotte herceg. Bár az én meglátásom szerint ebben a kivételes helyzetben inkább egy konklávéra lenne szükség, mint egy egyszerű Elsőszülöttí Tanácsra, Ön másként döntött. - hajtotta meg tisztelettudóan a fejét.
- Nos, akkor. - mondta Jan, és remélte, hogy ezzel előre mozdíthatja a megbeszélést.
Ő a Garlotte-tal szemben álló hatalmi pozíciót foglalta el. A másik két ilyen helyen kétoldalt Vitel herceg és Theo Bell ült, akik így szimbolikusan Jan fölött, de Garlotte herceg alatt helyezkedtek el.
- Theo, a portyáid továbbra is...
- Még szeretnék egy utolsó megjegyzést tenni, mielőtt meghallgatjuk a nagyra becsült arkónt. - szakította félbe Jant váratlanul Garlotte - Mr. Pieterzoon, kérem, ne higgye azt, hogy nem értékelem a chicagói úriemberek jelenlétét, akik segítenek a város védelmében. Örök hálával tartozom a soraikban fellelhető számos klánnak. Azonban, - szegezte a tekintetét, amely eddig az előadóterem ürességét pásztázta, ismét Janra a herceg - tudomásomra jutott, hogy néhányan közülük nem szorítkoznak kizárólag azokra a vadászmezőkre, amelyeket a számukra különítettem el.
Jant készületlenül érte a szemrehányás. Szóra nyitotta a száját, de még a legtiszteletteljesebb mentegetőzéseinek is elejét vette a herceg acélkemény pillantása.
- Ha feltartóztatjuk az ellenséges hordát, de közben átadjuk magunkat a belső káosznak, akkor a Sabbat győzedelmeskedik. - mondta Garlotte.
Jan tisztelettudóan várt néhány pillanatot, amíg biztos nem lehetett benne, hogy a herceg mindent elmondott, amit csak akart.
- Gondoskodom róla, hercegem.
Az engesztelő szavak mögött Jan agya teljes sebességre kapcsok. Ő rendezte el a majdnem ötvenfőnyi chicagói különítmény érkezését, de a gyakorlatban nem ő volt a parancsnokuk. Garlotte azonban mégis úgy látta jónak, hogy Jant fedje meg - ráadásul nyilvánosan. A dorgálás pontos okánál sokkal fontosabb volt a nemtetszés kifejezése: megmutatta minden jelenlevőnek, hogy nem az európai Ventrue irányítja a városát, és nem kapott carte blanche-t a hercegtől.
Garlotte szavainak egy másik lehetséges jelentése is nyugtalanította Jant. A herceg azt találta sérelmesnek, hogy a chicagóiak megszegik a vadászati tilalmakat. Biztosan értesült Jan kihágásáról is. Esteliéről. Az első étkezés szükségszerűségnek minősült ugyan, de Jan nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta Garlotte előírásait, amikor továbbra is maga mellett tartotta a nőt, ahelyett, hogy elködösítette volna az emlékeit, és szabadon bocsátotta volna. Vajon a herceg dorgálásában a nyilvános figyelmeztetés mellett megbújt egy személyes intelem is?
Jan felírta az eredményt a lelki szemei előtt megjelenő eredményjelző táblára: Victoria, Gainesmil, én. Néhány egyszerű mondattal Garlotte herceg mindannyiukat a helyére tette. Bár Jannak egyáltalán nem volt ellenére egy kis nyilvános megszégyenülés, ha ettől a herceg jobban érezte magát, azonban az a következtetés, hogy Garlotte valamilyen módon egy szintre helyezte őt a két Toreadorral, hogy őt is veszélyforrásnak tekintette, komoly következményekkel járhatott. Csak nem hiszi, hogy magamnak akarom a nyomorult városát? - csodálkozott jan. Talán hiba volt megnövelni a biztonsági személyzet létszámát. Azt hiheti, hogy én rendeztem meg a gyilkossági kísérletet, hogy aztán megerősíthessem a saját testőrségemet, és ezzel együtt a pozíciómat a városában.
Jan a látszólag végtelen lehetőségeken töprengett, miközben Theo szűkszavúan előadta a legutóbbi Washington környéki portya részleteit. Többé már nem hatolt be mélyen a városba: a Sabbat már túlságosan erős és jól szervezett volt. Jan először úgy gondolta, hogy a Brujah minden eddiginél elengedettebbnek tűnt beszéd közben, de aztán kiábrándultan döbbent rá, hogy tévedett. Bell ugyanolyannak tűnt, mint eddig bármikor - vadnak és kifürkészhetetlennek - de most levette a sapkáját és a napszemüvegét. Valószínűleg ennél már nem lehetett volna barátságosabb. Lydia, Bell társa, akire átruházta a parancsnokságot, ha néha távol volt a várostól, egy Brujahhoz képest meglepő figyelemmel és jó magaviselettel követte a beszélgetést.
Jan ismét hagyta, hogy a figyelme egy kicsit eltávolodjon az asztalnál folyó beszélgetéstől. Inkább arra összpontosított, hogy mit tudhat meg az asztal körül ülők kérdéseiből. Marcus Vitel továbbra is éleselméjű kérdéseket tett fel Bélinek és Isaacnak Baltimore védelmével és a Sabbat taktikájával kapcsolatban. Victoria mellett a Washingtoni herceg alkották a héják csapatát a társaságban. Vitel egészen addig elment, hogy kérdéseket tegyen fel Washington visszafoglalásának lehetséges menetrendjével kapcsolatban, de amikor biztosították arról, hogy egy ilyen vállalkozás jelenleg gyakorlatilag kivitelezhetetlen, ismét mogorva és hallgatag lett.
Mindig az áldozatok akarnak a leginkább visszavágni. - gondolta Jan. Vitel elvesztette a városát. Victoria a Sabbat karmai között szenvedett - hogy pontosan hogyan, abban Jan nem lehetett bizonyos. Ekkor Jan gondolatai hirtelen más áldozatokra terelődtek. Vajon Marja és Roel is visszavágott volna? Vajon visszavágna-e Estelié, ha tudna. Ő, aki még ebben a pillanatban is rettegve kucorodik össze az ágyon, miközben ő az élőholt társaival tanácskozik. Vagy én olyan tökéletesen elpusztítom az akaratukat, hogy nem is lennének rá képesek?
Jan egészen addig tartotta összeszorítva a szemeit, amíg sikerült visszaszorítania ezeket a gondolatokat. Nem ez volt a megfelelő időpont - már ha egyáltalán létezik erre megfelelő időpont. Körülötte folytatódott a megbeszélés. Mikor ismét kinyitotta a szemét, úgy tűnt, hogy senki nem vette észre pillanatnyi kihagyását, kivéve talán Bőrnyakat, aki egyenesen rá bámult. De a Malkávita, csakúgy, mint a társa, Kvéker, hajlamos volt minden ok nélkül bámulni. Jan egy pillanatig azt hitte, hogy Colchester is figyeli, de valahányszor odapillantott, a Nosferatu látszólag mindig feszülten figyelt Bell vagy Isaac vagy éppen Vitel szavaira. Ha ez itt valóban Colchester. - gondolta Jan. A Nosferatu megjelenése zavaróan... normális volt. Nem volt elképzelhetetlen - sőt, valójában nagyon is gyakran előfordult - hogy egy Nosferatu nem valódi alakjában jelent meg. Azonban ez a visszafogott modorú, jólfésült üzletember a kifogástalan öltönyében egyáltalán nem hasonlított arra az obszcén, torzonborz szörnyszülöttre, akivel Jan találkozgatott. A konferencia kezdetén Colchester elnézést kért, amiért korábban nem tudott részt venni a megbeszéléseken - nem kedveli a tömeget - bár Jan tudta, hogy a Nosferatu végig jelen volt.
A tanácskozás ügyei - a konferencia kifejezés többé már nem volt divatban, mióta, hála Istennek, kizárták a tömegeket - tovább haladtak a saját medrükben, amikor az előadóterem hátsó részének kétszárnyú ajtaja kivágódott. Malachi, a Gangrel végrehajtó, a jelenlévő tizenkét Vértestvér közül az egyedüli, aki nem ült le, az ajtót őrizte, és azonnal készen állt a támadás fogadására. Minden izma megfeszült, mintha ugráshoz készülődne, de aztán a felismerés sokkja áramlott végig az arcán. Malachi hirtelen fél térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét.
A térdelő őr mellett egy lenyűgöző alak masírozott be a terembe. A teremben, talán Bell kivételével, mindenkinél magasabb volt. A háta közepébe lógó hosszú vörös haj a homlokán és a feje tetején már feladta a küzdelmet a kopaszodás ellen. A hosszú, karomszerű ujjakkal összefogott, vállára kanyarított köpenyből fekete bőrbe bújtatott, izmos lábak nyúltak ki. A legfeltűnőbb az érkező arcát jól láthatóan eltorzító, alig fékezhető düh kifejezése volt. Jan három héttel korábban már találkozott Xaviarral, amikor a Gangrel ítélet-hozó belegyezett, hogy összegyűjt egy kisebb sereget a klántársaiból, és megvédi Buffalot és New York állam északi részét a Sabbat ellen.
Mindenki csendben figyelte, amint az ítélethozó a széksorok közötti folyosón a konferencia asztal felé tart. A Xaviar arcát uraló izgatott kifejezés minden egyes lépéssel egyre kézzelfoghatóbb lett.
Jan émelyegni kezdett. Buffalo elesett. - gondolta. A Sabbat bevette Buffalot. Ha az a kinyúló pont többé már nem volt a Kamarilla kezén, akkor itt hamarosan mindenkinek szorulni kezd a hurok a nyaka körül.
- Miben állhatunk a szolgálatára, Xaviar ítélethozó? - mondta Garlotte, amikor a Gangrel elég közel ért hozzájuk.
A herceg teljesen összeszedettnek tűnt, annak ellenére, hogy az ítélethozó bejelentés nélkül érkezett a városába.
Xaviar utolsó lépéseivel egy időben a két Malkávita bölcsen elhagyta a székét, és pár lépésnyire eltávolodott az ítélethozótól. Xaviar egyedül maradt az asztalnak azon az oldalán, alig néhány lépésnyire Jantól az egyik oldalon, és Theo Belltől a másikon. A Gangrel eltöltött néhány másodpercet azzal, hogy mindenkit szemügyre vegyen az asztal körül. Látszólag megnyugodott egy kissé, de a feszültség még mindig jól látható volt a köpenyt a mellkasán összefogó jobb kéz ujjaiban.
- Fel kell adnunk a várost. - mondta minden bevezető nélkül Xaviar.
A szavak úgy söpörtek végig az asztalon, mint egy szélvihar első fuvallatai, de káosz helyett megmaradt a csend.
