Vampire: The Masquerade

Gherbod Fleming
GANGREL
[A Klán regénysorozat 3.]

(Tartalom)

 

 

ELSŐ RÉSZ
Kő

 

1999. július 7., szerda, este 12:34
Egy harlemi bérlakás
New York városa, New York

Csend. Zhavon legalábbis nem igen ismerhetett semmit, ami ennél közelebb lenne a csend fogalmához. Az igazi csendet valószínűleg föl sem ismerte volna. A távoli autók zaja még az éjszaka közepén is hallható volt. Talán még néhány pisztolylövés is megüthette volna a fülét, de ezek nem érdekelték, hacsak nem voltak igazán közel. Ki tudta venni az utca zajait: egy részeg vagy egy prosti, esetleg mindkettő egy személyben. Nehéz elképzelni, hogy ez az arc nélküli, lerobbant nő valaha szép volt. A drogok és a gyors menetek vég nélküli játéka annyira elnyűtte, hogy mostanra már csak nyers vonások és rikító színek csont és bőr gyűjteményévé vált - mellek, könyökök, rúzs és magas sarkak.
Ezek a zajok adták Zhavon életének háttérzaját. Biztos hiányoztak volna, ha egyszer eltűnnek.
Többé szinte már észre sem vette a lenti szomszédok, Hernandezék gyerekeinek trappolását és visítozását. A srácok most már ágyban voltak és a késő éjszakai nyugalomszerű állapot vonakodva rátelepedett a bérházra.
Zhavon sehol sem találta az általa keresett hangot. A szomszéd szoba csendes volt. Mama lefeküdt. Fél órával később, akárcsak minden este, felkelt egy pohár vízért, majd visszafeküdt. Ez egy órával ezelőtt volt. Ha ez is egyike lett volna álmatlan éjszakáinak, akkor a TV már he lett volna kapcsolva. Nem túl hangosan persze, hiszen Mama nem akarta volna felébreszteni Zhavont, de a papírvékony falakon át azt is meg lehetett hallani, ha valaki vakarózik a túloldalon, a hirdetéseknek pedig minden szava tisztán kivehető volt. Ma azonban csend volt. Mama alszik. Reggel korán kell kelnie, hogy munkába menet elérje a metrót.
Zhavon csendben öltözködött. Lehet, hogy Mama hajlandó átaludni az éjszakáit, de az ő pici lánya nem.
Pici lány, a pokolba. - gondolta Zhavon.
Már tizenöt volt, felnőtt nő. Néhány barátjának már gyereke volt. Azt az életet viszont nem neki találták ki. Azt már nem. Semmi esetre sem. Tisztában volt vele, hogy min mentek keresztül a barátai. Az állandóan bömbölő babákat mindenhová magukkal cipelték, esetleg leadták őket egy nagynéninél vagy unokatestvérnél, ha néha szerettek volna egy kicsit kiszabadulni otthonról. Semmi baj nincs a csecsemőkkel, de sok pénzbe és fáradságba kerülnek.
Mamának legalább volt munkája, de azért sem ő, sem Zhavon nem tunyulhatott bele a jólétbe. Zhavon be fogja fejezni az iskolát. Egyszer majd lesz munkája és lesz gyereke, de most még nem.
Persze ez nem zárta ki a fiúkat.
A nyitott ablak csábította Zhavont. Az ütött-kopott légkondicionáló nem működött. Zörgött ugyan, és köpte a vizet, de ez volt minden. Nem sok levegőt kondicionált. Mama a következő fizetésből vesz egy ventilátort. Zhavon gondosan ellenőrizte, hogy Mr. Hernandez nem ül kinn a tűzlépcsőn és utána könnyedén kilépett az ablakon.
Néha, különösen, amikor igazán meleg volt, Mr. Hernandez kiült sörözni és cigarettázni. Ilyenkor Zhavon érezte a dohányfüstöt és halottá, amint a kupakok a vaslétrán pattognak. Mr. Hernandez most nem volt kinn, de a TV kék fényei az ablakukban villogtak.
Zhavon óvatosan lemászott és a mozdulatlan levegőben élettelenül csüngő kopott függönyök között belesett a lakásba. Mr. Hernandez a fotelben aludt. A felesége mellette ült és a tévét bámulta. Mrs. Hernandez szép volt, akárcsak Mama, de az övé valahogy fáradtabb szépség volt. A négy gyerek kiszívta a puerto ricoi nőből az életet, de a beesett szemek ellenére is az apró orr és a magas járomcsontok vonzóvá tették az arcát. Szerencsés volt, hogy nem szerzett sebhelyet azokon az alkalmakon, amikor Mr. Hernandez túl sokat ivott és megütötte. Ilyesmi nem történt túl gyakran, de ha igen, akkor Mama és Zhavon olyan tisztán hallottak mindent, mintha ők is ott lettek volna.
A pokolba is, az egész háztömb hallja. - gondolta Zhavon.
A legutóbbi volt a legrosszabb. Annyira hangosak voltak, hogy Zhavon szinte érezte magán Mr. Hernandez öklét. Ez már sók volt Mamának. Hiába próbálta Zhavon megállítani, ő fogta magát, lement és azt mondta neki, hogy ha még egyszer meg akarja ütni a feleségét, akkor őt kell megütnie először. Lett nagy kiabálás és Zhavon azt hitte, hogy tényleg megüti Mamát, de egy kis idő múlva hallotta, amint Mr. Hernandez átkozódva kicsörtet és becsapja maga után az ajtót. Azóta csend volt.
Zhavon a tűzlépcsőn guggolva észrevette a majdnem üres sörösüvegeket a lábainál. Felemelte az egyiket és kortyolt egyet, persze csak miután ellenőrizte, hogy nincs-e benne cigaretta csikk. Akaratlanul is elfintorodott. Mint a húgy!
A barátai mindig cukkolták, amikor Alvina ellopott az apja boltjából egy hatos csomag dobozos sört.
Zhavon azon elmélkedett, hogy vajon hogy szeretheti bárki ezt a valamit. Óvatosan visszatette az üveget, de az odakoccant a tűzlépcső acéljához. Zhavon úgy érezte, hogy a csendes éjszakában visszhangzó üres koccanás olyan hangos, mint a reggel hat órakor érkező szemeteskocsik dübörgése. Gyorsan visszahúzódott az ablaktól és visszafojtotta a lélegzetét. A szíve vadul kalapált a mellkasában és olyan mozdulatlanná dermedt, hogy azt hitte be fog pisilni.
Nem történt semmi. A kék fények tovább villództak a szobában. Semmi nem utalt arra, hogy bárki is észrevette volna a zajt, de Zhavon még mindig bizonytalan volt. Ismét közelebb óvakodott az ablakhoz és belesett.
Mr. Hernandez meg sem moccant. Még mindig hátracsuklott fejjel ült a fotelben és a továbbra is halott volt a világ számára. Azonban Mrs. Hernandez most sokkal éberebbnek tűnt. Félrehajtott fejjel hallgatózott.
Meghallotta! - döbbent rá Zhavon. Teljesen mozdulatlanná merevedett - félt megmozdulni, félt levegőt venni.
Végül azonban Mrs. Hernandez meggyőződött arról, hogy amit hallott, az nem az egyik gyermekétől származik és újra minden figyelmét a csendesen duruzsoló tévé felé fordította. Mr. Hernandez megmoccant álmában és a felesége szeretettel simított ki egy tincset a homlokából.
Zhavon hosszan és csendesen felsóhajtott. A biztonság kedvéért várakozott még néhány óráknak tűnő percig és még egy utolsó lopott pillantással meggyőződött róla, hogy Mrs. Hernandez nincs a nyomában. Az idősebb nő nyugodtan ült a helyén.
Négy gyerek egy egyetlen hálószobás lakásban, - gondolta Zhavon és hitetlenkedve rázta meg a fejét. Zhavonnak és Mamának egy ugyanekkora lakás kicsi volt, pedig Mama átengedte a hálószobát Zhavonnak és egy kihúzható díványon aludt. Ismét megrázta a fejét.
De végül is ez Mrs. Hernandez élete volt, neki pedig a sajátját kellett élnie. A tűzlépcső utolsó két fordulója már csak csupasz fal mellett haladt el. A létra vége úgy tíz-tizenkét lábnyira volt a földtől. Leengedhette volna a létra utolsó szakaszát is, de az túl nagy zajt csapott volna, ezért inkább megkapaszkodott az alsó lépcsőfokban, leeresztette magát és leugrott. Később majd felmászik az esőcsatornán, onnan pedig vissza a tűzlépcsőre. Eléggé sportos volt, jó volt az egyensúlyérzéke, de ez alkalommal mégis rosszul étkezett és le kellett tennie a tenyerét, hogy ne üljön a fenekére. A jobb kezébe éles, szúró fájdalom hasított.
- Aú! A Francba! - horkant fel fojtott hangon.
Felemelte a kezét és meglátta a tenyerébe ékelődött söröskupakot. Biztos az éles felével felfelé hevert a földön. Zhavon kihúzta a tenyeréből és a vér nyomban feltört a bőrén kör alakban elhelyezkedő apró, de mély szúrásokból. Nem fájt igazán, inkább csak dühítette. Mérgében a falhoz vágta a kupakot és felpillantott Hernandezék ablakára.
Rohadt részeges ricói.
A sikátorban nem volt senki. Senki, aki megláthatta volna, vagy aki meghallhatta volna, amikor fájdalmában felszisszent. Zhavon mégis lekuporodva maradt az ugrás után és figyelmesen körülnézett. Néha úgy érezte, hogy valaki figyeli, még akkor is, ha teljesen egyedül volt a szobájában. Most egy pillanatig ismét felbukkant ez az érzés, de tudta, hogy senki sincs ott.
Zhavon ismét a ma esti kirándulás okára irányította gondolatait:
Adrién.
Már a gondolattól is remegések futottak végig a testén. Magas volt és jóképű és a nadrágját is úgy hordta, hogy az nem akart egyfolytában leesni a fenekéről. Persze valamelyik nap jól pofon ütötte, amikor feldühítette. Megpróbált tiszteletet követelni magának a férfiaktól, de azért még nagyon is kívánta őt. Zhavonnak nem állt szándékában megengedni neki, hogy ilyen könnyedén kihámozza őt a nadrágjából. Legalábbis még nem. Ismerte azt vacak klubbot, ahol Adrién lógni szokott. Még ő sem volt elég idős ahhoz, hogy bemehessen, de a testvére az ajtónál dolgozott és addig, amíg nem voltak zsaruk a környéken vagy nem kezdtek el verekedni, ez senkit sem érdekelt.
Zhavon hátat fordított a főútnak. Balra fordult és elindult a sikátor mélye felé. Úgy húsz háztömbnyi távolságot kellett megtennie és nem akarta magára vonni sem a zsaruk, sem a stricik figyelmét, akik errefelé autózhatnak egy ilyen késői órán. A háztömbök között jócskán akadtak sikátorok és ő elég gyors és csendes volt ahhoz, hogy eliszkoljon bárki mellett, aki bajt okozhatna. Mire az ilyenek felocsúdnának, ő már vagy messze járt vagy visszafordult arra, amerről jött.
Megpróbálta kitalálni, hogy mit fog mondani Adriennek, amikor meglátja. Nem akarta, hogy a fejébe szálljon a dicsőség és azt higgye, hogy bolondul utána, mert ez nem volt igaz. De akkor vajon miért túrázik keresztül a fél városon, csak hogy láthassa? Adrién azt biztos nem hinné el, hogy ő éppen csak odakinn lófrált és beugrott a klubba, hogy szerezzen egy sört. Valamit ki kellett találnia. Szinte látta maga előtt, ahogy nevet és csillog a szeme. Zhavon már ismerte azt a pillantást, amit más lányokra vetett. Azt akarta, hogy őt is így nézze, de azt nem akarta, hogy ő csak egy olyan férfi legyen, aki rámászik, lemászik, aztán eltűnik az életéből. Ez már megtörtént a barátaival. A fiúk körüldongták őket, mint a tüzelő szukákat, de ha egyszer megkapták, amit akartak, akkor eltűntek és nem is bukkantak fel újra addig, amíg ismét el nem kezdett nekik viszketni valahol. Zhavon pedig ezt nem akarta.
A sikátor egy szélesebb utcába torkollott. Zhavon megtorpant és a falhoz simult. Egy öreg ütött kopott autó haladt el az utcán, de látszólag senki nem vette őt észre. Zhavon még egyszer körülnézett, majd átszaladt az úton és berohant a szemben lévő háztömb oldalán, kicsit lejjebb nyíló sikátorba. Már hét vagy nyolc háztömböt elhagyott. Majdnem félúton járt.
Néhány héttel ezelőtt megemlítette Mamának Adrient és ő nekilátott az „autótolvaj, drogszívó gengszterjelölt” monológnak. Mama azt mondta, hogy ismeri az anyját és a fiú ennyi erővel akár egy crackházban is felnőhetne. Azt is mondta, hogy még a Jóisten sem lenne képes elintézni, hogy ez az alma messze essen a fájától.
- De hát nem is ismered! - ragaszkodott Zhavon a saját igazához. - Mindig azt mondogatod, hogy nyíltszívűen álljunk hozzá az emberekhez.
- De ismerem. - csattant fel Mama - Ismerem a fajtáját. Mit gondolsz apád miért nincs velünk többé? Nyíltszívű leszek, rendben. De csak akkor, ha majd a templomba jár ahelyett, hogy drogot árulna, és a lányokat hajkurászná.
De Mama tévedett. Zhavon elfintorodott, amikor eszébe jutott hogyan kiabáltak egymással. Soha nem veszekedtek sokat. Legalábbis régebben. Mostanában azonban úgy tűnt, hogy napról-napra több okuk van a veszekedésre. De ez csak azért volt, mert Mamának nem volt igaza és ráadásul még meg is makacsolta magát.
- Ha ennyire okos vagy, akkor hogy lehet, hogy halálra dolgozod magad, és mégis szegények vagyunk és ebben a büdös lyukban élünk? - mondta neki Zhavon, de ahogy elhagyták a szavak a száját, máris azt kívánta, bárcsak ne mondta volna ki őket.
- Most azonnal ágyba teszed azt a szegény valagadat! - Mama szinte felrobbant - Egy szót se! Most már egy szót, vagy Isten engem...!
Azon estén Zhavon a tévé zaján át is hallotta Mama sírását.
Akkor sincs igaza! - Zhavon még mindig kitartott a véleménye mellett. Mama nem tudhatja mindig, hogy mi a jó neki. Zhavon tudta, hogy mit csinál. Éppen erre gondolt, amikor befordult a sarkon és belerohant a semmiből elétoppanó durva alakba.
Meglepetésében felkiáltott. A fickó megragadta őt és Zhavon rájött, hogy a másik bizony egyáltalán nem lepődött meg. Piszkos kezét olyan erővel szorította a szájára, hogy nem volt képes beleharapni. A férfi szinte teljesen felemelte őt - éppen csak a cipőinek a hegye érintette a talajt - és beljebb vonszolta a sikátorba. A másik kezével, amelyiket nem a szájára szorította, Zhavon mellkasán matatott és a melleit szorongatta. A lány ismét megpróbálta megharapni. A férfi Zhavon egyik kezét nem szorította le, és mivel ahhoz túl erősen szorította őt magához, hogy a golyóiba rúghasson, ezért felnyúlt, hogy belekapjon a szemébe.
Ekkor meghallotta a másik hangot, a kinyíló rugós kés kattanását. A kést azonban nem az őt tapogató ember tartotta. Tőle jobbra valami megmozdult az árnyékban. Volt itt valaki más is.
Zhavon egy pillanatig azt hitte, hogy az a valaki majd segít rajta és beledöfi a kést az őt fogva tartó koszos szemétládába, de aztán meglátta a fényt az árnyékokból előlépő kancsal férfi szemében.
- Lám, lám, lám. Mutasd mit fogtál ma este Reggie? - a fény megcsillant a késpengén.
Reggie nem válaszolt, de még hangosabban hahotázott és, miután Zhavon abbahagyta a küzdelmet, még lázasabban tapogatózott. Zhavon a fenekén érezte a férfi keménységét.
- Így már jobb, - mondta a kancsal - Nem szeretnénk semmi problémát, nem igaz?
A férfi Zhavon arcához emelte a kést és a hegyével finoman végigsimított az arcán le egészen a nyakáig. Zhavon szíve olyan hevesen dobogott, hogy már kezdte azt hinni, hogy előbb utóbb kirobban a fülein keresztül. Reggie retkes kezének bűze és íze teljesen elborította az érzékeit. Kezdődő hányingert érzett a gyomrában, amikor Reggie benyúlt a pólója alá és a kancsal elkezdett az övével babrálni. Talán ha összehányja magát, akkor elengedi a száját. De lehet, hogy nem és akkor belefullad a saját hányásába.
A kés hegye végigkarcolta a kulcscsontját. A kancsal kezdett egyre izgatottabb és figyelmetlenebb lenni. A keze Zhavon nadrágjában tapogatózott, de ő összeszorította a térdeit. Az ellenállástól felbőszülve a kancsal a szemébe ütött. Színes fények táncoltak a sötétben és minden erő elszivárgóit Zhavon lábaiból. A kés egyre jobban belemélyedt a vállába, ahogy a kancsal a nadrágját próbálta lerángatni róla.
A fények elhalványultak és Zhavon megcsavarta a testét. A hirtelen mozdulat meglepte a támadókat, de nem annyira, hogy a lány kicsúszhasson Reggie szorításából. A kancsal szitkozódva újból belevágott a szemébe. A sötétség rátelepedett és szinte csak a tudatának a peremén érzékelte, hogy a kancsal a térdeire tolta le róla a nadrágot. Reggie leszaggatta róla a melltartót és most a bimbókat csavargatta. A nyakát szinte égette a bűzös lehelet és a kicsorduló nyál.
Ne öljetek meg. - imádkozott miközben a fények táncra perdültek körülötte. Ne öljetek meg. De miért hagynák életben? Hogy hívja a zsarukat, miután megerőszakolták?
- Mama... - hallotta Zhavon a saját hangját. Reggie elengedte a száját és Zhavon lába közét markolászta. A kancsal saját magával játszott...
...aztán hirtelen eltűnt egy morgó, kavargó villanásban. A kés a földre hullott. A kancsal félelmében és fájdalmában felkiáltott.
- Mi a...? - Reggie csak éppen annyira lazította el a fogását, hogy Zhavon képes volt kivonaglani a kezei közül. Térdre rogyott, de közben megpördült és minden erejét beleadva Reggie lába közé vágta az öklét.
Reggie kétrét görnyedt, a földre zuhant és zihálva fekve maradt. Zhavon hátravetette magát, hogy minél távolabb kerüljön tőle. A látása elhomályosult és a táncoló fények ismét elborították.
Édes Istenem... édes Istenem... édes Istenem...
A durva aszfalt nekinyomódott a csupasz csípőjének. Összegömbölyödött és a cafatokban lógó pólóját a melléhez szorította. Az éjszaka megtelt vad morgásokkal és a ruhák szakadó hangjával. Vagy talán a bőr repedt el? Egy veszett kutya. Zhavon mintha látta volna a kutyát egy villanásra. Éppen Reggiere vette rá magát, aki sikoltozni kezdett. A sikolyt azonban morgások és a tépés zaja vágta el.
Zhavon tudta, hogy talpra kellene állnia és el kellene menekülnie. A kutya őt is bármelyik pillanatban megtámadhatja. De nem volt képes megmozdulni. Az akarata valahova a lelke legmélyére húzódott vissza. Csak arra volt képes, hogy átölelje a térdét és előre-hátra hintázva a Mamát szólongassa. A sikátor pörgött körülötte. Reggie kezének ízét érezte a szájában és a nyelvén. Összerezzent, amikor jó néhány lábnyi távolságból vér fröccsent az arcába. Elhaló nyögések... A másodpercek és a percek összefolytak. Kezeket érzett a testén. A kancsal a nadrágját húzgálta. Reggie a mellét markolászta és felemelte őt a földről. De hát ők már eltűntek, nem?
Ne öljetek meg... Édes istenem... - Ne öljetek meg.
Táncoló fények. Sötétség. Kavargás.
Zhavon szemei remegve pattantak fel. Rozsdás vas. Létra. Tűzlépcső. Aztán megpillantott egy arcot. Egy lányét, aki nem lehetett sokkal idősebb nála és most fölé hajolt. - Az ott vér az arcán? - A lány a tenyerében tartotta Zhavon kezét és... megcsókolta - nem, a tenyerét nyalogatta.
Ismét sötétség.
De aztán Zhavon kinyitotta a szemét és reggel volt. Megjelentek a napfény első rózsaszín sugarai és a város máris forró és ragadós volt.
Zhavonnak mindene fájt - a feje, a válla, a melle, a lábai.- De itthon volt és az ablaka alatt feküdt. Életben volt.
Felemelte a kezét a melléről és eszébe jutott a tegnap este szerzett sérülések közül az, amelyik messze a legenyhébb volt: a söröskupak által a tenyerébe ütött lyukak által alkotott kör. A kis lyukak azonban mostanra eltűntek.

 

1999. július 7., szerda, este 9:39
Bronx
New York városa, New York

Víz. Csöpögő víz. Ramona kinyitotta a szemét, de ugyanaz a sötétség fogadta, mint amilyen a bensőjében uralkodott. Merre volt fenn és merre a lenn? A nyakából sugárzó éles fájdalom tudatta vele, hogy túl sokáig feküdt összegömbölyödve. Mégsem mozdult. A vízcseppek hangját hallgatta. Egy távoli toccsanó hang. Nemsokára jön a következő. A kettő közötti idő szinte a végtelenbe nyúlt. Vajon mióta fekhet már itt? Ramona a fülét hegyezte. Ki akarta bányászni az üres órákból a következő toccsanást. Ő volt az igazi csúcsragadozó. Türelemmel még az időt is az akarata szerint formázhatta. Elképzelte, amint valahol fölötte, a több mérföld vastag kő- és jégréteg fölött a nap sugarai áthatolnak a vastag felhőrétegen és eljátszanak a gleccser vakító felszínén. A csípős szél ellenére is egy kis vízcsöppecske születik. A gravitáció foglyul ejti és a kis újszülött megkeresi útját lefelé a repedésekben és hasadékokban. Egyre lejjebb és lejjebb jut. Órák, esetleg napok telnek el így? Végül kibukkan és a semmi fölött odatapad a kő alsó részéhez. Megnyúlik, majd ismét visszahúzódik, majdnem lepottyan, de aztán újból megkapaszkodik a sziklában. Végül kiszabadul. És csak zuhan, csak zuhan...
Ott van. A távoli csöppecske toccsanása.
Ramona megnyomott egy gombot az óráján és a sápadt zöld fény bevilágította a kis teret. A víz csöpög. Vagy talán a fagyálló. Leolvasta a digitális számokat. Huszonnyolc másodperc.
- Fenébe.
Csúcsragadozó, valóban.
A térdeit felhúzta az álláig és az éles páros rúgás kipattintotta a csomagtartó fedelét. Ramona roncsautója majdnem a kupac legalján volt, úgyhogy nem kellett nagyot ugrania, ha le akart jutni a földre.
A kicsorbult és megcsavarodott fémből álló tornyok szinte minden oldalról körülvették. Többfelé kanyonszerű, szűk ösvények indultak. Ramona nyújtózkodott és ásított. A mozdulatok hatására az arcára száradt vér megrepedt és lepattogott.
Az udvar túloldalán szinte ugyanabban a pillanatban hangzott fel az ugatás, ahogy a lába megérintette a földet. A csaholás gyorsan közeledett a szemétlabirintuson keresztül és végül két vicsorgó, habzó szájú rotweiller rontott ki a Ramonához legközelebb eső ösvényről.
- 'estét, fiúk.
A hang hallatán a kutyák azonnal remegve a földre kuporodtak, és nyalogatni kezdték a habot a pofájukról. Ramona megvakargatta Király füle tövét. Csavargónak komoly fülgyulladása volt és most várakozóan felmordult, mire Ramona letérdelt és nyalogatni kezdte a rózsaszín fület. Király és Csavargó. Ramona egy kurva tulajdonságai után nevezte el őket, akit régebben ismert, és akinek a „rózsaszín orrú ikerkutyái” mindig boldogan üdvözölték az ügyfelet.
Csábította a lehetőség, hogy lekuporodik a fiúkkal és eltölt egy csendes estét. A gyomra tele volt, úgyhogy most néhány napig nem kell az evés miatt aggódnia. Azonban tegnap este óta valami halvány nyugtalanság bujkált benne. Bár nem igazán lelkesítette a gondolat, de azért ma este valamikor benéz Jenhez és Darnellhez. Utoljára még egyszer megsimogatta a fiúkat és még mindig bizonytalanul elindult az autóvázak halmai között.
Hagyta, hogy a lábai döntsék el helyette az irányt. Egy könnyed ugrással átjutott a szögesdrótkerítés fölött és megérkezett a kinn elterülő hatalmas vadonba. Ramona csak keveset tudott New Yorkról és nem is akarta jobban megismerni. Mennyire más volt most a város, mint ahogyan mindössze két évvel ezelőtt láthatta volna. Ez vagy az a kerület, az utcák nevei és a szomszédságok - ezek mind csak a nappali világ értelmetlen megkülönböztető jegyei voltak. Az egyetlen, valóban fontos leckét már jóval azelőtt megtanulta, hogy New Yorkba jött volna. Óvakodj. A leckének nagyon sok variációja volt.
Óvakodj a naptól: megégeti a fiúsod.
Óvakodj a vér hiányától: az éhség átveszi a hatalmat.
Óvakodj a túl sok vértől, a látványától és a szagától: az éhség megint csak átveszi a hatalmat.
Óvakodj a saját fajtádtól: mindenütt ott vannak.
Ramona elmerült a gondolataiban, de még így is elővigyázatos volt. Ha sokat nem is, de ahhoz eleget tudott, hogy óvatos legyen. A névtelen utcákat járva nem igazán a dolguk után siető halandók nyugtalanították őt. De vajon közülük kik voltak valóban halandók, mint aminek látszottak, és kik voltak olyanok, mint ő maga? Mivel nem volt képes ezt eldönteni, ezért Ramona inkább mindegyiküket elkerülte. Még élénken emlékezett arra a bandára Los Angelesben, akikről azt hitte, hogy halandók és arra is, hogy menekülés helyett hogyan nevettek rajta. Emlékezett arra a dologra a texasi mesquito-cserjék között, és hogy csak hajszál híján sikerült elmenekülnie.
Átment az út túloldalára, hogy elkerülje a vegyesbolt előtt összeverődött társaságot és a fényt. Az utca túloldaláról jól megnézte magának a boltost a golyóálló üveg mögött és a nyilvános telefont használó fekete férfit. Vajon azok, aminek látszanak, vagy valamivel többek? A kíváncsiság nem volt elég erős és Ramona folytatta az útját.
A szél hirtelen megfordult és ő megtorpant. Egy halvány illat keltette fel a figyelmét. Valahonnan már ismerte ezt a szagot. Remegő orrcimpái mindössze egyetlen pillanatig érzékelték, aztán eltűnt.
Ismerem ezt a szagot, mondta magában, de honnan és mi lehet az?
Nem mozdult és a levegőbe szimatolt, de a ragadós nyári éjszakában feltámadt apró fuvallat már elhalt.
Ismerte a szagot. Mi volt az? Megpróbált visszaemlékezni.
Ramona hirtelen jobbra fordult és elrohant abba az irányba, amerről a fuvallat érkezet. Ha a szél nem segít neki, akkor majd ő maga keresi meg a szag forrását.
Egyik háztömböt a másik után hagyta maga mögött. Átfésülte az utcákat és mindenhol a szag nyomait kutatta. Az autóikban ülő halandók valószínűleg észre sem vették. Még ő maga is csak nemrég szokta meg mozgásának gyorsaságát.
Hat háztömbbel odébb megállt és ismét a levegőbe szimatolt. A szag eltűnt, vagy a város gazdag, többrétegű bűze elfedte még a nyomát is. Ramona azonban biztos volt benne, hogy ki tudná venni, ha még mindig itt lenne.
Néhány percig még várakozott, de egyre kevesebb lelkesedéssel szimatolta a levegőt. Semmi.
Talán csak túlreagálta a környezetét, gondolta. New York minden éjjel több száz új illattal lepte meg és az érzékeinek élessége néha még két év után is készületlenül érte.
Ramona túltette magát a titokzatos és valószínűleg képzeletbeli illaton és észrevette, hogy ismerős környéken jár. Nem szándékosan választotta ezt az útvonalat, de egyáltalán nem lepődött meg, hogy ide jutott. Tegnap éjjel. Ma éjjel. És előtte még sok-sok éjszakán át. Már nagyon sokszor járt ezeken az utcákon mióta megérkezett a városba.
A vér szagát még két háztömbnyi távolságból is megérezte. Most tele volt és a vér nem volt friss, ezért az éhség sem tört sikoltva a felszínre, de minden lépéssel tisztábban lehetett érezni. Senki nem vette a fáradságot, hogy felmossa az úttestet. Ramona már azelőtt hallotta a legyek zümmögését, hogy befordult volna a sarkon és átbújt volna a sárga rendőrségi szalag alatt. A véres lábnyomok árulkodtak a rendőrök közönyéről és nemtörődömségéről.
Nem tervezte, hogy megmenti a lányt. Valójában távolról követte és maga is meghökkent, amikor előbújt belőle a vadászösztön. Csendesen becserkészte és várta a megfelelő pillanatot, amikor lecsaphat. Nem számított, hogy nem is volt éhes, hogy nem kellett ennie. A vadászösztön hihetetlenül megerősödött benne. Annyira, hogy szinte már nem is tudta a háttérbe szorítani.
Ramona tegnap éjjel került a legközelebb ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, pedig nem ez volt az első éjszaka, amikor sötétedés után Zhavont nézte, vagy kintről hallgatta, hogy viccelődik vagy vitatkozik az anyjával.
Vitatkozni aztán tud, ezt Ramonának is el kellett ismernie.
A lány akkor is éppen egy kisebb civakodás közepén volt, amikor néhány héttel ezelőtt éppen alkonyat után felfigyelt rá. Zhavon egy sarkon állt a barátaival, nem messze a lakásuktól és éppen egy hozzá hasonló korú fiúval beszélgetett. Ramona észrevétlenül figyelte az utca túloldaláról, egy háztetőről. A fiú jópofáskodott, a vállára tette a karját, aztán egy kicsit lejjebb nyúlt a kelleténél és Zhavon megérezte a kezét. A lány kezének csattanása a fiú arcán (pisztolylövésként hasított az éjszakába. Ramona nevetett és látta, ahogy a zavart fiú eloldalog. Még most is maga előtt látta a Zhavon szemeiben felcsapó lángokat és a vad dacot.
Azelőtt Zhavon Ramona számára csak egy volt a több millió ember közül, de attól fogva Ramona rajta tartotta a szemét és éjszakáról éjszakára visszatért hozzá. Egyre jobban vágyott rá, hogy megpillantsa azt a harcias fényt Zhavon szemeiben, hogy meghallja a dacot a hangjában. Mellkasának egyenletes emelkedése és süllyedése még alvás közben is kihívott maga ellen mindent, ami ellene mert szegülni. Felvette a harcot az egész világgal szemben.
A tegnap este azonban Zhavon kapott egy kis kóstolót abból, hogy valójában mivel vette fel a harcot.
Ramona egy kicsivel többet tudott nála a kinti világról - elvégre ő maga is a leselkedő veszélyek egyike volt - de még neki is voltak kérdései. Kérdései a vadászösztönről és a vérszomjról, amely teljesen elborította őt, ahogy Zhavont követte a sötét sikátorokon keresztül. Miközben ő az ösztöneivel küzdött, amelyek arra biztatták, hogy vadásszon, hogy egyen, néhány másik ragadozó lecsapott a zsákmányra.
Zhavon vakon belesétált a felállított csapdába, amit a hozzá hasonlók számára állítottak, és ahogy Ramona nézte, amint a zsákmányát mások szerzik meg, valahonnan mélyen a bensőjéből feltört a düh. Nem az éhség, de az érzés ugyanonnan jött. Hirtelen rádöbbent, hogy már le is csapott a fickókra. Az agyarai belemélyedtek a késes férfi torkába. Most nem csak a vért kereste, hanem feltépte a húst és egy tátongó sebet hagyott maga után. Aztán következett a másik.
A férfiak vére megnyugtatta, lecsillapította a dühöt és azt az őrjöngést, amely majdnem olyan erős volt, mint az éhség. Közben Zhavon összegömbölyödve sírt az úttesten. Ramona a karjaiba vette a hisztérikus lányt és látta, hogy a nemrég még oly dacos arcot hogyan torzítja el a félelem és a kétségbeesés. Lefoszlott róla a sebezhetetlenség álcája és felfedte a belül rejtőző áldozatot. Ramona látta és megértette mindezt.
A vámpír mélyen belélegezte az aszfaltról felszálló vér aromáját. Egy pillanatra mintha látta volna az aszfalton heverő holttesteket, amint üveges szemmel merednek rá, de ez csak a benne lévő vér hamis emlékezete volt, mint egy levágott végtag fantom viszketése.
Ezen az éjszakán már másodszor Ramona megfordult és elrohant, szinte még mielőtt rádöbbent volna, hogy mit tesz. A lábai hatalmas lépésekkel vitték előre. A végtagjaiban jóval több erő lakozott, mint aminek a kifejtésére képesnek látszottak.
Ugyanazt az utat követte, amelyen tegnap is haladt, de ezúttal nem cipelt magával semmiféle terhet. Alig pár perccel később már fel is ugrott és minden erőlködés nélkül elkapta az ismerős tűzlépcső alsó fokát.
Ramona leguggolt a nyitott ablak elé. Szemei végigpásztázták a benti sötétséget és megpihentek Zhavon alvó alakján. A levegőben a másik szobából átszűrődő tévé hangjai lebegtek. A lány csendben pihent. Arcának sötét bőrén a szeme és a szája körül láthatóak voltak a zúzódások és a duzzanatok. Az ágy mellett a földön egy vizes törölköző hevert. A hőség ellenére Zhavon nyakig beburkolózott a takaróba, mintha a vékony pamutréteg megvédhetné a sérülésektől.
Ha biztonságban akarsz lenni, maradj otthon éjszakára. - gondolta Ramona, bár ő aztán mindenkinél jobban tudta, hogy nem létezik igazi védelem.

