Vampire: The Masquerade

Kathleen Ryan
SETITA
[A Klán regénysorozat 4.]

(Tartalom)

 

Édesanyámnak, születésnapjára

– Kathleen Ryan

 

ELSŐ RÉSZ
New York

 

1999. július 31., szombat, éjjel 12:33
Egy műterem-lakás Red Hookban, Brooklynban
New York városa, New York

A nő pontosan a saját lakásának a közepén ült és várakozott.
Ropogós, fehér pamut blúzának felső gombja ki volt gombolva. Pontosan, ahogy Ő hagyta. A nyakán már megszáradt a vér, és a puha bőr viszketett a ragacsos kéreg alatt. A bilincsek most már nyugodtan pihentek. Szívósságukat sokáig próbálgatta, de a láncok és a béklyók kitartottak, és végül belefáradt az ellenük folytatott küzdelembe.
A vasakkal Ő láncolta hozzá a masszív öreg és nehéz karosszékhez – a szilárd diófát pedig, még ha akarta volna, sem tudta volna összetörni. Ő pedig tudta – gondolta a nő magában – hogy semmi esetre sem tenné tönkre ezt a bútordarabot. Az a gondolat, hogy a bilincsekkel folytatott küzdelme során a rettenetes, mocsokkal borított vasak megkarcolták a széket, legalább annyira fájt neki, mint a hasztalan – Ó, Istenem – küzdelem csuklóján vöröslő nyomai. A gyűlöletes eszköz a csuklóit a széken keresztül otthonának középső acéloszlopához kötötte, és a szabadulásra tett kísérletei téglavörös nyomokat hagytak a csuklóin, a fényes diófán és az oszlop acélján. Most már semmit sem tehetett azon kívül, hogy figyelt, várt és emlékezett.
Távozása után Ő nem hagyott égő lámpát a lakásban, de a hatalmas, egész falat betöltő ablakokon keresztül a város elegendő fényt szolgáltatott ahhoz, hogy mindent jól lásson. Hiszen végső soron pontosan ezek miatt az óriási, északra néző ablakok miatt vette ki éppen ezt a lakást.
A fényreklámok és az autók beszűrődő fényében kirajzolódott a műterem és a műhely. A halvány derengés saját látóhatárral ajándékozta meg a lakást. Amott a festőállványon álló félig megtisztított kép magasodott a képzeletbeli város fölé. Mellette egy csupa szög és bonyolult vonal felhőkarcoló magasodott: egy zászlóval leterített varróasztal, amelyet javításra váró szövetdarabok borítottak. A palackok soraival, tisztító szerekkel, befőttes üvegekkel, ecsetekkel, gumikesztyűs dobozokkal és gyapjú törlőrongyokkal roskadásig megrakott munkaasztal kicsit távolabb állt a képzeletbeli város jobb negyedeitől és talán egy raktár- vagy egy gyárépület lehetett. A hatalmas, egyenes vonalú, impozáns asztal lehetne talán a...
Az utcáról beszűrődő fényben tompának és sötétnek tűnő asztal valódi cseresznyefából készült. Ez a bútordarab rezes fénnyel pompázna, ha a nap valódi fény világítaná meg – amikor ébredő istenként beragyog azokon a gyönyörű, hatalmas ablakokon...
Ez volt az az asztal – gondolta és megrohanták az emlékek.

 

1999. június 21., hétfő, este 11:46
Rutherford ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Az asztal romokban hevert. Poros volt, piszkos és festékfoltok éktelenkedtek rajta. Az illesztések mindenhol meglazultak és évek óta törött volt már az az újszerű szerkezet is, amely már akkor csúcstechnológia volt, amikor ezt a fogalmat még ki sem találták. Egy rég elfeledett dátum jelölte azt a pillanatot, amikor átfűrészelték, és végleg eltávolították a központi zárat. A három fióknak ugyan még megvolt a zárja, de a szerkezetek annyira piszkosak voltak, hogy még a hozzájuk illő kulcsokkal is lehetetlen lett volna kinyitni őket. Na nem mintha nála lettek volna a zárakba illő kulcsok. Még abban sem lehetett biztos, hogy egy ilyen próbálkozást egyáltalán túlélne-e a fa, amibe a zárakat illesztették. Az okmányszekrény ajtaja nyitáskor recsegett és nyikorgott, és a benne lévő csúszó asztal haldokló elefántként visított fel, amikor elő merészelte húzni.
Megragadta egy feldarabolt pamut póló egyik darabját és szinte szárazra csavarta a víztől és a faszappantól. A ronggyal óvatosan nekilátott, hogy eltávolítsa a beivódott mocskot az asztal lapjáról. Nem merte egyszerűen áttörölni kényes felületet, mivel túl sok volt rajta a homokszemcse, ezért leterítette a nedves anyagdarabot a lapra, és egyszerűen a szövetre és a víz nyomására bízta, hogy a lehető legtöbb piszkot összeszedje.
Végtelen türelemmel húzta ki a fiókokat. A középső és a három oldalsó egyike szinte összecsuklott a kezében. Ezeket majd fel kell fúrni, és újra szilárdan összeilleszteni. Az írószerek tárolására szolgáló fiókot korábban már megjavították, de bárcsak ne tették volna. A nő csak a fejét csóválta az illesztések közül előtüremkedő hatalmas műgyanta ragasztó buborékok láttán. A negyedik fiók azonban a legnagyobb meglepetésére teljesen ép és szilárd volt és a többiből hiányzó lécek és felosztó lapok ott szánkáztak a belsejében, amikor kihúzta. Az elválasztok közül három még az eredeti asztal tartozéka volt és a nő úgy mosolygott a láttukra, mint egy gyermek, amikor valami nagyon klassz nyereményt sikerül bezsebelnie.
Kinyitotta az asztal ajtóval lezárt részét és kihúzta és felemelte az asztallapot – ez alkalommal a zaj inkább egy törött körhintára emlékeztetett, mint egy elefántra – majd félig bemászott az asztal alá. Egy időre félretette a vödröt és a portörlő rongyot és a zsebében kutatott egy elemlámpa után.
A háta mögött egy diszkrét torokköszörülés hangja zavarta meg:
– Ez itt eladó? – kérdezte a hang.
A meglepett nő a vastag és poros deszkákra ejtette az elemlámpát. A vállait és a fejét előhúzta a szekrény szájából és sötét borostyánszínű szemeivel felpillantott. Az üzlet sötét volt, a lámpák rossz irányba álltak és a férfi még jobban elrejtőzött a tulajdonosok irodáiba vezető lépcső halvány megvilágításának árnyékában.
– Nem. – húzta ki zavarodottan a kormos tarka selyemkendőt a hosszú, egyenes szálú, gesztenyebarna hajából. – Talán. – a kezében tartott rongy tisztább felével letörölte a port az arcáról és hunyorogva próbálta kivenni a lépcső pihenőjén álló alakot. – Lehetséges, azt hiszem. – folytatta és nekitámaszkodott az asztal biztonságot adó tömegének. – Az enyém. Attól tartok, hogy nem igen éri el a Rutherford háztól megszokott minőséget...
– Valójában nem is akartam megvenni. Mindössze kíváncsi voltam... – a férfi hanghordozása nyitva hagyta a beszélgetést.
– Amy Rutherfordot kísértem el egy vásárra, amikor megláttam ezt a darabot a maradék áruk között. Amy pedig az asztalt is belevette a megvásárolt darabok árát megállapító alkuba.
– Miért? – a hanghordozásában volt valami, ami miatt a nő úgy érezte, hogy a férfit valóban érdekli a mondandója, és azt vette észre, hogy folytatja a beszámolót.
– Mert... hm... Mert semmit sem ért. Valójában néhány korai Marathi – bocsánat, indiai bronzműves tárgy – érdekelt bennünket. Természetesen, ha az árus tudta volna, hogy Amyt valójában azok a tárgyak érdeklik, akkor biztosan újra ellenőrzi a megállapított árat. Ezzel a módszerrel végül is néhány dollárral túlfizettük az asztalt, és pár centért hozzácsaptuk még azt a néhány emléktárgyat is. Az egyiket ott láthatja maga mögött abban a bemélyedésben. – mondta a nő és a jobb oldali üveges szekrényre mutatott.
– Akkor mi értelme ennek az egésznek? – mutatott egy elegánskéz a vödörre, a tisztító szerekre és a törlőrongyokra.
A nő elmosolyodott és elnagyolt gesztust tett a kezében tartott fejkendővel:
– Mert szeretem.
A férfi előbújt a lépcsőházból és besétált a műhelybe. Magas volt és egyenes, mint egy szálfa. Az általa viselt szénszürke öltöny képes lett volna egyszerű viseletnek feltűntetni egy szmokingot. A kopasz, vagy borotvált fej formája bámulatosan arányos volt. Nem volt jóképű, mivel nem is volt szüksége rá, hogy az legyen: teljes volt, tökéletes formákkal és a bőre úgy fénylett, mint a mahagóni a gyertyafényben. A vendégek udvarias tartózkodásával sétált keresztül a műhelyen, majd felemelte a legközelebbi vakító fényű lámpát és az öreg asztalra irányította.
– Jó. Nem is rossz darab. Miért mondta, hogy semmit sem ér?
– A kihúzható rész miatt. – kocogtatta meg a mozgó asztallapot a nő – Úgy építették, hogy kb. 1920 körül kényelmesen tárolja és elrejtse az írógépét. Újszerű felfüggesztés. A befektetők úgy gondolták, hogy majd eladhatják valamelyik irodabútor forgalmazónak. De csak nagyon kevesen akarnak olyan asztalt, amelynek nincs iratrendező fiókja és senki, gyakorlatilag senki sem használ már manapság kézi írógépeket. Egy bolond biztosan kibelezné a szerencsétlent, és lyukakat fúrna bele, hogy így mentse őt át a számítógépes korba.
– A nő végigsimította az asztallap felhajló peremét – Nem hagyhatom, hogy ezt tegyék vele.
– Vele?
– Bocsánat. – A nő félig elpirult, de gyorsan magára erőltetett egy sokkal hivatalosabb arckifejezést – Egy kissé animista vagyok. Tehetek önért valamit?
– Megtisztelhetne egy bemutatkozással.
– Oh. – gyorsan megtörölgette, és a férfi felé nyújtotta a jobb kezét. Az ő kézfogása biztos, meleg és magabiztos volt, míg a férfié erős, hideg és száraz. – Elizabeth Dimitros. Itt dolgozom.
– A nevem Hesha Ruhadze. Igazán örömömre szolgál, hogy találkozhattunk.
– Én is örülök. – a nő szünetet tartott és megpróbálta valahol elhelyezni magában a beszélgető partnerét. Nem volt szokatlan, hogy késői látogatójuk akadt, de ezt az ügyfelet eddig még sohasem látta.
– Amyvel szeretne találkozni?
– Agnessel. – nevezte meg a rangidős társtulajdonost a férfi – Félretett számomra egy alabástrom szobrocskát.
– Az Ősi Királyságokból származó ushebtit?
– Igen. Talán Ön már látta?
– Én is részt vettem az eredetiségének igazolásában. – bólintott Elizabeth – A Rutherford ház legjobb darabja volt az óceánnak ezen a partján. – érdeklődve pillantott a férfire – Érdekli Önt az egyiptomi művészet?
Elizabeth kilépett a gumitalpú cipőiből és a törlőrongyokon hagyta őket. Harisnyás lábfejével megérintette a kapcsolót és a ragyogó műhelylámpák kihunytak. A tiszta kezével bekapcsolta az üveges szekrények világítását.
A Rutherford Ház földszintje lágy fénnyel világítani kezdett. A galéria falai a tojáshéj színére és anyagára emlékeztettek és a hajlataik és kereszteződéseik beugrókat és polcokat biztosítottak a rájuk bízott kincsek számára. A mesterien elrendezett ereklyék közül mindössze csak néhány volt elég fiatal ahhoz, hogy egyszerűen csak antik legyen. A kiállítás elrendezés módjában harmónia, hagyományok és az angol felsőosztály esztétikai érzéke tükröződött. A csoportosításban azonban egy modern kéz munkáját dicsérő kontraszt is felfedezhető volt, amely ötvözte a Zen sokkját és a kínai kalligráfia ösztönösen rendezett vonásait. Ruhadze a vastag, puha szőnyegen keresztül egészen a falaknál sötétebb árnyalatú bársonnyal borított polcig követte a nőt. A mélyedésben egy lapis és arany gyöngysor pihent.
– Természetesen ez itt borzasztóan gyakori az Ön legújabb szerzeményéhez képest, – mondta a nő – de a kapocsba mélyített íbisz a legfinomabb faragás a...
Hesha hirtelen zavartan megtántorodott. A szemei mögött valami vakítóan felvillant, az elméjében pedig egy másik elme ébredése keltett visszhangokat – ő pedig meglepetten döbbent rá, hogy szinte felismeri az érzést. A Szem? Működik? Minden erejét megfeszítve igyekezett megragadni a nyomokat, az akarat által magára hagyott test pedig dőlni kezdett.
– Uram? Uram!
Hesha érezte, hogy nekizuhan a falnak, és a nő odaugorva próbálja megakadályozni, hogy szétloccsantsa a fejét a polcokon. Ő azonban teljesen a kisugárzás követésére összpontosított és ügyet sem vetett Elizabethre.
– Minden rendben van? – Elizabeth karjai a férfi súlyával küszködtek. A térdével kitámasztotta a hátát és megfordította a magatehetetlen testet. A szemek csukva voltak.
– Feküdjön le.
Hesha érezte, hogy felemelik a lábait, majd valami keményre ejtik őket, aztán egy puha, süppedő párnát nyomnak a feje alá. Elizabeth kezei végigfutottak az arcán és a homlokán, aztán érezte, hogy a nő kimegy a szobából. Ennek örült is, hiszen még a legkisebb zavaró nesz is sokkal nehezebbé tette a fókuszálást.
Egy pillanatra biztosan tartotta mentális markában az elnagyolt és sikamlós jelenséget: a Szem volt az, most már kétség sem férhetett hozzá. Kiszabadították... valahol a világban kiszabadították. A szobor itt volt New Yorkban. Minden logika ellenére az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy magával hozza. Most hálát adott Szetnek azokért az ómenekért, amelyeknek hatására végül is így cselekedett. A szoborhoz kell mennie, amilyen gyorsan csak lehet.
Hesha érezte, hogy egy enyhén padlás és költöztető kocsi szagú bélelt takarót terítenek rá, és az önjelölt nővérke a csuklója után nyúlva próbálja meg ellenőrizni a pulzusát.
– Rendben vagyok. – intette arrébb Hesha.
Felült és elfogadta a nő segítségét, bár semmi szüksége nem volt rá. Kifelé nagyon hálásnak mutatkozott és gyorsan, szinte oda sem figyelve egy hihető hazugságot rögtönzött, amely megmagyarázza a történteket. Az elméje jó mélyen elrejtett zugaiban azonban kérdések cikáztak, és gondosan kielemezte a tisztánlátásnak ezt a rövid villanását. Elizabeth még mindig gyanakvó szemekkel méregette, de a férfi lépései biztosak, a viselkedése pedig pontosan olyan kifogástalan volt, mint a „rosszullét” előtt. Hesha lassan befejezte a hálálkodást és az órájára pillantott.
– Most már igazán vissza kell térnem a hotelszobámba. – mondta – Még egyszer köszönöm, Mrs. Dimitros.
– Miss.– válaszolta könnyedén a nő – De kérem, szólítson csak Liznek. Mindenki így szólít.
Hesha elgondolkodva nézett a nő arcába. Egy pillanatra a maszk lehullott és félretette a Szemmel kapcsolatos gondjait. Itt még mindig volt egy megválaszolatlan kérdés és az aprócska rejtély csábította és elbűvölte a férfit.
– Nem bánná, – kezdte – ha számomra inkább Elizabeth lenne? Gyűlölném, ha be kellene állnom a sorba.
– Kérem. – nevetett Elizabeth és a hivatalosság maszkja végleg lehullott az arcáról.
– Nem bánná, – kérdezte, ha megkérném: tegye félre számomra azt a nyakláncot, hogy a következő alkalommal jobban megnézhessem?
– Természetesen, ahogy kívánja.
– És végül, nem bánná, – szólalt meg ismét Hesha – ha csütörtök este elvinném vacsorázni?
– Egy cseppet sem bánnám. – nevetett meglepetten a nő.
Az ajtó becsukódott mögötte és a férfi távozása után csak hosszú idő elteltével jutott ismét eszébe Elizabethnek a még mindig reá váró vödör, törlőrongy és asztal.
A kanyarban egy fekete szedán húzott oda Heshához. A jobb hátsó ajtó automatikusan kinyílt előtte és ő habozás nélkül becsúszott a patyolat utastérbe.
Az autót külön az ő számára készítették, rendelésre. A hátsó ablakai és az utasteret a sofőrtől elválasztó panel elsötétíthető üvegből készült. Az elválasztót felhúzva és az üvegeket besötétítve a hátsó ülés akár a déli nap sugaraitól is megvédte az utasokat. Az utastérben helyet kapott egy laptop és egy aprócska iroda, amely rendelkezett telefonnal, faxxal, modemmel és a biztonsági kódolók egész arzenáljával. A sofőr ahhoz is ragaszkodott, hogy az autó golyóálló legyen. Hesha a saját terveiben mindig is inkább elkerülni próbálta a tűzpárbajokat, nem pedig megvédeni magát tőlük. Mindazonáltal tiszteletben tartotta a segítője véleményét.
– Greenwichbe, Thompson, amilyen gyorsan csak tud.
Hesha felkapta a telefont és Vegelnek, a szövetségesének a számát tárcsázta. A fiatalabb Setita volt a második ember Hesha Szem után folytatott hajszájának irányításában. Minden bizonnyal lelkesen fogadja majd a hírt, hogy a Szem megmozdult, és ő is legalább annyira meglepődik majd, hogy előttük valaki más ért oda hozzá elsőként... a telefon hatodszor csöngött és Hesha aggódni kezdett... azonnal szüksége lesz Vegelre Baltimoreban. Hesha most kezdett örülni annak, hogy egy egész csapatot küldött Atlantába erre a holdkóros Toreador összejövetelre. A várakozó Cessna biztosan... a telefon nyolcadszor csengett ki... kilencedszer...
A telefontársaság tájékoztatta, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem felel: az előfizető valószínűleg nincs telefonközelben, vagy az elérhető területeken kívül tartózkodik.
Hesha felpattintotta a laptop tetejét és előhívott egy telefonszám listát. Az egyik számot beütötte a telefonjába.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 12:08
A Szépművészeti Múzeum parkoló garázsa
Atlanta, Georgia

– McDonough. – mondta Hesha.
– Uram! – az éles, professzionális modorba mindössze csak egy árnyalatnyi áhítat vegyült. Vegel sofőrje eddig nem hallotta túl gyakran a főnök hangját.
– Vegel telefonja nem felel. Találja meg és hívasson vissza. McDonough egy pillanatig elgondolkodva ülve maradt. Ő maga is megpróbálta felhívni Vegel telefonját, de megszakította a vonalat és elhagyta a járművet, amikor a telefontársaság mézes-mázos hangja beszélni kezdett. Kétszer is ellenőrizte az autó riasztóját, mielőtt a garázson keresztül a felvonó felé indult volna. Egész úton férfiak és nők tekintete tapadt rá: testőrök, sofőrök, játékszerek és szörnyetegek várakoztak a fenti mulattságon résztvevő uraikra. Messzire elkerülte a kijárat mellett szorosan egymás mellé álló dohányosok csoportját és megközelítette a felvonót. A kinyíló ajtók egy erős testfelépítésű, szmokingba bújtatott antipatikus úriembert fedtek fel. McDonough megpróbálta a férfi látóterében tartani mozdulatlan kezeit.
– Mr. Vegelnek fontos hívása van. – mondta nyugodt hangon – Azonnal beszélnem kell vele.
– Lépjen be.
A két férfit a felvonó a múzeum alagsorába emelte, ahol újabb nyolc szmokingos őr várt rájuk. McDonought egy késkészletre emlékeztették: keskeny, gyönyörű, halálos késekre.
– Várjon itt. – mondta a liftes férfi.
Tíz perccel később tért vissza és kinyitotta az ajtót egy asszonynak, aki sokkal gyönyörűbb és halálosabb volt a szobában tartózkodó bármelyik „késnél”. Sötét fürtjei a feje körül lebegtek, ahogy McDonough felé sétált. Az egyszerű, ujjatlan köntös hullámokat vetett és fehéren felvillant minden egyes lépésnél. A nő rámosolygott és a szoba többi része megszűnt létezni. Amikor megszólalt a férfi már a saját nevére is csak nehezen tudott visszaemlékezni.
– Sajnálom, de úgy tűnik, hogy Végei már távozott az ünnepségről, Mr...
– Mc... McDonough.
– Üzenetet hozott számára?
– Mr. Ruhadze telefonon kereste, de Vegel telefonja nem működik. Úgy gondoltam...
– Vegel már nincs itt. Majd én fogadom a hívást.
És McDonough előhúzta a zsebéből a telefont. Észre sem vette, hogy mozdulatára az őrök szinten automatikusan csúsztatták a zakójuk alá a kezüket. Ahhoz túlságosan is lenyűgözték azok a zöld szemek. Tárcsázta a New Yorki autó számát.
– Hello. – mondta a nő és a szoba sarkába sétált. A lakájai hallótávolságon kívülre oldalogtak.
– Ki beszél? – kérdezte Hesha kimérten.
– Victoria vagyok. Victoria Ash.
– Mindig öröm Önnel beszélni, Ms. Ash... – Victoria...
– Minek köszönhetem ezt a nem várt örömet?
– Itt van az Ön embere... egy bizonyos Mr. McDonough... aki egy bizonyos feladatot próbál teljesíteni. Természetesen Mr. McDonough nem szívesen látott vendég a felsőbb szinteken, ezért az Ön iránti udvariasságból én magam próbáltam végrehajtani ezt az aprócska feladatot.
– És?
– Éjfél óta senki sem látta Vegelt. Igazán kár: nagyon elbűvölő beszélgető partner. – Victoria kis szünetet tartott – Tehetek még Önért bármit is, Hesha?
– Nem. – mondta és ebben az egyetlen, lapos szótagba éppoly kevés érzelem szorult, mint amennyi csábítást sűrített Victoria a saját mondataiba. – Köszönet az erőfeszítéseiért, Victoria. Ha Vegel esetleg újból felbukkanna...
– Megmondom, hogy hívja fel Önt. Ismeri a számot?
– Úgy tűnik, hogy nagyon is sok ember ismeri ezt a számot. – Jó éjszakát, Victoria.
– Jó éjt, Hesha.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 12:50
Az Abington tér közelében, Greenwich Village, Manhattan
New York városa, New York

Hesha keresztbevetett lábakkal ült. Levetette a kabátját és az ingét és erősen egy kőből készült szemre összpontosított. A kezében egy üreges bronz amulett szíját tartotta. Az elméjében és az izmaiban cikázó villódzó energiák hatására a lengő súly egy mintát rajzolt az alatta elhelyezett papírra. Az inga hegyéből vékony sugárban finomra őrölt, égett por pergett elő. Végül Hesha abbahagyta a koncentrálást, és szemügyre vette munkájának eredményét.
A középpontból öt vonal vezetett ki. Az első vékony volt és rettenetesen rövid... talán egy másik hely New Yorkban. Egy hasonlóan rövid vonal rajzolódott ki az elsőtől talán egyharmad környire. Azonban az inga olyan gyakran tért ki ebbe az irányba, hogy az aláhulló por szinte egy apró hegységet emelt a papíron. Az elsőhöz hasonlóan vékony vonal húzódott messze-messze nyugati irányba. A leghosszabb és legvastagabb vonal kelet felé vezetett. A vonal vége elmosódott a szőnyegen, de minden Ázsiára utalt.
Az utolsó éles és jól elkülönülő vonal délkeletre vezetett. Később, ha majd lesz rá alkalma, gondosan megméri a kihullott faszenet és meghatározza, hogy hol végződik – de az elegáns kezét már most ökölbe szorította a bizonyosság, hogy a dél felé vezető ösvény nagyjából ezer mérföld hosszúságú és hogy Hazimel Szeme Atlantában szabadult el.
Hívatta Thompsont. Nem volt értelme gondolatokat ültetni a férfi fejébe, amíg nem rendelkezett megdönthetetlen bizonyítékokkal, ezért a tőle telhető legnyugodtabb hangon a következő utasítást adta ki:
– Thompson, látni akarom az atlantai csapat jelentését. Arra gyanakszom... Tudni akarom, hol van Vegel.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 12:53
A Szépművészeti Múzeum parkoló garázsa
Atlanta, Georgia

McDonough már akkor meghallotta a lövéseket, amikor látni még semmit sem látott.
Beindította a motort.
Egy csapatnyi őr – a dohányosok – rohantak a kijárat felől az autóikhoz. Egyfolytában tüzeltek valami láthatatlan fenyegetésre és valami sötét nyomot húztak maguk után. Elsőként azok buktak fel, akik visszanéztek, megbotlottak vagy nem találták meg rögtön a limuzinjaikat. De nem lövések terítették le őket, hanem az ébenfekete nyúlványok.
Minden irányban autóriasztók szólaltak meg. Az uraik autóiból ghoulok léptek elő és a kezükben tartott fegyvereket a rámpákon akadálytalanul lefelé tóduló sötétségre emelték.
McDonough megpillantott egy gyöngyház szürke öltönyt viselő úriembert, aki égő füstöt dobott a sötétségbe. A tűz eltűnt és McDonough szem elől tévesztette a gránátost. A mozgó éjszaka leple alól emberek – dolgok – kezdtek előbújni. Vegel nem volt sehol...
A sofőr átkozódva tette sebességbe az autót és csikorgó gumikkal kilőtt. Elgázolt egy tizenéves lányt, akinek a karjai helyén mindössze csak hatalmas csontpengék éktelenkedtek és egy szempillantás alatt átgázolt a tűzpárbajon. Tudta, hogy a kijáratot elzárták, ezért áthúzott a bejárathoz vezető egyenes sávba. A narancs-fekete sorompók le voltak eresztve, de az isten szerelmére, ez a limuzin biztosan képes áttörni közöttük... Ekkor McDonough meglátta azt a nehéz teherautót, amely éppen ebben a pillanatban húzott be a kanyarba és ezzel teljesen elzárta a kivezető utat. A teherautó rakománya beton csatornagyűrűkből és acélgerendákból állt. A szürke gubókból az ellenség hordái özönlöttek elő. A teherautó mögötti utcai lámpák eltűntek az előrenyomuló árnyékban...
McDonough egyik kezével előhúzta a fegyverét, míg a másikkal a telefonja után nyúlt. A segélykérő kód: egyetlen gomb, majd az adás gomb – de a kocsi tetejére ugró szörnyeteg – egy szennyes, túlméretezett rongyokba öltözött csont és bőr kölyök – újra meg újra a limuzin golyóálló ablakaiba lőtt és ezzel elvonta a figyelmét. Az ablak megrepedezett és a vörös öklű gyermek nevetve dobta el a fegyverét, hogy az egyik karmát a repedésbe mélyeszthesse.
A szélvédő felszakadt és a másik karmos kéz előre lendült.
McDonought a hajánál fogva húzták elő a kocsiból. A kocka alakú szélvédő szilánkok belevájtak a szemeibe, az arcába és a kezeibe. Félig vakon ürítette bele a fegyvere tárát az őt tartó szörny oldalába. Az őrjöngő vámpír megrázta magát, mint egy kutya, és az aszfaltot körülöttük fekete vér pettyezte be. Aztán agyarait a halandóba mélyesztette, szárazra szívta áldozatát és felüvöltött.
Az autó maradványaiban a mobil telefon halvány kék fénye villant fel újra meg újra meg újra: „Küldés?”.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 2:36
Az Abington tér közelében, Greenwich Village, Manhattan
New York városa, New York

A Szem ismét becsukódott és a nyomok elenyésztek. A hirtelen csend legalább kétszer annyira bosszantotta Heshát, mint az a tudat, hogy a Szem működésbe lépett és valaki másnak a tulajdonában van. Fejét a fotel magas hátán nyugtatta, és azt hallgatta, ahogy Thompson egymás után hívja fel az embereit. Nincs sofőr, eltűntek az ügynökök a szállodából és a pilóták sem várakoztak a repülőgépnél. Felhívta a Fulton megyei rendőrséget és bejelentette, hogy ellopták a limuzint, de azt a választ kapta, hogy van nekik e nélkül is elég bajuk. Vagy nem figyeli a híreket? Telefonáljon holnap.
Thompson utoljára tette le a telefont.
– Semmi, uram. Azt hiszem... azt hiszem meghaltak. Megbicsaklott a hangja. Ronald Thompson maga választotta ki a csapatot, amely elkísérte Vegelt Atlantába. Mindannyian az ő ügynökei voltak és néhányan közülük talán még a barátai is.
– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, Thompson. Senki nem nyomta meg a riadó-gombot?
– Nem uram.
– Akkor reménykedjünk, hogy beásták magukat valahol.
Egy billentyű lenyomásával megjelenítette a hírműsort a monitoron.
– Holnap talán lesz idejük arra, hogy kapcsolatba lépjenek velünk. – mondta Hesha – Talán már most is kifelé tartanak a városból.
Hesha türelmesen megengedte az öreg rendőrnek, hogy a szobában maradjon, ezzel időt és... társaságot biztosított neki.
A halandónak szüksége lesz egy vagy két napra, amíg feldolgozza magában ezt a sok halált. Hesha számára Vegel és a csapat már mindössze csak hat holttest voltak – veszteségek, amelyeket le kell írni, és a lehető leggyorsabban pótolni kell.

 

1999. június 23., szerda, éjjel 2:24
Az Abington tér közelében, Greenwich Village, Manhattan
New York városa, New York

Hesha bekapcsolta a laptopját és bejelentkezett egy hírlapra. Atlantán láthatóan terroristatámadás söpört végig.
A történelmi Charleston lángokban állt. A Savannah-ban föllángolt zavargásokat egy militáns csoport számlájára írták, és mind a polgármester, mind a rendőrség cáfolta, hogy bármiféle kapcsolat lenne az atlantai és a Savannah-beli események között. A szokásos minta: a Maszkabál. Holnap reggelre a hivatalos jelentések megtalálják a helyüket az emberi történelemben. Hesha vagy a sorok között találja meg az igazságot – vagy azt, ami igazságnak felelt meg a káiniták között – vagy sehol.
– Elmegyünk itthonról, Thompson. Amint felkészült.
– Baltimore, uram? – kérdezte reménykedve a sofőr.
– Még nem.
A Szem most már bárhol lehet, és még a saját menedékében rendelkezésre álló nagyobb eszköztár sem segíthette Heshát abban, hogy megtalálja. Kéznél volt azonban a két rövid vonal. Valahol New Yorkban nyomok vezettek Hazimel felé és Hesha meg akarta találni ezeket a nyomokat.
– Kérdéseket kell föltennem néhány barátomnak. Fegyvereket és teljes ruházatot, Thompson, csak a biztonság kedvéért. És hívja fel az Áspist. Szinte biztos vagyok benne, hogy koldusok kopogtatnak majd az ajtónkon. Azt akarom, hogy találjanak nekik helyet. Az Áspis holnap csatlakozzon hozzánk.

 

1999. június 23., szerda, este 7:30
Rutherford Ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

– Miss Dimitros? – hallatszott Agnes Rutherford ingerlékenyhangja.
Elizabeth becsukta a recsegő naplót, gondosan visszatette a tartójába és kiállt a könyvkötő ajtajába.
– Igen, Miss Rutherford?
– Most Londonba utazom. Szóljon a kocsinak.
Elizabeth engedelmeskedett és a telefon mellől felpillantva észrevette, hogy a munkaadója még mindig az ajtóban szobrozik.
– Mr. Ruhadze titkárnője telefonált és megkért, hogy maradjon itt és mutassa meg Mr. Ruhadzenak a Thot nyakláncot. – Elizabeth beleegyezően bólintott és Agnes folytatta – Általában nem hagynám magára, hogy egyedül tárgyaljon az egyik legértékesebb ügyfelünkkel, de úgy tűnik, hogy ő ez alkalommal hajlandó egy alkalmazottal is beérni. Kérem, tartsa szem előtt az elveinket, Ms. Dimitros. Az Ön viselkedése és modora nem mindig felel meg annak, amit az alkalmazottainktól elvárhatnánk. – mondta és úgy mérte végig tetőtől-talpig a fiatalabb nőt, mintha csak egy különösen kétes eredetiségű szobor lenne. – Azt azonban el kell ismernem, hogy Ön sokkal inkább megfelel, mint a múltban általam alkalmazott amerikaiak többsége. És Miss Dimitros, tartsa magán azokat a ruhákat...
Elizabeth haragos vörösre pirult és a szemei is elkerekedtek felháborodásában.
– Áttekintettem a tegnapi biztonsági felvételeket és azt tanácsolom, hogy ma este ne zsíros pólóban és szakadt munkaruhában rohangáljon. Ez a Rutherford ház és nem valami használtcikk kereskedés.
– Igen, 'szonyom.
Liz kihúzta a vállait az egyszerű tengerészeti selyemből készült ruhája alatt és megpróbált visszaemlékezni, hogy vajon ezen a héten, vagy csak a múlt héten fényesítette ki utoljára a kivágott cipőit.
– Ma estére behoztam egy munkaköpenyt, hogy abban dolgozhassak, Miss Rutherford.
– Győződjön meg róla, hogy már nem viseli, amikor kinyitja az ajtót, Miss Dimitros.
– Igen, 'szonyom.
Elizabeth elkísérte a munkaadóját az utcai ajtóig, udvariasan és éppen kellő mértékben szolgálatkészen jó éjszakát és biztonságos repülőutat kívánt az öreg hölgynek, majd bekapcsolta utána a riasztót.
Óvatos, vékony pamutkesztyűbe bújtatott kezekkel kivette a gallért a tárolására szolgáló üveges szekrényből, és a bemutató asztalra helyezte. Gondosan egy bársonyból készült női nyak és váll modellre kapcsolta a nyakéket, majd hátralépve meggyőződött róla, hogy a kapocs pontosan az áll alatti kis mélyedésben ül. A fölső szinten található irattárból lehozta a műtárgy eredetiségét igazoló iratokat – a nyaklánc lelőhelyén készült fotókat, a felfedezés bejelentéséről szóló jelentések másolatait, az eladásait, a csődöket és az örökösödéseket, a végső árverést, amelyen végül a Rutherfordok tulajdonába került – és a Ház pecsétjét, krémszínű papírosát és aranyozott irattartóját a kincs mellé helyezte az asztalra. A vásárló fotelje mellé elhelyezett egy ékszerésznagyítót, egy mérőkörzőt, egy töltőtollat és egy krém és arany jegyzettömböt. Miután felkészült, leoltotta a világítást és visszasétált a műhelyébe. Magára öltötte a munkaköpenyt és munkához látott az asztalon. Úgy mosolygott, mint aki hazaért.
– Jó estét, Mr. Ruhadze. Kérem, fáradjon be.
– Kérem, szólítson Heshának.
– Ahogy óhajtja. – Elizabeth bezárta az ajtót és a vásárló felé fordult. – Miss Agnes megkért, hogy mondjam el Önnek, mennyire sajnálja, hogy nem állhat személyesen is az Ön rendelkezésére. – egy kis szünetet tartott majd folytatta – Ha szíveskedne követni...
Jó másfél órával később, a Rutherford ház nyakékkel kapcsolatos állításai igazolást nyertek, már amennyire a nagyító, a fény és az iratok ezt lehetővé tették. A megegyezésben szereplő vételár alacsonyabb volt, mint amit Elizabeth először javasolt, magasabb, mint amelyet Hesha elsőre felajánlott, de mindenképpen meggyőzően fölötte volt annak a határnak, amellyel Miss Agnes maga is elégedett lett volna.
Az üzleti ügyek végeztével végre barátságosabb beszélgetésbe kezdhettek. A legutolsó találkozásuk elhallgatott zavara már a múlté volt. Egyre több jel utalt arra, hogy az előttük álló éjszaka legalább intellektuálisan érdekes lesz, és egyre több közös vonást fedeztek fel egymás ízlésében.
– Szóval, Elizabeth, hogyhogy ilyen sok mindent tud?
– Oh. Az egész egy művészettörténeti baccalaureus fokozattal kezdődött, amellyel az apám meggyőződése szerint semmire sem fogom vinni. A diplomám megszerzése után úgy tűnt, hogy igaza is lesz, ezért kiakasztottam az első diplomámat a falra és nekifutottam a másodiknak.
– Ezúttal valami praktikus?
– Egy régészeti doktorátus lett volna.
– De nem lett?
– A doktorátusi témám a „Mezopotámiai kulcsmotívumok elterjedése a neolitikus agyagművességben” lett volna. – erőtlenül elfintorodott – A Wall Street egy cseppet sem érdeklődött. Az apám szélütést kapott – egy ideig csendben nézték egymást az asztal fölött – Kér egy kis kávét? – kérdezte Liz.
– Ilyen későn már soha nem iszom. Egész éjjel ébren tartana. De kérem, miattam ne zavartassa magát.
– Talán egy kicsit később. Szükségem lesz rá, hogy haza tudjak vezetni. – oldalra döntötte a fejét és feltett egy nyugtató kérdést – És Ön hol tett szert ilyen mély ismeretekre?
– Ebben nőttem fel. A családom rendelkezett egy igazán eklektikus gyűjteménnyel a tizenötödik századi észak afrikai agyagművesség termékeiből. Ne is kérdezze, hogy a nagyapám hogyan jutott hozzá. – egy pillanatra elgondolkodott – Hogy halad az asztallal?
– Nagyszerűen. – válaszolta a nő egy kicsit meglepetten – Tulajdonképpen nagyon is jól. Pontosan akkor akartam újra összeállítani, amikor megérkezett.
– Megnézhetném?
Elizabeth pislogott, majd elmosolyodott.
– Természetesen.
Az ismét teljes asztal büszkén állt a szoba közepén. A gondos fényezés sokat javított megtépázott külsején. Liz a munkásköpennyel egyetemben eltette az utolsó szerszámokat meg a fényezéshez használt vegyszereket és rongyokat, majd hátralépett, hogy a társa megközelíthesse az impozáns tárgyat. Hesha Ruhadze három ujjával végigsimított a jobb oldali panelen, majd térdre ereszkedve szemügyre vette a fa erezetén megcsillanó fényt. A hüvelykujját végighúzta az egyik fiók ívelt fogantyúján, és végül sötét kezét a helyreállított asztallapra fektette.
Elizabeth hirtelen arra lett figyelmes, hogy összeráncolta a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogyan a férfi szemei felmérték a fát.
– Miért érdekli annyira az én asztalom? – kérdezte szinte ellenségesen. Most ejtette ki először hangosan az „én asztalom” kifejezést ezzel a tárggyal kapcsolatban és ezt ő is azonnal észrevette, amint a szavak elhagyták az ajkait.
– Tulajdonképpen nem érdekel. – húzta vissza Hesha a kezét – Csak arra voltam kíváncsi, hogy magát miért érdekli annyira. – a férfi a falnak dőlve egy elragadó mosolyt varázsolt az arcára. – Miért beszél mindig úgy az asztalról, mint egy férfiról? Miért nem inkább a nőnemet használja, Elizabeth?
Elizabeth úgy eresztette ki a levegőt, hogy az inkább felhorkanásnak, mint sóhajnak tűnt. Lemondóan sétált közelebb az asztalhoz, majd mindkét mutatóujjával az öreg cseresznyefa erezetét követve így szólt:
– Sleipnir, hadd mutassam be Mr. Hesha Ruhadzét. Hesha, ez itt Sleipnir. – Elizabeth megtorpant a gunyoros bemutatás után.
– Sleipnir. – mondta a társa kajánul.
– Hesha, az asztalnak nyolc lába van. Nézze csak – mutatott az eredetileg emelvényeken álló vázák formájára faragott lábakra Liz – az acélkerekű székek által megnyomott és a gazdái által összezúzott patákat. Valaki valamikor úgy gondozta, ahogy azt megérdemli. Láthatja a különbségből, ami a középső fiók és az attól távolabbi részek fényezésének állapotában tapasztalható. Ott itatóspapírral védték az irháját. A papírdarab méreteit még most is megállapíthatja a tapintása segítségével.
– Volt egy jobbkezes tulajdonos, aki hanyagul bánt a kávéjával. Aztán ott van az a gépíró, aki szerette, ha az írógépe ugyanabba az irányba néz, mint az asztal többi része, de soha nem vette a fáradságot, hogy megjavíttassa a gépének borítását. Láthatja a sok kocsi-vissza által a hátára tetovált száznyi tintavonalat. És a tűz is megjelölte. Itt, meg itt és itt – ütögette meg Liz az ujjbegyével a politúr sötét, ovális égésnyomait. – A cigaretták hagyták, amelyek nemtörődöm módon magukra hagyatva vívták haláltusájukat a társaságában.
– Vandálok lövöldöztek nyilakat rá. Csak az Isten tudja, hogy miért akartak szögeket és csavarokat keresztül lőni rajta, de a támadást tanúsító lyukak jól láthatók. A ráfröccsent vörös festékcseppek olyanok, mint a vér, a fehér festék szeplői pedig a túlhajszolt állat tajtéka. Egyes testrészei hiányoznak, a fiókjai pedig annyira megsérültek, hogy szinte összeomlottak a saját súlyuk alatt. Megvágták és megégették, de ő mindent túlélt. Részt vett a csatákban és a hátán vitte az írókat. Valószínűleg több vállalkozást élt már túl, mint amennyi őt túl fogja élni.
– Ő egy nyolcpatájú harci mén. Sleipnir.
Liz a műhelylámpák és az asztal között állva dacosan befejezte a mondókáját. A barna szemei arany tűzben égtek és a profilja olyan tisztán rajzolódott ki, mint a holdé.
Hesha Ruhadze némán állt és őt nézte. A gondolatait teljesen lefoglalta a Szem, Vegel halála és a nappali rémálmainak emléke: Thot, oldalán egy nővel, akire később úgy emlékezett vissza, mint az árvizet hozó holdra. Hesha kivárt. Várta a pillanatot, amikor a nő megszólal, megtörik vagy megmozdul, de a csend nem volt hatékony fegyver Elizabeth ellen.
– Bizonyára ragadt Önre valami a skaldok művészetéből, amikor az északi embereket tanulmányozta. – mondta Hesha.
Elizabeth figyelmesen megnézte magának a férfi arcát, de úgy tűnt, hogy komolyan beszélt.
– Köszönöm. – válaszolta komolyan a nő.
– Nem. – kezdte lassan a férfi. – Én köszönöm. És kérem, bocsásson meg, hogy így betörtem a személyes érzelmeibe. Én... megéreztem egy aprócska titok jelenlétét, és szenvedélyesen rajongok a... nyomozói munkáért. Meg tud nekem bocsátani?
– Azért, mert én hihetetlenül ostoba és érzelgős módon kirobbantam egy íróasztal miatt? – tett egy elnagyolt mozdulatot a kezével Elizabeth. – Természetesen.
Azonban a férfi érezte, hogy a dolog továbbra is zavarja Lizt, és ezért gondosan fontolóra vette, hogy mit is mondjon a halandónak. Ha félvállról veszi a dolgot, akkor a megbántottság gyökeret verhet és így elveszíthet egy hasznos eszközt. Ha azonban túl komolyan veszi a dolgot, akkor a nő gúnyolódásra gyanakodhat, és csak még jobban megbántódik. Hesha három kimért lépessel átszelte a köztük lévő távolságot és mélyen a félig megvilágított nő barna szemeibe nézett.
– Azonban ennek ellenére mégis belegázoltam a személyes érzelmeibe és ezt nagyon sajnálom. – itt szünetet tartott, mintha a felé forduló gunyoros ajkakat méregetné, majd folytatta – Hová megy innen Sleipnir, Elizabeth? – kérdezte Hesha és másfelé pillantva visszatért az üzleties hangnemhez.
– A lakásomra.
– Jó. – indult el a férfi az üzlet első része felé és kinyitotta Elizabeth előtt az ajtót. – A tegnapi napon azt mondta, hogy manapság már senki sem használ kézi írógépeket. Be kell, hogy valljam Önnek, hogy időről-időre én bizony használatba veszek egy igen öreg példányt. Már szinte teljesen lekoptattam a kérdőjelet. Majd megpróbálom elkerülni azt, hogy holnap is lerohanjam a kérdéseimmel. – nézett Liz szemébe Hesha a nyakéket tartó asztal másik oldaláról. – Ha még mindig alkalmas Önnek az időpont?
A nő halványan elmosolyodott és bólintott.
– Akkor találkozunk hét órakor a Charles's Fifthen? Elizabeth most már szélesebb mosollyal válaszolt:
– Ott leszek.
Hesha elhelyezkedett az autó hátsó ülésén. Az ékszeres dobozt és a hozzá járó dossziét egy rejtett széfben helyezte el. A sofőr csendben várakozott.
– Thompson, további elintéznivalók várnak rám Queensben.
A fekete autó úgy csúszott be a forgalomba, mint egy cápa az alacsonyabb rendű halak rajába, majd elindult dél felé, Manhattan irányába.
– A villanegyedben fog kitenni. – mondta Hesha és megadta a címet. – Vigye a nyakláncot az itteni szállásunkra, és még ma éjszaka vitesse Alexel Baltimoreba a küldeményt.
– Igen, uram.
– Kérem, hívja fel az ügynökséget. Használja az egyik cégnevünket és ellenőrizze le a következő személy hátterét: Elizabeth Dimitros, a középső kezdőbetű „A”, aki New Yorkban vagy a környékén lakik és jelenleg a Rutherford Régiség Ház alkalmazásában áll. Később majd küldök egy feljegyzést Janetnek azokról a részletekről, amelyeknek részletesebben utána kell járni.
– Igen, uram.
– Három órára legyen ismét a villanegyedben. Terveim szerint valószínűleg nem kell majd sokáig várakoznia.

 

1999. június 24., csütörtök, reggel 10:17
Rutherford Ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Amy Rutherford egyik kezében egy csésze kávéval, a másikban az egyiptomi nyakékért kapott csekkel belépett a könyvkötő műhelybe.
– Lizzie?!
– Igen, Mrs. Rutherford? – kérdezte Elizabeth és felpillantott a naplón selyemmel végzett munkájából.
A főnöke összerezzent és majdnem a ruhájára öntötte a reggeli kávéscsésze tartalmát.
– Agnes nénikémtől egy óceán választ el minket, csakúgy, mint tőle. Ha még egyszer az anyósom nevén szólítasz, kénytelen leszek szurokba és tollba forgattatni téged. Óh, Istenem. Ezt meg se halld. Tudod te, hogy mennyire rettegek attól, hogy valahol valami olyan munkát találsz, ahol a Rutherford család nem követeli meg az alkalmazottaitól ezt a királyi bánásmódot? Hol a pokolban is tartottam? A csekk. A nyakék. Liz? Tudod te, hogy mit tettél?
– Nem értem el elég magas árat? – nézett fel döbbenten Elizabeth.
– Az ár? Tudod te egyáltalán, hogy negyedével magasabb árat sikerült kisajtolnod Ruhadzéból, mint amilyet nekünk valaha is fizetett volna? – rázta meg a fejét Amy. – Meg kell tanítanod engem az eladási technikáidra.
– A nagykönyv szerint jártam el, Amy. – Elizabeth egy pillanatra a naplóra meredt. – Esküszöm. Betű szerint követtem Miss Agnes utasításait.
– Akkor ezek az irányelvek neked sokkal jobban működtek, mint Agnes néninek valaha is.
– Én csak... bemutattam az eredetiségi iratokat és ékesszólóan ecseteltem a mester munkáját.
– Megforgatott?
– Igen. – mondta hangsúlyosan Liz – Nem volt egy könnyű üzlet, Amy. Úgy éreztem magam, mintha ismét a vizsgabizottság előtt kellene megvédenem a diplomámat. – Elizabeth ismét hátradőlt a karosszékében – Aztán elkezdtünk az asztalomról beszélgetni...
– Erről jut eszembe drágám, Antonio és a fiúk ma sózzák a nyakadba a fadarabot. Készen áll a szállításra?
– Rendben van. Szilárd, mint a kő. – Elizabeth lejegyezte a könyvkötő telefonja melletti jegyzettömbbe – Majd felhívom a házmestert, hogy engedje be őket. El is hozhatják a festményeket, ha már úgyis ott vannak. Az ajtó melletti hármat már megtisztítottam és be is csomagoltam.
– Csodálatos. Az asztal. Ruhadze érdeklődött az asztal iránt?
– Úgy valahogy. – Elizabeth megdörzsölte a halántékát az ujjaival – Mit tudsz erről a fickóról?
– Miért?
– Ma este vacsorázni megyek vele.
Amy Rutherford csészéje megtorpant az ajkainál. Egy kevésbé edzett nő, aki nem a Rutherford családba házasodott be, most biztosan prüszkölni és fuldokolni kezdett volna.
– Ezzel szándékosan vártál addig, amíg forró kávéval van tele a szám. – gondosan manikűrözött körmeivel a karosszék karfáján dobolt. – Úgy érted vacsora, mint egy randevún?
– Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem.
– Óh, Istenem. Tudod te... óh, hát persze, hogy nem. A könyveinkben öt olyan ügyfél szerepel, akikért bármit megtennénk. Agnes néni és az én drága, drága anyósom is hanyatt dobják, és halottnak tettetik magukat ezeknek. Az egyikük egy királyi sarj, három közülük vállalat, és az ötödik Hesha Ruhadze. Őrülten gazdag, hihetetlenül jók az összeköttetései, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy fekete... bár igazán nem szeretnék elfogultnak tűnni... és többet tud az igazi antikvitásokról, mint... mint Anya. Azt hiszem, ezzel az üzlettel kereste a vagyonát.
Elizabeth bólintott.
– De én róla szeretnék megtudni valamit Amy, nem a hitelképességéről.
– Nagyon visszavonultan él. Legalábbis nem tűnik fel túl gyakran. De hát így is annyi „híresség” tolakszik a szalagcímért, hogy még a Ford örökösök sem kerülhetnek rablás elkövetése nélkül a címlapra. – dobta a magasba a karjait Amy – Udvarias. Elragadó. És nem hiszem, hogy nős.
– Ezt mindig jó tudni.
– Igen. – rázta meg az alkalmazottjára nézve a fejét Amy.
Mindig egyszerű teremtésként tekintett Elizabethre, főleg azokhoz a divattermék típusú nőkhöz képest, akiket New York ezrével termelt ki magából, és akik megfeleltek a jelenlegi szépségideálnak. Elizabeth tanult volt és intelligens, a bizarr képzelőereje miatt, vagy éppen annak ellenére hideg fejű és gyors felfogású. De ezek a tulajdonságok ritkán eredményezték azt, hogy az ember lányát multimilliomosok hívják meg vacsorára.
– Mondj el erről mindent, drágám. Óh, Istenem. Mit fogsz viselni?

 

1999. június 24., csütörtök, délután 6:58
Charles's Fifth sugárút, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Egy taxi fékezett le a Charles's Fifth ponyvateteje előtt és az ajtónálló gyorsan előrelépett, hogy az utas segítségére lehessen. Egy hosszú, fegyveracél szürke selyem estélyit viselő fiatal nő lépett kecsesen az aszfaltra. A nő behajolt az ablakon, hogy átadjon egy cédulát a vezetőnek. A New Yorki szmogot okker köddé változtató nap néhány rézszínű tincset csillantott meg a hajában és bőrének barnaságát mély földszínűre változtatta. A taxi tovább hajtott.
Amint az üvegajtókat kitárták előtte, Elizabeth még egyszer utoljára szemügyre vette önmagát. Amy megpróbálta elvonszolni őt néhány nevetségesen pökhendi divatbutikba, de Liz nem volt hajlandó belépni egy olyan helységbe, amely csak a nevében volt üzlet. A szürke ruha tökéletesen megteszi és bár Amy végül elismerte, hogy Liznek ebben igaza van, de ahhoz azért ragaszkodott, hogy a további randevúk Ruhadzéval bizony egynél több „igazi” ruhát igényelnek majd.
Elizabeth belépett a szalonba és egy pillanatnyi habozás után elindult a szoba végében lévő emelvény mellett álló férfi felé. A férfi lecsapott a habozására és még azelőtt megszólította, hogy Elizabeth szóra nyithatta volna a száját:
– Miss Dimitros? Mr. Ruhadze titkárnője korábban idetelefonált, hogy az urat sajnálatos módon feltartják még egy kis ideig. Mr. Ruhadze személyesen kötötte a lelkemre, hogy gondoskodjak az Ön kényelméről.
A főpincér a zsúfolt éttermen keresztül egy alkóvhoz vezette Lizt, amelyben egy kis, len terítővel letakart asztal és két fényűző kárpitozású karosszék várta. A főpincér oldalán megjelent egy másik pincér és egy tálcán egy üveg vizet és egy kis telefonkészüléket hozott.
– Megkínálhatom egy itallal, Miss Dimitros? – kérdezte a patriarkális maitre d' miközben az alattvalója elhelyezte a vizet és a telefont az asztalon. – A borlapunk...
– Nem köszönöm. A víz tökéletesen megfelel a várakozáshoz.
8:19-kor megcsörrent a telefon. Elizabeth egy pillanatig úgy meredt a készülékre, mintha elfelejtette volna, mire jók a telefonok. Lenyelte az utolsó korty üdítőjét és felemelte az aprócska kagylót.
– Haló? – kérdezte a gépezetet.
– Elizabeth? Hesha vagyok. Rettentően sajnálom. Egy üzleti tárgyaláson vagyok. Az ügyvédeim éppen most hívattak be és elvárják tőlem, hogy befejezzem a tárgyalásainkat. Már csak azért is kisétálnék innen, hogy megingassam önhittségüket, de félek, hogy akkor holnap reggel ismét találkoznom kellene ezekkel a pojácákkal. Attól tartok, hogy még legalább egy órát el fog húzódni a megbeszélés.
– Oh. Hát, talán akkor egy másik alkalommal.
– Ne. Már biztosan nagyon éhes. Kérem, vacsorázzon csak meg. Ajánlhatom a boeuf bourguignon-t. Az a ház specialitása. Kérem, élvezze csak a vacsorát és sajnáljon engem, mert én bizony csak kartondobozból eszem a kínai gyorsételt. – Hesha lehalkította a hangját – Nem hagyom cserben Önt, Elizabeth. Megígérem.
– Sok szerencsét a tárgyaláshoz.
– Köszönöm. Nemsokára találkozunk.
– Viszlát.

 

1999. június 24., csütörtök, este 8:23
Az Abington tér közelében, Greenwich Village, Manhattan
New York városa, New York

– Igen, Thompson?
– Janet keresi, uram. Megérkezett a jelentés Miss Dimitrosról az ügynökségtől. – mondta Thompson miközben az autó a garázsból feljött az utcaszintre. Egyik szemével a forgalmat, a másikkal a műszerfalon villogó fényt figyelte.
– Kapcsolja be.
– Jó estét, uram. Az összefoglalót szeretné, vagy átfaxoljam az egészet?
– Mindkettőt, kérem. Lásson hozzá.
– Teljes név: Elizabeth Ariadné Dimitros. 1970. szeptember 28.-án született, Christopher és Melissa Dimitros gyermekeként. Egy testvére van, egy báty, Paul Theodore Dimitros. A család szinte teljesen görög eredetű. A Dimitros gyermekek harmadik vagy negyedik generációs amerikaiak, attól függően, hogy melyik oldalról nézzük. A „Dimitros” a „Dimitrouleas” angolosított változata. A családfa többi részétől megkímélem.
– Köszönöm.
– A fax tartalmazza a curriculum vitaet. A nő gyakorlatilag egy művészettörténész, aki egy gyakorló restaurátor képességeivel van megáldva – jó néhány nyáron keresztül dolgozott a Met belső munkatársaként. Különösen érdeklődik az antropológia, a szemiotika, a szimbolizmus és még vagy fél tucat egyéb terület iránt. A jelentéshez csatoltuk a szakmai cikkeit és a diploma munkáját is. A doktorátusát majdnem befejezte, de a disszertáció javaslata a nyomozás ideje alatt nem volt hozzáférhető. Négy éve dolgozik a Rutherfordoknak mint eladó, művészeti restaurátor, becsüs és beszerző. A Rutherfordok öregebb generációja még mindig betanítás alatt állónak tekinti, de a fiatalabbak egyenlő partnerként kezelik – már amennyire ez egy családon kívülivel szemben lehetséges. Az ügynökség ezen a területen nem ásott túl mélyre, hiszen a munkát úgy tálaltam nekik, mintha egy lehetséges jövendőbeli alkalmazott után kellene nyomozni, és így kívánatos nem felhívni a nyomozás tényére a jelenlegi munkaadók figyelmét. Remélem, ezzel nem követtem el hibát?
– Nagyszerű.
– Végül pedig van néhány... furi dolog.
– Furi, Janet.?
– Nincs bejelentett állandó lakhelye. A postája egyenesen a Rutherfordokhoz érkezik. A jogosítványa két éve lejárt és az azon szereplő címen jelenleg egy italozási problémákkal küzdő jazz zenész lakik három macska társaságában. Az útlevelét is körülbelül abban az időben bocsátották ki, úgyhogy az ügynökség szerint az abban az iratban szereplő adatok is legalább ennyire elavultak lehetnek.
– Másodszor: az Ön feljegyzésében szerepelt, hogy az édesapja nem igazán örült a leánya választott pályájának. Kapaszkodjon meg. Az apát valóban szélütés érte. Christopher Dimitros meghalt szívrohamban két hónappal azután, hogy a lánya megszerezte a diplomáját. Az anya a lányt hibáztatta apja haláláért és a temetés után szinte azonnal Californiába költözött a fia családjához. Paul Dimitros tartja a kapcsolatot Elizabeth-szel, de a család többi tagja nem áll szóba vele – még azok sem, akik most is New Yorkban és Jerseyben laknak.
– Értem. – Hesha kinyújtóztatta a lábait és számító pillantást vetett a hangszóróra – Egyéb kapcsolatok?
Janet megköszörülte a torkát és a munkaadója szinte maga előtt látta a nő helytelenítő arckifejezését. Janet Lindbergh hatékony titkárnő volt és meg lehetett volna mintázni róla a diszkréció mintaképét. Azonban már idősebb volt a középkorúnál és az ő generációjában az ilyen dolgokat nem volt ildomos nyíltan megtárgyalni.
– Jelen pillanatban senki sem látogatja, uram.
– Folytassa.
– Három komoly barát, az... afférok rövid leírása megtalálható a dossziéban. Az utolsó kapcsolata két és fél évvel ezelőtt bomlott fel. Az ügynökség kapcsolatot sejt az apa halála, és a megváltozott szokások között.
– Köszönöm, Janet. – Hesha elgondolkodva dobolt ujjaival a karfán – Dicsérje meg az ügynökséget a gyorsaságáért és az alaposságáért: lézer nyomtatású levél a vállalat papírján, de személyesen a bábigazgatóval írassa alá. És győződjön meg róla, hogy ezzel befejeződik a nyomozás. Azt akarom, hogy Elizabeth iratai és minden vele kapcsolatos eredeti dokumentum eltűnjön az irodájukból.
– Igenis. – a nő szünete tartott, majd pontosan mielőtt a kapcsolat megszakadt volna, Hesha hallotta, amint azt mormolja: – És kellemes randevút, uram.

 

1999. június 24., csütörtök, este 9:57
Charles's Fifth, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

– Jó estét, Elizabeth. – a férfi hangját tisztán lehetett hallani az étterem kifinomult hangzavara fölött. Mély volt, mint egy folyó és közelebb volt, mint a saját szívverése.
– Jó estét, Hesha. – mosolygott Elizabeth szomorúan a vendéglátójára – Nem csatlakozik hozzám? Éppen a desszertre várok.
– Ön milyen gyönyörű ma este. – ereszkedett le a nővel szemben álló székre Hesha és egyetlen intésével megtorpanásra bírta a rárontani akaró pincérek hadát.
– Köszönöm.
A párosra kelletlen csend telepedett, amelyet a maitre d' érkezése tört meg, aki személyesen hozta ki tálcán a csokoládé szörnyet és a csésze forró teát a hölgynek, egy apró ezüst csészében pedig gőzölgő likőrkülönlegességet a vendéglátójának.
– A vacsora csodálatos volt. – jegyezte meg Elizabeth miután ismét kettesben maradtak.
– Örülök, hogy ezt hallom. Bárcsak én is itt lehettem volna. Remélem nem unatkozott túlságosan.
– Nem. Bizonyos szempontból még szórakoztató is volt. – a férfi magasba szaladó szemöldöke láttán folytatta – Egy ilyen helyen magányosan üldögélő hölgy bizony... magára von bizonyos figyelmet. Négyszer próbáltak barátságos úriemberek kimenteni láthatóan szorult helyzetemből. Egy családi összejövetel megpróbálta befogadni a magányos virágszálat. A pincérek folyamatosan körülöttem táncoltak és ez egy új élmény volt számomra. Vagy fél tucat turista úgy gondolta a hírességeknek kijáró bánásmód láttám, hogy fel kellene ismerniük engem. Folyamatosan embereket küldözgettek az asztal túloldalára, hogy jobban szemügyre vehessenek.
Hesha halkan felkuncogott. Belehörpintett a likőrjébe és figyelte, ahogy a nő beleszúrja a villáját a csokoládé összeállításba.
– Oh. Hát ez fantasztikus. – Elizabeth behunyta a szemeit és egy újabb villányi süteményt vett a szájába, majd felkapott egy tiszta teáskanalat és a tányérjára utaló mozdulattal a társa felé nyújtotta – Nem akarja megkóstolni?
– Köszönöm, de a koffein...
– Még a csokoládéban is? Mennyire sajnálom. Egyszer megpróbáltam leszokni róla, – turkált Elizabeth a sütemény tésztájában – de végül úgy döntöttem, hogy a testedzés kevésbé fájdalmas, mint az édességek hiánya.
Hesha figyelte, ahogy a nő befejezi a süteményt. Elizabeth ernyedten dőlt hátra a kényelmes székben és úgy tűnt, hogy kezében a teáscsészével legszívesebben csendben üldögélne, ha Hesha nem bánja. A férfi hagyta, hogy csendben elfogyassza az italát, majd felállva odanyújtotta neki a karját, miután végzett. Elizabeth tudta, hogyan kell egy férfi karján sétálni és a páros méltóságteljesen átvonult a Charles's Fifth-en a kijárat felé. Egy alacsony, fekete szedán húzott oda a járdához egyetlen másodperccel azután, hogy Hesha felbukkant és a férfi rámosolygott az oldalán álló nőre.
– Felajánlhatom a kocsimat?
– Nem szeretnék zavarni. – harapott Elizabeth kétkedve az ajkába – A lakásom nem éppen a kitaposott ösvények mentén fekszik.
– Kérem, – mondta Hesha és kinyitotta előtte az ajtót – szálljon be. Hazavisszük.
A júniusi levegő melege elegendő volt ahhoz, hogy átmelegítse Hesha ujjait, így ő megfoghatta a nő vállát is, hogy segítsen neki elhelyezkedni a fényűző kárpitozáson. Thompson átjött az autó, ura felőli oldalára, és Hesha csatalakozott vendégéhez az autó hátsó ülésén. Elizabeth megadta a címét és az autó mozgásba lendült.
Hesha a sofőrjére pillantott, majd megnyomott egy gombot és a sötét üveg csendesen a helyére csúszva némi elkülönülést biztosított számukra. Mielőtt megszólalt volna, a férfi úgy nézett Lizre, mintha valami zavarná.
– Elizabeth, ez nem pontosan az az este volt, amit elterveztem. – mondta lágyan és bizalmasan, bár a valóságban minden pontosan úgy történt, ahogy eltervezte. Olyan korán érkezett, ahogy csak a nyári nap lehetővé tette, de tulajdonképpen nem igazán sietett, hogy mellette lehessen.
A nő ránézett és halványan megrázta a fejét.
– Pontosan mi járt a fejében, amikor randevúra hívott?
– Hétfőn? Viszonzás az elsősegélyért. Megpróbált szívességet tenni nekem. Nem szeretek tartozni senkinek, különösen idegeneknek nem. – a szemei a nő arcát kutatták – A tegnapi este után azonban már vártam a találkozást. Ön egy igazán különleges személy.
Elizabeth válasz nélkül hagyta a kijelentést, bár a férfi hangsúlya alapján most egy őszinte bókot kapott. Érezte, hogy a pír kezdi önteni a vállait és reménykedett benne, hogy az autó sötétjében ezt nem lehet észrevenni.
– Azt is terveztem, hogy megmutatom Önnek az egyik kis rejtélyemet. – mondta Hesha. Liz enyhén összevonta a szemöldökét, mivel nem értette a dolgot, de Hesha folytatta – Van egy tárgy, amelyen dolgozom: egy apró szobrocska, amely mindenféle háttér vagy előtörténet nélkül került a birtokomba. Most már van némi elképzelésem arról, hogy hol is faraghatták, de gondoltam megmutatom, mert kíváncsi vagyok, hogy Ön mit szól hozzá.
– Kétlem, hogy bármi olyasmit mondhatnék, amit Ön még ne tudna. – habozott Elizabeth – Amy elmondta nekem, hogy Ön az antikvitások avatott szakértője.
– Valójában „Sleipnir” győzött meg arról, hogy Önnek érdekes meglátásai lehetnek. – legyintett szerényen Hesha – Ön talán ostobán érezhette magát, de rám... mély benyomást tett. Egy egyszerű írógép asztalon teljes mélységű törvényszéki vizsgálatot folytatott le... Az volt a célom, hogy egy olyan csábító kirakójátékot mutassak Önnek, amelybe minden bizonnyal élvezettel vetné bele magát.
– Érdekesen hangzik. Melyik korból származik a darab?
– Ha megmondanám, elrontanám a játékot, nemde?
– Nem értem?
– Most nincs nálam a tárgy. – magyarázta halvány elégedetlenséggel a hangjában Hesha – Az ügyvédek túl sokáig feltartottak.
– Felteszem... Holnap újabb üzleti ügyek várnak rám és utána még egy hivatalos vacsorán is részt kell vennem. Túl nagy gondot okozna, ha arra kérném, hogy találkozzon velem úgy tíz és tizenegy óra között? Magammal hoznám a szobrot, és anélkül beszélgethetnénk, hogy zavarna minket a megmentésére siető pincérek, turisták és lovagok hada.
– Egyáltalán nem okoz gondot. – Elizabeth gyorsan lenyelte a feltoluló reményeket és megpróbálta az üzleti modorával megerősíteni a bátorságát – De ez alkalommal – fordult szembe határozottan a férfival – én leszek a házigazda. Nem állítom, hogy a lakásom akár csak a közelébe érne a Charles's Fifthnek, de kényelmes és csendes és úgy tűnik, hogy minden szakkönyvem támogatására szükségem lesz ahhoz, hogy megoldjam az Ön kis rejtélyét.
– És ha ismét feltartják az ügyvédek, – fejezte be gonoszkodva – akkor legalább várakozás közben előre haladhatok valamennyit a munkámmal.
Hesha már ezernyi apró és finom megjegyzéssel állt készen, amelyekkel meggyőzhette volna a nőt, hogy hívja meg őt a lakásába, de most egyszerűen csak hagyta, hogy Elizabeth meggyőzze a javaslat ésszerűségéről.
– Thompson? Ugye hallotta a címet? Kérem, intézkedjen, hogy kutassák át a lakást. Maximális diszkréció. Nem maradhatnak nyomok, amelyek zavarba hozhatnák őt. Tulajdonképpen lekötelezne, ha saját maga járna a dolog végére.
Thompson továbbra is az úton tartotta a szemét, de a figyelme elkalandozott egy pillanatra.
– Igen, uram. – mondta, de a válasz nem a tőle megszokott szabatossággal hangzott el – Mondhatok valamit, uram?
– Ha nem tartanám nagyra a véleményét, Thompson, azt már a kapcsolatunk elején tudattam volna.
– Uram, Ön biztosan tudja, hogy soha nem állnék az útjába, de... ő egy aranyos lánynak tűnik.
– Biztos vagyok benne, hogy valóban az is, Thompson. – Hesha egy pillanatig eltűnődött a követője hanghordozásán, majd óvatosan folytatta – Vegel halott és szintén meghalt mindenki, aki vele tartott. Thompson, maga most próbálja pótolni a csapatát: a sofőrt, a repülőt, a pilótát és a kíséretet. Én egy történészt keresek... és valakit, aki pótolhatja Vegel egyéb képességeit.
– Miféle egyéb képességeket, uram?
– Még nem tudom biztosan, Thompson. Vannak gyengéi. Megfelelő körülmények között ezekből a gyengékből olyan előnyöket kovácsolhatunk, amelyekkel a szervezetünk jelenleg nem rendelkezik.
De semmivel sem kell többet tudnia a velünk kapcsolatos igazságról, mint Alexnek, az ügynökségnek, vagy a Patterson vállalatnak. – Egy ideig csendben gurult az autó, aztán az úr elgondolkodva ismét megszólalt – Ha már itt tartunk, Thompson, gondolkodjon el azon, hogy maga is pótolhatná Vegelt azokban a bizonyos képességekben. – Thompson nem válaszolt – Természetesen alaposan fontolja meg a választ. Már elég régóta velem van ahhoz, hogy tudja, ez nem mindig áldás. És a saját szemével is látta, hogy mit tehet az emberekkel. Természetesen meg kellene változtatni a munkája természetét, és én tudom, hogy mennyire elégedett a biztonsági csapatvezetői munkájával. De gondolja át, és tudassa velem, ha vállalja és azt is, hogy mikor.
– Köszönöm, uram.
– Csak gyorsan, Thompson. Emlékezzen arra, hogy mi történt Atlantában. Veszélyes időket élünk és az „élni akarás” jó ötletnek tűnhet.