- Buffalo elesett? - kérdezte végül Jan, aki már nem bírta kivárni, hogy az illendőség szerint először Garlotte szólaljon meg, de különben is, Garlotte valószínűleg nem ezt a legfontosabb kérdést tette volna fel először. Nem akarta belátni, hogy annak a másik városnak is van stratégiai jelentősége, és hogy minden elveszhet, ha az északkeleten szétszóródott Sabbat csapatok csatlakozhatnának a Washingtoni főerőkhöz, és így halálos gyűrűbe foghatnák Baltimore-t.
Garlotte hirtelen sokkal kevésbé tűnt fontosnak, amikor Jan észrevette, hogy Xaviar úgy mered rá, mintha a kérdésnek egyáltalán semmi értelme nem lenne.
- Buffalo. - próbálta újra Jan - A Sabbat elfoglalta Buffalot?
Xaviar megengedett magának egy minden vidámságot nélkülöző nevetést. - A Sabbat nem számít. - pillantása Janról először Theora vándorolt, majd megállapodott Garlotte hercegen - Fel kell adnunk a várost. Minden Vértestvérre szükség van.
Az asztal körül állók a zavarodottság, kíváncsiság és félelem különböző mértékű elegyével meredtek rá. Jan meg volt győződve róla, hogy őrületet látott csillogni a Gangrel szemeiben.
A Sabbat nem számít.
- Attól tartok, nem értjük Ont, ítélethozó. - mondta Garlotte - Miért van szükség rájuk?
A herceg valószínűleg egyáltalán nem örült a javaslatnak, hogy hagyják magára a várost, de azért óvatosan bánt az ítélethozóval.
Xaviar még Garlotte-ot is türelmetlenül kezelte. Jan azt hitte, hogy a Gangrel morogni kezd, de aztán észrevette, hogy csak a szája szélén rángatózik egy izom.
- Eljöttek a Végső Éjszakák. - mondta Xaviar.
A prófécia kemény idézete megdermesztette Jant. Az ítélethozó ajkairól felcsendülő, az Óhazában töltött évszázadok akcentusával kiejtett szavak, megérintettek egy helyet a lelkében, amely olyan mélyen rejtőzött, mint az áldozatok utáni vágy, és olyan központi helyet foglalt el, mint maga az éhség. A Bestia megmozdult benne.
Eljöttek a Végső Éjszakák.
A tudatlanok néha könnyelműen kiejtették ezeket a szavakat. Néha elhangzott olyanoknak az ajkáról is, akik ezzel reméltek félelmet ébreszteni a hallgatóságukban. De Xaviar nem volt sem bolond, sem demagóg. Egyike volt a hét ítélethozónak, akiket a Kamarilla azért választott ki, hogy végrehajtsák a döntéseit. Gangrel volt, annak a klánnak a tagja, aki a hét közül legközelebb volt a Bestiához, és legérzékenyebb volt a kisugárzásaira.
A prófécia más szavai, sokkal újabb szavai tolakodtak elő Jan emlékezetéből:
A Bestia elemésztette a Gangrelt. Hús a húsából. Lélek a lelkéből. És az Angyalok szigetének csúcsán a Szentek Tornyánál kiegészül a Szentségtelen Háromság. Testvérgyilkos. Áruló. Bestia. A Bestia a földre szállt. Káin Gyermekeinek pusztulása nem várat már sokáig.
A szavakat a Vándor Szektájának tulajdonították, annak a homályos kultusznak, amely a Vér Átok hamvaiból bukkant elő. Az idő végezetéről szóltak. A Gyehennáról.
- Mit mond? - kérdezte Garlotte röviden az ítélethozót, aki az utolsó volt azoknak a Vértestvéreknek a sorában, akik megmondhatták neki, hogy mit tegyen a városával.
Ha lehet Xaviar még a hercegnél is kevésbé volt hozzászokva az ellenkezéshez. Ezúttal valóban felmordult.
- Eljöttek a Végső Éjszakák. - ismételte, mintha ezzel mindent megmagyarázna, de még mindig értetlen tekintetek kereszttüzében találta magát - A próféciák valóra válnak! - vakkantotta végül - Feléledt egy ősi hatalom. El kell pusztítanunk, vagy elvesztünk.
Jan küzdött az egyre erősödő válsággal, ami az ismeretei között alakult ki. A vonatkoztatási rendszerében nem volt hely az ősi hatalmaknak és a Végső Éjszakáknak. Hiába próbálta összebékíteni az általa ismert világot - Vértestvér politika, a Sabbat, hercegek és klánok - azokkal a gyermeteg babonákkal, amelyeknek az ítélethozó indulata hirtelen hitelt adott. Nem volt ez egyszerű indulat, döbbent rá hirtelen Jan. Félelem.
- Ősi hatalom? - Garlotte herceg most már állt, és a türelme láthatóan a végletekig próbára lett téve. Elutasítóan legyintett a kezével. - Ha egy nyomorék Gangrel elszabadult az erdőben...
- Ez nem egy Gangrel műve! - bődült el Xaviar, és ledobta magáról a köpenyét, majd a magasba tartotta a lehetetlen módon deformálódott karját.
A bal alkarja nem volt eltörve. Megcsavarták, és természetellenes hajlatokat és görbületeket alakítottak ki benne. A használhatatlanná vált végtag végéről ismerős karomszerű ujjak csüngtek alá.
Jan lassan egyre távolabb húzódott a székével a Gangreltől. A herceg és az ítélethozó között a viszony hihetetlen ütemben vált egyre feszültebbé, és attól tartott, hogy bármelyik pillanatban erőszakhoz folyamodhatnak. És nem volt tanácsos egymással küzdő öregek közé állni. Azonban Xaviar megnyomorított karjának látványa olyan sokkot idézett elő, hogy a krízis, ha csak időlegesen is, de megoldódott. Garlotte és a többiek tátott szájjal meredtek Xaviar torzságára. Victoria elfordította a tekintetét. Az egyik Malkávita, a Kvéker, az asztal alá bújt és nyüszített. Elsőként Theo Bell tért magához.
- Mi történt?
Xaviar lesütötte a szemét, és az asztal közepére meredt.
- Elpusztított mindenkit, akik velem tartottak a csatába. Még egy megmenekült, talán kettő... nem tudom.
- Hányan voltak a Gangrelek? - kérdezte Bell. Úgy tűnt, hogy hangjának mély baritonja minden Vértestvérben visszatartja a rettegést.
- Mindannyian, akik Buffalot védték.
Bell zordan bólintott.
Jan hiába próbálta elképzelni a lényt, amely képes elpusztítani egy ekkora Gangrel különítményt.
- Egy Antediluvian. - mondta Xaviar.
- Antedi... - sápadt el Victoria. Úgy tűnt, hogy a legendákból életre kelt név megakadt a torkán. Kezeit a szájára tapasztotta, és rázni kezdte a fejét.
- Ébredezik a harmadik generáció. - mondta Xaviar - A Sötét Atya sem járhat már messze.
Victoria kezei lecsúsztak a nyakára, amelyet úgy szorongatott, mintha elvágták volna a torkát.
- Márpedig nem létezik olyan, hogy... - suttogta inkább saját magának, mint a hallgatóságnak, azonban nem jöttek az ajkára a megfelelő szavak - Nincs olyan...
De Xaviar meghallotta, és a kétkedés feldühítette.
- Tüzet idézett ránk a föld mélyéről! Még a lábunk alatt a talaj is engedelmeskedett neki!
A Gangrel szemei kidülledtek. Kivillantotta agyarait és felemelte eltorzított karját.
- A kezei alatt megolvadt a csont és a hús. És a szeme... lüktetett és pulzált.
A jobb kezét kinyitotta, mintha csak egy hatalmas gömböt tartana.
- Abban a szemben... - Xaviar szája mellett ismét rángatózni kezdett az izom, és ő megpróbálta elnyomni a remegést - a Végső Halál lakott.
De te mégis megmenekültél. - akarta mondani Jan, de ezzel kihívta volna maga ellen a sorsot, hiszen nem volt tanácsos packázni még egy félkarú Gangrel ítélethozóval sem.
Xaviar sietős szavakkal leírta a mészárlást, amelynek az Adirondack hegység lábánál, Buffalotól messze keletre szemtanúja volt: a láva- és tűz gejzíreket, a földből előbukkanó tüskéket, amelyek felnyársalták a társait, a Gangreleket összezúzó kőtömböket, a tűz- és vértavakat. De végül mindig visszatért a szemhez - a fénylő, lüktető szemhez, amely mozdulatlanná bűvölte a Káinitákat, miközben a felébredt Antediluvian ízekre tépte őket.
- Xaviar. - kezdte Garlotte herceg, aki közben visszanyerte a nyugalmát - Biztos vagyok benne, hogy valami megtámadta a népét. Efelől nincs semmi kétségünk. De hogy feladjuk a várost...
- Mit számít a Sabbat vagy a Kamarilla, ha mindannyian elpusztulunk? - ordította Xaviar - A Sabbat velünk együtt küzdene egy Antediluvian ellen!
- Árulás! - termett talpon Vitel és vádlón Xaviarra mutatott az ujjával - A Sabbat tagjai nem jobbak az állatoknál! Nem vetem alá magam nekik!
Xaviar tett egy lépést előre, mintha az asztalon keresztül akarna rárontani. A karmokban végződő kezét maga elé tartotta. A kimutatott agyarakkal az arca hirtelen sokkal pofaszerűbbnek tűnt.
A veszély ellenére Jan az Antediluvianokkal kapcsolatos információfoszlányok után kutatott a memóriájában, azonban az emlékezetében felötlő legendák és próféciák ellenére is tisztában volt vele, mit mondana az atyja ezzel a kérdéssel kapcsolatban, és mit mondott már el számtalan alkalommal.
- Az Antediluvianok nem léteznek. - mondta Jan - Mi tisztában vagyunk ezzel, és a Sabbat is, bármilyen propagandát ontanak is magukból a vezetői, hogy irányíthassák a csőcseléket.
Xaviar úgy rándult össze, mintha megütötték volna. Hirtelen mozdulattal Jan felé fordította a fejét, és veszélyesen közel lépett a Ventruehoz.
- Mi tisztában vagyunk ezzel? - bődült el Jant gúnyolva - Ez, - nyomta Jan orra elé deformálódott karját - az igazság! Én láttam az igazságot! Én ott álltam a szem előtt, és éreztem az igazságot, miközben a testemmel játszott, mintha csak puha viaszból lennék!
Xaviar elfordult Jantól, és fel s alá kezdett járkálni a teremben, miközben dühödten és hitetlenkedve hadonászott ép karjával.
- Mi létezünk, függetlenül attól, hogy miben hisznek a halandók. Vajon az Antediluvianoknak szükségük van-e a mi hitünkre? Vagy inkább lecsapnak egy felkészületlen tömegre?
- Legendák. - mondta Jan - Gyermekmesék és mítoszok. Semmi több.
Hardestadt mindig nyomatékosan kiemelte, és Jan igazán iskolázott és engedelmes gyermek volt.
- Kell lennie valami más magyarázatnak. - vonta le a következtetést Jan.
- Bah! - Xaviar olyan erővel fordította el a fejét, hogy a szája sarkából messzire repült a hab. - A Ventruek elrohadhatnak! - vetett kihívó pillantást Garlotte felé, de herceg karba fonta a kezét és csendben maradt.