 

1999. július 8., csütörtök, éjjel 2:15
Egy harlemi bérlakás
New York városa, New York

Zhavon álmosan nyitotta ki a szemeit. Megint a lányról álmodott - aki körülbelül egyidős volt vele, talán csak egy picit öregebb. Vékony volt, de izmos, sima bőre több árnyalattal volt világosabb, mint Zhavoné, a haja pedig rövid, göndör és rendetlen volt. Vajon jól emlékezett, hogy néha a lánynak véres volt az arca? Ma este azonban nem.
Mama még mindig ébren volt. Zhavon hallotta a tévét. Álmosan arra gondolt, hogy ha nem sérült volna meg és nem rémül halálra, akkor Mama valószínűleg félholtra veri, amiért kiszökött. Így azonban a nap nagy részét a kórházban és aztán a rendőrségen töltötték. Meg akart fordulni, de túl sok volt a sérülése. A testét mindenütt zúzódások borították: az arcát, a vállait, a karjait, a mellét, a medencéjét, a combjait. Zúzódások mindenütt.
Zhavon szorosabbra húzta maga körül a takarót és kilesett a feldagadt fekete szemeken keresztül. Minden ugyanúgy volt, mint amikor lefeküdt, kivéve, hogy az összes jég elolvadt a törölközőn. Megpróbálta lerázni azt a nyugtalanító érzést, hogy valaki figyeli. A szoba üres volt. Az ablak mögött a tűzlépcső üres volt. Zhavon visszafeküdt és hallgatta a szomszéd szobából átszűrődő megnyugtató tévé hangokat. Végül ismét elaludt és a lányról álmodott.

 

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:21
A Five Boroughs rendház
New York városa, New York

Johnston Foleyban egy kissé felengedett a feszültség, amikor érezne a toll bronz hegyének sercegését a papíron. A hegy kielégítően fogott még ezen a meglehetősen modern papírfelületen is. Persze igazából semmit nem lehetett ahhoz az érzéshez hasonlítani, amikor a kedvenc rituális tollkészletével valódi pergamenre írt. Ennek ellenére azért most is érezte a fegyelem nyugtató hatását. Valójában a lista is, amelyet most készítetett, pusztán a fegyelem gyakorlására szolgált, hiszen valójában nem volt szüksége semmiféle listára. A memóriája tévedhetetlen volt. Az évek során mégis levetkőzhetetlen szokásává vált a listakészítés. Eleinte a listák csak segítettek rendet tenni abban a világban, ahol a káosz mindig készen állt, hogy az éberség legapróbb lankadását kihasználva betörjön és kitöltse az űrt. A bonyolult és nagy precizitást igénylő tanulmányai során idővel elérte azt a pontot, amikor a lista, mint olyan fölöslegessé vált, ő mégis továbbra is használta őket. Sőt, megkettőzött erőfeszítéssel próbált rendet teremteni, mivel véleménye szerint a tökéletes rend, az igazán fegyelmezett elme és lélek kivetülése. És a felettesei nem siklottak el meg nem ingó kitartása fölött.
Johnston befejezte az egyik bejegyzést a listán és egy kis szünetet tartott. A tollhegyet gondosan felemelte a papírról, hogy a tinta ne gyűlhessen össze, és nehogy egy tökéletlen betű kerüljön így a szövegbe. Gratulált magának a céltudatosságáért. Készséggel beismerte volna ezt az apró hiúságot, amely egyike volt kevés hibáinak. Tudatosan engedett a csábításának és mivel tudatában volt a hiúságának, így azonnal ártalmatlanná is tette ezt az apró gyengeséget. Ezt is elraktározta rendezett tudatában az ártalmatlan dolgok számára fenntartott polcon.
Johnston nagyon büszke volt a minden részletre és szervezési kérdésre kiterjedő figyelmére. Természetesen nem hatalmasodott el rajta túlságosan a büszkeség. Végül is halandó életében jó presbiteriánus volt. Az íróasztal az éppen használt papíron és a tintatartón kívül teljesen tiszta volt. Az egész laboratóriumában szigorú rend uralkodott, annak ellenére, hogy minden lehetséges apró kis területet elfoglaltak a könyvespolcok, csőröspoharak, alkímiai felszerelések és ehhez hasonló dolgok. Minden egyes könyvnek, üvegcsének és misztikus tekercsnek meg volt a saját helye, ahonnan csak akkor került elő, amikor Johnston használta, és ahová használat után azonnal vissza is került.
Éles kopogás hallatszott Johnston ajtaja felől.
- Bejöhet! - mondta és gondoskodott róla, hogy az elégedetlenség jól érezhetően kicsendüljön a hangjából. Ennek a kopogtatásnak tíz perccel korábban kellett volna megérkeznie.
Jacqueline, a Tremere klán Tertius Növendéke tétován lépett be az apró szobába. Felnőtt nő volt, korábbi akadémikus, akinek az arcán minden pillanatban látható volt a szenvedés, amit az okozott neki, hogy amíg halandó életében megszokta a parancsoló hangnemet a diákjaival szemben, addig most ő lett az, akinek az őt kiválasztó vámpír klán gyakorlatilag mindegyik tagja parancsokat osztogathatott. A hirtelen változást láthatóan nehezen tudta elviselni. Johnstont azonban egy csöppet sem érdekelte, hogy elégedett-e a sorsával vagy nem.
- Elkésett. - vetette oda Johnston.
- Aaronnak segédkeztem az egyik feladatban. - válaszolta lesütött szemekkel Jacqueline.
- Kértem hogy adjon magyarázatot?
- Nem.
Johnston összevonta a szemöldökét.
- És mi a felettesek megszólítása?
Jacqueline megmerevedett, amikor rájött, hogy vétett az etikett ellen.
- Nem, Secundus Régens.
Johnston kis szünetet tartott, a tollát ráfektette a tintatartóra és hagyott időt Jacqueline-nak, hogy elgondolkodjon a hibáján. Kellően bűnbánónak tűnt, bár egy Harmadik Körbe tartozó növendék esetében ekkora neveletlenség már nem fordulhatott volna elő. Mindig kellemetlen helyzeteket okozott, amikor egy jó képességű Növendék nem volt képes teljesen elfogadni a rangját, és bár Jacqueline már kétséget kizáró bizonyságot tett a benne rejtőző végtelen lehetőségekről, a Tremere klán nem tűrhetett el ehhez hasonló repedéseket a fegyelemnek azon a páncélján, amelynek segítségével sikerült ilyen sokáig visszavernie számtalan ellenségének meg-megújuló támadásait, Johnston emlékeztette magát, hogy a későbbiekben ezért majd meg kell őt korbácsoltatnia. Ha pedig a fegyelmezetlenség továbbra is folytatódik, javasolni fogja Sturbridge Quintus Régensnek, hogy végezzék ki a nőt.
- Nem tűrök el semmiféle bizalmaskodást egy alárendelttől. - mondta hosszú szünet után és egy kis időre ismét jelentőségteljes csendbe burkolózott.
- Igenis, Secundus Régens.
Johnston hagyta még egy kicsit tépelődni, majd mikor úgy találta, hogy már kellő mennyiségű mentális gyötrelmet zúdított a beosztottjára, átnyújtotta neki az asztaláról a papírdarabot.
- Ez a lista tartalmazza azokat az anyagokat, amelyekre szükségem lesz egy bizonyos rituáléhoz a jövő héten. - mondta - Ügyeljen rá, hogy 22.-én hajnalra minden készen álljon a laboratóriumomban.
Jacqueline a listát tanulmányozta. Egy perc elteltével Johnston kinyújtotta a kezét és Jacqueline, felismerve a mozdulat jelentését, kelletlenül visszaadta a listát.
- Ez minden.
Johnston figyelte, ahogy kihátrál a szobából. Különösen elégedett volt azzal a riadt pillantással, amit akkor csípett el, amikor visszakérte tőle a listát, de még így is több mint elegendő időt hagyott számára, hogy emlékezetébe vésse az egyes bejegyzéseket. Ha ennek ellenére mégsem sikerült mindent pontosan megjegyeznie, akkor ez az ő mulasztása, amiért őt vonják felelősségre. Természetesen Johnston nem engedte volna meg, hogy Jacqueline potenciális alkalmatlansága megzavarja a közeledő rituálét. 22.-én hajnalban több mint elegendő ideje lesz rá, hogy ellenőrizze a munkáját és gondoskodjon minden szükséges változtatásról. Johnston tudatában volt annak, hogy végső soron őt tartják felelősnek az alárendeltjei kudarcaiért is.
A listával a kezében felállt az íróasztaltól és átsétált a szomszéd szobába, a laboratóriumába, amely szintén zsúfolásig volt tömve asztalokkal, polcokkal, különféle anyagtípusok mérésére szolgáló mérlegekkel, újabb könyvekkel és rengeteg más, szorosan egymás mellé rendezett kellékkel. Johnstont némileg zavarta, hogy ennyire kis helyet bocsátottak a rendelkezésére. A szentélye például alig volt nagyobb egy szekrénynél. Nagyon is tisztában azzal, hogy az elhelyezésének minősége nem burkolt sértés volt, mégis bántotta a dolog. Ilyen volt az élőholt lét a Five Boroughs rendházban. A Sabbat és a Kamarilla között New York birtoklásáért vívott harc olyannyira ádáz volt, hogy minden itt tartózkodó Tremere erőfeszítéseire szükség volt a védelemben, így a terjeszkedésre vagy a kényelem fokozására már egyáltalán nem jutott idő. A helyzet pedig már évek óta nem változott.
Johnston feltételezte, hogy a szobáinak ügyét most nem szabad erőltetnie. Végül a Five Boroughs rendházba való kinevezése nagyon is jelentős volt. A felfordulás miatt volt rá szükség New Yorkban. Bármelyik másik rendházban ő lett volna a vezető, de ez most nem volt fontos. A Five Boroughs egyike volt azon kevés rendházaknak, amelynek két Régense volt: ő maga, mint helyettes és a vezető Régens, Aisling Sturbridge. Nem ez volt a megszokott eljárás a klánban, de a közvetlen Sabbat jelenlét miatt ez nem is volt egy szokványos rendház. Végül is Sturbridge is csak helyettes Régens volt, mielőtt a felettesét a rendház védelmi rendszerén kívül váratlanul meglepte a Sabbat. Aisling pedig megörökölte a rendházvezető posztját. Nagyon is lehetséges volt, hogy hasonló eset újra előfordulhat és a jól megszolgált előléptetés Johnstonnak is az ölébe hullhat.
Így hát több-kevesebb sikerrel megpróbálta betuszkolni neheztelését az agyának hátterében erre a célra kialakított polcra. Valószínűleg Sturbridge lakrésze sem lehetett sokkal tágasabb az övénél, bár a Régens még egyszer sem nem hívta meg őt magához. A helyhiány másik összetevője a népességi nyomás volt. A rendház falain kívüli és különösen a Manhattan határain túli Sabbat jelenlét hatására a rendházban a megszokottnál jóval több Növendék tartózkodott. Ezért Johnston a számára kényelmesnél jóval közelebb élt és dolgozott a Jacqueline-hoz, Aaronhoz és a többiekhez hasonló újoncokhoz.
A rendház, amely teljesen a város Kamarilla frakciójának volt alárendelve, stratégiai értéke jóval nagyobb volt, mint azt a területe indokolta volna.
- Mindössze ennyi hely van a Barnard College és a Harlem folyó között. - mondta neki Sturbridge, amikor egyszer megemlítette neki a szűkös lakrészét.
Ez a gyors és végleges válasz elvette a kedvét attól, hogy megkérdezze, hogy a rendház miért nem terjeszkedik más irányokban.
A laboratóriumban Johnston egy ékszerdoboz méretű fa ládikó felé fordította a tekintetét. Ebben tárolta a rituálé tárgyát, amelyhez az előkészületeket éppen most bízta Jacqueline-ra. A ládika egyetlen díszítőeleme, egy gyöngyházból készült liliomberakás a fedél külső részén, halványan világított. Johnston a díszítés fölé tartotta a kezét és könnyedén ki tudta venni a belőle sugárzó enyhe melegséget.
Jó, - gondolta - még mindig aktív.
Gyakorlott biztos kézzel kinyitotta a ladikot és vetett egy pillantást a tartalmára, amely annyit foglalkoztatta őt az utóbbi időben. A doboz nemezzel bevont belsejében egy gyöngy nagyságú féldrágakő pihent. A szép csiszolású kvarc mély felhős vörös színű volt, kivéve két, egymással szemben elhelyezkedő fekete kört. Johnston pólusokként gondolt a két körre, akárcsak egy bolygónál. Az a kör, amelyet ő északi pólusnak nevezett, tökéletes, hibátlan fekete volt. Innen kiindulva a vörös szín tökéletes spirál alakban ereszkedett lefelé. A fekete déli pólus a kő többi részével ellentétben enyhén érdes volt, de Johnston semmiféle mintázatot nem tudott fölfedezni a kiemelkedő részekben. Soha nem hitte volna, hogy ez a kő ennyire érdekes lehet.
Évekkel ezelőtt Sturbridge adta neki a követ és megbízta, hogy végezzen kísérleteket rajta, de ez a feladat nemhogy elsőrendű, de még csak másodlagos prioritást sem kapott. Gyenge mágikus kisugárzása azonosíthatatlan volt, de a Tremere klán birtokában számtalan olyan apró kis csecsebecse és varázstárgyacska volt, amely ugyancsak rendelkezett ehhez hasonló tulajdonságokkal. Johnston ugyan végzett néhány eredménytelen előzetes vizsgálatot, de végül Sturbridge beleegyezésével félretette a követ. Azóta csak ritkán gondolt rá és akkor is csak rosszallóan. Végül is egy ilyen kis féldrágakő foglalta az értékes helyet a polcán.
Azonban három héttel ezelőtt minden gyökeresen megváltozott.
Johnston éppen végzett az egyik Növendék fegyelmezésével. Amikor belépett a laboratóriumba rögtön észrevette, hogy nemcsak hogy az elővigyázatosságból a ladikon elhelyezett pecsét tört meg, de a ládikó fedele is tárva-nyitva állt. A kőből pedig szinte áradt a természetfeletti energia - a csodálatos energia! Johnston nem is képzelte volna, hogy ilyen hatalmas lehetőségek rejlenek a kőben. És amikor végre legyűrte meglepetését és nekilátott volna a kő vizsgálatának... a sugárzó energiák ismét elszunnyadtak. Erezhető volt ugyan némi visszamaradó energia, de az semmi volt a sugárzáshoz képest.
Így hát Johnston figyelmes várakozásra kényszerült. Minden éjjel többször is ellenőrizte a követ és a ladikot minden vizsgálat után újból lepecsételte. A visszamaradó energiák lassú halványulásán kívül hetekig semmi sem történt. Végül tegnap éjjel a kő ismét feléledt és a világító díszítés tanúsága szerint még most is aktív volt. Puszta szemmel semmit sem lehetett ugyan látni, de Johnston szinte ki tudta szagolni a tajtékzó energiákat.
A Jacqueline számára készített listát az asztalán álló szénserpenyőbe helyezte, és egy gyufával meggyújtotta. A papírdarabka szélei megfeketedtek és felkunkorodtak. Többé már nem volt szüksége a listára, Jacqueline-től csak az elvei miatt vette vissza. Egy közeli polcról felkapott egy hosszú lila színű gyertyát és a kanócot a lángba tartotta, mielőtt a papír teljesen elégett volna. A gyertya lángra lobbant és Johnston a ládikó felé fordulva belekezdett a megfelelő litániába. Bal kezének ujjait lassan keresztülhúzta a lángon. A tűz nem égette meg, sőt, a legcsekélyebb kényelmetlenséget sem okozott számára.
Az így előkészített gyertyát lassan és egyenletesen a ládikó felé közelítette. A láng a ládikótól egy lábnyi távolságban csapkodni kezdett és ellobbant, mintha csak egy hirtelen fuvallat oltotta volna el. Itt azonban nem volt szél, de még csak a legcsekélyebb légmozgás sem.
Johnston megismételte a rituálét és ugyanabban a távolságban a láthatatlan erő ismét eloltotta a gyertyát.
Elégedetten, bár egy kicsit zavartan bólintott.
Egy és háromnegyed hüvelykkel távolabb, mint tegnap este. - gondolta - Erősödik! Ha ilyen ütemben növekszik az energia, akkor előrébb kell hoznia a rituálét, és vajon ezzel mennyire fogja megzavarni Jacqueline-t?
Ez azonban pontosan az a döntés volt, amelyet addig nem kellett meghoznia, amíg Sturbridge vissza nem tér a rendházba. A Régens elutazott a mostani Sabbat kellemetlenségekkel kapcsolatban Baltimore-ban összehívott tanácskozásra. Mintha a Five Boroughs rendháznak nem lett volna elég gondja a nélkül is, hogy a Kamarilla többi része hozzájuk jön segítségért könyörögni. Mellesleg amint a vészhelyzetet megoldották, a többi klán ismét a Tremerek ellen fordul majd.
Johnston visszatette a gyertyát a helyére és bezárta a ladikot. Továbbra is megfigyelés alatt tartja a követ. Ez a fajta áttörés könnyen arra indíthatja a feletteseit, hogy kinevezzék a saját rendházának élére. Valahová ahol elegendő tér áll rendelkezésére a munkához.

 

1999. július 15., csütörtök, este 11:44
Földmélyi barlang

Az asztali lámpa folyamatos pislogása villanófényhez hasonló hatást keltett a világosság apró oázisában. Az ülő alak karmos ujjaival az asztal lapján dobolt, végül felemelte a kezét, hogy rácsapjon a rakoncátlankodó lámpára. Azonban a pislákolást egyenletes, ha nem is túl világos fény váltotta fel, éppen mielőtt lecsapott volna. A kéz lassan leereszkedett.
Az alak visszafordult az ősöreg kézi írógéphez, amely fölé eddig hajolt és türelmetlenül kitépte belőle a papírt. A piros toll már jóval azelőtt elkezdte gyors és habozás nélküli sercegését a papíron, hogy az írógép abbahagyta volna recsegős berregését.

 