 

1999. június 25., péntek, este 11:12
Egy Red Hook-beli műterem lakás, Brooklyn
New York városa, New York

A fekete szedán zökkenőmentesen állt meg az öreg raktárépület bejárata előtt. Az utcai lámpák ritkák voltak, a forgalom gyér volt és bár az utca mindkét oldalán néhány ablakból fény szűrődött ki, az ablakok mögött rejtőző szobák sterilek voltak. A gondnokoknak és a biztonsági őröknek kékes fényű fluoreszkáló lámpák égtek, és asztali lámpák melegítették fel a vállalati bérrabszolgák apró túlóra foltjait.
A tűzlépcső melletti árnyékokat egy magas, testes, medveszerű alak hagyta el. A férfi odasétált az autó jobb hátsó ajtajához, türelmesen megvárta, amíg a zár egy kattanással kinyílt, majd szótlanul beszállt az autóba. A zár visszakattant és a vörös, ráncokkal barázdált arcon kicsit alább hagyott a feszültség.
– Jó estét, uram. – mondta Thompson. Odabiccentett a kormány mögött ülő férfinak és hozzátette: – Hogy s mint, Áspis?
– Soha jobban, Ron.
– Jelentést, Thompson.
Ronald Thompson előhalászott egy apró, kihajtható jegyzettömböt az esőköpenye zsebéből. Ezt a szokását még a rendőrségnél eltöltött ideje alatt vette fel és nem tudott szabadulni attól az emléktől, hogy milyen is kell, legyen egy ideális rendőr. Egy fiatalabb Ron Thompson rájött arra, hogy ebben a világban a valóság bizony távol áll az ideálistól, és otthagyta a piszkos munkát egy... tisztább reményében. Most pedig egy szörnyeteg autójának hátsó ülésén ülve semmiféle szánalmat nem érzett, amikor egy fiatal nő otthonának minden titkát lemeztelenítette az ura szemei előtt.
– Itt az alaprajz. Ajtó, egy kis szekrény az előszobában. Nyitott konyha, pult és asztal itt – de nem úgy tűnik, mintha gyakran használná őket. A könyvtár itt kezdődik. A könyvespolcok mögött egy acélból készült gördülő kapu található, valószínűleg még a raktárépület korszakból. Azt hiszem, ezért tartja előtte a könyveit. A könyvtár folytatódik az irodában, amely viszont a nappaliba nyílik – az egész lakás tele van könyvekkel. Ez a terület egy lépcsőfoknyival meg van emelve, és tele van az Ön kedvelt holmijaival – úgy értem antikvitásokkal, uram. Felteszem, ez lehet a műhelye. A fürdőszoba felszereléseket itt falazták el. A hálószobát itt választja el egy függöny. – rövid szünet után jelentőségteljesen folytatta – A teljes külső fal ablakokból áll, uram.
Az első ülésről vihogó kuncogás hangzott fel.
– Akkor azt hiszem, nem marad éjszakára, uram. Thompson megvető pillantást küldött a visszapillantó tükörbe.
Hesha teljesen figyelmen kívül hagyta az Áspist, és a detektív folytatta:
– Fegyverellenőrzés: a szokásos konyhai késkészlet. A műhelyben további készletek apró késekből és árokból. Sok a dobható apró és nehéz tárgy. Nincs igazi fegyver. A falon, egy a tőzeges talajba temetett faeszközök konzerválásáról szóló fénymásolt cikk mellett egy kovás puska lóg. Működésképtelen.
– Iszonyú sok sprayt és egyéb gyúlékony anyagot találtam. – sóhajtott a detektív – De nem dohányzik. Sehol egy öngyújtó. Gyufa, gyertyák és ehhez hasonló dolgok az iroda részben vannak, egy polcon, de nincs sok belőlük. A tűz nem okozhat gondot.
– Rájöttem, hogy miért nincs lakcíme. A Rutherford háztól bérli a helyet. Az ingatlan papírjai egy kissé nyakatekertek. Készítettem egy fényképet róla Janetnek, ha esetleg érdekelné.
– Köszönöm, Thompson.
Hesha kipattintotta a zárat és a három férfi pontosan egyszerre szállt ki a járműből. Thompson az utcát tartotta szemmel, az Áspis pedig elővett egy üveget, egy csomagot és egy esőkabátot a csomagtartóból. Hesha átvette tőle a tárgyakat és az öreg épület felé indult.
– Most egy időre szabadon rendelkezhetnek az idejükkel. Várakozásaim szerint legalább két, de legfeljebb öt órát fogok itt tölteni. Majd telefonálok. Ha az Áspis telefonja csörög, azonnal ide kell jönniük, és számítaniuk kell rá, hogy problémák adódhatnak. Ha azonban Thompsonét hívom, akkor egyszerűen csak fel kell venniük.
Thompson átvette a kulcsokat és elfoglalta a sofőr helyét. Áspis az anyósülésen helyezkedett el. Egyikőjük sem engedett ki, amíg a kaputelefon csöngött. Csak akkor engedtek ki egy kissé, amikor a raktárépület apró ajtaja kitárult és az acél retesz biztonságosan visszazáródott a mesterük mögött.
Hesha lassan haladt a homályosan megvilágított folyosón. Lépteit minden egyes ajtó előtt lelassította és elolvasta a rájuk ragasztott, tűzött vagy festett névtáblákat: Kelvin fotóstúdió, Herlin Kft., Malay Import, majd egymás után tíz ajtó, amely egy általa is ismert ügyvédi iroda nevét viselte és a következő jelet viselte: „Irattár, 7”, A-C, D-G, stb.
Felmászott a lépcsőn és elhaladt az abc többi betűjét viselő ajtók mellett. Egy csupasz fémből készült átjáró végén elérte Elizabeth ajtaját. A falra tűzött kifakult cédula tudatta vele, hogy ez az ingatlan a Rutherford ház tulajdona és megadott egy telefonszámot, amelyet baleset vagy tűz esetén fel lehetett hívni. Belülről sem fény, sem zaj nem szűrődött ki. Kopogtatás előtt Hesha beleszimatolt a levegőbe: rozsda, terpentin, öreg festék és korom szaga vette körül, de az ajtó rései között halvány füstszag szivárgott elő. Jóféle szantálfa füstölő volt, összetett, amelyhez nem lehetett olcsón hozzájutni.
Az egyik ujjával megkopogtatta az ajtót.
Az ajtó túloldalán fény, – meleg és megnyugtató – hang, – valami kelta zene halvány foszlányai – és sötétkék farmert és ideges mosolyt viselő Elizabeth várta.
Köszönettel átvette a bort és elcsodálkozott az évjáraton. Hesha útmutatása alapján kinyitotta és a pultra tette levegőzni és ülepedni. Megkínálta a férfit egy itallal és valami étellel, amit az udvariasan visszautasított, majd bement a Thompson által nappalinak nevezett szobába. Az esőkabátját egy stratégiai helyen álló öreg diófa karosszékre terítette – itt nagyjából a lakás közepén volt és könnyen elérhette mind a szófáról, mind a műhelyből, de mégsem volt útban senkinek. A csomagot a székére tette. Ügyek arra, hogy alaposan körülnézzen. Így ellenőrizhette a jelentést, saját maga is felmérhette a veszélyeket és a kijáratokat, és nem utolsó sorban, úgy tűnt, mintha megcsodálná a környezetét.
A Thompsont nappal zavarba ejtő ablakokat éjszakára függönyök takarták. Ugyanolyan földig érő függönyök tartották vissza a kietlen várost, mint amilyenek elválasztották a nő hálószobáját a lakás többi részétől. Hesha alkalmazta a házzal kapcsolatos megfelelő bókokat és felhasználta az alkalmat arra, hogy egy kis idegenvezetést kérjen.
– Ne, várjon. – nevetett Hesha és az óramutató járásával egyezően kört írt le az ujjával – Fejjel lefelé tartja. Most pedig a háta néz előre. Most a jó.
Elizabeth az aljának ítélt oldalára állította a csomagot, és egy borotvapengével elmetszette a ragasztószalagot. A papír és a buborék fólia rétegeket úgy hántotta le róla, mint valami hagymáról. Fáradozásainak jutalma egy fekete bársonyba burkolt formátlan és idomtalan rejtély volt.
– Hunyja be a szemét. – mondta Hesha és lehúzta a leplet a tárgyról – Rendben, most már kinyithatja.
A dolog sötétkék volt, és vörös, és koromfekete. Talán tizenhat hüvelyk magas lehetett és még ennél is terjedelmesebb lett volna, ha az eltelt évek alatt megőrizhette volna az összes végtagját, fegyverét és felszerelését. Vad volt, és úgy tűnt, mintha vonaglana a dühtől. Rettenetes grimasszal hívta ki mindazokat, akik rá mertek pillantani.
Elizabeth tágra nyílt szemekkel bámulta a tárgyat és Hesha a nő arcán figyelte, hogyan dolgozza fel a részleteket. Először egy olyan szakember nyílt elismerése jelent meg az arcán, aki éppen most került szembe valami igen szokatlan dologgal. A szája széle megremegett, ahogy szemügyre vette a groteszk részleteket. Előrenyújtott kezével megérintette az egyik fejsze törött végét, majd kétkedve vonta össze a szemöldökét. A keze hirtelen a munkaasztal oldalához kapott. Hesha hunyorogva fordult el, ahogy a halogén izzók fénye belevágott a szemébe.
– Elnézést. – mondta a történész szórakozottan.
A lámpát és a hozzá erősített nagyítóüveget a törött szélre irányította. A Setita dühödten pislogott – a fény szúrta a szemét és a nő arca eltűnt a szeme előtt kavargó vörös miazmában.
– Ez egy beugratós kérdés? – hatolt át az izzó ürességen Elizabeth hangja.
Hesha magára hagyta a nőt, és átsétált a főzőfülkébe. A mikrohullámú sütő pontosan akkor váltott 12:01-re, amikor elhaladt kellette.
– Nem. Hamisításra gyanakodott?
– Csak szerettem volna kizárni azt a lehetőséget. – Elizabeth felkapott egy jegyzettömböt és jegyzetelni kezdett – Különösen, miután ilyen színpadiasan vezette fel a „rejtélyt”. Egyszer az egyik professzorom is megpróbálta ezt eljátszani velem. Még egy ebédbe is fogadott. Kifizettetem vele egy sültet és néhány koktélt.
– Úgy kell neki. – Hesha a szekrényekben kotorászott.
– A színek egyszerűen elképesztők. – vonta össze a szemöldökét a nagyító alá kerülve részletesebben kirajzolódó fejsze és kar láttán – Kezdjük azzal, hogy először elhitette velem, hogy művészi üveg. A szobrász egy igazi mester volt.
– És mire alapozza ezt a véleményét.
– Eltekintve a darab fizikai felületének kidolgozottságától? A borospoharak a mosogató alatt vannak. Egy kissé porosak, attól tartok. A vörös miatt. Figyelje meg, hogy hová helyezte el a vöröset... olyan, mint egy optikai illúzió. Ha alulról tekintünk rá, akkor egy a szemlélőn uralkodó harcos. A harcmezőről hazatérve szinte csöpög belőle a vér: a fegyvereiről, a kezeiről és a fogairól. Felülről nézve pedig olyan, mint a pokol lángjai közül kiemelkedő démon. A karjain és a vértezeten a tűz fénye villódzik, de a harc még nem kezdődött el. Egyszerűen lenyűgöző. És a szobrász oda tervezte a felszereléseket, ahol a fekete a legkékesebb. Nem értem hogyan...
Hesha elmosta a poharakat és bort töltött kettejüknek.
– Mik a szabályok, Ruhadze professzor?
– A szabályok? – tette le Hesha a nő elé a poharat, majd az ajkaihoz nyomta a sajátját – A rejtély esetében... csak mondja el, hogy mit lát. Tegyen megállapításokat, én pedig megmondom, hogy azok tudomásom szerint igazak vagy hamisak-e. Ha olyan kérdéseket tesz fel, amelyeknek már utána jártam, akkor megadom a válaszokat. Tegyen fel olyan kérdéseket, amelyekre én még nem gondoltam... és ötöst kap a dolgozatára.
– Egyetlen szilárd kődarabból faragták, kivéve ezt – mutatott Elizabeth a teremtményt egyedüli megmaradt fehér szemére. A szobornak eredetileg három szeme volt – a megmaradt látószerv alatti két üres gödör tanúskodott a létezésükről.
– Igen. – Hesha egy puha széket húzott a műhelybe.
– A kő kalcedon. Pontosabban az ékszerészek ezt az achát fajtát „apacs lángnak” nevezik.
– Igen.
Liz belekortyolt a borába és élesen folytatta:
– Ez nem egy modern műalkotás.
– Hogy lehet biztos ebben?
– Mert... – kezdte Elizabeth, majd határozottan folytatta. Hesha elismerte az érvei helyességét és a játék még órákon át folytatódott.
– Oh, a pokolba. – Elizabeth megrázta a két tenyere közé szorított fejét.
– Mi a baj?
– Volt egy elméletem. – nyögött fel a nő és hagyta, hogy Hesha újratöltse a poharát – Volt egy tökéletesen bájos kis elméletem. Aztán nekiláttam agyagmintákat készíteni a szemgödrökről, és az elméleteim megdőltek. Én nem is vagyok szakember, Hesha. Még a civilizációt sem vagyok képes meghatározni, amely létrehozta ezt az átkozott tárgyat, nemhogy a keletkezés idejét vagy helyét.
A férfi Elizabeth vállára tette a karját és közelebb húzta a székét.
– Mi történt az agyagmintákkal?
– Nézze meg ezt. – mondta a nő – Polimer agyagot használtam, amely elég stabil ahhoz, hogy megőrizze a lyukak formáját, de egyben elég rugalmas is, így könnyedén kiugrik a szemgödrökből, és nem okoz sérülést az Ön barátjának itt. – Liz átnyújtott egy fél agyagszemet Heshának. Egy beleágyazott apró műanyag pöcök szolgált fogantyúként. – Nézze meg ezt.
A hüvelyk és mutató ujja segítségével kicsavarta a megmaradt formát a helyéről.
– Fogadok Önnel, amibe csak akarja, – mondta a nő, és lágyan megérintette a harmadik szemgödröt – hogy az utolsó... igen.
Elizabeth átnyújtotta Heshának a megmaradt szem fehérjét alkotó apró, sápadt kövecskét. A közepében egy lyuk volt az írisz számára, amely ott maradt a szobor fejében.
– A szemek fehérjét be lehet csavarni a szemgödrökbe. A két üres gödörben láthatja az íriszek törött csonkjait. A mintákban láthatja a „negatívokat”. Az alapok feketék voltak. El tudom képzelni, hogy a fehérjék pedig vörös színűek voltak. Önnél van a szellemszem: fehér, vörös írisszel.
Elizabeth bal karját párnaként használva a munkaasztalra hajtotta a fejét és úgy bámult felfelé a megmagyarázhatatlan martalócra.
– Találjon nekem egy Indiához közeli civilizációt, amely hiedelemvilágával három szemet és négy kart adott ennek a lénynek, haditechnikájával biztosította neki ezeket a fegyvereket, megfelelő mechanikai ismeretekkel rendelkezett ahhoz, hogy azokhoz a rögzítőkhöz hasonló primitív csavarmeneteket készítsen és a kalcedon ilyen szintű megmunkálására alkalmas eszközöket használt – és én megmondom, hogy honnan származik a szobor. Sajnálom, Hesha. Még csak nem is sejtem, hogy melyik elveszett civilizációból származik ez a szegény ördög. Csak nem egy űrhajóról érkezett az a kis emberke, aki eladta a szobrot magának?
Hesha lekapcsolta az izzólámpát.
– Nem. – kezével kisimította a haját az arcából, majd talpra állította a nőt.
– Megpróbálkozott már a szénizotópos kormeghatározással? A sörényébe és a farkába fekete piszok ivódott bele.
– El sem hinné, ha elmondanám, mi történt, amikor megpróbáltam.
– Értékelhetetlen? – követelte Liz álomittas hangon.
– Valami olyasmi.
Elizabeth megbotlott a nappali szobába vezető lépcsőfokon. Teljes súlyával a lakás közepén álló mandula színűre festett oszlopnak támaszkodott, majd dőlni kezdett. Hesha elkapta, felemelte és a függönyökkel elválasztott hálószobájába vitte a nőt. A hálószobába vezető úton Elizabeth megpróbált beszélni, de Hesha elnémította egy csókkal. A nő álmos meglepetéssel viszonozta a csókot, majd Hesha lefektette az ágyára.
Levette a nő szandálját, majd megoldotta a sötétkék ruha övét. Elizabeth nem adott ki semmiféle hangot: a késői időpont és az erős, drogokkal kevert bor végül maga alá gyűrte. Hesha lepillantott a csendes testre, és figyelmesen szemügyre vette a nőt. Egy pillanatnyi habozás után ismét felemelte a testet, felhajtotta a tömött paplant és betakarta vele Elizabethet. Most már elégedett volt a hatással. Lerúgta a saját cipőit is és hangtalanul átsuhant a lakáson.
Elővette az agyagot és saját maga számára is készített néhány mintát a démon szemgödreiről. Visszacsomagolta a szobrot a bársony-buborék fólia-papír borításába és az ajtó mellé állította.
Visszament Elizabeth asztalához – a laminált lapokból készült modern alkotáshoz, nem a műhelyben üresen álló antik darabhoz – és átnézte a papírjait. Átlapozta a disszertációjának jegyzeteit, a címjegyzékét és belepillantott a pénzügyeibe. Talált egy öreg levelekkel teli dobozt és érdeklődve olvasta az apja halálával kapcsolatban kapott részvétnyilvánító lapokat, az anyja méregtől csöpögő szavait, és a Paul és felesége által írott együttérző sorokat. Bólintással nyugtázta, amikor a testvér hangneme idővel egyre szófukarabb és feszültebb lett. Talált néhányat, amelyeket kis jóindulattal szerelmes leveleknek is nevezhetett volna. Ezekből is kiolvasott mindent, amit csak tudott.
Az asztalon álló apró ezüstóra tájékoztatta a nap közeledéséről, és ő gyorsan összeszedte a borosüveget és a poharakat. A bennük felgyűlt üledéket és a drogokat belemosta a lefolyóba. Azt a kevés bort, amelyet az ivás mímelésére használt a zsebéből előhalászott flaskába töltötte.
A szekrények egyikében talált egy apró, kék színű gyümölcsleves poharat. A fiókban volt gumigyűrű, toll és írólap, az éléstár egyik polcáról pedig levette a fóliát. Behajlított a bal kezének mutatóujját és a pikkelyes tokjában rejtőző karom előcsusszant. Hesha a karommal elmetszette a bal csuklójának legfelső vénáját. A vágásból lassan egy vörös-fekete vércsepp buggyant elő. Hesha előre kényszeríttette a vérét és a vékony sugár gyorsan megtöltötte az apró poharat. A seb a csuklóján bezárult és eltűnt. Letépett egy fólialapot és beborította vele a folyadékot. Apró, finom betűkkel felírta az írólapra, hogy „másnaposság elleni gyógyszer”, majd a papírt a gumigyűrűvel a pohárhoz erősítette. A vérét ezután betette a hűtő legfelső polcára.
Az esőkabátjából előbányászott egy jegyzetfüzetet és egy kitépett lapra üzenetet fogalmazott. Az elkészült művet a hálószobába vitte és nekitámasztotta a tükörnek. Elizabeth még mindig ugyanabban a pozícióban feküdt, ahogy hagyta.
Hesha leült az alacsony matrac szélére. Kezeibe fogta a nő ujjait és addig figyelte, amíg meggyőződött, hogy Elizabeth semmit sem tud a külvilágról. Aztán felemelte a kezét és harapott.
Meglehetősen lassan ivott a nőből. Korábban már vadászott, hogy elűzze az éhségét, de ez most jobb volt. Elizabeth vére lágyan áramlott belé és a meleg hihetetlenül édes volt. Hesha behunyt szemmel adta át magát az érzésnek. Ez egy apró csoda volt... a halandók különböző zamata... és hogy a vér soha el nem halványul...
A Bestia meglepően erősen moccant meg. Hesha már gyakorlottan küzdött ellene és most teljesen jól volt lakva – gyorsan vissza is verte a támadást. Az megvonaglott és ellene fordult. A meglepetés hatására egy második párviadal vette kezdetét. Ez csak nagyon ritkán fordult elő a Setitával. Hesha tudta, hogy ostobaság lenne tűzszünetre várni, de a fegyelmezett gondozás és feszült figyelem évtizedei kicsit hanyaggá tették. Ennek ellenére ismét visszaverte a rohamot.
Komoly erőfeszítés árán elvette a fogaitól Elizabeth életét, és megnyalta az apró sebet, hogy az bezáródjon.
Valami világos érintette meg az arcát és Hesha szemei felpattantak. Elizabeth kezei felnyúltak és őt simogatták. Hesha meglepetten ejtette el a nő kezét és a mozgó testre meredt. A testre, amely a bor, a drogok, a fáradtság és a Csók ellenére is mozgott. Elizabeth aludt. Egyszerűen nem lehetett ébren. Hesha egy kicsit lazított, amikor a nő kezdett a másik oldalára fordulni. Liz csak álmában mozgott. A mozdulat azonban pontosan a behúzott függönyök között átszivárgó egyetlen ezüst fénypászmában ért véget és a fekete haj hátterében világosan kirajzolódott a nő fehér és meztelen nyaka.
A Bestia ágaskodva felüvöltött és Hesha botladozva kapta fel a cipőit a sötétben.
Sietve megragadta az esőkabátját és a szobrot, becsapta maga mögött az ajtót és a lépcsőn lefelé rohanva egy számot tárcsázott a telefonján.
– Thompson.
– Uram.
– Baltimore.
– Igen, uram.

 

1999. június 26., szombat, délután 1:16
Egy Red Hook-beli műterem lakás, Brooklyn
New York városa, New York

Elizabeth az ágyban viselt ruhák kényelmetlen melegére ébredt. Bizonytalan mozdulattal félredobta a tömött paplant és felült. A szájának pokoli volt az íze, a haja a szemébe lógott, a ruhája a testére csavarodott és a melltartója a bordái közé döfött. Mindkét lábát letette a földre, majd elindult a zuhany felé. Útközben lehámozta magáról a kosztümöt és a többi ruháját.
Fél órával később óvatosan bedugta a fejét a hálószobájába. Időközben eszébe jutott, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, hogy hogyan végződött az este. A lakás üresnek tűnt... odalopódzott a függönyhöz, és benézett. Nagy megkönnyebbülésére Heshának nyoma sem volt. Gyorsan belebújt egy öreg, kényelmes pólóba, magára kanyarított egy szvettert, majd az éjjeliszekrényen tornyosuló halomból kihúzta az egyik hajcsatját. Az üzenet mellettük hevert.

 

Drága Elizabeth!

Jó reggelt – remélem, jól aludt. Úgy tűnik, hogy ez a bor a várakozásoknál sokkal erősebb volt. Én hoztam be magát ide – remélem nem bánja. Egy kicsikét gyűröttnek tűnt a nappaliban. Attól tartok, hogy reggel is egy kissé gyűröttnek fogja érezni magát. Az apám titkos másnaposság elleni gyógyszere a hűtőszekrényben vár magára. Bármi történjen is, semmiképpen ne szagoljon bele. A szaga sokkal rosszabb, mint az íze.
Köszönöm a szoborral kapcsolatos „szakértést”. Megkapja az ötöst és tartozom Önnek egy sültvacsorával és néhány koktéllal, ha nincs ellenére. Nem tudom biztosan, hogy még mennyi ideig tartózkodom majd a városban, de a 202-555-7831-es számon hagyott üzeneteket biztosan megkapom, bármerre is járok.
Remélem, hamarosan viszontlátom.

Hesha

 

Elizabeth egy mágnessel a hűtőre erősítette az üzenetet. A tálcáját megpakolta egy gyomorbarát reggelivel, mellé tette a kék gyümölcsleves poharat és az egésszel átegyensúlyozott a szobán. Sleipnir széles háta vette át tőle a reggelit.
Szórakozottan rágcsálni kezdett egy teasüteményt és nekilátott, hogy felhúzza a hosszú függönyöket. Az ablaküvegből rá bámuló tükörkép sokkal sápadtabbnak és szerencsétlenebbnek tűnt, mint a tükör által mutatott kép. Megbillentette az ablakokat és a lustásságát rosszallóan szemlélő tükörképek eltűntek. Elizabeth bekapcsolta a ventilátorokat, elhelyezte őket a munkaasztalon és nekilátott az aznapra beütemezett munkájának. A festőállványon álló amerikai kolonialista festményt sajnálatos módon a saját védelme érdekében jó párszor lelakkozták.
A délutánnak már jó része eltelt, amikor egy újabb oldószerért menet elhaladt a mintázó agyag mellett. Visszafelé menet magával vitte a szobor szemeiről készített mintákat. Egy ideig feszülten az apró szemgolyókra meredt és megpróbált visszaemlékezni, hogy hol látott már hozzájuk hasonlókat. Magára hagyta a festőállványt és kutatni kezdett az íróasztalán. Most már biztos volt benne, hogy a szobor egy újságcikkre emlékeztette, de nem jutott eszébe, hogy hol is olvasta, de még az sem, hogy melyik évben. Eszébe jutott, hogy egy halom öreg, fénymásolt cikket eltett a hálószoba egyik polcára. Gyorsan berohant a hálószobába, és körülbelül fél órát töltött azzal, hogy a lehetséges tároló helyek közül kizárta a polcokat, a folyóirat tartót és az ágy mellett álló asztalt.
– A pokolba.
Ekkor megpillantotta azt, amit keresett. A Dél-Kaliforniai Régészeti Közlöny matrózkék sarka egy kupac öreg folyóirat közül kandikált elő. Elizabeth belevetette magát a fotelbe, feldöntötte az újságkupacot és kikapta a közlönyt a többi folyóirat közül.
A keresett cikk a „További megjegyzések a Sur-Amech temetkezési hellyel kapcsolatban” címet viselte. A címben azért szerepelt a „további” szó, mert az ásatásokat határvillongások szakították meg, és az ellenséges nemzetek utazási tilalmat vezettek be az ősi temetkezőhely által a sivatagból elfoglalt területre. Ráadásul a sír, amellyel az értekezés foglalkozott, külön volt választva a fő temetőtől.
Elizabeth megnézte egy térképen a terület földrajzi elhelyezkedését és a cikkben a kutatás idejét jelölő dátumokat. A cikk szerzője a nyílt tűzparancs ellenére térhetett vissza a területre, ha tényleg a cikkében megjelölt időpontban járt az ásatáson.
A cikkben fényképeket közöltek a sírról és minden feltárt lelet helyét három szögből közölt diagrammok jelölték. Két leletet elég értékesnek ítéltek ahhoz, hogy saját diagrammot kapjanak. Az egyik a kornak és a területnek megfelelő gyönyörű és teljesen ép agyagedény volt, a másik pedig az egyik tetem nyakába akasztott kalcedon szem.
Elizabeth átolvasta a szerző leírását az apró ékszerről, majd átment a munkaasztalához. Az agyagminták méretét mérőkörzővel, szalaggal és vonalzóval is megmérte. A bal szem méretei tökéletesen egyeztek. Elizabeth elvigyorodott, bal könyökét a munkaasztalra támasztotta és elégedetten beleharapott a hüvelykujjába.
A kék-szürke újság első lapján megtalálta a cikk szerzőjének nevét: Dr. Jordán Kettridge, Régészprofesszor, Berkeley Kaliforniai Egyetem.
Hát persze. Kettridge pontosan az a személy volt, aki inkább ásott háborúban, mint békében. Már Liz is hallott az iraki kalandjairól. Ugyanakkor panaszokat is hallott a saját professzoraitól és a múzeumi alkalmazottaktól. Kettridge nem volt hajlandó illendően specializálódni. Kettridge nem marad az expedícióval, legalábbis nem úgy, ahogyan az igazi régészek a terepen dolgoztak. Valaki tíz éven keresztül gondos és aprólékos munkával próbaárkokat ásott és rétegződési fúrásokat végzett, megállapította a kultúrát, étrendet és minden egyéb fontos dolgot, aztán Kettridge egyszerűen beszambázik, engedélyt kap arra, hogy feltárja egy parasztház melléképületének alapját, és véletlenül belebotlik egy főpap személyes rezidenciájába. Egyesek azt mondták, hogy ez csak szerencse, mások azt, hogy ösztönös megérzés, de abban mindenki megegyezett, hogy iszonyatosan idegesítő.
Elizabeth megtalálta a Berkeley egyetem honlapját a hálózaton, az alkalmazottak e-mail címei közül kikereste Kettridgét és megeresztett egy kérdő levelet.

 

Kedves Kettridge Professzor!

Nemrégiben alkalmam adódott rá, hogy ismét átolvassam az Ön Sur-Amechhel kapcsolatban 96 őszén a Dél-Kaliforniai Régészeti Közlönyben megjelentetett cikkét. Különösen a d-24-es sírban talált kalcedon szem rézsútos mintái érdekeltek. Valóban a 138. Oldalon látható diagrammon ábrázolt módon a szem laposabbik része felől óramutató járásával ellentétesen csavarodik?
Amennyiben az előző kérdésre igen a válasz, úgy azt hiszem, hogy van egy ügyfelem, aki szívesen megvásárolná a műtárgyat. A cikkben a tárgy nem a Berkeley gyűjtemény részeként szerepel. Feltételezem, hogy egy magángyűjtő tulajdonába került, hiszen a feltárt agyagedényhez képest kis jelentőségű tárgyról van szó. Fel tudna világosítani a szem sorsáról? Köszönet a rám fordított idejéért.
Maradok tisztelettel

Elizabeth A. Dimitros
Partner, Rutherford Régiségház

 

Miután elküldte a levelet, felemelte a konyhai telefont és tárcsázta a számot, amelyet Hesha adott meg neki az üzenetében.
– Halló! – egy üzenetrögzítő felelt, amely kis idő után sípolt – Hesha, itt Elizabeth. Szombat este van. Köszönöm hogy, hm, elszállított az ágyamig. Szóval. Azt hiszem az egyik folyóiratomban találtam valamit a szoborral kapcsolatban. Kérem, hívjon vissza, amint tud. Vigyázzon magára. Viszlát.
Elizabeth letette a kagylót és megpróbált előbányászni valami vacsorafélét a konyhaszekrényéből. Útközben eltakarította a reggeli maradványait.
Az apró gyümölcsleves pohár rég elfeledett tartalma örvényt kavarva távozott a konyhai lefolyóban.

 

1999. június 26., szombat, este 9:14
Laurel Ridge tanya
Columbia közelében, Maryland

Heshát ébredéskor a sír sötétje és csendje fogadta. A letargia felemelkedett róla és érezte, amint a nap utolsó sugarai is elhagyják a földet. Vajon a nap arca megváltozott-e a századok alatt, amelyek azóta teltek el, hogy őt is megjelölte az átok? Kíváncsi lett volna rá, hogy Szeth vajon még az alvilági utazása során is elmenekül-e Rá dicsősége elől, vagy az átok még a halott istent is arra kényszeríti, hogy minden este megtámadja nagyapja csónakját? Vagy esetleg Heshához hasonlóan Szeth is alszik, és az élők földjén száll szembe az átokkal?
Hesha, Szeth – Rá fia, Geb fia – hetedfokú gyermeke, megmoccant a kamrában és a plafonba rejtett lámpák halványan derengeni kezdtek az első mozdulat hatására. Fényükkel mély árnyékokba vonták a faragott falakat, és a sekély domborművek szobrokként magasodtak ki a sötétből. A faragásokon parasztok, halászok, vadászok, kézművesek, írnokok, papok nemesek és királyok végezték napi teendőiket. Az ég ívelt teste alatt az órák múlását szertartásokkal, munkával, imával és gyönyörökkel jelezték. Egyiptom leggyönyörűbb alkotásait a falakon egy modern kéz egyetlen mesterműbe olvasztotta össze. Hesha éjfekete ujjaival végigsimított a tőle jobbra lévő falra faragott pajzsdíszen. A vékonyabb szálakkal hurokká formált kötelet Szeth nevének és címének egyszerű jelei töltötték ki: „Az Északi Égbolt Ura”.
Szeth leszármazottja talpra állt és a műalkotást csodálva sétált a fal mellett. Az ajtó szemöldökfája fölött megérintette a saját pajzsdíszét, majd tovább haladt előre. A szabálytalan barlang egyik tekervényes sarkában elérte a munka egyetlen befejezetlen részét. A kő lábánál egy dobozban gondosan elrendezve hevert a véső, a kalapács, az ecset és a faszén. Hesha kivette a dobozból a faszén pálcát és a falra rajzolta az utolsó pajzsdíszt is. Az ovális keretbe egy szarvasviperát, egy nyitott sátrat, egy keselyűt és egy ankhot rajzolt – VGH, Vegel, a művész. Az ő munkája véget ért. Hesha lefaragta a követ a jelről, majd félretette a szerszámokat. A tábla már örökké befejezetlen marad.
– Thompson. – szólt a sötétségnek.
A fények mellett egy aprócska hangszóró kelt életre.
– Szólított, uram?
– Konferencia. Fél óra múlva. Ön és az Áspis személyesen, Janet és a doktor a biztosított vonalakon.
Hesha gyengéden megnyomott egy faragott papirusz növényt és egy sokkal hétköznapibb lakásba vezető ajtó tárult fel. Megtisztulva tért vissza. Észak Afrikai szülőföldjének hagyományos, bő viseletét, a gallahbeyah-ot öltötte magára. A nyugati öltözet által elrejtett amulettek most szabadon lógtak a nyakában és a csuklóin.
Thompson már várt rá. Hesha érkezésével egy időben a ház felső részébe vezető ajtó kitárult és az Áspis lépett be a szobába. Hesha annak a kőpadnak a lábánál ült, amelyen a nappalokat töltötte.
– Janet? Doktor? Velünk vannak? – kérdezte Hesha.
– Igen, uram.
– Akkor kezdjük. Jelentések. Thompson?
– A Vegel csoportjához tartozók tetemét megtaláltuk, uram. Az elszállításuk megszervezése most van folyamatban. A családjaiknak temetési támogatást folyósítottunk. Szeretnék részt venni a szertartásokon, ezért eltávozást kérek holnapra és hétfő délutánra. – Hesha beleegyezően bólintott. – Az autóból nem sok maradt, de a rendőrség tegnap azonosította a roncsot, amelyet kedden kora reggel hagytak magára Cabbagetownban. Véleményük szerint szórakozásból lopták el, és módszeresen összetörték, miután kitombolták magukat.
– Ez eddig valószínűleg igaz is. – mondta Hesha – Áspis?
– A vidéki háznál a család hat tagja kért menedéket – egy D.C-ből, kettő-kettő pedig Charlestonból, Atlantából és Richmondból. Egyenként és pokoli sietősen érkeztek. Mindegyiküket elhelyeztem, és harctéri fejadaggal láttam el, az utasításai szerint. Megadtam nekik az itteni számát. Az üzenetek egyre halmozódnak, de mindezidáig nyugton maradtak, ahogy az jó kisfiúkhoz és kislányokhoz illik.
– Ez már nem marad így sokáig.
– Attól tartok igaza van, Hesha. – szólt közbe Doktor Oxanti az irodájából – A ritka vércsoportok esetében a D. C-ben található korházak és a Vörös Kereszt eddig kisegítettek minket, de mostanra a zavargások miatt mindenből elég szűkösek a készleteink. A plazma teljesen elfogyott és a teljes vérből is csak igen kevés a tartalék.
– Értem – Hesha a kőlapra tenyerelt – Ennél csak rosszabb lesz.– kezdte – Mostanra már mindannyian rájöttek, hogy ezek a zavargások Családi ügyek. Az én frakcióm semleges, de ez nem sokat számít egyik oldalnak sem. Mindkét oldalt támogatjuk, megpróbáljuk kijátszani őket egymás ellen, de biztosan megragadnak majd minden lehetőséget arra, hogy kihasználjanak minket, vagy belerángassanak olyan szövetségekbe, amelyeket nem engedhetünk meg magunknak, esetleg hogy egyszerűen ízekre szaggassanak minket az általános öldöklésben.
– Most Washington D. C.-t támadják. – figyelmen kívül hagyva a meglepett arcokat és Janet hangszóróból élőtörő sipító lélegzetét Hesha folytatta – A háború eddigi eseményei alapján feltételezem, hogy Baltimore nem egyszerűen célpont, hanem csak a következőcélpont a Keleti Parton észak felé vezető sorban.
– Szinte bizonyos, hogy a nyílt üzleteinket és lakóházainkat ki fogják rabolni, és fel fogják gyújtani. Lassan kezdjék meg a legértékesebb szállítható tárgyak kimenekítését. Legyenek hamis eladások, megrendezett bolti lopások, küldjenek el tárgyakat újrahasznosításra. Mindig csak kis szállítmányokat indítsanak el. Ne legyen túl nyilvánvaló, hogy visszavonulunk. A javakat tárolják az ország belsejében. Azt hiszem, az Appalachian lenne a legjobb erre a célra.
– Azt akarom, hogy további értesítésig az alkalmazottak már jóval napnyugta előtt elhagyják az épületeket. Ha őszig nem kapunk több információt, akkor majd a napok rövidülésének megfelelően korábban kezdjük a munkaidőt.
– Janet, maga is távozik a városközpontból. Válassza ki azokat a dossziékat és felszereléseket, amelyeket magával akar hozni, csak siessen. Holnap hajnalban új helyre költözik. Áspis saját kezűleg gondoskodik a költözésről. A biztonsági zónát a találkozó után választjuk ki, és csak mi hárman tudjuk majd a pontos helyet.
– Doktor?
– Még mindig itt, uram.
– Ott tudja most hagyni a kutatásait?
– Nem. – Hesha hallotta, amint Yasmine Oxanti hosszú, gondosan manikűrözött körmei a telefon kagylóján dobolnak – Egy hét. Legkevesebb egy hétre van szükségem.
– Megpróbáljuk biztosítani önnek az egy hetet, de utána azt akarom, hogy menjen vakációzni. Janet, foglalja le holnaphoz egy hétre a jegyet a doktornak Alaszkába.
– Alaszkába?!
– A nap ott nem megy le. Ha boldogulnék a segítségük nélkül, akkor mindannyiukat oda küldenem, de a vérbankok mindig kiemelt fontosságú célpontok és Ön különösen jól áll ellen Thompson minden biztonsági intézkedésének.
– De...
– Közben rendelje meg a szokásos szállítmányokat a jövő hónapra is. A Vörös Kereszttói érkező vérsegélyek szervezését bízza a helyettesére. Tulajdonképpen kezdhetné a saját nyílt irodáinknál. Az alkalmazottait pedig a többi üzletünkhöz hasonlóan tegye nappali műszakba.
– És hogy a pokolba indokoljam meg ezt?
– Meggyőzően, – mordult fel Hesha – ha meg akarja menteni az életüket. Az ellenség mindenkit lemészárol, aki a klinikán tartózkodik, amikor elfoglalják. Érthető?
– Igen, uram. – jött a válasz rövid szünet után.
– A következő mindenkinek szól. A szervezet különböző ágai közötti kommunikációt a lehető legjobban le kell csökkenteni. Zárjanak le minden csatornát, amit csak akarnak. Szeretném a lehető legjobban elrejteni a birtokainkat a szemlélődök elől. Azt akarom, hogy Önök négyen a lehető legritkábban beszéljenek egymással. Thompson már mindannyiukat eligazította a vészhelyzetben szokásos eljárásokról. Most kezdjék el használni őket.
– Van kérdésük? – Csend telepedett a tárgyalóra – További napirendi pontok?
– Igen uram. – Thompson felrohant a lépcsőn, majd visszafelé magával hozott néhány műanyag borítású tekercset egy kis tálcán. A művelethez kesztyűt húzott. – Családi levelek Önnek, és néhány másik, amelyeket Miss Lindbergh megtekintésre érdemesnek ítélt.
– A személyes vonalán is üzenetek várnak Önre. – mondta Janet – És megmutatom a Miss Dimitros számáról érkezett hívást is.
Az Áspis felvihogott.

 

1999. június 28., hétfő, délelőtt 9:15
Rutherford Ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Elizabeth a hátsó bejáraton lépett be és rögtön szembetalálta magát Amy Rutherforddal, aki a lépcsőkön várt rá. A nő kezében két csésze kávéval nagyon türelmetlennek tűnt.
– Jó reggelt, Könnyelmű kisasszony. Itt a kávéd. – Amy addig várt, amíg a fiatalabb nő egy jókorát kortyolt a forró, fekete főzetből, majd az arcán egy kanárit figyelő macskára emlékeztető mosoly jelent meg. – Mondj el mindent a Mamának.
– Miről? – Elizabeth elsurrant a másik nő mellett, majd meglengette felé az eddig szorosan a hóna alá szorított, gondosan beburkolt csomagot – Erről?
Amy utána rohant és egyik lábával megakadályozta, hogy Elizabeth becsukja az irodaajtót.
– Te kis csirkefogó. Tudod te nagyon jól, hogy miről beszélek. A randevúról.
Liz leült a székébe.
– A csütörtök esti egyáltalán nem sikerült jól. Előtte még volt egy üzleti megbeszélése, amely elhúzódott és ezért három órát késett. – Elizabeth megvonta a vállát – De a vacsora finom volt. Ő és a sofőrje hazavittek és a kapuban megkérdezte, hogy találkoznék-e vele másnap este. Úgyhogy péntek este átjött hozzám vacsorára és utána régiségekről meg ilyesmikről beszélgettünk.
Amynek leesett az álla. – És?
– Mit jelentsen az, hogy „És?”?
– Jó Isten, Liz. Az előadásod alapján ennél még a vasalás is izgalmasabb. Amikor el akartál adni egy olcsó római karperecet a Miller nővéreknek, akkor a történeted csupa romantika volt, tele leírásokkal arról, hogy az üveg hogyan vándorolt kézről kézre a selyemúton, az esküvőről, amelyre vásárolták és... szóval ilyen stílusban folytatod, tudod, és végül eladod a tárgyat. Most pedig itt van nem egy, de mindjárt két este, amit azzal a férfival töltöttél, akinél izgalmasabbat nem is ismerek, és az egészről csak annyit tudsz mondani, hogy: „Elkésett. A vacsora elment. Hazavitt. Másnap átjött. Beszélgettünk.” – A mondatok szinte összefolytak az éneklően gunyoros hangsúlyban – Tudod te, hogy én mit csináltam pénteken?
– Egy örökség értékesítésén vettél részt Massachusettsben. – Elizabeth felállt a székből és elindult a szőnyeggel borított lépcsőkön lefelé a kiállítási részlegbe – Hogy ment az üzlet?
– Én... hát, jól. Négy jó philadelphiai fiókos szekrény, egy szinte teljes Spode porcelán készlet, egy... a pokolba, témát váltottál. Pénteken egész nap az járt a fejemben, hogy mi történt veled csütörtökön.
– Nagyon édes vagy, de ő igazi úriember módjára viselkedett. Egyenesen és biztonságosan hazavitt, anélkül, hogy a tisztességem veszélybe került volna.
– Liz. – pillantott fel komolyan Amy. A háta mögötti hetente egyszer felhúzandó óra a háta mögött fél órát kongatott és a hang mozgásba lendítette az idősebb nőt. – Oh, Istenem. Tudod te, hogy fél órán belül nyitunk? Siess. Totiroék elvitték a firenzét, de egyúttal kiürítették a bemutatóteremből az összes Nouveau-t, amink volt. Tíz előtt még át kell rendeznünk... Liz, szólnál Antoniónak és a fiúknak, hogy segítsenek a nehéz darabokkal?
Az első szoba tizenöt perc múlva már eléggé rendbe volt téve a nyitáshoz. A két nő felrohant az emeletre, hogy lekeféljék a kabarjukra és a ruhájukra rakódott port. Még Amy szerteszét álló haját is megfésülték, és mindent elkövettek, hogy Miss Agnes szavai szerint, „illő külsővel” jelenjenek meg. Lopva ittak még egy kis kávét és pletykálkodtak még egy keveset. Ekkor megcsörrent a telefon. Amy egyik kezével felvette a kagylót, de a szemét végig Elizabethen tartotta.
– Ne felejtsd el, hol tartottál, drágám.
– Rutherford Ház, Antikvitások. – szól bele a kagylóba fájdalmasan jól nevelt hangon – Miben állhatok ma a szolgálatára? Igen-igen. – felvonta a szemöldökét, Elizabethre nézett és a szájával hangtalanul azt mondta, hogy „téged keres” – Az igazat megvallva pont itt ül mellettem. Szeretne beszélni vele? – Rövid szünet állt be. – Körülbelül öt percen belül. Tíz órakor nyitunk, Mr. ...Igen, az az utca. Háromsaroknyira a... pontosan. Nos, akkor majd találkozunk, uram.
– Egy újabb úriember keresett téged, Lizzie. – Amy megvonta a vállát és egy intéssel elejét vette Elizabeth kérdéseinek – Nem mondta meg a nevét. Nem árulta el, hogy mit akar. – egy pillantást vetett a karórájára – Ideje nyitnunk.
Az elegáns krómacél és füstüveg ajtók kitárultak a nap első vásárlója előtt. Amy Rutherford tapintatosan előrébb ment. A jelenléte még a leghalványabban sem volt tolakodó, de azt is elkerülte, hogy a férfi magára hagyatva érezze magát, ha segítségre lenne szüksége.
A férfi szemei végigmérték Amyt, de nem szólt egy szót sem. Lassan körüljárta a szobát és csendben nézelődött. Időről-időre a két nőre pillantott, de úgy tűnt, hogy a figyelmét teljesen lekötik a régiségek. A haja szürkülő hamu-szőke volt, arca barnasága több rétegnyi komoly leégést sejtetett, nem pedig néhány kirándulást a szoláriumba. Egy végig gombos, igen gyűrött khaki inget és kék farmert viselt, amely mintha már korokkal ezelőtt megismerte és megkedvelte volna a szakadt divatot. Azonban egyik nő sem ítélte meg őt a ruhája alapján. Annyi nagyon fontos személy kérkedett lerongyolódott ruhákkal, hogy a férfi az öltözéke alapján akárki is lehetett volna.
– Miss Dimitros? – szólította meg végül Amyt.
Így közelről a tartása fiatalabbnak mutatta, mint ahogy azt a szürkülő haja alapján gondolták. Az arcát mindenütt ráncok barázdálták, de a vonalak alatt egy ifjú ember arca rejtőzött. Olyan harmincöt lehet, gondolta Amy... vagy ötvenöt.
– Mrs. Rutherford – A nevem Amy Rutherford. – a nő összevont szemekkel kutatott a hang után az emlékeiben.
– Jó reggelt, 'sszonyom. A nevem Jordán Kettridge.
– Lizzie... – Amy hanghordozása odavonzotta Elizabethet a szoba másik végéből. – Ön telefonált fél órával ezelőtt? – kérdezte a férfit.
– Igen, 'sszonyom.
– Elizabeth, az úr itt Jordán Kettridge. – közölte Amy. Elizabeth bólintott és kinyújtotta a kezét a férfi felé.
– Jó reggelt, Kettridge professzor. Én... nem is reméltem, hogy itt New Yorkban találkozhatom Önnel.
– Ön Elizabeth Dimitros? – A férfi Lizre bámult és egy pillanattal később fogadta el a felé nyújtott kezet, mint ahogy az kényelmes vagy illendő lett volna. Félrebillentett fejjel vizsgálta a lányt. – Nem úgy néz ki, mint ahogy ír. – Elizabeth nem válaszolt, de a pillantásának őszintesége és nyíltsága éles ellentétben állt a férfi tompa és gyanakvó tekintetével. Amy egyikükről a másikra pillantott, majd úgy döntött, hogy a közelben marad.
– Nos, Miss Dimitros. A cikkemben szereplő szem rendelkezik a lapos részéhez képest az óra járásával ellentétes irányú menettel. – a szúrós szürkés zöld szemek Elizabethébe mélyedtek – Bár a Dél Kaliforniai Régészeti Közlönyben közölt diagrammra pillantva azt gondoltam volna, hogy ezt abból a szögből nem lehet megállapítani. – mondta élesen. A szavakat kihívóan hajtotta Liz felé.
– Ennek ellenére örülök, hogy az alakja legalább megegyezik az általam keresett szemmel. – mondta a fiatal nő lágyan. – Doktor, meg tudná mondani, hogy jelenleg kinek a tulajdonában van a szem?
– A tárgy a személyes gyűjteményem része, Ms. Dimitros. – Kettridge megmagyarázhatatlan okból kihangsúlyozta a szavait. Ez a hangnem jobban megfelelt volna egy halálos fenyegetéshez.
Elizabeth nem hagyta, hogy kiüljön arcára a döbbenet, és nagyon örült, amikor meglátta a legjobb Rutherford üzleti arcot maszkként viselő Amyt.
– Értem. – mondta Liz, bár szinte teljesen biztos volt benne, hogy fogalma sincs a férfi indítékairól – És hajlandó lenne eladni?
– Ez teljességgel a körülményektől függ, Miss Dimitros. – Kettridge elgondolkodva dörzsölte meg az állát – Ki a vásárló?
– A Rutherford Ház. – mondta Elizabeth és nagyon remélte, hogy Amy arcán nem jelenik meg az a meglepett kifejezés, amely elárulná a férfinak, hogy hazudott.
Kettridge felnevetett.
– Sajnálom. Egy percig sem hiszem, hogy Önök véletlenszerűen választják ki a megszerzendő tárgyakat egy régészeti újságból. Ki a megbízó?
Amy közbelépett.
– Doktor Kettridge. – mondta lassan – Soha nem adjuk ki az általunk képviselt ügyfelek nevét bárkinek, aki megkérdezi. A diszkréció az egyik jelszavunk. Ha pedig a vásárló kifejezetten kéri, hogy tartsuk titokban a kilétét, akkor a becsület arra kötelez minket, hogy eleget tegyünk ennek a kérésnek.
– Becsület, ugye? – mondta és elmosolyodott. A ráncai szorosan rásimultak a szemeire és a szájára hiszen pontosan a mosolygás miatt jöttek létre. Elizabeth összeszedte magát és leült a központi asztal szélére.
– Azonban amúgy is túlságosan korai lenne a feltételekről tárgyalnunk, Dr. Kettridge. Hiszen még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy az ügyfelünk az Ön birtokában lévő tárgyat keresi. Először meg kell néznünk az Ön szemét, majd össze kell vetnünk az adatait a keresett tárgy jellemzőivel. Ezután kapcsolatba lépünk az ügyfelünkkel. Azt hiszem lehetséges, hogy ő megteszi Önnek azt az engedményt, hogy ebben az esetben kivételesen felfedi a kilétét.
– És vajon pontosan mennyi adattal rendelkeznek a keresett „tárgyról”, Miss Dimitros?
– Eladó a szem, Dr. Kettridge? – vágott közbe Amy.
A férfi a két nőre pillantott: az acél-szürkébe öltözött Amy Rutherfordra, aki karba tett kezekkel és a fejét büszkén magasba emelve állt előtte, és az asztal sarkán ülő, burgundi vörös ruhát viselő Elizabeth Dimitrosra, aki hanyagul követte őt a szemével, majd anélkül ment ki az ajtón, hogy bármelyiküknek is hátat fordított volna.
– Még átgondolom. – mondta a professzor, mielőtt kilépett volna az üzletből.
Elizabeth felsóhajtott és a tartásából eltűnt egy kevés a kifelé mutatott magabiztosságból. Hallotta, amint Amy a háta mögött az egyik kirakathoz sétál, felemeli a kávéscsészéjét és kiissza a tartalmát.
– Rendben. – mondta Amy Rutherford – Ez meg mi a pokolvolt?
– Nem tudom.
– Mondj valami mást, Liz.
– Elmesélem neked az egész átkozott történetet, Amy. Ha pedig te több értelmet találsz benne, mint én, akkor... akkor valószínűleg gutaütést kapok. Nézd...
Elizabeth elmesélte az egész történetet a kis „rejtélyről”, amelyet Hesha hozott el hozzá. A magával hozott hátizsákból előhalászta a folyóiratot és az elbeszélés azzal ért véget, hogy Árny egy ékszerész-nagyítóval úgy vizsgálgatta az aprócska formázó agyag darabkákat, mintha azok lennének Ruritánia koronázási ékszerei.
– Egyszerűen nem látom. – mondta Amy és a nagyítót lecserélte a saját bifokális szemüvegére.
– Jó. Már kezdtem tökéletes idiótának érezni magam. Azt reméltem, hogy te majd esetleg tudsz valamit a szoborról, vagy Kettridgeről, vagy Ruhadzéról, ami majd valami értelmet ver ebbe az egészbe. – intett vadul Elizabeth a bemutatóterem padlója felé.
– És te csak egyszerűen megkérdezted, hogy a szem melyik gyűjteményben található?
– Igen. A Rutherford Ház nevében írtam alá – te mondtad, hogy Ruhadze nagyon fontos még Agnesnek és a te...
– Öt ne is említsd, kérlek.
– És Mrs. Rutherfordnak. – fejezte be reménytelenül a mondatot a fiatalabb nő.
A bemutató asztal fölött a két nő egymásra bámult.
– Nos, most mit tegyünk? – kérdezte Elizabeth.
– Várunk. Meglátjuk, hogy Kettridge visszajön-e és hogy a lovagod hírt ad-e magáról. Időközben pedig... elintézek néhány telefont. Mindig is szerettem volna detektív lenni.
– Manapság minden ismerősöm detektívvé változik.
– Csak figyeld az üzletet, drágám, és ne aggódj. Még... Mama sem hibáztathatna téged a történtekért. Nagyon kedvező üzlet jöhet itt létre. És ha sikerül nyélbe ütni, akkor gondoskodom róla, hogy te is megkapd a részed, még ha a saját részesedésemből kell is kifizesselek. – Amy feltrappolt az emeletre és magára hagyta az üzletben Elizabethet a gondolataival.
– Ez a 202-555-7831-es szám. A sípszó után kérem, hagyja meg a nevét, a számát, a hívás időpontját és az üzenetét.
– Hesha? Itt Liz. Nézze... nos... rendben. Először is, a cikk, amit találtam, a Dél Kaliforniai Régészeti Közlöny 96 őszi számában található. Elfaxolhatok egy másolatot az enyémből, ha nem tud szerezni egy példányt... A cikket Kettridge, Jordán Kettridge írta. Ő professzor a Berkeley-n. Nála lehet a szobor egyik hiányzó szeme, amennyire a cikk alapján meg tudom ítélni. Ez történt szombaton. Ma reggel felbukkant a bemutató termünkben, és úgy viselkedett, mint aki mindjárt... Nem is tudom, verekedni kezd. Szájba veri Amyt. A pokolba. Nem is tudom, miért telefonálok. Ellenséges volt és kétlem, hogy eladná. Szeretné, ha a Rutherford ház utána járna a dolognak? Kérem, hívjon fel, ha tud. Viszlát.

 

1999. június 29., kedd, délután 2:14
Egy Red Hook-beli műterem lakás, Brooklyn
New York városa, New York

Elizabeth az ajtón keresztül betántorgott a lakásába. Az ajtó becsukódott mögötte és ő kimerülten a nappaliba csoszogott és a nagy szófára vetette magát. Tíz percig teljes mozdulatlanságban vegetált. Csak akkor mozdult meg újra, amikor a Rutherfordéknál eltöltött munkanapjának talpon-álló fájdalmait felváltották az arccal-lefelé-a-kanapén fájdalmak.
A kezét kinyújtva rácsapott a villogó vörös fényre. A mozdulat hatására a szerkezet beszélni kezdett hozzá.
– Elizabeth? Hesha. Megtaláltam a cikket és azt hiszem, igaza van. Ön nagyon gyors. Köszönöm, hogy gondolt rám – vagy legalábbis rágódott a rejtélyeimen helyettem is. Természetesen örülnék, ha megvásárolhatnám a műtárgyat. Indítsa el a Rutherfordokat a nyomon. Ha valaki, akkor ők képesek kicsalni a professzorból. Egyszer vagy kétszer már találkoztam Kettridge-el. Ő egy kicsit... excentrikus. A mai eset nagyon jellemző rá. Nem szívesen használnám az instabil szót egy ilyen prominens és rátermett tudóssal kapcsolatban... – a Hesha hangjának apró másolata lelassult és aggodalom érződött ki a hangjából – Kérem, legyen óvatos, Elizabeth. Nemsokára újból találkozhatunk.

 

1999. június 30., szerda, délelőtt 11:58
Victor valódi mediterrán kávézója, Felső West Side, Manhattan
New York városa, New York

Elizabeth a kedvenc, nagyon kicsi vendéglőjében üldögélt egy fülkében és a történelem előtti Perzsiáról olvasott egy nehéz kötetet. Időről időre eszébe jutott az előtte lévő saláta és ilyenkor evett egy-két falatot. Éppen lapozott, amikor figyelmeztetés nélkül egy férfi ült le vele szembe az asztalához. Elizabeth felpillantott és készen állt arra, hogy sikoltozni kezdjen – eléggé törzsvendég volt itt ahhoz, hogy még egy New York-i pincér is törődjön a segélykérésével. Kezével szorosan megmarkolta a mellette levő széken heverő kulcscsomót. A gázspray hengere egy árnyalatnyi magabiztossággal adott neki.
Jordán Kettridge egy bocsánatkérő grimasszal köszöntötte.
– Hello.
Liz nem mondott semmit, de kezét a kulcscsomón tartotta.
– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, ami tegnap a galériában történt.
Elizabeth kővé vélt arccal várakozott.
– Éppen megérkeztem Törökországból, még a repülés hatása alatt álltam. Beismerem, hogy rettenetes a vérmérsékletem, de ezzel a szemmel kapcsolatban nagyon furcsa dolgok történnek. Néhány igazán... szokatlan esemény történt vele kapcsolatban.
Bánatosan elmosolyodott és a féloldalas hatás tulajdonképpen nagyon vonzóvá tette. Liz még most sem szólalt meg, de a szorítása enyhült egy árnyalatnyit a spray-n.
– Tegnap kaptam még egy ajánlatot rá. Látatlanban. – úgy hangsúlyozta a szót, mintha valami teljesen lehetetlen esemény történt volna vele. – A miértekről még a leghalványabb sejtelmem sincs. – nyitott kezeivel úgy hajolt előre, mintha csak könyörögne a nőnek – El tudna mondani bármit is a tárggyal kapcsolatban?
– Kettridge professzor, én csak annyit tudok, hogy Önnek van egy köve, lyukkal a közepén. – mondta Elizabeth fáradtan.
– Pontosan úgy is néz ki. – bólintott a professzor – Nem egy műalkotás, nincs különösebb régészeti jelentősége és még csak nem is önmagában értékes anyagból készült. – kétségbeesetten figyelte a nő arcát – Akkor miért ajánlanak fel nevetségesen magas összegeket azért, hogy megváljak tőle?
– Mennyire nevetséges összegeket? – A férfi megmondta neki. Liz letette a könyvet és a professzorra meredt.
– Most már látja, hogy miért aggódtam?
– Értem már, hogy most mi miatt aggódik. – vonta össze a szemöldökét Elizabeth – Ez rettentően magas összeg egyetlen szemért. De a Rutherford házban tanúsított viselkedése még mindig rejtély a számomra, Kettridge professzor.
– Kérem, hívjon csak Jordannek.
– Nem. – rázta meg hevesen a fejét a nő – Mi okom lenne rá?
– A pokolba. – vicsorgott Kettridge – Nézze, én azért jöttem ide...
– Maga eddig követett engem. Ez zaklatás, professzor.
– Hogy elmondjam, – kiabálta túl Lizt a professzor – hajlandó vagyok megfontolni az ügyfele ajánlatát.
Elizabeth kivárta, amíg az alkalmazottak és a többi ebédelő vendég lassan elfordult a jelenetről.
– Nem tudhatom, hogy ő hajlandó lenne-e ilyen csillagászati árat fizetni egy lyukas kőért, professzor.
– A pénz nem számít.
Elizabeth felvonta mindkét szemöldökét és a férfi megenyhült. A szürkés zöld szemeivel a nő szemébe nézett és nyugodt hangon folytatta:
– A pénz nem annyira lényeges, Miss Dimitros. De tudni akarom, hogy kivel tárgyalok. Nem ások, és nem is adok el tolvajoknak, vagy olyanoknak, akik tolvajokkal üzletelnek. Ki nem állhatom az idiótákat, akik olyan dolgokba akarnak „befektetni”, amiket nem tudnak értékelni, és gyűlölöm a vérszopó céges művészet-vásárlókat.
Kettridge jól tudott olvasni az emberek arckifejezéséből és most feszülten figyelte a vele szemben ülő nő reakcióit a szavaira. A „vérszopó” szó semmilyen változást nem eredményezett.
– Nos, – mondta Elizabeth – azt hiszem, meg kell köszönnöm, hogy bocsánatot kért azért a jelenetért, amit a főnököm előtt rendezett. És emlékezni fogok arra is, hogy Ön tartja magát bizonyos üzleti szabályokhoz. De engem az Ön helyében jobban aggasztana az, ha olyan valakivel kéne tárgyalnom, aki hajlandó ekkora összeget látatlanban kifizetni a leletéért, mint az, hogy a Rutherford házzal üzletelek – amelyről tudhatja, ha ismeri a piacot, hogy a lehető legtisztább. A legtöbb ügyfelünk műértő. Néha dolgozunk családoknak is, akik megpróbálják visszaszerezni az örökségüket, vagy éppen most próbálnak összeállítani egyet. A cégekkel kapcsolatban pedig... nos, manapság a múzeumok is cégek és a cégek néha múzeumokat építenek. Remélem, nem tartja a Getty létrehozását bűnnek. És természetesen nem kereskedünk a feketepiaccal. Azt nem állíthatom, hogy azt is ellenőrizzük, hogy ezt az ügyfeleink sem teszik, mivel ezzel betörnénk a magánéletüket.
Kettridge csendben hallgatta.
– Én hiszek az Ön őszinteségében, Miss Dimitros. De nem vagyok biztos benne, hogy Ön tudja, hogy most kit képvisel. Legyen óvatos. Legyen átkozottul óvatos. Nagyon veszélyes emberek is érdekeltek ebben az üzletben.
– Az antikvitásokban?
– Nem! – csapott le az öklével az asztalra a professzor – Sajnálom. – suttogta – Ebben, a szemben és mindenben, ami hozzá tartozik.
– Nézze! – Kettridge lágyan beszélt, fejét az öklére támasztotta és úgy meredt a pettyes Formica asztallapra, mintha csak attól várna válaszokat – Olvasta a cikket. A szemet egy sírban találtam. Én magam ástam le a sírig a természetes talajszinttől. Ásás közben törött agyagcserepeket találtam, amelyekbe amulett jeleket égettek. Több rétegnyi volt ezekből ott szétszórva. A cserepek elhelyezkedése azt sugallta, hogy a Sur-Amech-i emberek tíz-, húszévenként egy-két darabot helyeztek el a síron. Ezt pedig a test elföldelése után még generációkon át folytatták. Egy-két évszázad után a felirat degenerálódik, de a szimbólum végig ugyanaz marad.
– Ugyanezt a szimbólumot találtam meg a sír szintjén egy arccal lefelé fordított hatalmas méretű kőlapon is. Amikor kiástam a testet, azt fedeztem fel, hogy ugyanezek a durva rajzolattal ellátott kövek veszik körül. A kövecskék rajzolata a test felé nézett. A testet szó szerint körbevették a kövek – ezekből készítették a fekhelyét, és minden más irányból is teljesen beborították. Ez a test konzerválódott a legrosszabbul a területen feltártak közül. Azon a területen a homokból kiszáradt és törékeny csontok kerülnek elő, de itt csak a csontváz poros körvonalát találtuk meg.
– Sur-Amech-ben nem volt még egy ehhez hasonló sír.
– A legérdekesebb tény azonban az, Miss Dimitros, hogy a kövekbe faragott védő szimbólumot a területen élő nomádok még ma is használják. – a professzor gyorsan előkapott egy tollat és egy apró jelet rajzolt az egyik szalvétára – Ez a Gonosz Szem ellen védő rúna, Miss Dimitros.
Elizabeth elkapta a pincér pillantását és intett a számláért.
– Köszönöm az előadást, professzor, de mi volt ennek az egésznek a célja?
– A Sur-Amech-i emberek nem voltak hajlandók a saját halottaik közé temetni ezt a testet. A tetemet és a követeket gyakorlatilag a vadonba szállították, csak hogy megszabaduljanak tőle. A tetem hatalmától pedig megpróbálták tőlük telhetően megvédeni magukat, mégpedig olyan sokáig, ameddig csak tehették. Féltek tőle, Miss Dimitros. És én is félek tőle.
– Ön hisz az átkokban, professzor? – kérdezte hitetlenkedve Elizabeth – A Smithsonian összedől, és csak a romjai maradnak, mert kiállították a Remény gyémántot? A Carter expedíció tagjai valóban azért haltak meg, mert meggyalázták Tutankhamon sírját? – a nő kifizette a számláját és felállt, hogy távozzon.
– Figyelmeztetni akartam magát. De most már látom, hogy az intelmeim süket fülekre találtak, Miss Dimitros. Rettenetesen sajnálom. Remélem, nem esik bántódása.
– Köszönöm. – Liz felvette a könyvét az asztalról és az ajtó felé fordult. Kettridge nem állt fel, így az utolsó szavait a professzor tarkójához intézte – És a szem?
– Majd tartjuk a kapcsolatot. – mondta Kettridge.

 

1999. június 30., szerda, Déli 12:53
Rutherford Ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Amy a könyvkötőben talált rá Lizre. A fiatalabb nő sápadt volt, de a szemei nem voltak vörösek. Nagyon lassan, de a szokásos óvatossággal és precizitással dolgozott. Az egyik kezével kiseperte a haját az arcából és a keze éppen csak halványan remegett. Amy egy taszítással kinyitotta az ajtót.
– Lizzie? – kérdezte – Mi a baj? Elizabeth megugrott a székében.
– Sajnálom, Amy. Megijesztettél. Amy becsukta maga mögött az ajtót.
– Két órával ezelőtt még teljesen jól voltál, most pedig zaklatottabb vagy, mint egy macska, akinek a fejét egy zsákba gyömöszölték. Jól alszol? Csak nem járkálsz megint? – kérdezte, majd komoly gyanakvással hozzátette – A mamád hívott fel és borított ki? – a lány megrázta a fejét, de Amy tovább faggatta – Mondd el mi történt, édes szívem.
– Kettridge... utánam jött.
– Oh, Istenem. Hogy érted?
– Victornál ebédeltem és odaült az asztalomhoz. Megpróbált... figyelmeztetni, vagy megfenyegetni... nem is tudom. Valami nagyon nincs rendjén ezzel a szemmel. Azt hiszem...
Amy meghallgatta barátjának töredezett és szakadozott beszámolóját a teljes történetről.
– Az első teendőnk az, hogy teljesen elszigeteljünk téged az egészügylettől. – mondta komolyan Amy – Ha Kettridge ismét felbukkan, akkor megmondod neki, hogy nem vagy felhatalmazva arra, hogy Rutherford ügyekben tárgyalj. Mond, hogy lépjen kapcsolatba a tulajdonosokkal. Aztán pedig olyan gyorsan otthagyod, ahogy csak tudod. Rendben?
Elizabeth bólintott.
– Másodszor, felhívom ezt a te Mr. Ruhadzédat, és megmondom neki, hogy ezt az üzletet saját magának kell elintéznie. Kérünk majd valami megtalálói díjat. Ha még több baj lesz a szemmel, akkor az már az ő problémája, nem a miénk, és végképp nem a tied, Liz.
– Harmadszor, leállítjuk ezt a titokzatos Kettridge professzort. Csak úgy besétált ide, és még csak egy telefonos elérhetőséget sem biztosított. Nos rendben. Már körbe is kérdezgettem felőle a hallgatólagos partnereinknél. Meg fogom tudni, hogy hol lakik, vagy megkeresem a Berkeley-en keresztül és levakarom őt rólad, Liz.
Elizabeth bizonytalanul elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy van valami oka ennek az egésznek.– mosolygott vissza rá Amy – Azt azonban már semmiképp sem állíthatom, hogy ez az ok logikus lesz. Akikkel hétfőn beszéltem, azok közül mindenki azt állította, hogy ez a Kettridge egy „aranyos, jófiú” – ami természetesen semmit sem jelent, hiszen manapság sem az „aranyos”, sem a „jó” nem jelent semmit. Kettridge-et nem tartják őrültnek. Néha egy kicsit túlságosan is hevesen ragaszkodik a saját elméleteihez, de még soha nem ismertem olyan tudóst, aki ne tett volna így, legalább néhanapján. Majd megoldjuk. – Amy felállt és kinyitotta az ajtót – Te csak maradj itt a naplóval, Lizzie és én majd megbirkózom ezzel az őrülttel.

 

1999. június 30., szerda, este 7:37
Laurel Ridge tanya
Columbia közelében, Maryland

Hesha megmoccant álmában.
– Uram?
Hesha kényszeríttette a szemeit, hogy kinyíljanak és megízlelte a kripta háziállatainak szagával terhes, hűvös levegőjét. Egyedül volt és felismerte a hangot, amint egy kicsit kitisztult a feje.
– Janet?
– Igen, uram. Sajnálom, hogy ilyen korán kell zavarnom, de azt hiszem, hogy bizonyos fejleményekről feltétlenül tudnia kell.
– Adjon egy percet. – Hesha talpra állt és gondolkodás nélkül végigment az ajtóhoz vezető úton. A világítást csak Vegel kamrájában kapcsolta fel. Mögötte hangtalanul bezáródtak a kőből készült ajtószárnyak. – Rendben.
– Kaptunk egy hívást a Rutherford házból... a hétköznapi csatornákon keresztül, de tagadhatatlanul aggódtak az ottani ügyeivel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy Kettridge Miss Dimitrost potenciális információforrásnak tekinti. Természetesen Mrs. Rutherford nem így fejezte ki magát.
– Melyik Mrs. Rutherford?
– Amaryllis. Aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Ön veszélybe sodorta Miss Dimitrost és... nyílt ultimátumot adott nekünk. Ha Önnek és a professzornak valamilyen nézeteltérése van, akkor Miss Dimitrost ki kell hagyni belőle. – Janet elgondolkodva szünetet tartott – Az volt a benyomásom, hogy Mrs. Rutherford arra gyanakszik, hogy a szobor lopott és a rejtély hátterében feketepiaci erők állnak.
– Ez megfelelően ártalmatlan. De azért semmilyen módon se támassza alá ezt a gyanúját.
Hesha a köntöse alól előhúzta a kivehető, fehér szemet. Egy zsinóron a nyakában hordta, mióta Elizabeth felfedezte, hogyan lehet eltávolítani. Hesha úgy vizsgálta meg a szemet, mintha most látná először, majd meghozta a döntését.
– Janet, el fogjuk távolítani Miss Dimitrost a professzor útjából. Tegye meg a szükséges intézkedéseket egy megfelelő pénteki repülőúthoz.