- Theo, hozd a Brujahkat. - mondta Xaviar - Én összegyűjtöm a Gangreleket. A New Yorki kápolnából hozunk Tremere boszorkányokat. Nincs szükségünk a többire - gyávák és gyengék!
Minden szem a Brujah arkón felé fordult. Mint mindig, ő most is teljesen mozdulatlanul ült, és nem szólt bele a tanácskozásba.
- Pascek ítélethozó arra utasított, hogy tegyek meg mindent, amit tudok, hogy megállítsam a Sabbatot.
- Kételkedsz a szavaimban! - kérdezte Xaviar félig könyörögve, félig fenyegetően.
- Nem. - felelte Theo, és ezúttal egyáltalán nem habozott - De Pascek biztosan nagyon kiakadna, ha itt hagynék csapot-papot, mint ahogy te sem vennéd jó néven, ha az egyik arkónod oda se bagózna rád, vagy ahogy Hardestadt is rossz néven venné, ha ez a Pieterzoon felpattanna és elhúzna. Szent szar, Hardestadtnak valószínűleg több skrupulusa van, mint az én főnökömnek és neked együttvéve.
Xaviar összehúzott szemekkel nézett az asztal körül ülőkre. Csak a négy kiemelt helyen ülő Vértestvér - Garlotte, Theo, Vitel és Jan - viszonozta rezzenetlenül a pillantását. Isaac és Gainesmil idegesen pillantgattak a herceg felé, és gondosan kerülték a Gangrel tekintetét. Lydia, a Brujah is Theot figyelte nem létező reakciók után kutatva. Colchester azt tette, amiben a Nosferatuk a legjobbak voltak - nem vonta magára a figyelmet - míg Bőrnyak motyogva járkált a teremben és Kvéker az asztal alatt bujkált. Victoria az Antediluvianok első említése után visszahúzódott önmagába. Teljesen elmerült a gondolataiban és az emlékeiben. Senkihez sem szólt egy szót sem, és talán nem is volt tudatában a körülötte zajló eseményeknek.
Amikor Xaviar Jan felé fordult, a Ventrue meglehetősen sokáig állta a pillantását. A Gangrel félelmetes lény volt, de Jan egy mester, a Kamarilla öregjeinek egyike alatt tanult. Nem létezett olyan csapása a Gangrel karmoknak, amely képes lett volna lerombolni a lojalitást, amelyet Hardestadt évszázadok alatt épített fel - a lojalitást és a bukástól való félelmet. Xaviar szemeiben kikristályosodott és valami egészen mássá, valami keményebbé és meg nem bocsátóbbá alakult az a valami, amit Jan először őrületnek vélt.
Xaviar hatalmas erőfeszítéssel visszanyerte az önuralmát. Ép kezével megdörzsölte a vörös borostát az állán. Macskaszerű mozdulattal nyalogatni kezdte a kézfejét, majd lesimította a haját a bal füle mellett. Közben az ajkai mellett folyamatosan ugrált az a kis izom, és a szemeiből csak úgy sütött az undor. A feszültség nyomai még mindig látszódtak az arcán, de most már sokkal emberibb volt az ábrázata.
Felemelte a nyomorék karját, de ezúttal már nem rázta meg olyan hevesen.
- Ez tizenkét éjszakával ez előtt történt. Három éjszakán keresztül gyászoltam. Vak dühvel eltelve bolyongtam a hegyekben. Aztán hat éjszakán keresztül vadásztam. Megsebesültem és elfogyott az erőm. Állatokra, és halandókra vadásztam. Találtam egy Sabbat falkát, amikor megérkeztem nyugat Buffalohoz, és megittam híg vérüket. Aztán három éjszakán keresztül utaztam ide, és közben folyamatosan kerestem a nyomát annak a Gangrel látnoknak, aki a mészárlás előtt a népemhez szólt - ő beszélt nekünk a Végső Éjszakákról. De nem találtam őt sehol. Minden egyes éjszakán, alkonyattól egészen pirkadatig küszködtem a vággyal, hogy visszatérjek a helyre, hogy harcoljak a lénnyel és a szemével, hogy meghaljak, ahogy a klántársaim is meghaltak. De nem tettem. Figyelmeztetnem kell a Kamarillát, mondtam magamban. Aztán együtt... együtt... visszatérünk arra a helyre. És akkor megkapjuk a vért és a bosszút.
A Gangrel ítélethozó ismét végignézett Garlotte-on, Bélien, Vitelen, majd Janón.
- Mint a Gangrel klán, és a Kamarilla ítélethozója átveszem a parancsnokságot a város összes Vértestvére fölött. El fogjuk pusztítani az Antediluviant.
A döbbent csendet csak az asztal alatt rejtőző Kvéker rémült mormolása törte meg.
- Édes Jézus... édes Jézus...
Aztán Garlotte herceg lassan, kimérten felemelkedett ültéből.
- Minden tiszteletem az Öné, ítélethozó, - mondta, és a döntés súlya tisztán érződött minden egyes szavában - de jelenleg a Kamarilla égető érdeke, hogy megtartsuk ezt a várost. Nem vonjuk kétségbe az intézkedései jogosságát, de tekintettel a súlyos következményekre, amelyek minden Vértestvért érintenek, követeljük egy konklávé összehívását.
Jan feszülten figyelte Xaviart. A Gangrel már korábban is közel állt ahhoz, hogy erőszakhoz folyamodjon a két herceg ellen, és most ez a kis játék, amelybe Garlotte fogott, bár technikailag ésszerűnek tűnt, mégis hatalmas kihívás volt az ítélethozó hatáskörére és hatalmára nézve. Xaviar, akinek már amúgy is pattanásig feszültek az idegei, könnyen elvesztheti az önuralmát. És akkor már csak egyetlen kérdés marad nyitva: ki áll Garlotte mellé, és követi őt a Végső Halálba, és ki állt félre, és nézi végig tétlenül az eseményeket.
Xaviar ökölbe szorította, majd ellazította jobb kezének karmait, és láthatóan nem is volt tudatában ennek. Tekintetét Garlotte-ra meresztette.
- Ki száll még szembe velem? - kérdezte végül - Mindenki szóljon, többé ne legyen kétség közöttünk.
A beálló hosszú csendet Jan törte meg.
- Az Antediluvianok nem léteznek.
Most már nem volt visszaút, véglegesen Garlotte mellé állt, bár tekintettel atyjának sziklaszilárd álláspontjára, nem volt igazán más választása.
- Szólt Hardestadt rabszolgája. - fordult Xaviar Theo felé.
Bell lassan megrázta a fejét.
- Végre kell hajtanom a rám bízott feladatot. Amíg nem tudunk többet...
- Szólt Pascek rabszolgája.
- Segítsen nekünk a Sabbat elleni harcban. - mondta Garlotte herceg, aki megpróbált kiutat biztosítani az ítélethozónak a konfliktusból - Aztán majd foglalkozunk... ezzel az üggyel.
- Szólt a városának rabszolgája. - fordult Xaviar a hercegtől a trónfosztott herceg felé - Vitel?
- Vannak más fenyegetések is a világban. - mondta Marcus Vitel - De én visszaszerzem a városomat, és elpusztítom a Sabbatot, vagy elpusztulok.
Jan tökéletesen mozdulatlanul ült. Bár többé már nem fenyegetett erőszak, mégis valami sokkal monumentálisabb lógott most a levegőben. Nyilvánvalóvá vált, hogy Xaviarnak esélye sincs rá, hogy egy konklávén érvényesítse az akaratát. A válasza azonban könnyen megváltoztathatja a Vértestvérek történelmét.
Egy lélekrengető mordulás tört fel mélyen az ítélethozó torkából, amelyben szinte alig érthető szavak formálódtak:
- Akkor legyetek átkozottak mindannyian, Antediluvianok rabszolgái. - mondta, majd tekintete hosszasan elidőzött minden egyes Vértestvéren, mintha csak mélyen az emlékezetébe akarná vésni mindegyiküket - Legyetek átkozottak mindannyian. Most és itt megfogadom ezért, hogy elpusztítom azt a lény, és porrá morzsolom a szemét. És aztán elveszem a klántársaid vérét, még akkor is, ha egy egész tengernyi vért kell innom ahhoz, hogy ismét egészséges legyek.
- bökött ujjával Garlotte felé - És a tieidét is. - mutatott Bélire.
Aztán Jan felé fordult.
- És talán az atyád vérét is.
Jan minden erőfeszítése ellenére a fenyegetés felélesztette benne a dühét. Nem mintha attól tartott volna, hogy Xaviar beváltja a fenyegetéseit, hanem inkább a Hardestadt iránti tiszteletlenség miatt. Jan félig felemelkedett ültéből. Csak hihetetlen erőfeszítéssel volt képes visszatartani magát attól, hogy öklével az ítélethozó arcába vágjon - amely kétségtelen egyenlő lett volna az öngyilkossággal, és az is nyilvánvaló volt, hogy Xaviar pontosan ebben reménykedett. Jan visszaereszkedett a székébe.
- Biztosíthatom, tiszteletreméltó ítélethozó, hogy nem egykönnyen tagadtuk meg a kérését, és nem is okozott számunkra örömet, hogy ezt kellett tennünk.
Xaviar vicsorgott. Ép karjával rátámaszkodott az asztalra.
- Tartogassa a szavait azoknak, akik meghallgatják. - vetett jelentőségteljes pillantást Theo felé - Bár nem gondoltam volna, hogy a Brujahk ilyen olcsón adják el magukat a Ventrue uraiknak.
Bell a legkisebb mértékben sem reagált az ítélethozó csalijára.
- Nos, akkor rendben. - mélyesztette a karmait az asztal lapjába Xaviar - A Végső Éjszakák közelednek. Hagyom, hogy a vakok vezessék a vakokat. Nem ez az első alkalom, amikor a Kamarilla klánjai kifejezik megvetésüket a Gangrelek áldozatai iránt. De ez lesz az utolsó.
Egyetlen gyors mozdulattal kitépett egy maroknyit az asztal lapjából, és szilánkokká morzsolta a kezével. Aztán hagyta, hogy a maradványok lassan kiperegjenek az ujjai közül.
- Lássuk, hogyan boldogulnak nélkülünk. Közöljék az uraikkal, ha akarják. Én magam hamarosan személyesen is elmondom nekik. Hadd oszoljon fel a szövetség.
Miközben Xaviar kifelé tartott a teremből, Jan szinte észre sem vette a még mindig saját elméje fogságában sínylődő Victoriát, akinek az ujjai szórakozottan simogatták szinte tökéletes állkapcsát. Nem látta azt az ébenfekete szobrot, amely Theo Bell volt, sem a saját magát átölelő Malkávitát a távoli sarokban, sem pedig az asztal alatt magzati pózba kuporodó másik őrültet. De még a többi döbbenten bámuló Vértestvért sem vette észre.
Helyettük Jan az ősi templom oszlopcsarnokát látta. Ez a templom volt a civilizáció egyetlen reménye - és az épületet, amely a tudást, a törvényt és a rendet vigyázta, hét monumentális oszlop tartotta. De most a hét oszlop egyike megrepedt, és kijavíthatatlan romokban a földre omlott. És Jan döntötte le.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Ivadék