1999. július 16., péntek, este 11:03
Piedmont sugárút
Atlanta, Georgia

- Maradj nyugton, kedvesem. Átkozott szajha.
Az újonnan megszerzett éleslátásának ellenére a múzsa könnyedén siklott ki-be Leopold látókörébe, jobb szemét a kezével lezárva tartotta és kapkodva kutatott a nyomai után.
Először gyorsan megpördült és megpróbálta követni, de rá kellett jönnie, hogy ha a világ egyszer megmozdult körülötte, akkor nem egy könnyen állapodott meg ismét. A Látás elmosta a határvonalat a lent és a fent, a bal és a jobb vagy az én és az ő között. Valami tompa feketeség burkolta be és jól beütötte a fejét a betongerendákból álló padlóba.
Most már sokkal óvatosabban mozgott, de még így is a Látás és a nem Látás keltette mozgáshullámok vibráltak és egybefolytak az érzékelése peremén. Vagy ismét csak a múzsa incselkedett vele?
- Gyere ide drágám, hogy lássalak.
De ő figyelmen kívül hagyta a legkedveskedőbb megszólításokat is. Szuka! Kurva!
Gúnyolta őt. Kapj el, Leopold.
A stúdió megmozdult. Leopold megingott és nekiesett valaminek. Talán egy asztalnak, vagy egy festőállványnak, amely engedett a súlyának és Leopold a földre zuhant. A múzsa lába az arcától néhány hüvelyknyire suhant el. A karcsú, meztelen boka úgy villant fel előtte, mint valami kinyilatkoztatás. Valahol a tudata mélyén valami más próbálta felhívni magára a figyelmét: az egyik ujja a zuhanás közben visszahajtott és a csont eltörött. Elhessegette magától a távoli fájdalmat, hiszen a múzsa alakja kibontakozott: bokájának éles ívei, lábikrájának hívogató íve.
Ismét eltűnt, de csábító kacagása tovább visszhangzott a stúdióban: először csendesen, mint az apró csengettyűk csilingelőse, majd egészen az üstdobok és a cintányérok crescendójáig fokozódó hangerővel. A világ megremegett és végiggörgette Leopoldot a padlón. Vagy ez itt a plafon? Ő mégis tovább vonszolta magát előre, a látomás felé, amely mindig ott lebegett előtte. A művészelme rátapadt a később megjelenítendő részletekre. Bár a múzsa megfoghatatlannak bizonyult, de a Látásnak ő sem tudott ellenállni.
Leopold számára minden megváltozott Victoria báljának estéjén. Még csak három és fél hete lett volna? Annyit fejlődött, hogy néha úgy tűnt, minden pillanattal elszalad egy emberöltő. Oly sok mindenre nyitották rá a szemét. Victoria és a többi sznob Toreador, akik annyira önelégülten merültek el sekélyes ízlésükben, többé soha nem nevethetnek rajta. Hatalmas igazságot nyilatkoztattak ki előtte és ő még mindig itta magába az egyre másra érkező kinyilatkoztatásokat.
Leopold meglátta az öntudat előítéleteinek gátjaitól megszabadult emberi alak szépségének vízióját. A látomás közepéből a Szem meredt rá és ő abban a pillanatban tudta, hogy neki vissza kell adnia a hatást. Mindenki számára nyilvánvaló lesz majd a felfedezésben rejtőző igazság. Senki nem kérdőjelezi meg rátermettségét, víziójának határtalanságát. Mélyen önmagába nyúlt és megragadta a Szemet, a látomás lelkét.
És a tisztánlátás pillanata elmúlt.
Eltűnt a szépség régen várt látképe. Kezében a Szemmel, Leopold Vegel összetört testének szétmarcangolt húsból és törött csontokból álló kupaca fölött találta magát.
Kétségbeesetten gyömöszölte vissza a Szemet a helyére, de a gömb túlragyogta a környezetét, mintha a nap hirtelen megjelent volna az éjszakai égbolton. Az őt megragadó látvány nem volt sehol.
De nem számít.
Leopoldban egy művész lelke lakozott és a látomás mélyen beleégett. Képtelen lett volna elfelejteni, miután egyszer már megérintette. Ismét felkapta a szemet, és maga mögött hagyta a múlandó tömeget, amely, ha mégoly rövid időre is, de a földöntúli szépség része volt.
Leopold szinte nyomban észrevette, hogy a látomás milyen nagymértékben változtatta meg őt magát is. Mikor hazaért a stúdióba, mindenfelől körülvette előző, még tudatlan, művészi próbálkozásainak hordaléka. Már az is fájdalmas volt számára, hogy egy szobában legyen azokkal a darabokkal, amelyek nem is olyan régen még akkora büszkeséggel töltötték el. Most már tisztán látta, hogy mekkora kudarc volt minden egyes munkája.
Nem csoda, hogy Victoria és a többiek kigúnyolták kontárkodását.
Victoria. A név mintha megmozdított volna valamit az emlékei között. Meg akart tudni valamit... meglátogatta a Tremere boszorkányt. Ezek azonban már csak előző életének gondjai voltak, amelyeket most már maga mögött hagyott, csakúgy, mint az előtte szemrevételezésre felsorakozott szánalmas szobrászati kísérleteket. Látni sem bírta őket többé.
Darabokra törte a gipsz öntőformákat. A modelleket belesöpörte egy dobozba, amit aztán elrejtett a munkapad alatt. Így Leopold megvilágosodása előző életének elpusztításával kezdődött.
Az egyik asztalról lesöpörte a szemetet és erre a fa talapzatra helyezte a Szemét. Imádattal és tisztelettel tette le az új helyére, de a tenyerében még ezután is érezte a nyirkos érintést. Az asztalon pihenő Szem lassan kinyílt és a szemhéjak visszahúzódtak, amíg csak egy apró alap maradt belőlük a Szem alatt, és teljesen feltárták a lüktető gömböt. Leopold csodálattal bámulta.
Hetekig dolgozott a rezzenéstelen pillantás előtt. Munkájának gyümölcseiben hetekig nem mutatkozott meg az a szépség, amelyet látott, amelyről azt hitte, hogy könnyedén meg tudja majd formázni. A Szem közönyösen nézte Leopold zavarát az első elégtelen modell láttán. A Szem nézte, amint félúton félretette a másodikat és amint dühösen összetörte a harmadikat, a negyediket, az ötödiket...
Az éjszakák teltek. Ahogy az elkeseredettség egyre nőtt benne Leopold egyre gyakrabban kapott dührohamot. Lelki szemei előtt lebegett a látomás. Az igazság és a szépség megmutatkozott előtte. A kezei azonban rendre cserbenhagyták. Lehet, hogy nem rendelkezik a látvány formába öntéséhez elegendő tudással? Vajon csak képzelte, hogy tehetség lakozik ujjainak izmaiban?
Ez idő alatt mindössze egyszer ingott meg Leopold elszántsága. Victoria. A név akaratlanul ötlött fel benne a csodálatos felfedezés utáni második éjszakán. Elindult a stúdióból kivezető lépcsők felé. Elmegy hozzá. Lehet, hogy Victoriának szüksége van rá. Ekkor azonban szinte akarata ellenére a pillantása a Szemre tévedt, mint már oly sokszor ezeken az éjszakákon, és a saját maga által kiválasztott szörcsögő és sistergő nedvekben türelmesen pihenő gömb látványa elég volt ahhoz, hogy észre térjen. Victoria semmivel sem volt több, mint a többiek, akik még nem világosodtak meg. Miért szakítaná meg a munkáját a hozzá hasonlók miatt?
És akkor a múzsa szólt hozzá. Bízz, mondta és az érzéki hang végigmasszírozta az engedetlen izmokat és inakat. Bízz?
Leopold agyából a művészetén kívül minden más gondolat eltűnt.
Bízz!
Félretette a precíziós szerszámokat és a modellező agyagot. Módszer és forma nélkül lépett oda a márványtömbhöz, mint egy csupasz gyermek. A vésőt a kőhöz illesztette és a lelkéből merítette a szöget és a nyomást, ami majd kiszabadítja az anyagból az általa látott szépséget. Tudta, hogy a tökéletesség ott rejtőzik valahol a márványtömb mélyén. Minden csapás a vésőn lepattintott egy darab márványt, amely még takarta ezt a szépséget. Meg fogja találni és megmutatja a világnak.
És akkor mindenki megismeri az ő nagyságát.
A Szem pedig mindent látott.
Leopold éjszakákon át dolgozott. Napnyugtakor felkelt és az étkezés, vagy más figyelemelterelő gondolatoktól nem zavartatva magát nyomban munkához látott. A látomás volt a tápláléka, az előtte álló feladat az egyetlen gondolata. Egy alak kezdett körvonalazódni, ahogy egyre több kő vált le a tömbről, de Leopold nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy hátralépve a teljes alkotást szemügyre vehesse. Amíg a látomás megjelenítésével el nem készül, addig nem engedélyez egy aprócska jutalmat, egy pillanatnyi pihenést sem önmaga számára. Órákon keresztül dolgozott a legkisebb részleten is. Az alak pedig kezdett kibontakozni, tetőtől talpig, a fejétől a lábujjáig. Pillanatnyi szünet nélkül faragta le a nem odatartozó legparányibb márványszemcséket is, amíg végül el nem készült.
Leopold letette a vésőt. A Szemre pillantott, amely a legtökéletesebb forma kézzelfogható megtestesülése volt, majd a saját alkotása felé fordult. A gyomrában az űr szinte halálos szorításba fogta, amikor rájött, hogy az egész mindössze durva karikatúrája az általa megálmodott szépségnek. Az igazságnak és a tökéletességnek a legkisebb nyomát sem tudta felfedezni a végtagok ívében. A gyermeke még mindig nem született meg. Mindössze egy alaktalan, borzalmas torzszülött volt.
Ekkor hallotta először a múzsa, kegyetlen, gúnyos nevetését. Ő nem ismerte fel az alkotásba fektetett rengeteg erőfeszítést, a hatalmas akaratot. Mindössze a kudarcot látta. A nevetés savként égette Leopold szívét és ő nem volt képes megvédeni félresikerült mesterművének hiányosságait. Gyötrelmes üvöltéssel ragadta meg a legnagyobb kalapácsát és nekiesett a művének. Egy órán belül romokban hevert többheti munkája, de még ezek a darabok is sértették Leopoldot, mintha a fájdalmát gúnyolták volna. Tovább dolgozott a kalapáccsal és újra meg újra összezúzott minden márványszemcsét, amíg már csak finom por maradt a szoborból. A kudarctól azonban még akkor sem tisztult meg, és a múzsa nevetése még mindig őt gúnyolta. Leopold látta Victoriát is, amint éppen rajta nevet. Előtte állt fényűző estélyi ruhájában, gyönyörűen felékszerezve, és az ő kudarca szórakoztatta. Elhatározta, hogy megmutatja neki, hogy mennyit ér, és most attól tartott, hogy sikertelenségével ezt el is érte. Elhatározta, hogy letörli a megvető mosolyt az arcáról. Megragadta a vésőt, a keblei közötti völgybe illesztette és egy vad és kihívó rikoltás kíséretében meglendítette a kalapácsot. De Victoria eltűnt és ő ismét a földre zuhant.
A Szem párolgó nedveinek tócsájából őt nézte.
A múzsa ismét szólt hozzá és Leopold csüggött minden szaván. Nem tudott rá haragudni, amiért kigúnyolta a mesterművét, hiszen igaza volt. Nagyon csúnyán felsült.
Mi az élet esszenciája? És a szépségé? - kérdezte őt a múzsa. A kérdés a stúdió legmagasabb, legeldugottabb zugába lebegett.
Az élet esszenciája. A szépség esszenciája.
A múzsa arra kérte, hogy bízzon és ő bízott. De ez nem volt elég.
Az élet esszenciája. A szépség esszenciája.
Leopold órákig feküdt a földön mélyen a gondolataiba merülve. A finom márványpor lassan rátelepedett, míg végül már teljesen összetéveszthetővé vált a saját teremtményeivel. A múzsa szavai akkor is a fülében visszhangzottak, amikor a hajnal érkeztével levonszolta magát a pincébe.
Az élet esszenciája. A szépség esszenciája.
Egy napon, egy éjszakán és még egy napon át feküdt Leopold elgondolkodva. Amikor végül felkelt, gyengéden tiszta ruhába csomagolta a Szemet és összegyűjtötte azokat a vésőket és szerszámokat, amelyekre szüksége lehet. Így felszerelkezve hagyta el a stúdiót.
Leopold mostanra gyakorlatilag elfelejtette, hogy milyen is az atlantai égbolt, vagy a Little Five Point bohém zsibongása, amelyhez pedig szinte ösztönösen vonzódott. A külső világból most mégis csak nagyon kevés jutott el á tudatáig. A grunge klubok és a szexshoppok, a punkok és a hippik, a mosdatlan csavargók, fiatalok és öregek látványát már régen megszokta és ez az életkép nem is olyan régen még avantgarde érzéssel töltötte el. Most azonban teljesen lefoglalta az élet az elmében és a lélekben. • Az élet esszenciája. A szépség esszenciája.
Leopold a Moreland sugárúton haladt és tudomást sem vett az emberiség morajáról. Eltávolodott a főúttól, elhagyott egy bérlakást és egy lerobbant viktoriánus ház mögött mélyen behatolt egy fákkal borított telekre. Minden egyes éjszaka visszatért ahhoz a vastag tölgyfához, amelyet itt talált. Minden éjszaka óvatosan kicsomagolta a Szemét és úgy helyezte el a földön, hogy láthassa, és hogy a Szem is láthassa őt. Leopold képtelen lett volna megmondani, hogy hány napnyugta után indult el a tölgy felé. Talán egy hét telt el így. Talán kettő.
Végül megpillantotta a kész munkáját. Ez is ugyanolyan teljes és végleges kudarc volt, mint az előző.
A rendezetlen facsemeték közül felhangzott a múzsa nevetése. Minden egyes levél belerezdült megvető vidámságába. Mintha még a tölgy törzsébe faragott határozatlan emberi alak is Leopoldon nevetett volna. Leopold tenyerét az alak arcára fektette és mélyen belefúrta az ujjait. A fa elporladt érintése alatt. A szilánkok belemélyedtek a húsába, behatoltak a körmei alá, de Leopold nem kegyelmezett sem önmagának, sem a fának. Tépte, törte, szaggatta az anyagot, amíg a nevetés el nem halt.
A kimerültség hirtelen megrohanta és ő a földre rogyott. Vajon hány éjszaka telt el azóta, hogy utoljára táplálkozott.⁷ Legderekasabb erőfeszítései is hiábavalónak bizonyultak. A fa életnedveivel borított tenyerét az arcára szorította. Ahogy a földön feküdt és a szakadatlan kudarcsorozaton merengett, pillantása véletlenül a Szemre tévedt. A kinyilatkoztatás úgy érte Leopoldot, mint a vakság Sault a damaszkuszi úton, aki ezáltal válhatott később Pállá. Leopold kinyújtotta felé a karját és meg volt győződve arról, hogy mind halandó, mind pedig Vértestvér léte erre a pillanatra való felkészüléssel telt.
A következő három éjszakán egymást követték a kinyilatkoztatások. Nem nagyon telt el két-három óra úgy, hogy Leopold ne pillantotta volna meg a múzsát, aki az örök érvényű és tagadhatatlanul esztétikum felé vezette, és Leopold az új látomásra támaszkodva követte őt.
A padlón kúszott legújabb munkája felé, de a stúdió fejre állt, mint egy őrült búgócsiga. Oldalra vetette magát és egy asztal lába után kapott, de a bútordarab közelebb volt hozzá, mint számította és az arcával nekicsapódott. Bénító félelem cikázott át rajta.
Egy pillanatra elhomályosult minden a múzsa bokájával vagy a húsos combokhoz vezető feszes ívvel foglalkozó gondolat. Leopold összeszorította a szemeit. A bal szemhéja megfeszült, de új védencét nem volt képes teljesen betakarni. Zaklatottan remegő ujjakkal Leopold végigtapogatta az arcát és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor nem tudott kitapintani semmilyen sérülést. Nem ütközött neki annyira keményen az asztalnak, mint ahogy gondolta. A Szem biztonságban volt. Még mindig Látott.
Leopold ismét a munkája felé fordult. A múzsa csábítóan kuncogott a háta mögött, de ő nem fordult meg. Minden figyelmét a munkájára fordítja, amíg végre nem hajtja a megfelelő csapást, amíg valóra nem váltja a látomást. Akkor újra szabad lesz, és ismét a múzsa nyomába eredhet.
A Szemből szivárgó kocsonyás váladék a földre potyogott előtte és ő keresztül kúszott rajta. Végül eléggé közel került a lábhoz. Leopold nem nézett fel a cölöphöz kötözött meztelen fiatal férfi alakjára, akinek felemelt kezei kékesen duzzadtak voltak a kötelek fölött. A szobrász gondolatait egyedül a következő lépés töltötte ki. Szemét egy pillanatra sem véve le az arcától alig párhüvelyknyire lévő bokáról vakon a háta mögé nyúlt és magához vette a vésőt és a kalapácsot, amelyek mindig a közelében voltak.
Leopold lelkébe mélyen beleégett minden pillantás, amit a múzsára vethetett. A forma és a vonalak tökéletessége, amelyet soha nem vett volna észre, ha nincs a Látás.
A vésőt a csont felső ívéhez illesztette és lefaragta azt, ami nem illet bele a látomásba. A hús puhasága a csont fölött egyáltalán nem ingatta meg, annak ellenére, hogy nem ez volt az az anyag, amit megszokott. Minden egyes ütés a vésőn maga volt a tökéletesség. A szorítás a vésőn egy pillanatra sem ingott meg. Annak a szobrászmesternek a szorgalmával dolgozott, akit a látomásának ellenállhatatlan ereje és szépsége még nagyobb magasságokba röpít.
A bevágásból egy apró alvadt vérpatak csordult ki. Annak ellenére, hogy Leopold átváltozásának első éjszakáján bőségesen belakmározott, szinte minden egyes vágás feltárt egy újabb aprócska vértartalékot, amely addig a szövetek között rejtőzött. Megcirógatta a sebet és ujját a szájába véve megízlelte a vér és a márványpor pépes keverékét.
Milyen ellenálló az emberi test. - gondolta Leopold - Milyen hatalmas lehetőség rejtőzik benne.
Ekkor vette észre a stúdióra telepedő nehéz csendet. A levegő mozdulatlanná dermedt, az utcáról a legparányibb zaj sem szivárgott be és, ami a legjelentősebb volt, sehol sem volt a múzsa kacagása.
Készen van? - csodálkozott reményteljesen Leopold és felpillantott a művére, bár még nem érezte úgy, hogy befejezte volna a munkát. Biztosan tudná, ha elérkezett volna a jelentőségteljes pillanat.
Nem akarta felbolydítani a világ kényes egyensúlyát, ezért nagyon lassan és óvatosan fordult el a meztelen, faragott alaktól. Szorosan lezárta a jobb szemét, hogy kiküszöbölje a Látás és a nem Látás zavaró átfedését. A stúdió falai elhalványultak és áttetszővé váltak, mintha valamilyen minimalista előadás félig elkészült díszletei lennének. Az oszlopok átlátszóan csillogtak. Bármerre nézett is Leopold, a látásának peremén táncoló színkavalkád örvénylett, mint valami élénkszínű sáskahad. Lassan és óvatosan fordult tovább és az önuralma végül elnyerte jutalmát.
Leopold a másodperc törtrészéig teljes szépségében láthatta a múzsát. A Látásnak köszönhetően képes volt látni őt, mégis nagyon jól tudta, hogy képtelen felfogni a szavakkal le nem írható arcot. A Szem látta, de a Látás nem foghatta át. A világ ismét megingott és Leopold térdre rogyott. A szemei előtt vibrált és úszott az egész stúdió.
Az arcon tükröződő elégedetlenséget és csalódottságot azonban látta.
Olyan törékeny - mondta gyengéden a múzsa és megrázta a fejét.
Leopold visszafordult az alkotása felé és a valóság vadul ugrándozni kezdett körülötte. A faragott akt mintha a mennyezetről lógott volna, de a kezei alatta voltak összekötözve. Leopold egy rándulással a könyökére zuhant és ezzel valamelyest lecsillapította a környezet rángatózását, de a stúdió még így is tovább ingadozott, mint egy mérleg mutatója, amely ide-oda lendül a könnyű és a nehéz között, és csak lassan állapodik meg a valódi teher fölött.
A meztelen test élettelenül csüngött, tartása merev volt, de a végtagjai mégis petyhüdten lógtak. Imitt-amott hús és csontdarabokat távolítottak el róla: a szemöldökén, a vállán, a gyomrában, a csípőjén, a térdén, a bokáján. Leopold csak most vette észre az édes dögszagra odasereglő legyeket.
Olyan törékeny.
Leopold elhajította a kalapácsot, amely a levegőben mérföldeket tett meg míg nekicsapódott a stúdió szemközti falának.
Hazudós szuka! - szeretett volna nekirontani Leopold.
De most is vitathatatlanul igazat mondott. Nem volt képes tovább nézni haszontalan alkotását. Gyötrelmes bődüléssel döfte a vésőt a testbe. A mellkasba hatoló szerszám kettéroppantotta a bordákat. Az akt annyi érzelemmel reagált a támadásra, amennyire egy liszteszsák képes. Az ellen sem tiltakozott, hogy Leopold a véres, összezúzott lábfejére borulva sírja ki magát.
- Miért? - ordította Leopold. Annyi munka és semmi eredmény. Leopold arra törekedett, hogy megörökítse az általa látott tökéletességet, de ismét kudarcot vallott. A sorozatos sikertelenségek már-már az őrületbe kergették. Sikerrel kell járnia.
El innen. - incselkedett vele a múzsa, akinek játékos természete hamar visszatért. - El innen.
El? A szavak rabul ejtették Leopoldot. Lassan körbehordozta hibrid pillantását a stúdión.
El innen. El erről a helyről. - visszhangozták a gondolatai a múzsa szavait.
A Látása számára a kemény beton és az egyszerű, fából készült belső tér jelentéktelenek, szinte anyagtalanok voltak. Hogyan is tudná kifejezni az igazságot ilyen hétköznapi környezetben? Lelkében felélesztette a reményt az a következtetés, hogy a kudarc nem írható teljesen az ő képességeinek rovására. Természetesen sikerrel fog járni. Mi másért választotta volna őt a múzsa?
Türelem. - csitította önmagát. - Türelem.
De annyira akarta.
Mmm. - dorombolta a múzsa közvetlenül a közelében és mélyen belélegezte Leopold önbizalmát. Az eszközök, Leopold. Elvezetlek hozzájuk.
Igen, az eszközök. A kalapács valamelyik távoli, sötét sarokban, a véső mélyen a torz alak mellkasába ágyazva. Ezek a kudarcának primitív eszközei voltak és akárcsak ezt a stúdiót vagy ezt a várost, megfertőzte őket felvilágosulatlan énjének érintése.
Elvezetlek téged hozzájuk.
A megfelelő szerszámok. A megvilágosodás helye. A múzsa rá fogja bízni a tökéletesség eszközeit és ő a szépségnek szentelt helyen fogja használni őket. Ő volt a múzsája, az istennője. A Szemet használva megismerheti a misztériumait, és ő lehet a rejtett igazság főpapja. A felvilágosulatlan tömegek pedig könyörögnek majd, csak hogy a kezéből ihassanak.
Gyere.
- Igen, kedvesem.
A világ minden lépésnél gyomorfogatóan meglódult, Leopold mégis kitartóan követte a múzsát.

 

1999. július 17., szombat, hajnali 3:00
George Washington híd
New York városa, New York