 

1999. július 1., csütörtök, délelőtt 11:20
Rutherford Ház, Felső East Side, Manhattan
New York városa, New York

Agnes Rutherford mereven vonult be a cégének bejárati ajtaján és szigorú szemeiben az egyetértés legcsekélyebb jele nélkül mérte végig a bemutató szint minden hüvelykjét. Lenézett unokaöccse, James feleségére – nagyjából egyforma magasak voltak, de Agnes képes volt olyan emberekre is erőfeszítés nélkül lenézni, akik több mint egy fejjel magasabbak voltak nála.
– Jó reggelt, Agnes néni. – mondta Amy. Előrehajolt és mereven összeérintette a két arcát az öregebb rokonával. – Milyen volt a repülőút?
– Nem rosszabb az évnek ebben a szakában szokásosnál. Mindenestre már várom a turistaszezon végét. – a rangidő tulajdonos beljebb lépdelt a boltba és most az előzőnél is nagyobb magaslatokból nézett le Amyre – Van mára beütemezve valami fontos találkozó? Nem? Milyen kár, de így legalább lesz időnk áttekinteni a múlt hét adatait.
Agnes rászánt még egy pillanatot arra, hogy szemügyre vegye a bemutatótermet. A pillantása megakadt Elizabethen – ha Amy törpévé alakult a tekintete alatt, akkor Liz nem volt nagyobb egy hangyánál.
– Miss Dimitros.
– Isten hozta, Miss Rutherford.
– Csak folytassák idelent. – Agnes elindult az irodába vezető lépcsők felé, de félúton megtorpant és visszafordult. – Ön fogadta Mr. Ruhadzét múlt szerdán? El tudta adni neki a nyakéket?
– Igen, 'sszonyom.
Agnes szó nélkül folytatta az útját felfelé a lépcsőn.
Ezen az éjszakán Thompson a járdával tökéletesen párhuzamosan állította meg a szedánt a kanyarban. Mindkét abroncs külső fala érintette a járdát. A mestere ajtaja és a Rutherford ház bejárata között nem is lehetett volna kisebb a távolság, de ő ennek ellenére aggódott.
– Csak óvatosan, uram.
– Lazítson egy kicsit, Thompson. Egy kissé túlzás lenne azt feltételezni, hogy a professzor figyelteti a boltot.
– És mi van, ha mégis?
– Ezért van Ön itt és ezért... figyel az Áspis a szárnyakon. És én magam sem vagyok teljesen védtelen.
Hesha belebújt az öltönykabátjába, felemelte egy csillogó fekete aligátorbőr aktatáskát és egy bronzfejű sétapálcát, majd kilépett az autóból. A boltban Amy Rutherford fogadta.
– Jó estét, Mr. Ruhadze. – a férfi komoly pillantást vetett rá és megrázta a kezét. A nő modora ugyanolyan csiszolt volt, mint máskor, de a csillogó felszín alatt egyáltalán nem volt elégedett Heshával. – Agnes néni az irodájában várja Önt. Indulhatunk? – a félhomályos és üres bemutatótermen keresztül az irodákhoz vezető lépcsőhöz vezette a férfit. A műhelyben sötét volt. A folyosó végén megtorpant, egyszer kopogott, majd gyorsan betessékelte a férfit a trónterembe, ahogyan ő gondolt erre a szobára.
– Mr. Ruhadze, Agnes néném.
– Pontosan, mint mindig, Hesha.
Agnes Rutherford nem nézett le Heshára, de nem is nézett fel rá. Inkább olyan tekintettel méregette, mint egy vele egyenrangút és félig felemelkedett ültében, hogy köszöntse a vendéget.
– Szándékosan sosem pazarolnám az idejét, Miss Agnes. – válaszolta udvariasan a férfi – Sértés lenne megvárakoztatni egy hölgyet, különösen, ha a szóban forgó hölgynek ilyen sürgető teendői vannak, mint Önnek.
Agnes szinte elmosolyodott.
– Foglaljon helyet, Hesha, és mondja el, hogy miben állhatunk ma a szolgálatára.
Amy csendesen becsukta az ajtót maga mögött és tisztelettudóan leült az egyik sarokban álló székre, hogy onnan nézze végig a gigászok találkozóját. A nénikéje – illetve Jim nénikéje, emlékeztette magát és hálát adott az égnek, hogy az ő családja kevésbé... ilyen – egy impozáns, masszív asztal mögött ült. Törékeny, sovány teste eltörpült a lenyűgöző, vörös bőrrel bevont karosszékben.
Ellenben Ruhadze olyan pontosan beleillett a szék párjába, mintha egyenesen neki készítették volna. A férfi olyan volt, mint egy egyszínű látomás: az árnyékban álló vörös bőr színe pontosan egyezett bőrének meleg barnás-feketéjével. Szénfekete öltönyt viselt, és Amy hirtelen rájött, hogy a ruha szabása eléggé régies, talán Agnes apjának idejéből származhatott. Az öreg szövet elnyelte a fényt, de a cipői, a táskája, a térdére fektetett ébenfekete sétapálca és a szemei szinte tündökölve verték vissza a lámpák fényét.
– Igen szokatlan kérésem lenne, Miss Agnes. – mondta Hesha habozva és úgy tűnt, hogy gondosan megválogatja a szavait – Attól tartok, hogy akaratom ellenére veszélybe sodortam az Önök egyik alkalmazottját.
Agnes finom, szürke szemöldöke a magasba szaladt.
– Miss Dimitros. – mondta halkan és a férfi bólintott – Kérem, magyarázza ezt el, Hesha.
– Birtokomban van egy bizonyos tárgy...
– Egy szobor? – szólt közbe Amy.
– Igen. – Hesha félig megfordult a karosszékben, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe – Biztosíthatom Önöket, hogy nem „forró”, „feketepiaci” és semmi ehhez hasonló. Másrészről viszont a származási országa nem ért egyet azzal, hogy rajta kívül bárki más tulajdonában legyen a tárgy. Mint ahogy a görögök szeretnék hazavinni Athén kincsét Angliából, úgy ez a bizonyos ország is szeretné hazai földön tudni az én kis kincsemet. Pontosan annyira, vagy inkább még kevésbé áll szándékomban visszaszolgáltatni nekik a szobrot, mint amennyire vissza akarnám küldeni Kairóba a múlt héten Önöknél vásárolt nyakéket. Egyiptomban és Görögországban legalább demokrácia van, vannak múzeumaik és viszonylagosan békés országok. Az örökségüket pedig egyezményekkel, különleges alapítványok és az ENSZ segítségével próbálják visszaszerezni... diplomáciai úton.
– A kérdéses kormány azonban szinte minden területen felhagyott a diplomáciával, az ország pedig közismert terrorista paradicsom. A hatalmon lévő párt teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy nem csak menedéket ad, de még támogatja is a legszélsőségesebb szervezeteket, feltéve, hogy azok teljesítik a követeléseiket és tartják magukat bizonyos szabályokhoz... ezeknek egyike pedig a „kulturális ereklyék” visszaszerzése, amelyekhez pedig a tények alapján semmi joguk nincsen.
– A szobrot afféle kihívásként mutattam meg Miss Dimitrosnak – szerettem volna próbára tenni a képességeit. Mindannyiunk szerencsétlenségére ő sokkal ügyesebbnek bizonyult annál, amit reméltem. Nem csak hogy olyan részleteket fedezett fel, amely fölött a korábbi szakértők elsiklottak, de ráadásul felismerte a szobor egy hiányzó darabját egy szaklapban megjelent cikkben közölt diagrammon és kapcsolata lépett a cikk szerzőjével.
– Kettridge professzor. – mormolta Agnes.
– Igen. És Kettridge New Yorkba jött, hogy megkeresse őt. Amy a fogai hátuljához csettintette a nyelvét.
– Ellenőriztem Jordán Kettridgét. – mondta – Ő egy elismert tudós és pontosan annyira terrorista, mint én magam.
– Nem állt szándékom azt sugallni, hogy a professzor terrorista lenne. Arra gyanakszom, hogy a terroristák felismerték a szemet és megpróbálták ellopni. Nyilvánvaló, hogy nem jártak sikerrel. Ebből a szempontból szemlélve az eseményeket, azt hiszem, hogy Elizabeth üzenete a professzor számára csak a tolvajok egy újabb fogásának tűnt. Amikor ez sem járt sikerrel, akkor jött az égbekiáltóan magas vételi ajánlat...
– Nem tudom, hogy mivel próbálkoznak majd legközelebb, de Kettridge kétszer is beszélt már Elizabeth-szel és a terroristák könnyen azt képzelhetik, hogy az Önök alkalmazottja a valóságosnál jóval több információval rendelkezik ebben az ügyben. A saját biztonsága érdekében szeretném őt elvinni New Yorkból, hogy távol legyen a terroristáktól, Kettridgetől és a Rutherford háztól.
Agnes összehúzta a szemeit és a vékony, sápadt ajkait elgondolkodóan szorította össze.
– Ezért kérte tőlem, hogy tartam itt ma este. Nos, Ruhadze, mit szándékozik tenni a mi Miss Dimitrosunkkal?
Hesha megsimogatta arccsontjának éles vonalát.
– A személyes gyűjteményemre ráférne már egy kis helyreállítás. – kezdte – Elizabeth lenne az ideális jelölt erre a munkára, az alapján, amit a munkájából láttam. – az aktatáskáját az ölébe vette és kivett belőle egy darab papírt, amelyet az asztalon keresztül oda csúsztatott Agnesnek – Természetesem kárpótolom Önöket a veszteségeikért és biztosítom Miss Dimitros fizetését, amíg szerződése hozzám köti. – megvárta, amíg az idős hölgy szemügyre veszi a számokat – A számok a heti elszámolásra vonatkoznak. Kétlem, hogy Elizabeth távolléte hosszúra nyúlna... bár biztos vagyok benne, hogy Baltimoreban elegendő munka vár rá ahhoz, hogy hónapokon keresztül lekösse őt, ha úgy hozná a szükség.
Amy figyelte, ahogy a nénikéje jeges kék szemével az alsó sorra pillant, és tudta, hogy mi lesz Agnes válasza.
– Mr. Ruhadze, ez az ügy inkább a rendőrségre tartozna, nem? – kérdezte Amy, majd élesen folytatta – Vagy a CIA-re és az FBI-ra és az Interpolra, ha igazak a feltételezései?
– Így igaz. – mondta Hesha – El is mentem hozzájuk. – hazudta – így jutottam azokhoz az információkhoz, amelyeket az előbb Önökkel is megosztottam. El lehetne rendezni, hogy ők vegyék gondjaikba Elizabethet. – megpróbálta elkapni az árnyékos sarokban ülő nő tekintetét – De Amy, tudja Ön mit jelent a „védőőrizet” kifejezés? Az gyakorlatilag börtön, elkülönítés, és apró hotelszoba, ahol nincs senki, akihez beszélhetne, csak rendőrtisztek és a várakozáson kívül nincs semmi más teendő. Szívesen megkímélném ettől Elizabethet. Baltimoreban biztonságban lesz, és azt a munkát végezheti, amit a legjobban szeret. És hacsak valamelyikünk nem mesél neki a fenyegető veszélyről, akkor nem is tud majd róla, amíg az egésznek vége nem lesz. – Hesha ismét a vastag perzsaszőnyegre pillantott – Kettridgenek is felajánlanám ugyanezt a védelmet, ha meg tudnám találni.
– Hesha. – mondta Miss Agnes – Egyetértek azzal a becsült összeggel, amely a Miss Dimitros eladói munkájának kiesése miatti veszteségeinket részletezi, de azt hiszem egy kissé alábecsülte a költségeinket, amelyeket a restaurálásra kell fordítanunk az ő távollétében...
Amy halvány hitetlenkedéssel hallgatta, amint Jim nénikéje folytatja az alkudozást, mintha Elizabeth csak egy francia karosszék vagy egy Ming váza lenne. Mr. Ruhadzéban legalább volt annyi méltóság, hogy zavarba jöjjön – a tekintetük egyszer találkozott, amikor Agnes az akták közül előhúzta a házon kívüli restaurátorok díjazásának listáját. Csak kevés ellenállást tanúsított és úgy tűnt, hogy tényleg jobban érdekli az áru, mint az eladási ár. Legalább Lizzie olyan helyre kerül, ahol... nagyra értékelik. Amy hirtelen már nem bírt többé elviselni a kicsinyes alkudozást és felpattant. Agnes éles hangja belehasított az egyre erősödő fejfájásába.
– Amy, hová mész?
– Szükségem vagy egy aszpirinre, Agnes néni. Bocsássanak meg.
Amy bemenekült a saját irodájába, lenyelte az aszpirint és belesüppedt a hatalmas, túlpárnázott szófájába. Megpróbált értelmesen gondolkodni. Terroristák, menekültek és kapcsolatok... az egész úgy hangzott, mint egy rossz kémfilm forgatókönyve. Ruhadze mindent megmagyarázott, de... kell legyen egyszerűbb módja is annak, hogy megvédjék Lizt. Vajon azért fáradozott ennyit, mert a veszély valós volt és törődött a nővel? Vagy csak tisztességtelen szándékokkal próbálja meg őt elcsábítani? Oh, Istenem – gondolta – hiszen Lizzie már jóval túl van azon a koron, hogy a beleegyezésemet kelljen kérnie... Még nagyjából egy fél órán keresztül folytatott meddő vitát önmagával mielőtt meghallotta volna, hogy kinyílik Agnes irodájának ajtaja. A beszédhangok kiömlöttek a hallba.
– Természetesen én magam szeretnék beszélni vele. – Hesha baritonja tisztán áthallatszott a falakon.
– Természetesen. – válaszolta Agnes – A könyvkötészetben van... balra a harmadik ajtó, Hesha.
Amy felállt a díványról és az ajtót pontosan akkor nyitotta ki, amikor Ruhadze elhaladt mellette.
– Mr. Ruhadze. Szeretnék még néhány kérdést feltenni Önnek, ha megengedi.
A férfi bejött és helyet foglalt.
– Miért nem megy Kettridge a rendőrségre? Miért ne helyezzük egyszerűen át a londoni irodánkba Elizabethet egy hónapra, vagy egy évre, vagy amíg szükséges? Miből gondolja, hogy ez valaha véget ér, ha egyszer terroristákkal áll szemben? Elizabeth Baltimoreba költöztetése biztosan sok idejébe és pénzébe kerül. Nos, ha Agnes néninek nem mondta meg az igazat, akkor kétlem, hogy nekem elmondaná. De kérem, engedje meg, hogy egy dolgot világossá tegyek az Ön számára. Azt akarom, hogy jól vigyázzon Lizziere.
Hesha elmosolyodott. Felállt a székéből, megfogta a nő kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Bízzon bennem. – mondta túláradó komolysággal, részvéttel és magabiztossággal, majd megvárta, amíg a parancs beívódik a nő elméjébe. Elégedetten engedte el a kezét, amikor látta, hogy Amy hisz neki.
– Sajnálom, hogy így Önnek rontottam... – sóhajtott Amy – de csak én vagyok neki, és nem hagyhatom, hogy csak úgy egyszerűen eltűnjön. Oh Istenem, tudja Ön, hogy Lizzie reggel kilenc óta benn van? Menjünk, beszéljünk vele és küldjük el csomagolni. Biztosan úgy fogja érezni magát, mintha karácsony lenne. Agnes egy igazi rabszolgahajcsár.
– Észrevettem. – mondta Hesha, miközben felvette a holmijait. A nő mosolyogva vezette őt a hallon keresztül a könyvkötőbe. Elizabeth felnézett, amikor Amy belépett az ajtón.
– A napló készen áll, Amy. Még az is túl korai lenne, ha soha többé nem olvasnék egy szót sem az Erzsébet kori hajózási üzletről. – megvetően legyintett a munkaasztal felé – Nekiláttam annak az átkozott papirusznak... – Amy nyomában Hesha is belépett a szobába és Elizabeth rögtön elnémult.
Amy helyet foglalt a kedvenc karosszékében és figyelte, amint a látogatójuk megkerüli az asztalt, és szemügyre veszi Elizabeth munkáját.
– Turistáknak való darab. – mondta és ugyanaz a megvetés csendült ki a hangjából – Tizenkilencedik századi emléktárgy. – megtekintette a javításokat és jóváhagyólag bólintott – De Ön tudja, hogyan kell megfelelően restaurálni a papír anyagokat. Jó.
– Lizzie, Mr. Ruhadze megkérte a Rutherford házat, hogy adjuk kölcsön neki az egyik legértékesebb alkalmazottunkat. Mit szólnál ahhoz, ha Baltimoreban restaurációs munkákat végeznél az ő személyes gyűjteményén?
Elizabeth csendesen ült és maga előtt az asztalon nyugtatta összekulcsolt kezeit. Sikerült elkapnia Hesha tekintetét, de abból semmit nem lehetett kiolvasni. Aztán a ragyogó Amyre pillantott, akinek a sugárzó mosolya ellenére is a szemei keskenyek és aggódóak voltak. Lassan elolvadt a mosoly magabiztossága is és az idősebb nő aggodalmai megmutatkoztak a szája körüli ráncokban is.
– Természetesen nem kell elmenned. – mondta Amy – És ez nem is egy állandó megbízatás. Az itteni állásod biztosítva van, és gondot viselünk a lakásodra is. De Mr. Ruhadzenak szüksége van valakire, aki elvégzi ezt a munkát és Agnes néni egyszerűen képtelen volt ellenállni neki. Minden el van rendezve – ha te is akarod.
Elizabeth ismét Heshára pillantott, aki biztatóan ragadta meg a vállát, bár az arcáról még mindig nem lehetett leolvasni semmit.
– Mikor?
– Holnap délután? – javasolta a férfi – Hétvégén berendezkedhet, és hétfőn már neki is láthat a munkának.
– Az elég rövid idő.
– Tudom.
Elizabeth beletette a pajzsdíszt a védőburkolatba. A papirusz után jön majd ez az újabb napló, vagy egy szerződés, amelynek a tetején „New York” helyett „New Amsterdam” áll, vagy egy reneszánsz váza, amelynek a korán kívül semmilyen más értéke nincs. Hesha gyűjteménye másmilyen lesz. És maga Hesha... ennél a pontnál megszakította ezt a gondolatot.
– Elmegyek.

 

A fekete szedán belsejében kellemetlenül nagy volt a csend.
Elizabeth bevásárló szatyra a lábánál hevert. A baltimore-i jegyek a vázlatfüzetében lapultak. Figyelte, ahogy az üvegek által kékeslilára festett utcai fények elsuhannak az autó ablakai előtt.
Már bemutatták Ronald Thompsonnak, de a férfi nem volt csevegő típus. Neki ott voltak az utcák, amelyeket meg kellett figyelni és a többi autó, amelyekről feltételezhető, hogy az Ellenség lapul bennük valamilyen formában. Hesha is érezte, hogy Thompsont zavarja Miss Dimitros „begyűjtése”, de nem tette ezt szóvá.
Egy kedves szó megnyugtatná és lecsillapítaná Elizabethet, de Thompson még nem állt készen arra, hogy tanúja legyen, amint a mestere édes semmiségeket suttog egy „aranyos” lány fülébe. Egy rövid, üzleti hangvitelű megbeszélés nyomban meghatározta volna Elizabeth helyét, mint kurátor és egyúttal teljesen megnyugtatná Thompsont is... de Hesha még nem akarta feladni azt a befolyást, amit egy színlelt románc biztosíthat számára Elizabeth fölött, és még abban sem volt biztos, hogy a nő hagyta volna magát Baltimoreba vitetni e nélkül a csábítás nélkül. Hamarosan mindkettőjükre rászán egy-egy percet kettesben. Ha a lány lakására vezető út csendes lesz, mint a sír, az csak használ az összpontosításának.
Lizt az öreg raktárépületnél tették ki. A nő jó éjszakát kívánt nekik és beleveszett a bejárat sötétjébe. Egy látszólag céltalanul ődöngő alak odaintett Thompsonnak, aki megerősítette a megfigyelő parancsait. A szedán visszasorolt a főút forgalmába és Thompson a visszapillantó tükörben Hesha szemébe nézett.
– Uram...
– Ne most, Thompson. Vigyen vissza a Rutherford házba. Kettridge nemrégiben ott járt, és most már tudom, hogyan találhatom meg.
– Milyen jól ismeri New Yorkot? – kérdezte váratlanul Hesha. Thompson alaposan megfontolta a választ.
– A főútvonalakat, az Ön által látogatott helyeket, részletesebben néhány környéket és még egy pár helyet, talán.
– Ezzel eredünk Kettridge nyomába. – mondta Hesha, és a zsinóron lógó tejfehér szemet a kezében tartotta – A tárgy eléggé gyenge, úgyhogy a lehető legjobban ki kell zárnom a külvilág zavaró hatásait. Be fogom csukni a szememet, és irányítani fogom, amennyire csak lehetséges. Amint az út azt megengedi, azonnal kövesse az útmutatásomat. Pontosan jegyezze meg azokat a helyeket, amelyeknél megszólaltam. Ha elveszítenénk a nyomot, akkor a lehető leggyorsabban vissza kell mennünk arra a helyre, ahol legutóbb megszólaltam, és ott újra próbálkozunk. Megértette?
– Nem, – ismerte be a sofőr – de azt hiszem, követni tudom az utasításokat.
Hesha a szemet a két keze közé szorította és lefeküdt a hátsó ülésre.
– Innen északra. – mondta. Thompson körülnézett rendőrök után, majd egy illegális U kanyarral lassan elindult a megadott irányba.

 

– Állj.
Thompson leállított a fekete szedánt a tűzcsap közelében és várta, hogy a hátsó ülésen heverő mozdulatlan alak ismét megszólaljon.
– Itt elég sokáig időzött... de most már nincs itt. Van a közelben szálloda?
– Éppen egy elég nagy bejárata előtt állunk. – pislogott meglepetten Thompson.
Hesha a szemen keresztül a nyomok után kutatott.
– Délnyugat. – mondta.
Az autó továbbgördült és egy fél háztömbnyi távolság után érezte, hogy a nyomok itt már jobban kihűltek, mint azok, amelyeket eddig követett.
– Ismét vissza. Keletre a hoteltől. – ez a nyom is réginek bizonyult – Állj. Megint vissza.
– Uram?
– Mi az? – kérdezte Hesha fáradtan.
– Hadd kerüljem meg néhányszor a háztömböt. Amikor megtalálja a jó nyomot, akkor majd szól. A professzor „lábnyomai” pokolian kuszák lesznek a lakhelye előtt.
– Csinálja!

 

– Állj. – Hesha kinyitotta a szemét – Itt van. Thompson a hátsó ülésre pillantott.
– Uram, azt hiszem, jobb lenne, ha sietne.
Hesha felült és azonnal megértette, hogy mire gondolt Thompson.
Éppen a Grand Central állomás előtt álltak.
Hesha szinte rohant a bejáratig. Belevetette magát a földszinti embertömegbe, és érzékei villámgyorsan feldolgozták azoknak az embereknek az arcát, akik mellett elrohant. Jól megnézte magának a hosszú széksorokban várakozó utasokat, miközben a léptei ösztönösen a fal mellé vezettek.
Kettridge nem éppen most váltotta meg a jegyét és nem is most evett az egyik gyorsétkezdében, bár mind a két helyet meglátogatta a közelmúltban. Kettridge nem hagyta el az épületet, bár elég sok időt vett igénybe, amíg Hesha erről az érzékei segítségével meggyőződött. A Setita lassan megállt. Nem igazán illett hozzá, hogy körbe-körbe rohangáljon a peronokon, és be-benézzen a földalattiba. Keresett egy magányos telefonfülke sort és a kabátjából előhúzta a saját keskeny mobilját.
A háta mögött megcsörrent az egyik telefon, de ő nem vett róla tudomást és Thompson számát kezdte tárcsázni. De a nyilvános telefon csak csengett és csengett kitartóan, míg végül felkapta a kagylót, ösztönösen ellenőrizte a hangszóróját, majd a füléhez szorította.
– Hello Ruhadze. Hogy bánik a halál magával?
– Kettridge professzor. – ismerte fel Hesha.
– Hosszú idő telt el Szíria óta, ugye.
– Csak Önnek.
– Igen, nekem. – mondta Kettridge – Ön természetesen egy cseppet sem változott. Észrevettem, hogy a baalbeki tűzpárbaj egyáltalán nem hagyott maradandó nyomot. El tudom képzelni azonban, hogy én milyen pokolian festhetek.
– Honnan tudhatnám?
– Nem áll szándékomban lehetőséget adni arra, hogy személyesen győződhessen meg róla. – amikor folytatta, a halandó hangja élesebben szólt, mint korábban – Öreg korára hanyaggá válik. Igazán nem méltó az Ön szokásos ravaszságához, hogy egy olyan fiatal lányon keresztül próbál kapcsolatba lépni velem, akivel ennyire nyilvánosan mutatkozott együtt. – Hesha nem válaszolt – Vagy Ön a rablási kísérlet hátterében áll?
– Ez talán már egy jobb próbálkozás.
– Azért azonban mindenképpen tisztelet illeti, hogy nem Ön állt a nagy összegű vételi ajánlat mögött.
– Szívesen megdupláznám, ha úgy gondolnám, hogy akkor érdekelné.
– Mindketten tudjuk, hogy nem érdekelne... De mit szólna helyette egy cseréhez? – érdeklődött Kettridge elgondolkodva.
– Mit kérne a szemért?
– Ma nem szemeket árulok, hanem információt. – mondta a professzor.
Hesha megfontolta az ajánlatot.
– Hallgatom.
– Elmondom, honnan jött a vételi ajánlat, ha elárulja, hogy miért eszi a fene a föld minden járkáló halottját az én kis szerencsetalizmánom után.
– Nem elég jó az ajánlat. Valószínűleg legalább öt, ha nem több közvetítő van az igazi vásárló és az ajánlattevő között.
– Nem, ezúttal nem. Valaki most pokolian sietett. A csábítás mosolyogva cirógatta végig Hesha arcát.
– Mondja el, honnan jött az ajánlat és én válaszolok három a szemmel kapcsolatos kérdésére. Konkrét kérdésekre. A válaszok értéke természetesen attól függ, hogy milyen intelligens kérdéseket tesz föl.
A vonalban szinte egy teljes percig csak statikus zörejeket lehetett hallani. Hesha ez idő alatt megpróbálta meghatározni Kettridge és az ő kis „szerencsetalizmánja” helyzetét.
– Harlem. Mi a szem?
– Egy szobor része. Kettridge megadta az utcát.
– Miért húz engem Atlantába?
– Egy sokkal hatalmasabb ereklye tartozéka. Az Ön szeme képes megtalálni a fő ereklyét, amely Atlantában van vagy volt.
– 2417A. Az alagsori bejárat. Hogyan talált meg itt ma este.
– Nálam van a szobor egy másik szeme. Ez képes megtalálni az Ön szemét. Követhetem bárhová, ahová csak megy, Kettridge. – mondta Hesha és a halandó kihallotta a mosolyt a lény hangjából.
A professzor az állomás labirintusának mélyén megbúvó saját fülkéjében érezte, ahogy a hideg futkos a hátán. A vállára emelte a matrózzsákját és érezte a fegyverei megnyugtató nyomását a hátán.
– Nem ajánlom, Ruhadze. – mondta hűvösen – Nagyon sokat tanultam Baalbek óta.
– Jó. Hadd adjak néhány tanácsot. – suttogta Hesha a telefonba – Tűnjön el New Yorkból, amilyen gyorsan csak tud. Nem kutatom fel magát – még nem – de ha a megadott cím helyes, akkor a pokol összes kutyájának fele az Ön nyomában lohol.
– Tudom. Már fütyültem is néhánynak. A maga fajtája nem szereti a tömeget és a tüzet, ugye?
– Ne tételezzen fel semmit. És ne hívja őket az én fajtámnak. – sziszegte Hesha – Ha pedig a tömegben akar védelemre lelni, akkor ne menjen Atlantába, vagy olyan helyekre, ahol zavargások vannak.
Kettridge a jegyeire pillantott: Amtrak Atlantába, D. C.-n és Raleighen keresztül. Hirtelen elfogta a félelem.
– A pokolba Hesha, már az is elég indok hogy odamenjek, hogy Ön azt mondja, ne tegyem. Miért bízzak meg magában? Miért figyelmeztet? Mire való ez a sok szópárbaj? Istenem, el sem hiszem, hogy most így beszélgetünk – mondjon egyetlen okot is arra, hogy miért kellene egyetlen kibaszott szót is elhinnem abból, amit most elmondott nekem.
– Inkább eltűröm, hogy megtartsa a szemet, Jordán, minthogy a magas árat kínáló kezébe kerüljön. Azonban a zavargásoktól sújtott területen nem törődnek majd a tanúkkal. Ért engem? – várt – Jordán?
A vonal süket volt. Hesha gyorsan megtalálta a riválisa kezétől még mindig meleg telefont, azonban azt is érezte, hogy a vörös szem gyorsan mozog dél felé. Tíz perc múlva már képtelen volt érzékelni.

 

 

MÁSODIK RÉSZ:

Maryland

 

1999. július 2., péntek, délután 6:20
Laurel Ridge tanya
Columbia közelében, Maryland

Elizabeth erőlködve próbát átlátni a félhomályon. A körülötte lévő erdő pontosan olyannak tűnt, mint az, amiben már körülbelül tíz perce utazott és az út is ugyanaz a szinte jelöletlen, kétsávos építmény maradt. Tudomása szerint Columbia egyetlen hatalmas kiépített lakóövezet volt, úgyhogy mindenfelé házaknak, boltoknak, fényeknek és széles utaknak kellett volna lenniük. Azonban az utolsó stoptábla óta ezeknek a nyomát sem látta.
A szedán elhúzott egy sárga rombusz mellett, amelyet az Elizabeth által valaha is látott legbonyolultabb minta díszített. Erősen megmarkolta a karfát, amikor úgy dülöngéltek a kanyarokban, mint valami részeg hullámvasút. Thompson valahol a kanyar felénél felkattintotta a fényszórókat és a szürke fatörzsek elmosódva suhantak át a látómezőn. Átrobogtak egy utolsó fordulón és felhajtottak egy kocsibejáróra, amely egy patakmeder oldalához tapadva felkapaszkodott egy kis hegyre, miközben elhaladt egy jelöletlen postaláda mellett. Lassan és enyhén döcögve haladtak a hegygerinc alatt vezető makadám úton és Elizabeth most pillanthatta meg először Hesha Ruhadze házát.
Középen, pontosan a kocsifelhajtóval szemben egy szolid masszívum állt: egy magas ablakbordás, a neoklasszikus szemöldökfák alatt hatalmas kettős ajtókkal felszerelt, tökéletes szimmetriájú öreg ház, lenyűgöző arányokkal. Ahogy az autó haladt, Elizabeth észrevette a kevésbé tehetséges építész által később hozzáadott melléképületet is, amelynek az volt a célja, hogy helyet biztosítson egy nagyobb családnak. A hátsó szárnyat láthatóan igyekeztek a ház mintájára építeni, de elszórtan mindenütt furcsa melléktetők, hosszú ereszek, manzárdszobák és lehetetlen szögekbe meredő oromfalak tarkították. A kusza egyveleget teljesen fehérre festették – láthatóan nem mostanában, de nem is először. A sarkokon, ahol a szélnek a legjobb lehetősége volt arra, hogy lehántsa a festék pikkelyeket, kilátszott a jóféle vörös tégla. A tető zöld rozsdával borított rézből készült és tökéletes állapotban volt. A sásharasztos mocsáron és a vadvirágokon túl látta az egész ház alatt végigfutó valódi kőből rakott alapot. Az egész olyan kopottnak tűnt. Egyáltalán nem erre számított. Nem volt benne semmi lenyűgöző.
Thompson átirányította a szedánt a gyom által felvert kocsifelhajtón és megállt a háznál csak egy kicsivel modernebb kinézetű istálló előtt. Megérintett egy gombot a műszerfalon és a széles ajtók kitárultak. A fekete szedán lágyan begördült a helyére. Mellette egy ugyanolyan autó parkolt, amely akár az ikertestvére is lehetett volna.
Elizabeth kilépett a tisztára sepert, téglával kirakott padlóra és maga után vonszolta az utazótáskáját, a kézitáskáját és egy zsákot. Thompson megkerülte az autót és nyögve kiemelte a csomagtartóból a nő reptéri címkékkel ellátott csomagjait.
– Mit tart ezekben, téglákat?
– Könyveket. A művészettörténeti doktorátusomon dolgozom. Mellesleg annak ott kerekei vannak. Az összes többit felhalmozhatjuk a tetejére.
– Mire szakosodott? – kérdezte Thompson miközben a könnyebb bőröndöt a másikra tette és rögzítette.
– Eléggé homályos... de hívhatjuk összehasonlító szimbolikának.
– Az mit jelent? – Thompson maga után húzta a kétemeletes bőröndöt a mohával borított palakő járólapokon.
– Hm. Vegyünk például egy képet, amelyen szerepel egy bika. Tegyük fel, hogy nem tudjuk a kép címét, mivel a felirat olvashatatlanná vált. Vajon a termékenységet jelképezi? Az áldozatot? Az eladásra szánt áruk mennyiségét? Vagy egy istent ábrázoltak így? Ha egy istenről van szó, akkor melyik az és miért használta a festő a „bikaisten” allegóriát? Vajon az istent azelőtt, vagy azután ábrázolták így, hogy egy olyan kultúra tört be az adott területre, amelyben a szarvasmarhák fontos szerepet játszottak?
Thompson kézzel cipelte fel a bőröndöket a fedett előcsarnokba vezető három lépcsőn.
– Miért nem lehet egyszerűen csak egy bika? – egy darázsfészek árnyékában álló billentyűzeten beütött egy számkódot és az ajtót kitárva beengedte Elizabethet az épületbe.
– Néha valóban az is. Én azonban a nagyon primitív motívumokra specializálódtam. Minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál kevesebb az egyszerű ábrázolás és annál gyakrabban találjuk azt, hogy az egyes szimbólumok valami fontosat jelentenek az alkotóknak.
Elizabeth szemügyre vette a környezetét. Egy hosszú, keskeny konyhába érkeztek. A konyhaeszközök ultramodernek voltak, de Elizabeth szakértő szemének úgy tűnt, hogy a szekrények és az asztal a ház eredeti berendezéséhez tartoznak. Szórakozottan átsétált a konyhán és megsimogatta az egyik fehér zománcos fiókgombot.
– Csak tegye le itt a dolgait. – mondta Thompson – Most kiválaszthatja a szobáját, úgyhogy gyorsan körbevezetem, és majd csak akkor cipelem fel ezt a téglákkal megpakolt zsákot, ha már döntött. Jöjjön!
Thompson egy tágas halion keresztül a ház öregebb részébe vezette Elizabethet, majd felmentek egy sötét és veszettül nyikorgó lépcsősoron.
– Az én szobám arra lefelé van. – mondta és őszülő fejével a ház hátsó része felé intett – A szakács is ott lakik, majd később találkozhat vele. A vendégszobák a ház első részében vannak. – Thompson behajolt egy nyitott ajtón, felkapcsolta a lámpát és hátralépett, hogy Elizabeth körülnézhessen – A földszinten is lakhat, ha nem klausztrofóbiás. Egyesek nem kedvelik a pincéket...
– Áá, engem nem zavar. Egymás után négy nyáron keresztül dolgoztam a Met-nek, odalent pedig az asztal lapján érezheti a feje fölötti forgalmat.
A konyhából nyíló pinceajtó most is a pincébe vezetett, de ahol az előző lakók megelégedtek a döngölt földdel, oda Hesha Ruhadze szinte feketére pácolt csillogó pallókat fektetett. A kőből készült alapozás alkotta a falakat és a pallókból gondosan kivágott négyszög alakú lyukból egy négyszer négy láb területű támasztóoszlop emelkedett ki.
A fő szobát teljesen megtöltötték az üveges bemutató asztalok és a beüvegezett polcok. A kiállított tárgyak mentén itt-ott egy-egy bútorcsoport állt: egy fotel és egy asztal, egy szék és egy íróasztal, egy pad és egy munkaasztal. Jó néhány hatalmas munkapadon helyezték el könyvkötési alapanyagokat, rekonstruálás alatt álló fazekas termékeket és egyéb, a történészeket csábító dolgokat. Elizabeth csoszogva haladt el egy hosszú, alacsony asztal mellett, amelyet roskadásig megtöltöttek azok a dolgok, amelyek csak arra vártak, hogy ő gyengéden kezelésbe vegye őket. És csak akkor volt képes hátat fordítani neki, amikor Thompson udvariasan megköszörülte a torkát. A férfi a hosszú hall másik végében egy széles, palakővel borított lépcsőre nyíló, a bejáratival megegyező stílusú ajtót kitárva várt rá. Elizabeth úgy gondolta, hogy a halinak az a vége lehet a fejük felett lévő ház külső oldala.
– Ez volt Mr. Vegel szobája.
– Mr. Vegel?
Az apró szoba gazdag bútorzata nagyon viktoriánus és férfias stílusú volt. Három falat teljesen, míg a negyediket csak derékmagasságig lambériázták be. A szegőlécek fölött a fát fehér szatén borította. A falra, mint valami hatalmas hirdetőtáblára, diszkrét ezüst rajzszögekkel papírlapokat, fényképeket és szőttes darabokat tűztek.
– Mr. Ruhadze nem említette őt? – kérdezte Thompson. Elizabeth fejrázása nem mutatott sok érdeklődést, ezért a férfi nem erőltette a dolgot – Könyvek, satöbbi, erre. – mondta teljesen fölöslegesen. Az egész falat, ha nem is megtelt, de kényelmesen tömött polcok borították. Az Áspisnak és neki egy teljes napjukba került, amíg teljesen átnézték Vegel lakrészét. Hesha egy hosszú listát adott neki a jövevény számára tiltott tárgyakról és a házban nem volt túl sok biztonságos hely, ahová a valóban veszélyes dolgokat elrejthették. A takarítás után Thompson gyakorlott kezei masszírozták el a polcokon támadt lyukakat. Ha valaki nem tudta, hogy mennyire zsúfolt volt Vegel szobája a takarítás előtt, akkor most már nem is venné észre, hogy valami hiányzik. Thompson figyelte, hogy milyen hatással van a szoba a nőre. Nézte, amint az ujjaival végigsimít a ritka és drága könyvek gerincén és úgy döntött, hogy a főnöke ismét jól tippelt. Ahogy mindig is.
– Mr. Vegel volt ön előtt a kurátor. Általában idelent tartózkodott. Természetesen most maga az egyetlen vendégünk. Alhat az emeleten is, ha akarja, és átalakíthatja ezt a szobát irodává vagy műhellyé. Amire csak szüksége van. A vendégszobákból nagyon szép a kilátás, különösen nyáron.
– Oh, nem. – mondta Elizabeth és az íróasztalra és a könyvtárra pillantott – Ez tökéletes lesz.
– Lehozom a dolgait. – Thompson elégedetten mosolyogva távozott. Hesha aztán tudta, hogy melyik cicusnak milyen macskagyökér ízlik... A konyhában beütött egy kódot a házi telefonba.
– Uram?
– Igen Thompson?
– Miss Dimitros megérkezett. Vegel szobáját választotta. Mindjárt leviszem neki a holmiját. Érzékeltettem, hogy leghamarabb egy óra múlva találkozhat Önnel.
– Köszönöm. Majd találkozom vele, ha Janet és én már végeztünk. Thompson bontotta a vonalat. Megragadta Elizabeth kerekes bőröndjét és az egyik fiókból kivett egy tárgyat, amely semmiképpen nem tartozhatott egy szokványos konyha felszereléséhez: egy kézi fémdetektort. Az összes csomag tiszta volt.
Vágyakozva pillantott a régi házba vezető hall felé. A falak közötti térben elrejtve volt egy felvonó, de nem lehetett biztos benne, hogy Elizabeth a szobájában lesz, amikor a fülke kinyílik az első pinceszinten, így a könyvekkel teli táskát a széles vállára kanyarította és a lépcsőt használta. Egy könyvbe mélyedve talált rá a lányra, aki elmosolyodott, és felajánlotta, hogy segít.
– Nem, köszönöm. – mondta Thompson. A súlyos táskát egy alkalmas sarokba támasztotta és remélte, hogy ezzel megakadályozza, hogy a lány megtalálja az ott elrejtett titkos ajtót. További két menettel minden csomagot sikerült lehoznia.
– Ha megbocsát, van még egy kis házimunka, amit el kell végeznem, és el kell rendeznem néhány üzleti találkozót is Mr. Ruhadze számára. Ha bármire szüksége van, talál egy házi telefont az ajtó mellett. – mondta a nőnek és elhúzott egy fa tolóajtót – Csak nyomja meg a zöld gombot, és már beszélhet is. – ismét becsukta a kis szekrénykét, majd hátat fordított és lágyan becsukta maga mögött az ajtót.
Elizabeth felpillantott a nyitott bőröndből. Kopogtak? Betolta a zoknijaival teli fiókot és a jegyzeteivel teli dobozokkal és nyitott bőröndökkel teli szobán keresztül az ajtóhoz ment.
– Jó estét, Elizabeth.
– Hello, Hesha.
Egy pillanatig habozva álltak a küszöbön, majd Elizabeth megszólalt.
– Jöjjön csak be. – mondta mosolyogva – Attól tartok, hogy még mindig csak a kipakolás közepén tartok. – hátrált be a szobába és a kezével egy elnagyolt mozdulatot tett.
Hesha leereszkedett Vegel foteljébe, kinyújtóztatta a lábait, és a nőt kezdte figyelni. Elizabethből csak úgy áradtak a hálálkodó és a Thompsont dicsérő szavak, valamint a ház iránti ámulatának kifejezései. Kérdéseket tett fel a házzal kapcsolatban és a férfi egy műértő hangján megválaszolta őket. Ez azonban csak álarc volt, amelyet Elizabeth nézhetett addig, amíg Hesha őt tanulmányozta. A nő ideges volt, de jól érezte magát ebben a környezetben. Az ujjai nyugtalanságát és az arc apró izmainak remegését a férfi jelenléte okozta. Liz szemében egy kérdés tükröződött, valahányszor Heshára pillantott, ő pedig ügyelt rá, hogy a válasznak még csak nyoma se legyen a tekintetében.
Megnyugodva vette tudomásul, hogy a Bestia nyugton maradt a nő jelenlétében... és döbbenten tudatosult benne a tény, hogy akaratlanul is aggódott emiatt. Vajon mi adott erőt neki akkor ott a nő lakásán? A szobor? A Sabbat machinációival kapcsolatos aggodalmai? Vegel eltűnése? Elhatározta, hogy jobban szemmel fogja tartani mind a Bestiát, mind a saját elméjét – nem engedhette meg magának a gyengeséget.
– Kifáradt az utazásban? – kérdezte és ezzel hirtelen témát váltott.
Elizabeth egy mondat közepén torpant meg. – Nem.
– De ezen azért gondolkoznia kellett.
– Már majdnem tíz óra, nem igaz? Fáradtnak kellene lennem, hiszen korán keltem, hogy becsomagolhassak, de túlságosan izgatott vagyok a munka miatt. Vetettem egy-két lopott pillantást néhány műtárgyra, amikor lefelé tartottam.
– Körbevezessem? – bólintott értően Hesha.
– Feltétlenül. – azonban félúton az ajtó felé megtorpant és komoly arccal a házigazda felé fordult – Hacsak Ön nem fáradt. Nem szeretném feltartani, ha valamilyen fontos dolga van mostanra beütemezve...
– Be kell ismernem, hogy már korábban engedtem a csábításnak. Azt hiszem, hogy a legrosszabbak a nyugati parti ügyvédek. A szakáccsal kávét hozattam magamnak... török kávét. Most majd egészéjjel ébren leszek. – sóhajtott fel – de ez volt az egyetlen mód arra, hogy képes legyek kezelni ezeket a bolondokat. Mellesleg holnap szombat. Csak a nemzetközi kapcsolataim próbálnak majd meg elérni, és a titkárnőm negyven nyelven tud „nemet” mondani.
Elizabeth kuncogva eredt a férfi nyomába.
– ...és a szellőző rendszer végig be van jelölve... ha bármi gondja lenne, csak szóljon Thompsonnak. – mondta Hesha, majd a műhely egy másik sarka felé fordulva folytatta – Ez a lapos tároló tele van olyan papírokkal, amelyeket savas kiegyensúlyozásnak kell alávetni. A függőleges tartókban tíz vagy tizenkét festmény van, amelyek mindegyike ilyen, vagy olyan javításra vár. Természetesen van még mindenféle stabilizációs munkám is. Jól tudom, hogy a festmények restaurálása az Ön egyik specialitása. Ha az itt tartózkodása alatt csak azt a részleget befejezi, akkor már bőven megérték a költségek. Azonban ha szeretné kipróbálni magát valami teljesen szokatlandologban... – ráérős, üzleti tempóban visszasétált a fő terembe – íme, – kezdte szinte mosolyogva – minden kirakós játék királya.
A tárgy az egész múzeum legkeskenyebb és leghosszabb asztalán hevert. Az asztalon egy puha anyagra kiterítve feküdt valami, ami egykor egy tekercs lehetett.
– Papirusz. – mondta Hesha – Egy fáraó sírjából származik. A sírt rablók fosztották ki, de hátrahagyták a szemetet: kosarakat, agyagedényeket, ételt. Ez itt egy egyszerű faládában lapult, és így elkerülte a figyelmüket. Sajnos a ládát rázták és dobálták, és valami bolond ráadásul megpróbálta kigöngyölíteni. – Hesha Elizabeth felé fordult és megkérdezte – Képes elolvasni a hieroglifákat?
– Nem.
– Vegel itt hagyta az irattal kapcsolatos jegyzeteit. – mondta a férfi és kihúzott egy apró, az asztalba épített fiókot, majd a nő felé nyújtott egy maroknyi kézzel írott vázlatot – A csipeszek pedig... – Hesha feltartott egy pár furcsa kinézetű fogót – Az egész papiruszt üveg alatt kell tartanunk, hogy megelőzzük a légmozgások és a por káros hatásait. Ezek itt pontosan beleillenek a sarkoknál látható hézagokba.
Hesha bemutatta az eszközök használatát: egy írásjel két részét óvatosan közelebb helyezte egymáshoz. Lágyan elemelte a fogókat a daraboktól és lassan kihúzta az eszközt a veszélyzónából.
– Először talán gyakorolja a kezelésüket a tekercs felső részén. Ott valamivel jobb állapotban van és az egyes darabokat is könnyebb elolvasni.
A férfi elhessegette Elizabethet a hosszú asztaltól, és folytatta:
– Ez pedig Vegel kedvenc háziállata. – mondta, és bevezette Lizt egy vitorlavászonnal borított területre.
A poros, fehér vászon egy befejezetlen fa keretet szegélyezett. A keret három oldalán elhelyezkedő polcokon fekvő tálcákon edények és tálak darabkái halmozódtak fel. A romok között egy félig összerakott amforaszerű edény állt, benne pedig egy kis száraz agyagdarabka hevert sértődötten. Az agyagtömbből edényszilánkok meredeztek elő minden irányban.
– Mi ez? – kérdezte Elizabeth.
– Mi... én nem tudom. Vegel gyűjtötte be valakitől. A származásáról semmit sem tudunk.
Hesha a menedékre gondolt, ahol ezt a dolgot találták. Soha nem jöttek rá, hogy a Malkavita miért tartotta olyan nagy becsben az agyagrögöt, vagy hogy a rög honnan származott. Vegel azonban ragaszkodott hozzá, hogy valami szokatlant rejteget és az idősebb Setita bizonyos próbák elvégzése és óvintézkedések megtétele után beleegyezett, hogy a régész hazahozza magával a rögöt.
– Azt sem tudom, hogy Erich valami különlegesen várt-e tőle. A karrierje kezdetén régészként dolgozott, és azt hiszem, egyszerűen nem szeretett volna kijönni a gyakorlatból.
Hesha sajnálkozva lépett hátra.
– Sajnos, ennyi volt mára. Holnap így is át fogom aludni a fél napot. Ma éjjel még dolgoznom kell, de biztos vagyok benne, hogy szeretné befejezni a beköltözést. Talán majd hétfőn lesz elég szabadidőm, hogy megmutassam a befejezett darabokat is.
– Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésemre állt. – rázta meg Hesha a fejét.
Liz felnevetett.
– Köszönöm, hogy megmentett Agnes nénitől. – megpróbálta elkapni a férfi tekintetét.
Hesha megérezte a szándékát és olyan ügyesen kerülte ki, hogy Liz még csak nem is sejtette, hogy mi történt. A férfi elindult vissza az irodája felé és hallotta, hogy Elizabeth lépései a háta mögött nem Vegel szobája, hanem a hosszú asztal felé vezetnek.
– Ugye ma este már nem akar annak neki kezdeni? – kérdezte anélkül, hogy hátranézett volna.
– Úgy gondoltam, hogy áttekintem az eddigi munkálatokat.
– Nos. – mondta Hesha és magában bólintott – próbáljon meg nem túl sokáig fennmaradni. A konyhában találhat ételt, ha esetleg megéhezne... csak arra vigyázzon, hogy ne ébressze fel a szakácsot.
Hesha már komoly munkába merülten hagyta magára az új védencét és elindult, hogy csatlakozzon a kriptában várakozó szolgáihoz. Még az Áspis is meglepődött, amikor mosolyt látott a mestere arcán.

 

1999. július 3., szombat, este 11:42
Laurel Ridge tanya
Columbia közelében, Maryland

Elizabeth a késői érkezés miatti bűntudattal lépett be a konyhába és hirtelen szembe találta magát egy alacsony, kötényes férfival, aki éppen az edényeket mosta el. A haja nagyon sötét és enyhén göndör volt. A bőre tiszta, napbarnította mediterrán olíva színű volt – egy vagy két árnyalattal volt sötétebb az Elizabethénél. A feltűrt ingujjak látni engedték a sűrű, göndör szőrzettel borított alkarjait. A férfi egy másik edény után nyúlt és Lizre mosolygott.
– Jó reggelt. Sajnálom, hogy ilyen későn keltem fel. – mondta Elizabeth.
– Miért sajnálja? Hiszen szombat van, nem?
– Sajnálom, hogy lekéstem a reggelit. – kezdte, majd megtorpant – Nem maga a szakács?
– Oh. Az csak Ron és a Nagy Ember udvariassága. Tudok főzni, de inkább csak megveszem a zöldségeket. Éhes? Hát persze, hogy éhes. Hiszen felébredt, nemde? Szeretne egy omlettet? – nem is adott neki esélyt, hogy tiltakozzon – Éppen elmosogattam a reggeli után, úgyhogy akár neki is láthatok az ebédnek. Én főzöm a legjobb amerikai-olasz francia ételt, amit valaha is evett. – csillogó fekete szemeivel gyorsan végigmérte a nőt – Egy hatalmas omlett. Maga túl csontos, ahogy az anyám mondaná.
A férfi megtörölte a kezét egy törölgetésre használt rongyban, majd Elizabeth felé nyújtotta. Hevesen kezet ráztak.
– A nevem Angelo Mercurio. De szólítson csak Áspisnak. Mindenki így hív.
– Elizabeth Dimitros. – válaszolta a nő, majd – Áspis?
– Harapok. – mondta Mercurio egy cinkos kacsintás kíséretében, és hihetetlenül élvezte, hogy eljátszhatja egy színes, ártalmatlan házvezető fiú szerepét – Nos. Nincs semmi baj a déli keléssel. A Thompsonék Ronja az egyetlen korán kelő közöttünk, de ő is csal, mert mindig lepihen öt és nyolc között. Hesha – Mr. Ruhadze – nos, a főnök úgy jár-kel, ahogy neki tetszik. Az idő java részében kábult a repüléstől, a másik felében pedig agyondolgozza magát. Nem is emlékszem arra, hogy mikor aludt át legutóbb egy teljes éjszakát. – mondta az Áspis teljesen őszintén.
– Hányan laknak még itt? – kérdezte Liz, miközben figyelte, amint Áspis egy kézzel nyolc tojást üt egy tálba.
– Csak Ron, a főnök és én, mióta Vegel elment. Néha jönnek vendégek is, természetesen. Időnként pedig eljön a főnök valamelyik asszisztense is dolgozni. Hát, ez itt nem éppen a „Híresek és Gazdagok Élete” magazinba való.
Áspis csillogó szemei elhomályosodtak egy pillanatra.
– Szívroham. Nagyon hirtelen jött. Néhány héttel ezelőtt... és még annyira fiatalember volt. A harmincas évei közepén. – felkapott egy habverőt és nekilátott okosságokat művelni a koleszterinben gazdag omlettel – Talán saláta lesz holnap ebédre, he?

 

Hesha a kezében egy aktatáskával és egy Wall Street Journallal jött lefelé a konyhai lépcsőn. Az irodájába vezető úton elhaladt a papiruszos asztal mellett és halvány fáradtságról tanúskodó lépéseit egy pillanatra megszakítva Elizabeth válla fölött a tekercsre pillantott. Csak egyetlen másodpercre állt meg: ahhoz elég hosszú időre, hogy a nő megjegyzésre számítson, de elég rövid ahhoz, hogy az elmaradt kommentár ne tűnjön udvariatlannak vagy tapintatlannak. Az irodájában aztán letette a kellékeket, levetette a cipőit és az öltönyét és belebújt egy khaki-szín nadrágba és egy viseltes kinézetű vászoningbe. A gyors ruhacsere után visszament az alagsori hallba.
– Szép munka. – mondta a vendégének annak válla fölött. Elizabeth kis híján a papiruszba ejtette a fogókat.
– Istenem. Az ember azt hinné, hogy valamilyen zajt azért kellene csapjon, amikor átmegy ezen a fa padlón, Hesha.
– Sajnálom.
– Vetne egy pillantást a legfelső kép melletti szövegre? Biztos vagyok benne, hogy a festett részek összeillenek, de képtelen vagyok megkülönböztetni egy elhalványult íbiszt egy elhalványult bagolytól vagy keselyűtől.
Hesha egy széket húzott az asztal végéhez és egy monoklit csíptetett a bal szeme elé.
– A fogók? – Elizabeth odaadta neki a sajátját és az egyik fiókból hozott magának egy másik párat.
Egy ideig csendben dolgoztak.
– Ez egy sólyom. – mondta végül Hesha.
– Ez megmagyarázza a zavart.
A csend ismét az asztalra telepedett, bár Hesha érezte, hogy a nő tekintete meglehetősen gyakran időzik az arcán. Ő azonban a szemeit a szövegre, a beszélgetést pedig a munkára irányította. Hosszú ideig csak az előtte lévő papirusz darabkákat nézte.
– Azt hiszem, itt egy újabb illusztráció van kialakulóban. Próbálja meg kipótolni. – állt fel az asztaltól – De azért nem fárassza ki magát túlságosan. Úgy hallom, tegnap éjjel négy óráig dolgozott. – Elizabeth mosolyogva vonta meg a vállát és bólintott – Nos, tegyen belátása szerint. De engem ne okoljon azért, mert egy bagolyhoz hasonló az időbeosztása. – Hesha elindult kifelé a hallból.
Liznek erről eszébe jutott valami és felnézett a munkájából.
– Lenne esetleg egy ébresztőóra, amit kölcsönkérhetnék?
– Kérdezze meg az Áspist vagy Thompsont. – mondta Hesha, és közben őt nézte – Én nem használok ilyesmit. Jó éjszakát. – tette hozzá végül.
Örömmel látta a nő arcára kiülő aggodalmat, mikor az végül rájött, hogy a férfi tényleg távozik.

 

1999. július 4., vasárnap, este 7:56
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

– Thompson? Jelentést!
– Az Áspisnak van két menekültje. Az elsők közül három menedékre lelt a Garlotte herceg alattvalói között található közelebbi rokonságánál. Miss Dimitros korábban sétált egyet és véletlenül működésbe hozta a körkörös riasztórendszert, de ezen kívül még egy mosómedvét sem láttunk.
– Hogy töltötte a napját?
– Az egyik modern dologgal kezdte... a kék színűvel... aztán dolgozott egy kicsit azzal a festménnyel, amelyet már korábban elkezdett. Egy kis olvasás a szobájában, majd ebéd az Áspissal és velem. Azt hiszem jelenleg a papirusznál van.
– Megkapta az ébresztőóráját?
– Kölcsönadtam neki az enyémet, amely „rejtélyes” módon zárlatos lett, ahogy bedugtuk.
– Jó. – Hesha egy pillanatra elgondolkodott – Készítse elő a kocsimat.
– A kocsiját, uram?
– Igen. Követhet, ha akar, de azt hiszem Miss Dimitrosnak szüksége van egy estére távol a munkájától. Ma szünnap van, tudja? – majd folytatta, amikor az öreg rendőr üres tekintettel nézett rá – A Függetlenség Napja, Thompson. Tényleg, ma estére szabad. És az Áspis is, kérem, mondja meg neki.
– Mindkettőjüknek? – kérdezte Hesha embere hitetlenkedő hangon.
– Igen

 

1999. július 4., vasárnap, este 10:00
Az elhagyatott Lotus vitorlás, Baltimore öböl
Baltimore, Maryland

A víz fölött a „Csillagos lobogó” foszlányai szálltak, amelyek furcsa egyveleget alkottak a rádióból nagyjából egy és fél másodperccel korábban felhangzó zenekari záróakkordokkal. A ceremóniamester lépett a díva helyébe és Hesha kikapcsolta a csatornát.
A tűzijáték tökéletes csendben kezdődött. Elizabeth várakozó fülét akkor érte el az éles vörös, fejér és kék színű rakéták ropogó és pattogó hangja, amikor már a második hullám is felemelkedett. Még jobban behúzódott a fedélzeti szék mélyére és évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Az apja halála óta. Apu egyszer elvitte őt Atlantic Citybe, és egy rozoga öreg mólóról együtt nézték meg a tűzijátékot. A nő szeme ragyogott az üstökösök fényében és egy időre minden baját elfelejtette.
Hesha résnyire húzott szemekkel a szempilláinak szűrőjén keresztül élvezte a villódzó fényeket. Azonban számára már kevésbé volt vonzó az ünnepség, és gyanította, hogy a varázs ebben a korban már mindenkinél megfakul egy kissé. Hagyta, hogy a szemei a mellette ülő nőre kalandozzanak. Elizabethet még mindig teljesen lenyűgözte a tűzijáték és észre sem vette az őt kutató pillantást, és Hesha ki is használta a titkos lehetőséget. A fejük fölött kibomló színek visszatükröződtek az öböl vizében, a vendégének sápadt éjszínű bőrén, sötét szemeinek félgömbjén és az arcán lecsorduló könnycseppben. Hesha megértette Elizabeth érzéseit. A fejük fölötti vörös és arany robbanás lángokba borította a vizet, a lányt és a szemeit... a kék, fehér és sárga együttese patinás ezüstszínné vált... ő pedig zöld és kék színekkel övezve kiemelkedett az óceánból, és az arcán lecsorduló könnycsepp a megjelenő hableányról csöpögő tengervízzé változott...
A Bestia mozgolódni kezdett. Hesha mentálisan megrázta magát és gyorsan visszavonult a lényének jeges magjába. Pontosan ezt az alkalmat kereste, hogy tanulmányozhassa azt a gyengeséget, amely a nő lakásán vett erőt rajta.
Liz nem volt gyönyörű. A kiemelkedő fizikai szépség talán képes lett volna hatni arra a kevés ösztönre, ami még maradt benne.
Azonban a milliomos Ruhadze olyan körökben forgolódott, ahol a halandók, Káiniták és a saját fajtájánál a fizikai szépség eléggé mindennaposnak számított. Ennek ellenére azonban ilyen módon már századok óta nem volt rá hatással.
Nem volt ragyogó elme. Intelligens, igen. És talán szokatlanul figyelmes is. De Hesha olyan emberekkel vette körül magát, akik a maguk módján briliánsak voltak. Thompson és az Áspis, a maga területén, Janet varázslónak számított a szakterületén és Yasmine Oxanti... aki mellesleg gyönyörű volt, de ezt eddig csak úgy tekintette, mint a nő egy újabb kiaknázható erőforrását... Vegel zseniális volt. Kettridge egy géniusz.
Liz nem volt körmönfont sem. Másokban természetesen nagyra tartotta az ilyen észjárást.
Vajon az volt az ok, hogy a nőt érinthetetlennek nyilvánította? A lány tiltott volta dühöngésre sarkallta a Bestia nyers perverzitását? Liz túl értékes volt ahhoz, hogy elnyelje, nem irányította még eléggé ahhoz, hogy ételnek tartsa meg és túl kevéssé ismerte ahhoz, hogy beölelje. De Dr. Oxantinek ebből a szempontból is sokkal csábítóbbnak kellene lennie. Gyönyörű, zseniális, körmönfont és olyan értékes szolgáló, hogy mindaddig nem is remélhette, hogy Szeth elé viheti, amíg egy ugyanilyen kvalitású egyén át nem veszi a helyét... ha gyermeket, áldozatot, társat, vagy – itt Hesha magában felnevetett – asszonyt keresne, akkor egy Yasmine típusú nőnek fel kellett volna keltenie a Bestia figyelmét.
Elizabeth mocorogni kezdett ültében és maga alá húzta csupasz lábait. A tekintetét még mindig a szikrákra és a csillagokra szegezte, de egyik kezét az arcához emelte.
Hesha előrenyúlt és letörölte helyette a könnycseppet. A nő felé fordította hálás és gondterhelt arcát. A jeges mélységekből Hesha utasította az arcát, hogy mutasson egy kevés kedvességet. A nadrágjából előhúzott egy tiszta zsebkendőt és csendben átnyújtotta neki, mintha valódi szimpátia rejtőzne a cselekedet mögött.
– Sajnálom. – szólalt meg a nő, de ő megrázta a fejét – Nem, – folytatta ennek ellenére Elizabeth – igazán nagyon jól érzem magam. Köszönöm, hogy elhozott ide. Csak egy kicsit... – csendesen és ellenőrzötten szipogni kezdett.
És Hesha a Baltimore-i nyárban felmelegedett karjaival közel húzta magához a reszkető lányt, és hagyta, hogy meséljen neki az apjáról és minden egyébről, amit a papírjaiból már amúgy is tudott. Miközben a lányt hallgatta, hideg fejjel már azt tervezgette, hogy milyen módon lehetne legjobban begyógyítani a sebeit, hogy milyen gyenge pontokat hagyjon meg ahhoz, hogy a legkönnyebben irányíthassa őt, és hogy mikorra válhatna a lány egyenértékűvé a Mercurio ikrekkel, Janet Lindbergh-el, Yasmine Oxantival és Ronald Thompsonnal.

 

1999. július 5., hétfő, este 8:06
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Hesha a rá várakozó Thompsont látta meg először, amikor előlépett a pihenő helyéről.
– Jó estét, uram. – mondta nyilvánvaló idegességgel a csatlós – Én... én átgondoltam a dolgot, uram, és döntöttem. Az „élni akarással” kapcsolatban. – Hesha leült a kőpad szélére – Szeretnék a Családhoz tartozni, uram.
Hesha bólintott, és a legkevésbé emberi hangján megkérdezte a férfit:
– Úgy döntött, hogy átkozottá és kárhozottá válik, akinek tiltotta nap és a szív, és Szeth, rajta keresztül pedig Apep szolgálatába áll.⁷
Thompson egy kissé megingott.
– Uram?
– Van-e olyan cél a szívében, amely évszázadokat is képes megtölteni, és amely kétségbeesés nélkül hajtja majd előre minden egyes nap?
Thompson nem válaszolt. Hesha felállt és elindult a szolgája felé. Szemtől-szembe álltak, az arcuk alig néhány hüvelyknyire volt egymástól és a halandó érezte a másik köntöséből áradó barlangszerű hideget, amely megegyezett a körülöttük lévő kő hőmérsékletével.
– Vállalja a kockázatot, hogy éppen úgy elveszítheti a józaneszét, mint az, akit Mexikóban pusztítottunk el? – Hesha megragadta a férfi állát, majd addig emelte a halandót, amíg annak a lábai többé már nem érintették a földet és aranyló íriszű, hasított pupillájú tekintetét Thompson kékesszürke szemeibe mélyesztette.
Majdnem két percig maradtak ebben a tartásban... és Hesha gyengéden leeresztette a szolgáját.
– Mostanáig átgondolta azt, amit tudott. – mondta – Ma este olyan dolgokat ismert meg, amiről eddig nem volt tudomása. Gondolja át őket. Tegyen fel kérdéseket. Tekintse úgy, hogy a képzése megkezdődött és kezdje keresni az utódját az emberei között. Szükségem lesz egy biztonsági főnökre, aki legalább a maga képességeivel rendelkezik, ha még azután is kívánja Szeth áldását, hogy egy kicsit többet tudott meg a következményekről.
Hesha visszanézett a halandóra.
– Most már nyugodjon meg, Thompson. Éppen most ment át egy vizsgán. Lesz még több is, de ha időközben meggondolja magát, akkor bármikor letérhet az útról. Nem kell feltétlenül elvégeznie az iskolát.
– Most pedig, kérem, jelentsen. – tért vissza Hesha a megszokott hangjához.
Fél órával később Hesha és Thompson a patkó alakú íróasztalnál ülve nézték át a napi események összefoglalóját. A fő képernyőt a vidéki ház biztonsági kameráinak fekete-fehér, színes és hőérzékeny képei vették körül. A szabadban az erős szél tépte a fák ágait és a bokrokat. A beltéri képek sokkal nyugodtabbak voltak. Az Áspis áthaladt az egyik képernyőről a másikra – a konyhából az emeleti szobájába vezető lépcsőkre lépett. Egy másiknak a közepén Elizabeth mozdulatlan alakja látszott, amint éppen a kezében tartott fogókkal ügyködött. A habozás és sietség nélküli precíz mozdulatoktól eltekintve akár egy szobornak is nézhették volna.
– Elizabeth Dimitros gyakorlatilag árva. – mormolta Hesha – Olvasta az aktáját?
– Természetesen.
– Jó. Családra van szüksége. Mi majd biztosítunk számára egyet. – itt megállt és a leendő örökösének a szemébe nézett – Szándékaim szerint rám, mint egy apafigurára kell majd tekintenie. Szeretném, hogyha a rendelkezésére álló képességeket latba vetve ön belépne egy öregebb testvér vagy egy nagybácsi szerepébe. Amelyik jobban tetszik. Tekintse ezt az új út első feladatának. Ne színészkedjen. Inkább hozza elő a saját természetéből a leghasznosabbnak ítélt részeket. Ha csak teheti, soha ne hazudjon. A kevesebb most több, Thompson. Értette?
– Igen, uram.
– Kitűnő. Készítse elő a kocsit. Jelképesen megjelenek a vendégünk előtt, és húsz percen belül találkozunk a garázsban.

 

1999. július 6., kedd, délután 3:41
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Ron Thompson könnyedén beugrott a műhely nyitott ajtaján és elkiáltotta magát:
– Liz? Liz?
Megkerülte az egyik sarkot és ott találta a nőt, amint éppen lassan tett-vett egy festmény felszínén.
– Hát itt van. – mondta teljesen fölöslegesen – Várjon! Csaknem ez az a kis négyszögű valami, aminek a múlt héten látott neki?
Elizabeth bólintott és óvatosan felemelte a tisztítót a festményről.
– Az életkép.
– Életkép? – Thompson barátságos és érdeklődő hangsúlyt vitt a szóba és elégedetten látta a hatást: a nő mosolyogva fordította felé a képet és a hangja nem volt sem lekezelő, sem száraz, amikor magyarázni kezdett.
– Norman Rockwell, 1630 körül. Az élet, ahogy a Benelux egyszerű emberei élik.
– Hú. – közelebb lépett, hogy jobban lásson, de vigyázott, hogy ne magasodjon a nő fölé – Mielőtt idejött volna, ez úgy nézett ki, mint a sár. Mit csinálnak?
– A földet művelik. Holnap már több részletet is láthat. – ismét végigsimított a festményen.
Thompson egy ideig várakozóan figyelte a munkáját.
– Azon gondolkodtam, hogy talán szeretne velem elintéztetni néhány dolgot. Be kell szereznem néhány eszközt a házba, és magamnak is vásárolok egy-két dolgot. Szüksége van valamire? Ha igen, kérem, írjon listát vagy tartson velem. Van egy bevásárló központ és egy művészbolt, amit Vegel is gyakran látogatott.
– Várna egy fél órát. Már majdnem készen vagyok.
– Persze.

 

1999. július 7., szerda, délután 2:03
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

– 'Reggelt, Áspis. – Elizabeth áthajolt a konyha központi szigetén és figyelte, amint a szakács valami szürke és rózsaszín keverékkel dolgozik, majd kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Tonhal pástétom. – mondta az Áspis – Ismét „ismerd-fel-az-ételt” játszunk? Ez lesz a reggelije, ugye? A főnök korán ebédelt – vagy későn, attól függ, honnan nézzük. A jó öreg Ron pedig még nem bukkant fel. Úgyhogy szendvicset terveztem.
A fejmagasságban felakasztott fényes lábas aljának tükröződő felületében figyelte, amint a nő a könyvével és az üdítőjével leült az asztalhoz. Keményen összpontosított a testvére által rábízott összetevőkre és azt kívánta, bárcsak Gábriel kevésbé értene a konyhaművészethez...
– Íz? – kérdezte miután levágott egy szelet kenyeret.
– Mízt?[1] – gyártott szemtelen szóviccet Liz, de az Áspisnak nem esett le – Sajnálom. Igen, kérek. Gyümölcs ízt, feltéve, hogy nem valami vad, mint a bámia, guava, vagy ilyesmi.
Rafael ismét felnevetett és Elizabeth meglepetten kapta fel a fejét.
– Van valami kifogása a nouvelle konyha ellen? – a szakács a fűszerek fölé hajolva ráncolta a homlokát és nem sok figyelmet szentelt a nőnek.
– Magának nincs? – kérdezte, miközben szemmel tartotta a szakácsot.
– Én Ronnal tartok. Ő mindennek az ellensége, ami annyira rossz, hogy franciául kell megnevezni. Azért van egy néhány kivétel... – kuncogott Rafael.
A kezében tartott széles kést meglengette az előtte felhalmozott különféle keverékek fölött és nekilátott, hogy lekvárt kenjen a felszeletelt kenyérre. Elizabeth mosolyogva vette át az ételt és valami félelemhez hasonló kifejezéssel az arcán menekült le a lépcsőkön.
A lelke mélyén tudta, hogy meglehetősen ostoba dolog hirtelen elkerülni egy embert csak azért, mert a nevetése egy kicsit... különleges volt. Talán félreértelmezte a humorérzékét. Angelora lassanként kezdett úgy tekinteni, mint aki még nem a barátja, de már nemsokára az lehet. Most pedig, hogy egy kicsit jobban megismerte, kezdete úgy érezni, hogy a férfi olyasvalaki lesz, akit elviselni, és nem szeretni kell.

 

– Thompson. – mondta Hesha – Mi a helyzet az új feladatával? Az öreg rendőr becsukta a jegyzettömbjét.
– Mostanra Miss Dimitros és én teljesen Lizzé és Ronná váltunk, uram. Kedveli a baseballt, a csokoládét, a rejtélyeket és a drámát. Úgy véli, hogy Vegelnek igazán kivételes ízlése volt a kalandregények és a ki-a-gyilkos történetek terén és hazafelé beugrottunk egy könyvesboltba. Ő bemutatta nekem Shakespeare-t, én pedig találtam egy olyan rendőrségi eljárásokról szóló sorozatot, amelyet még nem ismert. Ő már az én sosem volt kis húgocskám...
– Igen. – mondta Hesha szárazon – Nagyon jó. Induljon a dolgára. Ma estére egy hosszú beszélgetést terveztem vele. – ezzel bement a szobájába, és amikor visszatért, a legöregesebb fellelhető szemüvegét viselte.
– Tíz évvel idősebbnek tűnik, uram.
– Jó. Remélem, hogy ennyi elég.

 

A papiruszról beszélgettek éppen, amikor Hesha a jövetele céljára terelte a társalgást.
– Mi ez a dolog, amit a disszertációjáról hallottam.
– Tessék?
– Thompson körülbelül egy hete másról sem beszél, csak bikákról, szemekről és halakról. – mondta és elmosolyodott – Valahogy az az érzésem, hogy egy kissé meg van zavarodva.
A biztonsági bunkerben hallgatózó Thompson felhorkant. A bikás beszélgetés minden szaváról tökéletesen pontos jelentést tett és értette is a beszélgetés minden mondatát. Mégis, ha így a főnök eléri a célját... Igen. Itt jön.
Elizabeth előhozott egy hatalmas, kéziratokkal teli dobozt és letette a Hesha által mutatott asztalra. Az elméleti tudásból diplomázott diákok sebességével és lelkesedésével beszélő Elizabeth jegyzetekkel, rajzokkal és idővonalakkal borította be a fényezett fafelületet. Az asztalhoz húzott egy egyenes támlájú széket és egyik lábát maga alá húzva, a másikat pedig a levegőbe lógázva féloldalasan rátelepedett, majd olyan gyorsan kezdte bombázni Heshát diagrammokkal és összefoglalókkal, hogy annak szinte ideje sem volt átolvasni őket. A szemüveggel együtt előkerült Hesha legjobb professzor és apa modora is.

 

Thompson egy kis szünetet tartott a saját munkájában és felerősítette a központi képernyő hangját. Elizabeth jegyzetei már teljesen elborították a hatalmas asztalt, rajtuk pedig szétszórva nyitott könyvek hevertek. Néhány ezek közül a Vegelé volt. Az egyik kötetet szinte teljesen beborították a világos kék színű ragasztós jegyzetlapok. Thompson felismerte a könyvet: Elizabeth azóta bújta, hogy megmutatta neki a halott ember szobáját.
– ...Jó. Erős érvek, erős védelem. – Hesha hátradőlt a hatalmas fotelben – De ebből soha nem ír disszertációt.
Elizabeth elvörösödve nyitotta szóra a száját, de Hesha egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Mióta próbálkozik vele? – a lány arca haragos-fehérre vált – Itt túl sok minden van együtt, Elizabeth. Ebben a munkában egy teljes könyvnyi, talán többkötetnyi anyagot halmozott fel. Vegye az öt százalékát, szűkítse a célterületet és írjon arról. Aztán az oklevéllel a zsebében kezdje el egy szaklapban publikálni a részleteket. De ez...ez túl sok.
Elizabeth megkönnyebbülten dőlt hátra az egyenes hátú székben, egy kicsit még sértődötten, de azért elégedetten. Hesha nyugtatóan paskolta meg a kezét.
A vita folytatódott, de Thompson már nem figyelt a szavakra. Látta, mi játszódott le a lány szemében, amikor Hesha megérintette. A tíz évet öregítő szemüveg itt nem lesz elég. Remélte, hogy Hesha is észrevette azt az arckifejezést... és azért imádkozott, hogy számított is rá.

 

1999. július 8., csütörtök, délelőtt 9:14
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Ronald Thompson egy rándulással ébredt fel.
Egy riasztó... a hangjából ítélve benn, a házban. Lerúgta magáról a takarókat és elhúzott egy panelt az ágya fölött: a kerületi lámpák zölden világítottak és maga a ház is biztonságos volt, a műszerek szerint. Azonban a behatoló egészen Vegel kamrájáig jutott. Az ablakon beragyogó napfény emlékeztette rá, hogy Hesha már biztosan alszik... méghozzá mélyen.
Thompson a legtöbb lépcsőt átugorva rohant le a hallba és közben az Áspisért kiáltozott. Hála istennek most Rafael volt itt: ha harcra kerül a sor, az a vérengző kis teremtmény volt a jobb az ikrek közül.
Thompson felrántotta a felvonó ajtaját és a szerkezettől telhető legnagyobb sebességgel a második pinceszintre ment. Az ereszkedés miatt megemelkedett a gyomra. Lizt átkozta azért a színjátékért, amit mindannyiuknak játszani kellett: ő a biztonsági bunker melletti szobájában kellene tartózkodjon, nem pedig ennek a huzatos öreg háznak az emeletén. Thompson átkozódva kapta fel a liftajtó mellett álló polcról az egyik puskát. Szemeivel végig pásztázta a megfigyelőpont fényeit, és ismét elkáromkodta magát. Semmi szükség arra, hogy Lizt átkozza. A behatoló az ő szobáján keresztül jutott be, és az az átkozott Káinita már biztosan azelőtt elbánt vele, hogy feltörte volna az ajtót. Vegel valószínűleg nem halt meg, hanem csak fogságba esett...
A Vegel kamrájából Hesha nyughelyére vezető ajtó még mindig zárva volt. Jó. Így talán jut ideje arra, hogy megnézze, kinek vagy minek sikerült bejutnia. Bekapcsolta a faragott kövekkel borított szoba összes lámpáját és kameráját és a látványtól megfagyott a vér az ereiben.
A világoskék csíkos pizsamát viselő Elizabeth Dimitros láthatóan céltalan, botladozó lépésekkel járkált fel s alá a kriptában. A háta mögött a szobájába – Vegel szobájába – vezető ajtó résnyire nyitva volt.
Thompson letette a puskát, és a szövetségeséhez bekötött házi telefon gombját lenyomva leállította a gyilkost.
– Csak Liz az, Áspis. Úgy tűnik, hogy alvajáró.
– Csak ugratsz.
– Nem. Az ajtó retesze hibásodhatott meg. Felmegyek és visszadugom az ágyába, mielőtt még beütné a fejét a kőbe és felébredne.
Thompson egy gyertya fényerejére csökkentette a világítást a kamrában, visszatette az automatát a helyére és nekilátott, hogy visszaállítsa a rendet a házban.

 

Hesha belépett a pihenő helyéből a külső kamrába. Csak egy árnyalatnyit lepődött meg azon, hogy ott találta Thompsont. Annál jobban meglepte azonban az a tény, hogy a szolgája nem őt várta. A Vegel szobájába vezető ajtó nyitva állt, és Thompson éppen az ajtót zárva tartó bonyolult szerkezettel volt elfoglalva.
– Thompson? – Hesha felvonta az egyik ébenfekete szemöldökét és az embere felemelkedett, hogy jelentsen.
– A zár nyelve kilazult, uram. – már nyitotta a száját, hogy folytassa, de Hesha belefojtotta a szót.
– Hol van Elizabeth?
– Megkértem, hogy hozza el a postát. Gondoskodtam róla, hogy a dobozban csak olyan dolgok legyenek, amiket ő is láthat. De el kellett őt távolítanom a házból, hogy munkához láthassak.
– És azért kell feltétlenül még ma megjavítani a zárat...?
Thompson állkapcsa megfeszült a Setita hanghordozásától, de azért eléggé nyugodtan válaszolt:
– Mert a mi Elizabethünk alvajáró és ma reggel véletlenül átbotladozott Vegel ajtaján, anélkül hogy rájött volna, mit tett. Úgy gondoltam, hogy szeretné, ha a biztonsági övezet valóban biztonságos lenne, uram.
Hesha bólintott.
– Természetesen. – az ajtó zárjának nyelvére pillantva megvizsgálta a munkát – Köszönöm, Thompson.