 

1999. augusztus 7., szombat, este 10:13
McHenry Előadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

A sérült konferencia asztal körül komor Vértestvérek gyűltek össze. A többiekhez hasonlóan Jan is minden tőle telhetőt megtett, hogy ne pillantson folyton a fa felszínébe vájt kráterre, amely alig néhány lábnyi távolságban éktelenkedett tőle. Azonban a hely időről időre magához vonzotta a tekintetét.
- Az biztos, hogy az egész klán nem lép ki a Kamarillából, függetlenül attól, hogy mit mond Xaviar. - jelentette ki Gainesmil.
Jan követte a Toreador ideges pillantását a bejárati ajtó felé, ahol alig néhány órával korábban meg Malachi állt őrt, és amelyen keresztül Xaviar beviharzott a terembe. Garlotte végrehajtója nem távozott az ítélethozóval - még nem - de a legtöbb Gangrel nem kötődött ennyire szorosan egy adott herceghez, vagy a Kamarilla hierarchiájához.
- Ha bárki is minden Gangrel nevében beszélhet, akkor az Xaviar. - mondta morózusan Jan, és a szemei az asztal szörnyű sebére tapadtak - A hír el fog terjedni. Tömeges elvándorlásra számíthatunk.
- A hír máris elerjedt. - csattant fel Garlotte herceg.
Tegnap éjjel mindannyian egyetértettek abban, hogy, amíg csak lehet, titokban tartják Xaviar kirohanását és fenyegetéseit. Garlotte nagyot csalódott, amikor kiderült, hogy a titok mindössze néhány óráig maradt titok. Fenyegetően nézett végig az asztal körül ülőkön.
Most a tegnapinál kevesebben jelentek meg. Isaac és Lydia a város védelmét ellenőrizték valahol. A Kvékert annyira sokkolták a Gangrel apokaliptikus kijelentései, hogy torporba esett. Colchestert sem lehetett látni sehol.
De ez még nem jelenti azt, hogy nincs is itt. - merengett komoran Jan. Az oly sok héten keresztül a vállaira nehezedő felelősséget felváltotta - vagy talán csak hozzájárult még - valami bénító fatalizmus. A Gangrelek el fognak menni. A Kamarilla városai egyenként elesnek. Jan kudarcot vall, és ha túléli, akkor visszatér, hogy szembenézzen Hardestadttal.
- Mi legyen Buffaloval? - kérdezte Theo Bell.
Mi legyen Buffaloval? - gondolta Jan. El fog esni. A Gangrelek nélkül el fog esni. Majdnem hangosan is kimondta ezeket a szavakat - újabb végzetes próféciák: Káin Gyermekeinek pusztulása nem várat már sokáig. - de visszatartotta magát. Az, hogy Bell most is a részletekkel foglalkozott, a Brujah letörhetetlen pragmatizmusa és akaratereje ismét arra a kihívásra irányította Jan figyelmét, amely még nem volt teljesen reménytelen. Még nem. Kihúzta magát a székében és sokkal hatékonyabb irányba terelte a gondolatait. Nem engedhette meg magának, hogy őrületbe és torporba meneküljön, ahogy azt a Kvéker tette. És nem is vonulhatott vissza saját magába, mint Victoria. A Toreador ma este is ott ült az asztalnál. Az arcán fájdalmas kifejezés ült, és csak akkor beszélt, ha egyenesen nekiszegeztek egy kérdést. Nem volt önmaga. Xaviar vészmadárkodása őt talán még mélyebben érintette, mint az instabil Kvékert.
Azonban Jannak ennél sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia.
- Buffalo a Gangrelek nélkül teljesen védtelen maradt. - mondta - Ha átcsoportosítjuk az itteni csapatokat... talán a chicagóiakat...
- Nem fogadhatom el a város meggyengítését. - vágott közbe Garlotte. Szavai élesen, ellentmondást nem tűrően csendültek.
Jan megpróbálta elmagyarázni a saját álláspontját.
- Ha létrehozunk egy kis, mobil erőt, amelyet visszahozhatunk ide, ha...
- Meg kell tartanunk Baltimore-t. - ragaszkodott a saját álláspontjához a herceg - Ha megosztjuk erőinket, akkor egyik város sem lesz elég erős a védekezéshez.
- Egyetértek. - mondta Marcus Vitel - Ezen a ponton kell erősnek maradnunk, és ha képesek leszünk rá, akkor kitoljuk a frontot dél felé.
Jan Garlotte hanghordozásából világosan megérthette, hogy a herceg nem szándékozik vitát nyitni ebben a kérdésben, és bár ő komoly szabadságot élvezett a Kamarilla védelem irányításában, azért még mindig az ő városának a vendége volt. Ráadásul mind a két herceg egyetértett a kérdésben, és mivel Theo nem érzett rá késztetést, hogy nyilatkozzon, így Jannak vajmi kevés esélye maradt arra, hogy megváltoztassa azoknak a véleményét, akiknek elméletileg csak a tanácsadója volt.
- Adjuk fel Buffalot. - javasolta Gainesmil.
- Nem. - Jan levette a szemüvegét, és masszírozni kezdte az orrnyergét. Helyzetének reménytelensége ellenére késztetést érzett rá, hogy megértesse velük, milyen fontos valamilyen módon megtartaniuk Buffalot. - Baltimore erősebb, ha csapástávolságra van egy másik Kamarilla város is, amikor a Sabbat lerohanja... még ha az a város csak látszólagos fenyegetést jelent is számukra.
Garlotte szkeptikus pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Jan ismét szóra nyitotta a száját, de meglepő módon Bell sietett a segítségére:
- Ha a Sabbat elhiszi, hogy létezik egy sereg, amely a segítségünkre siethet, az majdnem olyan jó, mintha valóban létezne ilyen felmentő sereg. Blöffölni fogunk.
- Igen. - értett egyet Jan.
- De tudomást fognak szerezni a Gangrelekről. - rázta meg a fejét Gainesmil - Ha pedig nem irányítunk át innen csapatokat, akkor hogyan hitetjük el velük...
- Létrehozunk egy sereget. - mondta Jan.
Szemüvegét letette az asztalra, és járkálni kezdett a két üres szék között, ahol Xaviar állt korábban. Az ítélethozó átkozott büszkesége. - gondolta Jan, amikor a szeme ismét megakadt az asztalba vájt kráteren. Pokolba Garlotte büszkeségével is. És legyen átkozott az enyém. De nem volt más mód arra, hogy szembeszálljon egy ítélet-hozóval.
Most Vitel rázta meg a fejét.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy Öleljünk magunkhoz annyi halandót, amennyivel már meg tudjuk védeni a várost?
Jan abbahagyta a járkálást.
- Pontosan ezt akarom javasolni. Theo... tessék?
Jan látta, hogy az arkónnak nem tetszik az ötlet. A Brujah sötét arcát haragos kifejezés jelent meg.
- Ne hiszem, hogy Pascek ezt bevenné.
- Inkább elveszítené az egész keleti partot?
- Talán. - mondta Bell - Én csak annyit tudok, hogy ő és még jónéhányan a fejesek közül sokszor dobálnak szart Michaela hercegre New Yorkban, amiért egy egész hadsereget Ölelt magához. Nem maga az Ölelés a gond, hanem az a sok kemény Ventrue fattyú. Már bocsánat.
Jan még nem készült fel rá, hogy feladja.
- Mire lesz jó a klánjaink közötti erőegyensúly, ha a Sabbat elfoglal mindent?
- Ne engem kérdezz. - vonta meg a vállát Bell - Kérdezd Pasceket. Vagy Hardestadtot.
Jan nagyon is értette, hogy mire céloz Theo. Az atyja nem értene egyet a tervvel. Bellnek igaza volt. Itt több forgott kockán, mint a keleti part. Mire jó megmenteni a keleti partot, ha közben egymás torkának ugrasztják a klánokat. A Gangrelek máris kiléptek a szektából. Senki nem egyezne bele egy Ventrue - vagy ne adj Isten Tremere - hadsereg létrehozásába, hiszen ezek a klánok már így is túl erősnek tartották egymást. De ez még nem zárt ki minden lehetőséget.
- Mit szolnál egy kisebb seregnyi Nosferatuhoz... meg egy-két Brujahhoz? - fordult Bell felé Jan.
- Annyira fiatalok lennének. - mondta Vitel - Még ha erős lenne is a vérük, akkor is évekbe telne, amíg hozzászoknak a mi létezésünkhöz, amíg képessé válnak az élőholtak adományainak használatára.
- De ez csak egy blöff. - kezdett bólogatni lassan Bell - Semmit sem kell használniuk.
- Pontosan. - mondta Jan - Nem kell visszaverniük egy támadást. Ha elégé nagy a Vértestvér aktivitás a városban, az megzavarhatja a Sabbat kémeket, és késleltetheti a támadást. Legrosszabb esetben is időt nyerünk vele, és Baltimore addig is erősebb, amíg Buffalo a Kamarilla kezén van.
Jan ökölbe szorította a kezét, majd feltűnésmentesen Garlotte hercegre pillantott, aki láthatóan kevésbé volt hajthatatlan. Bármibe beleegyezik, amíg nem gyengítjük meg vele a városát. - gondolta Jan.
Azonban Vitel még nem volt meggyőzve.
- Lehet, hogy a klánokat nem zavarná az a sok új Káinita, de Ladislas herceg Buffaloban biztosan nem fog örülni. A túlnépesítés nem használ a stabilitásnak.
- De az utcákon halandókat gyilkoló, és a herceget karókkal üldöző Sabbat horda sem. - mutatott rá Bell, majd megvonta a vállát - De igaza van. Ladislasnak nem fog tetszeni.
Jan visszaült a helyére.
- Ez a legjobb esély arra, hogy megtarthassa a városát.
De azért ő is tisztában volt vele, hogy a többieknek igaza van. Ladislas egy keményfejű Brujah volt - de hát melyik herceg nem volt makacs - aki inkább évekig érvel az erősítés szükségessége mellett, mintsem hogy elfogadjon egy olyan tervet, amelyik telíti Buffalot egy csürhényi fegyelmezetlen és éhségtől hajtott újszülöttel, akik porrá zúzzák a Maskarádét.
- És mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a hírszerzésünk szerint küszöbön áll egy Sabbat támadás? - javasolta Jan - Értesítjük, hogy úton a támadás. Nem küldhetünk erősítést - ami egyébként igaz is. Így legalább lenne egy hadseregnyi újszülöttje, akik magukkal vinnének néhány Sabbatot. És a Kamarilla sem róná meg.
- Ezt már szeretné. - értett egyet Bell.
- Ladislas kiüríti a várost. - folytatta Jan - a megnövekedett Vértestvér jelenlét miatt a Sabbat azt hiheti, hogy valóban egy hatalmas sereg vár ott rájuk. Nem mernek majd támadni... vagy ha mégis átcsoportosítanak egy akkora erőt, hogy elbánjanak a látszólagos fenyegetéssel, akkor Washington legyengül, és talán visszavághatunk.
Ez az érvelés már Vitelt is meggyőzte. Bármibe beleegyezett volna, amivel a Kamarilla esélyt kaphat arra, hogy visszaszerezze a városát. Garlotte is hajlandó volt beleegyezni - ami azt jelenti, hogy Gainesmilt is kipipálhatják - mivel Baltimore-t nem gyengítették meg. Bőrnyak még akkor sem zavarna sok vizet, ha valamilyen okból tiltakozni akarna; Ezzel gyakorlatilag egyetlen lehetséges vétó maradt.
- Ladislas megteszi... ha te kéred rá. - mondta Jan Theonak. Ez egy kényes dolog volt: arra kérni egy Brujah arkónt, hogy vezessen félre egy Brujah herceget, és Jan nem lehetett túl rámenős. Ebben Theonak kellett döntenie. Jan csak abban reménykedett, hogy Theo belátja: valóban nincsenek hátsó szándékai azzal, hogy el akar távolítani egy Brujah herceget a városából.