A folyó több mint száz lábbal Ramona alatt folyt, de a mozgás az elszórt fénycsíkokon kívül szinte láthatatlan volt. Ott a víz csillogott, és gyorsan haladt a fényen keresztül az egyik sötét semmiből a másikig. Ez volt a folyó éjszakai arca - és Ramona csak ezzel az arcával találkozhatott. A George Washington híd aljába kapaszkodott miközben egyik tartógerendától a másikig lendült. Felette néhány pillanatonként elhúzott egy autó.
Ő lehetne a Troli a híd alatt, gondolta, de persze jóval többet összehozna, mint három csökönyös kecske. Úgy döntött, a vadászatot ugyanaz a három aranyszabály irányítja, mint az ingatlanpiacot, amelyről az unokabátyja, Kenny, annyiszor mesélt. Kenny szerint a három aranyszabály a következő volt: a hely, a hely és a hely. Persze Ramonának hála Kenny már nem adott el túl sok ingatlant.
Ramona megállt egy kicsit és hátrahajtotta a fejét, hogy a folyóra lásson. Így éjjel tényleg olyan volt, mint egy széles, kövezett utca. Talán ezért gondolták meg olyan sokan magukat azok közül, akik le akartak ugrani, amikor átlépték a korlátot és meglátták, hová is készülnek. Nem tűnt olyan nagy dolognak egy folyóba ugrani, már ha az ember öngyilkos akart lenni. Szinte olyan volt, mintha csak újra gyerek lenne, és egy tóba vagy medencébe akarna ugrani, hogy vegyen egy fürdőt. De amikor a peremen állt, és lenézett arra, ami a becsapódás erejétől akár a kemény kő is lehetne...
Ramona előbb egyik, majd a másik lábával is elengedte a gerendát. Alsóteste lefelé lendült, és a híd alatt kezdett himbálózni. Nem volt sem nagy, sem nehéz, és a karjai alig érezték meg a megnövekedett terhelést.
Mi történne velem? Kíváncsi volt. Mi történne ezzel a valamivel, ami a testem volt valaha?
Legyőzhetetlennek gondolta magát amióta azzá vált, ami volt, de ahogy a többiekkel keletre utazott az országban, megtámadta őket az a... szörny, jobb név híján - egy halálosztó árnyalak karmokkal és agyarakkal. Ami Eddie-vel történt bizonyította, hogy Ramona fajtája nem legyőzhetetlen. Messze nem. Már azt hitte, hogy mindent ért, és akkor mindig jött valami, hogy kibillentse.
Jobb kezével elengedte a hidat, és a karját maga mellé engedte.
Mi történne velem?
A hirtelen becsapódással minden véget érne? Vagy kimászna a vízből, összetört testtel, és csak vérre lenne szüksége, hogy újra rendbe jöjjön.⁷
Egy kézzel lógva Ramona lenézett a folyó sötét kövezetét megtörő táncoló fénycsíkokra. A fekete folyó lett a világa, és ő is csak egy sötétséggel körülvett sávja volt az ismertnek.
Sosem akarta ezt. A régi életében, minden tökéletlenségével együtt, talpon tudott volna maradni. Ha választhatott volna, soha nem lépett volna be ebbe a csalókán ismerős, de a felszín alatt mégis annyira idegen világba. Egy ujjával elengedte a hidat, majd egy másikkal is. Aztán egy harmadikkal, és a hüvelykujjával is. Már csak egyetlen ujj tartotta. Több mint elég erős volt, hogy megtartsa. Testének, ennek az izom, csont és íngyűjteménynek, melyet régen ismert, az ereje folyamatosan lenyűgözte. Ahol régen a körme volt, most egy karmot érzett az acélgerendába mélyedni.
Mi történne velem?
Elgondolkodott - mi történt egyáltalán velem?
Ramona vonakodva felemelte jobb karját és újra megkapaszkodott a hídban. Akárcsak a folyó fényes sávjai, ő sem volt egyedül, és bár minden felelősséget, mely a vállán nyugodott ő maga választott, ezek segítették őt előre haladni, mint ahogy a folyó folyt.
Nyugtalanító könnyedséggel emelte vissza a lábait a tartógerendára és folytatta a mászást.
A part közelében lehuppant a jó húsz vagy harminc láb magasból. Négykézláb érkezett, macskaként kuporodva össze. Ahogy a lejtőn felfelé mászott, megállt megigazítani a cipőjét. Bár sérülést nem látott rajta, az öreg tornacipő mégis furcsán állt a lábán, mintha kiszakadt volna az oldala. A zuhanás a hídról elszakíthatta a talpbetétet. Ramona átszökkent a part hullámtörőjén, és a megmozgatta a lábfejét, hogy helyre hozza, ami tönkrement.
- Hello, édes. Jó ugrás volt.
Ramona védekező állásba guggolt. Az előtte levő férfi azonban nyugodtan ült a motorján, a kezei összekulcsolva a tarkóján, a lábai a kormányon. Szája gúnyos félmosolyra húzódott, és láthatóan nagyon élvezte, hogy meglepte őt.
- Kellemes az este egy fecskeugráshoz, nemde? - Magas füttybe kezdett, egy zuhanó bomba hangját utánozva, ami egy csobbanással ért véget.
Ramona fáradtan nézett rá. Már nagyon kevesen tudták csak meglepni, de akiknek ez sikerült, valószínűleg igen veszélyesek lehettek. A férfi rövid haja és éles szemöldöke nagyon sötét volt, éles ellentéte sápadt arcának. Kék erek domborodtak a bicepszén, az alkarján és a nyakán.
Az én fajtám? - találgatta Ramona.
Az ő arca sötétebb volt mielőtt... megváltozott, és azóta jóval sápadtabb lett. De nem így a férfi. Az ő bőre feszesen fedett minden izmot, és besüppedt, ahol mélyedés volt. A szoros vonásai arra emlékeztették Ramonát, amit a tükörben szokott látni.
- Nos. - Elhúzta a szót, és közben lehervadt a gonosz mosolya.
Mielőtt Ramona bármit tehetett volna, a férfi már előtte állt. Egy másodpercébe sem került, hogy a kerékpáron félig fekvő helyzetből egyenesen felálljon.
Ez a bemutató nagyrészt megerősítette Ramona gyanúját. Olyan lehetett, mint ő. Vagy még rosszabb.
- Készen állsz, hogy a nagyfiúkkal játssz? - kérdezte.
Ramonát is meglepte a mély, állati morgás, ami feltört belőle. A motoros egy leheletnyit hátrahúzódott, de azonnal leplezni próbálta visszavonulását.
- Ki a fene vagy te? - követelte Ramona.
- A kérdés - felelt a férfi - az, hogy te ki a fene vagy, és mi a fenét csinálsz itt? Utolsó információim szerint ez Sabbat terület, és te nem vagy klubtag.
A Sabbat.
Ezt a nevet hallotta már párszor Ramona az elmúlt két évben, leginkább mielőtt otthagyták L.A.-t, de vajon mit takarhatott? Talán egy banda, de egyszerre a nyugati és a keleti parton?
Szilárdan állt, és figyelte, hogy mozdul-e a motoros. Ramonának jó képe volt a saját képességeiről, de ki volt a megmondhatója, hogy ez a fickó ugyanolyan erős és gyors, mint ő, vagy esetleg erősebb és gyorsabb?
- Nem beszélsz túl sokat, mi, édes? - mondta, és elkezdett visszahátrálni a motorjához. - Megmondom, mit teszünk. Mivel én olyan rendes fickó vagyok... - átvetette egyik lábát a motoron, és elfordította a kulcsot, - Kapsz tőlem egy esélyt. Még visszajövök. Akkor majd velem jössz. Különben tűnj el. - Berúgta a motort, felbőgette a motorját, egy hosszú, fülsiketítő morgásba, aztán egy hamis kacsintással elhúzott az utcában és át a hídon.
Ramona megnyugodott, de nem túlságosan.
Sabbat.
Azért hagyták ott L.A.-t, mert túl sok hozzájuk hasonló lény mászkált éjszaka az utcákon. Lehet, hogy New York is ilyen?
A városokban van az ennivaló, emlékeztette magát.
Az ennivaló. A vér.
Olyan gyorsan hozzászokott az új étrendjéhez, hogy már úgy gondolt a városokra, mint annak idején az éttermekre. Los Angeles, vagy New York? McDonald's, vagy Burger King?
Miután meggyőződött róla, hogy a motoros elment - a motor hangja elszállt már a híd fölül - Ramona megtette az utolsó néhány tömbnyi távolságot egy kisebb alumíniumház felé. Egy lánc volt a kilincsre és a falon lévő fogantyúra tekerve, de amikor kinyitotta annyira az ajtót, amennyire a lánc engedte, volt annyi hely, hogy bepréselje magát.
- Hé! - mondta Ramona, amikor a szeme elkezdett a sötétséghez alkalmazkodni. Fény támadt a nyitott szoba közepén, és használhatatlanná tette az éjjellátását.
- Ramona? - egy vékony hang szólt a padlón egy nagy lyukból, ami a fény forrása is volt.
- Aha.
Először Jenny feje látszott, majd a vállai, aztán a felsőteste, ahogy a két szerelőakna egyikéből előmászott. Olyan lámpa volt nála, amit szerelők akasztanak a motor fölé, amin dolgoznak. Egy vezeték húzódott a lámpától le a lépcsőn.
- Darnell veled van? - kérdezte Jenny.
- Nincs.
Jen magasabb volt, mint Ramona, és szőke. Ramona mindig is úgy gondolta, hogy valaha szép lehetett, de mostanra már túl vézna és sápadt volt ahhoz, hogy csinos legyen. Ramonához hasonlóan Jenny-n is farmer volt - tele szakadásokkal, amikért nem a divat, hanem hosszú hónapok folyamatos hordása volt a felelős. De míg Ramona egy szakadt pólót viselt, Jenny-n a nyári meleg ellenére két pulóver is volt.
- Hideg van itt, - mondta Jen. Keresztezte a karjait, és átfogta a testét. - Te nem fázol?
- Nem.
- Hol voltál?
- El. - Ramona körbenézett az elhagyatott garázsban. Mindkét beálló ajtaja belülről volt leláncolva. Ezen kívül csak azt a kis területet látta, amit a lámpa bevilágított. Úgy gondolta, mindketten jobban látnának, ha Jenny végre lekapcsolná azt az átkozott lámpát. Az erős éjjellátás volt a másik mellékhatás, amit Ramona észrevett amióta megváltozott. Jen azonban ragaszkodott a régi szokásaihoz.
Mint az ugrani készülő a korláthoz, gondolt vissza Ramona a hídra. - Volt valami baj? - kérdezte. Nem látta nyomát, hogy a motoros, vagy bárki más megbolygatta volna a helyet.
- Nem. És veled?
- Nem igazán.
- Hogy-hogy „nem igazán”? Jenny rögtön elveszítette a türelmét. Nem kellett hozzá sok.
Ramona azt kívánta, bárcsak ne mondott volna semmit. - Úgy értettem, nem igazán. Egy motoros keménykedett. Ennyi.
Mindketten felugrottak, amikor az ajtó a lánc ellenében kivágódott. Megkönnyebbülésükre Darnell csúszott be. - Kapcsold le azt a kurva lámpát.
- Baszd meg, - Jen rögtön ugrott.
- Te baszd meg, - vágott vissza. - Látni lehet kintről a fényt a repedéseken át és az ajtó mellett. Ha félsz a sötétben, maradj a lámpával a veremben.
Ramona felsóhajtott. Ezért ment el. Nem volt szüksége a fejfájásra. Jobban járna nélkülük. Persze lehet, hogy már halott lenne nélkülük. - Kit zavar, ha valaki meglátja?
- Te nem alszol itt nappal, - mutatott rá Darnell.
Ramona újra sóhajtott. Igaza volt. Nem volt értelme a fölösleges kockázatnak. Biccentett Jen felé, és a fény kialudt. Egy darabig csak álltak sötétben. Ramona hallotta, hogy Jennek vacognak a fogai, és hallotta, ahogy Darnell a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, karjait keresztbe fonja majd újra leengedi. Rövidesen nagyon is jól láttak. Nem olyan részletesen, mint fénynél, de sokkal messzebb.
- Mások is vannak itt, - mondta végül Darnell.
Ramona bólintott.
- Mások? Hol? - Jen őrjöngve nézett körül, mintha azok Darnell nyomában lennének és bármelyik pillanatban rájuk törhetnék az ajtót.
- Itt, a városban, - mondta Darnell. - Követtem őket. Láttam, ahogy táplálkoznak.
- Követted őket? - az ötlet nyugtalanította Jent. - És megláttak?
- Nem láttak meg.
- Követhettek is!
- Nem követtek.
Ramona végignézett Darnellen ahogy Jenny-re mered. Mindig figyelmen kívül hagyta a lány félelmeit, de a hisztériája felett nem tudott elsiklani. Elfelejtette, mennyit segítettek már egymásnak. Mindnyájan el szokták felejteni ezt, jött rá Ramona, amikor nem volt közvetlen veszély.
- Eddie sem hitte, hogy követnek minket, - mondta Ramona csendesen. Nehéz csend telepedett rájuk. Darnell kemény pillantást lövellt felé.
- Az más volt, - mondta. - Az egy farkasember volt.
- Persze, farkasember! - horkant fel Jen.
Darnell haragja megint ellene fordult. - Mi a fenéért ne? Nem medve volt, és iszonyú biztos, hogy nem is egy vadkutya. - Jenny szemforgatása csak tovább hergelte. - Láttad, mire vagyunk képesek, mik vagyunk. Akkor miért ne lehetne farkasember?
- Nem számít, mi volt az, - mondta Ramona. - Elmenekültünk.
- Ezt mondd meg Eddie-nek is, - mondta Darnell.
Újra csend burkolta be őket. Jen letette a kialudt lámpát a földre, aztán leült, a lábait a verembe lógatva. Ramona Jent nézte, és arra gondolt, valószínűleg sohasem találkoztak volna, ha nem válnak azzá, amivé váltak. Az biztos, hogy barátok sosem lettek volna. Jen egy kiváltságos életből jött, és ez az újfajta élet neki került a legtöbbe. Időnként idegesítően bonyolult tudott lenni, de ő volt az egyetlen, akit Ramona ismert - bármikor, a változás előtt vagy után - aki kedves tudott hozzá lenni, amikor Ramonának kedvességre volt szüksége. Ez volt az igazi ok, döbbent rá Ramona, amiért visszatért ehhez a nőhöz, aki mindent nehezebben vett, mint Ramona.
Darnell egy más történet volt. Jennytől eltérően nagyon jól megélt egyedül is. Legalábbis ha egyáltalán valamelyikük jól megélt egyedül, akkor ő volt az. Ramona figyelte, ahogy felfordított egy nagy dobozt hogy ráüljön. Hozzá hasonlóan ő sem beszélt sokat arról, hogy mi volt azelőtt. Tudta, hogy azelőtt Comptonban élt, és hogy nagy családból származik. Egyszer beszélt az anyjáról, ahogy őt meg a testvéreit templomba hurcolta. Ez volt minden, amit Ramona a régi életéről tudott, és ők sem tudtak többet az övéről. A furcsa az volt, hogy ez nem is számított igazán. Azok a régi életek már meghaltak és elmúltak, és itt voltak ők hárman, olyan emberekkel, akikkel sosem találkoztak volna, ha nem...
- Hol láttad őket? - Jenny hangja törte meg a csendet. Reszketett a sötétben.
- Messzebb, a városban. - Darnell egy dobozon ült, de nem nyugodtan. Sohasem volt nyugodt, gondolt bele Ramona, csak ha mozgásban volt. Az egyhelyben ülés felidegesítette. - Látszott, hogy vadásztak, - mondta, - úgyhogy visszahúzódtam, kívül maradtam a látómezejükön, és követtem őket. Furcsa volt. Már mielőtt bárkit elkaptak volna látszott rajtuk, hogy vámpírok.
- Vámpírok... - Jen megrázta a fejét, és hagyta a hangját elhalni.
Darnell azonnal talpon volt. - Baszd meg! Szerinted mi nem vámpírok vagyunk?
Ramona magában sóhajtott. Már vagy százszor volt ebből vita. - Ha kiabálni akarsz, akkor akár vissza is kapcsolhatjuk a lámpát, hogy mindenki tudja, hogy itt vagyunk.
Darnell egy lépést hátrált Jentől, és halkabban folytatta. - Vért iszunk. - Jenre meresztette a fogait és a szájára mutatott. - És ezek ismerősek? Egyébként nem nagyon látlak a napon a kis hófehér popsidat süttetve. Akkor szerinted mik vagyunk?
- Nem tudom, - mondta Jen, és aztán halkan hozzátette, - de én nem vagyok vámpír.
- Biztos vagy benne, hogy nem láttak meg? - kérdezte Ramona.
Darnell újabb csúnya pillantást lövellt felé, de aztán úgy döntött, jogos a kérdés. - Biztos.
- Én is láttam egyet, - mondta Ramona. Darnell visszaült. Nem tűnt meglepettnek.
Jen egyenesen felült, a szemei tágra nyíltak. - A motoros?
- Aha. - Ramona Darnellre nézett. - Azt mondta a Sabbattal van, és hogy visszajön.
Jenny idegesen mocorgott, de Darnell Ramona szemébe nézett.
- Had jöjjön, - mondta.
Hangos csattanás zaja töltötte be a garázst - a robbanásszerű dörej, ahogy a nehéz ajtó becsapódott. Mindhárman egyszerre ugrottak. Darnell levetődött a dobozról. Ramona felvette a guggolását, és bármerre kész volt ugrani. Jen már félúton járt a létrán a gödörbe. A perem mögül kukucskált elő.
- Te hagytad nyitva? - kérdezte Ramona Darnellt, az ajtó irányába biccentve.
- Asszem.
Ramona nem látott senkit a szobában. Az ajtó felé húzódott, támadásra és visszavonulásra egyaránt készen. Az ajtónál beleszagolt a levegőbe. A régi motorolaj és a Cigarettacsikkek szagán át is érződött egy halvány illat. Mostanában többször találkozott vele, de nem tudta hova tenni. Aztán ahogy ő az ajtónál állt rezzenéstelenül, az illat ismét eltűnt.
- Mi az? - kérdezte Jen a gödörből.
- Nem tudom. - Ramona teljesen mozdulatlanul állt. Hallgatózott, hátha ki tud venni valami mozgást a fém ajtó másik oldaláról. Semmi. Vajon be tudta-e csapni ilyen erővel a szél az ajtót, amit a lánc alig egy arasznyira enged kinyílni? Nem emlékezett, hogy érzett volna bármilyen szelet.
Darnell melléje állt. Majdnem olyan csendesen tudott mozogni, mint ő.
Ramona lassan a kilincs felé nyúlt. Egy gyors mozdulattal elfordította, és kinyitotta az ajtót. A lánc megfogta. Várt. Semmi.
Megnyugodva, hogy senki sem akar bejönni, Ramona háromig számolt magában, aztán kilőtt a nyíláson. Ahhoz képest, hogy milyen gyorsan mozgott, és milyen szűk volt a nyílás, alig ért az ajtóhoz, ahogy kicsúszott. Darnell követte.
Mintha újra érezte volna a furcsa illat maradványát, de aztán eltűnt, elnyomták a város és Darnell ismerős szagai.
- Azt hiszem, egyedül vagyunk, - mondta.
Ramona belebámult az éjszakába, és megrázta a fejét. - Nincs az az isten.

 

1999. július 17., szombat, este 11:38
Egy harlemi lakás
New York városa, New York

- De igenis oda küldhet, és oda is fog küldeni, - mondta Zhavon a telefonba olyan sürgető hangon, mely majdnem értelmetlenné tette a suttogását.
- Egyszerűen mondd meg neki, hogy nem mész, és kész, - mondta Alvina.
- Ezt akarod az én mamámnak megmondani? - kérdezte Zhavon. A kérdésére csend volt a válasz. Alvina elég régen volt a környéken ahhoz, hogy tudja, nem lehet a Mamával ujjat húzni.
- Gondoltam.
- Akkor meg mit akarsz tenni?
- Nem tudom. - honnan kellett volna Zhavonnak tudnia, hogy mit tegyen? Ezért hívta fel Alvinát, de eddig nem segített túl sokat. - Azt hiszem, elmegyek.
- Az egész a te átkozott hibád, - mondta Alvina.
- Tudom, hogy az én átkozott hibám, - felelte Zhavon. Hányszor verte Mama ugyanezeket a szavakat Zhavon fejébe. Persze a Mama sosem káromkodott. - Ezzel nem mondtál semmi újat. - Zhavon visszafeküdt az ágyra. A szabad kezével finoman megérintette az arcán a duzzanatot. Már majdnem teljesen eltűnt. Nincs maradandó nyom. A zúzódások többsége is eltűnt már. Amint a karcolások is meggyógyulnak, olyan lesz, mint újkorában. Úgyhogy néha elgondolkodott, egyáltalán miből csinál mindenki olyan nagy ügyet?
- Ha távol maradtál volna Adrian-tól...
- Nem akartam Adriennel találkozni! - A hazugság gyorsan jött, de nem volt elég meggyőző.
- Hát persze.
- Mit értesz azon, hogy „Hát persze”?
- Úgy értem, hogy hát persze hogy nem akartál Adriennel találkozni, - mondta Alvina.
- Nem vagyok olyan hülye. - mondta Zhavon, és miközben a szavakat kimondta, teljesen átérezte, milyen hülye is volt. Persze ettől még nem akarta, hogy folyamatosan emlékeztessék is erre. - Nézd, - mondta, - nincs rá szükségem, hogy itt idegelj és elmondd, milyen hülye voltam. Arra ott van nekem a Mama. Újabb hosszú csend következett a két lány között.
- Tudom... - mondta végül Alvina. - De néha tényleg nagyon hülye tudsz lenni.
Zhavon maga sem tudta miért, de nevetett. Minden annyira komoly volt az elmúlt másfél hétben, amióta megverték és majdnem megerőszakolták. Valószínűleg először nevetett azóta. Nem emlékezett biztosan. Zhavon elfojtotta a nevetését, nehogy zavarja a Mamát - nem mintha mostanra már nem tudná úgyis, hogy a lánya telefonál. - Amúgy is, a hayesburgi iskolák biztos jobbak, - mondta Zhavon, nem mintha így gondolta volna, de hirtelen semmi más bíztató nem jutott eszébe, amibe kapaszkodhatott volna. Semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy felsuvasszák Irma nénihez, de nem úgy tűnt, hogy túl sok beleszólása lenne az ügybe.
- Jobbak az iskolák, de nincs ott Adrién, - mondta Alvina.
- Felejts el! - Zhavon a szája elé kapta a kezét. Nem akarta újra felidegesíteni a Mamát. - Figyelj, - kezdte Zhavon, - holnapután utazom. Úgyhogy mi lenne, ha holnap este áttolnád a ványadt seggedet ide az én hülye seggem mellé...
- És elhívjuk Angelique-t a kövér seggével... - mondta Alvina. Újra vihogni kezdtek.
- És elhívjuk Angelique-t a kövér seggével, - értett egyet Zhavon, - és... - de hirtelen megakadt a szó a torkán. A nevetésből kő lett a gyomrában. Nem tudta befejezni a mondatot. - És... - És sosem fognak többet találkozni.
- És jól érezzük magunkat, - mondta Alvina.
- Igen, - mondta Zhavon, bár mindketten tudták, hogy nem ezt akarta mondani. - Figyelj, mennem kell. Majd holnap felhívlak.
Miután letette a telefont, Zhavon a TV hangját hallotta csendesen átszűrődni a fal túloldaláról. Ma sem volt valószínű, hogy a Mama aludni tudna. Mint az elmúlt másfél hét éjszakáinak többségén.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 12:34
Egy harlemi lakás
New York városa, New York
Ramona a tűzlétra felső korlátján ülve nézte a békésen alvó Zhavont. A támadás utáni első éjszakákon a lány vergődött és kiabált, az álombéli huligánok elől próbálva menekülni.
Sokkal rosszabb dolgok is vannak, figyelmeztette Ramona csendesen.
Néhány háztömbbel arrébb egy autó kerekei csikorogtak. Ramona összehúzódott, és várta a csattanást, ám az elmaradt. Aztán visszanézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a zaj nem ébresztette fel Zhavont. A lány nyugodtan aludt. Az elmúlt hetek megfigyelései alatt Ramonában kialakult az érzék, mellyel megérezte, ha az alvó fel akart ébredni - a fej elfordulása és a nyak húzódása a mindent eláruló szempillaremegés előtt. Ramona biztos volt benne, hogy a támadás éjszakáján kívül Zhavon sosem látta őt, és azt az éjszakát is könnyen meg lehetett magyarázni a hisztériával vagy a megrázkódtatással. És mégis, voltak idők, amikor Zhavon ébren volt, és amikor Ramona kétséget kizáróan bizonyos volt benne, hogy nem láthatja őt, és a sötét bőrű lány mégis mintha tudta volna, hogy valaki - vagy valami - figyeli őt.
Emlékszem erre az érzésre, gondolta Ramona.
Egy pillanatra a lenti árnyékokból mozgás hangja vonta el a figyelmét, de nem volt ott semmi.
Ijedős vagy ma, te lány. Biztos a tegnapi motoros miatt, döntötte el - amiről eszébe is jutott, hogy nem hagyhatja Jent ilyen sokáig magára. Darnell nem volt vele többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, és mi van, ha a motoros tényleg visszajön?
De Ramona pillantása mégis visszatévedt az alvó Zhavonra. Bár megértette Jen félelmeit, és néhányban osztozott is vele, Zhavonnal mélyebb kapcsolata volt. Jen volt a szörnyeteg, amivé Ramona is vált, és ez is egy kapcsolat, de Zhavon volt az az ember, aki valaha Ramona volt. A halandó lány olyan békésnek tűnt, ahogy a paplan alatt aludt. Amikor ébren volt, volt benne valami dac, naivitás párosítva a legyőzhetetlenség illúziójával.
Én is emlékszem arra az érzésre, gondolta Ramona. Egyszer majdnem pontosan így érzett. Most már bölcsebb volt. Többé nem gondolta, hogy minden rendbe jön. Már nem számított arra, hogy semmi rossz nem történhet vele. De Zhavon csak aludt, fittyet hányva az éjszaka szörnyűségeinek.
Pár perc után Ramona rájött, hogy a halandóra mered - igen, az emberekre már csak így gondolt: halandó, hús, vér. A fehér lepedő felett Zhavon keze a mellkasán nyugodott, és fölötte ott volt a csupasz nyaka. Ramona elképzelte, hogy látja a nyaki pulzust - vagy tényleg látta volna? A város környező zajai elhalványultak egyetlen halandó szívének dobogása, az artériákon és vénákon átrohanó vér hangja alatt.
Ramona már félig az ablakon belül járt, az ajkait nyalva, amikor rájött, mit is csinál. Visszahúzódott a tűzlétrára és erősen megrázta a fejét.
- Gyűlölöm ezt! - morogta Ramona magának, ahogy leült és magához ölelte a térdeit. Az önuralom elvesztése mindig visszahozta az emlékeit a változásról, az első éjszakáról, amikor megízlelte a vért és legyőzte a megtagadhatatlan éhség.
Ahogy ott ült, Ramona be akart nézni az ablakon Zhavonra, de nem mert.
Mi lesz, ha újra megtörténik? Mi lesz, ha nem tudom magam megállítani? Miért menteném meg? Ramona próbált rájönni, de jól tudta, hogy azt a két embert széttépni nem annyira hőstett volt, mint inkább annak a ragadozónak a reakciója, akinek el akarják venni a prédáját.
A pokolba! Ha azok a rohadékok nem jönnek be a képbe, most jött csak rá igazán, megölhettem volna Zhavont.
A vadászösztön átvette az irányítást, mint már annyiszor. Ki tudja, mikor történik meg legközelebb? Ramona nem reménykedett abban, hogy soha. Az összes újsütetű képessége mellett ez még egy olyan pont volt, ahol tehetetlen volt.
Magára dühösen keresett valamit, amivel elterelheti a figyelmét, és a cipőjével kezdett foglalkozni. Már jó ideje zavarta, és most éppen nem volt abban a hangulatban, hogy tárgyakhoz alkalmazkodjon. Meghúzta a cipő nyelvét, mintha ez lenne minden problémája forrása, és amikor kihúzta a lábát, azonnal nyilvánvalóvá vált a kényelmetlenség oka.
A cipőkkel nem volt semmi baj. Ramona a lábát nézte, rémülten. A lábfejei teljesen összementek, és fele olyan hosszúak voltak, mint amilyennek lenniük kellett volna. A lábujjai viszont göcsörtösek voltak és természetellenesen hosszúak. Mintha csak apró ujjak lennének hatalmas, görbe körmökkel a végükön.
Karmokkal, gondolta Ramona undorral.
Már látta, ahogy a kezén az ujjai borotvaéles karmokká nyúltak, de ez eddig csak akkor történt meg, amikor dühös volt, és akkor sem tartott sokáig. Továbbra is azt nézte, ami nem lehetett a lábfeje, és várta, hogy elmúljon az illúzió, vagy hogy legalább visszaváltozzon.
De azok az ő lábai voltak, és nem változtak a kényére.
Istenem.
Kísérletképpen megérintette a lábát, és meglepve tapasztalta, hogy a lábaiban érzi, ahogy az ujjai végigfutnak a ráncos bőrön.
- Engedtél a bestiának, - mondta egy hang alulról.
Ramona felugrott a deformált lábaira. Az tűzlétra alatta levő szintjén nem a várt puerto ricoi állt az alsó lakásból, hanem egy teljesen idegen férfi.
Borsózni kezdett a háta.
Az idegen nem jött közelebb, de nem is vonult vissza. Üres, barátságtalan arckifejezéssel állt ott. Hosszú, gubancos haja és sötét napszemüvege részben eltakarta az arcát. A szakadt, gyűrött ruha, amit viselt szinte teljesen beleolvadt az éjjeli város árnyaiba.
Ramona kezdeti megdöbbenését hamar visszaszorította a mély morgás, ami a bensőjéből tört elő, de az idegen az ajkához emelte egy ujját.
- Pszt, - mondta, és Zhavon ablaka felé intett a fejével.
Igaza volt, és Ramona tudta ezt. Nem akarta kockáztatni, hogy Zhavon felébredjen. De még így is megborzongott. Ki volt ez a férfi, hogy megmondja neki, mit tegyen? Visszafojtotta a morgást, de a haragja kikívánkozott, és mielőtt észrevette volna, már rá is vetette magát az idegenre.
Láthatóan a férfit kevésbé lepte meg a mozdulata, mint őt.
Egyetlen folyamatos mozdulatsorral rátette a kezét a korlátra, és leugrott a tűzlétráról.
Ahogy Ramona térdei behajlottak az eséstől, a legkisebb szünet nélkül utána vetette magát. A lendülete átvitte a korláton, és támadásra készen ért földet az idegen mellett.
- Maradj nyugodtan, te fattyú, - morogta, most hogy már biztonságos távolságban volt az ablaktól.
Az idegen kicsit oldalra döntötte a fejét, mintha egy távoli zajra lett volna figyelmes, majd felnézett Zhavon ablakára. - Kit hagysz őrizetlenül? - kérdezte.
A kérdéstől Ramona megmerevedett. Tud róla, gondolta, és amint felnézett, a férfi tekintetét követve, ő eltűnt. Ramona egyedül állt a kihalt sikátorban.
Az idegen bár eltűnt, egy illat mégis maradt utána - egy halvány, mégis jellegzetes illat, amit már korábban is többször érzett, de eddig nem tudott mihez kötni. Azonnal elindult abba az irányba, amerre az idegent az illat alapján sejtette, de alig pár lépés után megállt.
Kit hagysz őrizetlenül? Az idegen szavai, melyek alig pillanatokkal azelőtt hangzottak el, most újra visszatértek hozzá.
Újra felnézett az ablakra. Veszélyben volt Zhavon?
Kit hagysz őrizetlenül?
Nyilvánvalóan tudott a lányról, bár maga Ramona sem tudta, őt mi vonzza ide minden éjjel. Az illat. Ramona kényszeríttette magát, hogy gondolkodjon. Az ösztönei az idegen elleni agresszióból azonnal Zhavon védelmére álltak át, de most gondolkodnia kellett. Előző éjjel is feltűnt neki az illat, a garázsnál. Ez azt jelenti, hogy tudott Jenről és Darnellről, meg a rejtekhelyükről?
Még visszatérek, mondta a motoros, mintha egy rossz Schwarzenegger-sort ismételne. Ez az idegen is a Sabbat tagja volt?
Ramona újra felnézett az ablakra.
Vagy csak el akar csalni, hogy ő visszajöhessen? - találgatta.
Mint már annyi éjjelen az elmúlt hetekben, Ramonának választania kellett, hogy marad, és az alvó halandót vigyázza, vagy visszatér a fajtájabeliekhez. Anélkül, hogy tudatosan végiggondolta volna a döntést, Ramona egyszer csak azon kapta magát, hogy az illatot követi. És bár az hamarosan elhalványult, az első lépések a George Washington hídra vitték.
Fél mérföld után rájött, hogy a cipőit a tűzlétrán hagyta, de ez már nem izgatta. Különben is, a deformálódott lábaival nagyon könnyen tudott a burkolaton haladni. Se a murva, se a törött üveg nem okoztak gondot a kemény, irhaszerű talpainak, és a ritmus, ahogy karmai az aszfaltra csapódtak, transzszerű ügetésre ösztönözte.
Kit hagysz őrizetlenül?
Háztömbök és mérföldek maradtak mögötte, míg a hídon ment keresztül. Elhaladt egy autó mellett, melynek a vezetője félrekapta a kormányt a látószögének határán elhúzó árny elől. Aztán a híd is elkezdett távolodni. Ramona elszaladt a hely mellett, ahol előző éjjel a motorossal találkozott. Őrjöngve rohant tovább, a benne ébredő hatalmas félelemtől vezetve. Mi lesz, ha későn ér a barátaihoz? És mi lesz, ha rosszul döntött, és valami szörnyűség történik Zhavonnal?
Ahogy a garázs beért a látóterébe, Ramona nem megkönnyebbülést érzett, hanem megmagyarázhatatlan rettegést. Kívülről minden sötétnek és csendesnek tűnt.
Normálisan csendes, vagy túl csendes?
Alig villant át rajta a kérdés, mire az ajtóhoz ért. Feltépte. A lánc szétszakadt, ahogy a szemek olyan erővel találkoztak, aminek nem tudtak ellenállni. A láncszemek csilingelését a parkolóban elnyomta a dörej, amivel a fémajtó a ház alumínium falának vágódott. Ramona támadásra készen rontott a helységbe.
Darnell felugrott ültéből és felé pördült. Jenből csak egy foltot látott, ahogy a legközelebbi gödörbe vetette magát.
- Azannya...! - Darnell kiabálni kezdett, de a káromkodás elenyészett, ahogy az arcán a megrökönyödés helyét átvette a felismerés. - Mi az ördögöt csinálsz?
Ramona gyorsan végigpásztázta az épület sötét belsejét.
- Itt járt? - szaladt ki a száján.
- Mics...? Ki? - Darnell, aki eleve dühös volt, és több mint zavarban volt attól, hogy készületlenül érték, nem nyugodott meg Ramona szinte őrjöngő stílusától.
A motoros, kezdte volna, de aztán rájött, hogy nem miatta aggódott igazán. Az idegen.
- Bárki.
- Senki, csak a te hülye fejed, ami betörte a kurva ajtót! - mondta Darnell.
Fény kezdett pislákolni a gödörből, ahova Jen bemenekült. Kikukucskált, és felemelte a műszerészlámpát. - Ramona? Te vagy az?
- Kapcsold le azt az átkozott lámpát! - felelte Ramona és Darnell egyszerre, ahogy elrejtették a szemüket.
Ahogy a fény elaludt és mindhármukat elnyelte a teljes sötétség, Ramona az éjjel másodszor hallotta egy autó kerekeinek a csikorgását. A múltkor csattanást várt. Most a várakozása beteljesedett.
A bömbölő motor hangja hirtelen átment a szakadó és gyűrődő fém hangjának koncertjébe, ahogy egy autó vágódott keresztül a bal garázsajtón. Az egyik fényszóró üveg és szikra záport zúdítva robbant szét. Az autó teljesen kicsavarta a hatalmas ajtót a helyéből és a gödör felé csúszott.
Ramona félreugrott mind az autó, mind az ajtó elöl. Darnellnek nem volt ekkora szerencséje. A csúszó autó rendesen elkapta a jobb oldalát, és a levegőbe lökte a sötétségen keresztül.
Ramona gurult egyet majd felpattant. A maradék fényszóró sejtelmes fénybe vonta a garázs belsejét amint a megtépázott autó égett gumiszag kíséretében megállt. Szinte azonnal kivágódott három ajtó a négyből, kiszállt a motoros, és még ketten hasonló, nem hivatalos egyenruhában - gyűrött, szakadt póló, kopott, szoros farmer, fekete csizma.
- Csákó, bébi. - mondta a motoros a sötétségnek. A társai mellé álltak mindkét oldalról. - Készen állsz már, hogy a nagyfiúkkal játssz, vagy ki akarod próbálni azt a fecskeugrást élesben is?
Ramona körbetapogatózott, és egy nagy félhold alakú csavarkulcs akadt a kezébe néhány doboz tetejéről. A szerszám súlya megnyugtató volt a kezében. A repedés a markolaton nem zavarta Ramonát. Egy gyors, suhintó mozdulattal a motoros felé küldte a csavarkulcsot.
Halántékon találta, és a feje hangos reccsenéssel oldalra fordult. Hátratántorodott egy lépést, de nem esett el, és Ramona rémületére gonosz mosoly jelent meg az arcán.
- Gyere a papához, bébi - mondta, és megnyalta az ajkait, ahogy elindult a sötétbe, a csavarkulcs útját követve. Látszólag észre sem vette a vért, ami az arcán folyt, vagy a csapást, ami bármely halandót könnyen megölt volna.
Ramona új fegyver után nézett, ahogy hátrált a közeledő motoros elől. Ez ugyanaz a személy lenne, aki előző éjjel visszahúzódott a konfliktus elől? Ő volt, de ma túlerőben voltak.
Legalábbis azt hitte.
Hirtelen állati üvöltés nyomta el a járó motor hangját. A sötétségen át Darnell érkezett, mint a prédájára lecsapó démoni ragadozó madár. Nekivágódott a két hátsó Sabbatistának, és dühös támadásával ledöntötte őket a lábukról.
Ahogy a motoros hátrafordult a felfordulásra, Ramona a torkának ugrott. Az megérezte a támadását, de már elkerülni nem, csak elhárítani tudta. Ramona lendülete ledöntötte a lábáról.
Egy pillanatig az öt vámpír a földön vonaglott, mint a férgek a döglött húson. Sápadt testek kalimpáltak fogást keresve. Ramona és a motoros szabadultak ki először. Oldalra gurultak és felpattantak.
Darnell rámászott az egyik ellenfelére, és harapta, karmolta az arcát. A szerencsétlen küzdött, hogy mentse magát, de esélytelen volt Darnell vadsága ellen. Mögötte azonban a másik Sabbatista elővett egy .38-as Special-t, és Darnell tarkójára célzott vele.
Ramona elindult, hogy a barátját mentse, de a motoros, kihasználva a figyelmetlenségét, tarkón ütötte acélkemény öklével. Ramona térdre esett, ahogy minden megfagyni látszott körülötte.
Hirtelen Jen emelkedett ki a gödörből a pisztolyt fogó Sabbatista mögött. Mindkét kezében egy kábelt tartott, amiket azonnal a mit sem sejtő fegyvereshez nyomott.
A kábelek valamilyen áramforráshoz lehettek kapcsolva, mert mind a kapcsokból, mind a Sabbat vámpírból szikrák pattantak. A revolver kiesett a kezéből, ahogy természetellenesen szilárd pózba kuporodott. Szikrák pattogtak a testéből, ahogy görcsösen rángatózni kezdett és a szemei befelé fordultak. Fanyar füst és az égő hús szaga töltötte be egyszerre a garázst. Mintha lassított felvétel lenne, előbb fél térdre esett, aztán nyitott, habzó szájjal eldőlt a padlón.
Jen, rettegéssel az arcán, elhátrált az áldozatától. A másik Sabbat vámpír kihasználta a barátja elestét és elhátrált Darnelltől, majd vérző arcát fogva kirohant a garázsból.
A motoros ezt mind látta. Egy rövid pillanatra megállt, próbálva eldönteni, hogy a barátjával meneküljön, vagy maradjon harcolni. A kételyéért fizetnie kellett.
Ramona minden erejét összeszedve állon rúgta. A csontok szaggatott roppanása áthallatszott az elektromos kábelek zümmögésén.
A motoros több yarddal arrébb csapódott keményen a földre, és kábultan feküdt. Mikor végre felült, az állkapcsa furcsa szögben jobbra állt. Felemelte a kezét, de csak finoman megérintette az állkapcsát.
Ramona közben felé közeledett. - Mintha a nagyfiúkról beszéltél volna, - emlékeztette. - Ideérnek ők is valamikor?
Kétely árnyékolta be az arcát.
- Lehet, hogy te fogod kipróbálni azt a fecskeugrást a hídról, - mondta Ramona.
Ő és Darnell közelebb léptek a motoroshoz. Ám az ahelyett, hogy válaszolt volna a sértéseire, vért köpött a padlóra, ami láthatóan nagy fájdalmat okozott neki.
Ramona még közelebb lépett. Nem voltak olyan illúziói, hogy ő és a társai meghagyták volna az életét. Ami keveset a nyugati - és most már a keleti - Sabbatról tudott, nos, nem azok a megbocsátó típusok voltak. Nem számított Jenre és Darnellre, és nem volt olyan kemény sem, mint amilyennek látszani akart.
A következő lépését azonban még több motor hangja szakította meg. Autóknak hallatszottak, többen voltak és közeledtek.
Ramona újra a motoros felé fordult. A törött állkapocs és a sok vér ellenére annak gúnyos mosolyra fordult az arca.
- Jobb lesz sietnetek, - mondta, ahogy a nevetés, valahonnan a testének a mélyéről, elkezdte rázni a testét.
- Kölyök! - Ramona egy másik hangra lett figyelmes, hátulról. Hátrafordult, és az idegen felsőtestét látta kiemelkedni egy mélyedésből, amit eddig dobozok takartak.
- Erre. Siess! - a hangja erőteljes, parancsoló volt. Híján volt a kétségbeesésnek, mégsem engedett késlelkedést az engedelmességben.
Ramona újra a motoros felé fordult, aki szédülten nevetett. Vér csöpögött a szájából.
Még egy rúgást küldött az arcába. Az megpördült, és mozdulatlan kupacként terült el, de Ramona agyát elöntötte a vér. A fejét akarta venni.
Az idegen viszont várt rá. A nyílás olyan helyen volt, ahol sem Jen, sem Darnell nem láthatta. Csak Ramona. A férfi pillantása összefonódott az övével.
Az autók, amik felvidították a motorost már közel jártak. A fényszórók kévéi beáramlottak a nyíláson, ahonnan az ajtó ki lett tépve. A motoros mozdulatlanul feküdt, de az autókkal több Sabbatista kellett hogy érkezzen. Hogy hányan, azt Ramona nem tudta. És nem is akarta megtudni.
- Gyertek, - szólt Darnellhez és Jenhez. A nyitott csapóajtóhoz vezette őket. Az idegent sehol sem látta.
- Ez meg hogy került ide? - kérdezte Jen.
Ramona megvonta a vállát. - Néhány doboz takarta. - Megállt a nyílás felett. Ki volt ez az idegen, aki korábban megfenyegette, most pedig segít rajta? De a még ép ajtón bevágódó autó kiűzte a gondolatokat a fejéből. Ramona beugrott a nyíláson, és Darnell meg Jen követte őt. Darnellnek volt annyi lélekjelenléte, hogy becsukta a csapóajtót.
Egy alacsony, szűk műszeralagútba zsúfolva találták magukat, ami különböző nagyságú csövekkel volt behálózva. Az egyetlen fény az volt, ami á csapóajtó pereménél bejött.
- Hatalmas, - zsörtölődött Ramona. Először arra gondolt, hogy az idegen kiugrott és elfutott, amikor nem nézett oda, és hogy most csapdába estek - legalábbis addig, amíg a Sabbat erősítés fel nem kapcsolja a villanyt, és nem találja meg a csapóajtót.
Vagy lehet, hogy az idegen már messze jár előttük. Ramona elkezdett előre mászni a sötétségben, amelyhez szemei gyorsan hozzászoktak.
- Au! - Jen nem húzta le a fejét.
- Kussolj már bel - sziszegett rá Darnell keményen.
Ramona ügyet sem vetett rájuk és folytatta a mászást. Majdnem fejjel előre esett bele a lyukba, ami előtte nyílt a padlóban. Olyan hirtelen állt meg, hogy Darnell beleütközött a fenekébe, Jen meg Darnellébe.
- Hé...!
- Kuss!
Ramona bemászott a lyukba, fejjel lefelé. - Erre. Lefelé, - szólt hátra a válla felett, ha esetleg a többiek nem látnák.
A csövek helyén most föld és kő volt, de az új járatban sem volt több hely, mint az alagútban. Ha lehet, a falak még közelebb voltak hozzá, mint fent. Ramona sosem volt még a föld alatt. Sosem gondolta, hogy a bezártság félelemmel töltheti el, de hirtelen érezte, ahogy egyre kevesebb lesz a levegő körülötte.
Hülye kurva, nem is lélegzel, emlékeztette magát, és előre mászott, hogy Darnell és Jen követhesse lefelé.
A járat lefelé lejtett, és ez ugyanolyan jó iránynak tűnt, mint bármelyik. Egy vékony és büdös patakocska vezette Ramonát előre. A járat mennyezete jobban lejtett, mint a padlója, és a hely egyre szűkebb lett. Hamarosan Ramona már oldalra fordított fejjel mászott, az arcát a szennybe nyomva. Mögötte Jen nyafogott és Darnell átkozódott halkan. Ramona háta a mennyezethez dörzsölődött, pedig már nem tudta jobban a padlóhoz nyomni magát.
Végigpásztázta az előtte fekvő sötétséget. A szemei már annyira alkalmazkodtak, amennyire csak tudtak. Túl kevés volt a fény, és semmi látnivaló nem akadt, csak föld és kő. Nem akart beszorulni, de még kevésbé akart hátraszólni Darnellnek és Jennek, hogy forduljanak vissza és próbálják meg a másik irányt, vagy térjenek vissza a garázsba. Az előre még mindig jobb volt.
Ramona egy kicsit erősebben nyomta magát előre, és túlért a szűk helyen. - Itt egy kicsit több a hely, - tudatta a többiekkel. A járat meredekebben is kezdett lejteni. Gyorsabban haladtak a szélesebb helyen, és hamarosan egy durva kanyarhoz értek. Ramona friss levegőt érzett az arcában. Még húsz yard, és kiértek a Hudson folyó lankás partjára, nem messze a George Washington hídtól.
Ramona körbenézett, de nyomát sem látta az idegennek. Majdnem megkérdezte a társait, hogy ők sem látják-e, de aztán úgy döntött, hogy sem az idő, sem a hely nem igazán alkalmas rá.
Beszélgetései Darnellel és Jennel elég hamar vitába szoktak fajulni, és Ramona egy kicsit több távolságot akart a Sabbattól, függetlenül attól, hányan is legyenek azok a gazfickók. Ki tudhatja, hogy megtalálják-e a csapóajtót, vagy hogy vannak-e őreik a híd környékén, vagy esetleg a hídon?
- Erre, - mondta Ramona, ahogy északnak indult a folyó mentén.
- Hova megyünk? - kérdezte Jen. Lehámozta a felső pulóverét, aminek az eleje a járat iszapjától volt mocskos.
- Hayesburg-be, - mondta Ramona. New York városa hirtelen túl forróvá vált. Pont, mint L.A., gondolta.
Darnell valószínűleg egyet értett vele. Máskülönben nem késlekedett volna vitába szállni vele. - Hayesburg, - ismételte. - Az meg hol van?
- Nem tudom, - válaszolta Ramona. - Azt hiszem, meg kell majd keresnünk. - Nyitva tartotta a szemét, hátha lesben álló Sabbatistát lát - vagy esetleg az idegent, aki, jelentsen ez jót vagy rosszat, valamiért érdeklődni látszott iránta. Ahogy gyorsított a tempón és futni kezdett, elgondolkodott rajta, hogy vajon mit tenne, ha újra találkozna vele - köszönetet mondana, vagy szétrúgná a seggét? Egyelőre nem jött rá a válaszra.