 

A naplementét követő szokásos konferencia után Hesha követte Thompsont a bunkerbe és a halandó elővette a főnökének a reggeli szalagokat.
A kamerákon keresztül látták, hogy Elizabeth az agyagtömbön dolgozik és lassan lefarigcsál egy eddig érintetlen agyagfelületet a tárgyról. Hesha elküldte Thompsont, hogy újra ellenőrizze a házban található összes rejtett ajtót, panelt, ledobó csúszdát és beugrót.
Hesha leült a kapcsolótábla elé és egyik kazettát a másik után nyomta bele a gépbe. A számlálót úgy állította be, hogy mindegyik felvétel ugyanabban a pillanatban induljon el: körülbelül egy órával Thompson reggeli ámokfutása előtt. Halálos türelemmel várakozott amíg Vegel szobájában meg nem mozdult valami.
Az alvó nő nyugtalanul forgolódott a hatalmas ágyban. A takarója a lábára tekeredett és a pizsama felső része annyira felcsúszott, hogy a felső gomb szinte megfojtotta. Nagyjából tíz perc múlva a rángatózó, öntudatlan mozdulatok kiszabadították a lábát a takaró fogságából. A lábai azonban most már lelógtak az ágy széléről. A lábujja elérte a padlót és Liz felült. Lecsusszant az ágyról és lassan a szekrényhez ment. Bizonytalan kezekkel kihúzta az egyik fiókot és széthúzott egy összegöngyölt zoknit, amelyeket aztán az ágyra dobott és azonnal meg is feledkezett róluk.
Elizabeth most félig nyitott szemekkel az asztalon kezdett matatni. A ceruza radíros végével valamit írni kezdett – félig az asztalon heverő papírtömbre, félig az asztal fa és bőr lapjára, majd a teletűzdelt fal mellett visszatért a szekrényhez. A kezeivel a feltűzdelt jegyzetekkel és cikkekkel játszadozott. A teste eltakarta a nyitó gombot a kamera elől, ezért Hesha nem láthatta, hogy pontosan hogyan történt meg a baleset, de az ajtó résnyire kinyílt és a nő besétált a kripta hideg kövére.
Hesha szórakozottan észlelte, ahogy a többi kamera által mutatott kép is életre kel. A félig felöltözött Thompson, amint őrült módjára rohan le a lépcsőn. A fegyvereit készenlétben tartó Áspis, amint hajlékonyan lesiklik a lépcsőn. Thompson a felvonóban, a bunkerben, a kriptában, majd az alvajáró mellett, amint a pizsamája ujjánál fogva kitessékeli őt a kriptából, bezárja az ajtót, és gyengéden az ágy felé tereli a nőt.
Hesha nézte, ahogy Thompson figyeli Elizabethet, amíg az vissza nem süllyedt a természetes álomba. Az öreg rendőr nyolc percig állt ott szobormereven, majd megfordult és kiment a látható ajtón keresztül.
– Biztonságos? – kérdezte Hesha Thompsont, aki éppen ekkor ért vissza a házban tett körútjáról.
– Igen, uram.
A két férfi tekintete ugyanabban a pillanatban ugrott a középső monitorra. A lejátszókat már megállították és a kép visszaváltott Thompson legutolsó beállítására. Elizabeth és az agyagrög jelent meg színesben, de hang nélkül. Az Áspis éppen ekkor lépett be a képbe.
Rafael Mercurio egy tálcán chilit hozott, és Thompson hálásan emlékezett vissza, hogy az étel a másik iker újramelegített remeke. Elizabeth udvariasan elmosolyodott, de a munkaterület legtávolabbi végébe húzódott vissza.
Az Áspis mosolyogva tett egy viccesnek szánt mozdulatot és egy kecses meghajlással leporolt egy kis asztalkát a vitorlavászon mellett. Elizabeth ismét elmosolyodott, de szeme megrebbent és nem ment közelebb. A poros ujjával a rögre mutatott és mondott valamit az Áspisnak – Hesha előrehajolt és bekapcsolta a hangot.
– ...az utolsó hüvelyknyit előtte. – a kényszeredett mosoly ismét megjelent – De köszönöm, hogy lehozta nekem. Nagyon kedves.
– Nem, nem. Hisz ez a dolgom: nem hagyhatom, hogy éhezzen. Maga csinos lány. A húst a csontjain, a rózsákat pedig az arcán kell tartania, tudja. Most nem csak rólam van szó: itt most a Mercurio nagymamák hosszú sora figyel a hátam mögül. – a férfi felnevetett, Liz pedig megpróbált mosolyogni.
Az Áspis magára hagyta Elizabethet a vacsorájával, azonban a nő addig nem hagyta el a biztonságot nyújtó vitorlavásznakat, amíg a szakács le nem lépett a legfelső lépcsőfokról. Az arcára jól láthatóan kiült a megkönnyebbülés.
– Szent szar... – suttogta Thompson – Vajon tudja?
Hesha figyelte, ahogy a vendégük letisztogatja a kezeit és leült a tálcához. Gyanakodva szaglászta az ételt, és minden lelkesedés nélkül emelte fel a kanalat.
– Nem. – mondta Hesha – Azt hiszem nem. Egyszerűen csak jók az ösztönei. Fél tőle... Érdekes.
Hesha megpördült a székben és szembefordult a pártfogoltjával.
– Idehívjam Gabet a városba?
– Azt hiszem, az lenne a legjobb. A félelem miatt nyugtalan lehet az álma. Tartsa távol tőle Rafaelt, amíg végre nem hajtjuk a cserét.

 

– Az Öné a megtiszteltetés. – mondta Elizabeth és a már majdnem kiszabadított cserépdarabot megragadta a gumikesztyűs kezeivel.
– Köszönöm. – válaszolta Hesha érzelemmentes hangon.
Felemelte a fogorvosi vésőt és profikat megszégyenítő biztonsággal óvatosan lefaragcsálta az utolsó agyagdarabkákat, amelyek a korsó fülét és egy darab cserepet tartották. Alig egy perc múlva a törékeny darabka megmozdult és Hesha odatartotta Liznek a tárolására szolgáló tálcát.
Elizabeth lágyan belehelyezte a tároló tálcába a levél alakú darabkát és addig igazgatta, amíg már nem fenyegetett az a veszély, hogy a kiszabadított darabka a saját súlya alatt összeroppan.
– Most már leteheti. – mondta a férfinak.
– Igen. – értett egyet Hesha és félretette a tálcát.
Hátukat a vitorlavászonnak támasztva szemügyre vették a nehéz munkával megszerzett kincset. A börtönének porával és sarával borított darabka lehangolóan barna színű volt.
– Hát ez nem sok, igaz? – siránkozott Elizabeth. Hesha megrázta a fejét és elmosolyodott.
– Sokkal öregebb, mint mi vagyunk. Pillanatnyilag ennyi is elég. És talán illik majd Vegel valamelyik szilánkjához.
– Mégsem túl meggyőző. Sajnálom, hogy idecitáltam, de a munka utolsó lépéseinél két kéz már nem volt elég, és sehol sem találtam Ront.
Hesha bólintott, de még hozzátette:
– Mercurio a konyhában van...
Elizabeth elvörösödve vetette rá magát újra a rögre.
Hesha észrevette, hogy Liz elpirult és eszébe jutott Thompson jelentése. Az Áspistól való félelem is előcsalhatta a pírt a nő arcára, de ő mégis arra gyanakodott, hogy Liz egyáltalán nem nézett utána, hogy a két másik férfi közül valamelyik a közelben van-e. A kilazított darabka csak jó kifogás volt arra, hogy személyesen találkozhasson Heshával. Elhatározta, hogy a ma esti találkozó hangvétele nagyon üzleties lesz. Bekémlelt a vitorlavászon dobozba és csendben szemügyre vette a munka állását. A nő egyáltalán nem foglalkozott azokkal a részekkel, amelyeket Vegel a legígéretesebbeknek tartott és kezeivel buzgón ügyködött egy alattuk lévő nagy kráterben.
Elizabeth elfintorodott magában. Az Áspistól felállt a szőr a hátán, amióta jobban megismerte, és mégis hozzá kellett volna fordulnia ahelyett, hogy a főnökét zaklatja. Öntudatlanul a füle mögé simított néhány rakoncátlan hajtincset. Az ostobaságnak azonban voltak előnyei. Magában elismerte, hogy örült annak, hogy Hesha előbújt az irodájából és most itt ült tőle alig háromlábnyira. A munkától összemocskolódott tökéletes fehérségű ingujját felgyűrte az alkarján és az éjfekete szemei izzani látszottak a szemöldöke alatt... azonban azok a szemek természetesen megint csak a rögre tapadtak és őt teljesen figyelmen kívül hagyták.
– Mit csinál? – kérdezte Hesha azon a tudós hangon, amely már olyan jól bevált a nőnél, amikor a disszertációjáról beszélgettek.
Elizabeth egy ronggyal kibélelte a lyuk legmélyebb részét és az ujjaival végigtapogatta a felső falat, majd megköszörülte a torkát.
– Nos, professzor, – kezdte reményei szerint egy buzgó fiatal diák hangján – arra gondoltam, hogy a Mr. Vegel által feltárt réteg talán túlságosan is zsúfolt ahhoz, hogy igazi előrehaladást lehessen elérni. El szándékozom különíteni a cserepeket tartalmazó részt, amelyet aztán leválasztok a rög többi részéről. Azt remélem, hogy ezután már könnyebb lesz leválasztani a szilánkokat... mert akkor hátulról közelíthetem meg őket.
– Folytassam, Miss Dimitros.
– Ennyi. – nevetett a nő öntudatosan – Azonban ha Vegel elmélete a dolog rétegződéséről helyes volt, akkor valószínűleg vissza kell mennem az elejére és a nehezebbik utat kell végigjárnom. Azonban azt hiszem, hogy nem volt teljesen igaza.
Hesha a követ kezdte vizsgálgatni.
– Ez a kő pedig csak „dolog”? – kérdezte, majd amikor a nő értetlenül meredt rá, folytatta – Nem ő, vagy az, vagy... – Elizabeth elpirult és Hesha vigyorogva tette fel a kérdést – Mi ez?
– Oh, Istenem. – Liz bosszúsan rúgott bele a vitorlavászonba – Egyszer majd elmesélek egy történetet...
– Gyerünk.
– Ez itt egy tárgy. Sziszifusz köve. Nagy és ormótlan és valahányszor eléred vele a kitűzött célt – intett a tálcán pihenő levél alakú cserép felé a kezével – ugyanott találod magad, ahonnan elindultál. Rettenetes csalódottnak érzed magad, mert a végrehajtott feladat mögött csak egy újabb rejtőzik, amely tökéletesen megegyezik az előzővel. – magyarázta Liz és morcosan kémlelte a lyukat – Mióta dolgozott Vegel ezen a tárgyon?
– Hosszú ideje. – vonta össze a szemöldökét Hesha.
– És Sziszifusz valószínűleg még mindig azon a hegyen dolgozik, és egyre nő benne a bűntudat és a szégyen. Azt mondják, hogy értelmes fickó volt. Az ember azt hinne, hogy megpróbál tenni valamit. – mondta Elizabeth, majd Hesha kérdő tekintete láttán folytatta – A pokolban biztos vannak más kövek is. Ha minden egyes alkalommal, mielőtt elkezdené felfelé görgetni, ugyanazon a ponton ráütne a kőre, akkor előbb-utóbb megjelenne rajta egy repedés... és a sok évezred alatt az egész darabokra hullana, amikor lefelé gurul a leejtőn.
– Sajnálom, butaságokat beszélek. Valószínűleg a bölcsességét is belegyúrták abba a kőbe... végül is, az egész csak egy jelkép.
Hesha nem válaszolt és Elizabeth visszatért a kráterhez, amelyet belegyúrt egy metaforába. Sziszifusz... reménytelenség... milyen találó... koncentrálj a munkádra, Lizzie... és ne is gondolj rá. Eltökélten faragta tovább az agyagot. Legjobb lenne visszamenni a Rutherfordokhoz, mielőtt még bolondot csinálnék magamból. Fontos ügyfél... jó üzleti kapcsolatokkal... meg akarja javíttatni a festményeit, te pedig olyan pokolian jó társalkodó vagy.
– Mi lesz a következő? – kérdezte Hesha.
– Stabilizálom a belső felületet. Mázzal van bevonva...
Liz a kőre meredve gyakorolta az önmegtartóztatást. Talán még valami értékeset is találhatsz ebben a dologban... valami épet... ízlésesen díszítettet... vagy csontokat... vagy még akár... fémet is...
– Úgy értem mi lesz a következő munkája? – fogalmazta át a kérdést Hesha.
– Áh, értem. Úgy terveztem, hogy néhány órát még farigcsálok ezen itt, aztán lemosok egy másik vásznat.
– Semmi papirusz ma éjjel?
Liz kinyújtózott és zavartan meredt a hatalmas kupac papiruszdarabkára.
– Már álmomban is hieroglifákat látok. Valami ki változatosságra van szükségem... és van abban valami kielégítő, hogy ebben a rögben áshatok. Ott összerakok, – intett a hosszú asztal felé – itt pedig szétszedek. – Elizabeth finoman a tenyerébe ütögette a szerszámait és egy árnyalatnyit megvonta a vállát – De dolgozhatok a papiruszon is, ha azt kívánja.
– Csak cselekedjen a belátása szerint, kérem. A festmények is jól jönnek.
Hesha még állt ott egy kicsit és félig arra várt, hogy Liz megpróbálja még elnyújtani a találkozót. Jelen pillanatban azonban úgy tűnt, hogy sokkal jobban érdekli Vegel kődarabja, mint ő. Jó. – gondolta. Thompson valószínűleg tévedett. A férfi hirtelen felpattant, leveregette a ruhájára és a bőrére tapadt port és a dolgozószobája felé indult. Elizabeth még csak fel sem pillantott és Hesha perverzül elégedetlen hangulatban hagyta el a műhelyt.

 

1999. július 9., péntek, este 10:43
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

– Hesha? – kérdezte Liz anélkül, hogy felpillantott volna a papiruszból.
A Setita meglepetten torpant meg és mielőtt válaszolt volna még vetett egy pillantást az általában csendes, zokniba bújtatott lábára.
– Igen. – leült az asztalhoz a nővel szemben és megfogta a saját fogóit – Ma este igazán jól halad. – jegyezte meg.
– Azt hiszem ez egy könnyű rész.
Hesha összehasonlította ezt a részt a korábbiakkal. Ez sem könnyebb a többinél, úgyhogy a nő valószínűleg kezdi megtanulni a hieroglifákat. És ráadásul múlt éjjel sokkal nyugodtabban is aludt, bár neki erről valószínűleg sejtelme sem volt. Elizabeth eléggé lelkesnek tűnt. Érthetetlen mértékben elégedett volt önmagával.
Hesha figyelte, amint Liz hihetetlen biztonsággal öt darabból összeállít egyetlen szárny jelet és mindössze csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy a következő, egyáltalán nem túl gyakori jelet megtalálja az asztalra kiterített jegyzetekben. Még abban is volt valami furcsa, hogy ott ült... Hesha a saját térfelén lévő cafatokkal kezdett foglalkozni, hogy elrejtse a kíváncsiságát.
A fotel szöge normális... a csípője a megszokott szögben áll az ülésen... rendben volt az az enyhe görbület is a hátában, amellyel a finom vállait és hosszú nyakát kényelmesen a munkája fölé hajtotta... de a vállaival valami nem stimmelt. A keze a fogóval – nem, a másik: ahelyett, hogy az ujjai lazán leszorították, vagy lapozgatták volna Vegel fordítási jegyzeteit, most egy kis sátort képezve az asztalra voltak szorítva. A pulzusa is egyre gyorsult, amióta csak Hesha leült mellé... vajon mit rejtegethet a kezével? Megérezte Elizabeth kutató pillantását és megfontoltan a munkája fölé hajolt.
– Van egy ajándékom Önnek. – bökte ki végül Liz.
A valaha is látott legédesebb „macska az egérre” mosoly fogadta Heshát, amikor felpillantott. A nő szemeiben szinte szikráztak a borostyánszínű fények.
– Csukd be szemed, nyisd ki szád, stb. stb.
– Pardon?
– Tessék.
Liz megfordította a kezét és a nyitott tenyerén egy fémgyűrű feküdt. Hesha még soha nem látta ezt a makulátlan, fényes mélybarna tárgyat. Átvette tőle a kézmeleg gyűrűt és az „öreg-ember” szemüvegén keresztül alaposan megvizsgálta a faragott felszínt.
– Ez egy zsákbamacska ajándék Mr. Vegel kövéből. – mondta Elizabeth – Sziszifusz bölcsességem hogy úgy mondjam.
– Lenyűgöző. – suttogta Hesha.
– Bronzból készült. – sietett közölni a további részleteket Elizabeth – Bár azt el sem tudom képzelni, hogy miért nem zöldült el teljesen. Meg akarom vizsgálni a környező anyag pH értékét.
Hesha szinte nem is hallotta a nő szavait.
Igen, bronzból készült, de Heshának biztosabb tippje volt arra, hogy miért nem pusztult el a fém. Semmi felirat... semmi jelzés a belső felén. Figyelmét most a formára fordította: két, a saját farkába harapó kígyó, amelyek egymással ellentétes irányban fonódtak rá a másikra. A fejek és a farok részek a gyűrű felső részén találkoztak össze és az egymásra csavarodó testek egy szoros csomót formáltak.
– Gyönyörű. – suttogta. Liz felnevetett.
– Ha szereti a kígyókat. – mondta és hátradőlt a székében – Komolyra fordítva a szót, én is egyetértek Önnel.
Elizabeth figyelte, ahogy Hesha a parányi gyűrűt bámulja és úgy döntött, hogy most jobb, ha magára hagyja. Ismét a fogói után nyúlt és elkezdte összerakosgatni a papirusz darabokat.
A Setita egyre csak a gyűrű külső felét simogatta az ujjaival.
– Felpróbálta? – mormolta a társa felé a kérdést.
– Igen. – ismerte el a nő – Csak egy pillanatra, hogy megbecsülhessem a méretét. A Mr. Vegel által elkezdett kő-jegyzetben megtalálja a pontos méreteket és az ásatási adatokat.
Akkor hát nincsenek csapdák. Mindenesetre sokkal alaposabban is meg kell vizsgálnia, mielőtt biztos lehetne benne, hogy a tárgy tényleg biztonságos. És szemmel kell tartania a nőt is... megvolt az esélye annak, hogy a tárgy valamilyen módon aktív és az esetleges utóhatások nagyon sok mindent elárulhatnak.
– Görög, nem gondolja? – kérdezte Liz, amikor látta, hogy a lelet közeli szemrevételezése véget ért – Nem emlékszem egyetlen ezzel azonos formára sem, de úgy gondolom, hogy kétkígyós motívum segíthet azonosítani a kort és a célt. Talán egy Herkules kultikus tárgy, vagy egy jóseszköz. Biztosan emlékszik, Teresias és a kígyók az istállóban. Van egy halvány esély, hogy orvosi szimbólum legyen, de azt hiszem, hogy ha a szobrász kaduceust[2] akart volna készíteni, akkor egyszerűen egy kaduceust farag.
Hesha a mellényzsebébe csúsztatta a gyűrűt. – Jó munka. – mondta hirtelen.
– Csak szerencse. – szerénykedett Liz.
Ezzel kapcsolatban azonban Heshának erős kételyei voltak.

 

1999. július 10., szombat, délelőtt 9:28
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Ronald Thompson összeszorított fogakkal ébredt fel. Éppen átkozottul jót álmodott és most tönkrement. Egyébkény is csak ritkán álmodott. És máris kezdte elfelejteni...
Pokolba a riasztóval.
Kipattintotta a panelt, de nem hagyta el az ágy puha, meleg gubóját. Belső behatolás volt: ismét Vegel szobájából Vegel kriptájába. Az elképzelhető legdurvább káromkodások közepette Thompson a széles hátára kanyarított egy köpenyt. Az ajtót megjavította... igen, megjavította... a nő valószínűleg öntudatlanul a nyitógombot nyomhatta meg... nos, ezúttal el fogja reteszelni a kőbe vájt szoba felől, és akkor nem számít, hogy mennyit nyomogatja az álmos ujjaival a gombot, többé nem lesz ilyen riadó késő éjszaka – késő reggel, javította ki magát káromkodva.
Letrappolt az öreg ház lépcsőin, le a pincébe, keresztül a faborítású padlón a pincében található szobákig. A helység Liz szobája felé eső végét már csendesebben közelítette meg, majd lágyan a nő szobájába vezető ajtó kilincsére tette a kezét.
A riadó hangja ebben a pillanatban megváltozott. A kitartó, alsó G egy teljes oktávval megemelkedett és a férfi dobhártyája beleremegett a borzongató hangba. Thompson visszahúzta a kilincset markoló ujjait, mintha ez okozta volna a változást, de végül felismerte a jelzést. Valahol még egy behatolás történt. Egyszerű véletlen egybeesés volt, hogy a hang pontosan akkor változott meg, amikor a kezét a kilincsre tette. Gyorsan feltépte az ajtót és Vegel lakhelyét üresen találta. Felkattintotta a villanykapcsolót, és rögtön észrevette, hogy a kriptába vezető ajtó zárva van.
– Áspis. – suttogta az Elizabeth szobájában található házi telefonba – Kapcsold be a mikrofont és kövess.
Thompson csendesen a rejtekajtóhoz lépett, kiiktatta a hozzá kapcsolt riasztót és utat nyitott a kriptába. A fülében doboló hang hirtelen és teljesen váratlanul elhallgatott.
– Hol van? – kérdezte az üres szobát.
– Nem látom egyik átkozott monitoron sem. – válaszolta a fülhallgatója.
Thompson gyorsan átnézte a kamra szabálytalan íveit és kiszögelléseit. Ekkor csomóba ugrott a gyomra. Az egész házban mindössze egyetlen helyet nem lehetett látni a biztonsági bunkerből.
– Áspis, tekerd vissza a felvételt.
A fejhallgatóban egy sor billentyű lenyomásának hangját valamilyen fütyülő zaj követte, majd Rafael szólt bele lágyan a mikrofonba.
– A nő ajtaja 9:28:17-kor. 9:29:39-kor záródott be. Valószínűleg nekimehetett. Az Ő ajtaja 9:29:27-kor. Automatikusan bezáródott 10 másodperccel később. Sajnálom, Ron, Tudom, hogy kedvelted őt.
Thompson nehézkesen lehuppant a kőpad végére.
– A pokolba. – mondta és a csupasz lábára és a viseltes flanel köpenyére pillantva megismételte – A pokolba! A pokolba! Áspis, kapd fel a kampót, a lámpát, a tűzoltó csizmámat és a felszerelést. Hozd le őket nekem.
Raphael Mercurio már éppen tiltakozásra nyitotta a száját, de Thompson széles vallanak és összeszorított állkapcsának látványa belefojtotta a szót. Inkább gyorsan felkapta a felszerelést.

 

Ronald Thompson a mestere kriptájának bejárata előtt állt. A lábára vastag, combközépig érő csizmákat húzott, amelynek a szárába szorosan belegyömöszölte a pizsamanadrágját. A derekára szorosan rátekerte a levágott köpenye maradványait és jó erősen megkötötte az övével. Az egyik kezében egy hosszú, kampós botot tartott, a másik mutatóujját pedig egy írnokkéz jelére fektette a falon. A háta mögött felkészülten és halálos csendben várakozott az Áspis.
Thompson megnyomta a gombot és a Hesha szentélyébe vezető ajtó feltárult előtte. A férfi megnyomott egy újabb dudort és az ajtó lágyan leereszkedett a sarkain. Most majd nyitva is marad, nem úgy, mint Elizabethnél.
Az Áspis bekapcsolta a viharlámpát, amelynek füstös lencséin csak halvány fény hatolt keresztül. Azonban a két férfi számára ez is elég volt, hiszen a szemük már hozzászokott a Vegel kamrájában uralkodó tompa megvilágításhoz. Thompson a kampó tompa végével lágyan megböködte az első kígyót, aki lustán felemelte a fejét, mire az állat sértődötten vonult vissza a fal repedésében található menedékébe.
Thompson előrelépett és az Áspis a háta mögött magával hozta a lámpát. Előttük két rövid folyosó volt látható. A bal oldaliban indultak el és lágyan lépegettek a jobboldali fal mentén. Az első kanyar után elhaladtak egy sekély verem mellett, amelynek a mélyéről hét függőlegesen hasított szempár követte minden mozdulatukat. A második fordulóban ugyanazon a szilárd kőlapon szorosan egymás mellett állva egy teljes percig várakoztak, minden látható ok nélkül.
– Ron. – szólalt meg az Áspis – Mostanra már meghalt.
– Ha halott, akkor hol van?
– A jobboldali járatban.
– Én semmit sem hallottam abból az irányból. És te?
Raphael visszavonult. Szó nélkül előhúzta a saját, kampóval és hurokkal ellátott botját, és a közeli párkányon megmozdított egy különös formájú követ.
A két férfi folytatta az útját és biztonságosan megérkeztek egy keskeny és meredek lépcsősor utolsó pihenőjére. Áspis a társa kinyújtott kezébe nyomta a lámpát és megfordult, hogy szemmel tarthassa a lépcsőt a hátuk mögött. Ő már nem láthatta, hogy mi van a feltáruló kamrában: a lépcső fölött a menyezett alacsony volt és meredek és ő már azelőtt a hátukat biztosította, hogy az ajtó befejezte volna a rövid ívét.
Thompson azonban látta.
Látta az alig megvilágított festmények sötétségbe vesző ívét. Látta a közelebb álló titokzatos tárgyak árnyékát a falak mentén. Látta a fénykör szélénél a csukott szarkofágot. Látta a tetején heverő félmeztelen mestere mozdulatlan, éjfekete alakját. Látta a szorosan testéhez tapadó gyűrött, fehér ruhát viselő nőt. Látta a fekete haját, amelyet most berakott és fonott frizurában viselt. Halványan látta a ragyogó arany villanásokat a nyaka, a csuklói és a bokái körül. A lány – a királynő – az istennő megfogta az előtte fekvő férfi fekete kezeit és hangtalanul kérlelte, hogy keljen fel.
Thompson döbbenten állt az ajtóban. A jelenet túlságosan is hasonlított Vegel egyik festményére és tudta, hogy csak a fény játszik vele. A káprázat elhalványult és a véletlen hasonlatosság semmivé foszlott, amint a nő megmozdult.
Elizabeth Hesha halott, hideg teste mellett állt, és az arcához szorította az egyik élettelen kezet. Csendesen, aprókat szipogva sírdogált. Úgy tűnt, hogy szinte megszakad a szíve. A szemei csukva voltak, és Thompsonig már nem jutottak cl a szavai. Már ha egyáltalán szavakkal is hangot adott gyászának.
A férfi tett előre egy lépést és magával vitte a lámpást is. A lenvászon hálóing egy egyszerű fehér hálópóló volt, amely annyira meg volt csavarodva és össze volt gyűrődve, hogy a távolból díszesen redőzöttnek tűnt. A haja össze volt kócolódva, és ahogy a nő mozgott, egyre inkább láztól csapzott hajfürtökre kezdett hasonlítani, egy nemes hölgy frizurája helyett. Az ékszerei pedig nem aranyból, hanem élő rézből készültek...
Ugyanennek a halálos, élő fémnek az olvadéka borította a padlót, de olyan vastagon, hogy a világos szürke kő csak parányi foltokban volt látható. Thompson végignézett az ezernyi rezes fejű kígyó óceánján és az érces hátak látványától megborzongott.
– Hány lövés van a készletben, Áspis?
– Kettő.
– Akkor te itt maradsz.
– Én is így terveztem.
Thompson a kampóval tisztította meg maga előtt az utat, ahogy lassan keresztül araszolt a kriptán. Az Áspis a legfelső lépcsőre állt és megpróbálta úgy beállítani a lámpát, hogy azzal segítse a lassan haladó férfit. Thompson érezte az orgyilkos pillantását a hátában. A fény furcsa dolgokat művelt az árnyékokkal és a sötétség széle a lakóival együtt mozgott. Az öreg rendőr ösztönösen megérezte, hogy a háta mögött bezáródik a megtisztított ösvény és azon elmélkedett, hogy hogy a pokolba fog kihozni magával egy testet, legyen az halott, alvó, vagy a kígyóharapás sokkjában és az általa keltett pánikban vonagló.
– Várj, Ron.
Thompson egész testében megremegett. Meg sem merte mozdítani a lábát. Ebben a kényelmetlen pozícióban felnézett a társára, aki a kezében egy vékony fonalat tartott, amelyet egy apró késsel elvágott.
– Kapd el. Kösd a derekadra. – a fonál nála lévő végét a felszereléshez kötötte és a műanyag dobozt biztosan az ajtó mögé ékelte – Hozok erősebb kötelet és néhány kesztyűt. Szükséged lesz rá. – ezzel az Áspis eltűnt a lépcsőn.
Thompson lemondóan figyelte, ahogy a másik távozik. Szorosan a derekára hurkolta a zsinórt, majd a figyelmét ismét a padlóra fordította.
Kampó, tiszta, lépés. Lépés.
Kampó, bökés, siklás, újra kampó. Tiszta. Lépés.
Lépés. Most már félúton járt.
Nagy lépés. A kampóval arrébb taszigálta az egyenes utat elálló nehéz testet.
Újabb lépés. Lépés...
...és Thompson csizmája megcsúszott egy öreg, lapos bőrdarabon, amely selyemszerűen sustorgott a csizma gumitalpa alatt. Thompson elveszítette az egyensúlyát és vadul kapálózva próbálta elkerülni a zuhanást. A kampó kiszabadult a jobb kezéből és a kőnek csapódott. A másik lába közvetlenül egy apró, élénk lény feje mellett csapódott a földre és a vibrálás visszhangokat keltett az egész szobában. Szinte alig maradt látható kígyó a padlón, amikor a lázas mozgolódás abbamaradt, de három felnőtt támadásra készen összetekerte a testét. Thompson a lábait és a kampót ott hagyta, ahol voltak, és szinte beszüntette a lélegzést. Az apró, felszínes bordamozgásoktól sajogni kezdett a feje és az oldala, de így csak nagyon, nagyon kevés zajt csapott. A kihívóan ágaskodó kígyók szép lassan, egymás után megnyugodva ereszkedtek vissza a földre. Thompson kiegyenesítette a térdeit és a bokáit és a bal kezének legkisebb és leggyengébb ujjaival ismét felemelte a kampót – csak ez a két ujj akadályozta meg, hogy teljesen kiejtse a kampót a kezéből. Ismét elindult előre.
Lépés.
Lépés, kampó, tiszta, lépés.
Megérkezett a szarkofághoz. Megérintette a nő vállát, aki erre érthetetlenül mormogott valamit. Liz csodával határos módon még mindig aludt. Egészséges színe volt, tehát nem harapták meg. Thompson nagyon remélte, hogy a csoda kitart még egy ideig, és hogy a csodák ragályosak.
– Ron.
Thompson a lépcsősor felé fordult.
– Igen.
– Húzd be a zsinórodat.
Thompson a kezébe vette a zsinór végét és elkezdte maga után húzni. A másik végére kötözve egy kartondoboz csúszott végig a padlón, amely egy kötelet vonszolt maga után. Az egész rettenetes lármát csapott és még több kígyó menekült el az újabb szörny elől. Ron kárörvendően vigyorgott, amikor a három ellenfele lecsapott, majd elmenekült a fogaikat megfájdító furcsa és undorító ellenfél elől.
A dobozban több kesztyű is lapult és Thompson mindegyiket felhúzta. Az erős kötelet a derekára kötötte és megpróbálta Elizabethet is hozzá erősíteni...
De amikor belenézett a lány nyaka köré tekeredett nagyon öreg rézfejű szemébe, rögtön világossá vált számára, hogy az soha, de soha nem fogja jószántából megengedni ezt neki. Most az elméje rándult görcsbe ugyanúgy, mint a veszély hatására korábban a gyomra. Az ősöreg hüllő az övéhez hasonló módon harcolt és gondolkodott.
Egyik szemét a „nyakéken” tartva Thompson a csillogó karperec fiatal, vékony teste után nyúlt. Egy szempillantás alatt megragadta a fiatal példányt a feje mögött és gyorsan a síremlék sötét részébe hajtotta. A lábait lassan csúsztatva közelebb araszolt a nőhöz és a másik csuklóra tekeredett ifjonc követte a társát. A nyakék felé fordította a fejét, és az aranyszínű szemek megbántottan pislogtak.
Thompson felsóhajtott. A lába körül a kampóval megtisztított egy nagyobb területet és nagyon lassan letérdelt Elizabeth lábaihoz. A bokaláncok nagyobb, idősebb növendékek voltak. Mély lélegzetet véve a bal oldali felé nyúlt, de a nyakék felszisszent a feje fölött és ő megmerevedett a mozdulat közepén. A rendőrnek vissza kellett ereszkednie a sarkaira, hogy egy kicsit rendbe szedje az idegeit. A kesztyűkben megfeszítette az ujjait.
A keze hirtelen előrevágódott, amikor ő maga, és remélhetőleg a nyakék is a legkevésbé számított rá. Az ösztönei jól működtek. Érezte az ujjai között a finom vonalú állkapcsot és egyetlen gyors, sima mozdulattal letekerte az állatot Liz bokájáról. A másik bokalánc éppen a térde fölött akkor harapott belé, amikor hátradőlt, hogy a társát elhajthassa.
– Basszus! – kiáltott fel és majdnem elejtette a kezében tartott kígyót.
Egy türelmetlen csuklómozdulattal a sötétségbe repítette a karcsú testet. Hallotta, amint leesik. Túl közel volt és hangot adott dühének. Thompson gyakorlatilag letépte a másik bokaláncot. Miközben felemelkedett, kígyók után kutatva gyorsan végigtapogatta Elizabeth lábait. Talált egyet, amely harisnyatartóként tekeredett a derekára. A kígyó felfelé kezdett menekülni és Thompsonnak egészen a csípőjéig fel kellett emelnie Liz hálóingét, hogy elkaphassa. Az álnok már éppen beleharapott volna a nő hasába, de egy hüvelykujj az útját állta. A bőr nem bizonyult elég vastagnak, és ezúttal Thompson érezte a méreg csípését a sebben.
A nyakék ismét felszisszent. Esetlen testtartásában Thompson kicsavarodva próbálta megnézni, hogy mit csinál a kígyó. Ahogy a feje a szarkofág fölé emelkedett, valami lecsapott az oldalára. A mintázata alapján az egyik bokalánc lehetett, az, amelyiket nem dobott elég messzire. Thompson abbahagyta a káromkodást. Semmi sem ment úgy, ahogy kellett volna.
Az öreg rendőr lázasan tisztogatta meg maguk körül a teret a kampóval. Meg sem próbálta az öreg kígyót letekerni a nyakáról, inkább megragadta Elizabeth karját és elkezdte kifelé vezetni a kriptából. A nyakék figyelmeztetően felsziszegett.
Thompson folytatta az útját.
A nyakék Elizabeth nyelőcsöve előtt kihívóan ingatni kezdte a testét. A nő megbotlott. Még mindig sírt és a sápadt könnypatakok végigcsorogtak az arcán és lecsöpögtek a kígyó tompa fényű testére.
Thompson feljebb emelte a kezét és biztosabban megragadta a nő karját.
A nyakék szemkápráztató gyorsasággal csapott le a kínálkozó célpontra, azonban Thompson készen állt és gyorsan arrébb vetette magát, amint biztos volt benne, hogy a rézfejű őrá és nem a nőre támad. A férfi érezte, amint a hosszú, görbe agyarak jóval a kesztyű fölött az alkarjának izmaiba mélyednek. A karja felhasadt és a vér szabadon záporzott a padlóra. Az öreg hüllő egyik foga beletört az áldozatába, de a támadás lendülete és Thompson vetődése leszakította őt Elizabeth nyakából. Thompson gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, a vállára dobta a magatehetetlen nőt és egyenesen a lépcsők felé iramodott.

 

1999. július 10., szombat, este 7:48
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Hesha az összetekeredett nehéz testek nyomására ébredt. A rézfejűek tömege összetekeredve feküdt rajta és a legöregebb védelmezőén a vállaira tekeredett. Azonnal megérezte a fülében a pátriárka kioltott villás nyelvét a füle körül, amint megmozdult.
– Fényt. – mondta lágyan és a rejtett gömbök fényt kezdtek árasztani. Hesha tekintetét az öreg kígyó szemeibe mélyesztette és visszasziszegett neki.
A Legöregebb megsebesült. Kivicsorította a törött fogát és meggörbítette a nyakát, hogy jobban láthatóvá tegye a szájpadlásáról lassan leereszkedő pótlást. Panaszkodott. Összetekeredett, majd ismét kiengedett és ezzel nagy riadalmat keltett az alacsonyabb rangú kígyók között. Nagyon ingerült volt. A fészek nem volt biztonságos. Akik tudtak, a szövetségesük testén kerestek menedéket, a többiek pedig elmenekültek a Laurel Ridge környékén található telelőbarlangjaikba.
Hesha megnyugtatta a hűséges, öreg szolgálót. Kezeivel végigsimított az öreg rézfejű leszármazottainak hátán. Idővel mindannyian ismét a padlót érezték a nyakuk és a hasuk alatt és a kő semmi váratlan dolgot nem produkált. A Setita csupasz lábfeje lágyan siklott át közöttük. Hesha egyáltalán nem riasztotta őket: a családhoz tartozott, a szaga az ő szaguk is volt.
Miután megnyugtatta magát, hogy a betörés csak korlátozott mértékű volt – a kincsei és a munkái érintetlenek voltak – Hesha a középsőjáraton keresztül Vegel kriptájába ment. Érdeklődve vette észre, hogy az Elizabeth szobájába vezető ajtót egy reszelővel eltorlaszolták.
– Thompson.
Tizenöt éve most először nem érkezett válasz.
– Thompson. – emelte fel Hesha a hangját.
– Uram. – a hang Áspisé volt – Thompson most éppen Beteg egy kicsit.
– Beteg.
– Igen, uram. Nem tudna... nem tudna esetleg idejönni és segíteni nekem?
Thompson szobája kényelmes volt, de nem volt benne túl sok bútor. A könyvespolcait zsúfolásig megtöltötték az öreg folyóiratok, a szalagok, a viharvert, valódi bűntények adatait tartalmazó dossziék. A hagyományos hanglemez gyűjteménye figyelemre méltó volt, de soha nem hallgatta őket. A falon néhány öreg bizonyítvány lógott vékony keretben. A padlót egy jóféle, Afganisztánban vásárolt szőnyeg borította. Gyönyörű és értékes darab volt, de a rendőrnek főleg a mintája miatt tetszett: bár minden egyéb tekintetben hagyományosnak volt mondható, a véletlenszerű motívumok helyett ezt a darabot gépfegyverek és helikopterek egyszerűsített ábrázolásai borították.
Hesha Ruhadze biztonsági főnöke egy állítható támlájú öreg és viharvert fotelben ült és egy apró szemetes kosarat tartott az ölében. Az arca egészségtelenül kékes színű volt, a szemei pedig annyira megdagadtak, hogy csak félig tudta kinyitni őket. A jobb karja egy újságpapírból, műanyag tasakokból és átvérzett törölközőkből álló hevenyészett kötésben hevert. A bordáinak bal felét hasonló módon párnázták körbe.
Az Áspis mindkét kezében törölközőkkel megrakodva éppen akkor érkezett vissza a fürdőszobából, amikor Hesha belépett az ajtón. Óvatosan felemelte Thompson feldagadt karját és a vöröslő vásznakat fehérre és bézsre cserélte. A szemétkosár végképp tele lett az éppen lecserélt kötésekkel és Mercurio lecserélte egy levesestálra. A konyhából beáramló savas gőzök igazolták, hogy szükség volt valamiféle tárolóedényre. A két férfi fáradt, megbántott és bizakodó tekintettel pillantott fel főnőkére. Hesha egyetlen másodperc alatt felmérte a helyzetet és gyorsan letörölte az emberei arcáról az elégedett kifejezést, amikor sarkon fordult és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.
– Mercurio! – üvöltötte a házi telefonba.
– Mi a fenét csinál, főnök? – az Áspis egyszerre volt dühös, zavarodott és rémült, amikor a főnökét követve berontott a bunkerbe – Ron beteg, az Isten verje meg. Meg fog halni és maga csak...
Hesha hirtelen szembefordult vele.
– Mosdd le a kezed, te őrült!
Rafael tekintete a vérrel átitatott ingujjáról és vértől csöpögő kezeiről a főnöke állati szemeibe mélyedt és a rettegéstől halálsápadtan hátrált ki a szobából.
– Melegítsen meg négy zacskót, és gyorsan hozza ide őket.
Rafael botladozva nyargalt le a hallba, de közben egyszer sem fordított hátat a bunkernek és az oda bezárkózott lénynek.
Hesha leült a kapcsolótábla elé, hogy ott várja ki, amíg teljesítik az utasításait. A Thompson szállása felől érkező szag mindent elsöprő erejű volt... alvadt és friss vér illata, félelem, betegség, méreg... a kibuggyanó friss vér, amely kárba veszett a padlón, a törölközőkben, az újságpapírokban... friss vér... a szemeivel a Thompson szobáját mutató monitorra tapadt.
Képtelen volt elfordítani a tekintetét, de a kezei még engedelmeskedtek a parancsnak. A monitor fényei kihunytak.
Az átok a lábai irányításáért küzdött. A férfi ajtaja csak ötlábnyira van. A férfi most túl gyenge a harchoz. A férfi bízik benne és nem fog elhúzódni a Bestia elől. Nem ismerné fel a különbséget Apep rabszolgája és az aszkétikus, elmélkedő, racionális lény között, amelynek létrehozásáért a Setita évszázadokig harcolt. A férfi pedig már elhatározta magát: fájdalmai voltak és véget vetne az életének, hogy egy újat kezdhessen.
Hesha hagyta, hogy a csábítás hullámai a józanság bástyáját ostromolják. A vihar hideg szívében szinte szórakoztatónak találta, hogy elemezheti a rohamokat. A Bestia makacsul és nyersen támadott, és bár szörnyen erős volt, mégis a fegyverei gyengének bizonyultak. Hesha hálát adott Szethnek az átok szavainak esetlen logikájáért, és mert az elméje végig tiszta maradt.
Egy testmeleg és meglepően nehéz műanyag zacskó esett az ölébe.
Gyorsan felkapta, és az utolsó cseppig kiszívta a tartalmát. Az átok még többet követelt és a Bestia és Hesha tökéletes összhangban nyújtotta ki a kezét a következő zacskó után, amelyet Áspis azonnal oda is hajított. A hideg nyelőcső ezt is ugyanolyan gyorsan elnyelte, mint az elsőt. Hesha erőt vett magán és a harmadikat már csak lassan kortyolgatta. A Bestia még mindig tombolt: feldühítette Thompson vérének illata, a zacskós vér rettenetes íze, és az irányításért folytatott harcának kudarca.
Hesha végzett az ivással és úgy tűnt, hogy a belsejében tomboló ösztönlény lassan lenyugszik. Még mindig dühös volt, de már megfékezte... nem lakott jól, legalábbis annyira nem, hogy dühöngve követeljen még több vacsorát, és valamilyen szinten megértette, hogy nemsokára többet is kaphat.
– Kígyóharapás. – szól Hesha.
– Igen, uram. – az Áspis visszavonult a folyosóra. Valójában egyik lába a felvonóban volt. – Ma reggel.
– Ellenméreg?
– Igen, uram. Rögtön a harapás után.
– Miért vérzik?
– Rángógörcsök gyötrik, uram. A vécében hányt, amikor hirtelen rátört. Esés közben összetörte a tükröt és azután a szilánkokban forgolódott. Több mint egy órán keresztül húzgáltam ki belőle az üvegcserepeket.
– Melegítsen meg még három zacskót. Kopogtasson, mielőtt bejönne. – utasította Hesha és felemelkedett a székből – A zacskókat hagyja az ajtó előtt és tűnjön el onnan. Értette?
Raphael bólintott. Figyelte a Thompson szobájába belépő teremtményt és visszamenekült a hűtőbe. Boldog volt, hogy egy nehéz, szigetelt ajtó választja el a mesterétől.
– Thompson. – térdelt le Hesha a szolgálója mellé és a negyedik zacskót úgy tartotta kettejük közé, mint valami talizmánt.
– Uram. – Ron szemei őrülten küszködtek, hogy élesre állítsák a lencsék által szolgáltatott képet – Uram, nem Önt láttam éppen az előbb?
– De igen.
– Hála Istennek. Azt hittem, hogy képzelődöm.
Thompson a levesestál fölé hajolva öklendezni kezdett. A száraz rángások még a fotelt is megrengették alatta. Hesha megpaskolta a hátát és ujjaival végigsimította a köpeny szakadásai alatt a felszakadt bőrt. Nem talált üveget a sebben. Ezek szerint az Áspis alapos munkát végzett.
A Setita két kezével megragadta Thompson fejét és a szemébe nézett.
– Nyugodj meg.
Az öklendezés lassan abbamaradt.
– Eljött az idő, uram? – krákogta Ron.
– Nem. – válaszolta Hesha, aki tökéletesen értette, hogy mire vonatkozik az ember kérdése – Ma este csak egy előre be nem tervezett leckét kap Szeth vérének hatalmából. – Thompson tompán meredt rá felduzzadt szemhéjai mögül – De először hadd ellenőrizzem a karját.
Hesha percekig ügyködött a fogóval és a szikével. Az Áspis által félig megtöltött tálba került még néhány tükörszilánk és egy vagy két kígyófog is előkerült a harapásokból. Hesha kivitte a tálat és az orvosi eszközöket a mosogatóba, majd a kezében egy nagy kávéspohárral és egy késsel tért vissza a konyhából.
– Igya ezt meg.
– Nem vagyok képes semmit sem lenn tartani, uram...
– Igya meg.
Thompson belekortyolt az italba. A szemei elismerően villantak a pohár sötét tartalmára, és Hesha látta, hogy egy kérdés formálódik a férfiban.
– Igya meg mindet, Thompson.
A pohár kiürült és Hesha a csuklóján ejtett sebből ismét megtöltötte. Thompson engedelmesen vette át a poharat és a mester és tanítvány együtt ivott... a halandó a pohárból, a Setita a kezében tartott zacskóból. Az Áspis az utasítás szerint elhozta a többi zacskót és a hideg testbe lecsorgó vér a Setita csuklójából kifolyva ismét megtöltötte a poharat.
– Elég lesz. – Hesha a sebesült ember elé húzott egy fotelt. – Most égesse el. Használja. Ne mondja nekem, hogy nem tudja, mire gondolok. Csak figyeljen. A gyomrában most tűz ég... olyan, mint a félelem. – mondta lágyan a Setita – Mint a düh... mint az adrenalin... mint a whisky... – a hangja hipnotikusan duruzsolt – A régi időkben maga is ivott egy keveset, Thompson nyomozó őrmester...ragadja meg a tüzet, ragadja meg a whiskyt és kényszerítse ki a gyomrából. Áramoltassa a karjába. A méreg, ami ma a szervezetébe került... lángolt az ereiben és meg akarta ölni magát. A tűz az ereiben elpusztítja a mérget. Gyújtsa fel a karját... perzselje fel a mérget... égesse ki az üveget, a vágásokat és a horzsolásokat.
– Nézze a karját, Thompson.
Thompson fájdalmasan megmozdította a fejét és látta, hogy az elszíneződött, felduzzadt karja változni kezd. A fehér és vörös sávok elhalványultak. Az édes burjánzásnak indult lilás kék foltok először zöldes-arany, majd halványbarna színűre fakultak, végül visszaállt a bőr természetes színe. A beteges szín visszahúzódott az ujjairól, a csuklójáról...
– Összpontosítson. Ne hagyja abba.
– Mit csinálok?!
– Meggyógyítja önmagát. Szeth vére még felhígítva is képes meggyógyítani az élőket. Csakúgy, mint ahogy tudomásom szerint Káiné is... – Hesha Thompson szemébe nézett, lehúzta vállairól a rongyokká foszlott köpenyt és megvizsgálta a férfi meggyötört hátát – Hozza el a karjából. Javítsa ki a lábát, majd terítse el a tüzet a hátán. Még mindig vérzik. – a vágások összezáródtak – Jó. Maga irányítja a tüzet. Most álljon fel és győződjön meg róla, hogy minden sebe begyógyult.
Thompson felállt és megpróbált engedelmeskedni.
– A tűz kialudt, uram. – rázta meg a fejét egy kicsivel később.
– Nagyszerű. El is kellett égetni mindet. Vannak mellékhatásai. Gondoljon arra, hogyan érzett irántam azelőtt, hogy ivott a véremből, és mit érez most. Ha egyszer iszik belőle, akkor valószínűleg hálát, barátságot, nosztalgiát, gyengédséget, megmagyarázhatatlan bizalmat érez.
Thompson arckifejezésében most nyoma sem volt ezeknek a gyengéd érzelmeknek. Hesha felsorolása túlságosan is pontos volt.
– A második alkalom után szinte szerelmes lenne belém. Thompson még mindig duzzadt arcán félelem áradt szét.
– A harmadik alkalom a vér gazdájának rabszolgájává teszi azt, aki vért issza. Ezt a kötelék hívják Vérbilincsnek, Vinculumnak, Coeur Vrai-nak, Eskünek, Apep Szorításának és még vagy ezernyi más néven is nevezik... viszont örökké tart.
Hesha testőre krétafehérré vált, hogy az elhangzottak jelentőségét lassan kezdte felfogni.
– Örökké?
Hesha a földet bámulta és egyik hosszú, vékony kezével elhessegette az örökké szót.
– Amíg meg nem hal, vagy amíg meg nem hal újra. Azt mondják, hogy hét féle módja van a kötelék megtörésének: ebből öt legendákba illő, hármat lehetetlen kivitelezni, négy nem praktikus... mindegyik nehéz és csak egyetlen vezet gyorsan eredményre. Thompson arcán egy árnyalatnyit sem enyhült a rémület.
– Tehát Ön... Ön bármelyikünkön használhatta volna ezt a... Hesha szemöldöke megrándult.
– De nyilvánvalóan nem tettem. – mondta, majd rövid szünet után folytatta – Ellenkező esetben nem tehetné fel nekem ezt a kérdést, Thompson.
Sietség nélkül összeszedte az üres zacskókat, a véres kést és a vörös foltokkal tarkított kávés poharat és az egészet kivitte a konyhába. Egy pohár gyümölcslevet és egy új tálat hozott magával, amikor visszatért, majd az egészet Thompson kezébe nyomta és folytatta a leckét.
– Sokkal, de sokkal jobb elnyerni az olyan emberek lojalitását, akikben meg kell bíznia. Úgy gondolom, hogy a rabszolgák nem eléggé megbízható szolgálók. Az ellenségeim közül sokan kötelékben tartják a szolgáikat – és ez bizony egy nagyon jól kihasználható információ, Thompson.
Hesha ismét leült és a viselkedése megváltozott.
– A leckének vége. – mondta – Jelentést, Thompson.

 

Elizabeth egy magas, keskeny zsámolyon ült a stúdióban. A bal könyökére támaszkodott, a kezében pedig egy lazán összegöngyölt pamut törlőkendő csomagot tartott. A jobb kezével kivett egyet a csomagból, bemártotta az üvegben csillogó folyadékba, és óvatosan törölgetni kezdte a festmény légypiszkos, füsttől megfeketedett felszínét. Idővel a törlőkendő piszkos sárga színűvé vált és a nő egy laza csuklómozdulattal a földön álló szemetes kosárba dobta. Ismét kivett egy tiszta kendőt a csomagból, és az eljárás megismétlődött. A festmény széleitől a tiszta sáv lassan terjedt befelé.
Hesha belépett a szobába. Maga köré tekerte az árnyékokat, ahol voltak ilyenek, ahol pedig nem, ott egyszerűen észrevétlenül átsiklott a fénykörökön. A nő semmit sem hallott. A szemei körül új, elcsigázott ráncok jelentek meg. A finom bőr a halványuló foltok színéhez hasonló árnyalatúra változott. A szemei véreresek voltak és az arcán só illata érződött.
Hesha visszasétált az ajtóhoz, és ismét engedélyezte a fénynek, hogy megvilágítsa őt.
– Elizabeth.
A nő meglepetten pillantott fel.
– Hello. – dobta az asztalra a törlőkendőt – Azt hittem, hogy mindannyian bementek a városba és csak holnap este jönnek vissza. Thompson hagyott egy üzenetet...
– Hazugság volt.
Elizabeth felkapta a fejét, szemei védekezően szűkültek össze, és az asztal mellett szembefordul a házigazdájával. Nem szólt egy szót sem, de szemei Hesha arcát kutatták. De azt az arcot akár márványból is faraghatták volna.
– Jöjjön ide, kérem. Szeretnék beszélni Önnel.
Hesha hátralépett és utat engedett a nőnek. Liz egy pillanatnyi habozás után felkelt és követte.
– Az irodámban, ha nem bánja.
A Setita kinyitotta neki az ajtót, amelyen eddig még soha nem lépett be. Hesha pontosan azon a ponton állt meg, amely a fal melletti székbe kényszeríti a vendégét és a nő le is ült a megfelelő helyre.
– Meséljen nekem a tegnap esti álmáról. – kezdte.
– Tessék? – pirult el Elizabeth.
– Ön járkált és beszélt álmában. Liz lesütötte a szemét.
– Az alvajárók nem emlékeznek feltétlenül az álmaikra, Hesha.
– De Ön emlékszik Elizabeth, különben egyszerűen megmondta volna, hogy nem. – a férfi szinte mosolygott – Ön nagyon diplomatikus, amikor nem őszinte.
Liz összeszorította a száját és nem válaszolt. Hesha leolvasta az érzelmeit az arcáról: düh, óvatosság, sértettség, logika. Legalább most már felkészült arra, amit az igazság tenni fog vele.
– Azt hiszem, hogy Önt rémálmok gyötrik. – folytatta a férfi lágyan – Szeretnék segíteni. Valójában feltétlenül szükséges, hogy közbelépjek. – mondta végül ismét szigorú hangon.
– Nem értem, hogy miről beszél.
– A napkeltéig hátralévő órákban mindenképpen meg akarok győződni arról, hogy megértett engem. – mondta, majd tartott egy kis szünetet – Más körülmények között soha nem hozattam volna ide. Azért hoztam magammal New Yorkból, hogy elterelje a figyelmemet néhány sokkal sürgősebb teendőmről. – a nő erre elfintorodott – Ön... egyedi jelenség. Nem, inkább elbűvölő. Arra gyanakszom, hogy Ön ritka megfigyelési képességekkel rendelkezik. Megmutattam a szobrot, amely kifogott rajtam és Ön egyetlen éjszaka alatt rátapintott a probléma lényegére és eltávolította a szemet. Le voltam nyűgözve, és úgy döntöttem, hogy gyakran meg fogom látogatni, New Yorkban. – fejezte be nehezen Hesha.
– De Ön egyetlen nap alatt keresztülhúzta a számításaimat. Kettridge nyomában... – Hesha láthatóan a megfelelő szavak után kutatott – olyan szörnyű dolgok jártak, hogy tiszta lelkiismerettel nem hagyhattam Önt hátra, hiszen magára bukkanhattak volna. Úgyhogy idehoztam Önt, hogy megvédjem, és hogy elkerüljem az igazság ismeretéből adódó aggodalmakat. Idővel aztán biztonságban visszavitettem volna New Yorkba. Vagy... – halkította le a hangját – reméltem, hogy idővel kevésbé sietősen és sokkal kevésbé felkavaró körülmények között is sort keríthettem volna erre a beszélgetésre.
– Ez nem beszélgetés, Hesha. – csattant fel Elizabeth – Ez egy monológ.
Az érzelmei vezetik – sóhajtott magában Hesha. Gyorsan levetkőzte a lágy hangnemet és a zavarodottságot, és kurtán előadta a probléma lényegét:
– Hogy megóvjuk a helyzet valóságától, az Áspis, Thompson és én egy kis színjátékba kezdtünk. Azonban a ma reggeli események bebizonyították számomra, hogy tudatosan, vagy öntudatlanul, de Ön átlátott a színészkedésünkön és a díszleten. A mi kis színjátékunk csak még nagyobb veszélybe sodort mindannyiunkat.
Az utolsó szavakkal Hesha hangja elhalt és a következő mondat úgy tört elő belőle, mit valami mennydörgés:
– Most pedig mesélje el az álmát Elizabeth, mielőtt az Ön észlelési képességei megölnének valakit közülünk.
Elizabeth hatalmasra tárt szemekkel meredt rá. Az arca sápadt volt és szorosan összezárt száján egyetlen hang sem jött ki. A torka elszorult a dühtől és a kitörni készülő zokogástól, és a gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Ez megőrült. A fejében őrülten kergették egymást a gondolatok, de semmi nem jutott eszébe, ami segíthetne rajta. Istenem, vajon mit gondol, mit láttam? És most miért nem látom, ha tényleg láttam? Nem tűnik őrültnek, inkább... minden mondattal egyre zavarosabb lesz minden... ő pedig nyilvánvalóan azt hiszi, hogy elmagyarázott valamit... de téved... vagy paranoiás... de az arca... Liz elfordította a szemeit Hesháról. Az arc látványa fájdalmat okozott neki, akár őrült volt a férfi, akár nem. Azok az éjfekete szemek, körülöttük az erős szemöldökkel és a ravasz mosollyal... egyszer vagy kétszer látott már valami gyengédséget is bennük, valami nyíltságot és biztatót... Elizabeth inkább a férfi kezeit nézte. A hosszú csontok gyönyörűek voltak, mintha egy isten rejtett volna szobrokat a hús alá... a bőr barnasága olyan gazdag, olyan sötét és annyira érett... erre nincs is szó. Mint a lovak gesztenyebarnája és az öreg nyergek színe és... ez megőrült, azt hiszem.
Hesha hidegen szemlélte a nő reakcióit. Akaratlanul is meglepődött azon, hogy Liz képes volt csendben ülni azok után, ahogy bánt vele. A nő vagy tökéletesen buta volt – Hesha pedig tudta, hogy ez nem igaz – vagy sokkal erősebb volt, mint gondolta. Szeth a mélységekben. – gondolta ingerülten – Miért találgatok?
Kinyújtotta a kezét a nő télé.
– Jöjjön velem. – szólt.
Miközben hagyta, hogy a férfi maga után húzza, Elizabeth arra gondolt, hogy milyen hidegek az ujjai és mennyire lehetetlen ez az ember.
Hesha kinyitotta a nagy hallba vezető ajtót, és maga után húzta a nőt. Megállt egy könyvekkel telepakolt és szilárdnak tűnő polc előtt és félretolta a bútordarabot. A feltáruló keskeny járat sötét volt, de a falakon semmi szokatlan nem volt. Befordultak egy sarkon és egy tágasabb, jobban megvilágította térre érkeztek. Egy szilárd fém ajtó állta el az útjukat.
– Kinyit.
Hesha keményen tartotta Liz kezét, és csak akkor engedte el, amikor az ajtó kitárult.
Elizabeth a férfi előtt lépett be az acéllal, üveggel és műanyaggal zsúfolásig megtelt hosszú, alacsony szobába. Az Áspis a szobában tartózkodott és az arcán elviselhetetlen kifejezés ült. Liz szerint ez a meglepetés és a rosszindulat keveréke lehetett, azonban Hesha sokkal jobban ismerte Raphaelt. Tudta, hogy a gyilkos élvezettel szemléli a romokban heverő illúziókat, és azt is, hogy miért. Hesha elmosolyodott és úgy döntött, hogy az Áspis megérdemli ezt a kis szórakozást. A büszkeség omlik össze leghamarabb. – gondolta gonoszkodva és várt.
Elizabethet léptei a biztonsági berendezéshez vitték. Mindegyik kamera be volt kapcsolva és a monitorok is működtek. A nő leült az egyik székbe és szó nélkül, hidegen sorra végignézte az összes monitor képét. A hall. A konyha. Egy külső kép. A lépcső. A kocsifelhajtó. Egy fal... a garázs egy része, villant át az agyán. Képek a vendégszobáról, Thompson szerény ágyáról és az Áspis vackáról. Egy kép a pincébe vezető lépcsőkről. A múzeum minden lehetséges szögből. Üres folyosók. Egy zsúfolt szoba, amelyet nem ismert fel. Egy másik, nem kevésbé rendetlenül. Hesha dolgozószobája, benne a két üres fotel. Hesha szobája egy másik szögből. A kép hátterében egy hatalmas ágy állt, az oldalán pedig egy pedáns öltözőszoba részlete látszott. Több kép az éjszakai szélben lágyan hajladozó fákról. Nem is lepődött meg, amikor a saját szobáját mutató képhez ért. A bunker, a válla fölött a száját tátó miniatűr Áspissal, a saját apró, mozdulatlan alakjával a székben és Heshával, aki sajnálatos módon a kamerán keresztül őt nézte. A székben fekvő Thompson, egy ismeretlen szobában. Kőbe vájt termek. Kőfalak – faragásokkal.
Elizabeth közelebb hajolt a monitorhoz és a domborművekre meredt. A kép homályos volt és rossz volt a perspektíva, de felbukkant egy emlék...
– Áspis. – csendült fel Hesha hangja – Mutatkozzon be Miss Dimitrosnak.
Liz megpördítette a széket. Ha a szakács arcán korábban meglepetés tükröződött, – amiben Liz erősen kételkedett, hiszen aki ebben a szobában ült, a tökéletes pontossággal tudta, hogy ki közeledik felé – akkor a mostani kifejezés az elképedés groteszkül tökéletes maszkja volt. Az apró, sötét szemek haragosan összeszűkültek.
A szakács semmit sem mondott és Hesha hangja töltötte meg a csendet.
– Elizabeth, ez itt Raphael Mercurio.
– Nem Angelo. – motyogta Liz hangtalanul.
– Angelo nem létezik. – mondta az Áspis sértődött hangon – Raphael és Gábriel. A testvérem, az ikertestvérem volt itt, amikor megérkezett. Angelot... mi találtuk ki. Ő a mi mesteri alkotásunk. A nagy alibi. – fejezte be és felvetette a fejét és hamis őszinteséggel, kihívóan felvonta az egyik szemöldökét.
– Alibi mire?
– Mindenre. – válaszolta fenyegető hangon az Áspis, majd Hesha arcára pillantott és elhátrált. Büszkén és gyűlölködve eltűnt szem elől.
Hesha lágyan megérintette Elizabeth vállát. A nő otthagyta a széket és hagyta, hogy a férfi a bunkeren keresztül egy egyszerű faajtóhoz vezesse. Hesha egyet kopogott, de rögtön be is nyitott.
– Thompson.
– Uram. – Thompson arcán bocsánatkérő fintor jelent meg – Hé, Liz. – felemelte a dönthető háttámlát, de nem kelt fel – Bocsásson meg ezért.
Hesha nem hagyott időt nekik az udvariaskodásra.
– Vegye le az ingét, Thompson.
Thompson és Elizabeth lopva egymásra pillantottak és a bocsánatkérő fintor ismét megjelent a rendőr arcán.
– Igenis, uram. De segítségre lesz szükségem. A vágások beforrtak, de a duzzadás ismét elkezdődött...
– Még mindig a jobb válla? – ráncolta össze a homlokát Hesha – Segítsen neki. – utasította a nőt.
Liz a fotel fölé hajolt és lehúzta a laza pólót a férfiről. A mozdulata nagyon óvatossá vált, amikor megpillantotta az első kötést. A pulóver alatt Thompson testét elbontották a kötések és a friss hegek.
– Vegye le a kötést a jobb válláról és nézze meg.
Elizabeth letekerte a kötést és a hűtőpalackot. Thompson karján a hús duzzadt volt és elszíneződött. A szövetekben felhalmozódott folyadék szinte szétfeszítette a seb közepén található két apró szúráson képződött friss rózsaszín bőrt. Elizabeth szótlan szakértelemmel helyezte vissza a kötéseket.
A nő leült az öreg fotel karjára és kutatóan nézett az öreg rendőr szemébe.
Thompson boldogtalanul viszonozta a pillantást. A lány szereti a főnököt – legalábbis nem is olyan régen még szerelmes volt belé. És megbízott a „barátjában”, Ronban. És az idős férfi talán évtizedek óta először, szégyellte magát a tetteiért. A lány pedig otthagyta, a pillantása megtört. Követte Heshát a labirintusba. Thompson halvány rosszulléttel küszködve nyúlt a tál után.
Elizabeth idegesen állt az ajtóban. A háta mögötti folyosóból érkező fény halvány volt ugyan, de ahhoz mégis elég erős, hogy az árnyékát messzire vetítse. A küszöb magaslatáról hallotta a Hesha által a sötétségben keltett lágy hangokat... sziszegés és törékeny sercegés, mint egy seprűé. A hang elhalt, majd hosszú szünet után Hesha halkan így szólt:
– Fényt.
És feltárult előtte Hesha szentélye.
A távolabbi falat – majd körülnézve rájött, hogy minden falat – festett domborművek borítottak. Az okker, sötétbarna, téglavörös és éjkék színek három sorban borították a falakat és mindegyik sor magasabb volt a saját testénél... hirtelen rájött, hegy tizenkét szakasznak kell lennie. Ez itt az Am Duat – a Halottak Könyve a nemeseknek – Rá tizenkét órás utazása az alvilágban. Minden órát három részre osztottak és minden rész az isten utazásának egy jelenetét örökítette meg. Az utazásét, amely alkonyattól pirkadatig tartott és a halálból az életbe vezetett. Liz belépett a szobába és körbefordulva az egészet szemügyre vette.
Csupasz padló, derékmagasságig kék és fekete falak, aztán következtek a színek: vörös, fekete, okker, fekete, egy sötétbarna színű hieroglifa sáv, aztán a puszta kőre feketével festett rajzok. A mellette lévő falat a Kilencedik Óra töltötte be és Elizabethet lenyűgözte a munka pontossága. Felpillantva meglátta, hogy a legmagasabban elhelyezkedő sor fölött a művész tökéletesen reprodukálta az odatartozó díszítő elemeket – már amennyire az általa látott fotók alapján ezt meg tudta ítélni. A mennyezetet az éjszakai ég képe bontotta: az ötágú nyurga csillagokat elegáns szabályossággal helyezték el.
A szoba óriási volt, de ezt már a lépcső tetején állva is érezte. Most már azt is látta, hogy szinte teljesen üres. A fal mentén szétszórtan apró ládák és keskeny dobozok hevertek a számukra készített alacsony asztalkák és padok társaságában. Néhány közülük aranyszínű volt, néhány pedig poros és féregrágta. A falak furcsa módon görbültek, mintha az éppen erre sétáló kőművesnek a véső mutatta volna az utat. Egyedül a padló és a mennyezet volt párhuzamos. A szoba távolabbi végében az ívek mögött, félig az élő kőbe rejtőző dolgokat is látott.
A legnagyobb és legnyilvánvalóbb látnivaló pontosan előtte magasodott. Hesha elragadtatva figyelte, ahogy a nő először szigorúan a szoba többi részét vette szemügyre.
Nem akarta észrevenni.
Egy egyszerű készítésű, sima doboz volt. A fedele szorosan illeszkedett. A padlóból negyvenhüvelyknyi magasságra emelkedett ki. Szélessége negyven hüvelyk, hossza pedig valamivel több, mint nyolc láb volt. Elizabeth egy hosszúra nyúló pillanatig bámulta a tárgyat, de végül közelebb lépett a szarkofághoz.
– Álmomban itt jártam. Ebben a szobában. Hesha mozdulatlanul várakozott a folytatásra.
– De a padlót akkor kovácsolt bronzlapok borították és nem voltmennyezet és égbolt. A déli nap egyenesen besütött ide és nem voltak árnyékok.
A tenyere élével végigsimította a kőből faragott koporsó szürke felszínét.
– Ön itt feküdt. A fény az arcába sütött, a kő és a köntöse pedig vakító fehéren verte vissza fényt. Azt hittem, hogy alszik. Kinyújtottam a kezem, hogy... hogy...
A nő úgy meredt a saját kezére, mintha nem ismerné fel.
– Kinyújtottam a kezem, hogy mondjak valamit Önnek. Hogy megmutassam a napot, azt hiszem... de nem ébredt fel. – a hangja eddig olyan volt, mintha transzban lenne, és most egy kicsit kétségbeesettebbé vált – Nem tudtam felébreszteni. Hideget kezdtem érezni. A fém padló fagyos volt. De nem lehetett volna hideg abban a napsütésben, és az ágy... a masztaba?... is hideg volt és Ön is olyan hideg és mozdulatlan volt, mint a kő.
– És akkor hirtelen felismertem, hogy halott. – Liz visszanyelte a könnyeit – Halott volt és én lenéztem magamra, és többé már nem Elizabeth voltam, hanem...
A varázslat hirtelen láthatóan összetört. A kezei végigsimítottak a kulcscsontján, ott, ahol reggel a Legöregebb pihent és a nő szemeiből eltűntek az emlékek. A bőrén megjelent a harag pírja.
– Nem kell ezt elmondanom, Hesha. – az arca lángolt, de a hangja jeges volt – Ott vannak a kamerái és a kémei. Kívülről is nagyon jól végignézheti az álmaimat.
Elizabeth az ajtó felé iramodott.
Hesha háromszor olyan messze volt a kijárattól, mint Liz, mégis ott állt, mielőtt a nő megtehette volna a harmadik lépést.
Elizabeth nem látta, mikor ment oda: a szemei nyitva voltak, de az agya túl lassú volt ahhoz, hogy felfogja a mozgást. Hirtelen egyszerűen megjelent az ajtóban és elzárta az útját. A lábaiba az üzenet túl későn jutott el ahhoz, hogy visszafogja a lendületét. Elizabeth belerohant a karjaiba és a lendület a fal és a szörnyeteg közé lódította. A férfi a karjainál fogva megpördítette, magához szorította és kényszeríttette, hogy ránézzen. Liz nem sikoltott és később csodálkozott is rajta, hogy miért nem.
Hesha nem szólt semmit. A szemére vörös köd borult és az agyarai előbukkantak a tokjukból és szétfeszítették az állkapcsát. Az egyetlen hang, amit érdemes volt meghallani, az a nő szívverése volt, a gyors, nedves lélegzése, a mellkasában rekedt apró sikoly... karmos kezei a nő nyaka után nyúltak. A kezei eltűntek a nő hosszú, barna hajában és elkezdte maga felé húzni a fejét. A fejét a nyaka felé hajtotta – lecsapott, de Liz az utolsó pillanatban megvonaglott, és így a tágra mohó száj nem a nyaki vénára, hanem az ajkaira tapadt rá. Vér töltötte meg Hesha száját – élő vér – és ő szívni kezdte. A Bestia magával ragadta Heshát és a nőt. A szörny utolsó gondolatait a nő íze töltötte ki... Csak altatás. Csak illúzió. Ő egyáltalán nem különleges...
A reszkető és a Csók tüzében égő Elizabeth összerogyott és Hesha vele együtt zuhant a földre: követte a vért. A nő a sír harmadik lépcsőfokán hevert és Hesha fölötte térdelt. A Lizt átkaroló karjai végigkarcolták a padlót, és az aprócska fájdalom észhez térítette. Bár csak éppen hogy. Gyorsan elszakította a száját a nőtől, a nyelvével tisztára nyalta az ajkait és hátradőlt. Hosszú másodpercekig meredt a nőre... legalább lélegzik... most még egyszer... Liz kinyitotta a szemét, elfordult tőle és talpra akarta küzdeni magát.
Hesha megdörzsölte a lehorzsolódott ujjakat és abban a pillanatban döbbent rá, hogy a Bestia majdnem elvette a lány életét. Hogy ez a gyilkosság nagyobb gyönyört okozott volna neki, mint bármely más élőlény lemészárlása. És hogy ez a gyilkosság egy évszázad óta először fájdalmat okozott volna neki. A lényének egy része azt kívánta, hogy bárcsak a Bestia győzött volna.
Elizabethnek annak ellenére sikerült ülő helyzetbe küzdenie magát, hogy a lábai még nem engedelmeskedtek az utasításainak. Négykézláb felküzdötte magát a negyedik lépcsőfokon, de nem nézett a férfi felé.
– Elizabeth. Várj. – Hesha utána rohant és meg akarta ragadni a kezeit, majd a küszködő ujjakat a csuklójára nyomta – Keresd meg a pulzusomat. – követelte.
Liz rettegve pillantott rá. A sötét, sötét íriszek rámeredtek a tágra nyílt szemekből... Hesha meghallotta, hogy a Bestia ismét felordít, és a nő kezeit gyorsan a nyakához nyomta.
– Érezd. Hol van a szívdobogás, Elizabeth? Nem fogod megtalálni. A nő már nem küzdött ellene. Az ujjaival végigtapogatta az áll vonalát, a mélyedést a füle alatt és a nyelőcső kiemelkedését.
– Emlékszel, – szólalt meg Hesha szinte normális hangon – amikor először találkoztunk, és én elestem, meg akartad nézni a pulzusomat. Én azonban nem engedtem.
A rá meredő sötét szemekben megvilágosodás keveredett a tagadással. A nő most már remegett.
– Hány rémálmod volt, mióta találkoztál velem? – Liz pislogott és a harcos pír eltűnt az arcáról – Azt hiszem, hogy azon az éjszakán nem voltam elég gyors és nem sikerült távol tartanom az ujjaidat a csuklómtól. Akaratlanul is megismerted a titkomat... mint ahogy azt is megérezted, hogy az egyik Áspis barátságos, a másik félelmetes... meg azt, hol találod a kő közepén a gyűrűt... tudtad, hogy mi vagyok.
– Mi vagy? – suttogta a lány.
Hesha megtorpant. Megnyalta az ajkait és a kezei akaratlanul is jobban szorították a lányét.
– Akiért nem jön el a halál.