- Neki is ez az érdeke, de másként nem egyezik bele.
Theo kőmerev arccal ült a helyén. Közreműködött a terv létrehozásában, de a végrehajtás nagy része szükségszerűen az ő feladata lesz. Végül Bell, ha nem is túl lelkesen, de bólintott.
- Ez a legjobb esélye. - értett egyet - És a Kamarilla legjobb esélye is egyben.
- Ennyi erővel akár a Sabbat is lehetnénk.
Minden tekintet Victoria felé fordult, aki váratlanul és az este folyamán először, kifejtette a véleményét. A zöld szemek mintha elvesztették volna fényüket. Bár soha nem nézett ki elég rosszul ahhoz, hogy bárki is nyúzottnak tekintse, most mégis fáradtnak tűnt, és csak érintőlegesen kísérte figyelemmel a körülötte folyó eseményeket.
Jan nem értette pontosan a megjegyzését. Nem tartott attól, hogy a Toreador megváltoztathatná a többiek véleményét, de néha megmutatta, hogy van némi befolyása a herceg fölött, úgyhogy Jan inkább megkísérelte meggyőzni.
- Meg kell győznünk Ladislas herceget, hogy a saját jól felfogott érdekében cselekszik, különben...
- Hazudjon csak az átkozott Brujahnak, amennyit akar! - fakadt ki hirtelen Victoria - Mindannyian azt tesszük. Soha nem veszik észre a különbséget.
Ha Bellt meg is bántották a szavak, az akkor sem látszott meg kiismerhetetlen maszkján.
- De hogy magunkhoz öleljünk húsz... ötven, vagy száz halandót? - folytatta a nő - Hogy rászabadítsuk őket az utcákra? Ez nem tesz jót a Maskarádénak. Olyanokká válunk, mint a Sabbat. Megéri-e a túlélés, ha azzá válunk, amit megvetünk?
- Ez az egyetlen mód, hogy egyáltalán túléljünk. - vágott vissza Jan.
Egy kicsit meglepte, hogy Victoria hirtelen milyen finnyás lett. Törvény, moralitás - úgy tűnt, hogy véleménye szerint ezek hirtelen már nem voltak abszolút érvényűek. A modorhoz hasonlóan ezeket a normákat is azért alkalmazták, hogy a tömegek egymás közötti kapcsolatait irányítsák. Azonban bizonyos esetekben azok a Vértestvérek, akikre felelősségteljes beosztást bíztak, akik egész fajok létezésért feleltek - például az emberiségért, bármilyen törékeny legyen is - túl kell lépjenek az ehhez hasonló kötelékeken.
Jan már nyitotta a száját, hogy hangot is adjon véleményének, amikor az asztal körül ülő Vértestvérek figyelmét magára vonta az ajtónál támadt hirtelen mozgolódás. Malachi közelebb lépett a dupla ajtókhoz, és felkészült minden lehetséges látogatóra. Jan lelki szemei előtt megjelent az ajtót kivágó Xaviar képe, amint ismét az asztal felé tart a széksorok közötti folyosón, de Malachi nem hallotta meg a közeledő Gangrel ítélethozót, amíg az ajtószárnyak fel nem tárultak.
Az ajtó végül kinyílt, és a herceg legfiatalabb gyermeke, Fin lépett be az előadóterembe. Egy pillanatig megilletődött, amiért mindenki őt nézte, de hamar erőt vett magán és elindult az asztal felé.
- Akkor a megbeszélés véget ért. - mondta Garlotte herceg - Mr. Pieterzoon, Mr. Bell, kérem, hajtsák végre a tervüket.
A herceg, miután elvetette Victoria tiltakozását, a figyelmét Fin felé fordította.
A fiatal Ventrue a maga részéről határozottan viszonozta atyjának pillantását, eltekintve attól a gyors oldalpillantástól, amelyet Victoriára vetett, és amelyet az nem viszonzott.
- Garlotte herceg. - mondta hivatalos hangon - Meg kell beszélnem Önnel valamit, és mivel olyasmiről van szó, amiről hercegként, és nem az atyámként kell döntenie, ezért kerestem fel itt Ont.
- Azt látom. - mondta egykedvűen a herceg.
Fin megtorpant, és megnyalta a száját. Jan hirtelen szimpatikusnak találta a tartózkodó, és látszólag mindenható atyához szóló gyermeket. Bár a tanácskozás véget ért, a többi Vértestvér a herceg és gyermeke iránti tiszteletből a helyén maradt. Fin láthatólag nagyobb ellenállásra számított az atyja részéről, de mikor látta, hogy szabadon beszélhet, belefogott mondandójába.
- Magamhoz szeretnék Ölelni egy halandót. Még soha nem kértem ilyesmit. - mondta, majd rövid habozás után folytatta - Úgy érzem, jogom van hozzá.
- Jogod van hozzá. - Garlotte herceg nem nevette ki, és nem is dühödött fel. Teljesen nyugodt maradt.
- Igen. Katrina már Ölelt. Kétszer is. Nem hiszem, hogy túl sokat kérek.
Jan nem tudta nem észrevenni a fiú elszántságát ~ és a józan ész teljes hiányát. Láthatóan Baltimore-ban minden Vértestvér tudott a herceg bajkeverő gyermekéről és a jogosulatlan kotériájáról, de hogy szembesítse a herceget azokkal a tényekkel, amelyekről láthatóan nem akart tudomást venni - legalábbis hivatalosan nem - egyáltalán nem tűnt bölcs dolognak.
- Tisztában vagy azzal, hogy mi folyik itt? - kérdezte Garlotte herceg - Hogy mi foglalja le minden időmet - a város kapuit döngető Sabbat hordával, az őrült ítélethozóval? Már biztosan hallottál ezekről.
- Hallottam. - nyelt nagyot Fin, de rövid gondolkodás után tovább erőszakoskodott - Magamhoz akarom Ölelni Morena-t, mielőtt valami történik. A Sabbattal. Mielőtt túl késő lenne.
Garlotte az öklén nyugtatta az állát. A hallgatóság feszengve, de türelmesen várakozott, hogy elrendezze az ügyet a gyermekével.
- Jöjj hozzám, gyermekem.
Fin csak jónéhány másodperccel később tette meg az első lépést. Az auditórium halotti csendjében minden egyes lépése visszhangot vert. Fin letérdelt az atyja, a hercege elé, és lehajtott a fejét.
Garlotte felemelte a gyermek állát.
- Meg kell tanulnod türelmesnek lenni. Egy év és egy nap - elrendezzük ezt az ügyet, mielőtt eltelne ennyi idő. Többé ne beszélj nekem erről.
Fin bólintott és felállt. Az arcán csalódottság és megkönnyebbülés keveredett, azonban Jan akaratlanul is arra gondolt, hogy mennyire szerencsés ez a fiatal Ventrue.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, éjjel 1:42
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Biztos benne, hogy semmi sem utal a Buffalo elleni támadásra? - kérdezte Jan.
Colchester csak van Pel távozása után fedte fel magát. Most a rettenetes, agyaras arcát viselte, amely egyáltalán nem hasonlított a konferencián megjelenő nyájas üzletemberre.
- Nincs nagyobb mozgás Washingtonból, sem Montrealból vagy New Yorkból. - mondta - És Vykos ghoulja is csak a szokásos Baltimore elleni készülődésről tett jelentést.
- A Vykos ghoulját eljátszó Asszamita.
- Igen. Parmenides, aki most Ravenna.
- És az a másik Asszamitákkal kapcsolatos ügy...
- Rendben.
Colchester nyújtózkodott, és megropogtatta az ujjait, de olyan hangosan, hogy Jan szinte már azt várta, mikor esnek le a helyükről.
- A Sabbat Háború kezdete óta négy Tremeret gyilkoltak meg: egyet Atlantában, egyet éppen itt, Baltimore-ban, aztán Calcuttában, és végül New Yorkban. Mind a négy esetben vagy bizonyos, vagy erősen gyanítható az Asszamita részvétel. A francba, úgy értem, ugyan ki más gyilkolná halomra a boszorkánymestereket?
- De vajon kinek dolgoznak? - gondolkodott hangosan Jan - Az Asszamiták nem piszkolják be ingyen a kezüket.
- Legalábbis eddig nem tették. - mondta Colchester - Azt beszélik, hogy ez talán megváltozhat.
Jan csak fél füllel figyelt a Nosferatura, mivel éppen a tényeket próbálta összerakni.
- És Vykosnak van egy saját Asszamitája. O... az... akármi... Vykos szövetségre lépett velük?
- Lehetséges. Ott van még egy Setita. - kezdte Colchester számolni az ujján - Baltimore-ból irányítja az ügyeit, az egyik csicskása Atlantában volt, és Calcuttában éppen találkozott az egyikkel, amikor kicsinálták. Négyből három.
- Hm. - vetette össze Jan az információkat a saját gyanúival - Garlotte herceg ismeri ezt a Setitát?
- Persze. - bólintott Colchester - Hesha nem zavar sok vizet. Nem éri meg háborút kezdeni csak azért, hogy megszabaduljon tőle.
- Hesha Ruhadze? Nem is tudtam, hogy Baltimore-ból intézi az ügyeit.
- Nem veri nagydobra.
- Értem. És akkor ott van még Victoria. - mutatott rá Jan - Ő is ott volt Atlantában, és éppen akkor találkozott Maria Chinnel, amikor megölték.
- Az Asszamiták talán Tremere kuponokat osztogattak...
Jan megint hangosan gondolkodott, és ügyet sem vetett Colchester fecsegésére.
- Ez magyarázat lehet arra, hogy Aisling Sturbridge miért tölti az idejét a New Yorki kápolnában ahelyett, hogy itt lenne.
- ...vagy árleszállítás volt Tremerekből, egyet fizet, kettőt kap. Esetleg egy kis adó visszatérítés?
Jan gondolatai akaratlanul is a meggyilkolt Tremerekről Victoriára terelődtek. Lényének egy része visszariadt attól a lehetőségtől, hogy a nő akár csak bűnrészes is legyen egy ilyen brutális tettben. Maria Chin fejét egy garottal vágták le. Jan elképzelései szerint Victoria nem egy bűnrészes volt, aki a Tremeret lépre csalta, hanem egy rémült, félelemtől reszkető áldozat. És ott volt még az az állapot, amelyben tegnap látta - Victoria szinte katatónikus volt. Annyira törékenynek tűnt.
Azonban Jan tudta, hogy ez nem a teljes történet. Ironikus módon éppen Colchester abszurd monológja segített Jannak abban, hogy kitisztítsa a fejét, és ismét az előtte álló feladatokra összpontosítson.
- Ne is törődjön vele. - intette csendre Colchestert - Jelenleg nem az a legfőbb gondunk, hogy ki áll a gyilkosságok mögött.
Majd csak elboldogulunk néhány átkozott Tremere nélkül is. - gondolta, de aztán gyorsan észbekapott. A Tremerek nagyon is hatékony fegyverré válhatnak az ellenséggel szemben. De most már pokolian jó lenne, ha végre elkezdenének cselekedni.
- Most a következőket fogjuk tenni... - kezdte Jan sorolni Colchesternek.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, éjjel 4:19
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros az elmúlt negyvenöt percben a barlangjának sötét sarkaira meredve próbált megnyugodni. A kezei azonban még mindig remegtek. Miután megkapta a híreket, még sikerült lekopognia a lényeges adatokat az írógépén, mielőtt rátört volna a remegés. A tintával írt szépítgetések egyáltalán nem nyugtatták meg.
Talán most megoldódik egy rejtély, amely már hetek óta nem hagyta nyugodni, de milyen áron?