 

1999. július 18., vasárnap, hajnali 4:39
A 81-es Sztráda, észak felé Roanoke közelében,
Virginia

A nap és a hold, kéz a kézben, minden fehér ragyogásukkal egyetemben be voltak zárva az apró tükörbe. Elöl a ritmikus fehér vonalak rohantak kifelé a sötétségből, egyik után a másik után a harmadik, mint gyönyörű hattyúk, tévedhetetlenül követve az előttük haladót.
Minden más sötét volt.
A hattyúk elhaladásának a szele Leopold arcába csapott. Kipislogta a vörös könnyeket, amit a Látás és nem Látás vizuális kakofóniája okozott! A nap és a hold fehér fénye kilőtt a tükörből és színárnyalatok skálájává változott, mindegyik hívogatva őt, hogy vesszen el erős tisztaságában. Szivárvány sávok takarták be. A nap és a hold már nem volt bezárva. Az ikergömbök a tükör műanyag szélein kívül terjeszkedtek, és vakító fényben árasztották el Leopoldot.
Ezzel egyidőben a hattyúk, fenntartva a libasort, vadul kivágtak jobbra. Egy mély kürt harsant, ami mélyen Leopold csontjaiba markolt. A hang mögüle jött. Átnézett a válla felett hogy meglássa a napot és a holdat, kiszabadulva a visszapillantó tükörből, ahogy készültek fölébe kerekedni.
Leopold megrántotta a kormányt, kilőtt jobbra, újra elhaladva az áramló hattyúk mellett. A nap és a hold eldübörgött mellette. A miriádnyi szín felvillant majd eltűnt.
Az autó kerekei letévedtek a burkolatról, és bizonytalanul kapaszkodtak az útszéli kavicságyba, ahogy a jármű kifarolt. A távoli halandó tapasztalatok idején kifinomult ösztönök vették át az irányítást. Leopold belefordult a csúszásba, túlkormányzott, majd a kormányt a másik irányba csavarta hogy kijavítsa a második csúszást. Két kerék elemelkedett a földről. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig az autó a holtponton lebegett, mintha repülni akarna - aztán keményen kiegyenesedett és megállt.
Leopold látta maga előtt a következő pillanatot, ami mégsem jött el - ahogy az autó az oldalára fordul, majd a tetejére, végigbucskázik az autópálya mentén, hatalmas fém és üvegcsörömpöléssel az árokban kötve ki.
A csend lenyugtatta a Látás és nem Látás örvénylő keverékét. A vonalak nyugodtan feküdtek az úton ott, ahol letelepedtek a hattyúk helyére. A nap és a hold átalakult két apró, szúrós vörös fénnyé, ami megállt úgy száz yarddal lejjebb a sztrádán.
A múzsa nevetése, a semmiből előtörve, visszahúzódott a messzeségbe. A pillanat zavarában nem is figyelt rá. Most megpördült, remélve, hogy megpillantja, de ettől a mozdulattól újra összeesett a világ, az őrület mozgó tengelyeihez közeledve.
A fejét az ülésnek hátradöntve engedte, hogy zavartalanul elmeneküljön.
Sosem hagyná el. Minden órában egyre bizonyosabb volt ebben. Ő volt a kiválasztottja, sosem sejtett kinyilatkoztatások prófétája. Folyton előre vezette, hogy tökéletest alkothasson. Az ő sürgetésére szabadította meg azt az atlantai fiatalembert az autójától és hajtott észak felé egész múlt éjjel, egész ma éjjel.
A válaszok ebben az irányban voltak. Leopold ebben biztos volt.
Ellenben rájött, hogy a reggel mindjárt a nyakán van. Újra menedéket kell keresnie, méghozzá gyorsan. Az utazást északra holnap kell, hogy folytassa.
Lépések zaja. Ahogy a világ lenyugodott Leopold körül, valamennyire érzékelte a férfit, aki a feljebb félreállt kisteherautó felől közelített felé.
- Istenem, minden rendben? - kérdezte a kamionos. - Berúgtál, vagy hülye vagy, vagy, - Úristen, a szemed!
Leopold keze kivágódott, berántotta a kamionost a nyitott ablakon, és egy szívdobbanásnyi időn belül a vámpír a törött torkon lakomázott.
Néhány perc múlva Leopold elhúzódott a holttesttől az 1-81 szélén és átvágott az elválasztón a dél felé tartó üres sávokra.
Kicsit visszafelé volt egy kamionos pihenő, gondolta. Meggyőzök egy sofőrt, hogy biztosítson szállást nekem.
A sofőr nem indul majd el nappal. Leopold ebben bizonyos volt.

 

 

MÁSODIK RÉSZ:
Csont

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 1:02
A Régi Hayesburgi Általános Iskola
Hayesburg, New York

Ramona a hátán feküdt a sima keményfa padlón és az emelt mennyezet magasába meredt. Leszorította a szemeit. Minden akaraterejére szüksége volt hogy ellenálljon a késztetésnek, ami egész éjjel kísértette. A lépések, amit közeledni hallott, egyszerre jelentettek megnyugvást és bonyodalmat. Ramona megismerte Jent a lépéseiről - csendesen jött, de inkább bizonytalanul, mint osonva.
Jen egy karnyújtásnyira megállt de nem szólalt meg. A barlangszerű szoba minden fénye az ablakok tetején beszűrődő utcai lámpák fénye volt. Jen ideges mosollyal biccentett. Az ajkai, melyek Ramona úgy képzelte valaha teltek lehettek, mint egy modell ajkai, mostanra olyan sápadtak voltak, hogy már-már kéknek tűntek.
- Nem akartalak zavarni, - mondta Jen. Másodpercek teltek el. Egyre kényelmetlenebbül érezhette magát a csendben. - Azt hittem talán...
- Alszom? - kérdezte Ramona megvetéssel a hangjában. - Miért, te alszol valaha is? A nappalt is beleértve?
Jen odahúzott egy széket és leült. A székek, amiket ebben a bedeszkázott általános iskolában találtak, mind gyermek méretűek voltak - úgy látszik, a felnőttek mind magukkal vitték a székeiket, amikor az iskola bezárt - és Jen, ahogy az egyébként üres tornaterem közepén ült, nem törpítette el a széket maga mellett, sőt, mintha összement volna, hogy pont beleilljen. Kicsit úgy nézett ki, mint egy gyerek a nagy semmi közepén.
- Nem, - válaszolta Jen. - Nem érzem úgy, mintha aludnék. De azt hiszem, mégis alszom.
- Álmodsz?
Jen lassan megrázta a fejét. - Nem emlékszem hogy álmodnék. - Lemeredt a lábaira. - Nem olyan érzés, mintha aludnék. Inkább olyan...
- Mintha halott lennél, - a szavak ott lebegtek a tornaterem síri csendjében.
Jen összeszorította a szemeit és folytatta fejének ingatását, próbálva tagadni azt, amiről tudta, hogy az egyetlen igazság. Ramona tudta, hogyan érezhet a lány. Ramona is átesett ezen, és még mindig benne volt valahol, de nem annyira, mint Jen. Lehet, hogy Jen többet veszített a halandó életével, és ez megnehezítette a dolgát.
Egy magányos karmazsinvörös könnycsepp buggyant elő Jen szeme sarkából, elárulva, hogy képtelen elfogadni az új valóságot. A könnycsepp a fényes, erezett fapadlóra esett. Ramona felemelte egy ujját, letörölte a csepp nyomát Jen arcáról, majd a nyelvéhez érintette az ujját.
Vámpír, gondolta Ramona.
Ahogy megízlelte a sűrű vért, a szó a fejében visszhangzott.
Vámpír.
Darnellnek igaza volt. Hogyan tehetett Jen úgy, mintha bármi mások lennének? De, gondolta Ramona, az nem segít Jenen, ha ezért folyton zaklatja. Hogy nem látta ezt Darnell? Hát semmit sem érzett abból, amivel Jen küzdött? Nem voltak aggályai az ellen, hogy egy szörnyeteggé vált?
Félek attól, amivé váltam, gondolta Ramona.
- Mikor lesz mindennek vége? - suttogta Jen. Vér gyűlt a szemei alján.
- Nem tudom. - Ramona ismét lehunyta a szemeit. Még mindig érezte Jen vérének ízét. Újra érezte a késztetést, aminek egész éjjel próbált ellenállni.
Ez a következő lépés, gondolta Ramona.
A barátjától eltérően ő elfogadta, hogy vámpír lett, de csak most kezdte megérteni, mit is jelent ez valójában. - Néha szívni kell, - mondta Ramona magának.
Jen hirtelen lélegzetéből Ramona rádöbbent, hogy a megjegyzése hangozhatott úgy is, mint Jen aggodalmainak felelőtlen elhessegetése. Ramona felült, hogy letisztázza a dolgot, de Jen felugrott és már a tornaterem felénél járt. Próbálta elnyomni a zokogást, de mégis vércseppek mutatták az útját.
Ramona sóhajtott. Valamikor meg kell keményednie, gondolta. De Ramonának jól esett volna egy kis társaság ma éjjel.
Hol lehet Darnell? Kíváncsi lett volna rá. Korábban a pincét kutatta át, kidobott bútorhalmokon mászva keresztül, az alagsor, vagy valami mélyített tároló után kutatva, ami még messzebb lenne a napfénytől.
- Nem kell ezt tenned, tudod, - mondta neki akkor Ramona, de ő csak morgott valamit, és folytatta, amit elkezdett.
Mind ő mind Jenny furcsán reagáltak Ramona legújabb felfedezésére.
Négy éjszakával ezelőtt hagyták ott New York városát. Az első éjjelen nem sok utat tettek meg. Ramona lopott egy térképet egy éjjelnappaliból, és találtak egy lebontásra váró házat, ahol átvészelték a nappalt.
A második éjjelen északnak indultak, Hayesburg felé. Eleinte lassan haladtak. Mintha minden árnyékban gyilkos Sabbatisták rejtőztek volna. Még Darnell is ijedős volt.
Ramona folyamatosan figyelt, hátha nyomát látja a Sabbatistáknak, de nem vett észre egyet sem. Kereste továbbá a rejtélyes idegent is, akit bár a veszély levegője lengett körül, mégis lehetővé tette, hogy elmeneküljenek. Megint kerestek egy elhagyatott épületet, ahol biztonságosan kihúzhatták a nappalt.
A következő éjjel viszont sokkal északabbra találta őket, menedék nélkül, ahogy a reggel első rózsaszín és narancs színfoltjai megjelentek a láthatáron. Ramona és a többiek a Hudson partján elszórt apró települések egyikének a szélén voltak, és nem kínálkozott egyértelmű megoldás az ideiglenes szállás ügyében.
- Találtál valamit? - kérdezte Ramona Darnellt, aki épp harmadszor fejezte be a kis falu átfésülését. - Leégett ház?
- Semmi, aminek pincéje lenne, - morogta vissza.
Jen megszállottan piszkálta a körmeit, és feszült csendben ült.
- Mit izgulsz a nap miatt? - gúnyolta Darnell. - Te nem vagy vámpír, emlékszel?
Ramona kizárta a veszekedésüket. Most nem volt erre ideje. Hárman, a régi társukkal, Eddie-vel, az ország nagy részét egy sötétített furgonban tették meg - ez még Eddie ötlete volt - és sosem volt gond, hogy hol töltsék a nappalt. De ahogy teltek a hetek, egyre jobban utálta, ha egy járműbe van bezárva. A két, éjjeli gyalogút a városból hosszú volt, de legalább Ramonáék aktívan cselekedhettek. Sokkal rosszabb lett volna egy autóba bezárva, minden elhaladó autóban egy Sabbat rohamosztagot látva. És különben is, a természetfeletti testi képességeikkel jól boldogultak.
Nem jó az autó, döntött Ramona. Az éjszaka arra való, hogy kutasson, beleszagoljon a szélbe, érezze a földet a lába alatt. Lenézett a karmos végtagokra, amivé a lábfejei váltak - biztos volt benne, hogy mind Darnell, mind Jen észrevette, de mindkettőben volt annyi jóérzés, hogy ne kérdezzen rá - és a földbe dugta a lábujjait. Kellemes érzés kerítette hatalmába, mintha rokonság lenne közte és a föld között. Egy kicsit mélyebbre ásott, aztán megrökönyödésére a lába egyre mélyebbre süllyedt a földbe. Bár megmagyarázhatatlan és váratlan volt, valahogy helyesnek tűnt - mintha erre lenne hivatott.
Szavak jutottak az eszébe az elvesztett halandó hitéből. Porból s hamuból vétettünk.
- Gyertek ide, - szólt a barátaihoz.
Meghökkenve, de odaléptek, és megfogták Ramona kinyújtott kezét.
- Csukjátok be a szemeteket. Ne gondoljatok semmire, - mondta nekik.
Az ujjain keresztül érezte a vért, ami az élőhalott hús alatt áramlott. Erezte a nyugtalanságot, amivel Darnell a kezét fogta, és a feszültséget Jen minden izmából. De Ramona érezte mindezt a lábuk alatt levő földből is. Érezte a hűvöset, a rokonságot a földdel, és ösztönösen kiterjesztette ezt a többiekre is. Mielőtt észrevehették volna, ők is belecsúsztak a transzba, és a föld őket is szívesen fogadta.
Porból s hamuból vétettünk.
- Mit akarsz... - kezdte Jen a gyönge ellenkezést a transz súlya alatt, de Ramona vadul megszorította a kezét, és csendet teremtett.
A hűvös elkezdett felfelé terjedni a lábain. Valahogy tudta, hogy a többiek is érzik. A hasukat és a felsőtestüket is befogadta a föld. Ramona kinyúlt az akaratával hogy lenyugtassa Jent. Darnell az ölelést passzívan, ha nem kényelmesen fogadta. A testük a földbe süllyedt, egybeolvadt a földdel, amiben már régen nyugodniuk kellett volna.
Ramona elképzelte, ahogy a nap első sugarai keresztültörnek a leveleken. Gondolataiban a levelek lángra lobbantak. Egybeolvadtak a húsának égésével és olvadásával, ahogy a fény az arcához ért.
Égett? Túl mélyen süllyedt már a holtak érdektelenségébe, hogy tudja, hogy kíváncsi legyen rá egyáltalán. Mindentől függetlenül a föld beszívta, kioltotta a tüzet, és létének minden rostját átölelte.
Porból s hamuból...
Sötétség. Hűvös. Biztonság. Feledés.