 

1999. július 11., vasárnap, hajnali 4:13
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Ronald Thompson haragosan várakozott. Beteg volt és a Vegel szobájában lejátszódó jelenetet is csak azokon a kis vágásokon keresztül szemlélhette, amelyeket képes volt a feldagadt szemhéjain nyitni. Ingerlékeny volt. A tétlenséget nem neki találták ki és a lábadozás még annál is rosszabb volt. Azonban türelmes volt és valószínűleg meglehetősen jól átvészelte volna az éjszakát, he Hesha menet közben meg nem változtatja a taktikáját. Thompson össze volt zavarodva és ezért most a hálózata közepén ült és várt, ahelyett, hogy megfogadta volna Janet telefonon keresztül érkező kérlelő szavait, és ágyban maradt volna.
Hesha hátrált ki Elizabeth szobájából és jó éjt és szebb álmokat kívánt a lánynak. Thompson majdnem megfulladt, és az egyik dagadt ujjával felkattintott egy kapcsolót, amikor a mestere a dolgozószobája és a síremléke felé indult. Hesha felpillantva várakozott egy kicsit, majd a múzeumon keresztül inkább a könyvespolcnak álcázott ajtóhoz ment.
Thompson kihúzta meggyötört testét a székben és egy várakozó és kihívó pillantást küldött Hesha télé.
Hesha egykedvűen mérte végig a szolgáját.
– Igen, Thompson?
– Uram... – kezdte Thompson, de nagyon gyorsan elakadt. Hogy is kellene folytatni?
– Uram, feltehetek egy személyes kérdést?
– Kérdezhet tőlem bármit. – válaszolta Hesha, de a szemeiben az tükröződött, hogy a rendőr nem igazán számíthat válaszokra.
– Mi történt a tervvel, uram? – vakkantotta Thompson.
– Melyik tervvel?
– A család tervvel. – lökte oda élesen a halandó.
Thompson az ajkaiba harapva kereste a megfelelő kezdést mondandója számára. Olyan szavak után kutatott, amelyek eléggé udvariasak ahhoz, hogy ne rontsák meg a viszonyát a munkaadójával, mégis elég erősek a benne tomboló indulat kifejezésére. Az elméjéből azonban minduntalan azok az átkozott, maró átkozódások bukkantak fel, amelyekkel a napot kezdte.
Hesha figyelte, amint a leendő örököse a saját indulataiban fuldoklik. A férfi ide-oda kapkodta a szemeit és az egész lényéből sugárzott a helytelenítés. Hesha odahúzott egy széket, kígyószerűen sikamlós mozdulattal leült és megszólalt:
– Rendezze el a gondolatait, detektív. Kezdje elölről. Kifogásai vannak a módszereim ellen, amelyekkel a Miss Dimitros ügyet intéztem? Természetesen az óta hallgatózott, amióta visszavittem őt a szobájába... és ha nem lett volna tanúja az előadásomnak élőben, akkor ragaszkodtam volna ahhoz, hogy nézze vissza szalagról.
Thompson kis híján felrobbant. A hatalmas indulatok miatt az ordítás bennrekedt a mellkasában és látta, amint Hesha magában mulatva enyhén megrebbenti a szemhéját. Az öreg rendőr végül nem robbant fel, hanem magába roskadt. Tehát a főnök kijátssza őt. Ez is csak egy vizsga – ismerte fel hirtelen. Egy újabb vizsga. Vajon átmegyek?
– Azon a helyen hagytam őt magára, Thompson, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát. Elmondtam neki az igazságot a ma reggel történtekkel kapcsolatban. Maga és az Áspis nagyon is hősies színben tűntek fel a történetben, ahogy azt meg is érdemelték. Néhány éjszaka alatt kiheveri majd biztonsági intézkedések által okozott sokkot – intett a zártláncú megfigyelő rendszer felé Hesha – és biztos vagyok benne, hogy maga és ő egy hónapon belül ismét a legjobb barátok lesznek. Ha nem csalódom, akkor csütörtökig meg fogja köszönni magának, hogy megmentette az életét.
– Én most nem erről beszélek.
– Nem is érdekli, ha ma éjjel gyűlölte magát.
– De igen. És Ön azt állítja, hogy ezt elrendezte. Én pedig hiszek Önnek, mert az emberekkel kapcsolatban mindig igaza van, és az ösztöneim is ugyanezt súgják nekem. De a múlt héten még azt mondta, hogy mi leszünk majd az ő családja... hogy Ön el szándékozik érni, hogy Liz számára Ön egy „apafigura” legyen. – csapott le az öklével Thompson a szék vaskos karfájára – Ha azt hiszi, hogy a ma esti események akár csak egy hajszálnyit is szülői jellegűek voltak...
– Attól tartok, hogy túlságosan is elmerült az „idősebb testvér” szerepében. – vágott Thompson szavába Hesha.
– Nincsen semmi bajom a vámpírokkal, uram, de nem örülnék neki, ha a húgocskám férjhez menne az egyikhez.
– Milyen konzervatív idősebb testvér. – jegyezte meg Hesha azon a veszélyt sugalló hangján, amelyet eddig még soha nem használt Thompsonnal szemben – Én nem vagyok vámpír, és magának volt már elég ideje arra, hogy erre rájöjjön. Elvárom, hogy soha többé ne használja ezt a szót, hacsak nem Stokerrel, vagy Hollywooddal kapcsolatban teszi. Megértett engem?
Thompson óvatosan bólintott.
– Továbbá. Elizabeth nem a húga, és jól teszi, ha ezt mélyen az agyába vési. Veszélybe sodorhatja magát, ha túl mélyen beleéli magát egy szerepbe. Ha pedig éppen ebbe éli bele magát túl mélyen, akkor ezzel könnyedén Miss Dimitros halálát okozhatja. A nő egy megvédendő célpont, Thompson. Ne hagyja, hogy az érzelmei irányítsák. Egyszerűen csak tegye a dolgát. Ami pedig a házasságot illeti... – Hesha kiélvezte a szinte hangtalan nevetését.
– Most pedig térjünk vissza a vendégünkkel ma este folytatott beszélgetésem megvitatásához. Elmondtam neki, hogy rengeteg kérdése lesz és megígértem, hogy megválaszolom őket. Lesznek is válaszok, Thompson, méghozzá meggyőző válaszok. Elmondtam neki, hogy ő zavarodott volt és sebezhető. Elmondtam, hogy törődöm vele. Elmondtam, hogy ma este nem akarok túl sok mindent mondani, és hogy nem akarom, hogy elmenjen. Elmondtam, hogy eddig nem is tudtam, hogy ő ennyit jelent nekem és hogy még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Bocsánatot kértem, vallomást tettem, leborultam előtte, csak hogy mindent rendbe hozzak.
– És abból, amit elmondott neki, van egyáltalán valami, ami igaz is?
– Mit tenne, ha azt válaszolnám, hogy nem? – kérdezte Hesha majd várt egy kicsit a válaszra – Maga elhitte, amit mondtam, amikor hallott engem beszélni vele?
– Igen. – mondta Thompson színtelen és érzelemmentes hangon.
– Jó. – vette tudomásul a választ Hesha, majd az Elizabethet mutató képernyőre nézett.
A lány most már tudott a kameráról, ezért úgy döntött, hogy a takaró alatt veszi fel a hálóingét.
– Akkor bízom benne, hogy ő is hitt nekem. Maga ismer jobban engem kettejük közül. Kétségei vannak? Legyenek is.
Hesha levegőt vett a beszédhez és egy érintőleges témával folytatta a beszélgetést.
– Hány alkalommal járt már Vegel kamrájában, Thompson? És az enyémben?
– Uram?
– Vegel szobájában földműveseket, vadászokat és kézműveseket láthat, Thompson. A fáraó testőrségét, urakat és hölgyeket, írnokokat és kőműveseket. Mindannyian dolgoznak életük szakaszában és a folyó áramlik mellettük, a zöld mezők eltartják őket, a szomjukat vízzel oltják, éhségüket munkájuk gyümölcsével csillapítják, és a nap ragyogva süt le mindannyiukra, legyenek írnokok vagy földművesek, urak vagy szolgák. És ez az élet.
– Az én szobámban a király halott, minden férfi, asszony és gyermek lelkét kiszakítják, és darabokban küldik az ítélőszék elé. Védtelenül és cél nélkül vándorolnak a sírjukból a Ma'at felé. A világ örökké sötét és hideg, és a nekropolisz határain túl nincs más, csak a semmi. A sivatag hideg és szörnyeket rejt. A folyókból nem ihatnak, a mezők gyümölcsiből nem ehetnek. Csak abból tarthatják fenn magukat, amit az élők hoznak el nekik. És ez a halál.
– A szerelem képes megélni a nap alatt. És azt mondják, hogy a túlvilágon is kivirágozhat. De a közöttük elterülő sivatagban, Thompson... Az újjászületésük után sem az én fajtám, sem a Káiniták, sem Apep ivadékai nem ismerik már a szó jelentését. Két lelkem is itt lehet, de a szívem a sötét alvilágban van Ammit, a Holtak Felfalójának agyarai között. Értse ezt meg. Fogadja el. És aztán mondja ki újra, hogy szeretne csatlakozni Szeth gyermekeihez.
– Legyen átkozott, Hesha. – suttogta Thompson.
– Már az vagyok. – a lény hangjában semmilyen érzelem sem tükröződött.
Jó öt percen keresztül a két férfi csendben ült egymás mellett. Vegel szobájában kialudt a nagy lámpa. Elizabeth az oldalán feküdt és az éjjeliszekrényen álló lámpa fényénél olvasott.
– Még mindig nem árulta el nekem, hogy miért változtatta meg a terveit. – szólalt meg Thompson – Még ma este is az volt a benyomásom, hogy változatlanul folytatjuk tovább a családi színjátékot.
– Miss Dimitros nagyon éles megfigyelő. Amint megláttam őt az Áspissal, rögtön tudtam, hogy Raphaelnek esélye sincs arra, hogy megtévessze. Raphaelnek megvannak a saját korlátai. Kettejük közül messze Gábriel a jobb színész és pontosan ezért szeretem, ha ő van a vidéki házban. A látogatók, akiket ott szoktam fogadni, idővel még a téglafalakon is képesek átlátni... – Hesha nem fejezte be, amit elkezdett – Kérem, hogy naplementekor majd emlékeztessen rá, hogy változtassuk meg az itteni berendezkedésünket. Beszélnem kell Janettel a Greywhether Buildingről.
– És Elizabeth.
– Hagyja békén. Adjon időt neki. – Hesha felállt a székből és hozzátette – Aranyozza be a kalitkát.
A bunker ajtaja bezáródott mögötte.

 

Elizabeth az ágyában feküdt és úgy tett, mintha aludna. Megőrizte azt a testhelyzetet, amelyben akkor feküdt, amikor visszanyerte az öntudatát. A fejében azonban gyors leltárt készített a helyzetéről. Maga elé képzelte a térképet és rajta Baltimore-t, és megpróbált visszaemlékezni a vidéki házhoz vezető autóút részleteire. Aztán a házra, a kamerákra és a tanyát körülvevő erdőkre gondolt. Hesha emléke villant tel benne és kénytelen volt beismerni, hogy ez a férfi egy vakfolt a számára. Egyszerűen képtelen volt analizálni őt, és nem volt képes megjósolni a reakcióit. Csak akkor érhette el, ha ő is úgy akarta.
De voltak más dolgok is.
Elizabeth fáradtan kicsusszant az ágyból és átült az íróasztal melletti székbe. Felvette a telefont, és a füléhez szorította a kagylót. A készülék felbúgott. Beütötte Amy Rutherford számát és várt. A kapcsolást egy kattanás jelezte... majd egy újabb kattanás tudatta, hogy a vonal megszakadt. A kagylóban tisztán és élesen megszólaló hang lényegesen rövidebb utat tett meg a kábelekben:
– Kellemes délutánt, Liz. Szüksége van valamire? – kérdezte Thompson.
– Szeretnék New Yorkba telefonálni. Hogy kapok külső vonalat. – kérdezte a nő és említést sem tett arról a tényről, hogy eddig semmiféle külön kódra nem volt szüksége a telefon használatához.
– Sajnálom, Liz. – a rendőr a szobájában a kagylót a fülére szorítva várt és előkészítette az előre kigondolt magyarázatokat, bocsánatkéréseket és felsőbb parancsokat.
– Azt hiszem értem. – Liz letette a kagylót.
Itt az első pont, Dimitros. – gondolta. Szórakozottan az asztalán – Vegel asztalán – heverő könyvek és szerszámok felé fordult. Az egyik fiókban irodaszereket tartottak: tollak, ceruzák, gemkapcsok és ragasztószalag.
Elizabeth kihúzta a telefont, elgondolkodva letette a ragasztószalag tekercsét az asztalra, és őrjítő lassúsággal és megmagyarázhatatlan szédüléssel elkezdte átkutatni a szobáját.

 

Thompson mereven leült a kapcsolószekrény előtti széles székre. Minden lámpa zölden világított, a kamerák is be voltak kapcsolva és jól is működtek. Az Áspis már régen távozott, de a morzsakupac és a hátrahagyott csomagolópapírok arról tanúskodtak, hogy nappal ő volt szolgálatban. Thompson lesöpörte a szemetet és nekilátott, hogy telefonon ellenőrizze az ügynökeit.
Az utolsó hívással éppen akkor végzett, amikor Elizabeth kilépett Vegel szobájának ajtaján. A nő nem tartott semmit a kezében, de a fotósokéhoz hasonló, könnyű zubbonyt viselt, amelynek viszont rengeteg zsebe volt. A rendőr tapasztalt tekintete hamar megállapította azonban, hogy semmit sem gyömöszölt beléjük.
A lány a múzeum küszöbén megtorpant. Kezét még mindig a kilincsen tartotta és idegesen körülnézett.
A főnök személyes rendeletére senki sem tartózkodott odalent, de a kis asztalka, amelyre korábban az Áspis a vacsorát tette, most az ajtó mellett állt. A rajta lévő tálcán ott várta a reggelije... bár most már inkább ebédnek kellene hívni. Liz felemelte az egyik tányérról a fedőt, megvizsgálta az ételt, majd ismét visszaejtette a kupolát a szendvicsre. Egy pillanattal később felemelte a tálcát és ismét eltűnt a szobájában.
Thompson kamerát váltott és figyelte, ahogy a nő az ágyra tette a tálcát. Vajon miért nem az asztalra tette? Thompson jól látta, hogy annak teljesen üres a teteje.
Elizabeth ismét előbújt, becsukta maga mögött az ajtót és habozó léptekkel ismét odament a stúdióhoz. Gyorsan kutatni kezdett a fiókokban és vödrökben. Thompson a középső monitorra vetítette a műhely képét és ráközelített a nőre. Aha. Szóval erre kellett a zubbony. A nő a szerszámaival töltötte meg a zsebeket – oldószeres üvegek, ragasztószalag, nagyító, puha és kemény ecsetek – majd felkapta a legkisebbet a gondjaira bízott festmények közül, aztán hátat fordított a stúdiónak és visszatért Vegel szobájába, ahol a zsákmányt kipakolta az asztalra.

 

Thompson bólintott. Jó. A munka majd elvonja a figyelmét. Megdörzsölte a szemeit, nyújtózott egyet, majd megpróbálta saját magát is ezzel a módszerrel kúrálni.
– Thompson.
– Uram. – pattant fel Ron. Most nem a megszokott helyén az ajtó mellett várakozott, hanem megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni Vegel kőpadján.
– Jobban néz ki.
– Jobban is érzem magam, uram.
– Hol van az Áspis?
– Az asztal mellett. Éppen Janetet tájékoztatja a helyzetről.
– Jó. – ült le Hesha a kőpadra – Janet.
– Itt vagyok, uram. Bekapcsoljam Mr. Mercuriot is?
– Igen, kérem. – a hangszórókból egy pillanat múlva még több zaj szűrődött be – Jelentést.
Thompson kezdte.
– A vidéki és a városi ingatlanok biztonságosak. Az Áspis nem jelentett látogatókat. Azt mondja, hogy unatkozik, uram. Unatkozik és egészséges.
Janet Lindbergh megköszörülte torkát.
– Már az utolsó menekült is távozott, uram. Mr. Vargas ma éjjel, Seattle-be szóló jegyekkel a zsebében hagyta el a búvóhelyét. Hagyott egy üzenetet Önnek, amelyet majd elküldök egy futárral.
– Jó.
– Dr. Oxanti klinikáját a helyi Vöröskereszt egy kisebb kitüntetésben részesíti az önkéntes munkáért. – folytatta a titkárnő – A doktor szeretne visszatérni Baltimore-ba, hogy részt vehessen a ceremónián.
– Nem. – vágta rá azonnal Hesha – Mondja meg neki, hogy nem. És tartsa szemmel a jegyfoglalásokat az Anchorage-ba tartó és az onnan induló járatokra. Fagyassza be a számláit, ha szükséges. Egyéb?
– Miss Dimitros ma reggel New Yorkba akart telefonálni. A szám...
– James és Amaryllis Rutherford, 6724 Laké Park Drive. – vágott közbe Janet...
– Megmondtam neki, hogy nem telefonálhat. Úgy tűnt, nagyon jól fogadta a hírt, uram. Három órakor bevitte az ebédjét és az egyik festményt a szobájába. Azóta olyan csendben volt, mint egy kisegér és legalább kétszer olyan jól viselkedett.
A házi telefonból horkantó nevetés hangzott fel Thompson megjegyzésének hatására.
– Áspis?
– Szeretne mondani valamit, Mr. Mercurio? Az Áspis ismét felnevetett.
– Nagyon jól viseli, uram. Oh, hiszen gyönyörűen viselkedik. Csendes, mint egy egérke. De többé már nem láthatjuk, hogy mennyire csendes, Ron. Megtalálta az összes átkozott kamerát Vegel szobájában és most azzal foglalatoskodik, hogy szalaggal leragassza őket. Kiszúrta a mikrofont is.
A konferencia nem sokkal ezután véget ért.

 

Az Áspis letette a Vegel ajtaja melletti asztalkára a tálcát és egyszer kopogott. Ezután a családjára annyira jellemző halk léptekkel távozott.
Hosszú, legalább két perces, szünet után az ajtó résnyire kinyílt. A bent rejtőző nő kikémlelt, majd kidugott egy kézitükröt és körülpásztázta a pincét. Az ajtó ismét bezáródott.
További öt perc elteltével felbukkant maga a sápadt, sovány és ideges Elizabeth is és óvatosan felemelte a tálcát. Úgy hátrált vissza a szobájába, mint egy borz az odújába. És rögtön bezárta maga mögött az ajtót. A zár a helyére kattant és a vastag fán keresztül is hallani lehetett, hogy valami nehéz tárgyat húz a bejárat elé.
A ház ura a dolgozószobájától nézte a fogoly mozdulatait.
A bunkerben Thompson látta Lizt, amint begyűjti a vacsoráját. Látta, hogy az Áspis hogyan falja fel a saját ételét és látta Hesha tökéletesen és természetellenesen mozdulatlan alakját, amint Elizabethet nézi.

 

1999. július 12., hétfő, éjjel 3:18
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Elizabeth átmanőverezte a vásznat az ajtaja előtti barikádon, majd letette a festményt a „szobaszolgálat” asztalára és becsukta maga mögött szobája ajtaját. Ezután a festménnyel a kezében a stúdióba ment és néhány percen keresztül a műhelyben pakolászott. A lapos fiókok egyikéből előhúzott egy másik alkotást, ezúttal egy olajfestményt, majd kezében a szerzeményével visszament a nagyszobába. Amíg távol volt a kisasztalon megjelent az ebédje, de már senkit sem látott, jó. – gondolta.
A festményt nekitámasztotta az asztalkának és a lépcső felé indult. Bekukkantott a konyhába – üres – és megpróbálta az előszoba ajtaját. Zárva volt és a tolózár elmozdításához kulcsra is szüksége lett volna. Azt is rögtön látta, hogy ez miért van így. Még egy hozzá hasonlóan kezdő betörő is betörhette volna az ajtó üvegét, hogy a túloldalról elhúzhassa a kallantyút.
Elizabeth hallgatózott. A ház csendes volt. Elindult jobb felé és a régi házrészen keresztül a hallba, és onnan a bejárati ajtóhoz ment. Ezen az ajtón nem voltak ablakok, de volt rá egy halvány esély, hogy a zár kevésbé bonyolult. Elfordította a kilincset, de nem volt szerencséje. Talán valahol találhatna egy pótkulcsot. Persze ez valószínűleg nem az a ház volt, ahol a lakók csak úgy szanaszét hagynák a holmijukat. Elizabeth előrehajolt és megvizsgálta a kulcslyukat, amely a padlóval párhuzamosan helyezkedett el. Ha jól emlékezett, akkor a konyhai zár függőlegesen állt.
Liz visszament a konyhába és egy percnyi kutakodás után rálelt a megoldásra: összesen három zár volt. Az egyik a kilinccsel együtt fordult el és rugós ütközője volt. Ezt hamar sikerült kiiktatnia. Egy másikat egy furcsa alakú gomb mozgatta, amelyet első alkalommal észre sem vett. A kulccsal nyitható zár nyitva volt, amikor először próbálkozott az ajtóval. Egyetlen pillanattal később az ajtó nyitva állt. Elizabeth kétszer is ellenőrizte a rugós zárat. Nem állt szándékán visszatéréskor csengetni, ha nem sikerülne civilizált vidéket találnia – a szökés szó ötlött fel benne, de a lány gyorsan száműzte a gondolataiból.
A nap vékony, viaszfehér felhőtakaró mögött világított. A takaró vízszürke fodrai gyorsan haladtak, de a föld felszínén a levegő zsibbasztóan nedves, vaskos és mozdulatlan volt.
A fény bántotta Elizabeth szemeit. Szinte el is felejtette, hogy milyen sötét is volt a házban. A látvány halványkék lenyomata még ott izzott a szemében, amikor Liz megindult fölfelé a hegyen. Fürge ujjaival gyorsan kicipzározta a zubbony összes zsebét. A ruhadarab túl nagyméretű volt és a belsejében kezdett kényelmetlenül meleg lenni. A nő már ez után a rövid gyalogút után is szinte úszott az izzadtságban. Mégis, sokkal jobban érezte magát attól a tudattól, hogy a zubbony minden zsebében valami hasznos holmi lapult. A Vegel szobájából és a stúdióból zsákmányolt szerszámok persze nem jelentettek túl sokat, de...
Tíz perc alatt megmászta a gerincet. A hegység már pusztult és többé már nem is lehetett volna előhegységnek nevezni, de ez volt az öreg Appalachian gerince, és talán egy-két bordájának a csonkja is. Az óriás lecsupaszított gránitgerince alkotta a hegytetőt. Elizabeth az egyik kiugró megkerülése után talált egy megmászható helyet. Az aprócska fal túl meredek volt ahhoz, hogy a por túl sokáig megtapadjon rajta és a többi oldalon kemény harcok árán előrenyomuló szederbokrok itt valamivel ritkásabbak voltak. Liz feltornászta magát a falon és a magaslatról körülnézett.
A pokolba. Fenséges kilátás nyílt a sötétzöld, gomolygó vidékre. A tájat megtöltötték a fák, azonban az erdő rései között nem találta azt, amit keresett. Még magát a házat, vagy az odavezető kocsifelhajtót sem látta.
Liz leült a legmagasabb ponton, előbányászott egy viharvert bronzdobozos iránytűt és megkereste az északkeleti irányt. Baltimore arrafelé van, legalábbis ott kellene lennie, és ha az adótorony felé veszi az irányt, amikor megpillantja, akkor hamarabb beleütközhet valamibe. Remélte, hogy elég jól ismeri a házhoz vezető utat ahhoz, hogy felismerje, ha véletlenül belebotlana. A legkevésbé arra vágyott, hogy Thompson pontosan akkor álljon meg mellette a szedánnal, amikor eléri a postaládát.
Elizabeth elindult a túrára.
A szeder árnyékában a Legöregebb lustán követte távolodó alakját a szemeivel.
Elizabeth pókhálóval bontottan vergődött ki a rododendron bokorból. Gyorsan lesöpörte magáról a szálakat és megszabadult néhány potyautastól, és lassan tovább küzdötte magát a vastag avarrétegben. A leereszkedésben segítségére volt egy csuklóvastagságú fácska is, majd egy öreg tölgy ágait használva létrának kimászott a még most is nedves vízmosásból.
Az Áspis a fa másik oldalán várt rá. Hagyta, hogy a nő elmenjen mellette, majd elroppantotta a kezében tartott ágat. A mozdulatlan levegőben pisztolylövéshez hasonlatos hang megtorpanásra késztette a nőt.
– Hello, Lizzie. – a szavak barátságosak voltak, de a hangsúly nem – Hová, hová?
Második találat. – gondolta Elizabeth.
– Ezt a szép időt mintha kifejezetten sétára találták volna ki. – válaszolt hangosan a férfinek.
– Tényleg olyannak tűnt. – mondta Raphael, majd lebiggyesztette a száját – Most azonban úgy tűnik, hogy vihar van készülőben. Jobb ha visszamegy a házba, Nem szeretném, ha idekint érné magát.
– Köszönöm.
Elizabeth áthelyezte a testsúlyát a hegy felőli oldalára és egy lépéssel eltávolodott az Áspistól, a fától és a hátuk mögött megbújó háztól. A férfi félig leeresztett szempillái mögül követte a mozdulatait.
– Liz... abba az irányba biztosan nem akar menni.
– Valójában azt hiszem, hogy mégis. – mondta Liz és tett még egy lépést.
Raphael egyik kezével a csuklója után nyúlt. A férfi gyors volt, de Elizabeth eléggé ijedős volt ahhoz, hogy gyorsabb legyen nála, és elkerülte a felé nyúló kezet. A szurdoktól kétyardnyival távolabb, egymással szemben álltak meg.
– Azt mondják, maga okos kislány, Lizzie.
A férfi ismét előrevetődött, és ezúttal a gyakorlat győzött az ideges ösztön fölött. Az Áspis levonszolta Lizt a leejtőn és egy cseppet sem gyengéden nekiperdítette a tölgy ferde törzsének.
– Ugye nem gondolta, hogy ennyire könnyű lesz?
Raphael Elizabeth arcához tolta a sajátját. Alig egyetlen hüvelyk távolságból az Áspis kemény, szigorú pillantása Liz két szeme között ugrált... bal, jobb... majd ismét vissza. Liz állta a pillantást, bár a csuklója sajogni kezdett a férfi kemény markának csavarásában.
– Jöjjön. – mondta – Erre.
A fájdalom megmozdult a kezében és Raphael a könyökénél fogva könnyedén vezette őt maga előtt a vízmosás partján vezető ösvényen. A fák egyre ritkábban nőttek, ahogy haladtak előre, és végül leereszkedtek egy szűk vájatban és átmentek az alapjánál található nedvesebb talajon.
– Mercurio! – Liz érzékei szerint a kiáltás az Áspis vállából tört elő – A pokolba, Áspis. Engedd el. – a feszültség szinte vibrált a hangban. Thompson volt az. – Azonnal engedd el. Cseszd meg, Raf. Mi lesz, ha este ellenőrzi a felvételeket?
Raphael eleresztette Elizabeth csuklóját, aki szembepördült vele és háromyardnyi hátrálás után dörzsölgetni kezdte meggyötört kezét. Sem ő, sem az Áspis nem mutatott semmiféle érzelmet.
– El akart menni, Ron. Csak a munkámat végeztem.
– Tudom. Én a módszert kifogásoltam, nem az eredményt. Add át Liznek egy másodpercre.
Az Áspis az ingzsebéből előbányászott egy nagyon apró, lapos, fekete korongot és odadobta neki. A korongról kiderült, hogy egy telefon.
– Hello, Liz. – szók benne Thompson távoli hangja – Megtenne nekem egy szívességet?
– Talán. – válaszolt a nő.
– Ismeri az ösvényt, amin haladtak? – sóhajtott fel Thompson – Menjen rajta tovább, amíg el nem éri a kocsifelhajtót. Ott felveszem az autóval és hazaviszem.
– Manhattan-be?
A kérdésre csak statikus zörej volt a válasz.
– Nem. – jött végül a felelet.
– Milyen messze van innen a ház gyalog?
– Tizenöt perc, legfeljebb húsz.
– Akkor ott találkozunk.
– Köszönöm. Adja vissza nekem azt a fickót. Még el kell beszélgetnünk, mielőtt a főnök felébredne.

 

– Kávét?
– Ha maga is iszik. – bólintott Elizabeth.
Thompson egy pár percig a pult mellett szöszmötölt. A lassan megtelő kannából kezdett felszállni a gőz és az öreg rendőr féloldalasan nekitámaszkodott a konyhaszekrénynek és a lányra pillantott. Liz levette a tömött zsebű zubbonyt, és a székre akasztotta. A könyökét lazán az asztallapra támasztotta, a haját pedig beigazította a fülei mögé. A kezeivel egyre ugyanabban a mintában húzta végig az öreg bútordarab felületén látható karcolásokon.
Ron elővett két poharat a polcról és letette őket a tálcára. Ezeket követte a cukor, a tej, a kávéskanna és egy tálka sütemény, majd az egészet felkapta az egyik ráncos kezével.
– Nem bánja, ha a szobájában isszuk meg a kávét?
– Miért? – csattant fel Elizabeth.
– Mert azt hiszem, hogy örülne egy kis magánéletnek. Ez persze a saját rendszabályaimnak mond ellen, de a pokolba is – ha valami előbújik a padlóból, akkor majd iderohan és megnyomja a riasztót.
Liz nem válaszolt.
– Nem viccelek, te leány. Jó oka van annak, hogy ötlábanként kamerákat szereltünk fel. És annak is, hogy az ajtókat bedrótoztuk, mert így azokat is megfigyelhetjük, amelyeket a kamerák nem látnak.
Elizabeth elképedve vonta fel a szemöldökét és Thompson válaszul megrázta a fejét.
– Maga látta őt. Hadd magyarázzam el. Képzeljen el... kettőt belőle. Vagy húszat. A gyengébb fajtát, hatos csapatban, mint a dobozos sör. A láthatatlan embert, amint ellopja a dolgainkat. Csak a Jóisten tudhatja. Most már lemehetünk?
A nő ment elől. A Vegel szobájához vezető lépcsőknél megállt és előhalászott egy kulcsot a zsebéből. Kinyitotta az ajtót és arrébb tolta a barikádot.
– Mi a fenét tart itt benn? Nem volt túl sok elmozdítható bútor... – Ron megdermedt és csodálkozva felnevetett – Jó munka, Liz. Átkozottul jó.
A díszes szekrényajtók mindegyikét, a padlótól a plafonig érőktől kezdve az apró gyógyszeres doboz ajtajáig, leemelte a pántjaikról és az ajtó elé halmozta. A titkos bejáratot a fürdőszoba nehéz ajtaja támasztotta ki, és az alapját Liz az ágykeret egyes darabjaival erősítette meg.
– A tálca elfér az asztalon. – utasította a vendégét Elizabeth – Adjon nekem egy percet, és felszabadítok egy másik fotelt is.
Töltöttek, kavargattak és kortyolgattak, és végül Liz elengedte magát annyira, hogy megvizsgálja Gábriel süteményes táljának tartalmát. Thompson meg sem próbált megszólalni, amíg a nő le nem gyűrt két csokoládé szörnyet, de utána megköszörülte a torkát.
– Köszönöm, hogy beengedett. Nagyra értékelem.
– Köszönöm, hogy úgy tett, mintha az én ácsmunkám egy fikarcnyit is segítene rajtam, ha végül mégis be akarna jönni.
– Lelassítana minket. És nagyon okos elgondolás. – válaszolta habozva Ron – De igazán... boldog vagyok, hogy itt vagyunk és nem a konyhában. Mondanom kell egy-két dolgot, és nem szeretném, ha az Áspis, vagy a főnök később visszahallgatná.
Elizabeth a szfinxek nyugodt, kőmerev figyelmével hallgatta.
– Először is hadd mondjam el, mennyire sajnálom. – kezdett bele lassan Thompson a mondandójába – Tudom, hogy magának ez már egy lyukas garast sem ér... de akkor is ki kellett mondanom, mert valóban így érzek. – a férfi idegesen beletúrt bozontos üstökébe, majd folytatta – Szeretném, ha tudná, hogy én... nos nem mondhatom, hogy csak én – mi mindannyian a kezdettől hazudtunk Önnek valamiben. De az utolsó szóig minden igaz volt, amit a szülővárosomról, a rokonaimról és a középiskoláról mondtam, és az is, hogy miért lettem rendőr és miért hagytam ott a szolgálatot, hogy a saját vállalkozásomba fogjak. – a férfi szünetet tartott és reményvesztett arckifejezés lopakodott az arcára – Akár hiszi, akár nem, és nagyon is kedvelem. És azt is meg kell mondanom, hogy csak még jobban megkedveltem, mióta ez az egész dolog az arcunkba robbant. Küzdött és nem esett pánikba az első éjszaka után. Ha sajnálja is önmagát, ez nem látszik meg a felszínen. – fintorgott Ron – Még a főnök sem számított a ragasztószalagra, Liz.
A nő ajkain egy mosoly halvány árnyéka jelent meg. Thompson bizonytalan volt: nem tudta, hogyan ragadja meg a dolgok kedvező alakulását. Hosszan meredt a kávéspoharába, majd vállat vont és egy sütemény után nyúlt.
– Szeretnék Raphael nevében is bocsánatot kérni. Nem olyan rossz fiú ő, ha az ember jobban megismeri. Neheztel is a főnökre, amiért elmondta az Áspisok neveit. A főnök úgy gondolja, hogy maga tudta, hogy nem egyetlen személyről van szó. És nekem is ez a véleményem, mert... mindent láttam a biztonsági kamerákon keresztül. Raf erről nincs meggyőződve. Azt hiszem, túlságosan hozzászokott, hogy felsőbbrendűnek érezze magát Angelo bőrében. Most nem tudja, hogyan viselkedjen magával szemben, ezért eljátssza a keményfiút. Idővel majd megváltozik, azt hiszem. Gabe mindesetre magával hozza majd.
– Úgy beszél róla, mintha én még hosszú időt töltenék itt. – mormolta Elizabeth.
Thompson egy kissé elpirult.
– Én magam se tudom pontosan. – válaszolta és a szája eltorzult, mintha a csoki belsejében valami rothadt dologra harapott volna rá – Most arra várunk, hogy valamilyen a külvilágban tomboló vihar elvonuljon a fejünk felett. A főnök attól tart, ha most elengednénk, akkor megölnék a...
– Kik ölnének meg? – a nő hangja keményen csendült.
– Dolgok. – fejezte be sután a mondatot Thompson – Más emberek, akik olyanok, mint ő, de mégis mások. Más dolgok, egy egész hadseregnyi, akik most darabokra szaggatják az egész keleti partot. Látta az atlantai és a D.C.-beli zavargásokról szóló riportokat? Ők állnak a dolgok sűrűjében.
Liz nem válaszolt, de Thompson érezte a belőle áradó hitetlenkedést.
– Nézze, Liz. Remélem, azt elismeri, hogy ő létezik? Ha ő légzés és halál nélkül létezik, akkor mi más lehet odakinn?
– Mi más van odakinn?
– A láthatatlan ember. A hatos falkák. A nagyon késő éjszakai show. Azt kívánom, bárcsak én se tudnám. – válaszolta Thompson és a hangjából kicsendülő fáradt véglegesség arra késztette Elizabethet, hogy ejtse a témát.
A férfi újratöltötte a poharakat, majd kortyolt egyet a sajátjából. A percek lassan teltek, és minden eltelt percben Ron majdnem megszólalt, de aztán végül az utolsó pillanatban mindig visszatartotta magát. Mindig jobb belátásra tért. Féltucatnyi félrecsúszott próbálkozás után a szavak szinte kirobbantak belőle:
– Bárcsak róla se tudnék, Liz.
– Mit nem akar tudni róla?
– Kettejükről... Ne nézzen így rám.
Elizabeth összeszorította az állát. Még csak meg sem akarta hallgatni.
A pokolba – gondolta Thompson – A főnök tényleg mélyen beépült az érzéseibe. Mély lélegzetet vett és felkészült, hogy Hesha érdekében veszélyesebb vizekre evezzen.
– Kérem, Elizabeth. Nem vagyok vak. Maga szerelmes belé. A nő majdnem felnevetett.
– Nem. Ez nem igaz. Nem ismerem őt. Nem szerethet valakit, akit nem is ismer. – mondta, majd ismét összeszorította a száját. Az ajkai természetellenesen vékonyak és vértelenek lettek. – Nem szerethet valakit, aki bezárja. – folytatta – Valakit, aki hazudik, aki folyamatosan kémkedik utánam, akinek a felbérelt... őrei... a saját biztonságomról fecsegve rángatnak maguk után – és kérem, ne haragudjon meg, de be kell ismernem, hogy még mindig nem hiszek azokban a „dolgokban”, akik csak arra várnak, hogy kitegyem innen a lábam.
– Egyáltalán nem haragszom. – válaszolta Thompson és küszködve kutatott a folytatás megfelelő szavai után – De nekem nagyon úgy tűnik, hogy maga keményen dolgozik azon, hogy erről meggyőzzön valakit.
– Magát akarom meggyőzni. – ragaszkodott Elizabeth a saját igazához – Végül is ez a maga elmélete.
– Természetesen. De engem nem kell meggyőznie. Egyszerűen kinevethetne, és véget vethetne a beszélgetésnek. De nem csak hogy folytatja, de szinte erőlteti, hogy róla beszéljünk. Magát nagyon is mélyen érintette, és ő megbántotta. Úgyhogy most szeretne beszélni róla. Ezért hát én nem hiszek magának. És neki sem hiszek, amikor nem akarja ugyanezt elismerni. – fejezte be Thompson és csak akkor döbbent rá, hogy ez az utolsó állítás legalább igaz volt, amikor a szavak már elhagyták a száját.
– Én kétszer nősültem, Liz. Ismerem a tüneteket. – dőlt hátra Thompson a karosszékében – Hadd mondjam el, hogy mi fog történni. Hesha nem fogja meglátogatni. Azt hiszi, hogy megrémül tőle? Maga is halálra rémítette őt. – mondta Thompson és keresztbe tette ujjait, hogy elhárítsa a lecsapni készülő villámokat.
Liz lesütötte a szemeit. Elhitte. Az Isten segítse őt – gondolta Ron – és bocsásson meg nekem.
– Most pedig, ha valóban nem érdekli a dolog, vagy nem tudja túltenni magát a sokkon, vagy annyira rémült, mint ő, akkor kivárhatja a vihar végét ebben a szobában. Ha valóban ezt akarja. Aztán ő hazaküldi magát New Yorkba, és soha többé nem látja. De várakozás közben mind a ketten tisztában lesznek azzal, hogy csak egy vékony fal választja el a másiktól. Végül ő többé már nem tudja ezt elviselni, és talál egy kifogást arra, hogy még messzebb szaladjon magától. – Thompson megremegett a hazugság nagyságától, magába roskadt és kétségbeesetten egy klisé után nyúlt – Tényleg nem fair, hogy magának kell megtennie a következő lépést. – Így már jobb – Minden az ő hibájából romlott el... azért, mert az, ami. De én nem mehetek oda hozzá egy ehhez hasonló mondandóval. Ezért mondtam el mindezt magának. És... megkérem... – Ron megrázta a fejét – Mert mindkettejüket szeretem.
Thompson idegesen játszadozott a kávéspohárral, és amikor megszólalt, a hangja minden volt, csak nem magabiztos.
– Látogassa meg. Beszéljen vele. Talán megengedhetné, hogy magyarázkodjon.
Thompson az órájára pillantott és felállt.
– Most mennem kell. Raf már biztosan keres. – a nőre pillantott, de Liz szemei még mindig a szőnyegen időztek – Legalább gondolkodjon el azon, amit mondtam. Kérem. És ne... jobb lenne, ha nem szólna a főnöknek, hogy itt jártam. Végül is én csak úgy idejöttem és... beleütöttem az orrom a... magánéletébe.
Ron kivitte magával a tálcát. Néhány pillanattal később a zár nyelve a helyére kattant és az ajtó mögül kiszűrődött az elmozduló barikádok hangja.

 

– Jelentést.
– Miss Dimitros sétálni indult ma délután. – mondta Thompson.
– Az Áspis a belső kerítéstől nem messze állította meg és megkérte, hogy jöjjön vissza.
Hesha tekintetét a biztonsági főnökéről Raphaelre fordította.
– Megkérte? – kérdezte érzelemmentes hangon.
– Naná. – Raphael hangja még a saját fülében is enyhén védekezőnek hangzott – Visszahoztam. És átadtam Ronnak. – majd folytatta, amikor meglátott egy lehetőséget arra, hogy megszabaduljon munkaadójának zavaró figyelmétől – Aztán ők ketten nagyjából egy órára eltűntek a nő szobájában.
Hesha hideg szemei ismét Thompsonra szegeződtek.
– Az ő szobájában?
– Meg akartam nézni a berendezkedését. – hajtotta fel Ron a jegyzettömbjének fedelét – A barikádot, uram. Még a rendszer mikrofonjain keresztül is lehet hallani, ahogy tologatja. Kiderült, hogy Vegel szekrényeinek ajtajából építette. Készítettem egy vázlatot. Valójában az építmény nem bonyolultabb egy kártyavárnál, de meglehetősen hatékony és...
– Találékony. – mormolta Hesha a papírra pillantva. A jegyzettömböt visszaadta Thompsonnak.
– Nem kell ahhoz egy óra, hogy megnézd a szobáját, Ron. – vetette közbe az Áspis – Valami más is történt odabenn.
Thompson ügyet sem vetett Raphael kihívó tekintetére és a jegyzettömb lassú és gondos összehajtogatásával még azt is sikerült elkerülnie, hogy egyenesen Hesha szemébe kelljen néznie.
– Raf „bátorítása” után úgy gondoltam, – kezdte – hogy talán szüksége lehet egy kis megszokott valóságra. – Ron fellapozta a jegyzettömb következő oldalát és belenézett munkaadójának szemébe – Egy jelképes megnyugtató ölelésre. Egyszerűen vegye úgy, hogy a kalitka be van aranyozva.
Hesha csak hosszú idő múltán szólalt meg.
– Rendben. Más ügyek?

 

Elizabeth Hesha dolgozószobája felé tartott. A pince távolabbi vége felől egy halk kattanás hallatszott és Hesha jelent meg az ajtóban.
Elizabeth nyugalmat erőletett magára és megpróbált olyan nyugodt ütemben közeledni, amelyről remélte, hogy semmit sem árul el a félelmeiből.
– Jó estét, Hesha. – rabolta el a férfi kedvenc üdvözlését – Reméltem, hogy itt találom ma este. Rám tudna szánni egy pár percet?
A vendéglátója oldalt lépett és egy mozdulattal beljebb invitálta. Elizabeth elmosolyodott.
– Hogyha nem bánja... – hanyag mozdulattal a saját szobája felé intett – Én egy árnyalatnyival személyesebb megbeszélésre gondoltam.
Hesha nem mozdult.
– Kikapcsolhatom a rendszert, ha úgy kívánja. Liz felső ajka megvonaglott.
– De én nem lehetek biztos benne, hogy valóban meg is teszi.
– Nos, rendben, ha ott nagyobb biztonságban érzi magát. – bólintott a férfi fekete feje.
– Egy árnyalatnyival.
Miután mindketten leültek, Elizabeth a tőle telhető legszívélyesebb mosollyal előrenyújtotta a kezét.
– Hello. – mondta.
Hesha megértette a szándékát és megrázta a felé nyújtott kezet.
– A nevem Elizabeth Dimitros, Brooklynban születtem, és főleg New Yorkban laktam. A kenyerem régi festmények restaurálásával keresem egy antik tárgyakkal foglalkozó galériánál. Egy hihetetlenül homályos tudományterület doktori disszertációját készítem éppen. Huszonkilenc vagyok, hajadon, és ez a tény nem tölt el különösebb örömmel. – fejezte be az apjától örökölt heves, görög, az egész karját magába foglaló vállrándítással a mondandóját Elizabeth.
– Huszonnyolc. – szólt közbe Hesha. – Szeptemberig csak huszonnyolc.
– Harmadik találat. – mormolta Elizabeth.
– Pardon?
– Soha nem beszéltem a koromról. A születésnapomat pedig végképp nem említettem. Thompsonnak és az ikreknek sem. – Liz mosolyából leolvadt egy kicsi – Felteszem, hogy Amy beszélhetett volna róla, de ő sem tette, igaz?
– Igen.
– Tehát ismer engem. – mondta Liz megfontoltan – Nagyszerű. Én semmit sem tudok – egyáltalán semmit – magáról. – Elizabeth vett egy mély lélegzetet – Arra gondoltam, hogy talán nem bánná, ha bemutatkozna nekem. – a nő elnyomott egy ideges, fulladó reflexet – Kérem!
Hesha összetette a kezeit, és furcsán meghajtotta a fejét és a vállait.
– A nevem valóban Hesha. Az anyámtól kaptam, ez a tejnevem. Sok más néven is ismernek. A Ruhadzét egy barátomtól kölcsönöztem a halála után. Nem voltak fiai, és így akartam tisztelegni az emléke előtt. Voltam már Hesha Abn Yusuf, Hesha Washington, Hesha Ábrahám...
– Núbiában születtem, az Első és a Második vízesés között egy faluban, amely az Aswam Dam, az eltűnő emberek és egy halottnak hitt vallás miatt már nem létezik. A terület most Szudánhoz tartozik. Beutaztam Észak Afrikát, Indiát, Európát és Amerikát. A vagyonomat régiségekkel szereztem, és jelenleg egy szerteágazó üzleti birodalom tulajdonosa vagyok. Megpróbálom a rossz kezeket megakadályozni abban, hogy eltemetett veszedelmeket fedezzenek fel. Természetemnél fogva agglegény vagyok. – hangsúlyozta ki ezt a mondatot Hesha – Lényegesen idősebb vagyok annál, mint amennyinek látszom. Nagyon élveztem az életemet egészen a mostani nyárig.
– A mostani nyárig? – kérdezte Elizabeth érzelmektől mentes hangon.
– A napéjegyenlőség éjszakáján felfedték az egyik legrettenetesebb veszedelmet, amelyet bezárva akartam tartani. Fogalmam sincs arról, hogy most kinek a kezében van. A napéjegyenlőség éjszakáján Erich Vegel, aki a társam és az egyetlen... barátom volt, elfogadott egy meghívást egy gálaestre és a nevemben ott részt vett egy üzleti megbeszélésen. Azt hiszem, hogy még azon az éjszakán, de legalább is nem sokkal később, megölték. Lehetséges, hogy az ellenségeink kezére került. Lehetséges, hogy az üzleti partnereink csalták tőrbe, és akikben eddig megbíztam, most már az ellenségeim. A napéjegyenlőség éjjelén egy éjszakai háború vette kezdetét, amely a Keleti Part fölötti uralomért zajlik. A napéjegyenlőség éjszakáján találkoztam magával. Azóta pedig – Hesha minden egyes vétségért feltartotta egyik ujját – ismét a nyomomra vezette Kettridget, felforgatta a házamat, betört a szentélyembe és majdnem Thompson halálát okozta. – a felsorolás végére négy ujját tartotta fel, majd ugyanebben a hangnemben folytatta, de minden tétel után ismét behajlította egyik ujját. – Azt is felfedezte, hogy hogyan lehet eltávolítani a fehér szemet a szoborból, megtalált a két hiányzó kő egyikét, kivette a gyűrűt Vegel rögéből és felfedett egy rést a biztonsági rendszerünkben anélkül, hogy bárki is belehalt volna azok közül, akik a védelmem alatt állnak.
Amikor befejezte, ismét be volt hajlítva minden ujja.
– Sajnálom a barátját. – szólalt meg Elizabeth. – És semmit sem tudok a veszélyekről, vagy a háborújáról. – mondta komoly hangon. A gyomra fájdalmas csomókba szorult. – Végül pedig... azt akarja mondani, hogy kvittek vagyunk? Mert én nem értem, hogy mire céloz. – a nő Hesha ökléért nyúlt, amelyet a férfi még mindig kettejük között a levegőben tartott – Ebben a helyzetben a négy-négynél több bújik meg.
Liz keze a férfi öklére simult, és Hesha megengedte, hogy ott is maradjon.
– Igen. Igaza van. Néhány dolgot nem említettem. Például a szabadságát és a biztonságát – amíg ezeket vissza nem adhatom, addig az adósa maradok.
Hesha távolságtartó és hivatalos hangja hideg vízként ömlött végig Elizabethen, de a férfi pillantása megtalálta az övét és a szemeiből izzó forróság áradt.
Hosszú ideig csendben ültek egymással szemben.
Hesha egyetlen szó nélkül kinyitotta az öklét Elizabeth kezében. Megfogta a lány másik kezét is, majd szótlanul tovább üldögéltek Vegel szobájában. Elizabeth gyomrából eltűntek a csomók, a helyüket pedig pillangók vették át: de nem a félelem, vagy remény, vagy a régi szerelmek emlékéből éledő szokásos fajta pillangók. Ezek veszettek voltak, amelyek bántották és marcangolták öt. Ugyanakkor mégis csodálatosan érezte magát. Az elégedettség meleg hullámai futottak végig a hátán és birokra keltek a rettenet fagyával, amely belevette magát a gerincébe. Remélte, hogy Hesha megszólal. És rettegett attól, hogy mit fog mondani.
Hesha könnyedén fogta a halandó kezét. A mutató ujjai Elizabeth csuklóit támasztották alá. A szívdobogásának üteme teljesen lenyűgözte. Milyen kellemes zene. – gondolta. Türelmesen kivárta a ritmus megváltozását – a dolgokat nem lehet siettetni – és csak akkor hozakodott elő az előkészített szavakat, amikor a tempó megfelelő lett.
– Elizabeth. – kezdte a Setita, miközben mélyen a lány szemébe nézett – Ne tegyen fel kérdéseket... – mondta, és csak egy gondosan kiszámított szünet után folytatta – csak ha tökéletesen biztos benne... – újabb szünet – hogy hallani akarja a válaszokat.
Hesha egymáshoz szorította Liz kezeit és gyengéden végigsimított a kézfején az ajkaival, aztán lágyan a nő ölébe ejtette őket.
– Még nagyon sok munka vár rám ma este – mondta Hesha és felállt a székéből – De holnap is szeretném látni. Nincs kedve tíz órakörül dolgozni egy kicsit a papiruszon?
Elizabeth komoran bólintott és Hesha méltóságteljes tartással áthaladt a barikádon.

 

Hesha a lakrészében rá várakozó vért tartalmazó zacskóra meredt.
– Thompson. – mondta hangosan a levegőnek.
– Uram? – nyílt meg egy csatorna.
– Készítse elő a kocsimat.
– A kocsiját, uram?
– Hacsak nem akarja végignézni, amikor vadászom, akkor a személyes autómat készíti elő a sofőrös modell helyett.
– A kocsiját, uram. – válaszolta gyorsan Thompson. A házi telefon egy kattanással elnémult.

 

1999. július 13., kedd, déli 12:34
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

Ron megmerevedett a konyhában a lépcsőkön felhangzó léptek zajára.
Elizabeth elérte a lépcső tetejét és szembe találta magát az őt bámuló Thompsonnal.
– Hello. – mondta a nő.
– Hé, Liz. – válaszolt Thompson – Minden rendben?
– Nem. De mit tehetnék? – Thompson csendben maradt – Van rá esély, hogy segít nekem ismét összerakni a szobámat? – Elizabeth reménytelenül sóvárgó pillantást vetett az öreg rendőrre – Gondjaim vannak a méretesebb ajtókkal. Nem tudom egyszerre felemelni őket, és közben a sarokvasakba illeszteni a zsanérokat.
– Szívesen.
– Beszélt vele? Liz bólintott.
– Ron... talán korábban kellett volna mondanom, de... köszönöm. – Liz rövid szünetet tartott és Thompsonra elemi erővel sújtott le az a gyorsan tovatűnő hasonlóság, amelyet a lány és a mestere között vélt felfedezni – A tanácsért. És hogy leszedte rólam az Áspist néhány nappal ezelőtt. És... hogy kihozott. A kígyóveremből. Egy nap majd el kell nekem magyaráznia Ron, hogy miért van egy kígyókkal teli szoba a házban. Csak ne ma. Köszönöm, hogy megmentette az életemet. – fejezte be sután – Istenem, ugye mennyire alkalmatlannak tűnnek ezek a szavak, amikor az ember valójában kimondja őket.
Thompson mosolyogva megrázta a fejét, de nem válaszolt. Ron az üres üveg után nyúlt. Kedd. – gondolta – „Keddig meg fogja köszönni, hogy megmentette az életét.” Átkozott.

 

Raphael bukkant fel a felvonót rejtő sarok mögül és nekitámaszkodott a bunker falának.
– Mit csinálsz, Ron?
– Ügynökségi jelentések. Ezek szerint a vicces fickók szerint Kettridge tegnap St. Louisban, Philadelphiában és Memphisben volt. A saját anyjukat nem ismernék fel egy szembesítésen. Az Áspis együttérzést csempészett a hangjába.
– Szükséged van egy italra, Ron.
– Akkor iszom valamit. De nem nyelek le egyetlen kortyot sem abból a festékoldóból, amit te piának hívsz. – kezdte Ron, de ekkor meglátta a felé nyújtott üveget. – Szent szar. Ezt meg hol szerezted?
– Ajándék a főnöktől. Mert visszahoztam a lányt a házba és nem törtem össze. – vonta meg a vállát – Azt hiszem, tartozom neked. Minimum elszakítottam volna valamit, he nem lépsz közbe.
Raphael egy öblös üvegpoharat tett a konzolra és belezúdított egy jókora duplát.
Thompson belekortyolt az italba, köszönetképpen bólintott és újra felvette a jelentéseket az asztalról. Az Áspis belevetette magát egy üres székbe és a képernyőkre meredt. A középső monitoron Elizabeth és Hesha a papiruszon dolgoztak. A hang ki volt kapcsolva, de az ülő alakok láthatóan eléggé barátságos beszélgetésbe mélyedtek.
– Szóval. – töltötte újra elégedetten Raphael a poharát – Minden visszatért a rendes kerékvágásba, mi, Ron?

 

Elizabeth sóhajtva tette félre Vegel rendezett jegyzeteit. A kézirat kifogott rajta. A székét egy vagy két lábbal lejjebb gördítette az asztal mellett, ahol a tekercs rajzokkal teli része helyezkedett el.
– Elfáradt? – kérdezte Hesha.
Inkább csak frusztrált vagyok.
Liz az asztal széléről közelebb húzott egy papirusz foszlányt. A darabka sarkán egy apró, fekete vonal rajzolódott ki, de nem illett arra a részre, amelyre Elizabeth tippelt.
– Múlt péntek óta annyira jól ment.
A vendéglátója további megjegyzések nélkül folytatta a munkát.
– Hány éves, Hesha? – szegezte neki hirtelen a kérdést Elizabeth.
– Harminchárom, azt hiszem. Talán harmincnégy. – válaszolta a Setita és derűs, meglepett pillantást vetett a nőre. Elizabeth szkeptikusan vonta fel a szemöldökét. – Nem számítva a halálom óta eltelt éveket, természetesen.
– És ez milyen régen történt? Hesha arckifejezése megkeményedett.
– Az igazságot szeretné hallani? – Elizabeth bólintott. – K. u. 1700 körül lehetett. Gyakran arra gyanakszom, hogy még ennél is régebben. A régi naptárak nem illenek egymáshoz túl jól. Nem tűnik meglepettnek. – tartotta szemét a nőn Hesha.
– Nem. Fel voltam készülve. Elég sokszor célzott már burkoltan erre. – Liz felemelte a fogóját és talált egy olyan darabkát, amelyik illett az előzőhöz – A nagyapja 15. századból származó észak afrikai konyhafelszerelései. – mosolygott Hesha asztalról tükröződő arcára Elizabeth – Mit mond ez a papirusz?
– Azt hiszi, hogy én el tudom olvasni? Liz felnevetett.
– Igen. – és újabb két vörös darabkát illesztett össze. Hesha fekete szemeivel felpillantott a nőre.
– Az igazságot? Ez egy Nephtysről szóló népmese templomi másolata. A kép, amin most dolgozik, éppen őt ábrázolja, amint elhagyja testvére, Szeth udvartartását Felső Egyiptomban, hogy meglátogassa Alsó Egyiptomba Isist és Oziriszt, a testvéreit, akik összeházasodtak. Ez a rész egy ima – mutatott Hesha egy összerakott részletre – és ez – intett egy másik elkészült részletre – az istennő kiengesztelésére szolgáló füstölő receptje.
– Ó.
Elizabeth Vegel jegyzetei után nyúlt és előhúzott egy darab tiszta papírt. Lemásolta a négy istenség és a két udvartartás jeleit és nekilátott a nevek után kutatni a papirusz darabkák között.
– Hogyan találkozott Kettridge professzorral?
– Egy libanoni ásatáson. Baalbeknél. Ez egy hosszú történet.
– Siet valahová? – fintorgott rá Elizabeth.– Nem.
Hesha várakozóan nézett a nőre, és megadta neki a lehetőséget, majd felszabadultan kezdett bele a történetbe, amikor Elizabeth sem szóban, sem a pillantásával nem kérte az igazságot. Jordán Kettridge talán nem ismerte volna fel a történetben megelevenedő események mindegyikét, de Hesha igazán izgalmas történetet kerekített belőlük. Kettridge professzor a nemzetközi bonyodalmak által elsodort becsületes tudós szerepét kapta. Thompson bátran szembeszállt a névtelen terroristákkal és Erich Vegel egy teljes éjszakán keresztül egyes egyedül védte meg az ásatást a hatalmas túlerővel szemben. Hesha egy jó adag szerénységgel önmagára a nyelvész, idegenvezető és a színfalak mögött megbújó csendes ember szerepét osztotta. A beszámoló végére Kettridge rájött Hesha titkára, túlreagálta a dolgot és elég hihető módon elmenekült.
– És azóta nem is beszélt vele? A Setita nem válaszolt azonnal.
– Azt hiszem, hogy ugyanazok a rémálmok kínozzák miattam, mint Önt, bár egészen más okból kifolyólag. – pillantott fel a nőre Hesha és a szemének lágy és feszengő pillantása a félrevezetés mesterien félrevezető volt. Egy árnyalatnyi, de jól látható erőfeszítéssel elhessegette az érzelmeit – Kettridge tudós és engem... nehéz megmagyarázni. Nem erőltettem túlzottan a dolgot. – Hesha letette a szerszámait az asztalra – Azt hiszem, mára végeztem. – jelentette ki és kinyújtóztatta az izmait.
Elizabeth az inge alatt megfeszülő testre pillantott, majd gyorsan másfelé nézett, amikor rádöbbent, hogy bámul.
– Önnek is pihennie kellene egy kicsit.
Együtt álltak fel az asztaltól. Lassan, egymás mellett lépkedve vágtak át a múzeumon. Elizabeth habozva torpant meg azon a ponton, ahol az ő Vegel szobája, Heshának pedig a dolgozószobájába felé kellett volna fordulnia. Megkönnyebbülten vette észre, hogy a férfi még mindig ott áll mellette. Hesha a nő válla felé nyúlt.
– Menjen. – mondta Hesha rekedt hangon.
Elizabeth az ajkába harapott. A zsebéből előhúzta a kulcsát és elindult a szobája felé. Elfordította a kulcsot a zárban és közben a puha léptek egyre távolodó neszeit figyelte és egy pillanatra ismét elbizonytalanodott. Bújj be az ágyba, Lizzie. Ne is gondolj rá. Gyorsan kirántotta a kulcsot a zárból és kinyitotta az ajtót. A küszöbről akarata ellenére még egyszer hátrapillantott...
...és megpillantotta Hesha földön heverő alakját.
– Hesha!
A sikoltással egy időben a fekvő alak felé iramodott és teljesen kifulladt mire a kezein és a térdén csúszva közvetlenül mellette megállt.
– Hesha! – Elizabeth kezei reménytelenül remegtek.
Nincs pulzus, amit kitapinthatna, nem hallgathatta meg a nem létező lélegzést. A szemei – a szemei csukva voltak, a szemhéjak és az íriszek mozdulatlanok. Öklével a földre csapott és ismét felugrott. A könyvespolc. Gyorsan odarohant és megpróbálta kinyitni.
– Thompson! – sikította – Thompson! Liz dühödten rugdalta a nehéz faajtót. – A pokolba, Ron!
Gyorsan körbefordult a tengelye körül és megpróbált visszaemlékezni... körös-körül mindenütt mikrofonokat rejtettek el, de hol lehet a legközelebbi telefon? A saját szobájában? Hesha dolgozószobájában?
– Thompson! – kiáltotta el magát újra.
Elizabeth sarkon pördült és a saját szobája felé iramodott. A háta mögött a könyvespolc félrecsúszott és a Thompson és az Áspis a nőt kikerülve a mesterük felé futottak. A két férfi szinte leverte Liz a lábáról, de ő ezt szinte észre sem vette.
Ron Thompson Hesha mellett térdelt. Ügyelt, hogy ne érintse meg se a mesterét, se annak ruháit, feltartott kezével pedig távol tartotta a többieket.
– Uram?
Senki nem vett levegőt.
– Uram?
A Setita bal kezével a gallérja felé tapogatózott. A nyakában lógó zsinórok közül szinte földtani lassúsággal kiválasztotta a legújabbat.
– Szem. – mondta. Thompson intett Raphaelnek.
– Fogd meg a lábait.
Az Áspis engedelmeskedett és ketten felemelték Hesha magatehetetlen testét a földről.
– Liz, nyissa ki a szobájának ajtaját.

 

1999. július 14., szerda, hajnali 3:56
Laurel Ridge tanya
Columbia, Maryland

– Fényt. – mondta Thompson – Uram? Az utolsó lépcsőfokon állunk. Nem mehetünk tovább anélkül, hogy...
A karjaiban tartott teremtmény felsziszegett és a teremben mindenütt hasonló hangok válaszoltak neki.
– Köszönöm, uram. – lendült ismét mozgásba Thompson. – Vigyázz hová lépsz, Raf. Nem marnak meg, miután kimondta a szót, de azért vigyázz, hová teszed a lábad. Most forduljunk jobbra. Óvatosan.
Elizabeth becsukta a szemét, majd mély lélegzetet véve lágyan belegázolt a kígyók bokáig érő, tekerőző tömegébe. Elhaladt a Nyolcadik, majd a Hetedik Óra mellett. Gyakran meg kellett állnia, hogy egy tiszta területen pihentesse egy kicsit a lábait. Az volt az érzése, hogy a csillagok a feje felett együtt mozognak az állatokkal, és végig magán érezte a hüllők tekintetét.
– Tiszta az út a portartóhoz, Raf. Liz? Erre jöjjön.
A kis csapat elérte a síremlék üres középső részét. Elizabeth azzal a biztos érzéssel követte őket, hogy valami a nyomában van.
– Jó. Tegyük le.
Thompson a fehér homok nagy, kör alakú foltjának közepén elhelyezkedő hosszúkás, keskeny, alacsony padra fektette a mesterét, amely szinte egy priccsnek tűnt. A kör mellett álló apró fiókos szekrényből előhúzott egy fekete szíjon lógó bronz amulettet és egy zsinórral szorosan körültekert szájú zacskót. Szó nélkül átadta őket Heshának és a Setita ujjai életre keltek.
– Mi baja? – suttogta Elizabeth.
– Csendet. – utasította Thompson, majd a nő arcára pillantva megenyhülve hozzátette – Jól van, csak... koncentrál. Semmi másra nem marad energiája. Ne vonja el a figyelmét.
A fal mellé vezette a lányt és megtisztított annyi helyet, hogy mindketten leülhessenek. A homok szemközti oldalán az Áspis is hasonlóan cselekedett.
Hesha kezei megálltak. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen felült a padon, előrenyújtotta összeszorított karjait, és mozgatni kezdte a száját, mintha beszélne. A három halandó csak szélsuhogáshoz hasonló halvány fütyülést hallott. A bronz figurát tartó bal kéz lassan leereszkedett. A szobor fehér szemét a tetejére csomózták. Az amulett hegye megérintette a fehér homokot. A Setita bal kezét az ölébe ejtette és az inga vadul kilendült, annak ellenére, hogy a férfi teste teljesen mozdulatlan maradt.
Elizabeth lenyűgözve figyelt. A kis ingasúly a fizika törvényeinek körülbelül felét szegte meg: gyorsan kicsapott az egyik oldalra és teljes hosszában kifeszítette a zsinórt, majd ugyanilyen sebesen visszaesett a középpontba, irányt változtatott és lustán leírt egy rövid ívet. Lassú, gyors, rövid, hosszú. Éles kanyarok, széles szögek – mint egy mágneses fej. – gondolta a nő. Mint valami játékszer. Mindkét térdét maga alá húzta és a kezeire támaszkodva feljebb emelte a testét, hogy jobban lásson. Az amulett nyomában finom fekete vonalak jelentek meg a homokban...
Az amulett végül hirtelen megtorpant. A szem és a súly még egy utolsó, kétségbe esett rántással a hosszú vonal irányába lendült, majd a levegőben lebegve remegve szórta a fekete port a homokra. Hesha megmarkolta az amulettet és a kezében tartott zsinór ellazult.
– Kettridge Philadelphiában van. – mondta tökéletesen hétköznapi hangon – Utasítsa az ügynökséget, hogy szervezzék meg a védelmét. Nem tudhat a csapatról, és nem avatkozhatnak a dolgaiba... de több szemre és nagyobb tűzerőre lesz szüksége, mint amennyit szerintem egyedül elő tudna teremteni. Ki látta őt ott?
Pauline Richards, uram. Szeretném őt megbízni a csapat vezetésével, ha Ön is egyetért. Ő egyike azoknak a jelölteknek, akiket a megüresedő posztra kiszemeltem.
– Úgy legyen.
– Hesha kinyitotta a szemeit. Kettridge megfogadta a tanácsomat. Érdekes. A második vörös szem továbbra is New Yorkban volt. Gyanúja szerint egy boszorkánymester tulajdonában volt. De ha ez igaz, akkor miért... hanyagolta el? A második vörös szemhez egyetlen jelenlét sem kötődött. A Szem maga még mindig Atlantában rejtőzött és ez így volt jó. Maradhat, ahol van, hiszen most már felismerte a forrást. Hesha az ujjai között görgette a fehér kőszemcsét, majd leakasztotta a zsinórról és felkötötte a nyakába. A hosszú vonal, amely az első éjszakán ott New Yorkban túl halvány és zavaros volt ahhoz, hogy követhesse. Most már tudta, hogy hol végződik. Hesha az Áspis felé fordult.
– Köszönöm a segítséget. Odafigyelne a biztonsági asztalra, amíg Thompson és én intézkedünk? – kérdezte, majd mintha hirtelen eszébe jutott volna, hozzátette: – Mutassa meg neki is a biztonságos utat kifelé.
– Igen, uram.
Raphael fürgén áttáncolt a bronzfejűek teste között. Elizabeth habozott és majdnem elindult Hesha felé, de a teremtmény szigorú hangja megállította.
– Jó éjt, Elizabeth.
A nő összeszorította a száját, de a vezetője után iramodott és mindketten eltűntek a lépcső tetején ásító bejáraton keresztül.
– Thompson, a Szem Atlantában van, de a hatalmának forrását Kalkuttában találjuk. Azonnal indulunk Indiába.
A Setita talpra állt és nyílegyenesen a szarkofághoz ment. A kígyók elhúzódtak az útjából és Thompson szorosan a nyomában járt.
– Azonnal hívja fel Janetet, amint innen távozott. Készítse elő a saját és az Áspis felszerelését. Készüljön fel a legrosszabbra. Megbeszélés napnyugtakor, a szokásos módon, de hozza el Miss Dimitrost is.
– Uram? Csak nem... nem vihetjük őt is magunkkal!?
– Nem? – torpant meg Hesha kőből készült fekhelye szélénél – Nem hagyhatjuk magára. Nem engedhetjük, hogy visszatérjen New Yorkba, amíg nem lehetünk biztosak felőle. A doktor Alaszkában van és kétlem, hogy a helyettese is olyan elnéző lenne a szokásos tárolási módszerünkkel szemben, még ha kockára is akarnám tenni Elizabeth egészségét egy hetekig, vagy akár hónapokig tartó kómával. Természetesen meg is ölhetnénk... de azt hiszem, hogy még hasznát vehetjük Kalkuttában.
– Hacsak nem akarja megváltoztatni ezt az álláspontomat, Thompson.
– Nem. – sápadt el Thompson pirospozsgás arca – Nem, uram, köszönöm.
– Hagyjon magamra. – mondta a szörnyeteg és lefeküdt – Közeledik a nap.

 

Elizabeth bizonytalanul, de eltökélten lépett be a saját szobáját Vegel faragott kriptájától elválasztó ajtón. Thompson biztató mosollyal az arcán állt fel és a mellette lévő székre mutatott. A férfi egy vastag iratköteget nyújtott át neki, amelyben Liz megtalálta a New Yorki lakásában hagyott eredeti útlevelét, a számláit és az egyetemi feljegyzéseit. A rendőr kinyitott egy vadonatúj jegyzettömböt – ezt teljes egészében Kalkuttának szentelte – és várakozóan ült vissza a helyére. Raphael is helyet foglalt, majd egy színpadiasan hatásos hosszúságú szünet után maga Hesha is csatlakozott a csapathoz.
– Jó estét. – mondta a Setita és helyet foglalt a kőpadon – Janet? – szólt a mennyezet felé.
– Itt vagyok, uram.
Hesha Liz felé fordult és a testetlen hang forrása felé intett.
– Elizabeth Dimitros, Janet Lindbergh. Attól tartok, a körülmények nem tesznek lehetővé ennél személyesebb bemutatkozást. Ma délután elutazunk Kalkuttába, Miss Dimitros.
Elizabeth meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd dacosan felvetette a fejét. A szeme arany szikrákat szórva villant Heshára, de nem ellenkezett. A férfi már készen állt egy gyors és csendes beszéddel, amellyel meggyőzheti, de végül nem volt rá szüksége, hát gyorsan félretette.
– Thompson és az Áspis velünk utazik. Mrs. Lindbergh és az Áspis itt maradnak és őrzik a hátunkat. A jelentéseket, kérem. Janet?
Janet tökéletes hatékonysággal ismertette az eddigi intézkedéseket és az utazás idejére érvényes személyazonosságokat, beleértve az Áspis diplomata útlevelét.
– Minden csomagján diplomáciai pecsét lesz – beleértve Önt is, uram.
– Kiváló. – mondta Hesha – Hotel?
– Az Oberoi Grand. Központi fekvésű, drága és hagyományos, de jól karban van tartva. Ráadásul rendelkezik egy olyan lakosztállyal is, amelynek a felszereltsége meghaladja Thompson alapvető igényeit.
– Több megfelelő rejtett szobát is foglaltunk a város megfelelő területein. Az ügynökeim már úton vannak, hogy időben elfoglalják őket és kialakítsák az őregységeket. És egy H. M. Ruhadze át fogja lépni a határt, hogy fedezze az Ön nyilvános megjelenéseit vagy eltűnését, szükség szerint.
– Lőszer?
Thompson Elizabethre sandított. Ő és az Áspis elkészítették a listát, de... azok egy kissé sokat árultak el. Így hát inkább átnyújtotta a lapot Heshának, ahelyett, hogy hangosan felolvasta volna, aki kőmerev arccal futotta végig a sorokat. Oda sem pillantva Thompson felé nyújtotta a kezét és Ron a kezébe csúsztatott egy tollat.
– A bekeretezett felszerelésekből többet hozzunk magunkkal. Lehet, hogy el kell majd adnunk belőlük a feketepiacon. Ha pedig erre nem lesz szükség, akkor távozáskor szétoszthatjuk a kapcsolataink ápolása érdekében.
– A személyes holmikkal kapcsolatban pedig készüljenek fel mindenre. Ha nem szólal meg, akkor az Áspis helybélinek is kiadhatja magát. Azt akarom, hogy a teljes ruhatára készen várja, amikor leszállunk. A személyes felszerelésemmel ugyanez a helyzet. Vásárolhatunk ott is bennszülött ruházatot, de ezzel magunkra vonhatjuk a figyelmet, hacsak nem olvadunk be a tömegbe, mielőtt bemennénk az üzletbe.
– Thompsonnak nyugati ruházat. Turista felszerelés, üzletember ruházat, testőr a késelőtől a csillogóig. Hozzátehetünk még egy indiai angol árnyalatot is, ha képes felvenni az akcentust.
– Elizabeth. Pakolja meg a bőröndjeit, de azért ne hozzon magával minden könyvet. Nézze át az útvonaltervezetét, és olyan köteteket hozzon, amelyek segíthetik a disszertációs kutatásait a benne szereplő állomásokon. Használja szükség szerint Vegel könyvtárát és hozzon el mindent a bengáli mitológiával kapcsolatban. Az ott tartózkodásunk java részében azt és a hieroglifákat fogja tanulmányozni. Hozza a saját ruháit a saját bőröndjeiben. Thompson, ügyeljen rá, hogy Miss Dimitrost turista, üzleti és estélyi ruhák várják, amikor megérkezünk az Oberoi Grandba.
– Nincsenek estélyi ruháim, Hesha. Feltételezem, hogy az útlevelemhez hasonlóan az emberei azt is ellophatnák a lakásomból, de az a szürke ruha az egyetlen...
– Majd gondoskodunk róla. – vágott a szavába a férfi.
Elizabeth elnémult. Thompson egy új oldalra lapozott a jegyzettömbjében. A ház ura megszervezte a csomagbeosztást, elrendezte a ládák különböző címkék alatti szállítását, és az összejövetel egyre csak húzódott.
Az öreg rendőr egy nosztalgiához hasonló érzés kerítette hatalmába. Itt volt Hesha, az expedíció parancsnoka, akinek a figyelmét egyetlen apró részlet sem kerüli el. A halálos, de megszokott Áspis, sikamlósán és csendesen. Janet, értelmes, alapos, aki mindent majdnem olyan gyorsan átlát, mint a főnök. Bár Vegel nem volt jelen, hogy egy kicsit felmelegítse a hangulatot, legalább Elizabeth most már velük volt és már nem hátráltatta őket. Szinte már látta őt, amint egy év múlva a múzeumban dolgozik, szegény magányos Janettel cseveg, az ikrekkel viccelődik. Ő pedig majd arra tanítgatja, hogy hogyan kezelje a tanya biztonsági rendszerét. A kis húgom. – gondolta – Majdnem.