 

1999. augusztus 8., vasárnap, este 11:59
Pendulum Avenue
Baltimore, Maryland

- Tehetek Önért még valamit, Ms. Ash?
- Igen, Langford. Távozhat.
Gainesmil komornyikja általában hangtalanul távozott, de ma este a szétszórt üvegcserepek minden lépésnél megcsikordultak kínos gonddal fényesített cipői alatt. Victoria csak akkor nyitotta ki a szemeit, amikor hallotta az ajtó záródásának hangját. Senkivel sem volt ereje szembenézni. Ma este nem. Képtelen volt elviselni még a gondolatát is, hogy valaki ránézzen. Még a saját szemébe sem tudott belenézni. De már nem is kell belenéznie. Most nem. Minden tükör, minden tükröző felületű váza, a festmények üvegei mind porrá zúzva borították a padlót. A függönyöket behúzta, a fényeket eloltotta.
Jobb kezének ujjait végighúzta az állán, és megsimogatta az aprócska, saját farkába harapó kígyót formázó sebhelyet. Aztán ujjai a nyakára vándoroltak, az arany lánc és a medalion helyére. Visszaadta őket Garlottenak, és velük együtt Elforddal, a Tzimisce szörnyeteggel töltött idejének mementóját is. A test sérülései begyógyultak, eltekintve a kígyótól.
Eltekintve a kígyótól.
Óriási mennyiségű vért fogyasztott, mióta megérkezett Baltimore-ba, és a testi fogyatékosságok - a kiálló csonttüskék, a megfeszített és összeforrasztott bőr - már a múlté voltak. De miközben a szörnyeteg által okozott förtelmes leépülés lassan gyógyult, valami sokkal rosszabb - még az elcsúfított szépségnél is rosszabb! - kerítette őt hatalmába. Teljes erejével a politika kisded játékába vetette magát, hogy megfeledkezhessen a belső démonairól, de Xaviar két éjszakával ezelőtti szavai után többé már nem tagadhatta rettegését. A közelmúltban nem kevesebb, mint három terve ért a megvalósulás küszöbére, és ő mind a három esetben elmulasztotta az alkalmat. A szakadás már elkezdett formálódni Garlotte herceg és Jan között, és ő mégsem tudta beljebb verni az éket. Aztán az irónia különös szeszélye folytán maga Garlotte követelte egy konklávé összehívását, de ő ezt a lehetőséget is hagyta kicsúszni a kezei közül. Aztán az a szegény, befolyásolható Fin szembe merészelt szállni az atyjával. A herceg természetesen kényelmetlen helyzetbe került, de sokkal több is kisülhetett volna a helyzetből, ha Victoria támogatja a fiút, vagy akár csak szót emel az érdekében: Igaz ez, Alexander. A lány nem is egyszer, de kétszer is Ölelt?
De ő félelmében teljesen összezavarodott. Lebénították a szavak, amelyek azóta is kísértették.
Antediluvianok rabszolgái.
Victoria úgy érezte, hogy egy kéz szorul rá a szívére. Elford meggyalázta. Vykos megsebezte. De ez valami sokkal mélyebb, sokkal alattomosabb volt. Kezét a mellére szorította, a szívére, amely már nem dobogott. A másik kezével a dívány finom hímzéseit simogatta, így próbálta elejét venni a remegésnek.
- Nem vagyok a magam ura. - suttogta a sötétségnek.
Minden fanatikus vizsgálat ellenére, amelyeknek a saját cselekedeteit vetette alá, most már teljes biztonsággal érezte, hogy minden szabadság csak illúzió és tudatlanság. Az élőholt testben keringő vérhez hasonlóan, a lelke sem volt az övé.
Antediluvianok rabszolgái.
Eljöttek a Végső Éjszakák.

 

1999. augusztus 16., hétfő, éjjel 3:55
Elnöki lakosztály, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

Ez a bizonyos kéz még soha nem kopogtatott az ajtaján, de Jan azért már azelőtt is tudta, ki áll az ajtajában, hogy van Pel bejelentette volna a vendégét.
- Mr. Bell szeretné látni Ont, uram.
- Vezesse be, kérem.
Egy pillanattal később Bell tornyosult az ajtóban. A Sabbatnak ő volt a halál sötét angyala. Jan számára a Brujah lehet a leghűségesebb szövetséges. Míg Victoria számításait át lehetett húzni, és Garlotte herceg általában pontosan abba az irányba tapogatózott, amerre Jan szerette volna, Bellel nyíltan kellett tárgyalni. Szerencsére ez megfelelt Jan szándékainak, hiszen ő és Bell rendíthetetlenül hűségesek voltak uraikhoz - bár nyílt titok volt, hogy az arkón megvetette Pascek ítélethozót - és mindkettejükre ugyanazt a feladatot bízták: fordítsák vissza a Sabbat hordát.
- Rossz hírek. - vágott egyenesen a közepébe Bell - Buffalonak vége.
Jan csendben fogadta a sokkoló híreket.
- Ladislas benne volt a tervben. Az Ölelést rábízta néhány senkire, majd az utolsó vonattal elhagyta a várost. Én még nála is jobban meglepődtem, amikor a Sabbat támadott.
Jan mélyen a gondolataiba merülve ült a cseresznyefából faragott asztalnál. Intett Theonak, hogy csatlakozzon hozzá. A Brujah meglepő kecsességgel mozgott, a méretei ellenére is. Miközben leereszkedett egy székbe Garlotte személyes szállásának kifinomult berendezései között, minden volt, csak nem egy elefánt a porcelánboltban.
Jan már készített terveket erre az eshetőségre - ha Buffalo elesik. De olyan hamar megtörtént. Ő hetekben, és nem éjszakákban gondolkodott.
- Nem irányítottak át csapatokat Washingtonból. - jegyezte meg Jan.
- Nem volt szükségük rá. Csak agyaras bébikkel kellett szembeszállniuk.
- Tudom.
A Ventrue és a Brujah kemény tekintete összekapcsolódott, és néhány másodpercig meg sem rezzent.
- Vajon csak egy szerencsés portya volt? - kérdezte Jan.
- Ahhoz túl nagyszabású volt. De túl kicsi egy valódi támadáshoz - hacsak nem tudták, mire számítsanak. Bell levette a baseball sapkáját, és az asztalra dobta. Karjának mozdulataira megreccsent a bőrdzsekije. - Ott kellett volna maradnom. Megállíthattam volna okét.
- Nem tudhattad előre. És itt nagyobb szükségünk van rád.
Bár Jan kissé hatásvadász szándékkal tette a megjegyzéseit, de azok attól még igazak voltak.
- Bárcsak rá tudtam volna venni Garlotte-ot, hogy legalább néhány osztagot küldjünk át...
- Nem hagyta volna, hogy bármit is elvegyünk Baltimore-tól. - mondta Bell - Ha pedig ultimátumot adsz neki, akkor szépen hazaküld. Tudja, hogy meg van kötve a kezed. Nem mehetsz vissza üres kézzel Hardestadthoz.
Ezzel Jan már nem szállhatott vitába. Hardestadt... csalódott lett volna, hogy enyhén fejezzük ki magunkat. Jant meglepte a Brujah éleslátása. Talán alábecsültem. - gondolta Jan. És talán ezt az éleslátást más ügyekben is kamatoztathatja.
- Túl nagy volt egy portyához. - ismételte Jan Theo alig egy perccel korábban elhangzott szavait - Túl kicsi egy igazi támadáshoz - hacsak nem tudták előre, hogy mire számíthatnak.
- Nekem úgy tűnt.
Theo keresztbe tette a karjait. Úgy ült ott, egyenesen, mint egy tölgy.
- Ami azt jelenti...?
- Tudták.
Theo a bizonyosság erejével ejtette ki ezt az egyetlen szót. Nyilvánvalóan ő is éppen ezen a kérdésen töprengett, mióta elhagyta Buffalot.
A Brujah meggyőződése megerősítette a gyanúkat, amelyek már egy ideje piszkálták Jant. Pontosan azóta az éjszaka óta, amikor megpróbálták eltenni láb alól. Ismét eszébe jutott Blaine egy elejtett megjegyzése, amely akkor nem igazán mondott sokat neki és abban a pillanatban túlságosan az életben maradás foglalkoztatta ahhoz, hogy igazán eltöprengjen rajta: Ők tudnak mindent, amit te tudhatsz. Ezek a szavak, és Theo meggyőződése megkönnyítette számára, hogy elfogadja a dolgot. Már csak egyetlen kérdés maradt.
- Ki az?
Theo eltöprengett a válaszon.
- Talán valaki Buffaloból? - kérdezte Jan.
- Talán. De pokolian szűk volt a határidő. - mondta Theo - Csak én és Ladislas tudtunk mindenről. De azt hiszem, hogy kitalálhatták, mit tervezünk.
- Lehetséges. - mondta Jan - Ki még... ezen az oldalon.
- Bárki, aki ott volt, amikor határoztunk. - vágta rá ezúttal rögtön Theo.
Jan felidézte a sérült konferencia asztalt, és elkezdte sorra venni a résztvevőket.
- Garlotte, Gainesmil, Bőrnyak, te, én, Victoria, Vitel, Colchester és Malachi.
- Colchester nem volt ott azon az éjszakán. - javította ki Theo. Jan felvonta a szemöldökét, mire Theo felsóhajtott. - Igazad van. Nem ült az asztalnál, de akkor mi van? Oké. Colchester. Fin is bejött. Meghallhatta.
- Terjedelmes lista.
- Várj még. - mondta Theo - Még nem végeztél. Add még hozzá azokat is, akikkel ezek a népek beszélhettek. Ezzel lesz úgy, mennyi is... talán száz lehetséges kém?
- Gainesmil már bebizonyította, hogy mennyire megalkuvó. - javasolta Jan.
- És? - vont vállat Theo - Bőrnyak pedig őrült, Victoria meg egy ribanc. Nem bizonyít semmit.
Jan nem sokat tudott Bőrnyakról, de Victoriát nem lehetett ilyen könnyen kizárni.
- Őt Atlantában elfogta a Sabbat. Talán... megbabrálták. Megszervezhette Maria Chin meggyilkolását, és kiadhatott minket Buffaloban. Garlotte talán így akarta biztosítani, hogy Baltimore-on kívül más városban ne legyen szükség a Kamarilla forrásokra. - folytatta Jan - Elég világosan a tudtunkra adta, hogy mindent és mindenki ide akar hozatni, hogy megvédhesse a városát. Vitel?
Theo láthatóan nem szívesen találgatott, annak ellenére, hogy éppen most hallotta, amint Jan egy másik Ventrue lehetséges árulásáról gondolkodott.
- Megpróbálja megkaparintani Baltimore-t? - vont vállat végül a Brujah arkón, de aztán megrázta a fejét - De nem látom be, hogy mit használ neki, ha Buffalo elbukik. Talán ahogy ez Garlottenak is jó lenne, kivéve, hogy neki arra kell a sereg, hogy visszafoglalja D.C.-t.
Jan nem talált hibát a feltételezésben.
- Akkor marad még Malachi - bosszú a Gangrelekért?
- És talán Colchester. - tette hozzá Theo - Ki a fene tudhatja? - láthatóan zavarta a sok lehetséges változat.
És te magad. - gondolta Jan. Végül is Theo mindent tudott Buffaloról, és ott volt a dokkokban is azon az éjszakán, amikor meg akarták ölni Jant. Véletlen egybeesés? De akkor miért mentett volna meg Blainetől...? Hacsak nem nyerhet többet azzal, hogy én megbízom benne. Jelenleg semmilyen módon nem győződhetett meg a feltevések igazáról. De meg kell fejtenie a talányt, úgyhogy Jan felkészítette magát az előtte álló feladatokra.
- Mindenképpen megtörtént volna, bár jól jött volna még néhány hét. - mondta, és ezzel visszaterelte a beszélgetést Buffalora.
Néhány másodpercig figyelmesen nézte a Brujaht. Theo arca újra kifejezéstelen, kifürkészhetetlen volt, mint mindig.
- Több ötletem is van azzal kapcsolatban, hogy hogyan tovább. - mondta Jan - Szeretném kikérni a véleményedet.
- Úgy sincs semmi dolgom. - vont vállat Theo.