 

Mikor Ramona kinyitotta a szemét, már leszállt az éj. A bosszúszomjas nap újra száműzetett a következő reggelig. Sekély gödörben ült a földön, akárcsak Jen és Darnell mellette. A másik kettő kavargott, pislogott, mintha álomból ébredtek volna. Ramona nyugodtan feküdt, a hűvöset ízlelgetve, a hideget, ami a húsát is átjárta.
Ott maradhatnék, gondolta. Lesüllyedhetnék a földbe, és nem kellene visszajönnöm. A gondolat csábította. De mi lenne a barátaival? És Zhavonnál?
Jen ült, és maga elé meredt. Darnell a földet söpörte le a ruháiról. Egyikük sem szólalt meg. Kerülték Ramona tekintetét.
Végül Jen, arcán a félelem árnya, Ramonához fordult. - Hogy...
Darnell feltápászkodott, és adott egy tockost Jennek. - Kuss! És te... - figyelme Ramona felé fordult, és fenyegetően emelte fel az ujját. - Ezt soha többet ne merd velem megtenni! - Aztán eltrappolt a város felé.
Jen, túl zavartan ahhoz, hogy Darnellre haragudjon, még mindig úgy nézett Ramonára, mint a veréb a héjára.
- Csak megtörtént, - válaszolta meg Ramona Jen elkezdett kérdését. - Csak úgy megtörtént.
Felállt, és Darnell után indult. Egy pillanat múlva hallotta, hogy Jen követi.
- Nem tudtam ellenállni, - mondta Jen mögüle.
- Ha ellen tudtál volna állni, a nap elkap, - morogta.
Nem mindent értett, ami történt. Hogyan magyarázhatna el nekik, ha nem érezték?
A következő éjjelen megérkeztek Hayesburgbe. Ramona tudta, hogy Zhavon nincs messze. Most sem értette, hogyan tudja. Egyszerűen csak tudta. Azonban nem volt idő rögtön megkeresni a lányt, mert Darnell és Jen, csendes egyetértésben, ragaszkodtak hozzá, hogy menedéket keressenek, ha már itt akartak maradni.
Ramona éppen meg akarta jegyezni, hogy már nincs szükségük épületre a menedékhez, de látta Darnell szemében a haragot, Jenében a félelmet, és mégsem tette. Megtalálták a bedeszkázott iskolát, és ott töltötték a nappalt.
Most Ramona a padlón feküdt, ujjaival a szintetikus festéket tapintva, mely a valódi fát védte, ahogy Jen lépteinek és sírásának a hangja lassan a távolba veszett.
Most engedem, hogy a saját fejük szerint cselekedjenek, gondolta Ramona. Itt maradt velük az iskolában az elmúlt napon. Vajon mitől félhetnek? - találgatta. Az, hogy a földbe süllyedjen a nap sugarai elől, olyan természetesen jött neki, mint... a vérivás. Ez is része annak, amivé lettünk. De erre még nem állnak készen.
Ramona felült a sima padlón, a lábaira meredt, és behajlította, • majd újra kinyújtotta a bütykös, karmos ujjakat. Voltak dolgok, amire még ő sem állt készen. Csak neki nem volt választása. Lehet, hogy semmi rossz nem volt abban, ahogy Darnell és Jen ragaszkodtak ahhoz, amihez csak tudtak a régi életükből.
Nem szabad siettetnem őket, döntötte el Ramona. Emellett megvoltak a saját problémái anélkül is, hogy még keresett volna.
Egész éjjel, mielőtt Jen odajött hozzá, Ramona ott feküdt és próbálta meghatározni a késztetések okát, amiket érzett. A változás előtti napokban mindig nagyon tudatában volt a hangulatainak és a motivációinak. A változás egy egészen új ok-okozati rendszert hozott, amiből a legtöbbet Ramona a próba - rossz szerencse módszerrel tapasztalt ki. A veszélyek bevásárlólistája egyfajta mantra lett:
Óvakodj a naptól: megégeti a húsod.
Óvakodj a vér hiányától: az éhség átveszi a hatalmat.
Óvakodj a túl sok vértől, a látványától és a szagától: az éhség megint csak átveszi a hatalmat.
Óvakodj a saját fajtádtól: mindenütt ott vannak.
Ramonának, aki sosem volt költői alkat, furcsa módon a szavak maguktól alakultak ilyenné, egy olyan ritmus hangjára, mely valahonnan mélyen belőle fakadt, egy olyan belső dalból, melyet régen a dobogó szív hangja rejtett el.
Ma éjjel azonban Ramona új késztetéssel küzdött. Vagy ha nem is volt új, olyan ragaszkodás volt ez, ami erősebb volt, mint valaha.
Zhavon.
Ramona tudta, hogy a lányt Hayesburgba küldték, az anyja abban reménykedett, hogy egy kisváros könnyebben megbocsátja azt a fajta hibát, amiért a nagyvárosban majdnem meghalt - meghalt volna, ha Ramona nincs ott. A halandó lány jelenléte volt az ok, amiért a barátaival ide jött. A Sabbat támadás hasznos kifogásnak bizonyult. Ha az nem lett volna legalább Darnell vitázott volna, nem mintha lett volna jobb ötlete, hanem mert ő ilyen volt. Ő és Jen azért követték Ramonát, mert különben csak sodródnának ebben az éjszakai világban. Ramona azonban belebotlott valami célba - vagy legalábbis valamibe, ami célnak ígérkezett.
Zhavon.
Mi volt az, tűnődött el Ramona, ami a lányhoz vonzotta, ami annyi éjen át vezette arra a környékre, ahhoz a tűzlétrához, ahhoz az ablakhoz? Szerette volna tudni, mert újra érezte, hogy valami az utca felé vonzza, és bár Ramona még nem ismerte a várost igazán, tudta hogy hol, vagy legalábbis kinek a közelében kötne ki.
De mint az elmúlt néhány órában, Ramona most is erőt vett magán és az általános iskolában maradt. Egyedül ült és az árnyékokat bámulta, csak félig lárva azokat a tornateremben, ahol annak idején gyerekek játszottak, tornáztak, vagy valami szadista tanár által kényszerítve négyeseztek.
Miért nem keresem meg? - gondolta Ramona. - Hiszen ezért vagyunk itt - ezért vezettem ide magunkat.
Alig fogalmazta meg az elkerülhetetlen gondolatot, Ramona máris kint találta magát. Ösztönösen visszahúzódott az utcai lámpák durva fényétől. Homályos gondolatok kerülgették, de mindet karnyújtásnyira tartotta magától emberfeletti érzékeinek páncélja: a tücskök kórusa majdnem teljesen elfojtotta az eresz körüli denevérek szárnycsapkodását; a fűfertőtlenítő sűrű, földszerű szaga elkeveredett a helyi iparváros felett lebegő szmoggal; az aszfalt a lába alatt a talpa vastag bőréhez súrlódott.
Ramona átadta magát az érzékeinek. Erős izmai és kifinomult reflexei nem igényelték a figyelmét ahhoz, hogy gyorsan de óvatosan mozogjanak, hogy kerülje az emberek tekintetét - nem mintha bárki az utcán járt volna ilyenkor, de Ramona fedetlen, szörnyű lábai már nem tették lehetővé, hogy a halandókkal kapcsolatba kerüljön. Céltalanul bolyongott, de nagyon is jól tudta, hogy kóborlása végül hova fog vezetni.
Már nem látta az iskolát. Több háztömbbel arrébb egy kutya ugatni kezdett, és kisebb láncreakciót indított el, ahogy még ketten csatlakoztak hozzá, és vagy két percig ugattak - jóval túl azon, hogy emlékezzenek rá, mi késztette őket ugatásra.
Ramona nem figyelt a gyenge késztetésre, hogy egyiküket megkeresse, mellékuporodjon és élvezze a verő szív és a nedves nyelv gyönyöreit. Sok mindenben hasonlított rájuk, de ezzel együtt teljesen más is volt.
Végül Ramona egy kisebb, farm-stílusú ház előtt állt, egy sorban több hasonlóval, egy tömör téglalap vörös téglából, ami a sötétségben majdnem teljesen feketének tűnt.
Milyen kevéssé érthetnék meg e házak lakói azt az életet, amit halandóként élt, jutott Ramona eszébe, és még kevésbé azt a létet, melyben azóta van része.
Zhavon anyjának igaza volt, amikor ide küldte, gondolta Ramona. Túl sok csapda volt az életben a nélkül is, hogy a nagyváros veszélyeit kereste volna.
Ramona felmászott egy alacsony ágra, ami az ablakra nézett - az ablakra. Honnan tudom? - villant át rajta, de már nem akart minden kérdésre választ találni, amivel találkozott. Tudom.
Ahogy az állati szemei eloszlatták a sötétséget, arra is rádöbbent, hogy miért félt idejönni.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 2:31
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Vörös, világító szemek kísértették Zhavon álmát, de ahogy átlépett az alvás és az ébrenlét határán, minden más elhalványult, megváltozott.
De a szemek megmaradtak.
Zhavon nagyot pislogott. Tudta, hogy már nem álmodik, de még nem volt teljesen ébren. A szemek még mindig ott voltak, az ablakon kívül.
Nem kellene eltűnniük? Gondolta álmosan. Már ébren vagyok. El kellene tűnniük.
Már-már Irma néniért akart kiáltani - Irma néni ugyanolyan szigorú volt, mint a Mama, csak háromszor akkora; senki sem mert Irma nénivel packázni - de Zhavon számára a nagynénje közelsége, egyáltalán a falak körülötte, kevésbé tűntek valóságosnak, mint azok a szemek.
Figyelték.
Zhavon nem riadt fel álmából. Nem kezdett az ablaka alatti szemektől sikoltva menekülni, de egy hang belül mégis óvatosságra intette. Szólj Irma néninek, mondta. Hívd ki a rendőrséget. Tedd meg most.
Vajon a Mama hangja volt ez, vagy az a hang, ami mindig is ott volt Zhavon fejében, csak eddig mindig figyelmen kívül hagyta? Tudta, hogy most igaza van - libabőrös karjai és nyaka ennyit elárultak - de ez csak egy vékony hang volt, és minden másodpercben távolabbinak tűnt.
Az elméje régi veszélyeket kotort elő - a támadást, a furcsa pár cipőt a tűzlétrán. De azok a városban voltak. Még otthon.
Hívd Irma nénit... Szólj a rendőrségnek... most...
A hang elhalkult, mint egy távoli rádióadás. Nem. Rájött, hogy nem a háttérzörej nyomja el a hangot. Hanem egy másik hang. A saját vérének dübörgése, ahogy árad, a pulzusának hangja felerősítve, mintha egy a füléhez tartott óriási tengeri csigából hallgatná a zúgást.
Irma néni... Most...
A vértenger elmosta a hangot, és messzire vitte, mígnem már csak a megállíthatatlan hullámzás robaja volt hallható.
Zhavon kifelé bámult a sötétbe, és önmagát látta meg. Azokon a szemeken keresztül egy vérvörös világ tárult elé. Látta, amint felül az ágyban, lassan a padlóra teszi a lábait, és áthúzza a pizsamáját a fején.
Az a hang... mit mond?
Látta a saját testét, telten, élettől duzzadva. A vénák nem voltak túl közel a felszínhez, de mégis, a szökőár fülsiketítő tombolása betöltötte a tudatát. Figyelte, ahogy pólót, farmert és cipőt vesz fel.
A robajló hullám vitte előre, elfojtva lépteinek zaját. Elhomályosult a látása.
Zhavon kinyitotta a szemét - eddig zárva lett volna? Lenyomta a kilincset, kinyitotta a bejárati ajtót, aztán kilépett, egyenesen a lány karjaiba, aki az álmaiban szerepelt.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 2:40
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Ramona magához vonta Zhavont, a mellkasához szorítva a lányt.
- Én... én... - próbált Zhavon megszólalni.
Ramona lágyan elcsendesítette, kisimította a lány haját, beleszaglászott a füle alatti gödörbe.
- Én...
- Pszt.
Ramona ujjait Zhavon arcán futtatta végig, végigvezetve őket a homlokán, követve a szemöldök, az arc és az állkapocs vonalát. Melegség sugárzott a halandó bőréből - igazi melegség, erek, vénák, egy verő szív által vezetett vér. Ramona ujjai leereszkedtek Zhavon nyakának ívén, és elidőztek rajta. A feszült izmok mellett a nyaki ütőér ellenállhatatlanul vert. Ramona ajkai végighaladtak a feszes bőrön. A nyelve kilőtt, és megízlelte a félelem és várakozás verítékét. Csak egy vékony réteg hús tagadta meg tőle azt, amire szomjazott.
A nyelvével érezte a metszőfogai élét, ahogy az éhségtől előjöttek.
Nem!
Ramona küzdött, hogy uralkodjon magán. Elhúzódott, de a fájdalomkiáltás, amit hallott, nem a sajátja volt.
Zhavon térdre esett. Könnyek patakzottak le az arcán.
Igazi könnyek, gondolta Ramona. Saját arcához emelte az ujját, érezte a tiszta nedvességet - nem véres nyomokat - ahol arca Zhavonéhoz ért. Valódi könnyek.
Ramona elfordult a halandó lánytól, és érezte, ahogy eltántorog.
Nem tehetem. Nem tehetem! - gondolta kétségbeesve.
A halandó élet szikrájának és a hasonló emberi tapasztalatoknak a hívása, azok a tulajdonságok, amik kezdettől fogva Zhavonhoz vonzották Ramonát - ezek voltak azok, melyeket elpusztított volna, ha kielégíti az éhségét, és tudta, hogy mint ahogy nem tudott pár éjszakánál többet a lány nélkül eltölteni, hogy ha elkezdene táplálkozni, nem tudná irányítani az éhségét.
Nem tehetem.
Ramona ellenkezése egyre gyengült.
El kell tűnnöm innen.
Nem tehetem.
Ramona hátrafordult, és rémületére Zhavont felé látta mászni.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 2:46
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Zhavon nem tudta elállítani a könnyeit, amik az arcán csorogtak le és elhomályosították a látását. Annyi fájdalmat és éhséget látott mélyen azokban a vörös szemekben. Annyi vágyat. Zhavon azon kapta magát, hogy a lány után mászik - nem akarta követni, de képtelen volt megállni. A logikus gondolkodást már rég háttérbe szorította az állati vonzalom. A testét már nem ő irányította.
A másik lány elbotorkált a ház sarkáig. Zhavon megpróbált felállni. Az izmai cserbenhagyták. Mászott tovább, félve, hogy az éhező lány hátra hagyja. De amikor Zhavon befordult a sarkon, a világosabb bőrű lány még nem járt messze. Sőt, ő is térdre esett. Háttal volt Zhavonnak.
Zhavon csökkentette a távolságot közöttük, homályosan felfogva, hogy milyen bütykös lábfejek vannak a lány lába végén. Mégis, a figyelmeztetések Zhavon fejében elcsendesültek a felszínre került óceán alatt.
Zhavon már elég közel járt, hogy megérintse az idegent, és kinyúlt, kezét a vállaira téve.
Ahogy a lány Zhavon felé fordult, Zhavon látta, ahogy a korábbi zavar háttérbe szorul a vörös éhség előtt azokban az állati szemekben. De valami... valami könyörgés a visszavonulásra megérintette Zhavont.
- Ramona? - mondta Zhavon, és bár nem tudta, honnan tudja ezt a nevet, biztos volt benne, hogy jól tudja.
És a név említésével az éhség győzött, és a bestia Zhavonra vetette magát.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 2:52
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Ramona a nevét hallotta, tudta, hogy a lány a nevén nevezte. A benne rejlő állat is tudta ezt. Felállt, és támadott, hogy kiengesztelje az éhségét.
Ramona a lány pólójának a gallérja felé csapott, feltépve az anyagot és megütve a lányt. Agyarai Zhavon nyakának tövébe vájtak - keresztül bőrön, izmon, inakon, az artériát keresve.
Ott!
Vér folyt Ramona szájába. A néhány apró darab húst, ami a vérrel a szájába került, lemosta az édes vér, amit Zhavon erős szíve pumpált neki.
A lányt hátralökte Ramona első csapása. Zhavon fájdalmasan kiáltott fel - erre a fájdalomra emlékezett Ramona. Az agyarak egyszerre sújtottak le egy kalapács erejével és szúrtak, olyan éles fájdalommal, mint ezer tű a köröm alatt.
De aztán Zhavon háta ívbe hajlott és fájdalmas nyögései másnak adták át a helyüket, ahogy a táplálkozás gyönyöre átvette rajta az irányítást. Ramona tudta, hogy ha lágyan csinálja, Zhavon agyát végül a gyönyör tölti el, nem a fájdalom.
Végül...
Ramona kapzsian ivott. Az éhsége vitte előre. Az egész lénye belerévült az ölésbe. Ölni...
Zhavon teste Ramonának nyomódott. A halandó szorítása, ahogy ujjai Ramona csupasz karjára szorultak, lehetett volna egy szerelmes szenvedélyes ölelése. Hátravetette a fejét, és még több könnycsepp folyt Ramona arcába.
A prédája szívének verése eltöltötte Ramonát. Melegség áradt szét halott tagjaiban, egyre kijjebb terjedve. Az éhség még több vért vetetett el vele. Hamarosan, tudta, megáll majd a szív.
Ne!
Ramona abbahagyta a táplálkozást. Egy vérpatakocska futott le az arcán.
A vonzalma Zhavon és a hasonló halandó élet iránt nem tudta féken tartani az éhségét - pedig muszáj volt neki! A nosztalgia és a vérszomj - Ramona tudta, melyik nyerne. Ezért maradt távol az éjszaka nagy részén.
De nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Zhavon reszketni kezdett Ramona karjaiban. Nemsokára már nem lesz elég vér a szervezetében ahhoz, hogy fenntartsa benne az életet. Sokkot fog kapni. Meg fog halni.
Ne... kérlek, ne.
Ramona el akarta szakítani magár, elfutni az éjszakába, de ahogy Zhavon szívének következő ütése még több vért nyomott a szájába, az éhségnek új hulláma kerítette hatalmába. Képtelenül arra, hogy megállítsa magát, újra megtámadta a tátongó sebet, még mélyebbre hatolt, szétvágta az útban lévő húst, és annyi vért vett, amennyit csak tudott.
Zhavon összerezzent, de elragadta az ölés gyönyöre. Nem küzdött, hanem szorosabban szorította Ramonát, szorosan hozzásimult, hogy a testük mintha eggyé vált volna.
Ramona akaratát is megtörte az ölés. A tudás, hogy Zhavon örökre elveszítené emberségét, nem veszett el teljesen Ramona vágyai közt, hogy mintha valahogy az övé is kevesebb lenne, és hogy legközelebb, ha feltámad az éhsége, már ennyire sem tudna majd ellenállni neki.
Teljesen elvesztette már az akaratot, hogy ellenálljon az éhségnek, amikor a fakaró a hátába - a szívébe fúródott.
Ramona szemei és szája becsukódtak. Fájdalomkiáltás jött elő a torkából, jó adag bugyborékoló vérrel.
Zhavon szánalmasan nyöszörgött, ahogy kiszabadult, és a földre esett.
 Egy következő nyomás, és a karó teljesen átment Ramona testén, és elől kilógott. A testében levő friss vér ellenére a tagjaira jeges merevség nehezedett. A karó felé nyúlt, hogy kitolja magából, de a mozdulat közben elhagyta minden ereje, mielőtt a karóhoz érhetett volna.
Ahogy felborult, mint egy talapzatáról ledöntött szobor, egy másik alak csapott le Zhavonra. Körbeszimatolta a mély sebet a nyaka tövében, aztán megnyalta a szélét és mélyen belenyalt a lukba. A vérzés csordogálássá enyhült.
Ramona figyelt, mint ahogy egy holttest figyelhetné a saját temetését - jelen van, de képtelen beavatkozni.
Megfog ölni, gondolta, aztán pedig Zhavont.
De az alak már nem érdeklődött Ramona iránt. Karjaiba emelte Zhavont, és ahogy menni készült, a ferde látószögébe, melyet a karó oldalvást rögzített, bekerült a szörnyűséges bal szeme. Kitüremkedett, mintha túl nagy lenne a gödrének, és a szemei szélén véres váladék pezsgett és bugyborékolt.
Aztán eltűnt - Zhavonnal együtt.
És Ramona magára maradt, hogy megszemlélje a közelgő hajnalt.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 2:58
Barnard egyetem
New York városa, New York

Hadd. Bosszú.
Milyen kedvező alakulása az eseményeknek - gondolta Anwar - mikor a klánom kifinomult képességeit olyan halálára fogadják fel, akit Haqim bármely gyermeke örömmel ingyen elintézne. És azt a hírt hallotta, hogy ezért a kafirért a fizetség egy üveg öreg és erős vér volt. Öreg, és erős. Ha a híreszteléseknek lehetett hinni, nagyon is.
Közeledő léptek. Anwar ösztönösen húzódott még mélyebbre az árnyak közé. Kételkedett benne, hogy létezik olyasvalaki, aki meg tudná látni, ha ő nem akarta, de nem akarta félretenni az óvatosságot, ha az nem volt feltétlenül szükséges. Néha a kockázat elkerülhetetlen volt, de fölösleges veszélyt vállalni ostobaság.
A léptek egy biztonsági őr léptei voltak, azon halandók egyike, akit azért béreltek föl, hogy a biztonságot szavatolja a kis egyetem területén, ebben az ijesztő városban. Lehetséges volt, hogy az őr a gyűlöletes Boszorkánymesterek bábja is volt egyben, úgyhogy Anwar nem hagyatkozott a misztikus rejtező képességeire. Egyszerűen kívül maradt a férfi látóterén, és megvárta, amíg az elhalad.
Az egyetemi terület jól ki volt világítva, de Anwar elég könnyen talált árnyakat. Majdnem elnevette magát a gondolatra, hogy a lámpák és a feltűnően elhelyezett segélykérő telefonok akár egy kicsit is el tudnák tántorítani, ha esetleg el akarná ragadni valamelyik fiatal lányt, aki itt tanult. Elég kevesen voltak itt nyáron, és nem voltak számon tartva a reggel ezen órájában. Ettől függetlenül Anwart nem érdekelték.
A tanépületet nézte az út túloldalán. A téglás homlokzata és az előtte levő nyírt bokrok hasonlóvá tették a többi épülethez, de Anwar tisztában volt az utasításaival. A célpontja abból az épületből jön majd elő, ha alkalma lesz rá. Nem kelthet gyanút. Ez foglalkoztatta Anwart a leginkább - hogy a célpontja elfuserálná a saját részét az akcióban, és Anwart egy kafir ügyefogyottsága fedné fel. Nem sok esélye lenne olyan sok Boszorkánymester ellen.
Furcsa mód Anwart nem izgatta az árulás. Persze volt rá esély, hogy az egész akció csapda volt, és a célpont leszállítaná őt a Tremereknek, de Anwar ezt nem tartotta valószínűnek. Bár képzett volt a mesterségében, nem táplált illúziókat arról, hogy a halála jelentós csapás lenne a klánjára nézve, vagy nagy nyereség az ellenségnek. A saját elemzésénél viszont jobban bízott az öregek ítéletében. Ha úgy látnák helyesnek, hogy céltalan végbe küldjék őt, szabad akaratából menne, Haqim dicséretét zengve minden lépésével.
Most azonban Anwar türelmesen várt. Minden számára, ami a hold és a csillagok alatt van, egyszer eljön az idő.
Hadd. Bosszú.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 3:03
New York északi részén

Leopold a hátsó ülésre dobta az ájult halandót, beszállt a kormány mögé, és elindította a motort. Olyan közel már! - gondolta, ahogy az autó elindult, és maga mögött hagyta a kisvárost, ami annyira lényegtelen volt leszámítva azt, amit elhozott belőle.
Olyan közel, dorombolta a múzsa, gondolatait visszhangozva. Leopold érezte a nedves leheletét a tarkóján.
Nem is próbált meg megpördülni, hogy egy pillanatra elkapja a tekintetével. Az ilyen kapkodás, már megtapasztalta, igen szerencsétlenül tudott elsülni, amit bizonyított a sok horpadás és a fűcsomók a hűtőrácson és a lökhárítón.
Leopold már értette valamennyire, ha irányítani nem is tudta, a Látás és nem Látás kaotikus közjátékait. Már nem kellett minden másodpercben figyelnie - amíg nem csinált ostobaságot - hogy elkerülje a világ felforduló kicsavarodását. Háttérként látta a világot alkotó elemeket, a közönséges holmikat, amik körülötte voltak. Át tudott kelni ezen az élettelen díszleten, amit mindig is ismert.
Oly közel, suttogta a múzsa a fülébe.
Ő irányt adott a látásának, és egy kis gyakorlás után anélkül tudta az új világot szemlélni, hogy gyökerét vesztette volna a régiben.
A lány az új része volt.
Unalmas, (és veszélyes, ahogy megszokta a Látást) vezetéssel töltött napok után a múzsa a kisvárosba irányította. Helyesen, engedte, hogy - e mellett a háztömb mellett, és itt balra.
De mi volt ez!
Siess, zsémbelődött. Kevés az idő, és olyan közel vagyunk már...
A Szem segítségével Leopold végre fel tudta fogni az eddigi otthonai - Boston, Chicago, Atlanta - jelentéktelenségét, de ha azok a művészi bélsárral voltak egyenlők, ez a kisváros kevesebb volt, mint egy szúnyog, ami a bűzös szépségükben sütkérezik.
És mégis, csodák csodája, amikor oda ment, ahová a múzsa vezette, megtalálta azt, ami biztosan a legnagyobb alkotása lesz majd.
A lány egy másik káinita markában volt, a mosatlanok közül, de Leopold kijavította ezt a hibát.
A lány nyöszörgött, megmozdította meztelen testét a hátsó ülésen, aztán elhallgatott, talán kómába esett.
Leopold gondos pillantást vetett rá. A káinitától eltérően a halandó rezonált a Látásban. Azonnal tudta, amint elhaladt az anyagtalan házak között és a karjaiba vette őt - a vonalak és formák tökéletessége, az, ahogy a fény visszaverődött a bőréről. Túlemelkedett a sápadt világon.
Ez volt, Leopold ebben biztos volt, az alapanyag ahhoz a munkához, ami elhozza majd neki az igazi halhatatlanságot.
Hála istennek, hogy azelőtt találtam meg, mielőtt még túl késő lett volna, gondolta Leopold. Az a barbár elpusztította volna, megtagadva tőle egész életének az értelmét!
Leopold megnyalta a mély sebet a vállánál. Az ápolása megmentette. Élni fog. Legalábbis elég ideig.
Olyan közel... Ó, igen... olyan közel, suttogta a múzsa.
Elvezette az alapanyaghoz. Találni fog neki egy helyet, ahol egyedül lehet, és ahol felfedi neki a megfelelő eszközöket.
Leopold sebesen hajtott északnak, el a várostól. Olyan messze kell jutnom, amennyire csak lehet, még hajnal előtt. A kormány ragadt az anyagtól, ami a Szemből szivárgott és csöpögött.

 

1999. július 22., csütörtök, éjjel 3:05
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Kurva anyád.
Gondolatban Ramona gyötrődött, nyöszörgött, a testét kínzó folyamatos, éles fájdalmat próbálta elkerülni, de a szívén átszúrt fakaró teljesen megbénította. A fájdalmon át is türelmetlenül várta a véget. A testét és a szívét felnyársalták. Ez halandónak, vámpírnak egyaránt egyet kellett hogy jelentsen a halállal. De aztán ott voltak a történetek, amiket hallott...
Ölj meg, gondolta. Ha a karó nem is volna elég, legalább a támadója újra lecsaphatna, és bevihetné a végső csapást, véget vetve a kínnak. Megkímélné attól is, hogy újabb éjre ébredjen ebben a pokoli létben.
Nem, emlékezett Ramona. Elment. \
És magával vitte Zhavont.
Kurva anyád.
A védelmező ösztön, ugyanaz, ami az erőszakoskodókra vetette még a városban, ismét gyűlni kezdett benne. Maga elé képzelte a támadó groteszk szemét, elképzelte, ahogy kitépi az arcából.
De bénultan feküdt. Magatehetetlenül. És a fájdalom még nem végzett vele. A mellkasából indult, átjárta minden tagját, és ott a dobolt fejében is. Aztán minden elsötétült körülötte...
Újra fókuszáltak a szemei.
Vajon mennyi ideig...?
Az ég észrevehetően kivilágosodott. A hajnal már nem lehetett messze. Ramona pánikba esett.
Hajnal. A nap.
A bőre viszketni kezdett, mintha a láthatatlan sugarak már a testét nyalogatnák, és a húsára éheznének, ami ropogni és égni kezdene.
Leküzdötte a félelmet. Összeszedte a gondolatait annyira, hogy meg tudott lepődni. Mi a fenéért ébredtem jel⁷.
Zhavon elrablója egy darab fát vert teljesen keresztül Ramona testén, de hát ez már nem a halandó teste volt. Nem halt meg, csak lebénult.
Csak.
Nem is kellett több. A nap elvégzi majd a többit.
Valaki megtalálhatna és bevihetne, mielőtt a nap felkel, gondolta kétségbeesetten, de tudta, mi történne valószínűleg. Ha valami halandó tényleg rátalálna, azt hinné, hogy meghalt, kihívná a mentőket vagy a rendőrséget, és mire megérkezne a segítség, Ramona testéből már csak egy füstölgő kupac maradna.
Nem. Ramona csak magára számíthatott.
Erre rádöbbenve Ramona megpróbálta kitisztítani az elméjét, hogy minden figyelmét és energiáját egyetlen cselekedetre összpontosíthassa - fel kell nyúlnia, megragadni a karót, és elöl kihúzni a mellkasából.
Különben meghal. Méghozzá nagyon csúnyán.
És bár már álmodozott arról, hogy vége legyen ennek az átoknak, ami az új léte volt, az életösztön túl erős volt benne. Nem tudta csak úgy megadni magát a száraz fájdalomnak és a halálnak, ami a napfelkeltével járna. Ezt a szörnyű képet is kizárta az agyából.
Hihetetlen összpontosítással minden erejét a jobb karjába irányította, a kimeredő karóhoz legközelebb levő kézbe. Semmi más fizikai szükséglettel nem törődött. A vérének hatalma, a teljes akaratereje, mind azon volt, hogy végrehajthassa ezt az egy cselekedetet, ami még égy éjszakára életben tartaná. Elképzelte, ahogy a keze megragadja a karót, és áthúzza a testén, ezzel megtörve a bénultságot. Egész teste és lelke ezért az egy mozdulatért feszült meg.
És mégsem tudott még csak pislogni sem.
Felfogva, hogy kudarcot vallott, pánikba esett. A nyugodt, logikus hozzáállás, amit Ramona fenntartani igyekezett, elmenekült, és a helyét az ősi kísértet sikolyai foglalták el, emlékeztetve őt a közelgő napfényre.
A szabadon engedett állati félelem sem volt sikeresebb az ő koncentrált erőfeszítésénél. A fákon épp áttörő napsugaraknak ugyanannyit jelentettek.
Ramona maga elé meredt, ahogy látását elhomályosította a köd, ami az égő szemfehérjéből szállt fel. Úgy érezte, hogy bentről kifelé ég, de aztán a külseje is köpködni kezdett, ahogy a cigaretták tüzei a testének nyomódtak. Az ajkai sisteregni kezdtek. A fedetlen bőr összehúzódott az arcán, a nyakán, a karjain és a lábain. A fájdalom és a rettegés keveredett benne, egymást erősítve. A reggeli naphoz képest a benne levő fakaró csak egy fogpiszkálónak tűnt, és mégis, még csak küzdeni sem tudott tőle.
És aztán a karó megmozdult.
A fájdalom ködén keresztül Ramona tudta, hogy a teste már annyira elégett, hogy nem volt már hús, ami a helyén tarthatta volna a karót. Ezért kellett, hogy megmozduljon. De nem ez volt a helyzet.
Egy kéz markolta meg a mellei közül kilógó karót. Teste elemelkedett a földről, ahogy a karó kihúzódott belőle. Ahogy elhagyta a testét, egy gyomorfordító cuppanást hallatott, mint amikor a csizma kiemelkedik a sárból. A mellkasában tátongó sebet azonnal kiégette a reggeli nap.
- Menj mélyre! - csengett egy hang a fülében. Egy hang, amit már hallott.
Az idegen arca közel volt az övéhez. A bozontos haja eltakarta a napot. A vállainál fogta Ramonát.
- Menj! - mordult rá.
Nem értem az illatot, akarta Ramona mondani. Csak az égett szagot érezte, a füstöt... ahogy a saját húsa ég.
- Indulj már, hülye kölyök!
Ramona elfordította a fejét. Tudok mozogni, gondolta valahol messze.
Hatalmas álmosság telepedett rá, az égés ellenére is. Újra látta az idegent. Mellette volt. Látta, amint belesüpped a földbe.
Mélyre!
Elérte a parancs. Menekvés az égés elől.
Mélyre!
És mélyre ment. Belesüllyedt a földbe, és a föld, ez a hűs gyógyír a sebeire, befogadta őt.
Mélyre!
Porból s hamuból vétettünk.