 

 

HARMADIK RÉSZ:

Kalkutta

 

1999. július 16., péntek, helyi idő szerint este 8:06
Az Oberoi Grand hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

Hesha hirtelen ébredt fel. A Gangesz fölött éppen lenyugvó nap már tíz órával korábban magára hagyta Baltimore-t. A hosszú utazás során zavaróan sokszor repültek be, majd újra ki az éjszakából. A lökhajtásos gép rakterében elkerülte az álom, így végre volt elég ideje önmagára. Az atlantai kudarc óta igencsak ritkán imádkozott Szeth-hez, a meditációit túl gyakran szakította meg a Szem és a vele járó hercehurca. Egy pillanatig még hagyta, hogy az elméjét kitöltsék az istene által küldött álom képei – fájdalmas és mégis ígéretes víziók – és a tervek megszilárdultak a gondolataiban.
A Setita megfordult és kinyújtózott. A szarvasbőrrel kibélelt láda és a tűz elfojtására szolgáló gél, amivel kitöltötték, csak egészen enyhén akadályozta a mozgását. Rövid idő múlva ismét ura volt a kezeinek és a lábainak, a fülei pedig ismét megfelelően működtek. Egy fényes karmú kézzel körültapogatózott a sötétben. Közvetlenül a feje mellett volt egy kis zselé- és bőrdugó, amelyet most félrehúzott és hallgatózni kezdett.
– Raf? Mi a fenére kellenek neked ezek?
– Feketepiac. Ezek itt nagyon forrók.
– OK. Akkor pakold el. Jöjjön csak ide, Liz.
Hesha kinyitotta a dugó mögött rejtőző apró tolóajtót. A kinti fény halvány volt és enyhén kékes árnyalatú. Ennyi információval már megelégedett és felkészült, hogy ő maga is megjelenjen a színen.
Kintről beszűrődött Thompson magabiztos baritonja.
– Szóval, Kalkuttának nincs említésre méltó telefonhálózata, igaz? És akkor sem használnánk, ha lenne. Fogja. Van egy hívószámlista, amit meg kell tanulnia. Egy másodperc múlva meg is kapja tőlem. De előbb meg kell tanulnia az első és utolsó biztonsági protokollt: nincsenek nevek. Soha. Azonnal fel kell bontania a vonalat, ha valaki telefonál és Liznek, Dimitrosnak, Elizabethnek, Lizzienek, vagy bárminek szólítja – vagy név szerint bármelyikünket kéri a telefonhoz. Ha ez megtörténik, akkor biztos lehet benne, hogy a hívás csapda. Majd abban is eligazítom, hogy ilyen esetben mikor kell hátrahagyni a telefont, mikor hívjon fel minket, mikor lépjen olajra, stb. De előbb még a fejébe verem a kódokat. Most pedig, mi az első szabály?
– Nincsenek nevek.
– Utolsó szabály?
– Nincsenek nevek.
Hesha előlépett az alumínium utazóládából a kékes félhomályba. A személyes tárgyai meggyőzően szét voltak szórva a szobában. Az igazán személyes csomagjait a zselével töltött láda mellett hevertek és látszott rajtuk, hogy az utasításainak megfelelően senki sem nyúlt hozzájuk. A szoba gyűrött ágyneműje egy repülőútban kifáradt utazóra utaltak. A fürdőben is elég nyoma maradt a használatnak. Úgy tűnt, mintha lezuhanyozott volna mielőtt lepihent. Hesha elindult, hogy most valóban megtisztálkodjon. Fél óra múlva a könnyű, ám ízléses ruházatott viselő kipihent és felfrissült Setita kinyitotta a szobájából a lakosztály többi részébe vezető ajtót.
– Jó estét.
Megjelenésére az emberei abbahagyták azt, amivel éppen foglalkoztak. Az Áspis visszatette a kezében tartott bonyolult géppisztolyt a tokjába, és helyet foglalt mellette a fegyverekkel zsúfolt heverőn. Thompson otthagyta a számítógép csatlakozókat és egy üres tálalóasztalon talált helyet magának. A központi asztalnál ülő Elizabeth is felpillantott. Az új telefonja, egy jegyzettömb, egy útikönyv és egy helyi újság hevert szétszórva körülötte.
– Kérem a jelentést, Thompson.
– Janet hírei a laptopjában várnak Önre. Itt eddig a pillanatig minden zökkenőmentesen haladt, uram. – Thompson egy rövid, elutasító mozdulatot tett a kezével – Természetesen még csak félig költöztünk be.
Hesha kivett egy pisztolyt az Áspis egyik csomagjából és a kezében próbálgatta a súlyát.
– Akkor az újabb jelentéseket hajnalban várom.
Letette a pisztolyt, hátat fordított a társaságnak és magukra hagyta őket.

 

1999. július 16., péntek, este 11:27
Az Albert Hall kávéház
Kalkutta, Nyugat Bengália

Hesha egy könyvvel a kezében sétált be az öreg, füstös kávéházba. A könyv a Kalkuttai népmesék elnyűtt, újrakötött, foltos és viharvert példánya volt. A Setita leült egy apró asztalka mellett álló egyenes támlájú székre és rendelt egy kávét. Úgy helyezkedett el, mint aki ráér egész éjszaka olvasgatni. A teremben valószínűleg nem volt két olyan izzó, amelyik ugyanabból az országból származott volna, és Hesha a félhomályos helységben sietség nélkül elkapta az ajtótól legtávolabbi sarokasztalnál ülő férfi pillantását. A sötét bőrű és üres tekintetű indiainak a haja és a szakálla már teljesen ősz volt. A férfi kellemes mosollyal az arcán éppen két buzgó, fiatal diákkal beszélgetett. Ha a járókelők netalán még kételkedtek volna a beszélgetőtársai személyazonosságában, akkor diák voltukat megerősítette a pólóikra, könyveikre és táskáikra ragasztott és kitűzött rengeteg egyetemi- és diákjogi jelvény. Hesha azonban egy pillanatig sem kételkedett: ezek ketten – bármi legyen is a szándékuk – többé soha nem vesznek már részt egyetlen előadáson sem Kalkutta egyetemeinek napfényes termeiben. A Setita az ajkához emelte a kávéscsészét, majd véletlenszerűen felütötte a könyvet. A sarokban ülő hármast azonban mindvégig szemmel tartotta.
Az idős férfi lassan és udvariasan útjára bocsátotta vendégeit. A diákok elégedetlenül, de büszkeségüket megőrizve távoztak, de észre sem vették azt a simára borotvált fekete bőrű jövevényt, aki miatt a kihallgatásuk ilyen gyorsan ért véget.
Hesha tisztelettudóan kivárta, amíg az idős férfi feléje bólint, majd áthaladt a zajos, zsúfolt termen és csatlakozott hozzá.
Hesha meghajolt, eltakarította a diákok által hátrahagyott szemét egy részét majd barátságosan helyet foglalt a sötét zöld és kék mintákkal díszített fal mellé állított egyik széken. Az öregember – no meg Hesha is – így könnyedén szemmel tarthatta az egész kávézót.
– Nomoshkar, Subhas Babu.
– Nomoshkar, Hesha Bhai. Hogy megy a sorod, kistestvér?
– Köszönöm, jól, Subhas. Nagyon jól. És neked?
– Bevallom, hogy könnyedén elkezdek unatkozni. Egyébként édes az életem.
Az öreg felemelt egy kávéscsészét – nem a sajátját – és Hesha követte a példáját. Úgy tettek, mintha innának, majd a csészéiket olyan csészék közelébe helyezték, amelyekben a kávé szintje már alacsonyabb volt.
– Bocsánatodat kérem, amiért váratlan felbukkanásom miatt el kellett küldened a barátaidat vagy üzlettársaidat, Subhas. Boldogan visszatértem volna egy későbbi időpontban, ha az lett volna a kívánságod.
– Éppen ellenkezőleg, kistestvér. Azok a gyermekek átfecsegték volna az egész éjszakát. Hálás vagyok, hogy megmentettél tőlük. – az öregember egy hidegebb csészét emelt a szájához, majd elmosolyodott – Mulatságos. Minél jobban ragaszkodom ahhoz, hogy nekem nincs családom, annál erősebb lesz a meggyőződésük, hogy az övékbe tartozom, csak szégyellem őket.
– A fiatal harcosok elméd bölcsességét keresik?
– A csőcselék keresi a vezérét, Hesha. Ne hízelegj neki, hízelegnek ők eleget önmaguknak. Persze nekem hízeleghetsz, amennyit csak akarsz. – nevetett lágyan az idős férfiú – Most pedig, mondd el mi hozott el hozzám, kistestvér. A Kígyók Fesztiválja még messze van.
– Beszélni szeretnék veled, Subhas.
– Ezért utaztál ide Amerikából? Legközelebb repíts inkább engem az ajtód elé. Szívesen megnézném magamnak a gazdagság földjét.
Hesha közelebb hajolt a beszélgetőtársához.
– Az ügy engem szólított ide ma éjszaka. Kalkutta sokat változott, amióta utoljára az utcáit jártam...
– Már vannak utcái. – vetette közbe az öregember.
– És bízom benne, hogy te tudsz mindent, amit tudni érdemes.
– Megtisztelsz. – Subhas megnyalta az ajkait, távolabb tolta a székét az asztaltól és keresztbe tette a lábait – Helyezkedj el kényelmesen, kistestvér. Dohányzol?
Hesha bólintott.
– Itt ezt szokás csinálni, ugye, megérted? Accha! – intett ráncos, foltos kezével egy pincér után – Drága leányom. – mondta a nő üveges szemeibe pillantva – Takarítsd el ezt a rendetlenséget, majd hozz nekünk két égő pipát és két használt poharat.
Subhas csak akkor kezdett bele Kalkutta éjszakájának katalógusába, amikor a nő már elment.
– Mondhatjuk, hogy a Kamarilla uralkodik, kistestvér. Ők természetesen ezt állítják. Hercegük is van, meg udvartartásuk és ugyanaz a szereposztás ebben a kis komédiában, mint... mondjuk Lisszabonban. A Ventruek azt állítják, hogy náluk van a hatalom. A Tremere boszorkányok a háttérben maradnak. A Toreadorok úgy tesznek, mintha mindennek fölötte állnának. A Gangrelek gyűlölik, hogy szükségük van a többiekre. A Brujahk az öklüket rázzák a Ventruekra. A Nosferatuk pedig figyelnek és hallgatnak. De persze Lisszabonban a ritkán fordulnak meg Ravnosok, és nem is látják őket szívesen. Itt pedig, merem állítani, hogy többen vannak, mint az európaiak.
Megérkezett a lány és átadta az üres csészéket és a teli pipákat a vendégeknek.
– Kérlek, bocsáss meg nekem, kistestvér. Hagytam, hogy elragadjon a költészet. De neked nem erre van szükséged.
– A legöregebb angolszász vértestvérek a Fehér Toronyban tanyáznak. A fiatal vérszívók bárhol elalszanak, ahol biztonságban érzik magukat. Persze gyakran téves ez az érzésük. Nagyon, nagyon sok veszélyes hely van a közelben. Először ezeket sorolom fel neked. Tudom, hogy úgyis oda mész el először – rázta a fejét Hesha felé az öreg – úgyhogy akár kezdhetem ezekkel is. A Cigányok a folyó mellett táboroznak, a versenypályától északra, egy épülő híd alatt. Ne menj a házaik közelébe, ha meg akarod őrizni az érzékeid épségét és a bőrödet. A Gangrelek és a Ravnosok egy valódi kis háborút vívnak, hogy megvédjék a területet egymás ellen. Kerüld el a Kínai Negyedet. Ez elég nehéz, mivel hét, vagy talán nyolc kerület is versenyben van ezért a névért. Különös lények érkeztek oda Bangladesből és Tibetből, mióta legutóbb itt jártál. Óvakodj tőlük. Délen mágusokat találhatsz. Már egy ideje nem hallottam arról, hogy megtámadták volna a fajtánkat – de csak akkor, ha a fajtánk távol tartotta magát Káli templomaitól. A templom negyed... bizonytalan.
– A Sunderban dzsungel tele van tigrisekkel. Remélem nincs szükség további magyarázatra.
Mindkét férfi mélyen, de teljesen értelmetlenül beleszívott a pipájába, majd mindketten hátradőltek a székben.
– A vadászmezők?
– Mindenfelé. Ha egy újonnan érkezett, tömeget keres sötétedés után, akkor a Park Streetre küldenem. A hotelek is jók. A Maidan melletti területek soha nem ürülnek ki teljesen, de én nem kockáztatnám meg. Túl sok a fa és túl kevés az épület.
– Elysium?
– Aha. Szóval a Kamarilla ügyeibe akarsz belekeveredni? Nagyon rossz ízlésre vall, kistestvér. Nos, rendben. Most is szerencséd van, mint mindig. Holnap éjjel az úgynevezett herceg és az udvartartása összegyűlik, hogy egymást csipkedjék. A Bhooter Bariban találod őket. – fejezte be a mondandóját az öreg és engedte, hogy a jól fejlett megvetés megmutatkozzon arcának minden ráncán.
Hesha felvonta a szemöldökét.
– A Kísértetjárta Ház. – fordította a szavakat.
– Attól tartok... azt hiszem, hogy a monszun alatt, Malkáv udvaroncai rendezik az ünnepségeket.
Ismét beleszívtak a pipáikba, és elgondolkozó arckifejezést mutattak az elhaladó halandóknak. Végül hosszú idő után Hesha törte meg a csendet.
– Nagyon leköteleztél, hogy rám áldoztad az idődet és rendelkezésemre bocsátottad bölcsességedet, Subhas Bábu.
– Felajánlhatok egy lehetőséget arra, hogy azonnal leródd a tartozásodat?
Hesha diplomatikus pillantást vetett a kalkuttai öregre.
– Ó igen, uram. Kérlek, tégy úgy.
– Nagyon sok híresztelést hallottam már az Egyesült Államokbeli helyzetről. Megtisztelnél azzal, hogy megosztod velem azt ottani eseményekkel kapcsolatos átgondolt véleményedet?
Hesha bólintott és pipafüstbe burkolta magát.
– Természetesen én nem vettem részt az eseményekben, úgyhogy csak kívülállóként szólhatok, – mondta, és így a történetből kihagyhatta a Szemet és a saját veszteségeit – de megosztom veled az általam ismert tényeket...
Sokkal később egy sötét és rongyos alak üldögélt, az Albert Laneről nyíló egyik kanyargós sikátorban megbújó könyvesbolt piszkos lépcsőjén. A törpék szemszögéből a várakozó kém megfigyelte a magas, sötét és kopasz idegent, aki elhaladt mellette. Még sokáig nézte az esős éjszakában távolodó alakot, majd kihámozta magát a rongyokból, amint az alak kívül került a látó- és hallótávolságon. A kém alacsony volt, de mégis magasabb, mint azt az ülő alak alapján gondolta volna az ember. A ruházata szegényes volt, de nem annyira, ahogy azt első látásra gondolnánk. Koszos volt és komor, de a piszokrétegek alatt egy igazán megnyerő külső rejtőzött. Nedves haját egyetlen fejmozdulattal kisöpörte a szeméből, majd a lépcső melletti üres térhez intézve szavait megszólalt:
– Ő az?

 

1999. július 17., szombat, este 11:33
Bhagyalku Roy palota, amelyet Bhooter Barinak is hívnak
Kalkutta, Nyugat Bengália

Hesha dél felől közelítette meg a palotát. Az út repedéseiből előtörő gazt az előtte erre járó számtalan láb már teljesen letaposta. Az útja egy gyakran használt ösvényen vezetett a lelkesen támadó fű- és bokorhordák között. Az eső vastag, szürke fátylán keresztül szemügyre vette az öreg épületet. Az építész görög szobrok olcsó utánzatával díszítette fel, és a bérlők még ennél is csúnyább drótból készült televízió antennákkal egészítették ki a képet. Az eredeti tulajdonosok gazdagságukat a márvány és egyéb ritka kőanyag felhasználásával akarták fitogtatni, de az idő, az árvizek, a finom pusztulás és az előtörő fák már elpusztították habarcsot és megrepesztették az elegáns homlokzatot. Az ablaktalan fal még mindig állt, Az oszlopok és a boltívek még épek voltak, de a nyitott előcsarnokban, ahol az eredeti tulajdonosok fél tucat libériás inasa fogadta a látogatóba érkező vendégeket, most kéttucatnyi rongyos, mosdatlan férfi keresett menedéket a vihar elől. A kezükben tartott pipákból és nedves cigarettákból füst szállt fel az éjszakába. Az olcsó hangszórókból egy nő hangja áramlott: rágógumi popzene, bengáli szöveggel.
Hesha vetett egy pillantást a háta mögött magasodó fák felé, majd elindult felfelé a törött lépcsőfokokon. Az egyik oszlop tövében fontossága teljes tudatában üldögélő hatalmas férfi felemelkedett, hogy üdvözölje.
– Salaam, sahib. Csak tagoknak. – mondta unottan és felkészült, hogy ismét helyet foglaljon.
– Salaam, bhai. – ejtette ki Hesha a parancsoló szavakat és a férfi megmerevedett – Üzenetem van az egyik tagnak.
– Ez igazán remek, sahib. Adja át nekem, én pedig majd továbbítom a címzettnek.
Hesha fellépett az utolsó lépcsőfokon és lenézett a szerencsétlen emberre.
– Elmondom neked, – mondta – te pedig azonnal átadod az uradnak.
Az őr most már teljes komolysággal vette át a papírt és a hangjából tisztelet csendült ki, amikor ismét megszólalt:
– Nagyon jó, sahib.
A férfi gyorsan áttört a társai között és hálásan lépett be a hátuk mögötti árnyékokba.
Az őr fél órával később parancsokat vakkantva tért vissza. A többi őr úgy pucolt vissza az épületbe, mint patkányok a csatornába, majd maga a vezér is eltűnt. Az ily módon megtisztult színpadon pedig megjelent Kalkutta Kamarilla udvartartása.
Hesha három lépcsőfokkal lejjebb várta őket, vizesen, de nyugodtan. Ha a köntöse vizes lett, akkor annál nehezebb volt átlátni rajta. Ha a sétapálcája, a monoklija és a kopasz koponyája természetfölöttien csillogott a ház fényeiben, akkor annál nagyobb hatást kelt magányos alakja. Végső simításként láthatóvá tette a fejére tetovált tekerőző kígyót.
Egy elnyújtott arcú, szőke úriember lepett az oszlopcsarnok széléhez, majd ő és a látogató hosszú, kényelmes csendben szemügyre vették egymást. Végül a férfi, a hozzá legközelebb álló vértestvérek legnagyobb megrökönyödésére a széles lépcsőn Hesha mellé állt.
– Sétáljunk. – mondta Lord James Abernethie, Kalkutta hercege – És mondja el nekem, hogy miért kér kihallgatást tőlem Szeth Követőinek egy tagja, aki nyíltan megmutatja hovatartozását.
– Egyszerűen csak bejelentkezem Önnél, a szokásoknak megfelelően. – válaszolt Hesha – Ez egyike az Önök törvényeinek, nem igaz?
– Nem vártam volna Öntől, hogy alávesse magát ennek a törvénynek. – mosolyodott el halványan a herceg.
– Ebben az esetben tekintsük az ügyet egyszerűen gyakorlatiasságnak. Törvényes ügyletek szólítottak ide engem. Nem akartam riadalomra okot adni, és azt is el akarom kerülni, hogy ügyeim bonyolítása közben rám támadjanak.
Lord Abernethie megtorpant. Sem ő, sem Hesha nem volt annyira könnyelmű, hogy egy másik vértestvér szemébe nézzen, hacsak nem teljesen biztos abban, hogy mit fog ott találni, de most ingerültségében a herceg annyira közel ment a határhoz, amennyire azt biztonságosan megtehette.
– És mi okom lenne arra, hogy a törvényeink szerint bánjak Önnel?
– Mert a saját Elysiumát döntené romba. – kezdte Hesha – Tagadhatatlan, hogy az udvar felsorakozna Ön mögött. De vajon mennyire biztonságos, ha valaki Ön – rövid szünet – mögött áll? További megfontolnivalónak három dolgot hoztam magammal. Egy ajándékot...
Hesha összeütötte a tenyerét és egy apró, ingerlékeny emberke lépett ki a fák közül a háta mögött. A szolga nagy nehézségek árán vonszolta a kézikocsit az aljnövényzeten keresztül. A kocsin egy olajzöld és khakiszínű láda hevert. Hesha feltartotta az ujját, és az Áspis félúton a ház felé megállította a kocsit.
– Föld-levegő rakéták. Angol gyártmány, nem orosz. És a kilövő-állvány, természetesen.
– És miért fogadnám el ezeket Öntől?
Hesha elgondolkodva támaszkodott rá a sétapálcájára.
– Mondjuk a keleti gondok miatt?
Az eső szakadatlanul verte a földet körülöttük, de James Abernethie egy ideig nem szólalt meg.
– Elfogadom. – enyhült meg végül a herceg – Feltéve, hogy valóban olyanok, amilyeneknek leírta őket és hogy tökéletesen működőképesek. Mi lenne a második dolog?
– Az ígéretem, hogy nem szándékozom letelepedni Kalkuttában. Lord Abernethie hangosan felnevetett.
– És a harmadik?
Hesha a mellényzsebéből előhúzott egy vékony, műanyag irattárcát és átnyújtotta a hercegnek. Lord Abernethie kinyitotta, és a műanyag fedéllel óvta meg a tartalmát az esőtől. Átolvasta a levelet és felismerte a kézírást. Halottfehér bőre még inkább elsápadt, és annyira megfeledkezett magáról, hogy egyenesen Hesha szemöldökére szegezte a pillantását.
– Üdvözlöm a birtokomon. – mondta kurtán – Fáradjon beljebb.
– Köszönöm, méltóságod. – válaszolta Hesha.
Lord Abernethie bemutatta a látogatót a legelőkelőbb vendégeknek – a vendéglátó eltűnt és nem is találták sehol – majd társasági kötelezettségeit átadta egyik gyermekének. Rani Surama, a sötét és gyönyörű gyermek ezen a földön született – ellentétben Lord Jamesszel – lángvörös szárit viselt és tökéletes volt a modora. Körbevezette Heshát teremben, bemutatta őt minden egyes vendégcsoportnak, majd egy félreeső sarokba vezette a vendéget. A Setita új ismerősei közül nem egy próbált meg beszélgetésbe elegyedni vele, de gyönyörű kísérőjének elbátortalanító viselkedése hamar véget vetett az udvariaskodásuknak. Az egy óra már elmélyült beszélgetésben találta őket.
Surama hosszú és kifinomult ujjaival lágyan egy zitheren játszott. Az antik hangszert atyja hozatta a palotába, és a fiatal Ventrue játszani kezdett rajta, megmutatta vele a gazdagságukat és felhasználta arra, hogy egy elmélyült és tapogatózó beszélgetést kezdeményezzen a bengáli műkincsekről. Hesha nevetett, mosolygott és elhalmozta a fiatal hölgyet a tehetségéről és szülőföldje kincseiről szóló bókokkal. A civilizált maszk mögött azonban olyan pontosan felismerte a káprázatos teremtmény cseleit és támadásait, mintha a nő nem is szócsatát, hanem igazi kardpárbajt vívott volna vele. Valószínűleg Lord Abernethie parancsára a Setita történetét ellenőrizte, de megpróbálta a saját kíváncsiságát is kielégíteni. Hiszen a várakozó udvar semmit sem tudott a Setita három ajándékáról. A szegény gyermek megpróbálta elcsábítani.
Hesha végül észrevett egy tizenéves fiút a tömegben, akinek vékony, csontos alakja tisztelettudóan utat tört magának Hesha és Surama felé.
– Rani, az atyja már keresi Önt.
– Valóban? Köszönöm, Michael.
A herceg gyermeke magára hagyta Heshát és elvegyült a tömegben. Michael vágyakozó szemekkel követte útját: az érzései az arcára voltak írva. A fiú halkan, ősi kurd dialektust használva szólalt meg:
– Mi ütött beléd, hogy ilyen nyíltan közeledtél? – kérdezte és testtartása azt sugallta, hogy valami szerelmes költeményből idézett.
– Kevés az időm. – válaszolta Hesha ugyanazon a nyelven.
– Thyphon kedvenc prófétája siet. – rázta meg a fejét az öreg Tremere mágus, aki már régóta Hesha lekötelezettje volt – El sem hiszem.
– Hazimel szeme elszabadult Amerikában.
– Akkor örülök, hogy én itt vagyok. – mondta, majd rövid szünet után hozzátette – Csak hogy tudd: én a legfiatalabb újszülött vagyok, akit a New Delhi-i rendház küldött. Érkezésem óta pedig a kis Rani leghűségesebb rabszolgájává váltam.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megerősítsem ezt az elképzelést. – felelte a Setita – De a Szemet irányító erő Kalkuttában van.
Michael arckifejezése, ha lehet, akkor még szánalomra méltóbb lett.
– Biztos vagy benne?
Hesha nem fárasztotta magát a felelettel, és Michael felvette Surama elárvult zitherjét.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Keresd meg a forrást és mondd el, hol találom.
– Hmm. – kezdett bele Michael egy szerelmes dalba – Ha sietsz, akkor gyorsan mondd el nekem a részleteket, mielőtt még visszajönne.
– Nem fog visszajönni.
– Miért nem? – pillantott a boszorkánymester a társára, de a Setita nem válaszolt – Sajnálom. Hogy is felejthettem cl? Semmiért semmi, Hesha, mint mindig. Lássuk csak... Lord Abernethienek a lányok a gyengéi a vérben... a nagyon fiatal lányok.
– Rani Surama, Lord Abernethie gyermeke egy nagyravágyó fiatal vérszívó, akinek igen rossza az ízlése a barátok terén. Ma este bizonyítékot hoztam az árulására. – Michael Heshára meredt – Nem lépnék kapcsolatba veled, ha a találkozásunk előtt nem látom el a jó Udvart valami sokkal érdekesebb látnivalóval. – mondta egyszerűen a Setita.
A teremben kezdett elterjedni a hír és Hesha csak azokat a részleteket osztotta meg a Tremere-rel, amelyeket feltétlenül szükségesnek ítélt. A külső szobában egyre hangosabb lett a tömeg és a Setita befejezte a mondandóját:
– Az Oberoi Grand-ban megtalálsz. Minden este álcázásként egy barna hajú nővel vacsorázom valamelyik étteremben. Gyere oda az asztalunkhoz, és kezdj régiségekről beszélni. Nem veszélyeztethetem a helyzetedet, és a városban tartózkodó vérszívóknak a felét is erre bíztattam.
– Akkor holnap találkozunk. Nem fog sokáig tartani, ha a nyom valóban olyan erős, amint mondod. – válaszolta magabiztosan a boszorkánymester.
A sarokban megbúvó két ördög már készen állt a szerepe eljátszására, mire Michael „barátai” odaértek, hogy elmondják neki, milyen veszélyben van a szerelme. A fiú rémülten és aggódva elrohant a herceg fogadószobája felé. A kezében még mindig ott szorongatta Surama zitherjét. Hesha nem tartott vele. Inkább keresett egy pletykálkodó Káinita csoportot, amelybe beolvadhatott és felkészült egy hosszú, drámai és fárasztó éjszakára.

 

1999. július 18., vasárnap, este 9:16
Hesha lakosztálya, az Oberoi Grand hotelben
Kalkutta, Nyugat Bengália

A hatalmas szoba utolsó zárt ajtaja is kitárult, és Hesha lépett ki rajta. Egy laza, egyszerű fekete öltönyt viselt, amelyet éppen csak egy hajszálnyi választott el attól, hogy frakknak lehessen nevezni. A várakozó nőre pillantott és elkezdte a zsebébe pakolni a felszerelését: telefon, cigarettatárca, öngyújtó...
– Forduljon meg, kérem. – utasította a nőt.
Elizabeth engedelmeskedett és a sápadt kék és borostyánszínű anyagrétegek lazán meglibbentek. Thompson megvakarta borostás állát és az Áspis nyíltan bámulta a bemutatót. Hesha közönyösen szemlélte meg, majd unott hangon megszólalt:
– Janet. A karjai, válla és a melle bengáli mércével mérve túlságosan is fedetlen. Minden választása ilyen fazonú?
Janet Lindbergh hangja rögtön felcsendült a telefonból.
– Igen, uram. Azt mondta, estélyi ruháról van szó. A „Társaság” mostanában ilyet visel. Liz... – Elizabeth már nem mosolygott és most gyorsan a telefonra nézett, hogy elszakítsa a pillantását Hesháról – Az egyik bőröndben van egy aranyszínű sál. Viselje azt. Azért csomagoltattam be, hogy legyen mit felvegyen, ha az idő rosszra fordulna.
– Idehozom. – ajánlkozott Thompson.
– Elizabeth. – szólította meg Hesha – Most lemegyünk és megvacsorázunk. Evett már Mughlai ételt korábban? Jó. Akkor két adagot rendelünk belőle. Nyújtson felém darabkákat a tányérjáról és én is így teszek majd. A végén maga fogyasztja el a feltálalt étel nagy részét. Az egy hónappal ezelőtti önmagát kell eljátszania. Semmit sem tud a házamról, vagy a biztonságomért felelő emberekről. A Rutherford ház az én kérésemre küldte Kalkuttába, és maga segít nekem régiségeket vásárolni és visszaszállítani őket Amerikába.
– Nagyjából fél tucat embert várok ma este az asztalunkhoz. Néhányan közülük teljesen ártatlan üzleti partner. Megemlítem majd Amy Rutherford nevét, amikor bemutatom nekik. Néhányan ennél kevésbé ártatlanok. Ilyenkor Agnes Rutherford nevét hozom majd fel, és maga feláll az asztaltól, meglátogatja a hölgyek helységét, majd visszatér és bekapcsolódik a beszélgetésbe. Ha viszont Hermione Rutherford kerül szóba, akkor otthagyja az asztalt, kimegy a mosdóba, és ott is marad. Tegyen úgy, mintha rosszul lenne. Addig marad a mellékhelységben, amíg telefonom további utasítást nem kap tőlem.
Thompson jelent meg és odanyújtotta Liznek a sálat.
– Csodálatosan néz ki. – formálta a szavakat a szájával. Elizabeth gyengén elmosolyodott, de továbbra is mereven tartotta magát.
– Kövessen. – mondta Hesha, és a nő elindult.

 

1999. július 19., hétfő, éjjel 11:54
La Rotisserie, Oberoi Grand hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

Elizabeth az utolsó kortynyi kávéjával játszadozott. Hosszú este volt, tele Hesha hosszú sorban érkező partnereinek látogatásaival. Agnes neve hétszer hangzott el és Elizabethnek hétszer kellett meglátogatnia a hölgyek szobáját, hogy ott hihetően remegjen egy széknek, egy tükörnek vagy egy lefolyónak. A személyzet elegáns ruhát viselő, középkorú tagja udvariasan és nyomatékosan őrizkedett attól, hogy megjegyzést tegyen. Most már csekély színészi tehetséggel is könnyedén el lehetett volna hitetni vele, hogy a hiú, bolond amerikai rosszul is lett.
Liz aggódva figyelte a társát. Ezen a két éjszakán a nyilvánosság előtt Hesha ugyanolyan figyelmes és elbűvölő volt vele szemben, mint amikor először találkoztak. Mosolygott rá, együtt nevettek, kezével pedig időről időre az övé után nyúlt... de a szeme továbbra is hideg maradt. Végül Elizabeth úgy gondolta, hogy lassan képes lesz olvasni a férfi álarcában. A felszín alatt egészen mostanáig egyetlen gyengéd szó sem volt, egyetlen egy sem abból a pillantásból, amire úgy várt. A férfi... aggódott.
Hesha körültekintően mérlegelte kapcsolatának személyiségét. Michael megbízható, rátermett és magabiztos volt. A Tremere állítása szerint a boszorkányság már vasárnap éjjel eredményre kellett volna vezessen. Ezt komolyan is gondolta, és Hesha, aki még emlékezett a közös erőfeszítéseikre az Oszmán birodalomban, hitt is neki. Talán a rituálé tovább tartott, mint ahogy azt a pimasz öreg fiú gondolta. De a vasárnap már elmúlt és néhány perc múlva véget ér a hétfő is, és a boszorkánymester nemcsak hogy nem bukkant fel, de még üzenetet sem küldött. Az is lehet, hogy Michael még annyira új jövevénynek számított a városban, hogy nem merte rábízni senkire az üzenetet. De Hesha nem tudta elképzelni, hogy a körmönfont Öreg csak ilyen kevés eszközzel rendelkezne. Merengésének az étterem zárásával foglalkozó személyzet vetett véget.
– Elizabeth. – szólt csendesen és megérintette a karját.
A nő felnézett rá és várta az utasítást. Fáradt volt: már majdnem négy órája ültek itt a kirakatban. Nagyon jól játszotta a rá osztott szerepet, de a fáradtság jelei kezdtek megmutatkozni rajta. Hesha előtt egy pillanatra felvillantak a nő valódi mosolyainak emlékei és Hesha most először vette észre igazán, hogy mit is visel ma este Liz. Janet ma este egy pánt nélküli, borvörös selyemruhába öltöztette a lányt és az Áspis a bazárban vett neki egy másik sálat, amivel letakarhatta a vállait. A vérvörös és koromfekete mintás brokát láttán Hesha gyanakodni kezdett arra, hogy a szolgái a humorérzéküket a lány rovására élik ki.
– Indulunk. – mondta Hesha.
Tartotta Liz székét és segített neki felállni. A nő lesütött szemmel vette magához a táskáját és a sálját, majd Hesha felajánlotta neki a karját.
– Az eső szerencsére elállt, úgyhogy az édességet elfogyaszthatjuk a teraszon. Ezzel is nyerünk egy kis időt.
Elizabeth magasan tartotta a fejét, de a válla leereszkedett egy kicsit a férfi szavai hallatán. Súlyának egy töredékével Hesha erős karjára támaszkodott és kettesben elindultak a medence melletti kávézó nedves, gőzölgő sötétje felé.

 

1999. július 20., kedd, éjjel 2:16
Öt Csillag piac, Kidderpore
Kalkutta, Nyugat Bengália

A csuromvizes, olcsó ruhákba öltözött Hesha erősen a botjára támaszkodva tántorgott lefelé a bazár szűk sikátoraiban. Még a saját emberei sem ismerték volna fel. Arcát egy züllött és goromba álarc takarta a halandó tekintetek elöl, a kezeit betegségek aszalták össze és mezítláb gázolt a Kalkutta mélyebben fekvő részeiben felgyülemlő piszkos és állott vízben. Egy lepusztult, alacsony mennyezetű, lyuk-a-falban bolt előtt megtorpant és elkezdett előre-hátra imbolyogni. Hesha felpillantott a tulajdonosra. Egy ötvenes éveiben járó, csont sovány, aszott embert látott, csillogó szemekkel, ugyanakkor Ő... az... egy szinte csontvázszerű teremtmény is volt egyben, akinek lelógó szürke húsa inkább tűnt darázsfészeknek, mint bőrnek.
– Rendben. Én látlak téged, te látsz engem. – szólalt meg és a hangja leginkább egy szemétbe vágó láncfűrészre hasonlított – Mit akarsz?
– Információt.
– Hah. Nos, abból jó nagy készletekkel rendelkezem. – válaszolta a bejáratnál üldögélő valami – Mire gondolsz, öreg Nag?
– Először is mondd meg: ellenségek vagyunk?
– Ismerlek, öreg Nag, és hallottam a nevedet a csatornában, de ennyire jól azért nem ismerlek. – a Nosferatu egy árnyalatnyit megmoccant ültében – Van valami ok, amiért azok kellene legyünk?
– Nincs... legalábbis én nem tudok róla. – rázta meg a fejét Hesha – Én mindig is úgy tekintettem a népedre, mint az egyetlen szövetségesre, amely valóban ér valamit, de attól tartottam, hogy a társaidnak megváltoztatták a véleményüket rólam. – Hesha egy rövid szünet után folytatta – Nem a bosszút keresem, hanem a segítségedet kérem. Hallottál híreket Bombayből?
– Lehetséges.
– Bombay felszólalhat értem, ha ő is úgy gondolja. Néhány éve tettem nekik egy szolgálatot.
A szürke teremtmény lenézett a Setitára, majd lassan válaszolt:
– Elmondok neked mindent a státuszodról a klánomnál, cserébe te elmondasz nekem mindent arról, hogy nekünk miért kellett volna megváltozzon a véleményünk rólad.
– Rendben.
– A Kísértetjárta Házban tett látogatásod előtt még soha nem hallottam rólad. – Hesha arca elsötétült a válasz hallatám, de a Nosferatu egyik rothadó keze elejét vette a tiltakozásának – Tudom, tudom, úgy tűnik, mintha becsaptalak volna. Szavamat adom rá, hogy körbe kérdezősködöm, és megtudom, ha bajban vagy és azt is, hogy miért. A megszerzett információ átadásának idejére pedig tűzszünetet kötünk. Ha ellenségek vagyunk, akkor először figyelmeztetlek. Rendben?
– Így már én járok jobban, azt hiszem.
– Nem, nem, nem. Majd meghalok a kíváncsiságtól. Biztos vagyok benne, hogy itt egy jó kis történet lapul.
– A néped kierőszakolt tőlem egy találkát. Egy atlantai partin, az úgynevezett Elysiumban. Ragaszkodtak hozzá. Más elfoglaltságom miatt a hadnagyomat küldtem magam helyett. A partiról kiderült, hogy halálos csapda. A rokonomat megölték, és én még mindig nem tudom, hogy vajon a klánod engem akart-e csapdába csalni. – ismerte be tudatlanságát Hesha – Nem kaptam sem megerősítő, sem cáfoló üzenetet.
Nehéz csönd ereszkedett a párosra. Körülölelte őket a bazár éjszakai hangja, az óntetőkön doboló eső zaja és a szomszédos utcában található vöröslámpás negyedből átszűrődő zene és kiabálás. A szürke lény zizegő hangot hallatott, majd kibökte a következő kérdést.
– És mi lenne az, amit valójában szeretnél? Hogy előtte fegyverszünetet kellett kötnünk, csak hogy feltedd a kérdést.
– Ismersz egy Michael nevű fiatalembert?
– A vaj-van-a-füle-mögött boszorkánymestert? Mi van vele?
– Találkoznunk kellett volna, de nem jelent meg. Nem akarok értelmetlenül várakozni, de az az érzésem, hogy... nem vall rá a pontatlanság. Aggódom, hogy talán valaki az útjában van. Ha így van, akkor ez az illető nekem is az utamban áll. Szeretném megtalálni Michaelt, vagy megtudni, hogy mi történt vele. – fejezte be Hesha sötéten.
– Most pedig, – folytatta kellemesebb hangon – mit kívánsz tőlem cserébe?
– Úgy hallottam, hogy át tudsz hozni dolgokat a vámon. Árura lenne szükségem. – Hesha szemöldöke a magasba szaladt – Tiltott könyvek, underground újságok, szennylapok, ilyesmi. – zörögte a szörnyeteg – A könyveimet a halandók is vásárolják, Nag testvér.
A Setita elmosolyodott.
– Az Oberoi Grandból intézem az ügyeimet. Hozd el a listádat, és az embereimmel annyi ilyesmit hozatok neked, amennyit csak tárolni tudsz. Elég vérszívó kér tőlem hasonló szívességet ahhoz, hogy te tökéletesen beleolvadhass a tömegbe.

 

1999. július 21., szerda, éjjel 11:24
A Ming Court étterem az Oberoi Grand hotelben
Kalkutta, Nyugat Bengália

Michael a főkapun lépett be. Váltott néhány szót a főpincérrel, majd Hesha asztala felé indult. Elegáns öltözéket viselt, bár a nadrágja hajtókája vizes és sáros volt. Szinte tökéletes természetességgel vágott át az asztalokkal és vacsorázó vendégekkel zsúfolt termen, de Hesha legparányibb részletekre is érzékeny szemeinek azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendjén. Michael ideges volt, és szinte rettegett. A pánikra utaló testtartása Heshát is nyugtalanná tette.
– Mr. Ruhadze? – mondta a fiatalember reménykedve.
– Michael. – pattant fel Hesha – Ülj csak le. Hozassak neked valamit? – a Tremere megrázta a fejét és a milliomos kurtán visszaparancsolta az ugrásra kész pincéreket – Engedd meg: Elizabeth, hadd mutassam be Michael Singhet. A családja egy kiváló befektetési céget vezet Bombayben, és szabadjára engedték a fiatalabb generációt Kalkuttában. Michael, a hölgy Elizabeth Dimitros, a régiségek és az antik tárgyak szakértője. Abban a szerencsében volt részem, hogy sikerült meggyőznöm a Rutherford házat, adják kölcsön őt nekem erre a kis kirándulásra. Ha jól emlékszem, akkor Hermione Rutherforddal beszéltem. Ismered?
– Attól tartok, még nem volt szerencsém. – mormolta bátortalanul a harmadik székben a fiú.
– Annyira örülök, hogy megismerhetem, Michael. – kapcsolódott be a sziporkázó Elizabeth.
Michael felnézett és ő is tett egy kis erőfeszítést, hogy barátságosnak tűnjön.
– Óh, hát persze, természetesen. Le vagyok nyűgözve, Ms. Dimitros – Elizabeth. – javította ki magát a fiú abban a pillanatban, ahogy Elizabeth javasolni akarta. Egy pillanatra mindhárman elmosolyodtak.
– Nos. – szólalt meg Liz, mintha az emlékei között kutatna – Hol is tartottunk... oh, hát persze. Igazán szörnyen érzem magam Michael, amiért így el kell szaladnom, alig hogy megismertem, de éppen az... – intett kecsesen a hölgyek helysége felé Liz – orromat akartam bepúderezni. Megbocsátanak egy pillanatra, uraim?
Michael nyomban közelebb hajolt és beszélni kezdett, amint a nő hallótávolságon kívülre ért.
– Követtek. Segítened kell. Hesha azonnal felpattant.
– Gyere velem.
A kezei eltűntek a zsebeiben: a telefonba beütötte a vészhelyzet kódját, készenlétbe helyezte a fegyvereit. Megpróbált a társa és a teremben összegyűlt tömeg közé helyezkedni. Gyenge. Michael fáradtnak és hajszoltnak tűnt. Gyermekarca beesett volt és mindenekfölött: gyenge.
Michael közben folyamatosan beszélt.
– Természetesen megtaláltam, amit kerestél. Ezért vannak itt. Tévedtél, Hesha – nem hittem volna, hogy ezt is megérem, de borzalmasan nagyot tévedtél. A Szem nem Kalkuttából szerzi az erejét, amikor aktív, hanem Kalkutta küld neki a hatalmából.
Hesha a biztonságosabbnak ítélt konyhaajtó felé terelte a fiút. A szolgálati felvonó... kisebb tömeg... kevesebb tanú... elérték a falat és miután a lehetséges támadási szögek felét ilyen módon elzárta, Hesha megengedte magának, hogy szemével végigfusson a tömegen. Végül meglepetten nézett le Michaelra, aki elvesztette az irányítást a teste fölött – és az eszméletét is – amikor egy apró, véres tenyérnyom jelent meg az arcán.
Hesha a láthatatlan kar felé kapott. Semmi. Kényszeríttette a szemeit, hogy megleljék a vadászt... de nem járt sikerrel. Megragadta Michaelt a dereka és a vállai alatt, de a boszorkánymesterre egy másik, láthatatlan test nehezedett. Hesha egyik kezét a kapcsolatának vállán tartotta és előre, hátra, jobbra, balra mozgatta a magatehetetlen testet, de a támadó túl gyors volt neki. A fiú bőrén sebek – páros lyukak – jelentek meg, és a hiábavaló igyekezetén feldühödött Setita a feje fölé emelte Michael testét, majd sarkon pördül és az ajtók felé iramodott.
A szeme sarkából ekkor megpillantotta a támadót.
A parányi nő nem lehetett volna több nyolc évesnél, ha halandó lett volna. Csupasz volt, mint egy béka és kétszer gyorsabb egy lecsapó kobránál. A haját tőből lemetszették, bőre sötét volt és az ujjbegyeinél és a lábujjainál ébenfeketére sötétedett. Parányi, finom ajkaival Michael lelógó karjára tapadt.
Hesha egy pillanattal azelőtt kapta el és törte össze a nyakát, hogy a lány rájött volna, hogy észrevették. A miniatűr orgyilkos leesett és elszaladt. A léptei bizonytalanok voltak, a feje egyik vállától a másikig csapkodott, de még így is olyan gyorsan cikázott át a tömegen, hogy Hesha képtelen volt szemmel követni a mozgását.
A Setita a főbejárat ajtaja felé nyúlt, átfurakodott a megzavarodott hotel személyzeten és a túlsó oldalon meglátta a rá várakozó Thompsont. Egyetlen szó nélkül az öreg rendőr karjaiba nyomta Michael magatehetetlen testét és a gyermek után iramodott.
Elizabeth éppen időben bukkant fel az előcsarnokból, hogy lássa a mellette elrohanó Heshát. Gondolkodás nélkül követte, miközben a vészhelyzet jelzőhangja szünet nélkül sikított a telefonjából. Ő bajban volt. Liz nekiiramodott és megpróbálta nem szem elől téveszteni a Setitát.
A szabadban a monszun teljes erőből zuhogott. Az utcákon bokáig ért a víz. A rohanó lábak térdmagasságig felcsapták a tócsákat és a permet csillogott az utcai lámpák fényében. Az özönvíz függönye mögött egy apró árnyék bújt meg és Hesha ezt követte. Az Assamita gyorsabban tud mozogni nála, de örökké ő sem képes tartani az iramot. A Setitának pedig hosszú lábai voltak. Ha nem téveszti szem elől... Az utcán az orgyilkost elárulja léptei által felcsapott víz. Hesha átkozódott. A törpe nyugat felé fordult egy keskeny sikátorban. Követhetné őt oda, de az orgyilkos nyilvánvalóan a Maidan parkba tartott, a szegényesen kivilágított, füves, elszórt fákkal tarkított hatalmas nyílt területre. Hesha Szeth-hez fohászkodott gyorsaságért és továbbrohant.
Elizabeth hanyatt-homlok rohant le a sikátorban. A záporban Hesha mindössze egy körvonal volt előtte, de az utcákat legalább kivilágították. Felemelte a szoknyáit, és a víztől elnehezedő szatént átkozva keresztül ugrott a szeméten és a patkányokon. Ki, majd fel egy utcán, aztán ismét lefelé egy őrült sikátorban, át egy sugárúton, keresztül a forgalmon – végül pedig bele a sár és a dús növényzet mocsarába. Hesha már csak éppen hogy látható volt amint éppen egy háromszög alakú víztócsában gázol egy dús facsoport felé. Elizabeth lerúgta a cipőit és utána rohant. A kavicsok elszakították a harisnyáját. Meztelen talpával belelépett a sárba és az oldalára zuhant a tócsában. Hesha már eltűnt, mire ismét felnézett. Mennydörgés gördült végig a nyílt parkon és Liz fájdalmasan bicegve kecmergett elő a piszkos vízből.
Az esőtől és a csapkodó ágaktól megvakított Setita Michael vérének szagát követve vágott át a fák között. A keskeny liget túlsó oldalán ismét megpillantotta a gyereklányt. Egy gyors sprinttel ismét ledolgozta a lány erdőben szerzett előnyét és elkezdte ledolgozni az őket elválasztó távolságot.
Becsapott a villám.
Hesha felsikoltott a villanásra. A gödrében égő szemei felmondták a szolgálatot, a világ elhalványult és a Bestia vette át rohanásának irányítását. Az átok vakon hajszolta előre, neki a fáknak, a köveknek, a testeknek és a Bestia magával vitt minden életet, amit csak találtak. Amikor tökéletesen megvakulva ismét a saját testének ura lett, Hesha a biztonság kedvéért négykézlábra ereszkedett, de megcsúszott és beleesett egy pocsolyába. Arccal lefelé mélyebbre ásta magát a sárba, és nyersvörös szemhéjait a hideg vízbe nyomva várta, hogy alábbhagyjon a fájdalom. Közben végig Szeth-et kérlelte, hogy védje meg őt a fénytől.
A távolból egy vékony, csilingelő nevetés ütötte meg a fülét és a zuhogó esőcseppeknél alig valamivel nehezebb léptek lassan eltipegtek.

 

1999. július 23., csütörtök, éjjel 2:48
Az Oberoi Grand Hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

– Ne is törődjön velük, Ron. Semmiség.
Elizabeth kihúzta összekarcolt lábát az öreg rendőr kezei közül. Fáradtan nekidőlt a heverő karjának és csupasz lábait elrejtette ruhájának romjai alá. Az anyag bronz-zöld vizes szatén volt valamikor, de most már tönkrement: megsárgult sárfoltok borították és merev volt a rászáradt kéregtől.
– Semmiség, egy fenét. A Maidanban betegséget terjesztő patkányok kószálnak. A jobb lábat, Liz. És egye meg a reggelijét.
Az idő lassan vánszorgott. Elizabeth csak keveset evett, míg Thompson a lábával volt elfoglalva. Mind a ketten a telefonjukat bámulták – mintha ez segítene – és várakoztak. Az Áspis a sajátján halkan rövid, kódolt megbeszéléseket folytatott a város különböző részeiből érkező suttogó hangokkal. Thompson kétszer fogadott bejövő hívást: az első az aggódó Janet Lindberghtől jött, a másodikban Pauline Miles értesítette, hogy Kettridge Philadelphiából Albanyba utazott.
– Thompson... – kezdte óvatosan Elizabeth – nem kellene hajnalig visszaérnie?
Ron lesütötte a szemeit.
– Persze hogy nem. De be kellene jelentkeznie. A szabályokat ő találta ki, úgyhogy akár meg is szegheti őket. Menjen és zuhanyozzon le, Liz. A forró víztől majd gyorsabban gyógyul a lába.
Thompson felsegítette Lizt és a fürdőszoba felé tessékelte.
Ő és az Áspis még ébren maradtak addig, amíg a felhők ellenére sem lehetett már egy csöppnyi kétségük sem afelől, hogy a nap meghódította az égboltot. Ezután egyetlen szó nélkül mindketten elmentek lefeküdni, de az álom még órákon át elkerülte őket.
– Elizabeth Ariadné... – szólította meg a férfi, akinek a hold a homlokán tündökölt – Mit csinálsz itt?
Liz egy fotelben üldögélt a hotel előcsarnokában. A hangra felemelte a fejét és hagyta, hogy a jegyzettömb kicsússzon az ujjai közül. Hirtelen eltűnt a fotel, a jegyzettömb, de még a föld is a lábuk alól. Liz felállt – hiszen az embernek állnia kell, ha egy isten szól hozzá – és akkor is, ha nincs mire ülni – és megpróbálta kivenni az alak arcvonásait. A hold sugarai azonban elvakították, és csak a hangot hallotta.
– Én... én azért jöttem, hogy megnézzem a táncosokat. Ma éjjel a Szarvas Átkát adják elő a Mahabharatából.
– A halálra ítélt szerelem. Értem.
A férfi, akinek a hold a homlokán tündökölt, sarkon fordult és elindult. Elizabeth követte, anélkül, hogy megmozdította volna a lábait. A talaj puha volt a lábuk alatt, mint a bőr, de ugyanakkor hideg és kemény, mint az éjkék égbolt. A csillagok úgy tértek ki az útjukból, mint Hesha kígyói gazdájuk léptei elől.
A holdisten megtorpant és ismét szólt hozzá.
– A táncosok túl koraiak ebben a ciklusban. Ma éjjel egy másik fejezet veszi kezdetét, Elizabeth Ariadné. Nézz le a lábaimra.
Liz engedelmeskedet – nem tehetett mást – és látott: egy apró, halvány, szembántóan vörös fényű csillag pislákolt az üres térben, ahová a többi csillag nem merészkedett – ahonnan elmenekültek, hogy megadják a kellő tiszteletet a holdnak.
– A ma esti tánc, Elizabeth Ariadné, a Rakshasa Háborújából származik. Ravana, a Király visszatért... Ravana, a Démon felébredt... Ravana, a Rakshasa ismét háborúba indul, – az idegen fénylő tenyere eltakarta a szemeit és a vörös csillag elengedte a tekintetét, amit eddig olyan hatalmas erővel vonzott magához – Emlékezni fogsz a szavaimra?
Elizabeth kétkedve megrázta a fejét.
– Álmodom.
– Álmodsz. – mondta az isten – De lesz rá egy mód. A te kezedben lesz rá a mód... – hirtelen megszakította a mondatot – Utánad jönnek, Elizabeth Ariadné. Emlékezz, Elizabeth...
– Elizabeth... Liz... ébredjen.
Az Oberoi Grand hotel előcsarnokában lévő foteljében Elizabeth kinyitotta a szemeit és Thompson pirospozsgás arcát pillantotta meg. A férfi busa szemöldöke alól izgatottan meredt rá. – Visszatért. – mondta Thompson – Megbeszélés fél óra múlva.
Elizabeth halkan bekopogtatott a lakosztály ajtaján. Az Áspis nyitott ajtót, gyorsan ellenőrizte a folyosót Liz háta mögött, majd behúzta őt és gyorsan bezárta az ajtót. Az Áspis ezután elviharzott mellette, magára hagyta az előszobában álldogáló nőt és a nappali felé intett a kezével. A beszélgetés nyomban folytatódott. A suttogó, sietős hangok pontosan annál a szónál folytatták a mondandójukat, ahol a kopogtatás és az ajtó kinyitásának apró válsága előtt miatt abbahagyták.
– ...esőcsatornában töltötte a nappalt?
– Jobb, mint a folyóban. Emlékezzen erre, amikor eljön a maga ideje.
Ügyet sem vetettek Lizre, aki magányosan és félénken csatlakozott a megbeszéléshez.
– Hol van Michael? – kérdezte Hesha Thompsont.
– Halott, uram. Nagyon gyenge volt, amikor átadta nekem. Felhoztam az emeletre, lemostam a kéznyomot az arcáról és megpróbáltam... újraéleszteni. A teste azonban elporladt, mielőtt még bármit tehettem volna. – rázta meg Thompson a fejét – Nem volt kiszáradva. Vérzett, de az egyik folt nem az ő vére volt. Azt hiszem valamiféle sav lehetett. Üvegszilánkok voltak az ingén, de az az anyag szétmarta őket.
A szobára, hosszú, kényelmetlen csend telepedett. Hesha egyenesen és méltóságteljesen állt az ablak mellett és Kalkuttát nézte. Az üvegnek nekicsapódtak a hatalmas esőcseppek. A zuhogó eső, és a vihar mögött a város fényei halványan pislákoltak. A színes neonok, a közlekedési lámpák, az ízléstelen cégtáblák és az erős utcai lámpák mind úgy imbolyogtak, mint a lampionok. Kalkutta víz alatti városnak tűnt és a Setita még a horizontig sem látott el.
– Jelentést.
Thompson és az Áspis előadták az előző huszonnégy óra eseményeit. Elizabeth füleiben idegenek nevei zsongtak: Pauline Miles elvesztett szem elől egy férfit, Das Gupta és Forest bejelentkeztek, a Fehér Házat figyelő csapat felismerte Smith-t, Jonest és Robinsont, de elvesztette Tom, Dick és Harry nyomát... Johnson, Jackson, Jameson... Alex, Abigail és Albert Street. Ramóna, Ramana, Ravena, Ravana... Elizabeth pillantása a jegyzettömbjére, a hieroglifáira és a töltőtollára tévedt. Az információ úgy zuhogott körülötte, mint az eső odakint.
– Maga meg mit csinál, Elizabeth? – szakította meg Hesha nyers és ingerült hangja a mélázását.
– Azért jöttem, hogy megnézzem a táncosokat. – vágta rá gondolkodás nélkül – Ma este Ravana Felemelkedését adják elő.
– Elizabeth! – a Setita hangja ezúttal valóban eljutott hozzá és a nő összerezzent.
Sarokba szorított állat tekintetével Heshára meredt. A Setita felvette a papírjait. A felső három lap kilazult és értelmetlen irkafirka borította őket. Az értelmetlen vonások között elszórtan angolul lejegyzett gondolat foszlányok és egy háromszemű démon rajzai bújtak meg. Hesha Liz szeme előtt hevesen kettétépte őket és visszasétált az ablakhoz.
– Jelentést, Elizabeth.
Elizabeth Dimitros megfontolt mozdulatokkal összecsukta a jegyzettömbjét. Enyhén az asztal tükörfényes lapjára támaszkodva felállt, és a haragtól sápadtan, de nagyon összeszedetten a férfi felé fordult.
– Nem. – csattant össze az állkapcsa – És nem fogom „uramnak” szólítani. Én nem vagyok egy titkos ügynök, sem pedig csalétek. Egészen mostanáig akkor kerültem a legközelebbi kapcsolatba a saját szakterületemmel, amikor benéztem a földszinten található régiségboltba. Nem tudom, miért hozatott ide. – vett egy nehéz lélegzetet a lány – és most már nincsenek illúzióim sem arról, hogy egyáltalán valaha is elmondja nekem a valódi okot. A papiruszon megtettem, amit innen tehettem. Memorizáltam Vegel átírt szövegét. Mindent megtettem azért, hogy figyelmen kívül hagyjam a törvénytelen, lehetetlen és megmagyarázhatatlan cselekedeteit – hiszen sohasem magyaráz meg semmit, ha kérdezem. Ha meg akarja állítani, hát, csak tessék. Nekem megvan a saját dolgom, amivel foglalkozhatok. – mondta és sántikálva a hálószobája felé indult – De átkozott legyek, ha egy perccel is tovább üldögélek itt.
Az ajtó bezáródott mögötte és a zár jól hallhatóan a helyére kattant.
Thompson és az Áspis hallgattak. Gyorsan egymásra néztek, és a szemük sarkából aggódó pillantásokat vetettek Hesha felé, aki nyugodtan és precízen összehajtogatta a széttépett lapokat. Félbehajtotta őket, aztán még egyszer, majd az egészet a mellényzsebébe süllyesztette. Mikor végzett úgy szólt az élő telefonvonalhoz, mintha semmi sem történt volna.
– Janet. Jelentést.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 4:02
Földmélyi barlang
New York Városa, New York

A rozoga asztal, bármilyen hatalmas is volt, alig volt képes az ősöreg, kézi írógép köré halmozott könyv- és iratkupacokat megtartani. A közelben felállított ütött-kopott lámpa még ennél is gyatrábban látta el a feladatát. A sötétség elnyeléssel fenyegette az asztak és a mellette ülő torz alakot.
A szoba lakóján nem látszott, hogy zavarná a környezet. Az egyik méretes lábát feltette az asztal lapjára, és ezzel majdnem felborította a különféle kupacok kényes egyensúlyát. A lény figyelmét egyetlen papírlap kötette le – az, amelyiket a bütykös kezében tartott.

 

1999. július 23., péntek, éjjel 3:43
Az Oberoi Grand Hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

Hesha későn és bejelentés nélkül lépett be a lakosztályba. A várakozó Thompson és Áspis felpattantak, hogy fogadják, de ő egyetlen bólintással elhessegette a párost. A két halandó hálásan biztosította a területet és elment aludni.
– Jó éjt, uram. – mondta távoztában Thompson.
Nem, – gondolta Hesha – ez nem volt jó. Lehámozta magáról a felszereléssel teli esőkabátot, egymás mellé rendezte az eszközöket, majd a gőzölgő ruhadarabot kiakasztotta száradni. Miközben a zsebei kiürítésével volt elfoglalva, tekintetét Elizabeth üres helyére villantotta. Lassan letette a kétmaroknyi apró szerkentyűt, majd kiválasztott közülük egy apró, hajlított acéldarabot. Levetette a cipőjét és a zakóját, majd odalépett a nő ajtajához. A kezét a fára fektette és hallgatózott: a szobában a lassú, mély lélegzés és a gyenge, egyenletes szívverésen kívül semmilyen hang nem hallatszott. Az acéldarab visszahúzta a reteszt, és a Setita résnyire nyitotta az ajtót.
A szoba illatai megrohanták: fiatal nő, öreg könyvek, tinta és tiszta papír, halvány félelem, harag és könnyek. Hesha követte a nyomokat: itt torpant meg dühöngve, itt kezdett sírni, itt jött a rettegés... Biztonságosan maga köré csavarta a sötétséget és lekuporodott az ágy szélénél.
Hesha elgondolkozva nézte a nőt.
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy megbánta, hogy elvesztette a türelmét. Az önkontrol falai mögött lefolytatott elemzés szerint a magaviselete... nem kielégítő. Szükségtelen volt, hogy a nő is részt vegyen a napnyugtakor tartott konferenciákon, sőt, ez valójában még veszélyes is lehet. Még annyira sem kellett volna átlássa az ügyeket, mint a többi szolgája. Elizabeth feladatait ugyanolyan könnyedén ismertethette volna vele négyszemközt. Most sikerült elérnie, hogy a saját önuralmának hiánya által okozott szakadék túloldalán a nő olyan távol kerüljön a befolyásától, amilyen távol eddig még sohasem volt. És a maszkot egy jelentéktelen apróság, egy semmiség miatt hagyta félrecsúszni. Ráadásul még az Átkot sem hibáztathatta. Az egészet a saját hangulata okozta, és a Bestia egyszerűen hátradőlt és élvezte az előadást. Michael halála nem lehetett kifogás, nem lehetett meglepetés. Tegnap az esőcsatornában hasalva is tudta, hogy az Assamita gyermek így vagy úgy, de végrehajtja a küldetését, és magában felmérte az események következményeit és a felmerülő nehézségeket.
Hangulat. Vegytiszta harag kerítette hatalmába, és ő később magával vitte Kalkutta utcáira is. De nem lett volna rá szükség: az ingerültség mindenütt ott hullámzott a város levegőjében. A Nosferatu kapcsolata nem bukkant fel. Érthető volt a távolmaradása, Hesha mégis megmagyarázhatatlanul bosszankodni kezdett emiatt. Elbandukolt az Albert Streetre, ahol megtalálta a kávéházat uraló Subhast. A fehér hajú úriemberből lassan elpárolgott az udvariasság, szavaiból csendben eltűnt a tisztelet, és Hesha saját civilizált maszkja is lassan darabjaira hullott. A két öreg szövetséges hirtelen nyílt háború küszöbén találta magát. Mindössze a harci ösztön tartotta vissza őket, amely támadás előtt a másodperc törtrészére átvette az irányítást az ellenségek fölött. A halálos csendben a tapasztalt, óvatos páros felismerte vitájuk hamisságát. A nyílt ellenségeskedés gyorsan zavart számítássá változott: az erősen őrzött szellemüket egy külső erő háború felé taszította. Subhas az asztalra fektette a kezét, Hesha pedig hátratolta a székét és vérontás nélkül váltak el egymástól.
A kávéházból kifelé Hesha észrevette az érkező diákokat. A fiatal brujah-k elvesztették a fejüket, és a hangok – a menekülő vendégek ordítása, a pajzsrázó gyermekek üvöltései, akik harcos kedvében találták Subhast, a szétrobbanó ablaküvegek csilingelése, a csontok ropogása – elérték a távolodó Hesha érzékeny füleit.
Hesha még több nyom után kutatva az emelkedő vízben felkereste az épülő hidat. Tombolt a káosz. A tájfun ereje teljében volt. A cigánytábor a város többi részéhez hasonlóan el volt árasztva, de ahol egyszerűen évek megszokásával szárazabb helyre kellett volna húzódjanak, ott ordító, kavargó csőcseléket talált. Egy magányos, visszafojtott dühtől reszkető Gangrel fordította vissza Heshát. A macskaszerű teremtmény elárulta, hogy a törzsek teljesen megőrültek. A Bhanjarak és a Khana Buddosok együtt. Átkozódva az egészért a Ravnosokat hibáztatta. Hesha magára hagyta, mielőtt a tomboló düh elnyomta volna az elhatározását, hogy megvédje a védenceit.
Többé már nem volt kétsége afelől, hogy egy befolyás járta át Kalkuttát. A Setita megfordult, hogy megadja az Átoknak, ami jár. Bejárta az éjszakai utcákat és olyan esetlenül vadászott, mint egy ma született Káinita. A gyomrában eddig ismeretlen tűz tombolt, amely túlmutatott a szokásos éhségen és a Bestia falánkságán. Ez a félszeg, nyugodt, izzó vágy behajszolta egy bárba, ahonnan világos bőrű, hosszú hajú, Elizabeth-hez hasonló korú és testfelépítésű lánnyal jött elő. Hesha betaszította őt egy sikátorba, és könyörtelenül kiszipolyozta. A Bestia nem vette át az uralmat. Még csak meg sem próbálta. Miért küzdene az irányításért, mikor már amúgy is egyetlen elme voltak? Önelégülten és kielégítve úgy tekeredett Hesha újsütetű dühe köré, mint egy kobra a tojásai köré. A Setitát ez még jobban feldühítette. Természetellenes. – gondolta. Kalkuttában valami mélyen és baljóslatúan rossz volt. A védőfalai mögé rejtőző Hesha remélte, hogy most már képes ellenállni a hatásnak, de imádkozott Szeth-hez, hogy gyorsan véget érjen, bármi legyen is ez. És azért is fohászkodott, hogy a város idősebb lakói eléggé ismerjék önmagukat ahhoz, hogy képesek legyenek ellenállni.
Elizabeth egy halvány rúgással az oldalára fordult és Hesha rámeredt. Az álom elűzte a gondjait... és békét hozott neki. A kezei kilőttek, mintha saját akaratukból tennék, és kisimítottak egy hajtincset a megbékélt arcból. A szemei megrándultak a szemhéjak mögött és az arca lassan kevésbé boldog vonalak mentén rendeződött át. Újabb rémálmok. Honnan tudja? A teremtmény elhúzta a kezét, visszazárta az ajtót és a saját nyughelyén keresett feledést.