 

1999. augusztus 24., kedd, este 11:48
Cherry Hill
Baltimore, Maryland

- Hol a pokolban van Katrina? - kiáltotta Jazz.
- Beszélnie kellett apucival! - felelte Tarika a földszintről.
- Hm. - apuci, a vámpírok fenséges és mindenható hercege - Meg kellene mondania az öregnek, hogy csókolja meg a saját seggét, ha akarja, de ne mindig Katrinával végeztesse ezt a feladatot. - mormolta Jazz az orra alatt.
Sóhajtva húzta fel a nadrágját. Az emelet dohos volt. Nem is csoda, hiszen a bedeszkázott ablakokat szurkos vászonnal vonták be. Katrina mondott valamit arról, hogy be kéne vonni a lenti ablakokat is, de Jazznek fogalma sem volt róla, hogy mi okuk lehetne erre. A rácsok hatékonyan távol tartották a behatolókat - a kíváncsiakat, a bűnözőket és az ostobákat - és a napfény úgysem jelenthetett gondot, hiszen ő, Tarika és Katrina soha nem tartózkodtak odalent a nap folyamán.
- Na mindegy.
Katrina úgyis azt tesz, amit akar, akár tetszik ez neki és Tarikának, akár nem. Jazz elgondolkodott azon, hogy nem kellene-e megvetni a hatalmas ágyat, amelyben a trió a nappalokat töltötte, és már éppen úgy döntött volna, hogy nem éri meg a fáradtságot, amikor egy zuhanás hangja ütötte meg a fülét a földszint felől.
- Tarika? - indult meg Jazz lefelé a lépcsőn, hogy megnézze, mi volt ez a zaj - Mi a pokol folyik odalent, te lány?
A nappali és a szófa üresen állt, de a konyhaajtó villódzásából Jazz látta, hogy az asztal fölött lógó csupasz lámpa ide-oda himbálózik odabent. Belépett a konyhába és megbotlott valamiben.
Jazz agya egyszerre több részletet is felfogott. Meglátta Tarika fejét, amelyben megbotlott, és amely most a padlón pörgött, a nyitott ablakot és az elhajlított rácsokat, a herceg egyik csicskásának, Malachinak a szőrös arcát, és a nyaka felé zúgó véres machete-t a Gangrel kezében.

 

1999. augusztus 25., szerda, éjjel 12:05
U.S.S. Apolló, a Belső Öböl
Baltimore, Maryland

Garlotte merengett ültében. Mindhárom gyermeke ott állt előtte. Ma este még a lágyan hintázó lámpa is csak egy újabb zavarforrás volt, pedig általában mindig megnyugtatta. Ujjaival a magas támlájú szék karján dobolt - a gesztus csak félig volt a megszokás eredménye. Félig a hallgatóság kiszámított piszkálásának szánta. Nagyon jól ismerte őket, bár legtöbbször olyannak látta őket, amilyennek szerette volna, és nem amilyenek valójában voltak. De ennek vége.
- Akarsz valamit? - kérdezte végül Katrina, mindössze másfél órányi várakozás után.
Garlotte elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy ő lesz az első, aki szembeszegül vele, de remélte, hogy ennél tovább ki fog tartani.
- Ó, Katrina, miért rohansz ennyire, mikor az örökkévalóság vár rád? Vegyél példát az idősebb testvéredről. - intett Isaac felé.
- Legyek én is kiscica? - vicsorgott Katrina.
A seriff, javára legyen mondva, nem válaszolt. Garlotte kelletlenül felemelkedett a székéből, és maga köré vonta a hosszú, királyi köntösét. Ez az öltözék hasznos volt, ha ki akarta hangsúlyozni a tekintélyét. Odalépett a gyermekeihez, és megállt Katrina előtt, aki pontosan középen várakozott. A kezét azonban Isaac vállára tette.
Metsző tekintet vetett a lányra és megszorította Isaac vállát.
- Ez az én fiam, akiben nagy örömömet lelem. - mondta Garlotte. A nagy talán egy kicsit túlzás volt, de a herceg már így is kihagyta azt, hogy szeretett, és gyűlölte túlzásba vinni a költői szabadságot. Isaac megbízható volt, ha nem is túlságosan inspiráló, és az elkövetkező években egyre fejlődni fog a seriffi teendők ellátásában.
Garlotte elengedte Isaac-et.
- És te, Fin. - mondta, de a szemei nem mozdultak Katrináról - Amikor legutóbb beszéltünk, azt állítottad, hogy jogod van magadhoz Ölelni azt a halandó lányt. Bár megelégedésemre szolgált, hogy egyszer végre kiálltál valamiért, azonban a helyszín megválasztása nem volt igazán... megfontolt. Ki bátorított téged erre az elhatározásra?
- Ms. Ash. - felelte Fin rövid habozás után - Ő javasolta...
Fin szavai hamar elhaltak.
- Belátod-e, hogy ő nem csak a te érdekeidet tartotta szem előtt? - kérdezte Garlotte - Bár nem kétlem, hogy eléggé meggyőző volt. Belátod?
Fin alázatosan bólintott.
- Belátom. - felelte alig hallhatóan.
- Jó.
Garlotte jobb keze villámsebesen kivágódott a köntöse alól, és belevágott egy karót legfiatalabb gyermekének mellkasába. Fin megingott és a földre rogyott, mielőtt a két másik gyermek reagálhatott volna.
- Visszaveszem ezt a vért. - mondta Garlotte
A szemei egyetlen pillanatra sem hagyták el Katrinát. A lány küszködve próbált ellenállni a késztetésnek, hogy Garlotte köntösére pillantson, és megpróbálja észrevenni, hogy a ruhadarab alatt rejtőzködik-e másik fegyver. Talán egy másik, neki szánt karó.
De a herceg elfordult tőle, és végül három kimért lépést tett a trónja felé. Kényelmesen elhelyezkedett, és csak azután vett ismét tudomást két megmaradt gyermekéről.
- A halandója halott. - intett Fin felé - Utasítottam Malachit, hogy ne érezzem fájdalmat.
A herceg összeillesztette az ujjbegyeit.
- Semmi ehhez hasonló utasítást nem adtam azonban neki a te... játékszereiddel kapcsolatban, Katrina.
A lány szemei elkerekedtek a meglepetéstől és a félelemtől. Ezért a megingásért gyűlölni fogja magát. - gondolta Garlotte. És engem is gyűlölni fog.
- Menj hozzájuk. - mondta, és Katrina úgy iramodott neki, mintha a szavak feloldozták volna egy varázslat alól. Lépteinek hangja néhány másodperccel később beleveszett a távolba.

 

1999. augusztus 27., péntek, este 11:52
McHenry Előadóterem, Lord Baltimore szálló
Baltimore, Maryland