 

1999. július 22., csütörtök, délelőtt 11:06
New York északi részén

Zhavon először a dobolást érezte a halántékában, mintha valaki két-három másodpercenként egy kalapáccsal sújtana le rá. Százszor olyan rossz volt, mint amikor Alvina egyszer szerzett egy üveg Bourbont. A fájdalom a halántékából lesugárzott a fülébe, aztán tovább az állkapcsába, aminek izmai görcsösen feszültek, bár a szája nyitva volt. Zhavon többször kinyitotta és becsukta a száját, addig dolgoztatva az állkapcsát, amíg az izmok egy kicsit ki nem lazultak.
Eddig tartott, mire összeszedte a bátorságát annyira, hogy ki merje nyitni a szemeit, és aztán még néhány percig, hogy felfogja, már nyitva voltak. Csak sötétséget látott.
Éjjel van, gondolta. Egy sötét szobában vagyok.
De valami nem stimmelt. Igazából elég sok dolog nem stimmelt. Lassan eljutott az agyáig, amit az érzékszervei tapasztaltak, de az információt megszűrte az elmúlt órák borzalmainak szűrője.
Az autó, emlékezett ködösen. Már nem az autóban vagyok. Mennyi ideig lehetett ott? Percekig? Órákig?
És azelőtt... a lány az álmaimból, Zhavon megpróbált visszaemlékezni, a karjaiba vett. És... de aztán minden összezavarodott.
Fájdalom. Gyönyör. Zhavon emlékezett, ahogy beszívja a levegőt, és benntartja egy örökkévalóságon át. Emlékezett, hogy semmit sem akart jobban, mint hogy az érzés folytatódjon, örökké tartson.
És aztán ott volt az autó. Rosszul volt, de nem émelygett.
És most...? Sötétség.
Tűk. Lógnak. A kezéből. Zsibbadtság. Mindkét keze zsibbadt. Mögötte. Megpróbálta megmozdítani őket, de nem nagyon sikerült. Másfajta fájdalom kezdődött a csuklóinál. Égés. A kötél égeti.
Megkötözve, eszmélt rá, de túl gyenge volt, hogy a felismerést bármilyen tett kövesse. Meg vagyok kötözve. Egy oszlophoz, vagy valamihez. Hideg volt. Mint a beton vagy a kő.
Pislogott, de a sötétség nem akart szűnni. A tűkön kívül hideget érzett. Nagyon hideget. Egészen a csontjaiig hatolt a hideg. Megpróbálta megmozdítani a lábait, de nem tudta. Az is meg lenne kötözve?
Úgy gondolta a farmeren keresztül is érzi a szorosan a bokái köré tekert kötelet.
A dobolás a halántékában felerősödött, és minden gondolatot kiűzött a fejéből. Aztán egyszerre enyhülni kezdett. Hűs szellőt érzett Zhavon az arcán. Elkezdett reszketni - vagy csak rájött, hogy már reszket. Nem látott semmit, de érezte, hogy egy nagy, nyílt térben van, egy nagy szobában.
Egy szem. Hirtelen egy nagy, undorító szemet látott maga előtt lebegni a sötétségben. Az nem lehet. Biztos csak hallucinál.
Visszatért a kalapálás. A szem, ha egyáltalán valaha ott volt is, most eltűnt.
Mama. Zhavon ki akarta mondani a szót. Száraz ajkai össze voltak ragadva. Nem hagyta el hang a száját. Csendesen sírni kezdett.

 

1999. július 22., csütörtök, este 9:05
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Ramonára várt, amikor az kiemelkedett este a földből. - Gyere velem. - Az idegen hangjában sürgősség volt, de félelem nem. Bár a napszemüveg eltakarta a szemét, apró fejmozdulatai mégis elárulták, hogy az este minden környező zajával tisztában van.
Ramona mozdulatlanul feküdt a földön. Magával ragadta, ha csak egy pillanatra is, az alatta lévő földtől való elválás érzése. A föld befogadta őt, vigyázott rá, és megóvta a napsugaraktól. Teljesen egybeolvadtak egymással.
Porból s hamuból vétettünk.
Most már újra különálló személy lett, de valami megfoghatatlan elveszett az átváltozás alatt - az egység békés érzése eltűnt, és helyét a pillanatnyi személyes szükségletei és megperzselt testének fájdalmai foglalták el.
Ramona torka száraz volt. A szemhéjai annyira szárazak voltak, hogy amikor pislogott, leragadtak, és csak nehezen tudta őket újra kinyitni.
Az idegen figyelmesen szemlélte onnan, ahol szakadt ruháiban guggolt. - Gyere velem, - mondta újra, de ezúttal szavai kevésbé csengtek keményen, mintha átérezte volna az átállás nehézségét, amin éppen átment.
Hát persze, emlékezett vissza Ramona. Ő is a földbe süllyedt vele. Apró földcsomók gubancolódtak a hajába. Keményen ránézett, és meglepve tapasztalta, milyen megnyugtató a jelenléte. Rájött, hogy nagyon hasonlítanak egymáshoz, és benne semmi sem volt meg abból az idegességből, ami annyira jellemző volt mind Jenre, mind Darnellre.
Nagy erőfeszítéssel Ramona megnyalta a felperzselt ajkait. A nap komoly sarcot szedett tőle, és a föld bár megvédte, meggyógyítani nem tudta. Ahogy felült, ahol eddig a bőre olyan feszült volt, most széttöredezett és felszakadt. Újra megnyalta az ajkait, és vér ízét érezte.
- És te nevezel engem hülye kölyöknek, - mondta az idegennek.
- Seggfej.
Az összeráncolta a szemöldökét a sértésre, de válasz helyett csak megfordult, és elkezdett elsétálni.
Ramona merev izmai megfeszültek, ahogy látta elmenni. Nem engedheti, hogy elmenjen az idegen! Vonzódott hozzá - ehhez a lényhez, ehhez a vámpírhoz, aki vele együtt süllyedt a föld óvó karjaiba. Ramona talpra mászott. Éles fájdalom járta át teste nagy részét, emlékeztetve a tüzes végre, ami reggel majdnem utolérte, de ő mozgásra kényszeríttette összetört és felhólyagzott tagjait.
Az idegen még nem járt messze a fák között. Ramona gyorsan beérte. Nem nézett vissza rá, de Ramona mégis érezte, hogy szerette volna - elvárta tőle - hogy kövesse őt, és zavarta, hogy ilyen könnyen belement a játékba. De volt valami benne, minden lépésében - magabiztosság, bizonyosság. Ramona látott már ilyen embereket L.A. utcáin - nem a stricik, nem is a feltűnő drogárusok, hanem a többiek közül néhányan, pár bandavezér, akik félelem nélkül mentek végig az utcán. Akárcsak ők, az idegen is önkéntelen vagánysággal járt. A léptei könnyedek, természetesek voltak. Minden mozdulatából önuralom áradt. Teljesen híján volt a félelemnek.
Félelem.
A félelem volt az egyetlen hű társa a változás óta. O, Jen, Darnell és Eddie - a félelem miatt maradtak együtt. Félelemből hagyták ott L.A.-t, ahol túl sokan ólálkodtak éjszaka a fajtájukból, ahol túl sok ismeretlen veszély leselkedett.
A félelem mindig társuk volt, bárhová utaztak is. Texasban ott volt az a... valami, ami - Darnell farkasembernek nevezte, de Ramonát nem érdekelte, mi volt az, amíg nem találkozott vele vagy a fajtájával - csak úgy előbukkant a semmiből és darabokra tépte Eddie-t.
New York-ban pedig a Sabbat csapott le az utazókra.
Múlt éjjel pedig egy idegen, akinek akkora volt a szeme, mint egy teniszlabda, hátba szúrta egy fakaróval, átdöfte vele a testét, és elvitte Zhavont.
És ezek a rémálmok meg sem közelítették Ramona belső félelmeit - a félelmet, a rettegést, hogy minden éjjel végleg elveszett halandó életének egy fontos darabkája.
Az idegen úgy ment keresztül a kisvárosnak ezen a fás részén, mintha ezek a félelmek idegenek lennének tőle, vagy már teljesen irányításuk alá vonta volna őket.
Ramona gyorsított a tempón. Megbotlott. Hozzáért a sebhez a mellkasán, ami alig kezdett még begyógyulni, amit a testén átszúrt fakaró okozott. Majdnem szólt az idegennek, hogy lassítson, de nem engedhette meg magának, hogy ilyen nyíltan elismerje gyengeségét. Annak ellenére, hogy úgy gondolta, van mit tanulnia az idegentől, mélységesen megvetette, ahogy az idegen bánt vele - előbukkanva aztán újra eltűnve, utasítgatva, mintha valami rabszolgája lenne. A magabiztossága, mely annyira magával ragadó volt egyébként, gőggel volt határos. És Ramona nem akart behódolni neki.
Ez csak az egyik dolog volt azonban, ami Ramonát foglalkoztatta. Ahogy botorkált utána, újra előjött a kép, erősebben, mint valaha, ahogy az a torz szemű lény elhurcolja Zhavont.
Zhavon.
Ramona lábai minden lépéssel ingatagabbakká váltak. - Vissza kell hoznunk őt, - mondta végül, remélve, hogy az idegen megáll válaszolni, és végre pihenhet.
Azonban nem állt meg, nem is nézett hátra. Csak felmordult, és ment tovább előre.
Ramona tovább ment utána. Az izmai fájtak a földben töltött éjszaka után. A mellkasa és a háta fájt a karó okozta sérüléstől. Végül, amikor úgy érezte, nem bír már továbbmenni, az idegen megállt.
Sötét szemüvegei közömbösen fordultak Ramona felé. Az árnyak közé mutatott. - Ott, - mondta.
- Vissza kell hoznunk, - ismételte Ramona, de aztán a tekintete követte az idegen ujját.
A ritkás aljnövényzet között egy eszméletlen nő feküdt, egy nagydarab, fekete bőrű nő virágmintás hálóingben. Ramona legszívesebben rákiáltott volna az idegenre, hogy meggyőzze, segítsen neki Zhavont visszahozni. De e helyett Ramona azon kapta magát, hogy fáradt léptekkel botorkál a nő felé. Az idegen csak állt és nézte, amint Ramona térdre esik a mozdulatlan alak mellett.
- Vissza kell... - kezdte Ramona, de a szavak elakadtak száraz torkában. Érezte, ahogy a fogai, látszólag szabad akarattal bírva, teljes hosszukban kitolódnak.
A földön fekvő nő ájult volt, de nagyon is élt. Ramona megérintette a púpot a tarkóján. Nem akart az idegennel jönni - de úgy látszik, az idegen mégis így akarta.
Ramona másodszor kapta magát azon rövid időn belül, hogy nem tudja az izmait irányítani, de ezúttal nem bénult meg. Lassan előre hajolt, egyre közeledve az eszméletlen nőhöz. Ramona ivott előző éjjel Zhavonból, de a karótól sok vért vesztett. A nap is leszedte a sarcot. Ramona testének vérre volt szüksége a gyógyuláshoz.
A nő vállára és fejére tette a kezét, de valami a nő arcában elbizonytalanította. A vér emléke jött elő benne. Ramona ismerte ezt a nőt - vagy legalábbis Zhavon, akiből Ramona ivott, ismerte őt. Ramona az arcra meredt, és egy név úszott be az elméjébe - Irma néni.
Ramona körül forogni kezdett a világ. Egy pillanatra újra tegnap este lett, és Zhavonból ivott - miközben ő maga volt Zhavon. A vérük összekeveredett.
Ramona szemei visszafordultak a fejébe, ahogy a vérszomj átvette az irányítást.
Óvakodj a vér hiányától; az éhség átveszi az uralmat.
A fogai a halandó húsba mélyedtek, és a vérrel érezte, hogy kezd visszatérni az ereje. Vér és erő. Erő és vér. Ivott, és mintha újjászületett volna. A szív vert, és vért préselt a szájába. Az összehúzódásai egyre fáradtabbak lettek, de Ramona tovább ivott. Valahonnan messziről egy hang kiáltotta, Irma néni! A vérszomj, amivé Ramona vált, ivott és erősödött, ivott, mígnem a szív magszűnt verni, mígnem a vér és az élet kiköltözött a testből.
Irma néni.
Ramona leült a combjaira, és az előtte fekvő testre meredt - az összeesett hús, a beteges szín - és tudta, ugyanez történt volna Zhavonnal előző éjjel, ha az a lény a szemmel nem avatkozik közbe.
- Jobban vagy? - kérdezte az idegen mögüle.
Ramona, még döbbenten vad mohóságától, lassan megfordult és a szemébe nézett.
- Tanner - mondta az idegen.
- Mi? - a hangja gyenge volt. Elvonta a figyelmét a vér, ahogy megváltoztatja, ahogy meggyógyítja a halott húsát. Belülről kifelé, a karó nyoma megtöltődött és bezárult. Az égett bőre visszanyert valamennyit a rugalmasságából, de az égések nagyja megmaradt.
- Tanner, - ismételte az idegen. - A nevem Tanner. Nem seggfej.
Ramona fel akart állni, hogy a szemébe nézhessen, de félt, hogy elesne, ha megpróbálná. Úgyhogy a hűlő test mellett térdelve nézett fel rá. - Abból a házból hoztad el, amelyik mellett voltunk, - mondta Ramona.
Irma néni.
Ramona sosem volt még abban a házban, soha nem is látta a földön fekvő nőt a saját szemével. És mégis tudta.
Tanner nem válaszolt a vádra. Csak állt és nézte.
Ramona elnézett Tannerről, de a figyelme a földön fekvő nőre irányult, aki már 6osem fog felkelni. Irma néni.
- Már nem közéjük tartozol, - mondta Tanner.
Ramona megpördült és szembenézett vele. - Semmit sem tudsz rólam! - De tudta, hogy nincs igaza. Mellette olvadt bele a földbe. Elhozta hozzá ezt a nőt, és nézte, ahogy táplálkozik. Többet tudott róla, mint amennyit ő maga tudott önmagáról.
- Ők csak tápláléknak jók, - mondta Tanner. - Semmi másra.
Nem mutatott a testre, de Ramona tudta, miről beszélt. Tudta, kiről beszélt. Zhavon.
- Hol van? - kérdezte Ramona hirtelen fontossággal. - Hova vitte?
- Ő semmi, - mondta Tanner érzéketlenül. - Táplálék.
Ahogy kikerülte a témát, Ramona érezte, hogy igenis tudja. Csomó lett a gyomrában. Apró vérszínű izzadságcseppek bukkantak fel a bőrén. A gondolat, hogy tanulhat tőle, és hogy a segítségével rájöhet, ki is valójában, hirtelen háttérbe szorultak új rögeszméje, Zhavon mögött. - Figyeltél engem. Láttad őt, - mondta Ramona.
Nagy nehezen talpra állt, és tett felé egy lépést. - Azóta követsz, hogy a városban vagyunk. Láttad őt.
Újra látta a furcsa szemű támadóját, úgy, ahogy múltkor a karótól megbénítva nézte őt. - Nem mentettél meg rögtön. Mert követted, - találgatta. - Hova vitte őt?
Tanner dacosan karba fonta a karjait. - Azért nem mentettelek meg rögtön, mert ezt a leckét meg kellett tanulnod.
- Hol van?
- Még mindig nem tanultad meg. Találkoztál a nappal, és még mindig nem tanulsz.
- Nincs szükségem leckére tőled! - Ramona megragadta a pólóját.
Tanner egy cseppet sem mozdult. Bár Ramona a pólóját fogta, úgy tűnt neki, mintha földbe ágyazott kő lenne. - Nincs választásod, - mondta. - Tanulni fogsz, és túlélni.
Ramona eleresztette és hátralépett egyet. A napszemüveg a saját tanácstalan arckifejezését tükrözte vissza.
Nincs választásod. Ez fenyegetés lenne? Nem tudta eldönteni.
De kétszer mentette meg - először a Sabbattól, másodszor a naptól. Hát nem bizonyította be ezzel, hogy egy oldalon állnak? Ramona fáradtan nézett rá. Tanner türelmetlenül várt valamire, de mi lehetett az? Nem tűnt úgy, mintha meg akarná támadni őt, de már bebizonyította, hogy hihetetlen sebességre képes.
- Tudom, hogy kerülnöm kell a napot, - mondta gúnyos mosollyal.
Tanner mozdulatlan maradt. - Ennyit az Ölelést követő első éjszakán megtanultál, kölyök.
- Ne nevezz...!
A pofontól megtántorodott. Átesett a mögötte lévő testen, és keményen landolt a földön, de szinte azonnal felpattant, és már kész is volt megvédeni magát.
Tanner karba tett kézzel állt, mintha meg sem mozdult volna. Teljes nyugalma idegesítette Ramonát, de elhessegetett minden támadó szándékot.
- Már nem tartozol a halandók közé, - mondta, és Ramona lába elé mutatott a földre.
Nem is a földre, döbbent rá Ramona, hanem a szörnyen deformált lábfejeire. Ramona dühe elszállt. Gondolatai kitisztultak, és szégyellte magát a torz lábai miatt, és amiatt, amivé vált.
- Tudd, hogy Gangrel vagy, - mondta Tanner. - És hogy én vagyok az Atyád. Én tettelek azzá, ami vagy.
Ramona újra megtántorodott, mintha megint megütötte volna őt. Az első szavak elúsztak. Gangrel... Atya... De az utolsó kijelentése...
Én tettelek azzá_% ami vagy.
A hideg test előtte feküdt, közte és a hozzá tagadhatatlanul hasonló idegen között. Egy halott a régi életéből, egy élő hulla az új poklából.
Tudd, hogy Gangrel vagy.
- Elvitte a lányt, és kihajtott a városból. Északnak.
Ramona azt hitte, Tanner mondja ezeket a szavakat, de odanézett, ahol állt, és ő már nem volt ott.

 

1999, július 22., csütörtök, este 10:00
New York északi részén

A szem korábbi ébredésre szólította Leopoldot, mint ahogy magától felkelt volna. A barlang mélysége ellenére, mely megakadályozta, hogy a nap sugarai elérjék, teste és lelke abban a mélyen levert állapotban volt, amiben általában minden naplementéig. Ülő helyzetbe tornázta magát és letörölte arcáról az átlátszó váladékot, ami folyamatosan szivárgott a szemből. Az időnkénti kényelmetlenség elég kis árnak tűnt a bepillantásért, amit nyert.
Erre, hívta a múzsa.
Leopold követte. A kanyargó járatok még kevésbé voltak valóságosak, mint amikor reggel megérkezett. A fekete kőrengeteg csak a látómezeje szélén halványult és tűnt el. Minden léptének a zaja akadálytalanul juthatott el akár az alvilág kapujáig.
Leopold művészszemmel nézte a világot. Halandóként egy részlet sem kerülte el a figyelmét. Nem a sivatagot látta, hanem a homokszemeket.
Az Ölelése után ami addig természetes volt az kínszenvedéssé vált. Bár az alkotói vágy túlélte a halandóságát, a beteljesítés képessége nem. Leopold botladozni kezdett és kétségbeesett. Végül mégis sikerülni fog, kárpótolva őt minden veszteségért. A részletek megszállottságát kiszorította a hiány megszállottsága, a dermedt semmi szépsége. Egy bizonyos fajta igazságot talált meg a korlátai között.
Azonban mind a halandó részletesség, mind az élőholt veszteség csak a nem Látás egy-egy oldala volt. A legnagyobb teljesítménye, amit halandóként alkotott csak egy sápadt lidérc volt mostani énjéhez képest. Hogy sajnálta Leopold az olyanokat, mint amilyen annak idején ő is volt!
A Szem segítségével belátta, milyen lényegtelen is volt minden, ami azelőtt valaha is kedves volt neki. Ahogy a barlangon haladt keresztül, mintha egy hatalmas semmin vágott volna át. A körülötte levő hegynek egy apró darabja sem volt valódi a Látásnak, és az elmúlt hetekben őt kínzó nem Látás kezdett elhalványulni, mint egy ifjúkori szerető emléke. Leopoldot nem zavarta, hogy a jobb szemén megkérgesedik a váladék. Igazából boldog volt, hogy megszabadul végre a szűk és zavaros látószögtől. A Látás nyert.
A változás valamikor az előző éj folyamán zajlott le - ami után megszerezte a lányt, miután sietve északnak hajtott, az erdőkkel borított hegyek felé. Vajon akkor történt meg, amikor belépett a barlangba, vagy előtte, amikor a lánnyal a vállán, a múzsa vezetésével haladt az erdőn át?
Erre.
Még mindig vezette. Teljesen megbízott benne, hiszen ő volt megvilágosodásának forrása. Hiszen Leopold ki lett választva. Olyan magasságokba fog szárnyalni, hogy a nevét korokon át ejtik majd diccsel, és nagyobbra tartják majd, mint magát Toreadort. Leopold lesz majd a Toreador - a név már nem csak egy klán neve lesz, hanem egy cím is egyben, az ő címe, és hozzá fogják majd hasonlítani mindazokat, akik előtte voltak, mindazokat, akik utána jönnek.
Az élet, a szépség esszenciája... dorombolta a múzsa a fülébe.
Leopold megdöntötte a fejét. Furcsa, gondolta, hogy a Látása megerősödésének és a régi látásától való elválásának ellenére mégsem tudta teljesebben befogadni a múzsa szépségét, mint azelőtt.
Türelem, nyugtatta meg a múzsa.
Pillanatnyi kételye összeomlott, ahogy alanya ragyogó fénykörébe lépett. A lány még mindig ott volt, ahol akkor hagyta, amikor a közelgő hajnal elől mélyebbre menekült a barlangba. Egy húsz láb magas cseppkőnek támaszkodott, a kezei a háta mögé voltak kötve. Túl gyenge volt hogy küzdjön. Az éj folyamán kiürítette a hólyagját. Az éles szag, az élő világ határköve, rendbe tették Leopold érzékeit.
Igen... élet... szépség. A múzsa szirénhangja irányította a gondolatait.
Tudta, nincs oka benne kételkedni. Hiszen nem vezette el őt az alanyhoz? Hát nem vezette el őt erre a helyre, ahol dicső magány övezte? Már csak az volt hátra, hogy megmutassa neki a módot - az eszközt. Az ő parancsára hátrahagyta a kalapácsát és a vésőjét, a nem Látás eszközeit.
A lány elé állt. A barlang megfoghatatlan körvonalai közt egyedül ő volt valós. A Látás megmutatta neki - a bőre, mélybarna színe, mint a frissen művelt föld; szoros göndör fürtjei, mint a föld színén kúszó indák; a szög, ahogy feje előre lóg, mint a napraforgó hajnal előtt.
Borítsd virágba, suttogta a múzsa.
- De... hogyan? - motyogta Leopold. Még mindig nem értette teljesen. Hogy tudná megtenni, amit ő kért?
Megmutatom, mondta a múzsa, és kézen fogta.