 

– Hesha... – szólt a maszk mögé rejtőzött Isten – Vér a véremből.
– Uram?
Hesha kinyitotta a szemét és felült.
– Mit kívánsz tőlem?
Az utazóládája és a hotelszobája eltűnt és a halott álmok feketesége vette körül.
– Nézz rám.
Hesha a hang felé fordult. Lassan alakokat kezdett kivenni a sötétségben. A látóterét egy hatalmas, szuroktestű kígyótest töltötte ki. A szörny húsa és az éjszaka a látóhatáron találkoztak. Pontosan alatta, a hatalmas test szorításában egy vörös oroszlánsörényű, madárcsőrű, kosszarvú óriás feküdt. A szemei előtt az Isten megvonaglott a csapdában és addig küzdött, amíg az erek jól láthatóan kidagadtak az izmain. Kiszabadította az egyik karját, és ellenfelének kötélszerű végtagjai addig csapkodtak, amíg jobb fogást nem találtak a nyakán. Nyakának kiszabadításáért az Isten feláldozta a kart, és a harc visszatért a kezdőpontra.
– Uram. – mondta Hesha és letérdelt.
A fenevad szénfekete csápjai elborították az ő lábait is.
– Állj fel. Nem engedheted meg magadnak, hogy meghajolj előttem, amíg ki nem szabadultam. Vedd inkább szemügyre a társaimat.
Az álarc mögé rejtőzött Isten mindkét oldalán más alakok helyezkedtek el. Egyesek nyitott szemekkel, teljesen mozdulatlanul feküdtek, de szinte teljesen megszabadultak a lénytől. Más, hasonlóan mozdulatlan formákat tejesen beborított a szurokfekete pikkelyes test és semmi nem látszott már a testükből. A szörnyeteg mindent meghódított és az áldozatokra csak kiemelkedő alakjuk emlékeztetett. Néhányan – nagyon kevesen – az óriáshoz hasonlóan küzdöttek.
– Most pedig nézz a mögötted állóra.
Hesha megfordult és az ébredéskor tapasztalt üres sötétség fogadta.
– Nézz fel, vér a véremből, és láss.
Hesha engedelmeskedett az Isten parancsának és hirtelen észrevett egy formát az éjszakában. Az alatta tekerődző lény testéből formálódott oszlop hegymagasságba emelkedett a halottak tompa egére. A csúcsán álló jól ismert alak szinte eltűnt a szorításban. A birtokában lévő szobor ezt a lényt ábrázolta. A négykarú, rettenetes fegyverzetű démon kéken és feketén csillogott, testéről pedig vérpatakok csordultak le az őt tartó oszlopon. Folyók. – gondolta Hesha – Százezer férfi vére... millióké...
– Nagyapám most nyugodni tér. – mondta az álarc mögé rejtőző Isten.
Hesha az ura felé fordult, de az álom halványulni kezdett. Még hallotta Szeth Apep tekerődző teste alól előtörő hangját:
– Emlékezz!
– Valami baj van, Thompson?
Ron szemöldöke a magasba szaladt és nyelt egy hatalmasat.
– Nem emlékszik, uram? – rázta meg a fejét az asztal szélén egyensúlyozva – A pokolba. – mondta, és összeszedte magát – Napnyugtakor felébresztettem és kiáltott valamit, nem angolul, de olyan erővel, hogy beleremegtek az ablakok. Bejöttem, hogy ellenőrizzem, hogy van. – tekintete aggodalmasan fürkészte mestere arcát – Nem emlékszik rá? Nos... úgy tűnt meditál, és mivel láthatóan nem támadták meg, így kimentem. Ez körülbelül fél órával ezelőtt volt.
A Setita az emlékei között kutatott. Volt egy álom... valami fontos... de eltűnt. A fotelről felkapta a tegnap éjszaka viselt zakót és leült. A kép talán visszatérne, ha valóban meditálna. Azonban kételkedett abban, hogy a Kalkuttára telepedett dühödt befolyás megengedné a nyugodt, összeszedett emlékezést és a légkondicionálók zajától és az emberi beszédtől hangos hotel soha nem lesz megfelelő hely az elmélkedésre. Most éppen egy nő beszélt, elég közel ahhoz, hogy hallhassák. Hesha a karjára hajtotta a zakót és megpróbálta megtisztítani a gondolatait. A szövet alatt papír zizegett. Kihúzta az összehajtott lapokat a zsebéből és széthajtogatta őket maga előtt.
Elizabeth lerajzolta a szobrot – álmomban a szobrot láttam. Az angol nyelvű írások között megtalálta a saját és Elizabeth nevét, egy feljegyzést, hogy „Indiai táncok, Mindennap 6:30-tól”, egy kezdetleges ábécét, hétszer a „vörös király”-t és tizenegyszer a „vörös csillag”-ot. A gondosan megformált betűk egy gyakorló írnok munkáját jutatták az eszébe. Az „r” a vörösben minden egyes alkalommal egyre kifinomultabbá vált és az angol szavak lassan ennek az egy betűnek az ismétlésébe váltottak át. A betűbe lassan egy elnyújtott, vízszintes ovális is belekeveredett – a száj jele, ami a hieroglifákban az „r” jele.
Hesha ismét szemügyre vette az eddig értelmetlennek tekintett egyiptomi szöveget. A betűket tanuló nő... azon a nyelven gyakorolta az írást, amelyikben már otthonosan mozgott: angolul. Az írás nem értelmetlen firkálmány volt, hanem egy akaratlan rejtjel. Hesha összevonta a szemöldökét és nekilátott az átirat elkészítésének.
„Ris'bth” – ez a nő nevét jelölte. „Hsh” – ez volt ő, bár a lány gonosz szimbólumokat választott. Az „Rwn” valószínűleg „Rauna” kell legyen, de... kicsit odébb szerepelt ugyanez a minta, egyetlen betű különbséggel. Az „Rfn” Indiában inkább „Ravanát” sugallt. A nő folyamatos váltásai a német felé hajaztak... Hesha nagy nehézségek árán megfejtette a „vörös csillag”, a „rakshasa”, a „király” és a „felébredt” szavakat.
A Setita egy pillanatig még a szavak visszhangjára figyelve ült a székben. Bármit is küldtek neki a nap folyamán, az már elveszett, de biztos volt benne, bár nem tudta miért, hogy volt valami közös Elizabeth jegyzeteiben és az álmában.
– Kérje meg Miss Dimitrost, hogy csatlakozzon hozzánk, ha nincs ellenére.
Thompson elfintorodott.
– Én... – kezdte fájdalmasan – én nem hiszem, hogy képes lenne rá, uram. – Hesha kérdő tekintete foglyul ejtette, és az öreg rendőr folytatta – Félrebeszél. Átaludta az egész napot és démonokról, szellemekről és királyokról kezdett fecsegni, amikor felébredt. Azt hiszem, megfázhatott, amikor a múl éjjel Ön után rohant.
A Setita elviharzott mellette és berontott Elizabeth szobájába. A lány az ágyán ült, és megpróbált elbeszélni az Áspis mellett, aki teljesen tanácstalanul próbálta ágyba dugni őt.
– ...És a négy utazó eljött a Rettenetes Éj Városába, hogy megkeressék Rá Hercegét... hagyd abba. Hagyd abba! Hé! De a Rakshas – engedj el, te kígyó – de a Rakshas Királya a hegyek szíve alatti álmában is meghallotta a... – Elizabeth éppen csak annyi időre hagyta abba a történetét, amíg beleharapott a Raphael karjába, aki ezután olasz szitkokat mormolva vonult vissza – De Ravana Hírnöke elküldte a majomdémont, hogy végezzen az átkozott varázslóval...
– Hagyjanak magunkra. – parancsolta Hesha egy hideg, kemény pillantással a kegyenceinek – Majd én a gondjaimba veszem.
Hesha az ágyhoz verekedte magát: valaki – Liz, vagy az Áspis – a földre hajtotta a takarót és a lepedőket. A magára hagyott Elizabeth a szabókhoz hasonló pózban letelepedett az ágyára, lesimította összegyűrődött hálóingét, és ismét folytatta a történetet.
– Egyszer, a Mindig Éber Városban élt egy szerény családból származó lány...
– Elizabeth.
Hesha a nővel szemben ült le és a szemeiben kutatott a tekintetével. Úgy tűnt, hogy csak az üresség rejtőzik bennük.
– Ki aludt a Hegy Szíve alatt?
– Ravana, a Rakshasák Királya tízezer éven át aludt a hegy szíve alatt, de többé már nem alszik. A hegység a lábától a csúcsáig meghasadt és a Király előlépett, hogy fogadja a Hármakat, akik Keletről érkeztek.
– Ki a Herceg?
– A Rakshasák Hercege, Hazimel, aki az atyja ellen fordult és a Rettenetes Éj Városa alatt alszik.
– Mi a Vörös Csillag?
A lány szája sírásra görbült.
– A Vörös Csillag nem engedelmeskedik a Holdnak, Hesha. A szoba mennyezetén jártam és a Vörös Csillag betolakodott az égboltra. – az üres szemek fájdalommal teltek meg – Hesha?
– Itt vagyok veled, Elizabeth, de nem látok valami jól. – ragadta meg a kezét – El kell mondanod, hogy vagyunk.
– A Herceg körül elterülő mezőkön állunk. Vihar közeledik és egyre sötétebb lesz. A felhők eltakarják az eget.
– Jó. Akkor a vörös csillag nem láthat minket. Kell legyen egy épület a közelben, egy templom. – sugallta a Setita – Lótusz formájú oszlopai vannak, és szobrok övezik a hozzá vezető utat. Most már látod a templomot, Elizabeth.
– Igen... – mondta habozva – De eddig nem volt itt...
– Mindig is ott volt, csak nem vetted észre. A templom belsejében keresünk menedéket a vihar elől, Elizabeth. Most elindulok felé. Kövess, hagyd ott a mezőt.
A nő arckifejezése megváltozott.
– Ez egy rémálom. – mondta lassan.
– Akkor hagy ott. Lát engem? Kövessen engem, ki az álomból.
Elizabeth hirtelen magához tért, mintha hirtelen a kötélhúzás közepén elengedte volna a kötelet. Hesha továbbra is szemmel tartotta, mert attól tartott, hogy a transz ismét visszahúzza. A nő szemei teljesen kitisztultak és Hesha elfelejtett másfelé nézni. Azon elmélkedett, hogy ezek a szemek miért voltak világosak és sötétek is egyszerre? Háromszáz év alatt már biztos látott az övéhez hasonló szemeket...
– Hol jártam?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem tudom biztosan. Thompson azt hiszi, hogy lázas volt. Szerintem bennragadt egy látomásban. Én magam is valami hasonlót éltem át.
Elizabeth lepillantott a Hesháéban pihenő kezeire.
– Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek a tegnapi viselkedésemért. Kalkuttában már senki sem az, aki volt. – Liz ismét a férfi arcára emelte a tekintetét és Hesha lassan folytatta – Úgy értesültem, hogy a múlt éjjel követett, miután Michaelt megtámadták. Ez nagyon bátor dolog volt. – szorította meg a nő kezeit – Soha többé ne tegye. – tette hozzá rögtön – Szeretném biztonságban tudni.
Hesha felállt, és kinyitotta az ajtót.
– Thompson, Elizabeth és én vacsorázni megyünk. Maga és Mercurio szabadok. – mondta anélkül, hogy a testőre felé fordult volna – Csukja be a száját. Ma éjjel Kalkutta eléggé veszélyes ahhoz, hogy ne tudjon minket megvédeni még egy hadsereggel sem – és azt hiszem, Kalkutta elég nagy veszélyben van ahhoz, hogy békén hagyjon minket.
Ron Thompson a járőröző rendőrök lassú, gördülékeny lépteivel haladt a Maidan mentén. Járőrözött az esőben, egy rossz napon, miután összeveszett az őrmesterével és miközben bandaháború dúlt az utcákon. Egyik szemét az őrpozíciót elfoglaló Áspison tartotta, a másikkal az egymás mellett sétáló Heshát és Elizabethet figyelte. Minden józan ész ellenére úgy tűnt, hogy azok ketten jól érzik magukat. A telefonjának nyitott vonalán keresztül folyamatosan mormoló átkozódást hallott. Mercurio a rosszkedvét az éterbe is szétkürtölte, nem elégedett meg az egyszerű testbeszéddel.
Hesha Ruhadze embereinek gyűrűjében sétált és úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róluk. Kezében egy nevetséges, rózsaszín és fehér mintázatú golfesernyőt tartott. Teljes figyelmét a mellette sétáló lányra fordította, aki vékony, fekete ruhát és vékony, fekete esőkabátot viselt. A Hooghly vize szabadon keresztülfolyt Elizabeth szandálján, és szemében végre felszáradtak a könnyek, amelyek Kalkuttába érkezésük óta kitöréssel fenyegettek. A Maiden füvén lépkedve a péntek esti karneváli hangulat az eső ellenére is megérintette őket. A kígyóbűvölők, koldusok, virágárusok, és utcai szórakoztatók hada temérdek témát adott Heshának, hogy elkerülje a... kellemetlenségeket.
Egy gyöngyárus közelítette meg őket, akit százával borított a saját portékája és hevesen kínálgatni kezdte az áruját a hölgynek. Az Áspis közelebb lépett és Hesha megérezte, hogy Thompson sugárzó rosszkedve is közelebbről érinti. Elizabeth mosolyogva hallgatta a férfi sipítozását, de megrázta a fejét:
– Na, dhonyabad.
Hesha kuncogva húzta őt maga után.
– A bengáli kiejtése nagyon érdekes.
– Miért nem tudom ezt bóknak venni?
– Biztos vagyok benne, hogy az az ember megtisztelve érzi magát, amiért egyáltalán megpróbálta. A legtöbb amerikai nem veszi magának a fáradtságot.
A páros megfordult, kikerültek egy pavilont és ismét a város fényei felé indultak.
– Nem akar szuveníreket?
– Olcsó gyöngyöket? Ugyanilyet New Yorkban is vehetek... már ha egyáltalán valamikor visszajutok New Yorkba. – pillantott fel haragosan Elizabeth.
– Vissza fog jutni New Yorkba. – biztosította Hesha. Fogást váltott az esernyőn és megpaskolta a kezét.
– Megígérem.
Elizabethen nem látszott, hogy megnyugodott volna, de nem is próbált vitatkozni vele. Hagyta, hogy Hesha séta közben továbbra is fogja a kezét.
– Menjünk fel a bazárba és nézzünk körül. A boltok lassan zárnak, de én majd találok olyan szuvenírt, amit érdemes megvenni. Valami szép dolgot a lakásába? Egy kézzel készített bőr asztalkészletet Sleipnirnek? – kérdezte, majd komolyan hozzátette – Mit szólna a bronzhoz?
– Bronz?
– Indiában nagyon jó a bronz...
Hesha az aprócska utcák útvesztőjében észak felé vezette a nőt, és egy boltokkal zsúfolt szélesebb sugárúton bukkantak fel. Az Áspis felderítette előttük az utat, és Thompson meggyőződött róla, hogy nem követik őket. Hesha is nyitva tartotta a szemeit. És Elizabeth szinte oda sem figyelve két dolgot vett észre: először, hogy cégtáblák egyre kevesebb és kevesebb angol és szanszkrit betűt és egyre több arab írásjelet használtak, másodszor pedig, hogy Hesha, akin eddig még csak a nyaka körül látott ékszert, most egy gyöngyökkel díszített karperecet is magára öltött. A csuklójuk összedörzsölődött, miközben kéz a kézben sétáltak és a gyöngyök nekinyomódtak a bőrének.
Felfelé haladtak a kis bazárban és utolsó vásárlóként még benéztek az éjszakai zárásra készülődő boltokba és nézegették a muzulmán boltok kirakatait, amelyek a szent nap tiszteletére már naplementekor bezártak. Ekkor Elizabeth, aki eddig hagyta, hogy a kísérője vezesse, hirtelen maga kezdte megválasztani az útirányukat. Kezdetben a fordulóknak még volt értelme – be egy antik árukat kínáló üzletbe, egy száriszövőhöz, az utolsó édes pa'an süteményét kínáló bódéhoz – de lassacskán bármilyen apró dolog képes volt magára vonni a figyelmét és a kis társaságot minden magyarázat nélkül ide-oda rángatta maga után az utcákban.
Hesha teljesen átengedte a városnézés irányítását a nőnek, és még akkor sem szólt, amikor már maga Elizabeth is elcsodálkozott azon, hogy ez az épület, vagy az a kereszteződés miért is olyan érdekes. Liz megtorpant egy apró, rossz állapotban lévő mecset mellett, tett egy megjegyzést az építészeti elrendezésre, majd hirtelen bevetette magát egy közeli szűk átjáróba. A Setita mellette tocsogott a vízben és Elizabeth szemében úgy tűnt, mintha számára teljesen normális lenne ez a hirtelen vágta a két ház közötti szűk résben. A pöttöm utcácska derékszögben elkanyarodott ott, ahol az egyik utcára néző házak ferdén a másik utcai házsornak vetették a hátukat.
Hesha egy pillanat múlva érezte, hogy Hesha elengedi a kezét. Mire ismét meglátta, a férfi a vonagló sötétséget tartotta a kezében. Thompson és az Áspis furcsán eltompult zseblámpáinak fénye visszaszorította az árnyékokat és Elizabeth elborzadva látta meg, hogy Hesha változó kezei egy gyermeket markolnak.
Hesha a stukkóval díszített falnak szorította a pöttöm leánykát és a csontos, szénfekete csavargó vékony hangon felkiáltott. A gyermek meghajlította a testét, majd a maga alá húzott térdeivel kirúgott. A vakolat megrepedt, de a pálca vékonyságú végtagok elég erőt fejtettek ki ahhoz, hogy őt és a Setitát keresztülrepítsék az úton. A gyermek feje úgy tapadt Hesha alkarjára, mint valami bögöly és ismét kirúgott. A harcoló felek egy sokkal puhább felületnek ütköztek – Elizabethnek – és az első fal romjai közé repítették a halandót.
Imbolygó fény közelített, majd torpant meg hirtelen mellette. Liz megérezte maga mellett az Áspist és érezte, amint egy kéz lenyúl érte, hogy talpra segítse. Miután felállt ismét a csata felé pillantott. A meleg fény ellenére a szürkésbarna apró alak alig volt látható. A magas harcos furcsán ízelt végtagokon magasodott fölé és pikkelyes karmokkal csapott le az ellenfelére. Korbácsszerű, villás nyelvével sebeket hasított a gyermek meztelen bőrén.
Elizabeth mély levegőt vett egy sikolyhoz, de az Áspis gyorsabb volt. A Karja a nyakára kulcsolódott és kérges tenyerével beborította a száját, mielőtt akár csak egyetlen hangot is ki tudott volna préselni. Elizabeth megpróbált az őt szorongató kézbe harapni, de hirtelen megtorpant. Az orrának feszülő nyomás figyelmeztette, hogy a férfi az elnémításához hasonló könnyedséggel képes lenne megfojtani. A másik öklében egy pisztoly körvonalát látta, amely szinte mechanikus precizitással követte az ellenfelek mozgásának megfelelően a célpontot. Amikor a fegyver megtorpant, és a szörnyetegek kavargó tömege elcsendesedett, Mercurio előre lökte Elizabethet. A csata véget ért.
– Kesztyűket. – parancsolta Hesha.
Az ellenfele testét ledobta a lába elé a vízbe. Az megvonaglott és a Setita ráállt a vastagtalpú szandáljával. Az egyik sarka az úttesthez szorította a gyermek arcát. Elizabeth összerándult. A győztes leöblítette a karmait a csordogáló esővízben, és az előrelépő Thompson gumikesztyűket húzott ura újraformálódó kezeire. Hesha azonnal ledobta a véráztatta esőkabátot, majd kihámozta magát az ingjéből és a nadrágjából és beleejtette őket a csobogó patakba. Önmagát is ellenőrizte, és gondosan kimosta a sebeiből a vöröses fekete váladékot.
– Tiszta, uram. – erősítette meg Thompson.
Elizabeth megremegett, amikor a Hesha pikkelyes bőrén tátongó sebek szépen lassan bezáródtak és a lábai alatt heverő lény által okozott vágások és harapások begyógyultak. Egyetlen seb sem vérzett. Ezután lassan leolvadtak a pikkelyek is, és a bőr változásával egy időben a furcsa izületek és a természetellenes magasság is eltűnt. Ron intett az Áspisnak, és Raphael célba vett egy víz alatti pontot. Thompson levette az esőkabátját és odaadta a mesterének, majd a lépcsőkhöz hátrált és biztos, kétkezes fogással ő is célra emelte a fegyverét. Hesha kesztyűvel védett kezeivel megragadta a lány homlokát és állkapcsát, majd a téglákból készült lépcsőnek szorította a foglyát. A fejletlen gyermekizmok iszonyatos küzdelmet vívtak a nyomás ellen, és az összeszorított fogak közül félig megformált szavak törtek elő. A Setita hirtelen elengedte a lány állát, akinek a szorítás ellen küzdő izmai tágra nyitották a száját. A halandó szeme által követhetetlen gyorsaságú ujjak lecsaptak és mikor ismét felbukkantak, egy szürke, halott szövetdarabot szorítottak: a lány nyelvét. Hesha a csatornába hajtotta a nyelvet, ismét leszorította a gyermek koponyáját és a szemébe nézett. A lány gyorsan behunyta a szemeit.
– Thompson. Adjon egy pisztolyt és egy hangtompítót. És feszítse szét a szemhéjait. – Ron mormolt valamit a bajusza alatt, de Hesha így is meghallotta – Akkor vágja le őket. – válaszolt a mormolásra.
Az öreg rendőr előrelépett, összecsavarta a fegyvert és Hesha keze mellé a lépcsőre tette. A kabátujjából előhúzott egy apró kést és a lány fejéhez hajolt. A Setita ezután közelebb hajolt a szürke archoz és rövid, parancsoló szavakat suttogott neki. A lány ajkai szótagokat kezdtek formálni. Hesha arabul kiáltott rá, suttogott neki és a megnyomorított szemekben engedelmesség vagy bizonytalanság után kutatott.
– Csendet. – próbálkozott angolul.
– Fogja le a fejét. – mondta kurtán.
Ismét eleresztette az állát. A kislány álla egy roppanással szétrobbant az áthaladó golyó hatására és az arcának egynegyede szétkenődött a környező falakon, mire a gyorsasága miatt elmosódott vergődés abbamaradt. Hesha ismét megpróbálkozott a parancsokkal. Az apró, elszánt lény a lépcsőkön végül sikerült kipréseljen egy hangot magából, miközben a fogva tartója az akaratának legyűrésével próbálkozott.
Hesha nemtörődöm, türelmetlen mozdulattal beledöfte az egyik karomban végződő ujját, de rögtön meg is bánta, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedett – a gyermekben már nem maradt elég ahhoz, hogy elviselje a cafatos vágást. A lány felsikoltott, a teste összeaszalódott és ott helyben porrá omlott.
A következő üres pillanatban egyetlen nesz sem hallatszott a sikátorban.
Az eső ütemesen dobolt a romokon, ahogy eddig is tette és ezután még sokáig folytatni is fogja. Kalkuttában az ég minden júliusban a városra zuhan. És az eső sárrá változtatta a port, amely nemrég még egy Assamita volt.
Az Áspis még mindig tartotta Elizabethet, akit rettenetes, szívszaggató zokogás rázott. A tüdeje égett, és az arcán nem az esővíz csillogott. Tágra nyílt, égő szemei lassan pásztázták a fénykört. Félt attól, ami a körön kívül rejtőzködhet, és rettegett a fényben álló három férfitól. Hesha az Áspishoz lépett és a háta mögött Thompson összeszedte a borzalmas műtét kellékeit. Liz gyorsan félrenézett. Nem akarta látni egyiküket sem.
– Engedje el. – mondta Hesha – Engedje el.
A szorításból megszabadult Elizabeth megtántorodott, de a szörnyeteg elkapta a karjainál fogva. Hesha gyengéden kivezette a sikátorból. Egyre távolabb kerültek a lépcsőkön gyorsan porladó holttesttől és egyre közelebb a hotelhez.

 

1999. július 24., vasárnap, éjjel 2:24
Az Oberoi Grand Hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

A mosdó fölé görnyedő Elizabeth a lefolyóból felpillantott a vízcsapra. Egy sötétbarna kéz egy nedves törölközőt nyújtott felé. A nő a tükörbe nézve megpillantotta a háta mögött Heshát. A rosszullét ismét rátört, és ő tartotta a vállát, amíg a teste azért küzdött, hogy kiürítse a már amúgy is üres gyomrot. A sav elkeveredett a csapból folyó vízzel. A nedves törölköző hűvösen végigsimított a homlokán. A görcsök elcsendesedtek és Hesha megvárta, amíg a nő kiöblíti az epét a szájából.
– Ne érj hozzám! – rántotta ki magát hevesen Liz a lény gyengédszorításából.
Hesha meg se moccant, és hagyta, hogy a nő a szoba másik sarkába hátráljon tőle.
– Csak egy gyermek volt. Egy gyermek. – sikoltotta az utolsó szót Elizabeth.
– Nem. – válaszolta Hesha.
– Meggyilkoltál egy kislányt. – köpte a szavakat a nő – Egy gyermeket. Halálra kínoztál egy kislányt.
– Nem. – ismételte nyugodtan a szörnyeteg – Ez is csak a korábbi rémálom része.
– Az Isten verje meg. Az Isten verje meg, ez valóság volt. Láttam. – a könnyek patakzani kezdtek az arcán – Miért gyilkoltad meg?
Hesha óvatosan közelebb lépett és egy gondosan megválasztott ponton megtorpant. Pontosan annyira közelítette meg Lizt, amennyire az megengedte volna neki.
– Ez az egész csak a rémálom része. A Vörös Király a hegy alatt. A majomlány, akit a varázsló meggyilkolására küldtek. A rémálomban semmi sem az, aminek látszik.
– Láttam, amikor meggyilkoltad. – suttogta vészjósló hangon Elizabeth. – És téged is láttalak.
Elizabeth gyomra ismét háborogni kezdett és ő nyelt egy nagyot.
– Mi vagy te?
– A rémálom egy másik szereplője. – rázta meg a fejét a Setita.
Liz az elfehéredett öklökbe szorított kezeivel elégedetlenségében a combjait püfölte.
– Az igazságot! Mi vagy te? Mi vagy te? Mi vagy te?
Hesha odalépett a nőhöz és a karjaiba zárta. Talán öt percig állhattak ott így. A reszkető halandó nő próbált elhúzódni tőle. Karjait védekezően maga elé emelte, de ugyanakkor a férfi vállaira borulva zokogott. Hesha nem szólt, de megtartotta a görcsös zokogásban rángatózó testet. A rángások lassan alábbhagytak, a gyötrelmes kiáltásokat csendes szipákolás váltotta fel és Hesha elengedte a nőt, amikor már biztos volt benne, hogy Liz ismét ura saját magának.
Elizabeth ismét megpróbált elhátrálni, de már nem volt hová menekülni. A sarokban lerogyott a szőnyegre és tompa hangon megszólalt:
– Hagyj magamra.
Hesha éppen kartávolságon kívül letérdelt a padlóra. Hirtelen nagyon élesen megérezte a meleget, ahol a nő teste hozzáért az övéhez és az ingét átitató könnyek forróságát. A nő szaggatott lélegzése mögött kezdte kivenni a szívverését. Lerázta Liz vérének ritmusát és megtörte a csendet.
– Azért öltem meg az a lényt, – kezdte nyugodtan – mert megízlelte a véremet és veszélyeztette a küldetésemet és az embereimet. És azért, mert megölte Michaelt.
A szavak megfelelő ütemben hangzottak el, és Hesha hagyta, hogy Liz felfogja a jelentésüket.
– Ki volt Michael.
– A varázsló. És a lány volt a majomdémon, akit az elpusztítására küldtek. Ő – az – nem egy elsiratandó gyermek volt. Egyszer talán, évszázadokkal ezelőtt, ő is volt kislány. De az ellenségeim elragadták, kiképezték, megölték és egy orgyilkost csináltak belőle, akit ők irányítanak. – mondta, majd egy kis szünet után hozzátette – Egy gyilkos eszközt.
Egy suttogás szűrődött elő arról a helyről, ahol valaha a szíve volt: És te miféle eszközzé formálod majd Elizabethet?
– Már elmondtam neked, hogy megpróbálom megakadályozni, hogy az eltemetett veszedelmek rossz kezekbe kerüljenek. Azért jöttem Kalkuttába, mert az egyik legrettenetesebb most rászabadult a világra. A Vörös Csillag, amelytől annyira rettegsz az álmaidban. – Hesha a nőre pillantott. Legalább meghallgatja. A Vörös Csillag említése megrázta, és most már talán felkészült arra, hogy higgyen abban, amiért Hesha idejött. – Michael megkereste volna nekem a forrását. Azt hiszem, együtt eleget kideríthettünk volna ahhoz, hogy megállítsuk a Szemet – a csillagot – ha rosszra akarnák használni. – Hesha hangja megkeményedett – Az orgyilkos szétfoszlatta ezt a reménysugarat. Most még több ember fog szenvedni miatta, és a megbízója miatt. Azért pusztították el Michael, hogy ne beszélhessen velem.
Beszéd közben Heshába hirtelen beléhasított a felismerés, hogy akár még igaz is lehet az, amit mond.
Nekidőlt a nehéz függönyöknek és kinyújtóztatta a lábait, majd szomorú hangon ismét megszólalt:
– De neked... neked nem kellett volna ezt végignézned. Rettenetes volt és nagyon sajnálom, hogy ennyire közel kerültél a középpontjához.
Hesha végignézett a nő ágyán, éjjeliszekrényén és a szobán mögöttük. Gondosan megválasztott idő elteltével Liz felé nyújtotta a kezét.
– Bocsáss meg. – kérlelte, majd megrázta a fejét és megismételte a mondandóját – Nem kellett volna végignézned az egészet.
Istenem, – adott hálát magában – Küldtél nekem egy látnokot, amikor tudtad, hogy szükségem van rá, mert elvesztettem Vegelt. És ezért hálás vagyok. De miért pont ezt a nőt? És miért kellett ennyire hamar ennyire sokat látnia?
Hesha megérezte a kezére fonódó meleg ujjakat és sóhajtva kifújta a tüdejében maradt levegőt. A nőre pillantott, majd követte a pillantását az összefonódó kezeikre és szomorúan elmosolyodott.
Elizabeth mindkét kezével megragadta Hesháét. Az ingének hajtókája eltakarta a csuklóját, de ő úgy gondolta, hogy... igen, ott volt. A kenderből sodort karperec és a fényes, fejér gyöngyök. A legnagyobb a csuklója alatt lógott és Elizabeth körbefordította a karperecet, hogy jobban lássa. Nem is lepődött meg, amikor felismerte benne a szobor szemét.
Egyikőjük sem szólalt, de a szoba korábbi békés csendjét egy vihar előtti feszültséggel terhes, halálos csend váltotta fel.
– Ezt mindig a nyakadba akasztva viseled egy szíjon. – mondta Elizabeth – Ma miért van a csuklódon? – kérdezte, majd még azelőtt levonta a logikus következtetést, hogy a férfi válaszolhatott volna – A csuklódra kötötted. Elvittél sétálni és hozzáérintetted a csuklómhoz. – mondta elgondolkodva, majd lassan folytatta – Aztán én... mindenféle ok nélkül kezdtem kiválasztani az utcákat, ahová bementünk.
Liz becsukta a szemét és a karjaival átölelte a térdeit.
– Ezért voltál kedves hozzám ma éjjel. Hogy megfoghasd a kezem, és hozzám érinthesd a gyöngyöt. Én... csak az inga szíja voltam...
– Kihasználtál.
Hesha növesztett egy karmot és levágta a karperecet a csuklójáról, majd elrejtette a pikkelyes kezeibe.
– Igen. – válaszolta.
– Hogy megtaláld a lányt.
– Nem. Nem tudtam előre, hogy hová vezetsz majd.
A Setita elhallgatott és a kezében egymáshoz dörzsölte a karperec gyöngyeit. A kövek úgy koccantak egymáshoz, mint rég elveszett hazájának kék imagyöngyei.
– Én magam is képes vagyok bármit megtalálni a világon, ha van elég időm. Most nincs időm, Elizabeth. Ezért keresem a rövidebb utat. Gyors válaszokra van szükségem. Azért hoztalak... kapcsolatba... a kőszemmel, hogy megtaláld a forrást. Az igazság az, hogy nem azt vártam tőled, hogy megtaláld az orgyilkost.
– De én akkor is csak az inga szíja vagyok neked. – suttogta nagyon halkan Elizabeth.
– Nem. Az inga szíja lehet bármilyen zsinór vagy kötél. De te pótolhatatlan vagy. – mondta Hesha és rájött, hogy valójában ez az igazság, amint kimondta a hazugságot.
– Pótolhatatlan. – ismételte halkan kuncogva Elizabeth.
A nő hangja teljesen megváltozott: a korábbi vékony, hisztérikus szavak után, most olyan kiszámíthatatlan, cinikus szintre ereszkedett, hogy Hesha nem volt biztos benne, hogy képes lesz ott elérni őt.
– Mi olyan vicces? – kérdezte élesen.
– Kérlek. – válaszolta Elizabeth a fejét ingatva – Menj el. Fáradt vagyok.
A szomszéd szobában megcsörrent a telefon. Hesha kelletlenül az ajtó felé pillantott. Liz ismét felnevetett és felmászott az ágyára.
– Menj, Hesha. A rakshasák keresnek, és valaki azt akarja, hogy aludjak.

 

– Hesha Ruhadze? – szólt egy erős akcentussal beszélő férfi hangja angolul a telefonból.
– Igen.
– Találkoznunk kell. Személyesen. Most rögtön. Nem hiszem, hogy a nevem bármit is mondana, de néhány napja beszéltem Michaellel. Azt hiszem, hogy Önnek is pontosan olyan sürgető ez a találkozás, mint számomra. – mondta fölényesen az idegen, és rövid hatásszünet után folytatta – A földszinten vagyok, a Rózsaszín Elefántban. Legyen itt tíz percen belül, vagy el se jöjjön.

 

Hesha szerényen vágott keresztül az elsötétített és zenétől hangos klubbon. A kitartó basszus a cipője talpán keresztül felkúszott a lábaiba. A füst és a színes fények zavarták a szemét. Felderítette a bárt, kért egy whiskyt szódával és ismerős arcok után kezdett kutatni a teremben. Megnyugodva vette tudomásul, hogy nem talált ismerőst és úgy tett, mintha belekortyolna az italába. Egy eltökélt késő éjszakai iszákos arckifejezésével és mozgásával elhaladt a táncparkett mellett és megcélzott egy néhány üres fülkével és szabad asztallal tarkított területet. Leült az egyik íves pad hajlatába és hátát a falnak támasztva nekilátott, hogy eltüntesse az italát.
Rövid idő elteltével egy alak vált ki a villogó fényben vonagló lánycsoportból. A férfi fesztelen léptekkel megközelítette Hesha asztalát és bepréselte a csípőjét az asztal alá.
– Ruhadze. Milyen kedves, hogy benézett.
Az idegen sötét hajú és jóképű volt, de ápolatlan. Gonosz kinézetű, zsíros kecske szakállt viselt és az ívelt szemöldöke legalább annyira hegyesnek tűnt, mint a szakálla és a bajusza. Mosolyogva dobta hátra a természetellenesen sápadt homlokára hulló göndör, vad hajtincseket. Hesha egyetlen szó nélkül vette szemügyre az alakot. Az idegen elvesztette a csatát a csend ellen és türelmetlenül belekezdett a mondanivalójába.
– Rendben. Azért vagyok itt, hogy egy üzletet ajánljak. – vakarta meg az állát – Ön keres valamit. Én tudom, hogy hol van. Elvezethetem hozzá.
– Hogy hívják? – vágott közbe Hesha.
– Nem érdekli? Azt hittem, hogy ég a vágytól...
– A nevét. – parancsolta a Setita.
– Ravana. Khalil Ravana.
– Folytassa, Khalil. És kérem, szólítson Heshának.
Az idegen lendülete megtört és a rakshas nevét viselő idegen habozott. Hesha a segítségére sietett.
– Miből gondolja, hogy keresek valamit.
– Michael miatt. – válaszolta Khalil – Felkeresett, és egy csomó kérdést tett fel nekem a... egy helyről, amit ismerek. Már korában is lett volna elég ideje erről kérdezősködni, de nem tette, csak miután maga felbukkant. Aztán a meggyilkolják, mégpedig a maga küszöbén. Azt beszélik, hogy még leülni sem volt ideje, mielőtt elkapták. Úgyhogy összeraktam a dolgokat. Maga is azt keresi, amit ő. És nem volt ideje elmondani, amit megtudott, mert előtte Ők elkapták. Hát, és nem tudom, kik azok az „ők”, de vannak sejtéseim, és úgy érzem, hogy többé már nem vagyok az az „egészséges” halott ember, aki voltam. Azért jöttem, hogy elmondjam, amit tudok. Akkor majd magát fogják üldözni helyettem.
– Milyen kedves, – Hesha összekulcsolta a kezeit – És pontosan mit is akar tőlem?
– Nos, még nem tudom pontosan. Talán mondjuk azt, hogy jön nekem eggyel.
– Mondja meg az árat. – rázta meg a fejét Hesha.
– Nézze. – vonta meg a vállát Khalil – Megmutatom az árut. Elvezetem oda. Ha valóban azt keresi, akkor ott majd megállapodunk. Mondjuk, legyen ez egy olyan szolgálat... – úgy tűnt, mintha a jobb oldalán álló valakinek a szavait hallgatná – amelyet a jövőben majd megfontolunk. – mondta és megpödörte a bajszát – Először is, eltűntethetne engem Kalkuttából.
– Ezt képes vagyok megtenni. – ismerte el a Setita.
– Jó. – bólintott Khalil – Szóval, holnap találkozunk itt, pontosan naplemente után, és elvezetem arra a helyre.
Hesha felvonta a szemöldökét.
– Nem. Holnap, kilenc órakor, találkozunk magával a hotel előtt.
– Ki az a mi?
– Kik vagyunk mi?
A Setita karba tette a kezét, és egy pillanatig csöndben meredt a szerencsétlen Ravnosra.
– Az az én dolgom. – mondta Hesha – Legyen a könyvárusnál holnap kilenc órakor.
– Soha egy szót nem szóltam arról...
– És én sem kérdeztem magát más személyekről. Mégis, maga holnap kilenc órakor találkozik velem és a követőimmel a könyvárus mellett, nem pedig itt a húspiacon. Ha maga és a barátja – intett Hesha Khalil jobbjára – itt várnak rám, akkor maguk itt maradnak, amikor távozom Kalkuttából.
– Várj csak egy kibaszott percet, te mocskos kígyó. – pattant fel ordítva a Ravnos, akit elragadtak a város alatt rejtőző befolyás által felerősített indulatai – Nem kell nekem eltűrnöm tőled ezt a sok szarságot. Senki más nem tud elvezetni téged oda... Egyszerűen kisétálhatnék, és akkor mi a fenéhez kezdenél?
– Meggyőződésem, Mr. Ravana, hogy maga valamilyen oknál fogva képtelen csak úgy kisétálni ebből a dologból. Mondja meg a munkaadójának, hogy jobb szeretek a főnökkel tárgyalni. A kedvéért azonban ebben az esetben kivételt teszek. Manapság valószínűleg nem rendelkezik túl sok olyan gyaloggal, akit tényleg... könnyű szívvel feláldozhatna.
A Setita felállt, gúnyosan meghajolt a látható férfi, és őszintén a megbeszélés láthatatlan résztvevője felé.
Kifelé menet a zenén keresztül is halotta, hogy a dühöngő Ravnos belerúg az asztalba. A bútordarab fejeket és poharakat törve repült át a termen és nyomában szitoközön csapott fel. Amikor visszanézett, a fiatalabb szörnyeteget félig kialakult formák és fénybuborékok vették körül, amelyeknek semmi köze nem volt a klub megvilágításához.
Hesha a helyére illesztette a monokliját, majd megfordult és elindult fölfelé a széles holland lépcsősoron. Útközben megengedett magának egy félmosolyt.

 

1999. július 24., szombat, este 11:03
Egy sikátor a Szürke Városban
Kalkutta, Nyugat Bengália

A hidegtől átjárt és csuromvizes Ron Thompson egy szamárkordé imbolygó hátuljában ücsörgött. A hangulata pontosan olyan sötét volt, mint az őket körülvevő éjszaka, ami azért igen sokat elárult. A CNN által százéves viharnak kikiáltott tájfun a hajnallal együtt érkezett. Ha a nap fel is kelt, azt Thompson nem látta: a felhők túl vastagok voltak. A Justin névre hallgató tájfun egy cseppet sem veszített az erejéből, annak ellenére, hogy tizennyolc órája imbolygott a szárazföld fölött. A Himalája csapdába ejtette a szelek által észak felé hajszolt vihart. A széllökések azonban nem adták fel, annak ellenére, hogy képtelenek voltak átpasszírozni a tájfunt a hegyeken. A víz három láb magasan állt a városban. A civilizáltabb kerületekben a pislákoló világítás végleges kapitulációval fenyegetett. A nyomornegyed, amelyen a gyeplőt tartó őrült vezette keresztül őket, már régen teljes sötétségbe borult. A látótávolság: nulla. Thompson utálkozva húzódott vissza őrhelyéről az Áspis mellé. A bokája körül kavarogtak a vízben levegő zöldségek, de a kocsi rikítóan zöld oldalfalai legalább valamelyest megvédték őt a széltől.

 

Az apró kordé egy masszív, bonyolult lakóház romjai mellett állt meg. A repedezett falakon ömlött a víz, csakúgy, mint a néhány megmaradt esővízcsatorna és eresz mindegyikén. Thompson és az Áspis várakozott, a törött ablakokat, a szakad napernyőket, és a rozoga ablaktáblákat bámulták. Gyorsan lekászálódtak a kordéról, amikor végre teljesen bizonyosak lehettek benne, hogy az véglegesen megállt. Az Áspis őrködni kezdett, már amennyire az esőben erre lehetősége volt és Thompson lesegítette Elizabethet a kordéról a térdig érő barna áradatba. Hesha egyedül lépett elő a kordé másik oldalán.
Khalil Ravana a rozoga tákolmányról a szerencsétlen szamár mellé ugrott. Gyors, gyakorlott ujjakkal kifogta az állatot, majd belerúgott a hátuljába. A szamár nem mozdult, úgyhogy közelebb hajolva rémségeket suttogott a fülébe. A nőstény a tigris mordulásának hallatán megvadulva és a szeme fehérjét villogtatva felrohant a lépcsőn a nyitott folyosó biztonságába. Khalil felugrott a lépcsőn és a rácsokhoz kötötte az állatot, majd megfordult, hogy ismét leugorjon.
– Aiii! – állta útját egy éles hangú sivítás és egy köpcös, hevesen hadonászó nő, aki hindusztáni nyelven követelt magyarázatot a szamár jelenlétére.
Khalil csettintett az ujjával és a háta mögött egy fejszével felszerelt, kidolgozott izmokkal rendelkező férfi emelkedett fel a lépcsőn. A fantom megnyalta a száját és a feje fölé emelte a véres fegyvert.
– Aiiiiii!
A kétszer hangosabban és háromszor élesebben sipítozó nő eltűnt a sarok mögötti sötét folyosóban.
Khalil önelégült arccal fordult a várakozó négyeshez. Lesétált a lépcsőn, kinyitott egy meglepően szilárdnak tűnő ajtót és a szemével megkereste Heshát a csoportban.
– Megérkeztünk. Gyerünk.
A kis csapat elindult a nyitott ajtó felé, de Khalil felnevetett.
– Nem. Csak maga, Ruhadze.
A Setita szó nélkül meredt a vezetőjükre.
– Hogy? Hogy? Üres kézzel akar visszatérni a hoteljébe? Vagy egyedül jön, vagy sehogy. Ezt próbáltam elmondani tegnap éjjel, maga beképzelt seggfej.
Hesha közelebb lépett a bejárathoz, és szemügyre vette a fát, a düledező házat és a Ravnos vigyorát.
– Ő velem jön. – mutatott Lizre a Setita.
Hesha minden izmot megfigyelt a fiatalabb teremtmény arcán. Khalil szemhéjai megremegtek és jobb halántéka fölött rángatózni kezdett egy apró izom. Hesha egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi végleg kiborul – de ahogy a határon imbolygott, az arcán egyszer csak megjelent a kifejezés, amire a Setita várt. Úgy tűnt, hogy Khalil egy közeli személy szavait hallgatja és az arckifejezése letisztult.
– Rendben. – egyezett bele nyilvánvalóan saját magát is meglepve ezzel – De csak ő. A többiek itt maradnak.
– Adjanak Miss Dimitrosnak egy vakut és egy kamerát. – szólt hátra Hesha.
Thompson és az Áspis meg sem szólalt... de azt olyan hangosan, hogy Elizabeth minden szavukat értette. A főnök megbuggyant. Ez az egész egy csapda. A lány még nem áll készen. A lány legalább farmert és szívós bakancsot viselt ma este. A lány nem megy. A lány megy. A két férfi arca mindezt elárulta, miközben ráadtak egy szerszámokkal teleaggatott övet és a nyakába akasztottak egy viharvert – de vízálló – öreg kamerát, majd az övébe tűztek egy filmtekercsekkel teli hengeres táskát. Az utolsó dolog, amit az arcukról leolvasott mielőtt az Áspis meglódította volna, a szánakozás volt. Nem egymást sajnálták, és a felé vetett egyforma pillantások arról beszéltek, hogy ők már jártak ott, ahová most ő megy és egyáltalán nem tetszett nekik, és azt kívánják, bárcsak a lány most bárhol másutt lenne. A furcsa módon jó érzésekkel eltöltött Elizabeth követte Heshát lefelé a járatban. A kezét a telefonján tartotta, és a nyugalmának megőrzése érdekében Thompson vészkódjait ismételgette magában.
A tompán megvilágított folyosó egy felfelé vezető lépcsőben végződött. Követnek. – gondolta Liz – Hét-kettő-kettő. A lépcső egy fél erkélyre vezetett, amelynek a külső része letörött. Valaki itt van velem a szobában: nyolc-három-négy. Khalil egy üres lakásba vezette őket, ahonnan kiléptek a tetőre. Megjött a rendőrség: három-nulla-hat. A vezető előhalászott egy létrát egy kupac vashulladék alól és a falnak támasztotta. Hesha megsebesült: kilenc-kilenc-kilenc. Felmásztak, megkerültek egy öreg téglabástyát két épület között és megtorpantak egy zsákutcában. Tűz van: öt-kettő-nyolc.
Khalil eltűnt a téglák között. Az égetett agyagból még mindig kiállt a feje és a kezei. Hesha megragadta a kérges ujjakat és belépett az illúzióba. Hátranyúlt Elizabethért, és ő megfogta a kezét. A téglák belsejében semmit sem látott, úgyhogy az elemlámpája után nyúlt. Az épület alá vezető nagyon alacsony mennyezetű csigalépcsőn álltak. A téglát felváltotta a csupasz kő, majd ismét visszatért a tégla, és a lépcső tovább kanyargott lefelé a zseblámpa fojtott ragyogásában. A lábuk alig csapott zajt a poros fokokon. A nedves ruhák nem suhogtak. Egy idő után már nem csepegett belőlük a víz és Elizabeth nagyon, nagyon tisztán hallotta, hogy övé az egyetlen lélegzet a dohos kürtőben.
Visszaigazolom az üzenetet. – gondolta védekezően – Négy-kilenc-négy.
Az ereszkedés nagysokára véget ért és a hármas egy alagútban mászott tovább. Az alagút általában vízszintesen haladt olyan romok között, amelyeknek semmi közük nem volt a fejük fölött található cementhez, téglákhoz vagy lakásokhoz. A romok és a kő között Elizabeth szanszkritnak tűnő feliratokat látott. Szívesen megállt volna, hogy tanulmányozza őket, de a másik kettő négykézláb haladva is olyan iramot diktált, hogy ő alig tudott lépést tartani velük.
Senkit sem látok: nyolc-egy-nyolc.
A könyökhorzsoló, térdkoptató alagút hirtelen egy teremben ért véget. Liz felegyenesedett, kinyújtózott és végigfuttatta az elemlámpáját a helységen. A helység egy gömbnegyed volt, elég magas ahhoz, hogy felegyenesedjen. Egy függőleges, sík fal, erre szinte merőlegesen egy téglapadló és a talajból kivájt nyílt tér. A hátuk mögött ott volt a nyílás, amelyen keresztül idejöttek. Előttük egy ajtó körvonalai rajzolódtak ki. Az ajtó története nagyon szembeszökő volt: kővel lezárták, betörtek rajta, téglával és agyaggal ismét elfalazták, másodszor is betörték, harmadszor is... és talán még jó sokszor. Most nyitva volt a szemöldökfa és vállmagasság között, és Hesha épp most mászott át a törmeléken.
Elizabeth fellépett egy stabilnak látszó törmelékdarabra, a biztonság kedvéért megkapaszkodott a keretbe és felküzdötte magát a lebontott elzáró falra. Ott egy pillanatra lekuporodott, hogy elrendezze a felszerelését. A zsinóron lógó lámpa sugarában felvillant a mennyezet boltozatának íve. A sugárban felvillant Khalil vidám arca és nyugodt tartású alakja. A szoba másik végében a férfi könnyedén nekidőlt egy faragott korlátnak. Liz a padlóra irányította a fény, hogy biztos helyet keressen az ugráshoz és felsikoltott...
A padlót holttestek borították – néhány friss volt, másokból már csak a csontváz maradt, egyesek pedig a bomlás különböző fázisaiban hevertek ott. A holttesteken patkányok nyüzsögtek. Az egészségtelen, csupasz, sebekkel borított lények a sikoly hatására bemenekültek az üres állkapcsok, tátongó mellkasok és rothadó hús-alagutak rejtekébe, majd egy másodperccel később ismét megmutatták magukat. A vöröslő szemek jelentőségteljesen fordultak felé. Egy maroknyi elindult a lány felé, a többiek visszatértek a lakomájukhoz.
Hesha hangja áthatolt a fogát csattogtató rágcsálóhordán.
– Hagyja őt békén. – parancsolta.
A rettenet azonnal elenyészett. A csupasz kőpadló tisztán nyújtózott Liz előtt és ő ezért nagyon hálás volt. A nő gyanakodva és idegesen figyelte meg a valós környezetét. A mennyezet ugyanaz maradt. Az előbukkanó falakat kőből faragták, nem patkányokkal borított földből. Khalil még mindig a korlát mellett állt, de az arcán a vidámság helyét csalódottság vette át. A korábban láthatatlan Hesha a kamra távolabbi jobb sarkában állt. A mutatóujja éppen csak nem érintette a festett domborműveket, miközben az ecsetvonásokat követte. A szemöldökét összevonta az összpontosítástól. Liz őt nézve lekuporodott az ajtó mellé.
Khalil türelméből jó öt percre futotta, aztán megköszörülte a torkát.
– Rendben? – tette fel az éles elméjű kérdést. Hesha a Ravnos felé fordult.
– Rendben. De ez itt még mindig nem a forrás. Khalil csettintett a nyelvével.
– Nem. – válaszolta, de semmi sem utalt arra, hogy el akar indulni.
– Mit akar?
– Nos. – emelkedett fel Khalil – Maga a Szemre vadászik. Ez szinte ordít magáról. – vonta meg a vállait – Én pedig igen értékes útitárs lehetek ebben a hajszában. Végül is a Szem a miénk, nem a maguké. Úgyhogy tudhatok dolgokat, amelyek később hasznosak lehetnek. – mondta és megvakarta az állát – Tehát. Ha megmutatom az utolsó szobát, akkor magával visz engem Kalkuttából. És meg fog védeni. És kedves lesz hozzám. – változott át rosszakaratúvá egy pillanatra az eddig viselt szívélyes maszkja – Én pedig segítek megtalálni azt a Gonosz öreg Szemet.
Hesha egy pillanatra elgondolkodott a javaslaton, majd lassan, szavait gondosan megválogatva válaszolt.
– Magammal viszem, – kezdte lassan – és megvédem, – rövid szünet – egészen addig, amíg segít nekem Hazimel Szemének keresésében.
– Megegyeztünk. – kiáltotta Khalil, majd kirobbant belőle a nevetés és pajtáskodva pillantott a társára – Képzelje el, milyen képet vágna az öreg Abemethie arra, hogy egy cigány és egy kígyó kézpénznek veszik egymás adott szavát. Nos, akkor jöjjön. Itt van lent. A lábával megkopogtatta a padlót és egy verem nyílt meg a talpa alatt. A nyílásban lefelé vezető kőlépcsők látszódtak... és színültig megtöltötte a talajvíz. Khalil könnyedén beleugrott, majd a derékig érő vízből Elizabethre fintorgott.
– Elhoztad a búvárfelszerelésedet, drágám? Hesha elkapta Liz tekintetét.
– Fényképezd le ezt a szobát.
Elizabeth bólintott és a férfi követte Khalilt a lyukba.
A magára maradt Elizabeth az egyik falnak támasztotta az elemlámpáját és nekilátott, hogy megörökítse a másikat a filmen. Amikor mind a négy fallal végzett, más megvilágításból elölről kezdte az egészet. Vízálló tollal lejegyezte a szoba becsült méreteit a jegyzettömbjébe, majd ölében a zseblámpával és a kamerával idegesen várakozott tovább. Egy idő után ismét felállt, és egy harmadik szögből érkező megvilágításban még egy fényképsorozatot készített a falakról, de ezúttal a jegyzettömböt is odaállította, hogy legyen mihez viszonyítani a méreteket. Az idő lassan vánszorgott.
Elértem a találkozási pontot: kettő-hét-egy.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:34
Egy jelöletlen síremlék temetkezési szobája
Kalkutta, Nyugat Bengália

Khalil teljesen elnyúlva feküdt egy sáros szarkofág tetején és szinte halálra unta magát. Az útitársa elemlámpájának fénye úgy cikázott a sír falain, mint egy szitakötő. Ő maga legszívesebben visszament volna a diszkóba, vagy, ami sokkal jobb lett volna, szabadon kószált volna New York utcáin. Az a neki való bűnös város. A Ravnos az övébe akasztotta a kezeit és Amerikáról álmodozott.
Hesha egyik faltól a másikig sétált, egymás után szemügyre vette a szimbólumokat, a faragott jelenteket és a kőbe vésett írásjeleket. Végül elégedetten felsóhajtott. Bár először gyanakodott, hogy ez nem a keresett temetkezési szoba, de végül meggyőződött róla, hogy ugyanabból a kultúrából származott, mint a rakshasa. Valójában az volt az érzése, hogy néhány művet ugyanaz a személy alkotott, mint a szobrot. Lassan kieresztette a beszédhez a tüdejébe szívott levegőt és a halott test biztonságosan letelepedett a csúszós padlóra. A biztosabb egyensúly érdekében lerúgta a szandálját, majd előhúzta a saját kameráját és hozzálátott a síremlék lefényképezéséhez.
A döntő fontosságú feljegyzésre a harmadik fal sarokhoz közeli részén talált rá. Hesha megtorpant, hogy elolvashassa a jeleket és néhány pillanatig teljesen mozdulatlanul állt... Már több mint egy évszázada hajszolta a Szemet és a siker sokkja egy pillanatra megmerevítette a testét – bár végig biztos volt benne, hogy előbb-utóbb sikerrel fog járni.
Hazimel Szemének tárolása, elzárása és biztonságos szállításának utasításai most itt álltak a szemben lévő falon.
Hesha szinte felnevetett. A feladat hihetetlenül egyszerű volt... ha valaki ismerte a titkot. A szöveg lefordítása több idejébe és erőfeszítésébe fog kerülni, mint a Szem bebörtönzése. Az egész egyszerű, paraszti mágia volt – szó szerint gyerekjáték. A szemhéjak becsukódnak, ha egy szent folyó vízének és földnek a keverékét érintik a gömbhöz. A Gangesz iszapja, – gondolta – vagy a Nílusé. A köréje kent vastag réteg „elaltatja” a Szemet. A megszáradt és megkeményedett agyag megvédi az ereklyét a sérüléstől... és a mágust az ereklyétől. Az írnok a továbbiakban egy történetet faragott a falra, amely részletesen elmesélte a Szem kiszabadítását néhány tolvaj kezéből. A hatalmas rakshasa története volt ez, aki bölcsen használta a Szemet, a nagy Hazimel dicsőítése. A véset még folytatódott a fal alsóbb részein, de a feliratokat ott már nem lehetett elolvasni. Valami barbár kéz pontosan a Szem eredetét részletező vésetre rótt egy sekélyes szöveget, amely egy bengáli népmese változatát tartalmazta – a démonkirálynő szívének elpusztítását egy pálmalevél alakú karddal. Hesha a grafiti alkotóját átkozva óvatosan lefényképezte a falnak ezt a részét is. Talán később majd megfejtheti a törött faragásokat. A munkát a következő falszakaszon folytatta, majd sorra vette a mennyezetet és a szarkofág oldalait is. Nyugodtan és ráérősen végezte a munkáját.
Elizabeth egy újabb tekercs filmet tett a gépbe. Mostanra már a készlete felét elhasználta, és úgy gondolta, hogy a többit jobb megőrizni arra az esetre, ha netán még lenne néhány szoba, amit Khalil eddig elfelejtett megemlíteni. Ha volt is a szobába még olyan szög, amit eddig nem használt ki, akkor az nem a próbálkozás hiánya miatt maradt ki. És nem is a rászánt idő rövidsége miatt.
Liz visszacsatolta a kamerát a mellére és felemelte a zseblámpáját. A kíváncsiság az első (vagy utolsó) panelhez hajszolta. Nehéz lett volna megmondani, hogy hol kezdődött a mese – teljesen biztos volt benne, hogy a faragások egy összefüggő történetet meséltek el és nem különálló jelenetek tarkították a szoba falát. Kezdetnek ez a panel is éppen úgy megfelelt, mint bármelyik másik. Végül balról jobbra haladva olvasni kezdett, és a történet megelevenedett a lelki szemei előtt.
Az első domborművön egy város esett áldozatul a betolakodóknak. A jobb oldalon megjelentek a magas, gyönyörű épületek, a bal oldalt pedig a város falai előtt álló támadók töltötték ki. A második táblán a torony elesett, a harcosok uralták az utcákat és a menekültek kifelé áramlottak a városból. A tömegben az egyik furcsa kinézetű menekülő férfi nagyobb, és így valószínűleg fontosabb is volt a többieknél. Elizabeth alaposan szemügyre vette őt. A férfi magán viselt néhány szimbólumot, amelyek a démonokhoz – rakshasákhoz, vagy asurákhoz, vagy a gonosz holtakhoz – tartoztak, de a művész számára láthatóan a szemei voltak a legfontosabbak. A két szem nem volt egyforma. Az egyik legalább háromszor nagyobb volt a társánál, és a festés azt is elárulta, hogy az íriszek színe is különböző volt. A harmadik táblán az asura egy mező közepén állt, és láthatóan a távolban látszódó templom, vagy kastély építését irányította. A negyedik táblán a démon a baloldalon harcolt néhány támadóval az elfoglalt városból, amelynek apró körvonala az egyik felső sarokban volt látható. A tábla jobb oldalán igazságot szolgáltatott a szinte befejezett épületének oszlopaihoz kötözött foglyoknak.
Az ötödik tábla volt messze a legzsúfoltabb és a legnehezebben értelmezhető. A távoli városból egy sereg érkezett, hogy legyőzze a férfit. Elizabeth még azzal a tudással sem volt képes értelmezni a jelentet, hogy a történet vízszintes irányban bontakozik ki. Itt a sereg, amott az asura kastélya, az asura harcol. De kinek az oldalán küzdenek a csatában részt vevő állatok? Ha a démon irányította a mezők állatait, akkor miért volt közülük néhány agresszív testtartásban a kastély udvarának belsejében? Ha a lények a seregért harcoltak, akkor miért fordított olyan sok hátat az asurának, és miért harcoltak az övéik ellen?
Sajnos az utolsó jelenet az asura győzelmét ábrázolta. Elizabeth gondolatban beismerte, hogy elfogult a két különféle szemmel rendelkező démonnal szemben. A faragást az elkészült templomban a démon udvarát ábrázolta. Egy hatalmas – vagy hihetetlenül fontos, hiszen a képírásnak ezen a szintjén a méret bármit jelenthet – százfejű és százkarú démonisten állt a férfi háta mögött. Valószínűleg ő, vagy az küldhette az állatokat a démon segítségére a csatába, döntötte el Elizabeth. Az isten fejeinek legalább a fele nem volt emberi. A hatalmas tömegben Liz felismert néhány patkány, macska, kutya, majom és szamár fejet.
Elizabeth hirtelen minden figyelmeztetés nélkül elrepült a faltól. A lépcső mellett ért földet, és a hátán fekve vadul kutatott a támadója után. Végül rémülten döbbent rá, hogy maga a föld mozdult meg a lábai alatt. A rengés hatására por szállt fel a padló repedéseiből és a mennyezetről leszóródó homokszemcsék pettyezték be a kockaköveket. Elizabeth négykézláb a korláthoz mászott és belekapaszkodott, magában pedig felkészült a legrosszabbra. A Miatyánk szavai tolultak az ajkára, majd az Üdvözlégy Mária következett. Az utolsó lökés pontosan akkor mozgatta meg a talajt, amikor a „most, és halálunk óráján” sorhoz érkezett. A boltív kövei a helyükön maradtak, a talajvíz abbahagyta az ugrálást és a feltört ajtó melletti törmelék is megnyugodott.
A telefonja felcsipogott. Elizabeth nagyot ugrott ijedtében. A modern, barátságos hang abszurdnak tűnt a haragos morajlás után. Liz majdnem felkuncogott a megkönnyebbüléstől.
– Haló? – úgy sejtette, hogy ez Thompson hangja lehet, de a statikus zörejek miatt nehéz lett volna biztosan megmondani – Még mindig itt?
– Itt vagyok. – válaszolta.
– Haló? Haló? Van ott valaki? – a jel egy teljes másodpercre megszűnt, majd – A hálózat él, csak... senki... nem kapok választ.
– Itt vagyok! – ordította Liz a készülékbe – Itt vagyok. Mi történt? Hallanak engem?
– Próbáld újra... az utcáról... – érkezett a zajon keresztül az Áspis torz hangja.
A vonal megszakadt és Liz csalódottan meredt a parányi készülékre. Megpróbálta kicsikarni az agyából a Túléltem a földrengést és hallak benneteket. A kapcsolat túl rossz a beszélgetéshez kódját, de a helyzet túlságosan különlegesnek tűnt. Elküldte a négy-kilenc-négyet, majd eltette a telefont a tokjába és a medencére meredt. A hullámzó víz semmit sem árult el a felszíne alatt uralkodó állapotokról. Liz ellenőrizte, hogy a kamerája nem sérült-e meg, felvette a lámpát a sarokból, ahová a földrengés közben gurult, majd a lábat matróz módra keresztbe téve leült a korlátra. A mai éjszaka második adrenalin lökete lassan szétterjedt a gyomrából.
Elizabeth a lassan megnyugvó vízre meredve türelmesen várt egy fél órát, talán még többet is, de végül egy új fodrozódást fedezett fel a felszínen. Újabb rengésre gyanakodva óvatosan leugrott a korlátról, majd mosolyogva fordult az egyre határozottabban fodrozódó medence felé, amikor az ujjai semmi ilyesmit nem érzékeltek. A másik kettő visszatér, és együtt nemsokára kijuthatnak a romok alól. A kockaköveken előrébb lépett, hogy üdvözölje a medencéből kilépő Heshát és a cigányt.
A víz szinte felforrt, és Khalil úgy ugrott ki belőle, mint egy rakéta. Repülés közben megrázta magát, mint egy állat, aki meg akar szabadulni a bundáját lehúzó víztől. Liz a kezével eltakarta a szemét és figyelmével továbbra is a medence felé fordult. Egy súlyos puffanás keltette fel a figyelmét. Amikor felpillantott, a vezetőjüket látta, mint éppen nekicsapja a testét az elfalazott ajtónak. A Ravnos gyorsan hátrébb húzódott és ismét nekicsapta a vállát a falnak – nyilvánvalóan megpróbált utat törni magát, annak ellenére, hogy a nyílás mindössze egy karnyújtásnyira volt tőle.
Elizabeth meglepetésében eltátotta a száját.
– Mit csinál... – kezdte, de nyomban elnémult, amikor megpillantotta a férfi arcát.
Khalil szemei a semmibe meredtek, és annyira tágra nyíltak, hogy az íriszek körül jól látszott a szeme fehérje. Vegytiszta, állati rettegés tükröződött bennük, amikor a pillantása rendre visszatért a medencére. A szája nyitva volt, mint egy lihegő kutyának és az agyarai, a megnyúlt szemfogak kegyetlenül csillogtak a zseblámpa fényében.
– Oh, Istenem. – suttogta a halandó nő. Elhátrált a szörnytől és a víz alatti láthatatlan veszélyforrástól.
A Ravnos ismét nekirontott a falnak, és ezúttal az ütközés ereje visszarepítette. Üvöltve hevert a földön. A szemei változni kezdtek: az összeszűkült szemhéjak mögül a ragadozó most már nem menekülési útvonal, hanem áldozat után kutatott. A lény odarohant Elizabeth-hez, karmos kezeivel felkapta, és a sarokba hajtotta. Lecsapott az összekuporodott testre és orrát a nyakához nyomva megszaglászta a nőt. A gallérját félig lerántotta a válláról és megnyalt a csupasz bőrt. Liz négykézláb kúszva menekült a fal mellett. A Ravnos arcán egy pillanatra zavart kifejezés jelent meg, de végül minden emberi gesztus eltűnt és az állat visszatért. Khalil ismét odaugrott hozzá, megragadta a vállait és...
...zaj hallatszott a medence felől és a férfi arckifejezése ismét megváltozott. Fordulni kezdett...
Elizabeth hirtelen felismerte Heshát a közte és szörnyeteg között megjelenő elmosódott foltban. A jelenet megmerevedett: a szétvetett végtagokkal a földön heverő Khalil Ravana, a falnak préselt Elizabeth, az előtte álló Hesha, aki még mindig a kezében tartja annak a sápadt valaminek a tompa végét, amely belefúródott a másik férfi mellkasába.
– Ne sikoltozz. – mondta nyugodt hangon a Setita – A földrengés meggyengíthette az alagutakat. Megsebesültél?
– Csak karcolások, azt hiszem.
– Jó. Most segíts nekem. – Hesha elvonszolta a Ravnos tetemét az ajtóig – Mássz át. Most pedig tartsd egyensúlyban a testet. Ne próbáld meg megemelni a súlyt.
Egyesült erővel áttuszkolták a merev testet a nyíláson, és Hesha nekilátott, hogy nylon zsinórral szorosan körültekerje a halott férfi törzsét. Elizabeth gyanúját a féri mellkasából kiálló fegyverre vetett pillantás erősítette meg.
– Ő egy vámpír. – jelentette ki olyan különös hangsúllyal, hogy Hesha egy pillanatra abbahagyta a test megkötözését.
Végül nyugodtan folytatta a zsinór csomózását és ugyan ilyen nyugodtan válaszolt a kérdésre:
– Nem. Ő egy shilmulo.
– Agyarai nőttek. Megkaróztad és meghalt, Hesha. Ő egy vámpír. – ragaszkodott hűvösen a maga igazához Elizabeth.
– Elizabeth. – mondta a Setita egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában – Te mozognál még azután is, hogy keresztüldöföm rajtad ezt a karót? Túlélnéd, ha átszúrnám a szívedet? Khalil túléli, a shilmulok is, de az emberek nem.
A kötelek végét a saját lábához erősítette és lehajolt, hogy bemásszon az alagútba.
– Figyeld a karót. Azonnal szólj, ha kezdene meglazulni. Nem szívesen ismételném meg ezt a mutatványt egy ilyen szűk helyen. – Liz habozott és Hesha elkapta a tekintetét – Most mi van, Elizabeth?
– Ő vért iszik? És most ne beszélj nekem moszkitókról, denevérekről és Maszájokról. Tudod, mire gondolok. Az igazat, Hesha.
– Igen, iszik. – válaszolta Hesha, majd bemászott a lyukba és maga után vonszolta a Ravnos magatehetetlen testét.

 

1999. július 25., vasárnap, hajnali 4:45
Az Oberoi Grand Hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

– A szoba biztonságos, uram. – hangzott fel Thompson hangja három különböző fülhallgatóban a hotel három különböző részében – A folyosót nem figyelik.
– Hozzák fel. Szállítás, ügyeljen a nyíló ajtókra. Zavarás, jelentse, ha bárki fölfelé indulna és tartsa fel a személyt. Én a főbejáraton jövök be, hogy egy sokkal vonzóbb célpontot kínáljak fel:
A szállítás, amely Áspisból, egy hordártaligából és egy gyanús kinézetű ruháskofferból állt, baj nélkül áthaladt a hallon, és elérte a szolgálati felvonót. A zavarás, Elizabeth személyében, lecövekelt a szállóvendégek felvonója előtt és egy meggyőző színdarabot adott elő a kamerájával, az órájával, a jegyzettömbjével, a szandáljának szíjával és a reggeli újsággal. Az egyik korán munkába álló szobalányt kifaggatta a város egyik feltérképezhetetlen részében található jelentős kápolna pontos helyzetéről. Amikor Hesha elhaladt mellettük, Liz éppen köszöntet mondott, még egyszer ellenőrizte a címet, és útjára engedte a kissé zavart leányzót.
– Megérkezett. – jelentette be Ron – Mindenki jöjjön haza.
A „zavarás” a folyosón elsétált a lakosztály ajtajáig. Az ajtót a fáradtan mosolygó Áspis nyitotta ki neki, majd együttes erővel ismét bereteszelték a bejáratot. Elizabeth besétált a nappaliba és egyik szerkentyűt a másik után pakolta le a hatalmas asztalra. A filmeket a hűtőbe dobta. Beosont a hálószobájába, és a sáros ruhák helyett egy tiszta pizsamába öltözve lerogyott a pamlagra, hogy a többieket figyelje. A kötelékeitől megszabadított Khalil mozdulatlanul hevert a földön egy paplan közepén. Thompson és az Áspis háromra felemelték a testet és átvitték Hesha részlegébe. A csomagot a fogadószobába vitték, és Elizabeth hallotta a székek, ablakok és a shilmulo elrendezésének zajait. Elgondolkodva eljátszadozott az előtte álló számítógép billentyűin.
– Áspis. – mondta Hesha – A vendégünk nem lesz éppen a legjobb hangulatban, amikor holnap este felébred. Keressen egy klinikát, vagy egy kórházat, és lopjon tíz vagy tizenöt egységet a készleteikből. Még a hideg vacsora is jobb a semminél...
– Igen, uram. – hangzott a válasz és Raphael eltűnt a hálószobában.
– Thompson. Azt akarom, hogy Janettel együtt tudjanak meg mindent a mai rengésekről. Szükségem lesz a helyi tudósításokra innen és a középpontból. Kell a teljes anyag a BBC-től, a CNN-től, az Amerika Hangjától, az NPR-től, a kínai kormánytól és az orosz nyilvános és kalózadóktól. És nézzenek utána a hírügynökségi jelentéseknek is.
Az öreg rendőr bólintott, felkapta a telefonját, átvette Liztől a laptopot, és menet közben tárcsázva távozott.
Hesha megfordult és kíváncsian meredt Elizabethre, mintha csak most vette volna észre a csapatának utolsó tagját.
– Elizabeth? Mit akarsz? – kérdezte óvatosan a Setita.
– Ma éjjel megmentetted az életemet, ugye? – kérdezte Elizabeth csodálkozó hálával teli hangon.
Hesha bólintott. Most már jobban érezte magát: ezen a talajon szilárdan állt. Ez a hálás hozzáállás széles ösvényt biztosított a lány irányítására. Az egyik kezét finom, előkelően rosszalló mozdulattal emelte fel, és közelebb lépett a fotelhez. Úgy döntött, hogy leül a kanapéra a nő mellé. Amikor oda akart ülni, Liz rámosolygott.
– Ma éjjel majdnem megöltek miattad, ugye? – kérdezte gyökeresen megváltozott hangon.
Hesha helyet foglalt a dohányzóasztalon és óvatosan várta a folytatást.
– Éppen most néztem utána a shilmulonak az interneten. Öt kapcsolatot találtam különböző roma szótárakhoz... és többtucatnyit vámpíroknak szentelt oldalakhoz, Hesha.
– Olyan, hogy vámpír, nem létezik, Elizabeth. Ez csak a hozzá nem értő angol fordítók által odabiggyesztett szó, amelyet mindenre ráakasztanak, ami visszataszító módon táplálkozik. A megtiszteltetéshez az adott szörnyetegnek nem is kell vért innia, vagy élőholtnak lennie...
– Elég. – vágott közbe hirtelen Liz – Figyelj rám. – kérte megfontoltan és borostyán barna szemeit a férfi éjfekete tekintetébe mélyesztette – Én... én azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. – kezdte, majd ugyan ilyen méltóságteljesen, ugyanezzel a méltóságteljes, mégis kétkedő hangsúllyal a hangjában folytatta – És azt is hiszem, hogy ennél az érzésnél még a halál is jobb lenne... hogy sokkal szívesebben látnálak holtan, minthogy így érezzek irántad. És nem értem, hogy azok után, amiken keresztülmentem, hogy érezhetek még mindig így.
Liz itt levegőt vett és a vele szemben ülő lénynek eszébe jutott egy kis kék színű kávéspohár egy brooklyni lakás hűtőjében, és rádöbbent, hogy ő valószínűleg tudja a választ a nő kérdésére.
– Kérlek Hesha... mond meg nekem az igazat. Mi vagy te?
A Setita gondosan megválasztotta a pillanatot, majd hagyta, hogy a mindennapi álarca lecsússzon. A felbukkanó bőr egy árnyalatnyival világosabb színű volt. A kopasz fejbőrét egy részletesen kimunkált, soha el nem halványuló sötét tintával tetovált kígyó díszítette. Nyílt és védtelen, őszinteségtől csillogó szemek néztek a pamlagon ülő nőre, és a hangja megremegett egy kicsit, amikor megszólalt:
– Egy halott isten halott papja vagyok. Ez az igazság. Elizabeth keserűen elmosolyodott.
– Minden egyes alkalommal egy másik választ adsz nekem. – mondta és egy könnycsepp gördült le az arcán, amikor felállt, hogy távozzon.
– Mindegyik igaz lehet. – válaszolta lágyan a férfi.
A nő csak ment, de nem válaszolt. Hesha felpattant és elkapta az ajtót, mielőtt Liz bezárhatta volna, majd egy könyörgő pillantást vetett a lányra.
– Csukd be a szemed. – suttogta a Setita és becsusszant Elizabeth szobájába.
Liz szemei becsukódtak – bár nem tudta, hogy a megadás, a fáradtság, a gyűlölet, vagy a szerelem volt ennek az oka – és Hesha előrehajolt, hogy megcsókolja az ajkait. A lány egy pillanatnyi habozás után visszacsókolta. A Setita érezte a nő ajkainak mozgását, de a bőrének felszíne alatt semmit sem érzett. A Bestia előrohant a rejtekéből, és Hesha tudatának előterébe tolta Liz szívverésének dobolását. Elizabeth karjai a hátára fonódtak, és még jobban összepréselték a két testet. A Bestia felfogta és kiélvezte a lány életének vibrálását, és elvágták Hesha érzékeit: a férfi a külvilágból már csak a hálóinget érezte az ujjai között, az ölelés nyomását a testén és a hátába nyomódó ujjakat. Hatalmas erőfeszítéssel a Setita eltolta magától a nőt – lerázta a fátylat a szemei elől – és felhasználta a tiszta pillanatot arra, hogy az ágyhoz vigye Lizt. A Bestia Hesha elméjére vetette magát, és ő megkönnyebbülten és meglepetten vette észre, hogy a Kalkuttát átjáró düh elpárolgott. Annak segítsége nélkül pedig az átok gyengébb volt nála, és ő elzárta azt elméje egy távoli zugába.
A férfi kezei besiklottak Liz hálóinge alá. A szívverése érezhető volt a bordáin és a húsán keresztül, és Hesha tenyerével felfogta a ritmusát. Ismét a nő ajkait kereste, amelyek puhán, melegen és a korábbinál sokkal készségesebben fogadták. Az agyarai előcsúsztak és egy parányi sebet ejtett a lány alsó ajkain. Liz összerezdült, de Hesha vért csalt elő a tűszúrásszerű sebekből, és ivott – lassan, alig szívott többet, mint amennyi amúgy is kifolyt volna a vágásokból és a halandó elakadó, remegő lélegzet elárulta neki, hogy a küzdelem véget ért. Elizabeth elengedte magát az ölelésében. Többé már nem állt ellen, és a karjai még mindig a férfit szorították.
Hesha gyengéden ivott szerelmének vénáiból; a szörnyeteg lassan felfalta az áldozatát. Hesha kiélvezte Elizabeth különlegesen édes, adrenalintól savanyú vérét; a Setita egy fogolyból lakmározott. Hesha érezte a lány vadul dobogó szívét és boldog volt, mert ő is osztozott az extázisban; agyának számító hidegsége a dobbanásokat számolta és megmérte a hosszukat, majd megnyalta a vágásokat és ezzel elzárta őket, amikor az egyenletes ütem megtört és reszketni kezdett.
Hesha Liz zavarodott arcába nézett, rámosolygott és álmot suttogott neki. Elizabeth összekuporodott álmában és ő átölelte az egyik karjával. A lány elmerült az álomban és Hesha lomhán az ablakokra pillantott. A hajnal... talán még eléri a szobáját... de a függönyöket itt is gondosan összehúzták, az anyag pedig vastag volt... a halandó asszonyok különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy utána a férfi mellettük maradjon... még hasznos lehet... segíthet irányítani őt... A szabad kezével maga köré tekerte a kétszer vagy háromszor összehajtott második paplant és a párnákat a fejére tornyozta. Rá felbukkant a látóhatáron és a leszármazottja biztonságosan elmerült az álomban.
Thompson lefekvés előtt még utoljára ellenőrizte a lakosztályt, és Hesha utazóládáját nyitva találta. Odament Liz szobájához, és kinyitotta az ajtót, de közben végig attól rettegett, ami odabent várhat rá. Egy pillanatig a lélegző nőt nézte, majd visszament, és a vészhelyzetre összeállított bőröndből előhalászott egy mylar takarót. A kétségei ellenére is teljesítette a kötelességét, és napállóvá tette Hesha rejtekét, majd magára hagyta a párt.
Később a kezeit bámulva, magányosan ült az ágyán. Ha visszahajlította a csuklóit, és egy bizonyos szögből nézte őket, akkor láthatta a vér lüktetését. Hirtelen felpattant, széthúzta a függönyöket és hagyta, hogy a reggeli fény megfürössze a testét. Ezután lefeküdt, és a felkelő nap sugaraiban aludt el.