- Mi a pokol jár a fejében?
Ladislas herceg és kísérete alig egy hete érkezett a városba Buffaloból. Az eltelt idő nagy részében a trónfosztott herceg meglehetősen jóindulatú vendégnek bizonyult. De nem mindig, és nem ma este.
- Mivel Buffaloban olyan jól bejött annak a nagy halom tudatlan újszülöttnek a magunkhoz Ölelése, hát megpróbálják újra Hartfordban? Mi a baj Önnel, Garlotte? Így szabadon ereszteni ezeket a fiúkat? És Theo...
A Brujah arkón lágyan és higgadtan megfogta Ladislas csuklóját. A Brujah herceg abbahagyta a tirádát. Úgy tűnt, maximális tisztelettel tekint Theora.
Hála Istennek. - gondolta Jan. Ladislas máskülönben elviselhetetlen lett volna.
Theo közbelépése lecsillapította, de nem bátortalanította el Ladislast.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretné idecsábítani az összes hajléktalan Vértestvért, hogy a maga városa erős legyen. - mondta Garlottenak - Nem bántam volna, ha ezt én tehettem volna. Jobb lett volna, mint elhagyni a városomat.
Jan szerette volna eltakarni a szemeit. Csak azért imádkozott, hogy Garlotte visszafogja magát, és ne feleljen valami olyasmit, hogy nem pazarolhatjuk erőforrásainkat másodrendű városokra, Ladislas herceg.
És ez egyszer, Jan imái meghallgatásra találtak.
- A döntésünk csak a jelen helyzet alapján született, Ladislas herceg. Ha később szeretné ezt megbeszélni Mr. Pieterzoonnal, Mr. Bellel, vagy Mr. Gainesmillel...
Ladislas az ég felé lökte a karjait. Jan tudta, hogy még mindig csak szokja a száműzetésben lévő herceg szerepét. Meglehetősen kényes kérdés: meddig feszítheti a húrt az ember, ha egy másik herceg birtokán vendégeskedik, főleg, ha nincs otthon, ahová hazamehetne. Bár Ladislas méltatlankodása eléggé idegesítő volt, mégis bizonyos szempontból nagyon ígéretes jelentést hordozott: azt jelentette, hogy Theo nem avatta be a másik Brujaht abba a tervbe, amelyben Hartford csak az első lépés volt. Még Gainesmil is csak ennyit tudott, pedig neki még a stratégia kidolgozásában is szerepe volt.
- ...és ön információkat hozott nekünk, Sturbridge Régens. - mondta Garlotte herceg.
Sturbridge könnyedén felállt, pedig Janban szinte nem is tudatosult, hogy mozog. A Régens bólintott a tanács jelentősebb tagjai felé.
- Garlotte herceg, Bell arkón, Vitel herceg, Ladislas herceg, Mr. Pieterzoon.
A Tremere régens az elmúlt hét nagy részét a New Yorki kápolnában töltötte. Láthatóan úgy ítélte meg, hogy a jelenlétére ott volt a legnagyobb szükség. A város Kamarilla által uralt része állandó Sabbat ostrom alatt állt, úgyhogy akár még igaza is lehetett.
Miután Baltimore-ban pontosan ebben a szállóban gyilkolták meg Maria Chint, a régenst talán az is befolyásolta a döntésében, hogy nagyobb biztonságban érezte magát a kápolnában, bár ha hinni lehetett Colchester jelentéseinek, akkor maga a kápolna sem volt éppenséggel egy biztos menedék.
Volt valami a nőben, amit Jan... túlviláginak talált. Ez a valami biztosan nem volt angyali, de nem is feltétlenül démoni. De távolságtartó, zárkózott. Eltekintve attól, ahogy az asztal körül ülőket köszöntötte, ilyen szenvtelen szavakkal akár kisiskolásoknak is tarthatott volna órát, vagy útbaigazíthatott volna egy eltévedt motorost.
- Három héttel korábban Garlotte herceg tájékoztatott engem azokról a kijelentésekről, amelyeket a Gangrel klán ítélethozója, Xaviar tett a tanács színe előtt. A Tremere klán nevében hivatalosan kijelenthetem, nem fogadhatjuk el, hogy az általa leírt jelenségnek bármi köze is lenne egy Antediluvianhoz. Azonban birtokomba kerültek bizonyos információk, amelyek talán kapcsolatban lehetnek az ítélethozó által leírt eseményekkel.
A nő az asztalra tett egy bőr aktatáskát, majd kivett belőle egy pergamenlapot, és átadta Jannak. A lapról egy hatalmas szem meredt rá, vagyis inkább egy sietős vázlat egy férfiről, aki a bal szemét kivéve teljesen jelentéktelen volt. A szem durván megnagyobbodott, és kitüremkedett a szemgödörből.
- Ez pedig ki lenne? - kérdezte Jan, majd továbbadta a pergament a jobbján ülő két Malkávnak.
- Ezt, Mr. Pieterzoon, mi sem tudjuk. - felelte Sturbridge - A festmény elkészítésének körülményei jelen pillanatban még nem tisztázottak, de létrejöttének időpontja szinte pontosan egybeesik a Xaviar ítélethozó által leírt... események időpontjával.
Annak ellenére, hogy Sturbridge csak mintegy mellékesen vetette oda ezt a megjegyzést, Jan mégis elcsodálkozott a szavain. Egy Tremere - egy régens a legtitokzatosabb és leggyanúsabb klánból - nyilvánosan elismerte, hogy valamit nem tudnak, és ezek után még be is ismerte, hogy kíváncsi a többi klán véleményére! Egyesek az együttműködés szempontjából ezt bíztató jelnek tekintették volna. Jan számára azonban ez csak egy újabb jele volt annak, hogy milyen nehéz időket él át a Kamarilla. Sturbridge nem lenne ma itt, ha a Tremere boszorkánymesterek nem látnák a közeledő véget.
A pergamen a Malkávoktól Theohoz, tőle Ladislashoz, Gainesmilhez, majd végül Garlotte-hoz vándorolt.
- Ez a lény Vértestvér, halandó... vagy valami más?
- Érdekes kérdés. - mondta Sturbridge - A választ erre sem ismerjük.
A rajz Baltimore hercegétől Isaac-hoz került, aki továbbadta Colchesternek, az üzletembernek.
- Nem tudom, ki ez, de megtudhatom. - mondta a Nosferatu.
Sturbridge bólintott.
- Reménykedtünk benne, hogy a tanácskozás után különböző forrásokat vethetünk majd be a kérdés megoldása érdekében.
Jant még most is megdöbbentette, hogy a nő ilyen készségesen beismeri tudatlanságukat ebben az ügyben. Ismét elhangzott a mondat, amelyet az élőholt lét megannyi tovaszállt éve alatt eddig még soha nem hallott Tremere szájból: Nem ismerjük a választ.
Colchester átnyújtotta a pergamendarabot Vitelnek, aki szemügyre vette, majd továbbadta Victoriának, aki éppen Sturbridge másik oldalán ült. Victoria még mindig eléggé visszahúzódóan viselkedett, de most kihúzta magát a székében, és figyelmesen meredt az arcképre.
Vajon mire számítanak a Tremerek? Mit akarnak nyerni az üggyel? - elmélkedett Jan. Azt hitték, hogy eloszlathatják a többi klán gyanakvását, ha alkalmatlannak mutatják magukat? Nem, az nem lehet. - zárta ki a lehetőséget Jan. A klán az ereje miatt maradt fenn ilyen sokáig. A Vértestvérek csak keveset tudtak a boszorkány-mesterekről, de az a kevés ismeret, amely közkézen forgott - legyen az valós, vagy vélt - mind felkavaró, és nem megnyugtató volt. Jan nem tudta elhinni, hogy a Tremerek megpróbálnák megfőzni a többi klánt azzal, hogy mostantól jóindulatúnak állítják be magukat.
- Leopold.
A Victoria által kiejtett szó mindenkinek a figyelmét magára vonta az asztal körül.
- Ez itt Leopold. - mondta még egyszer halkan, és láthatóan nem akart hinni a szemének.
- Ismeri őt? - kérdezte Sturbridge.
- Mindig így nézett ki a szeme? - faggatta aggódva Bőrnyak.
- Ki ez a Leopold? - kérdezte Garlotte herceg.
Victoria ügyet sem vetett a hercegre, csak tovább bámulta a pergament. Jan el sem akarta hinni, hogy ez ugyanaz a nő volt, aki annyira... felkavarta őt, aki eddig szálka volt a kezében. Úgy tűnt, hogy Victoria a szemei előtt megy össze és veszíti el az erejét.
- Ki az a Leopold? - kérdezte ismét Garlotte.
- Senki. - legyintette Victoria, de még mindig nem pillantott fel a képről - Egy szobrász... egy Toreador, Atlantából.
Atlantából. Jan véleménye szerint túl sok minden kapcsolódott a városhoz ahhoz, hogy mindez egyszerű véletlen egybeesés legyen: Victoria onnan szökött meg az első Sabbat támadás után, lehetséges, hogy meggyilkoltak ott egy Tremeret, és most ez a vázlat arról a lényről, amely talán elpusztított egy hadseregre való Gangrelt...
Janban hirtelen tudatosult a lehetőség abszurditása.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy egy Toreador elpusztított harminc vagy negyven Gangrelt?
Victoria most már felnézett.
- Én csak azt mondom, hogy ez itt Leopold. - meredt ingerülten a Ventruera.
A pergament az asztalon visszacsúsztatta Sturbridgenek.
- Biztos benne? - kérdezte a Tremere - Amennyire csak egy ilyen durva vázlat alapján biztos lehet?
Victoria egy pillanatig elgondolkodott, majd először lassan, de aztán egyre határozottabban bólogatni kezdett.
- Olyan... olyan érzés, mint Leopold. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de biztos vagyok benne.
Sturbridge is bólintott, mintha ő megértett volna valamit, ami elkerülte a többiek figyelmét.
- Akkor meg kell tudnunk, hogy mi van ezzel a Leopolddal. - vágott közbe Garlotte - Ha tényleg köze van ahhoz, ami a Gangrelekkel történt, akkor talán van kapcsolat közte, és Buffalo eleste között. Akár a Sabbat eszköze is lehet.
- De az már pokolian bizonyos, hogy ő nem egy Antediluvian. - jegyezte meg Bell, és ezzel előcsalt néhány zord kacajt.
- Kétlem, hogy meg tudnánk találni Xaviart. - folytatta a herceg - De, még ha rá is lelnénk, akkor is meg vagyok győződve róla, hogy ezen a ponton nem lenne túl segítőkész. Ha a nyom Atlantából indul ki, akkor oda kell küldenünk valakit.
Jan szinte ösztönösen csapott le a lehetőségre. A szavak szinte már az előtt elhagyták az ajkait, mielőtt rádöbbent volna, hogy beszél.
- Victoria, Ön ismeri a várost, és ismeri ezt a Leopoldot. Az lenne a kézenfekvő, ha Ön menne.
Azonnal halvány bűntudat támadt benne, de az üzletember gyilkolási ösztöne szinte azonnal elnyomta a sajnálatát, amit a feldúlt Toreador iránt érzett. Ez volt az ő esélye arra, hogy megszabaduljon a nőtől, aki szembeszállt vele, és akinek nem tudott úgy a közelébe lenni, hogy ne akarta volna birtokolni.
Úgy tűnt, hogy Garlotte hercegnek fenntartásai vannak az ötlettel kapcsolatban, annak ellenére, hogy az utóbbi időben meglehetősen nyersen viselkedett Victoriával szemben.
- A Nosferatuk talán alkalmasabbak lennének...
- Igaz, hogy a Nosferatuk ismerik Atlantát, de Victoria ismeri Leopoldot is. - hangsúlyozta érveit Jan - Megérzései vannak. Megbízom Ms. Ash intuíciójában.
Úgy tűnt, Victoria nem fogta fel a jövőjét érintő vita egyetlen szavát sem. A Sturbridge mellett pihenő vázlat után nézett. A vitázók közül nyilvánvalóan Garlotte volt a kevésbé határozott. Egy hosszú pillanatig ingadozott, és Jan attól tartott, hogy a herceg megvétózza a javaslatot.
- Hercegem. - szólt közbe Gainesmil, aki szintén aggódott a fejlemények miatt - Azt kell javasolnom, hogy...
- Hogy nem engedhetjük el egyedül? - adta a hadnagya szájába a szavakat a herceg - Önként akar jelentkezni a kísérő feladatára, Robert?
Gainesmil szája jónéhány másodpercig állt tárva-nyitva.
- Én... uh... azt hiszem... a legmélyebb tisztelettel, hercegem... hogy talán az én kivételes képességeimre itt van szükség?
Nyilvánvalóan nem kérdésként akarta előadni ezt a javaslatot, de a hangja elárulta, hogy a pánik szélén áll, és az utolsó szótagok legalább egy oktávnyival magasabban törtek elő a torkából.
Garlotte herceg jónéhány pillanatig fontolgatta a választ, és Gainesmil végig tökéletes mozdulatlanságba merevedve várakozott.
- Azt hiszem, igaza van, Robert.
Gainesmil megpróbált nem túl hangosan sóhajtani. Úgy tűnt, hogy egy időre még sikerült megmentenie a helyét a herceg oldalán. Jannak el kellett ismernie, hogy a herceg nagyon fürgén reagált a helyzetre. Majdnem olyan fürgén, mint ő maga. Garlotte akár bele is egyezhetett volna Jan javaslatába, de eddig is komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy csökkentse Jan befolyását, például azzal, hogy ragaszkodott hozzá, hogy Gainesmil is ott legyen a stratégia kitervelői között. Ugyanakkor sokan a gyengeség jeleként értelmezték volna, ha védelmébe veszi Victoriát, miután a nő nyilvánvalóan kiesett a kegyeiből, és gorombán visszautasította Garlotte vendégszeretetét.
Gainesmil akaratlanul is megmentette a herceget. Közbelépésével lehetőséget adott a hercegnek arra, hogy átirányítsa a tanács figyelmét a saját nagyvonalúságára és könyörületességére, amivel megfegyelmezett egy önfejű alattvalót. És Victoria természetesen megy.
Jan tervét elfogadták. Garlotte keblére ölelte a tékozló fiút. Gainesmilt nem küldték öngyilkos küldetésre. Mindenki jól járt, kivéve...
- Elmegyek. - mondta Victoria, aki eddig egy szót sem szólt a témával kapcsolatban - Elmegyek. Meg fogom találni Leopoldot.
Jan ismét érezte a bűntudat apró döfését. Ha a Tremere ma esti magatartása elgondolkodtató, akkor Victoria viselkedése egyenesen megdöbbentő volt. Xaviar váratlan megjelenése óta a Toreador teljesen felhagyott a különféle próbálkozásokkal, amelyekkel a tanácsot akarta befolyásolni. A körülötte lévő világ elől önmagába rejtőzött... akárcsak Estelié. - döbbent rá Jan. Mint egy áldozat, aki inkább tagadta azt, amivel nem volt képes többé megbirkózni. Hirtelen egészen más fényben tűnt fel előtte Victoria - és Jan szerette volna megoltalmazni, szeretett volna vigyázni rá. Még látta a szépségét és emlékezett korábbi vaskemény akaratára, a tűzre, amelyet talán még fel lehetne éleszteni.
De - az ő javaslatára - most visszaküldik a városba, ahonnan megszökött. Vissza a Sabbathoz.
- Nagyon jó. - mondta Garlotte, és továbbra is kézben tartotta a helyzetet - Találja meg ezt a Leopoldot. Tudja meg, mi van ezzel a... szemmel.
Jan csendesen hátradőlt a székében. Victoria többé már nem az ő problémája volt. Még mindig ott volt a Sabbat, akivel el kellett bánni. Garlotte herceg szükségszerű, ha nem is állhatatos szövetséges. Vezetni fogja a herceget, ahol lehetséges, és megkerüli a többi esetben. Egy egész világ súlya nyugodott Jan vállain. A gondolatai azonban visszatértek Victoriához, és eszébe jutott, hogy milyen kegyetlenül elbánt vele. Egy dologban biztos volt: Hardestadt elégedett lesz.

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Gherbod Fleming soha nem állt a Központi Hírszerzési Hivatal (CIA) alkalmazásában, és semmilyen módon nem is kapott fizetést a hivataltól.
Az ő tollából származik a Klán Regény: Gangrel csakúgy, mint a Vampire: The Masquerade vér Átok trilógiája: Az Ördög Ügyvédje, A Megmérettetés és a Sötét Prófécia

 

 

Tartalom:
I. Vendégjog
II. Birtok
III. Ivadék
A szerzőről