 

1999. július 25., vasárnap, este 8:32
Az Oberoi Grand Hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

– Khalil? Hall engem? – hajolt Hesha finoman a vendégének megbénított teste fölé – Magához tért? Fordítsa kétszer balra a szemét, ha megértett.
A szurokszínű szemek elég értelmesen jeleztek.
– Jó. Készüljön fel.
A Setita egyik kezét a cigány mellkasára tette, a másikkal megragadta és kirántotta a karót. Úgy tűnt, hogy mostanra elenyészett az a sugallat – az az agresszív sugallat – amely hatalmába kerítette a kalkuttai vértestvéreket. Hesha úgy gondolta, hogy Khalil most már eléggé ártalmatlan lehet.
A kiszabadult Ravnos vadul hadonászva húzódott el az idősebb szörnyetegtől, és patkány módjára a szoba ellentétes sarkába iszkolt, ahol védekezően lekuporodott.
Hesha hagyta elmenekülni, egy árnyalatnyit hátrébb lépett, és a kezeit láthatóan maga előtt tartva leereszkedett a dívány karfájára.
– Bocsánatot kérek azért a módért, ahogyan tegnap éjjel véget vetettem a... rohamának. – kezdett bele a mondandójába – Nagyon hirtelen veszítette el a józan eszét, és mivel megígértem, hogy megvédem, ezért nem engedhettem meg, hogy ilyen állapotban belevesse magát a kalkuttai éjszakába.
Hesha lábai előtt egy kis kék színű hűtőtáska hevert. A Setita kinyitotta a táskát, kivett belőle egy zacskót és odadobta a vendégének.
– Biztosíthatom, hogy ebből egy csepp sem az enyém.
– Na igen, hát hogyne.
Hesha elroppantotta a karót és vállat vont.
– Felteszem, hogy az alkalmazója teljesen a saját szolgálatához kötötte, Khalil. Távolból is hallja a hangját, és nyilvánvalóan még akkor is engedelmeskedik neki, amikor egyébként nem tenné. Még nagyon sok dolgom van, és nem vesztegetem a véremet, ha valaki már előttem odaért. Igya meg és hozza rendbe a mellkasát. Még többet is talál ebben a táskában.
A Setita lehajolt és magának is kivett egy zacskót, majd a többit a szobán keresztül odacsúsztatta a Ravnosnak. Hesha a zacskóba mélyesztette a fogait és elfintorodott a folyadék ízétől. Khalil egy pillanatnyi habozás után csatlakozott hozzá. A Ravnos elég nagy koszt csinált, amikor evett: egyszerűen félredobta a kiürült zacskót, majd megragadta a hűtőtáskát, és még hét vagy nyolc másikkal is végzett, mielőtt abbahagyta volna.
– A szekrényben tiszta ruhák várnak magára, ha szeretne átöltözni. És a zuhany, természetesen... – pillantott jelentőségteljesen Hesha a shilmulo sáros hajára és piszkos lábaira – Az a szokásom, hogy napnyugta után megbeszélést tartok a csapatommal. Szívesen látom magát is, ha úgy gondolja, hogy szeretne részt venni a munkában. Feltéve természetesen, hogy vigyáz a viselkedésére – még a szövetségeseimtől sem tűröm el, hogy zavarják a követőimet.
– Ha akar, szabadon távozhat.
A Setita tisztán látta a másik szemében felvillanó pánikot és hagyta, hogy a mondat önmagát fejezze be. Khalil halálosan rettegett valamitől. Hesha felállt, és elindult, hogy csatlakozzon a halandókhoz a megbeszélésen. A Ravnos nem mozdult a sarokból, és most sokkal jobban emlékeztetett egy sarokba szorított állatra, mint eddig bármikor.
Az Áspis, Thompson és Janet már vártak rá – ez első kettő a fotelekben, a harmadik az élő kapcsolaton keresztül. Az asztalon egy megnyitott hálózati kapcsolat és egy miniatűr lézernyomtató várakozott.
– Jó estét. – mondta Hesha – Jelentést.
– Igen, uram. – válaszolt azonnal Janet – Ron, az első fájlt, kérem.
– A következő tényeket minden forrás megerősítette. Először, a Justin nevű tájfun, amelynek a központja Nyugat Bengália és Banglades fölött helyezkedett el, veszített a lendületéből és végre egyszerű trópusi viharrá szelídült. Másodszor, Banglades szinte minden részében hatalmas földcsuszamlások sújtják a lakosokat. Harmadszor, a jelentős földrengés középpontja Bangladesben volt, és a hatásait még Rangoonban és Delhiben is érezni lehetett.
Hesha az előtte fekvő jelentésen rágódott.
– Hogy vannak az embereink? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna a papírokból.
– Mindenki időben bejelentkezett, uram. – válaszolta Thompson.
– Elizabeth? – érdeklődött a Setita ugyanazon a jellegtelen hangon.
– Alszik. Ha megpróbáljuk felébreszteni, akkor ismét Ravanáról kezd zagyválni. Úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha békén hagyjuk, uram.
Thompson megkönnyebbülésére a mestere nem állt fel az asztaltól, és a megbeszélés hátralevő részében már nem is említették a lányt.
Hesha megrázta az alvó nő vállát.
– Elizabeth? Hallasz engem?
Liz érthetetlenül mormolt valamit.
– Elizabeth! – mondta Hesha élesen és a nő megmozdult – Jó. Beszélj hozzám. Beszélj nekem Ravanáról.
– Ravana... a három legyőzte Ravanát. Letaszították a hegyről, felnyitották a testét, és a szívét a nap elé vetették. A Viharok Hercege kiengedte markából a királyságot... Ravana hatalmának szívében halt meg, a gyermekei körében. Ők nem siettek a segítségére, és ő a hatalmának szívéből megátkozta őket: Meg kell őrüljenek és el kell pusztuljanak. És így történt. Az éjjeleik semmivé enyésznek... még a rakshasák sem szállhatnak szembe három átok hatalmával egyszerre... gyilkosság, rágalmazás és az őrület... – a lány hangja egy pillanatra visszatért a normálisra – Ez egy meglehetősen gyakori metafora, professzor. A nagyszüleik által megátkozott lázadó gyermek – általában egy letelepedési ciklus része. Campbell túl nagyra értékeli, de Graves nyilvánvalóan jól...
A tiszta pillanat elhalványult, helyét egy gyermeki mese vette át, amely végül értelmetlen mormolásba fulladt.

 

1999. július 26., hétfő, este 10:02
A befejezetlen Második Hooghly Híd építési területe
Kalkutta, Nyugat Bengália

Hesha a pénteken használt ösvényen közelítette meg a cigány tábort. Elérte a korábbi találkozó helyét, majd tovább haladt és áthaladt a tábor északi részén. A vad őrszem akkor sem tartóztatta fel, amikor átment az épülő híd alatt. Anélkül jutott át a tábor középpontján a túloldalra, hogy akár egyetlen Ravnos is megszólította volna, vagy megpróbáltak volna bármit is tenni ellene. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy minden egyes shilmulo képes legyen visszatartani magát, amikor egy komoly, hovatartozását nyíltan vállaló, hithű Szeth Követőhöz hasonlóan csábító célpont kínálkozott.
Hesha a tábor déli határánál megállt, és elgondolkodva nézett visszafelé. Feltűnt neki, hogy nagyon sok tűz ég a kunyhók és a sátrak között. Ezek nem főzőtüzek voltak, ahhoz nem kellett volna ilyen nagynak lenniük, és nem is szárítkozási céllal gyújtották őket, hiszen egyetlen árvíz által eláztatott szövetdarab sem lógott a közelükben. Hesha most a legközelebbi felé irányította a lépteit. Olyan közel ment, amennyire csak a bátorságából tellett, és szemügyre vette a tűz izzó szívét.
A kiszemelt tűzet fatörmelékből rakták. A kupac körülbelül térdig érhetett és majdnem négy láb átmérőjű volt. A tűzben pörkölődő és olvadó szövetdarabok hevertek a törött ládák és a lefűrészelt deszkavégeken: egy papírbőrönd, egy törött hegedű, egy halom könyv, fésűkészletek, féltucatnyi kártyapakli, amelynek minden egyes lapja izzón hamvadt el. A hamvak tovalebegtek a szélben és a füst magával sodorta a régi ruhák foszlányait is.
Hesha visszahúzódott a sokkal kellemesebb árnyékok közé és megfigyelte a közelben tartózkodó embereket. Majdnem biztos volt benne, hogy a tűz egy cigány életének volt a végállomása... a halott nő vagy férfi tárgyait összetörik és elégetik... de senki sem sírt a máglya mellett vagy a környező sátrakban. Egyetlen siratóasszony sem állt a tüzek mellett – és még azok is elfordították a tekintetüket, akik elhaladtak a lángoló halmok mellett.
A Setita fél órával később besétált az Albert Hall Kávézóba.
Subhas asztala üresen állt.
Hesha egy pillanatra elgondolkodott, majd helyet foglalt az öregember szokásos helyén. A kezeit az asztalra fektette, és az a pincérlány bukkant fel mellette, aki a látogatása során Subhast is kiszolgálta.
– Nomoshkar, sahib. Mit parancsol ma este.
– Török kávét, kérem. – a pincérnő megfordult, hogy kihozza a rendelést, de Hesha megköszörülte a torkát – Bocsásson meg. Meg tudná mondani, hol van most a barátom, aki általában ennél az asztalnál szokott ülni?
A sötét bőrű, udvarias lány megrázta a fejét.
– Oh, nem, uram. – zaklatottnak tűnt, amikor beszédes arccal visszafordult Hesha asztala felé – Tudja, elég különös, hogy ezt kérdezte. Mi mindannyian már nagyon aggódtunk. Ő egy nagyon kedves és bőkezű úriember volt, és a földrengés éjszakája óta senki sem látta. – Hesha bólintása biztatta a lányt, hogy folytassa – Minden este napnyugta után érkezett, és csak zárórakor ment el. Soha nem maradt távol egyetlen éjszaka sem... egész a földrengésig. Ez a mai pedig már a második olyan éjszaka, amikor nem jött el. Attól tartok, hogy valami történhetett vele. A tulajdonos azt hiszi, hogy az öreg Babu – ó, bocsásson meg, uram – az öreg úriember elveszthette a családját Kelet Bengáliában. – mondta, de a szemei ennél többet árultak el: a nő attól félt, hogy Subhas meghalhatott – Ha találkozna vele, uram, kérem, mondja meg neki, hogy mi itt mindannyian nagyon aggódunk miatta. Kérje meg, hogy üzenjen nekünk, ha jól van.
– Rendben. – mondta Hesha – Átadom neki az üzenetet, ha látom őt.

 

1999. július 27., kedd, éjjel 1:02
Öt Csillag piac, Kidderpore
Kalkutta, Nyugat Bengália

– Öreg Nag! – a kufár egy pillanatig meglepetten meredt a Setitára, majd megrázta a fejét – Legyek átkozott, ha nem örülök neked. – jelentette ki a Nosferatu csodálkozva.
– És én is nagyom megkönnyebbültem, amikor itt találtalak. – válaszolta Hesha.
A bevezető szavakat követő csend még a hozzájuk hasonlóan türelmes lények számára is hosszúnak tűnhetett.
– A megállapodásainkkal kapcsolatban... – recsegte végül a szürke bőrű szörnyeteg.
– Igen? – Hesha hangjából kiérződött, hogy nem szándékozik túl nagy teret engedni az alkudozásnak, és az arc a kis könyvüzletben idegesen megrándult.
– Úgy hallottam, hogy még előttem megtaláltad Michaelt. Így ez az üzlet már érvénytelen, attól félek. De a másik... Legalább néhány hónapig még nem leszek képes eleget tenni a kívánságodnak. Időlegesen elérhetetlen az összes forrásom.
– Ezt elfogadom, mint magyarázatot a tartozás ki nem egyenlítésére. – válaszolta Hesha és a magazinok mögött megbújó szörnyeteg láthatóan megkönnyebbült – De azt áruld még el, hogy hol voltál vasárnap reggel... amikor elkezdődött a földrengés.
– Egy esővíz elvezető csatornában. – válaszolta óvatosan a Nosferatu.
– Víz alatt és föld alatt.
– Igen. – jött a válasz még óvatosabban.
– Rajtunk kívül nincs más éjszakai teremtmény Kalkuttában, ugye?
– Nem. – válaszolt a Nosferatu egy rettenetes, szörcsögő sóhaj kíséretében – Egy sem. Azon az éjjelen éppen egy baráti találkozóra siettem, de mind eltűntek, mire feljöttem az utcaszintre. Mind egy szálig eltűntek. A Ravnosok is eltűntek, az udvar eltűnt, a Herceg halott... Most én vagyok a város Hercege, öreg Nag! – kiáltotta árnyalatnyi hisztériával a hangjában a könyvárus, majd lehalkította a hangját és hozzátette – Az első rendeletemmel lemondok a trónról. Mit szólsz hozzá? Akarsz egy várost, Hesha Herceg? Lord Ruhadze?
– Azt hiszem, távozom a városból. Gondoskodom róla, hogy legalább részleges fizetséget kapj az erőfeszítéseidért.
Hesha a botjára támaszkodott és folytatta az útját a hotel felé.
– Ha valaha is lehetőséged nyílik rá, hogy válaszolj a kérdéseimre, akkor a Grandban tudni fogják, hogyan érhetnek el. Kérdezősködj utánam a recepción.
Az alacsony, szürke, sovány teremtmény lenézett rá, és Hesha hosszú léptei megtorpantak. A remegő, ajkait nyalogató, ideges Nosferatu közelebb hajolt.
– Mit tettél Kalkuttával, öreg Nag? – kérdezte.
Hesha egy pillanatig az ocsmány arcba bámult, majd megrázta a fejét és elsétált.

 

1999. július 27., kedd, éjjel 2:51
Az Oberoi Grand Hotel
Kalkutta, Nyugat Bengália

Elizabeth takarókba burkolva feküdt az ágyán. A szemei mozogtak, mintha álmodna, de az arcán nyoma sem volt az alvók békés nyugalmának. A takarói szépen, kisimulva melegítették: valószínűleg nem sokat mocorgott, amióta Thompson és a mestere benéztek hozzá napnyugta után. Vasárnap óta nem evett, és inni is csak akkor ivott, ha beleerőltették a vizet. És akkor is csak néhány apró kortyot. Hesha aggódva figyelte a kedvenc antikváriusát: ha a következő napon sem törik meg a transz, akkor kénytelenek lesznek kórházba vinni, hogy bele ne haljon a dehidratációba.
Hesha a vállainál fogva ülő helyzetbe emelte a nőt és párnákat tornyozott a hátához. Liz egyáltalán nem reagált. A nevén szólította – lágyan, élesen, parancsolóan. Még kedveskedéssel is megpróbálta elcsábítani, bár ehhez erőt kellett vennie magán. A Setita megragadta a kezét, de a lány nem állt ellen, és nem is viszonozta a szorítást. Az arckifejezésében a szobán túl látott jelenetek tükröződtek, nem a Hesha jelenléte által keltett öröm, vagy rettegés.
Hesha bűntudat nélkül visszaemlékezett, hogy elég sokat ivott belőle. Semmi veszélyes, legfeljebb egy vagy kétpintnyi, de a legyengült test valószínűleg nem volt képes ugyanolyan jól védekezni a... transz ellen, mintha egészséges lett volna. Hesha a fürdőszobában megtöltött egy poharat vízzel, majd lassan, néhány cséppel rávette az öntudatlan szájat, hogy megfelelően nyeljen. Hozott még vizet, és sikerült anélkül megitatni a nőt, hogy az megfulladt volna. Az üres pohárral a kezében egy ideig az ágya mellett üldögélt. Hirtelen egy halvány, kopogó hangra lett figyelmes és lepillantott... az előcsúszó karmai a vékony üveget kocogtatták. Hesha beledöfte a hüvelykujját a csuklójába, és hagyta, hogy a vér megtöltse a poharat. A vöröses fekete folyadékot Elizabeth orra alá tartotta, és ismét a nevén szólította. A felismerés apró jele jutalmazta az erőfeszítéseit, és ő a nő kezébe nyomta a poharat és a szájához emelte a peremét.
– Elizabeth? Hallasz engem? Próbáld ezt meginni.
Ron Thompson az alkalmazóját keresve halkan lépett be a betegszobába. A szeme elé táruló látvány jobban felkavarta, mint eddig bármi Kalkuttában: a láthatóan éber Elizabeth felült, és semmibe révedő szemekkel értelmetlen dolgokat mondott királyokról, szörnyekről, kifutófiúkról és démonokról. A nyakában amulettek lógtak. Egy bekapcsolt diktafon hevert az éjjeliszekrényen. A lány ajakait vörös foltok tarkították és a feszülten figyelő Hesha az ágy lábánál ült és üres, vérmocskos poharat tartott a kezében.
Hesha elkapta a sofőr pillantását, és csendre intette.
– Mi az? – formálta a hangtalan szavakat az ajkaival. Thompson úgy meredt rá, mint egy viharfelhő és vadul intett a Setitának, hogy kövesse. Hesha óvatosan lemászott az ágyról, hogy ne zavarja meg a nőt a szavalásban, és csatlakozott Thompsonhoz az ajtó másik oldalán.
– Uram. – kezdte Thompson a legvészjóslóbb hangnemben. Hesha, Ron válla fölött végignézett a tanácstermen. Janet vonala élt, és az Áspis és Khalil az asztalnál kártyáztak.
– Thompson. – suttogta figyelmeztetően Hesha – Tudja, hogy milyen nagyra tartom a véleményét. Azonban ez itt most nem a megfelelő idő, vagy hely, vagy társaság ahhoz, hogy meghallgassam a mondandóját. – vetett jelentőségteljes pillantást a Ravnos felé – Megértett? Később majd négyszemközt folytatjuk.
– És most, – folytatta szokásos hangerővel Hesha – miért keresett meg?
Ron habozott, nem volt képes követni ezt a gyors sebességváltást. A mellényzsebéből önmaga megnyugtatására előhúzta a jegyzettömbjét.
– Az ügynökeim megkapták a kiürítési parancsokat, uram. Készen állunk, hogy az első szavára bezárjuk az üzletet. – mondta a megjelölt oldalakat lapozgatva, de alig pillantott beléjük – A magunkkal hozott „ajándékokat” elszállítottuk az Öt Csillagba a könyvárusnak. Az úriember eléggé meglepődött a küldemény láttán, de mi meggyőztük, hogy fogadja el.
– Akkor... haladnak. – mondta Hesha.
– Igen uram. De mostanáig... az ügynökök ismerik az úti céljukat. De saját magunk számára még nem tudtam intézkedni, hiszen nem adott semmiféle információt. Mi lesz a következő lépés, uram?
A Setita ellépett a faltól és hirtelen magasabbnak és sokkal parancsolóbbnak tűnt. Megközelítette az asztalt és enyhe rosszallással pillantott le a kártyapartira. Thompson kitalálta, hogy mi következik, és tapintatosan letelepedett az asztal végénél. Az Áspis arccal leterítette a kártyáit és tisztelettudóan várta, hogy az alkalmazója megszólaljon. Khalil Ravana megérezte a hangulatváltozást, tökéletes eleganciájú mozdulattal összecsukta a kártyáit, és a leosztást letette az asztalra. Kényelmesen belesüppedt a fotelba. A karjait a karfákon nyugtatta, és egyik keze a póker tétjével babrált.
– Golyók? – jegyezte meg Hesha.
Khalil felkapta az egyik golyót és megpörgette a hegyén.
– Nem volt hajlandó pénzre játszani.
– Figyelmeztettem, hogy ne tegye.
– Khalil pedig nem akart gyufaszálra játszani. – vicsorgott az Áspis.
– Értem.
Hesha is helyet foglalt az asztal mellett, feltárcsázta Janet számát, és kezdetét vette a megbeszélés.
– Mint ahogy azzal mindannyian tisztában vannak, jelenleg a legfontosabb elintézendő ügyem a Hazimel Szemének felkutatása. Khalil Ravana, – bólintott a Ravnos felé – értékes segítséget nyújtott nekem ebben az ügyben. A szolgálataiért cserébe gondoskodunk a szállításáról és ellátjuk elegendő hamis irattal ahhoz, hogy az Egyesült Államokba emigrálhasson.
– Amit még egyiküknek sem mondtam el, az az, hogy Kalkutta, mint a Családi tevékenységek központja, többé nem létezik. – Hesha kimérten végigmérte a vendégét – Esetleg szeretné megerősítetni ezt a hírt?
Khalil megrázta a fejét és Hesha magában elmosolyodott. Legalább négy túlélő volt – a könyvárus, ő maga, ez a szemtelen kölyök és a mestere. Természetesen Khalil ura nem kellett feltétlenül a városban tartózkodjon abban az időben... Hesha úgy döntött, hogy ezt majd később gondolja át, és folytatta a beszédét.
– Az egyességünk második felének alapját az Ön Szemmel és tulajdonságaival kapcsolatos ismeretei képezték, amelyeknek hasznát vehetem a keresésben. Ezt a megbeszélést azért hívtam össze, hogy eldöntsük, mi legyen a következő lépés, és nagyon hálás lennék, ha hozzá tudna járulni az információival.
Raphael arca enyhén összerándult, amikor a mestere kimondatlanul is azt sugallta, hogy bármit is „megbeszélnek”.
Thompson már jobban hozzászokott a mester harmadik féllel szemben alkalmazott fogásaihoz. Az ő véleményét Hesha jóval gyakrabban ki is kérte, az Elizabeth-el kapcsolatos korábbi jelenet ellenére is. Az öreg rendőr most megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.
– Nos, uram, talán eljött az ideje, hogy mi magunk is ellátogassunk Atlantába. Ha teljes biztonsággal tudnánk, hogy mi történt... – Thompson egy pillanatig kereste a megfelelő kifejezést, ami mögé elbújhat – ...az üzlettársaival, akkor talán kezdhetnénk valamit az információval. Nem oda vezetett az első vonal?
– Ez igaz. – mondta Hesha.
Thompson belekapaszkodott a szalmaszálba és folytatta.
– Kalifornia? Ott megtalálhatjuk a professzor jegyzeteit, és Ön már tudja Liztől, hogy Kettridge lényeges információkkal rendelkezik. Valószínűleg nem mondott el mindent Miss Dimitrosnak.
Áspis most már képes volt lefordítani magának a „megbeszélni” jelentését: lépj fel és játszd el a hülyét.
– Nekem tetszik az Atlantával kapcsolatos ötlet. – mondta lassan – De akaratlanul is elgondolkodtam a New Yorkban végződő rövid vonalhalmazon. Az abba az irányba vezető nyomok közül néhányat soha nem követtünk végig.
Hesha bólintott, és Raphael lassan kieresztette a tüdejében felgyülemlett levegőt. Sikerült – bármit vártak is tőle, a fellépés egész jól sikerült. Most hagyjuk, hogy Ron folytassa...
Khalil öntelt, felsőbbrendű mozdulattal magasba emelte mind a két karját és megszakította a beszélgetést. A fejét közben végig lekezelően ingatta.
– Uraim, uraim... teljesen rossz nyomon járnak. Professzorok jegyzetei? Kihűlt gyilkosságok? Szerencséjük, hogy én itt vagyok. Atlanta már nagyon, nagyon régi hír. És New York sem jó. Bármit higgyenek is, a Szem soha nem volt abban a városban. – a hangja hatásvadász módon elvékonyodott és az utolsó szót jelentőségteljesen ejtette ki – Chicago.
– Chicago? – kérdezte Hesha mindenféle érdeklődéstől mentes hangon.
– Chicago. – mosolygott Khalil.
– Biztos benne?
– A Szem Chicagóban van. – válaszolta az arcátlan fiatal cigány – Esküszöm. Látja? Megmondtam, hogy még a hasznára leszek. A pokolba Atlantával...
Hesha az üzlettársát tanulmányozta.
– Nagyon jó. – mondta – Thompson. Janet. Helyfoglalás és biztosítás Chicagóba.
Hesha többé már semmi hasznát nem látta Kalkuttának. A víz alatti sírban tett felfedezés felkészítette a következő – és egyben talán utolsó – lépésre a küldetésében.
– Napnyugtára ki akarok kerülni Indiából. Khalil, van két órája napkeltéig. Álljon készen, mire a nap megérkezik. Ha olyan teendői is lennének, amelyeket ennyi idő alatt nem képes elintézni, akkor készítsen egy listát, és a csapatom majd gondoskodik mindenről.
A Setita felállt.
– Kérdés? Senki sem szólt.
– Akkor mindannyiukkal találkozunk... szerda este, azt hiszem.

 

Amikor a halottak bementek pihenni a lakosztály számukra elkülönített részébe, Hesha megragadta a testőre vállát, és Thompson érezte, hogy egy összehajtogatott papírlap csúszik a kezébe. Az ajtó bezárult mögöttük, és a felkelő nap fényében Ron leült az asztalhoz és elolvasta az üzenetet.

 

Thompson!

Ne törődjön Khalillal. Tudja meg Milestól, hol van most Kettridge, és intézkedjen arról, hogy szállítsanak minket oda. Ha a jó professzor Chicagóban ásta be magát, akkor jó – a Ravnos igazat beszél. Egyszerűen gondoskodjon róla, hogy mi érjünk oda hamarabb.
Khalilt Chicagóba küldje, attól függetlenül, hogy mi hova utazunk.

H.

 

1999. július 28., szerda, este 7:27 (helyi idő szerint)
New York állam északi része

Az apró kunyhó új, volt és durva, és öregebbnek és vidékibbnek akarták feltüntetni az ízlésesnél. Ráadásul bűzlött a fertőtlenítő szertől, tisztítótól, kutyáktól, turistáktól, fűtől, haltól és kosztól. A „country” függönyök mögött fekete ragasztószalag tartotta a fekete műanyag lapokat az ablakokon és a falakon. Az ajtó és a mennyezet körül a napellenző darabkák árulkodtak arról a mindenre kiterjedő figyelemről, amivel a lény szolgái végezték a munkájukat. A Setita ott találta a türelmesen várakozó Ron Thompsont, amikor Rá végül szabadon engedte őt.
– Jó estét, uram. Elhoztam a reggelijét.
– A helyi bankból?
– Saját termés, uram. Felhozattam a kocsival. Mellesleg New York állam északi részén vagyunk.
– Nagyon tevékeny volt. Jelentést.
– Igen, uram. Pauline Miles és csapata eddig követte Kettridget. Khalil valószínűleg csak vakon tippelt Chicagóra. Remélem, hogy az elveszett csomagok irodája nappal nyitja fel a görény ládáját. – túrt bele Thompson a sörényébe.
– Pauline csapata meggyengült a korábban felsorolt vesztségek miatt. A legkeményebbeken kívül mindenkit hazaküldtem hétvégére pihenni. Szükségük lesz rá... sokkal többet láttak a kelleténél. Kettridge rendkívül népszerű volt az elmúlt három héten.
– Pauline-t itt tartottam. Mostanra már biztosan tökéletesen tájékozott, és elég jól viselte a vihart. Még mindig őt választanám magam helyett a detektív munkára, ha én végül jegyet váltok, de a nyers erő és annak kezelése terén bizony még sokat kell tanulnia. Ezért idehívtam Matthew Vosst, hogy kipróbáljam. Ő az üzlet végrehajtó-védelmi szakterületét űzi. A csapata kipihent és készen áll a bevetésre, de mostanáig távol tartottam őket Pauline csoportjától, hogy a lehető legalacsonyabbra csökkentsem a Családi pletykák terjedésének veszélyét. Rendelkezésünkre áll egy kisebbfajta hadseregre való testőr, egy meglehetősen jól felszerelt arzenál, mindkét autó, Miles és Voss, az Áspis – aki mellesleg már belőtte a fegyverek felét – a csomagokkal kapcsolatos bonyodalmakat intéző Janet, jómagam és Ön uram.
– Hol van Elizabeth?
– Felébredt és teljesen eszénél van. – válaszolta Ron elégedetten.
– Éppen a többiekkel vacsorázik.
Hesha felkelt, kinyújtózott és a félkész asztalon heverő kupacból kiválasztott egy térképet.
– A saját pótlására Milest, vagy Vosst javasolná? Vagy esetleg mindkettőt?
– Mindkettőt, azt hiszem.
– Hajlok rá, hogy egyetértsek.
Hesha átböngészte az ország térképét. Volt mindenféle térképük, kezdve a körvonalaktól az erdős területeken keresztül a helyi utakig, a gyalogösvényektől az iskolai negyedekig, és a talajrétegződéstől az irányítószámokig. Végül egy egyszerű turista térképet választott, amely megjelenítette a tájékozódási pontokat és elmélyült a tanulmányozásában.
– Azonnal indulunk, amint a többiek befejezték az evést. Voss csoportja lesz a tartalék. Maga, az Áspis, Pauline és Elizabeth velem jönnek. – a rendőr vállai megrándultak a felsorolás hallatán – Érzem, hogy nem ért egyet velem, Thompson, de ő már rég bebizonyította, hogy milyen értékes az érzékenysége. Ő tudni fogja, ha baj van. Valószínűleg még hamarabb, mint mi.
– Továbbá, – folytatta Hesha – ha ezek ketten beválnak, akkor Ön csatlakozhat Szeth seregéhez, amint biztonságba helyeztük a Szemet.
Thompson rezzenéstelen ült a helyén.
– Köszönöm, uram. Természetesen folyamatosan gondolkodom rajta.
Elizabeth egy meredek, kanyargós ösvényen kaptatott felfelé. Az eget egyetlen felhő sem takarta és a telihold olyan vakítóan ragyogott a fejük fölött, hogy a hegymászók közül senki sem kattintottá fel az elemlámpáját. Egy pillanatra Hesha tűnt föl előtte az ösvény egyik hajtűkanyarjában. A lány felnézett rá és megcsodálta a mozgó alakot, a csillogó, kékes fekete bőrt és a csillagként ragyogó szemeket. A férfi eltűnt a kanyarban. Közvetlenül a nyomában Thompson tűnt fel, és Liz tisztán látott minden holdfénytől beezüstözött szürke hajszálat. Megsajnálta a férfit, amikor észrevette a hajlott hátát és a kimerültségről árulkodó válltartást. A könnyebb léptű, rejtőzködő, ravasz mozgású Áspis a kanyarban beérte a társát, kinyitotta Ron hátizsákját, elővett belőle valamit és a saját zsákjába gyömöszölte a tárgyat. Az öregember ezután sokkal könnyedebben lépkedett és vaskos kezeivel hálásan szorította meg Raphael vállát. Az Áspis úgy tett, mintha nem vette volna észre a gesztust, és gyorsan eltűnt szem elől.
Elizabeth előtt Pauline Miles lépkedett egyenletes ütemben. A közelben mozgó Áspist meghallani volt nehéz, Pauline pedig szinte láthatatlan volt. A nő alacsony volt, természetes sötét bőre és tompa, sötétkék öltözete pedig könnyedén beleolvadt az őket körülvevő árnyékokba.
A kanyar után közvetlenül az ösvény kiszélesedett és a két nő egymás mellett lépdelt az utolsó néhány yardon. Három társuk közvetlenül előttük, néhány fa mellett állt meg. Pauline és Elizabeth beérte őket, megálltak Ronnal és az Áspissal szemben és csendben várakoztak. Hesha egy teljes percig teljes mozdulatlanságban várakozott, majd nyílegyenesen átvágott az előttük elterülő réten.
Elizabeth utat tört egy csoport émelyítően édes növény között, és az egyikről magával vitte egy letört ágat. Egy újabb fárasztó kapaszkodást sejtve pillantotta meg az útjuk célját: a sekély völgy fölé emelkedő fák és sziklák lenyűgöző, kusza csoportját. Hesha már meg is tette az oda vezető út kétharmadát.
– Liz... ügyelj a fűződre. – suttogta Pauline.
Elizabeth fél térdre ereszkedve tette rendbe a bakancsát. A másodperc egy törtrészére hőhullám söpört végig rajta: a talaj lábai alatt inkább hasonlított aszfaltra, mint bármi másra. Elizabeth pislogott és meglátta a csillagokat – megrázta a fejét, és ismét a szilárd talajt érezte a lába alatt. A füves, gyökerektől átjárt földet. Az ujjaival beletúrt a talajba és talált néhány gilisztát és ászkát. Annyira előrehajolt, hogy az arca már szinte érintette a földet, de az égető érzés nem tért vissza. Liz kétségek között emelkedett fel és az út hátralevő részében megpróbált a szeme sarkából mindenre figyelni.
Hesha megközelítette a ferde kő alatti nyílást, bekémlelt rajta, majd magabiztosan odaintett a többieknek. A kis társaság jobbról megkerülte a sziklát, majd felmásztak egy méretes szilatömbre és letekintettek egy városi mellékutcának megfelelő szélességű, kétembernyi magas járatba. Réges-régen a kőfal kettéhasadt. A kőzetet megrepesztő erők a járat alját szélesebbre formázták, mint a tetejét, és így létrehoztak egy szabálytalan alakú, a föld mélyébe vezető alagutat. A moha és az apró növények csak addig a pontig hódították meg a falait, ameddig a napfény be tudott hatolni.
A Setita ezt az egészet megállás nélkül figyelte meg. Felkattintotta a lámpáját és bevezette a többieket a hegy gyomrába. A háta mögött sorra felvillant a négy lámpa.
Az ereszkedés végén az alagút egy hatalmas, idomtalan kamrában végződött. A hatalmas nyílt térben elhalványuló lámpások végigcikáztak a barlang hullámzó falain. Elizabeth felismerte a víz által koptatott mészkő sima és furcsa alakzatait. Úgy állította be a lámpáját, hogy a lehető legmesszebbre világítson el, majd a mennyezet felé fordította a fénysugarat, amely a jobbján még így is a hatósugáron túlra emelkedett. A bal oldali mennyezet alig volt négylábnyira a padlótól. A klausztrofóbia, a tériszony és a szédülés bizarr kombinációban tört rá a lányra. Liz gyorsan a lábára szegezte a tekintetét, ismét élesre állította a lámpa fényét és megpróbált szemmagasságban világítani maga elé. Előtte a többiek mindannyian más-más úton kerülgették a földből előtörő sztalagmitokat és oszlopokat. Hesha egy keskeny, alig észrevehető nyíláshoz ment és a csoport követte – bár a járat annyira szűk volt, hogy Thompson csak komoly nehézségek árán tudta bepréselni magát.
A másik oldalon egy zavaróan ismerős kamra várta őket. Elizabethnek az volt az érzése, hogy egy természetes kápolnában jár, mivel a barlang teteje egy katedrálishoz hasonlóan ívelt volt. Itt több volt a sztalaktit, sztalagmit és az oszlop, mint az első teremben és a legnagyobbak két egyenetlen sorban követték egymást... mint egy rom oszlopsorai. A terem középső részén található néhány alakzatot lerombolták. Az enyhén hullámos padlón párnák, kötéltekercsek és gombok hevertek szerte szét. A kétoldalt lógó jégcsapok és függönyök éppen az „oszlopok” tetejéig értek.
– Várjanak itt. – mondta Hesha és a hangja visszhangot vert a teremben. Jóval halkabban folytatta: – Egyedül könnyebben szót értek a professzorral. Nem szeretném, ha valamelyikük akár véletlenül is megsebesítené. – mondta az Áspisra pillantva – És azt sem akarom, hogy ő bármelyiküket lelője vagy elégesse helyettem.
Elizabeth felmászott egy nedves kőtömbre és ülőhelyet keresett magának. Onnan figyelte, amint Hesha az egyik csomagban keresgél, a hátára szíjaz egy nehéz, nagy méretű vízhatlan hátizsákot és átvág a „kápolnán”. Egyetlen megingás nélkül haladt át a csúszós, sima talajon, kiválasztott egy mély árnyékot a barlang távolabbi sarkában, és megingathatatlanul elindult a célja felé. Az árnyékok mozgásából Liz kikövetkeztette, hogy a kápolna hátsó falát egyetlen szabadon álló, hihetetlen méretű oszlop alkotja. Pislogva próbált meg többet látni.
Hesha elérte a kiválasztott oldalfolyosót és megfordult, hogy ő maga is szemügyre vegye az óriási oszlopot. A lámpája élesen kirajzolta a képződmény profilját és Elizabethnek elakadt a lélegzete. Egy pillanatig az volt a benyomása, mintha az oldalról megvilágított alakzat mozogna: az érzékcsalódás ezernyi mozgó szörnyarccal és eltorzult végtaggal ruházta fel. A Setita tovább haladt és a sötétség ismét birtokba vette a barlang távolabbi végét, de Liz mégis lemászott a kakasülőről. Felismerte a szellemalakot: legutóbb a Kalkutta alatti sírban látta. Felkapta az egyik erős lámpa szűrőjét és végigrohant a kápolna „hajóján”.
Az izzó halogén gömb fénnyel árasztotta el a hatalmas termet. Lehántotta az oszlopról az árnyékokat, és a távoli sarokba száműzte őket. A fényében felsejlett a vékony kalcit film alatt rejtőző piszok- és rozsdaréteg. De az arcok eltűntek. Elizabeth figyelmesen szemügyre vette a százfejű démon felszínét, és kétségbeesetten próbálta megkeresni azt a szöget, ahonnan ismét megpillanthatná a valószínűleg több földtörténeti kor óta növekvő természetes, két emelet magasságú kőoszlop felszínén az arcokat. Azonban még a legerősebb fény sem hozta újra elő azokat a körvonalakat, amelyek becsapták a szemeit. A szűrőn áthaladó, a Hesha zseblámpája által szolgáltatotthoz hasonló fénnyel sem tudta ismét előállítani a megfelelő feltételeket. A zavarodott, de segítőkész Thompson megfogta a lámpát és pontosan arra a helyre állt, ahol Liz szerint az alkalmazójuk is állhatott abban a pillanatban. A lány újra megmászta a kőtömböt, de annak ellenére sem sikerült ismét láthatóvá tenni az arcokat a kőben, hogy a magasból kiáltozva irányította az öreg rendőrt.
A kíváncsi és halvány aggodalommal telt Ron visszatért és megkérdezte Lizt:
– Mi volt az?
– Azt hittem, hogy láttam valamit.
– Mozogni? – pattant fel az Áspis. – Nem. Csak... ott.
Elizabeth nem mondott többet. Thompson mellette maradt, amíg az Áspis és Pauline sokkal kézzelfoghatóbb dolgok – például kijáratok – után kutatva körbejárták a termet. A hangjuk ide-oda ugrált Ron és Liz körül a falakon, és a lány elfintorodott.
– Valamiféle megérzés? – kérdezte lágyan a férfi.
– Nem. – fintorgott Elizabeth – Csak... a visszhangok... úgy tűnt, mintha valaki más is lenne még itt négyünkön kívül. Visszamehetnénk az első barlangba?
– Persze. – válaszolta Thompson és együtt ugrottak le a tömb tetejéről.
Hesha könnyedén követte a vörös szem köve által hagyott nyomokat – szinte önelégülten, a jóllakottsághoz hasonló elégedettséggel. A nyakában lógó gyöngy szinte húzta maga után, és a hideg, vérszínű kalcedon érzése fáklyaként világított előtte, amikor a megfelelő irányba haladt.
A Setita kiélvezte a siker lehetőségét. Most még semmije sem volt, és tisztában volt vele, hogy milyen veszélyes előre inni a medve bőrére – de mire az éjszaka véget ér, talán eléri a célját. Lehetséges volt, hogy hajnalra Szethé lesz a Szem. Lehetséges volt, hogy a küldetése véget ér, és ez egy döbbenetes lehetőség volt.
Örömmel várta az előtte álló összecsapást is. Hesha beismerte önmagának, hogy alig várja, hogy ismét találkozzon Jordán Kettridge-el. Fajának kivételes példánya volt ez a fiatalember – aki már nem is olyan fiatal, döbbent rá a lény. Hesha ritkán találkozott ilyen keményfejű és megingathatatlan emberrel. Kettridge-et meglehetett nyerni egy ügynek, de soha nem lehetett megvenni. A bizonyítékok meggyőzhették, de Hesha semmiféle csábítással nem volt képes eltéríteni a céljától. Természetesen bármelyik halandót meg lehetett törni, de utána már nem sok hasznukat lehetett venni. Az elmúlt tizenhat évben Kettridge pályafutása amolyan hobbivá vált Hesha számára. A Setita azzal szórakoztatta magát, hogy pénzelte Jordán munkáját, és ajándékokkal és kisebb nyomokkal látta el, hogy alátámassza a régész elméleteit. Elsimította a kormányzati nehézségeket, visszatartotta az akadémiai hiénákat, és a befolyását felhasználva megszerezte a professzor számára a belépési engedélyt bármelyik ország területére.
Egy napon talán majd elmondja Jordannek, hogy mit tett érte. De ennél sokkal vonzóbb volt az a kép, hogy a halott Kettridge Ozirisz előtt áll (már ha Ozirisz képes lesz valamikor visszaállítani uralmát a holtak birodalmában), Ma'at tollai előtt, és miután felsorolták a tetteit, az Isten kérdőre vonja Szeth Hesha Ruhadze nevű gyermekéhez fűződő kapcsolatai miatt... és a professzor ártatlanságában mindig rossz válaszokat ad a kérdésekre.
A vörös vonal egy szinttel lejjebb zuhant. Hesha bepréselte magát egy létraszerű kürtő sarkába, könnyedén lemászott és óvatosan kilépett a csúszós kőre.
Egy zsákutcába érkezett.
A franciaágy méretű, odú alakú teremben egy férfi teste hevert elterülve a földön. A Setita felkészült az előtte álló megpróbáltatásokra és megérintette a rongyos alak karját. Az ujjai alatt a hús hideg volt, mint a kő, de nem volt merev. Egy öreg tetem? Nagyon is hullaszaga volt... de a bőrszerkezete inkább utalt a mélyben sorvadó húsra, mint a sír rothadására. Egy Káinita... alszik... vagy egy eddig soha nem látott módon halt Végső Halált.
A Setita körbejáratta a lámpája fényét, hogy megvizsgálhassa a tetemet. A csontsovány, aszott alak félmeztelen volt, de bő nadrágot, cipőt és övet viselt. A sár, piszok és a lecsorgó váladék elrejtette a ruházat eredeti színét, és teljesen beborította a test nagy részét. Hesha szemében azonban ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a többi folton valami halványabb anyag hagyott nyomot egy széles sávban. A zsíros, sárga folyam a férfi duzzadt, cafatos szélű bal szemgödrénél kezdődött, lecsorgott az arcán, a nyakán és a vállain, mintha egy faggyúgyertya égett volna a rettenetes sebben. A váladék egy része még mindig nedvesen csillogott, és az anyag friss cseppjei a padlón csillogtak, mintha a férfitől csak nemrég vették volna el a gyertyát.
Hesha lehajolt a tetemhez és felemelte a vörös Szemet. A kezei között tartotta a gyöngyöt egy pillanatig, hogy ráhangolódjon, majd ezt is ráfűzte a fehér párját tartó amulett szíjára. Visszatért a kémény tetejére, majd kétszer körbefordult és rájött, hogy egy új problémával találta szembe magát. A fehér kő olyan jól követte a vöröseket, mint egy véreb. A nyakában lógó vörös viszont csak légvonalban adta meg a Szem helyzetét és haladási irányát. A mészkő barlang labirintusában azonban nem haladhatott nyílegyenesen a célja felé.
A Setita előhúzta az iránytűjét és a telefonját.
– Vagy a professzor nagyon, nagyon agyafúrt, – mondta a csapatának – vagy valaki egészen mással állunk szemben. Valaki sokkal veszélyesebbel. Találtam egy alvó Káinitát. A díj eltűnt, de küzdelemnek semmi jelét nem láttam. Hogy ez hogyan sikerülhetett a barátunknak, azt nem tudom, de nála van a tárgy, amiért jöttünk. Hívják fel a hátvédet, hogy biztosítsák a kijáratot. Meg kell akadályozzák, hogy bárki más beléphessen a barlangba. Ha a célszemély megpróbál távozni, akkor engedjék elmenni, de azonnal értesítsenek engem a fejleményekről. Kövessék és védjék meg. Semmilyen körülmények között, ismétlem, semmi esetre se lőjenek rá.
– Időközben Ön és a többiek oszoljanak azonos létszámú csapatokra, – folytatta Hesha – és keressék meg a barátunkat. Jelenlegi pozíciója: tőlem délkeletre, nagyjából nyolcvanlábnyival magasabban és körülbelül fél mérföld távolságra. Úgy becsülöm, hogy attól a ponttól, ahol elváltunk, körülbelül negyvenlábnyival feljebb és úgy egymérföldnyi távolságra lehet nyugati irányban. Összpontosítsák a keresést arra a területre, és indulás előtt jelöljék meg mindenkinek a talpát. Ismét felveszem Önökkel a kapcsolatot, ha keresztezem bármelyikőjüknek a nyomát, vagy a célpontunk megváltoztatja a pozícióját.

 

1999. július 29., kedd, éjjel 12:41
New York állam északi része

Ron Thompson óvatosan csúszott lefelé egy meredek lejtőn, amely laza kövekkel volt teleszórva. Ismerte már a talaj veszélyeit, hiszen az előző fél órát azzal töltötte, hogy megmászta a lejtőt, és ellenőrizte, hogy az árnyékok a tetején vezetnek-e valahová.
– Vakvágány. – mondta a társának – Menjünk vissza a kereszteződéshez és próbálkozzunk a középső járattal.
Liz megpróbált az Áspishoz hasonlóan mozogni, aztán elvetette ezt a példát és megpróbálta Pauline Milest utánozni. Ez már jobban sikerült. Csupasz kőről csupasz kőre – a laza kavics nem jó, mert megindulhat a lábad alatt. Kerüld a nedves helyeket és a tócsákat. Még mindig hallotta a saját lépteit, de már nem volt olyan hangos, mint a nehéz léptekkel haladó Thompson.
A középső járatról gyorsan kiderült, hogy sehová sem vezet. A végében tátongó szakadék túl széles és túl mély volt ahhoz, hogy átkelhessenek rajta. A logika azt diktálta, hogy Kettridge sem volt képes átkelni rajta, és a páros visszatért a kereszteződéshez. A baloldali lyukak közül az első lefelé vezetett. Elképzelésük szerint még mindig Kettridge szintje alatt jártak, úgyhogy a másikat választották. Egy órával később mentálisan kimerülve a rengeteg rejtekhelytől, amelyet az általuk felfedezett méhlepény nyújtott, visszatértek a lefelé vezető nyíláshoz. Az legalább széles volt és egyenletes, tehát könnyen járható.
Először úgy tűnt, hogy a járat egy veremben végződő zsákutca lesz, de Thompson végigfutatta a lámpája fényét az alagút végén, talált egy újabb megmagyarázhatatlan árnyékot és a páros lerohant, hogy ellenőrizze. A fényben az árnyékról kiderült, hogy egy újabb patakmeder. Átkúsztak a mennyezetről lelógó késpengeszerű kövek alatt, és egy létraszerű oldalú kürtőben egyenesedtek fel újra, amelynek tetejéig nem hatolt el a lámpák fénye.
Thompson a mellkasára erősítette a lámpáját és mászni kezdett. Intett a kezével, hogy Elizabeth egy másik úton másszon, ne pontosan alatta. A nő megkapaszkodott a kőben, felemelte a lábait és ő is mászni kezdett felfelé a falon. Felnyúlni, megmarkolni, fellépni, felnyúlni... a lámpája folyton a szemébe villant, az ujjai lehorzsolódtak a durva kövön, és most már a farmerja sem tűnt annyira lazának, mint amikor a hegyoldalban kaptattak fölfelé. Liz kezdett lemaradni. Csak akkor vette észre, hogy a férfi jó két testhosszal lehagyta, amikor ismét Thompson felé pillantott. Ron hirtelen már nem felfelé, hanem előre mozgott – elérte a fal tetejét. Elizabeth elfintorodott, majd ismét nekiindult. Már legfeljebb csak tizenkét láb van hátra...
K... – hallatszott a feje fölül.
Ping. Tszup. Puff.
Elizabeth megmerevedett.
– A pokolba.
A férfi hangja ismerős volt, de nem Thompson szólalt meg.
– Liz... – ez már Thompson volt, de a hangja nagyon furcsa volt. A nő gyakorlatilag rohanva tette meg a hátra lévő nyolc lábat. A sietség miatt kétszer is megcsúszott, és a fejét a lehetséges következményekkel mit sem törődve dugta ki a szikla pereme fölé. Thompson ott feküdt előtte, félig magzat pozícióba kuporodva az oldalán. A ragacsos piros pöttyökkel borított jobb kezével megérintette a mellkasába fúródott aranybarna karó tompa végét. Liz a perem fölé emelte a lámpáját és a fényben megpillantott egy másik férfit, aki a barátja mellé rohant és letérdelt mellé. Jordán Kettridge volt az.
– Pokoli rosszul célzol. – mondta dühösen Thompson – Úgy érzem, az egész a tüdőmbe ment.
Jordán hangja elcsuklott.
– Azt hittem egyedül fog jönni. – Oh, a fenébe. Ron... leengedtem a fegyvert, amikor láttam, hogy te vagy az, esküszöm az égre... de a ravasz...
– Hagyd csak –, Jordán.
Ron köhögni kezdett és Elizabeth odarohant hozzá. Felemelte az öreg rendőr fejét és megpróbálta mozdulatlanul tartani a testet. Az arcán patakzottak a könnyek, és lázasan matatott a telefonja gombjain.
– Várjon. – nyögte Ron – Hagyja abba. Ne hívja fel. Elizabeth félretárcsázott. Kitörölte a számot, és újra kezdte az egészet.
– Segíthet magán. – kérlelte a férfit – Azt mondta, hogy ő gyógyította meg a kígyóharapásokat...
– Talán meggyógyítana. De az is lehet, hogy megölne. – Thompson felnézett Lizre és megpróbálta elmagyarázni – Szeretné pótolni Vegelt. – Ron elkapta Kettridge pillantását, és a fiatalabb férfi elfordította a tekintetét – Azt hittem, hogy én is akarom. De azóta... – a hangja elcsuklott, és a sebéből ismét felbukkant egy kis vér – Most már tudom, hogy nem akarom. De nem hiszem... hogy Hesha... hagyna bárkit is csak úgy elmenni...
Thompson ujjai Elizabeth kezére fonódtak, és ő hagyta, hogy a készülék kicsússzon az ujjai közül.
– Hadd mondjak el valamit. – mondta lágyan a férfi – Azt hiszi, hogy törődik magával? Még nem látta elégszer hazudni. Azt hittem, hogy maga jelent neki valamit. Aztán láttam, hogy hogyan manipulálta magát. Már semmit sem hiszek el neki... és többé már nem akarok olyan lenni, mint ő...
Ron hangja elhalkult, mint egy félálomban lévő gyermeké, és a szemei lecsukódtak egy pillanatra.
Aztán hirtelen tágra nyíltak a szemei és erőteljes hangon szólt Elizabeth-hez:
– Szereti őt? – Liz szemei kényelmetlenül megvillantak – Valójában nem is szereti őt. A vére – a vérük – hatással van az emberekre. Egy korty és törődni fog velük. Kettő, és szeretni fogja őket. A harmadik a rabszolgájukká teszi. Hát így érte ezt el, húgocskám.
– De én nem...
– De igen. Kétszer. – Ron hangja éles suttogássá halkult – A másnaposság elleni orvosság, azon az estén New Yorkban. – Liz tiltakozni akart, de a haldokló belefojtotta a szót – Aztán Kalkuttában. Rajtakaptam, amikor megitatta. Amikor transzba esett és történeteket mesélt... két alakalommal, Liz.
– Természetesen én is hazudtam. Mellette egyszer csak te magad is... a legjobb szándék ellenére. De én csak egy hazug vagyok. Az Áspis pedig csak betörő és orgyilkos. És Hesha egy vámpír, nem számít, hogy milyen sallangot aggat rá, vagy hogy melyik meghatározást vesszük alapul. Ő a lény a késő esti filmből. Úgyhogy ne hívja fel. Adjon nyugalmat nekem.
Thompson egy árnyalatnyit oldalra fordult, Jordán Kettridge felé és a lassan fehéredő arc könyörgően meredt a másik férfira.
– Távolítsd el őt tőle. – suttogta – Tűnjetek innen a pokolba. Hagyd a Szemet... ne sodord veszélybe önmagad és őt is... vidd innen Lizt...
Thompson keze magához húzta Elizabeth-et és ő szorosan átölelte a haldoklót.
– Ron... kérem... hívjuk a mentőket...
– És ők majd helikopterrel kiemelnek a barlangból? – próbált viccelni az öregember. A testét ismét megrázta a köhögés és a szájába folyni kezdett a vér. – Ne aggódj, húgocskám. Én elmenekülök. Figyeld, hogy futok, Nézz rám...
Ronald Thompson mosolyogva menekült el az életből, és szemeivel végig Elizabeth arcát nézte.
Kettridge lezárta az öreg rendőr szemeit és Elizabeth lehajtott fejjel keserűen zokogott. Jordán elsétált és hosszú időre magára hagyta a nőt.
– Miss Dimitros. – közelítette meg Kettridge óvatosan a térdelő nőt.
– Igen. – érkezett a tompa válasz.
– Sajnálom. Ron és én... barátok voltunk, hosszú idővel ezelőtt. Ha azt akarta volna, hogy Hesha...
– Ezt most már könnyű mondani.
– De én komolyan gondolom.
Elizabeth meglátta a szürke szemekben tükröződő őszinteséget.
– Most mi legyen?
– Ha megengedi, ismét megpróbálkozom Ruhadzéval.
– Meg akarja ölni?
– Igen. – bólintott Jordán, majd hozzátette – És mindannyiunk érdekében megpróbálom elpusztítani a Szemet. Egy kicsit feljebb van egy kijárat. Ha sikerül megkaróznom a vámpírt, akkor majd én is ott távozom. Ha nem, akkor meghalok. – mondta nyugodtan – Most távozhat, ha megígéri, hogy nem figyelmezteti őt.
Elizabeth vett egy mély lélegzetet és eleresztette Thompson lassan kihűlő kezét.
– Segítek magának.
– Biztos benne?
Elizabeth hevesen bólintott és felpattant. Kivette Thompson fegyverét a rendőr övéből és Kettridge akaratlanul is hátralépett.
– Akkor hívja fel. Mondjon neki valamit... valami meggyőzőt. Liz a telefonjára meredt. Beütötte Hesha számát és várt.
– Igen. – szólt a gazdag, mély hang, amelyre emlékezett. Elizabeth lenézett Thompson testére. Nincsenek nevek. – gondolta. Használhatnám a nevét, hogy figyelmeztessem...
– Hello.
Valahol a labirintusban Hesha megtorpant. A nő hívása... szokatlan volt.
– Jelentést. – kérte óvatosan.
– Találtunk egy tábort. A társam éppen most vizsgálja át. Úgy gondoljuk, hogy látnod kéne. A nálad lévő felszerelés nélkül nem mer belenézni a csomagokba. – mondta a Hesha zsákjában lapuló nedves Gangesz iszapra célozva.
– Miért te lépsz kapcsolatba velem?
– A telefon nem működik azon a területen. Talán túl sok kő van közöttünk – vagy a tárgy zavarhatja az adást. Visszaküldött az utolsó kereszteződéshez, hogy onnan próbálkozzak.
Részletesen elmagyarázta az ide vezető utat, majd megszakította a vonalat. Kettridge a vállára tette a kezét és megkerülte vele a sarkot, majd leültette a hátizsákja és egy összetekert hálózsák mellé. Egy tábor. – gondolta meglepetten. Milyen igaz. A professzor elvonszolta Thompson testét a kürtő mellől, felhúzta és megtöltötte a számszeríjat, és várakozóan lekuporodott.
Szinte egyetlen órán keresztül egyetlen hangot sem lehetett hallani a kürtőből.
Alig hallható, csusszanó lépés.
Kettridge megpördült, célzott és lőtt. Ping. Tszup. Puff. Egy újabb karót helyezett a számszeríjba, majd felkattintotta Thompson elemlámpáját, és a szűretlen fényt a fekvő alakra villantotta. A test nem mozdult. Elizabeth csatlakozott hozzá és ellenőrizte Hesha bőrének színét. Most halványabb és szürkébb volt, mint amit az ébrenlét óráiban magára öltött... valójában emlékezett erre az árnyalatra: látta az álmában, amikor a halott Heshát látogatta meg a sírban, és látta Kalkuttában is, amikor a szörny leeresztette a maszkját. A tetoválás tisztán látszott a lámpafényben.
Liz közelebb óvakodott, és megpróbálta megemelni a testet, amely mereven, egy darabban mozdult. Hesha szemei panaszosan meredtek rá, és ő gyorsan elfordult.
Jordán Kettridge leeresztette a számszeríjat. A kamra közepére vonszolta Heshát, a táborhelyére, majd az övén lévő táskából előhúzott egy átlátszó, cipzárral zárható tasakot. Az oldalán kidudorodott a baseball labda méretű Szem. Kettridge a Szemet Heshától háromlábnyira letette a földre.
– Elmegyünk.
Lizzel együtt visszament a járatba, felkapta a hátizsákját, és rohanni kezdett felfelé egy ösvényen. A táskából, amelyben az ereklyét is tartotta, előhúzott egy szürke fémdobozt, amelynek a tetején három fény világított és négy gomb várta, hogy megnyomja őket. Jordán megnyomta a másodikat, majd hátrapillantott, hogy lássa a háta mögötti szobát elemésztő lángokat és a leomló köveket. Befordult egy újabb felfelé vezető folyosóra és futni kezdett. A lányt egész úton maga előtt terelte. Megnyomta az egyes és a hármas gombot, és a hátuk mögött felrobbant a járat, amelyen eddig haladtak. Az alagút végében egy apró lyukon beáradt a hold fénye. Liz átfurakodott rajta, Kettridge pedig először átdobta a hátizsákját, majd fejjel előre ő maga is megérkezett.
A füves lejtő meredeken leejtett, és nem kellett egy perc sem ahhoz, hogy a páros elérje a völgy szintjét. A nehezen lélegző, a hátizsák súlya alatt roskadozó Kettridge felrobbantotta az utolsó töltetet, és úgy tűnt, hogy a hegy fele összeomlik a robbanásban.
A Manhattan felé vezető úton Jordán folyamatosan szemmel tartotta a védencét a bérelt autóban. A nő egy ideig sírdogált, és Thompsonról beszélt. Megpróbálta elrendezni magában a férfival kapcsolatos emlékeit. Néha dühöngeni kezdett, de az indulatainak java részét Heshára zúdította, bár Kettridge is jócskán megkapta a magáét. Gyűlöli őt. – gondolta a vadász. Többé már határozottan nincs az irányítása alatt. Jordannek hatalmas kő esett le a szívéről, és végre nyugodtan elengedhette magát a kormány mögött. Hesha Ruhadzét az áldozata, Ronald Thompson mellett érte utol az utolsó halál. Hesha Ruhadze többé már nem kísért egyetlen régiségkereskedési eladót, vagy tizedrangú Berkeley régészprofesszort sem.

 

1999. július 30., péntek, délután 2:43
Egy műterem-lakás Red Hookban, Brooklynban
New York városa, New York

Újra itthon. – gondolta Elizabeth. Egy pillanatra megállt a küszöbön. Soha nem hitte volna, hogy viszontlátja a lakását. Egy másodpercig ezek a szobák voltak a leggyönyörűbb helyek a földön. Aztán Liz végignézett magán, összerezzent és eliramodott a fürdőszoba irányába.
Gyorsan megszabadult a megkérgesedett vértől merev ruháktól, kidobta őket a szemétbe, és bemenekült a teljes erőre állított vízsugár alá. A víz először túl hideg volt, majd túl forró. Egykedvűen állítgatta a csapokat. A farmerját Thompson vére itatta át. Ott volt a hajában és a körmei alatt. Lesikálta magáról az alvadt vért, majd ismét lemosta magát, és megpróbálta elfelejteni, hogy Hesha bármikor, vagy bárhol megérintette volna. Negyven perc múlva a víztől ráncosan és elevenre sikáltan került elő a fürdőszobából. A ruhásszekrényhez ment, és hirtelen rádöbbent, hogy ruhatárának legnagyobb része Hesha házában maradt... és a disszertációs jegyzetei... meg a kedvenc ruhája... a nagyanyja ezüst ékszerei... Liz belebújt egy fehér ingbe, amelyet eredetileg a sógornőjének vásárolt, és felhúzott egy khaki melegítőt, amely valamilyen csoda folytán elkerülte a Baltimore előtti csomagolást.
Betámolygott a konyhába és megbámulta az üzenetrögzítőt. A szerkentyű tudatta vele, hogy negyvenhét üzenete van. Odament a hűtőhöz, és közben megnyomta a START gombot. Egy régi barátja kereste, hogy lássa, él-e még, és a hűtő üresen állt. A belsejében egy cetli várta, amelyen Amy tudatta vele, hogy kitakarította. Egy hosszú kattanás sorozat jelezte a téves hívásokat és a telefonos ügynököket. Liz előbányászott egy kartondobozos vacsorát a fagyasztóból, és bevágta a mikroba. Még több kattanás. A múzeum érdeklődött, hogy be tudna-e ugrani egy sábeszre utazó állandó alkalmazott helyett. Elizabeth gyümölcslevet készített egy fagyott koncentrátumos üvegből, és töltött magának egy pohárral. Belepiszkált a vacsorájába, majd leült a kávézóasztalhoz, hogy átnézze a postáját. A szokásos szemét furcsa módon elégedettséggel töltötte el. A kuponok, a hitelkártya ajánlatok, a vásárok értesítői. Végül is a szőrmebundáknak és a mosogatógépeknek nem sok közük volt a halottakhoz a hegyekben. Liz áttelepedett a műhelybe.
A Rutherford Ház fő kiszállítója, Antonio hátrahagyott néhány kisebb darabot és egy üzenetet. Liz átnézte őket, és egy időre félretette a tárgyakat. A munkaasztalon megpillantotta a szemről készült mintákat, és gyorsan megszabadult tőlük.
Sleipnir ott állt előtte, és ő szeretettel végigsimított a hátán. Leült a fényezett asztallapra és kinézett a hatalmas, lenyűgöző ablakokon. Eszébe jutott Amy... jobb lesz, ha csak holnap hívja fel, amikor a történtek már leülepedtek egy kissé. Ha jobban belegondolt, akkor rájött, hogy nehéz lenne minderről elbeszélgetni egy kívülállóval – és Amy most már kívülállónak számított. Kettridge megadta a számát. A férfi hagyta, hogy beszéljen, amikor erre volt szüksége, és még oda is figyelt rá. A sokk elmúltával megértette. Még mindig heves volt, és egy kissé esetlen, de nagyon kedvesen és figyelmesen bánt vele. Jordán paranoiás volt, döbbent rá Liz. Megpróbált tippeket adni neki a napfényről és a tűzről, és hogy szükség esetén hol szerezheti be a megfelelő fegyvereket. A professzor rettegve menekült és fogalma sem volt arról, hogy hogyan állhatna meg. Elizabeth feltételezte, hogy egy Heshához hasonló lény képes ezt tenni az emberrel.
New York lassan megnyugodott az aranyló délutánban. Az emberek kijöttek az épületekből, és elsétáltak a buszig, vagy kinyitották az autókat és leszerelték a kormányzárat. A helybéliek leugrottak a sarki vegyesboltba, majd visszatértek a lakásaikba. A hajléktalanok egyszerűen csak léteztek. Elizabeth mindannyiukat megfigyelte, és a gerince mentén egy vészjósló érzés kezdett felfelé kúszni. Ösztönösen az egyik spray után nyúlt, felkapta a könyvtárban található gyertyák mellett heverő öngyújtót, és kísérletezve érintette össze őket. Fáradozásainak jutalma egy nagyon meggyőző lángcsóva volt. Hosszú ideig ült még Sleipnir hátán. A fémdobozt az ölében dajkálta, az öngyújtót pedig a szorítástól elfehéredett öklében tartotta.
A nap lassan lenyugodott. A raktár árnyéka egyre hosszabb és hosszabb lett, és az utcai lámpák egyenként villódzó életre keltek. Elizabethet hirtelen tenni akarás öntötte el. Összegyűjtötte az összes sprayt, gyufát, öngyújtót, lámpaolajat és gyertyát, és elhelyezte őket a lakás stratégiai pontjain. Még egyszer ellenőrizte az – Istennek hála hüvelyknyi vastag acélból készült – ajtó zárját, gondosan bezárta az összes ablakot, és egy kupac könnyű, csörömpölő szemetet halmozott fel a tűzlépcsőre vezető bukóablak előtt. Behúzta a függönyöket és visszavonult a díványra. A rögtönzött lángszóróját a keze ügyében helyezte el. A kezei a legkisebb zajra is a fegyver után nyúltak. A hirtelen beálló, váratlan csöndnek ugyanez volt a hatása. A vámpír megtanította, hogy nappal aludjon. Most azonban már szabad volt, úgyhogy ezt is helyrehozhatta. Később rájött, hogy addig nem fogja behunyni a szemeit, amíg azok maguktól le nem záródnak.
Elizabeth érezte, hogy megszorítják a vállait. Összerezzent és a hátrapillantott. Biztos volt benne, hogy valami van a háta mögött. Nem volt ott semmi. Jobbra fordította a fejét – és hirtelen Hesha arca jelent meg előtte. A szemei sárgák voltak, pupillái pedig embertelen, függőlegesen hasítékok. Liz szíve majd kiugrott a helyéről, miközben a jelenésre meredt. Eszébe jutott a tűz, de a teste átvette az irányítást, és nem volt hajlandó megfordulni. Még arra is képtelen volt, hogy elfordítsa a tekintetét.
Hesha nem szólt semmit.
Liz szobormereven ült. A bénulása annyira teljes volt, hogy a tüdejébe is csak gyors, felszínes lélegzetek jutottak le. A lélegzés ritmusa egyre szaporább lett, ahogy Liz pánikba esett, és nemsokára szédülni kezdett a lihegéstől. A rettenet jeges karmokat mélyesztett a lelkébe, és a vámpír aranyló szemei átfúrták az agyát. Szédülni kezdett, és majdnem elesett, de a teste még azt is megtagadta, hogy összerogyjon.
A szörnyeteg végül megszólalt.
– Jó estét, Elizabeth. – nyújtotta ki a kezét a lány mellett álló dobozért és az öngyújtóért – Okos, mint mindig. És odafigyeltél az együtt töltött időnk alatt. Nem a te hibád, hogy nem jártál sikerrel. Nem harcolhatsz láthatatlan ellenfél ellen.
Hesha a nő mellkasára tette a kezét és visszanyomta az engedelmes testet a díványra.
– Helyezd kényelembe magad.
Egyetlen lendületes karmozdulattal leseperte a nő arzenálját a kávézó asztalról. A dobozok rettenetesen csörömpöltek a padlón és a rekedt hangzavar visszhangot vert a szarufák között. Hesha leült az asztalkára és rezzenéstelen szemeit a foglyán tartotta.
– Szükségessé vált, hogy megöljelek. Kétlem, hogy értékelni tudnád az indokaim legtöbbjét, és nem is szokásom magyarázkodni. Ha pedig ennek ellenére elmondanám neked a teljes igazságot, akkor sem lennél képes felfogni azt. – mondta, majd rövid szünet után folytatta – Azonban amíg a halálodra vársz, talán igényelnél valamit, amin elgondolkodhatsz, ami eltereli a gondolataidat a jelen helyzetről. Javaslom, gondold át a következőket: ha nem hagytad volna meghalni Thompsont – igen, tudok róla – akkor most nem jöttem volna el, hogy végezzek veled.
– Elárultál engem, de ezt megértem. Az egész az én hibám volt. Kezdettől fogva rosszul kezeltelek. Bűnbe estem. Szinte részvétet éreztem irántad. Hagytam, hogy a Szem összezavarjon engem és az elmélkedéseimet. Alábecsültem ugyanazt a halandót – többször is. Láttam a nyilvánvaló jeleket, de félreértettem őket.
– Te ölted meg Thompsont, Elizabeth. – mormolta zavartan – És én ennek még csak az árnyékát sem láttam benned. A legtöbb dolgot látom... – az aranyszínű szemek annyira közel jöttek hozzá, hogy Elizabeth úgy érezte, hogy mindjárt beléjük fullad – Van valami mondanivalód? – húzódtak lassan vissza az íriszei – Ha nyugodtan ülsz, akkor suttoghatsz.
Elizabeth megpróbált talpra ugrani, és teljes erejéből sikítani. Hesha csalódottnak tűnt, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Honnan tudsz Ronról? – kérdezte Liz, de még ő maga is alig hallotta a saját hangját.
– Ugyanabban az időben találtam rá Kettridge barlangjára, mikor ti is. A professzor azt hitte, hogy csak két bejárat van. Elfeledkezett azokról a lyukakról, amelyeken egy ember nem képes keresztülpréselni magát. Végighallgattam az egész beszélgetést.
– Miért hagytad meghalni?
– És te miért hagytad. – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában Hesha.
Liz nagyot nyelt.
– Hogy menekültél meg?
– Megkaróztatok. Én nem vagyok vámpír. Én Szeth Gyermeke vagyok. Nincs szívem, amibe Kettridge beledöfhetné a dárdáját, és elég nehéz engem elpusztítani. De nincs több kérdés. Nincs több magyarázat. Szeretnél mondani valamit?
Elizabeth elgondolkodott egy pillanatra.
– Ölj meg gyorsan.
– Nem. – változott ismét aranyszínűre Hesha szeme.
– Ma éjjel Thompson kedvéért halsz meg. – szavalta a Setita – Ma éjjel meghalsz, hogy az Úr visszafogadjon a kegyeibe. Ma éjjel meghalsz, mert mindig csábítani fogsz, amíg életben vagy.
Hesha egy Elizabeth számára ismeretlen nyelven kántálni kezdett, majd folytatta.
– Nem tudlak irányítani. Gátja vagy az akaratomnak.
Az idegen nyelvű kántálás ismét felcsendült. Hesha hangja megemelkedett, fél tucatszor elismételt egy sort, majd minden elcsendesedett.
Hesha ujjai végigsimítottak Liz állának vonalán. A kezével hátrahajtotta a fejét, és a karjai kígyóként fonták át a testét. Elizabeth látta, ahogy a rettenetes, viperáéhoz hasonló agyarak leereszkednek a szemfogai mögül. Lehunyta a szemét és felkészült a feltépett torok és a szétszaggatott légcső kínjára, Azért imádkozott, hogy az öntudatlanság hamar eljöjjön érte, ég akkor is, ha a szörnyeteg elhatározta, hogy a halál a saját tervei szerint jön majd el érte.
Váratlan gyengédséget érzett: egy csókot az ajkain. A lágy érintés sokkja szinte rosszabb volt a várt sebeknél. Eszébe jutott Hesha, amint úgy tesz, mintha kívánná őt abban a kalkuttai hotelszobában... a férfi ajkai végigcirógatták az arcát, belecsókoltak a füle alatti gödörbe, és végül az agyarak belemélyedtek a vénájába.
Elizabeth egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig sikított, de a sikoltás soha nem hagyta el a torkát. A lélegzete elakadt, és egy nyögés szakadt fel a mellkasából. A támadás legszörnyűbb része nem a fájdalom volt, hanem a szívszaggató, édes-keserű extázis. Kétségbeesetten kapaszkodott a lénybe, közelebb húzta őt magához, és elfelejtett mindent... hozzásimult... a szíve sajgott – már nem volt képes elég gyorsan dobogni. Az arca hozzáért a férfiéhoz, és ő érezte, hogy a másik bőre felmelegszik attól, amit tőle elrabolt. Egy rövid pillanatra elpirult, és érezte, hogy a szín elhalványul az arcán, ahogy egyre több vért vesztett. Elizabethnek már nem volt ereje ahhoz, hogy belekapaszkodjon a férfiba, és ernyedten rogyott a karjai közé. Az idő lelassult – vagy Hesha ivott óvatosabban – és úgy tűnt neki, hogy egy pompás óceánban lebeg. A fülét harangszó töltötte meg, és fények táncoltak a szemei előtt. A harangokat és a színeket egyetlen pillanat alatt maga mögött hagyta, és nem maradt más utánuk, csak az óceán. Már nem érezte a nyomást a kezein, vagy az ujjbegyeinek bizsergését, csak az extázis óceánja maradt, a sötétség, és egy test halvány emléke, amely valahol... egy apró, szúró fájdalmat érzett a nyakán. Egy percig ebbe az emlékbe kapaszkodott szédülve és egyre távolodva. Nem azt sajnálta, hogy véget ér az élete, hanem hogy ő többé már nem érinti meg... még emlékezett a karjaira...
Nem volt más, csak a semmi. Az is csak éppen elég ideig, hogy mostantól kezdve mindörökké tudja, hogy mit is jelent pontosan ez a szó...
...és egyetlen cseppnyi tűz zuhant a szájába.
Volt szája, és volt teste is, amely egyetlen jéghideg, merev, tompa fájdalomcsomó volt. Belerúgott és beleharapott valamibe, amit nem láthatott – az pedig visszatámadott, és megpróbálta elpusztítani azt a keveset, ami még megmaradt belőle. A tűz pedig visszatért a szájába. Bor, tiszta víz, szamóca, sav, őrült szenvedély, anyatej, savanyú epe, ecet, izzó gyűlölet... vádló bűntudat... egy hatalom... más férfiak emlékei... ízletes és egyúttal kellemetlen ital, amelyet lehetetlen nem lenyelni. Az anyag eltöltötte a szívét, szétáradt az ereiben és az éles fájdalom elhalványult. Amikor tovább keringett, az agónia véget ért.
Elizabeth kinyitotta a szemeit.
Az apja öreg íróasztali székében ült. Hesha kifejezéstelen arccal nézte őt. A szemei aranyszínűek voltak. A kezeiben bilincseket és láncokat tartott, és Elizabeth megpróbálta felfogni, hogy miért nem ölte még őt meg. Közben Hesha a kezeire csatolta a béklyókat, és az öreg szék háta mögött a lakás központi oszlopához láncolta.
A Setita egyetlen szó nélkül távozott.

 

1999. július 31., szombat, hajnali 3:56
Egy műterem-lakás Red Hookban, Brooklynban
New York városa, New York

Elizabeth Dimitros pontosan a lakásának közepén ült és várakozott. Már végzett az emlékekkel. Még elképzelni sem tudta, hogy mennyi fény lesz már túl sok – a félhomály, vagy a hajnalt megelőző ragyogás, esetleg csak a nap egyenesen rávetülő sugarai? De elég hamar meg fogja tudni, hogy pontosan mennyi szükséges egy vámpír elpusztításához. Hogy Rá pontosan milyen halálos egy újszülött Szeth Gyermeke számára.
Időről-időre a hallban felhangzó léptek után hallgatózott. Ha a többi lakó közül valaki elhaladna erre, akkor segítségért kiálthatna, és talán még menedéket is találhatna napkelte előtt. Antonio néhanapján öt órakor kezdte a szállításokat. Az vajon már túl késő lenne? Ha Hesha visszajönne, akkor használhatná az ajtót – de nem fog visszajönni, gondolta keserűen.
Az ég egyre sápadtabb lett.
Talán így lesz a legjobb...
Léptek zaja... közeledő léptek zaja. Elizabeth szíve megugrott. Kiáltson? Nem, az illető már amúgy is a szobája felé közeledett... semmi más nem volt a hallnak ebben a végében. Megtekerte a törzsét a fotelben, és kétségbeesetten pillantott a belépőre.
Először nem ismerte fel a férfit... csak annyit tudott, hogy ez nem Hesha.
A férfi elmosolyodott, lassan tetőtől talpig végigmérte, majd a béklyóira pillantva megnyalta felfelé görbülő ajkait.
– Hello, aranyoskám. – mondta Khalil Ravana és gonoszul elvigyorodott – Hiányoztam?

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Kathleen Ryan 1993 óta dolgozik a White Wolf háza táján. Az első írásai a Mage: the Ascension első kiadásának fejezetkezdéseiként jelentek meg, és egy Amanda nevű fiatal mágusról szóltak. Hízelgéssel és fenyegetéssel sikerült elérnie, hogy egy Amanda történet azóta is mindig bekerüljön minden egyes fontosabb Mage megjelenésbe. Megkaparintotta magának a Tradition Book: Euthanatos legszórakoztatóbb részeit, és lopva becsempészte a Changing Breed Book: Kitsune nagy részét a Hengeyokai: Shapeshifters of the East könyvbe. A Klán Regények: Setita az első olyan regény hosszúságú műve, amely napvilágot látott.

 

 

Jegyzetek:
1. lefordíthatatlan angol szójáték: a relish szó egyik jelentése lekvár, íz, a másik pedig az élvez
2. kaduceus – Merkúr kígyós botja

 

 

Tartalom:
I. New York
II. Maryland
III. Kalkutta
A szerzőről
Jegyzetek