 

1999. július 22., csütörtök, este 10:04
Meadowview sikátor
Hayesburg, New York

Ramona nem érezte Tanner illatát, de hát mennyi ideje figyelte már úgy, hogy csak időnként érezte meg a jelenlétét, és akkor is csak ha ő úgy akarta? Nem tudta, mit tervez, de nem is akart itt maradni addig, hogy kiderüljön.
Csendben visszament a házhoz. Ramona maga előtt látta Irma néni testét, ahogy ott a fák között fekszik elhagyatottan. Irma néni - nem is az én nénikém, emlékeztette magát Ramona, de a lelkiismerete tovább mardosta, amiért ott hagyta a testet azon a félreeső helyen, ahol napokig is heverhet anélkül, hogy valaki megtalálná. Ramona nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy elárulta a rokonait, és Irma valahol vérrokona volt - hiszen Ramona ereiben még ott folyt Zhavon vére. Nem is beszélve Irma saját véréről.
És mi van a többiekkel? Ramona kezdett dühös lenni a hajlamára, hogy bűntudatot érezzen. Az, hogy megiszom valakinek a vérét még nem teszi családtaggá. Különben oltári nagy családom lenne. Megállt ezeknél a gondolatoknál. Nem vállalhatott felelősséget minden halandóért, akit a sors az útjába vetett. Nem mintha túl akart volna élni.
Táplálék. Semmi egyéb.
Bár a reggeli nap okozta sebek nagyja meg volt még, Ramona ereje nagyrészt visszatért az új vérrel. Besurrant a házba és megtalálta, amit keresett - a ház előtt álló öreg Buick kulcsait.
Ahogy elindult a járda mellől, tele volt ellentmondásos gondolatokkal. Kétszer is, egyszer Zhavonnal, egyszer a nénikéjével, elvesztette az önuralmát. Eluralkodott rajta a vérszomj. Csak a váratlan támadás mentette meg Zhavont. Irmának nem volt ekkora szerencséje - ha egyáltalán szerencsének lehetett nevezni annak a furcsa szemű teremtménynek a segítségét. Ramona semmit sem tudott a támadójáról. Nem tudott magyarázatot találni a nagy, kidülledő szemre, amit bénultan fekve látott. Csak az számított most Ramonának, hogy Zhavont megtalálja.
Miért? - kérdezte magától. Hogy megölhesd, mielőtt valaki más teszi meg?
Erre a kérdésre nem tudott válaszolni, de ugyanaz a rögeszme, ami eddig arra sarkallta, hogy kövesse a lányt, aztán arra, hogy megízlelje a vérét, most előre ösztökélte.
Legyőzöm az éhséget, ígérte magának. A részletek miatt majd később aggódik. Először meg kell találnia a lányt.
Tanner szavai is ott kísértettek az elméjében.
Én tettelek azzá, ami vagy.
Gangrel.
Ő tette vámpírra. Ennyi tisztának tűnt, De miért? Miért pont őt? És mit tudott még, amit neki még meg kellett tanulnia? Mondott valamit valami leckéről. De Ramona még mindig érezte öklét az állkapcsán. Nem fogom annak a seggfejnek a parancsait követni. Én nem kértem ezt az egészet.
De annyival többet tudhatott nála!
Ramona szándékosan nem gondolt inkább erre. Zhavon. Most erre kellett összpontosítania.
Magával vitte a lányt, és északra indult a városból. Tanner ezt mondta.
Ramona nem ismerte a környék útjait.
Az Adirondack hegységen kívül semmit sem tudott, ami északra volt a várostól, de mégis az a lehetetlen érzése támadt, hogy meg tudja találni Zhavont.
Ne érdeklődj, lány. Menj, mondta magának. A túl sok gondolkodás elvihetne az érzést, és akkor tehetetlen lenne. Úgyhogy északnak indult az autóval. Azonban rövidesen egy másik gondolat bukkant fel benne.
Jen. Darnell.
Mit tegyen velük? Nem kell, hogy belekeveredjenek, gondolta. Ez az én problémám, nem az övék.
De mi van, ha már belekeveredtek? Zhavon már egy napja eltűnt. Irma valószínűleg szólt a rendőrségnek, és egy ilyen kisvárosban nem várakoztatnák sokáig a kétségbeesett nagynénit. Hamar elkezdenék a keresést, és mi lesz, ha átkutatják a régi általános iskola épületét? Egyértelmű választásnak tűnt valakinek, aki búvóhelyet keresett.
Ramona megfordult amilyen gyorsan csak tudott, de kerülte a feltűnést. Nem volt még annyira késő, hogy az utcák kihaltak legyenek, és nem volt szüksége arra, hogy valaki felismerje Irma autóját egy idegennel a volán mögött, és szóljon a zsaruknak.
Ramona úgy érezte csigalassúsággal közeledik az iskolához, de végül odaért. Kintről minden pont úgy nézett ki, mint amikor előző éjjel elment.
Megkerülte az épületet, és bemászott a kitört ablakon, amit még az első éjjelen találtak. Ramona bement egészen a tornaterembe, de csak csend és sötétség fogadta.
A pince? Gondolta, hogy esetleg ott lehetnek, de nem volt ideje a barátait hajkurászni. - Fiúk, én vagyok az, - kiáltotta.
Hallotta őket a lépcsőn feljönni - Darnell könnyű járását és Jen kevésbé osonó lépteit - bár Ramona érezte, hogy ők azt hiszik, teljesen csendben jönnek. Darnell átjött a lépcsőház bejáratán és belépett a tornaterembe, de nem szólalt meg.
- Ramona! - Jen megkönnyebbült, hogy láthatja a barátját. - Itt voltak a rendőrök nappal. Féltünk...
- Valami baj volt? - szakította félbe Ramona.
Darnell megingatta a fejét. - Csak körbeszaglásztak egy picit és elmentek. Nem nagy dolog.
Ramona tudta, hogy ennél azért komolyabb lehetett. Mindhárman tisztában voltak vele, hogy milyen sebezhetőek is voltak nappal. Akár érték őket a nap sugarai, akár nem, nem volt rá semmilyen biztosíték, hogy meg tudják védeni magukat, amíg a nappali álmosság rájuk van telepedve. Ilyenkor a halandók legkisebb csoportja is végzetes lehetett. Azonban Ramona ebbe nem akart belemenni.
- Gyertek.
Jen elindult, de aztán megállt, amikor látta, hogy Darnell nem mozdul.
- Merre? - kérdezte.
Amerre Zhavont vitte, akarta Ramona mondani, de aztán mégsem mondta, mert látta a kihívást Darnell szemeiben. Mit tenne, ha tudná, hogy Ramona gyakori távolmaradásainak az oka egy halandó?
Ramonának nem volt most ideje, hogy Darnell kérdésére válaszoljon.
- Istenem! - mondta Jen, ahogy a bizonytalanságát feledve, keresztülment a tornatermen Ramonához. Kinyúlt a Ramona mellén vöröslő vérfolt felé, de a keze megállt, mielőtt a folthoz ért volna. Észre sem véve, hogy mit tesz, messziről szaglászott a vér után.
- Egy köcsög átvert egy karót a szívemen, és most megyek és elkapom, - mondott Ramona igazat, anélkül hogy őszinte lett volna.
- Nincs sok időnk, - mondta, és választ sem várva kiindult az iskolából. Jen rögtön utána indult. Darnell kevésbé volt hajlandó elindulni, de mire az öreg Buickhoz értek, beérte őket.
Ahogy eltávolodtak az iskolától és a várostól, Darnell elöl mellette, Jen hátul, a hátsó ülésen, Ramona elmesélte nekik, hogyan osont mögé a támadó és ütötte át a karót a testén. Elmondta, hogy tehetetlenül nézte, ahogy elment, és mesélt a nagy, folyton szivárgó szemről is. Ezt annyira érdekesnek találták, hogy Zhavont vagy Tannert nem is látta fontosnak megemlíteni.
- Karót a szíveden át? - hitetlenkedett Jen. - És kihúztad? Túlélted?
- Itt vagyok, nem? - mondta Ramona.
Kényelmetlenül érezte magát, hogy félrevezeti a barátait, de még kényelmetlenebbül érezte volna magát, ha meg kell mondania nekik az igazságot. Hogy miért, azt nem tudta. Valami annyira személyes volt mind Zhavonban, mind Tannerben, mint abban, ahogy elvesztette az uralmat önmaga fölött a vér közelében. A gondolatai túlságosan zavarosak voltak ahhoz, hogy bárki előtt felfedje őket. Darnellnek és Jennek nem kell tudniuk róluk, döntötte el anélkül, hogy a lelkiismeretét egy picit is megkönnyítette volna.
- Mi ez? - kérdezte Jen a hátsó ülésről.
- Micsoda? - kérdezte Ramona zavartan. Érezte Jen matató ujjait a fülén, és elrántotta a fejét tőle. - Mit csinálsz? - felemelte a saját kezét, és megérintette a fülét. Nem vérzett vagy akármi. De aztán megérezte, mit vehetett Jen észre. Ramona füle, ahelyett, hogy kerek lett volna, a tetején csúcsban végződött. A hátsó szélét pedig rövid, sűrű szőr takarta, és egy kicsit görbült volt - mint valami állaté.
- Mi a...? - Ramona megérintette a bal fülét is, és ugyanolyan volt, mint a jobb.
- Ramona? - kérdezte jen idegesen. - Minden rendben?
- Jól vagyok. - Erezte, ahogy Darnell rámered az utas ülésből.
Nem sokat beszélt amióta beült az autóba, inkább olyan dolgokkal foglalta el magát, mialatt Ramona beszélt, hogy az ajtón dobolt az ujjaival és a lábait rakosgatta keresztbe. Még mindig Ramonára meredt, a füleire, de az elméje, szokás szerint, a fontosabb kérdésekkel foglalkozott. - Tudod, hová megyünk? - kérdezte.
Ramona ujjai megszorultak a kormányon. Darnell kérdése is olyasmi volt, amire nem szívesen gondolt. Előző éjjel majdnem egyenesen odatalált Zhavon házához, pedig sosem járt még ott, és nem is látta korábban. Ma éjjel ismeretlen utakon hajtott. Amikor úgy érezte, hogy ideje, lefordult. - Igen, - mondta. - Tudom.
- Mi történik veled? - suttogta Jen, de ez mennydörgésként sújtott le Ramona éles érzékeire.
- Átnézett a válla fölött a lányra, majd Darnellre. Az ő szemében is ugyanaz a kimondatlan kérdés volt. Most Ramona teljesen őszintén felelt. - Bárcsak tudhatnám, - mondta, és képtelen volt megakadályozni, hogy a bizonytalanság és a félelem átitassa a hangját.
A következő félórában csendben utaztak. Elmúlt éjfél. Ramona az utat nézte, de igyekezett nem gondolni rá. Könnyebben el tudta dönteni, hol forduljon le, ha nem figyelt oda. Ha tudatosan próbálta meg eldönteni, merre menjen, kétely kezdte gyötörni. Ilyenkor úgy gondolta, hogy egy értelmetlen, eleve kudarcra ítélt vállalkozásba rángatta bele a barátait, és hogy bármelyik pillanatban elkezdhetik azt követelni, hogy forduljon meg, és vigye vissza Őket az iskola viszonylagos biztonságába. Hiszen Eddie is egy hasonlóan elhagyatott helyen lelte halálát. Összeszorult a szíve arra a gondolatra, hogy akár a Végső Halálukba is viheti őket.
Próbálta kerülni ezeket a gondolatokat, visszatuszkolva őket oda, ahonnan jöttek. Inkább Zhavonra gondolt - arra, milyen íze volt a verítékének és a vérének, arra, milyen illata volt, amikor egyszerre félt és vágyakozott, hogy milyen természetes érzés volt magához ölelni, érezni a lapockái lüktetését, a háta ívét.
Más gondolatok is belopóztak a fejébe.
Én tettelek azzá, ami vagy.
Ramona kinézett az ablakon, figyelve ahogy a civilizáció jelei egyre ritkulnak, és azon gondolkodott, hogyan tudta Tanner észrevétlenül követni olyan sokáig. Nyilvánvalóan már követte New Yorkban, és akkor is követte, amikor elhagyta a várost. Előtte követte vajon? Ha tényleg ő tette azzá, ami lett, az azt jelenti, hogy járt L.A.-ben. A változás éjszakáján ő volt tehát, aki hátulról elkapta, hátrafeszítette a fejét, és...
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya. Hova mész, te lány? Kérdezte magától. De hát nem ez volt a kérdés mindig is?
Ramona figyelmeztetés nélkül beletaposott a fékbe. Jen belevágódott az első ülések háttámlájába. Darnell kezei a műszerfalnak feszültek. Aztán Ramona hirtelen hátramenetbe tette a Buickot, és rátaposott a gázra. Jen becsúszott az ülések köze.
- Mi a fene...? Darnell ülő helyzetbe küzdötte magát.
A kocsi vadul kacsázva megindult visszafelé a keskeny országúton, majdnem irányítást vesztve de mégis Ramona biztos kezében. A hátsó lámpák mögött az éj koromsötét volt.
- Ramona...! - Jen a vezetőülés támlájába kapaszkodva próbált felülni.
Ramona újra a fékbe taposott. A kocsi leblokkolt, de még csúszott egy kicsit mielőtt megállt. Jen és Darnell az ülésnek esett. Ramona lekapcsolta a lámpákat, és kimeredt az ablakon egy ideig, miközben a barátai megpróbálták összeszedni magukat.
- Ott, - mondta, és újra sebességbe rakta a Buickot.
Lefordult a betonútról, rá egy egyenetlen földútra. Ramona még nem autózott terepen, és úgy gondolta, hogy még a Buick sem. A sötét ellenére jobban látott kikapcsolt fényszórókkal, de ahogy a kocsi gyorsulni kezdett, a kanyarok egyre nehezedtek. Vízmosások dobálták és faágak csapkodták az autót.
- Mi a szart csinálsz? - üvöltötte Darnell.
Ramona nem vette le a szemét a földútról. A következő kanyarban kifaroltak. Az autó hátulja kicsúszott, és egy fáról pattant le, de Ramona csak ment tovább. Ott volt a kormány, amibe kapaszkodhatott. Jen és Darnell a kocsi oldalának és tetejének vágódott többször.
Ramona küzdeni sem próbált a rögeszme ellen, ami erre az öngyilkos útra vezette őt és a barátait. Mi értelme volna? Nem tudta magát Zhavontól távol tartani, és nem tudta megakadályozni, hogy Zhavon majd Irma néni vérét szívja. Miért lenne ez másmilyen? Ebben az értelemben ő is, akárcsak Jen és Darnell, utas volt csupán.
A Buick még egy fának nekiment. Az egyik kikapcsolt fényszóró szilánkokra robbant. Egy pillanattal később egy alacsony ág csapódott a szélvédőnek. Villámra emlékeztető recés repedések szaladtak szét az üvegen.
- Ramona! - Darnell arca félarasznyira lehetett az övétől, és torka szakadtából ordított.
Újra a fékre taposott. Az autó előbb az egyik, majd a másik oldala felé csúszott, végül pedig egy porfelhő közepette megállt.
Csend.
Ramona egyenesen előre meredt.
A hátsó ülésen Jen visszatért a halandó mivoltához - éppen hiperventillált.
Darnell dühösen nézett Ramonára. - Mi a faszt csinálsz?
Ramona az előttük álló autóra meredt, amitől alig két-három lábnyira állt meg a Buick - sötét, georgiai rendszámú szedán volt. Már Darnell is látta az autót. Hitetlenkedve pislogott. - Ezt nem hiszem el.

 

1999. július 23., péntek, éjjel 12:45
New York északi részén

Türelem.
De hogyan lehetett volna Leopold türelmes egy ilyen felfedezés előtt, mely annyi halandó és élőholt év megkoronázása lesz?
Türelem... különben megtöröd, figyelmeztetett a múzsa.
Igaza volt, döbbent rá. A lány túl könnyen elájult, és bár nem kellett, hogy ébren legyen, a munkája gyümölcse sokkal édesebb volt úgy.
Vajon a törékenysége abból fakad, hogy olyan tökéletes alany?
Hátralépett, és teljesen ráirányította a Látását. Ahogy ezt tette, a kételyei enyhültek, mint az anyatejét megkapó csecsemő sírása. Ez a munka máris felülemelkedett bármin, amit eddig megpróbált megalkotni, és ami lényeges volt, már nem csak ügyetlenül próbálkozva botladozott, hogy tetszelegjen a múzsának. Most a kezét fogta, és megmutatta neki az igazságot. Erezte. Édesebben áramlott ez benne, mint eddig bármely halandó vére.
Az élet esszenciája. A szépség esszenciája.
Ez mind az övé lett! És reszkessen az összes Toreador, aki valaha becsmérelte őt.
Soha többé! Esküdött. Meghajolnak majd előttem!
Türelem, intette a múzsa, visszaterelve a feladatához.
- Igen. - a suttogása felerősödött és visszhangzott a barlangban.
A lány mintha kissé feléledt volna a hangtól. Leopold közel hajolt hozzá. Ő töltötte be a Látását. Újra csak az foglalkoztatta, hogy az igazság lényegét felfedje.

 

1999. július 22., csütörtök, este 1:08
New York északi részén

Az autóból kiszállva Ramona és Darnell mentek elöl. Nem mintha bármelyiküknek, akár Jennek is, nehézséget okozott volna követni a nyomokat. Az elrabló látszólag nem törekedett azok eltakarítására. A nehéz lábnyomoknál és a helyenként letört gallyaknál is sokkal nyilvánvalóbb volt az a zöldes-fehér iszapos anyag, ami a kocsitól vezetett szakadozva az erdőbe. Darnell megszagolta az egyik kupac anyagot.
- A kurva anyját, ennyi erővel hagyhatott volna maga után egy sor használt gumit is.
Míg Darnell vezette őket előre, Ramona folyamatosan egyik oldalról a másikra nézett. A vastag aljnövényzetet fürkészte. Jen észrevette ezt mögötte. - Lehet, hogy...
- Nem. - Ramona tudta, mit akar Jen kérdezni, érezte, Jen mennyivel ijedősebb és érezte a félelem szagát, mely körüllengte.
- Gondolod, hogy esetleg hamis nyomot hagyott? - kérdezte meg mégis Jen, megszégyenülten az azonnali választól, de mégis feltéve a kérdést, ami annyira nyugtalanította.
Ramona megrázta a fejét. - Nem az a lopódzós fajta.
- Akkor téged hogy tudott meglepni? - kérdezte Jen.
Ramona először nem válaszolt. Már nyílt a szája hogy mindent elmondjon nekik - Zhavonról, Tannerről - de aztán egy szó nélkül becsukta.
Nem kell tudniuk, gondolta.
Darnell látszólag elégedett volt azzal, hogy megtalálják azt, aki bántotta Ramonát, hogy jól szétrúgják a seggét, és Jen követte őt. Miért zavarna össze mindent? Lesz még később idő, hogy többet mondjon.
- El voltam foglalva, - mondta végül anélkül, hogy Jen szemébe nézett volna. - Légy óvatos, - adta hozzá, és hallotta, ahogy Jen megmerevedik. Ramona tudta, hogy Jen nem a hamis nyom miatt aggódik. Az igazi ok a farkasember - farkasemberek; többről volt ott szó, mint egyetlen vámpír - volt, és az, ami Eddie-vel történt. Ramonát más foglalkoztatta. Nem tett sem a többiek, sem önmaga előtt úgy, mintha nem félne azoktól a szörnyektől. Aki így tett, biztosan őrült volt. De az aggódás nem mentené meg. Ramona tudta, hogy ilyen messze a nagyvárosoktól, még a kisvárosoktól is, ha farkasemberekkel találkoznának, nagyon nagy szarban lennének. De semmit sem tehettek azon kívül, hogy megoldják valahogy a helyzetet, ha ez történik. Vagy ez, vagy visszafutnak a városba és otthagyják Zhavont.
Ezt viszont Ramona nem akarta.
Valójában azonban Ramona nem azokat a bizonyos lényeket kereste a bozótban, villámgyors karmokkal és acsargó, halálos állkapoccsal. Az a furcsa érzés kísérte, hogy valaki figyeli - ugyanaz az érzés, ami mostanában gyakran előjött nála, és amit Zhavon érezhetett, amikor a lány hálószoba ablaka előtt guggolt. Ramona tartotta a tempót Darnellel, de a figyelme a fák közti árnyakra irányult.
Tanner.
Tudta, hogy valahol ott van.
Tényleg itt lenne? Kezdett kételkedni a megérzésében. Jó pár órán keresztül vezetett. Vajon tartani tudta ennyi ideig a tempót?
Az erdő sötétje áthatolhatatlannak tűnt mindkét oldalon. A vadon furcsa zajai minden árnyat életre keltettek. Minden bogár csiripelése, minden levél zaja, ami a széltől reszketett, arra emlékeztették Ramonát, hogy mi történt a füleivel. Megrándultak; minden hangot pontosan bemértek. Nem egy ember, inkább egy állat fülei voltak.
Akárcsak a lábai, melyek szintén nem voltak már emberiek.
A bestia fölébed kerekedett.
Ezek Tanner szavai voltak.
Én tettelek azzá, ami vagy.
Tanneré, aki olyan nagyon biztos volt magában. Látszólag mindent tudott, és valószínűleg képes is volt bármit megtenni.
Meg tudtam volna tenni, döntötte el Ramona. Követni tudtam volna egy autót száz mérföldön át, anélkül hogy meglátnának. Úgyhogy ez bizonyára Tannernek sem lehetett gond. Mennyi ideje követte anélkül, hogy észrevette volna őt? Már egészen L.A. óta?
Darnell megállt és megszaglászta a legfrissebb iszapkupacot. Valószínűleg a csekély holdfény tette, vagy ahogy a fény a lombkoronán átszűrődött, de Ramona elég biztos volt benne, hogy a kupacok eltérő színűek voltak. Néhány, mint az első pár, zöldes volt, némelyik sötétebb, már-már fekete, néhány átlátszó, és volt pár méregzöld és sötétvörös is, ami leginkább epe és vér keverékére emlékeztetett. Az orrfacsaró szag azonban ugyanaz maradt. Darnell is meggyőződött erről egy undorodó fintorral.
A nyomok az autótól egyenletesen vezettek az Adirondack lábáig. Egy halandónak nehéz lett volna felmászni, de Ramona friss vértől életerős volt, és tudta, hogy valahol előttük Zhavon bajban volt.
A lánynak komolyan nincs szerencséje, gondolta Ramona. Vajon megtörtént volna ebből bármi akkor is, ha Zhavon anyja nem küldi el a lányát a nagyvárosból, ezzel próbálva megóvni őt?
Vagy ha nem találom meg?
Ramona érezte, ahogy a bűntudat a vállára nehezedik, de csak egy pillanatig. Meghalt volna azon az éjen, amikor megtámadták, ha én nem vagyok ott, emlékeztette magát.
Ramona egy lépcsővel feljebb vezette a hibáztatás fonalát, megcélozva azt, aki az ő problémáiért a felelős volt, és így átvitten Zhavon problémáiért is:
Tanner. Ő tett azzá, ami vagyok - legalábbis ezt mondta. Ő indította el ezt az egészet.
Ramona tovább kereste az erdőben az alakját. Megpróbálta kizárni a bűzös iszap szagát és keresni az ismerős illatot, de nem lelt rá.
Vajon tényleg itt van valahol?
Darnell megállt, ahogy felértek egy domb gerincére. Csak egy pillanatra állt meg, megszagolta a földet, beleszagolt a levegőbe, aztán lemutatott a másik oldalon. - Erre. Közeledünk.
Látszott, hogy el akarja kapni a prédáját. Ramona nem tudta biztosan, hogy Darnellt az vezeti, hogy bosszút álljon a barátját ért sérelmen, vagy magával ragadta a vadászat heve, mint ahogy néha Ramonát is.
- Honnan tudod, hogy közeledünk? - kérdezte Jen.
Darnell összeszorította a fogait és mereven állt. Sokadszor ismerte fel Ramona, mennyire undorodni tud bizonyos dolgoktól, amit Jen mond vagy tesz. Most azonban nem kezdett hencegni. Lehet, hogy a vadászat a legjobbakat hozta ki belőle, vagy lehet hogy a város ismerős területén kívül nem volt annyira magabiztos.
Bármi is lehetett az oka, halk, bár feszült hangon válaszok Jennek: - Itt frissebb a szag. Egyre közeledünk hozzá. Nem érzed?
Jen a földet kaparászta, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. - Sokat jöttünk már, és közeledik a hajnal. Nem kellene visszaindulnunk... menedéket keresni?
Itt van a talpunk alatt az összes menedék, amire valaha szükségünk lehet, gondolta Ramona, de nem figyelt igazán Jenre.
Nyugat felé a fák ritkulni kezdtek, és távolabb egy mező látszott. A mező egy meredek sziklafalban végződött, és az egyik széléhez közel, majdnem teljesen elfedve egy csoport fenyő által, egy barlang nyílása látszott.
- Ott, - mondta Ramona.
- He?
- Mi?
- Ott. - Ramona a barlangra mutatott. Darnell és Jen mellé álltak, és követték az ujját a tekintetükkel. - Ott van. - Az ujja reszketni kezdett.
Ott van Zhavon.
- Miből gondolod...
Jen félbe szakította. - Biztos vagy benne? - kérdezte.
Ramona bólintott. - Van vele egy halandó. Ki akarom hozni onnan.
Nem nézett Darnellre, de érezte a szúrós tekintetét, ahogy belefúródik.
Hát sosem érezted, Darnell? Akart rákiáltani. Sosem érezted, ahogy a régi életed - az igazi életed - elillan, egyik darabja a másik után, minden halandóval, akiből táplálkozol? Elvesztünk... valamit. Valamit, ami benne még megvan! Nem engedhetem el.
De Ramona nem mondott semmit, csak meredt a barlang felé.
- Menjünk, - mondta végül Darnell.
Jen idegesen téblábolt. - És mi lesz a napfelkeltével?
Most Ramona beszélt összeszorított foggal. - Nem engedem, hogy a nap elkapjon.
A világos bőrű vámpír nem nyugodott meg egyáltalán attól, amire Ramona gondolt, de Jen érezte, hogy ez most nem a vita ideje.
Neheztelve követte, ahogy Darnell levezette a hármast a lejtőn.
A törött gallyak és a csöpögő nyálka útja elég egyértelműen vezetett a mező felé, majd keresztül rajta.
- Várjatok itt, amíg követem a nyomot a túloldalra. Ha tényleg a barlanghoz vezet, jelt adok, és bekerítjük.
- Lófaszt. - mondta Ramona, és követte tovább.
Jen, nem akarván egyedül maradni, szintén követte.
A mezei fű, a szárak és a vadvirágok magasabbra nőttek egy embernél. Darnell a szem váladéka nélkül is könnyedén követni tudta volna a törött szárak nyomát. Ahogy hárman átvágtak a réten, Jen folyamatosan hátratekintgetett a válla fölött, a keleti láthatárra. Ennek eredményeként, ami jobban idegesítette Ramonát, mint Jen idegessége, folyton a lábára lépett, vagy megbotlott és egyedül több zajt csinált, mint Ramona és Darnell együttvéve.
Mikor már vagy harmadszor tapostak rá, Ramona megpördült és felmordult. - Megöljük, és a barlangban alszunk, - suttogta élesen. - Úgyhogy nézz a lábad elé!
Jen, bár szégyellte magát, valamelyest megnyugodott, és további bonyodalmak nélkül érték el a barlang bejáratát. A sziklafalban tátongó fekete lyuk nagyobb volt, mint amekkorának a dombról tűnt. Egy nagyobb autó, ha el tudott volna jönni idáig, könnyen átfért volna a nyíláson. A köves talajon növő fenyők alatt a fáradt trió megpihent, a fejüket félrebillentve egy távoli hang után fülelve. Ramona érezte, mennyire közel járnak már. Erőszakkal fogta vissza magát, nehogy előreszaladjon Zhavon kiszabadítására. Csendesen csusszantak be a nyíláson.
A barlang szinte azonnal beszűkült, és csak egy sorban fértek el: Darnell, Ramona és végül Jen. Óvatosan lépkedtek, és még Jen sem rúgott bele egy kődarabba sem. Valami, ami valószínűleg csöpögő víz hangja lehetett, elnyomta a kevés zajt, amit haladás közben okoztak, beszélni pedig nem beszéltek. Valószínűleg van a közelben egy földalatti patak, gondolta Ramona. Akár a barlang akusztikája, akár a hallásuk élessége miatt, a hang időnként eljutott hozzájuk. Egyszer csak - egyetlen egyszer, Ramona fájdalmas nyöszörgést hallott - egy hangot, ami különbözött a másiktól, egy hangot, amit megismert.
Zhavon!
Ramona ismét leküzdötte az ingert, hogy előreszaladjon. Együtt csináljuk végig, mondta Ramona magának. Elhozta a barátait. Hülyeség lenne egymagában előrefutni. De mégis minden lépésénél arra várt, hogy Zhavon újra hangot adjon. Ha akár Darnell, akár Jen hallotta is a második zajt, nem reagáltak rá.
Tarts ki, szurkolt Zhavonnak Ramona magában. Tarts lei.
Belegondolt, milyen lehet most a halandónak. Ramona, a barátai, és valószínűleg az elrabló is, jól látott a sötétben, még a barlang vaksötétjében is. Zhavon viszont vakságra van kárhoztatva, körülötte sötétség, és ahogy hozzáérnek az elrablója kezei, fogai...
Tiszta düh kezdett Ramonában összegyűlni. Érezte, ahogy a saját szemfogai megnyúlnak. Amellett, hogy karót döfött bele, ez a fickó ellopott tőle egy halandót.
Ő az enyém! Ramona szorosan Darnell mögött járt, hang nélkül ösztökélve őt előre.
Néhány lépés múlva a járat egy sokkal nagyobb csarnokba nyílt. A plafon magasabban volt, mint ameddig a szem ellátott.
- Igen, - hallatszott elölről, sokkal tisztábban. - Igen, kedvesem.
Darnell megragadta Ramonát, ahogy el akart mellette rohanni.
A vállainál fogta meg, és a szemeivel óvatosságot parancsolt rá. Ramona lerázta magáról a kezeit, de ott maradt. Tudta, hogy igaza van.
A trió oldalazni kezdett együtt balra a barlang fala mentén. A padló egy cseppkőlabirintus volt. Lassan Darnell közelebb vezette őket a hanghoz.
- Ott... nem, nem egészen... á, igen.
Ramona olyan hirtelen állt meg, hogy Jen majdnem beleütközött.
Vér. Ramona vér szagát érezte. Zhavon vérének a szagát.
Vérszomj keveredett benne dühvel, és hajtotta előre Ramonát, de visszafogta magát. Lehunyta a szemeit, és vett egy mély, megnyugtató lélegzetet - visszanyúlva a halandó napokhoz. Tarts ki, gondolta újra, de most inkább magának szánta a szavakat, mint Zhavonnak.
Darnell felemelt ujjal intette a barátait óvatosságra. A következő lépéssel Ramona az előtte levő cseppkő pereménél meglátta az elrablót. Háttal volt neki. Homályosan emlékezett az ápolatlan hajra, a kopott pulóverre, a koszos munkanadrágra. Korábban csak egy pillanatra látta.
Darnell tartotta a helyét, és intett Ramonának, hogy húzódjon balra. Csendben odamászott, ahová Darnell mutatta. Még mindig az elrabló mögött állt. Úgy tűnt, nem is sejti, hogy más is van a barlangban, mint ő és...
Hátralépett és egy kicsit oldalra is fordult, és Ramona megláthatta a szemét - ezt a megnagyobbodott, dobogó szemet. Az nyálka vastagon folyt le az arcán és a testén. A váladék a szem szélén bugyborékolt és sercegett, ahogy Ramona nézte.
Aztán tett még egy lépést hátra, és láthatóvá vált...
Zhavon?
Ramona arra számított, hogy ő lesz a hatalmas cseppkőhöz kötözve, de amit meglátott, az valami... Ramonának fogalma sem volt, mi lehet az. Nagyjából emberszabású volt - test, fej, karok, lábak. Szőrzet volt a fején és az ágyékán, és volt valamije, ami egy mellre emlékeztetett, de a test többi része teljesen eltorzult. A karok és az ujjak lehetetlen irányokba görbültek - nem voltak eltörve, egyszerűen hajlottak, mint az agyag vagy a felmelegített műanyag és - lehetséges lett volna? - mintha egybeolvadtak volna a hatalmas cseppkővel, amihez a lény a bokáinál fogva volt kötözve. Ahogy Ramona tudatára ébredt annak, hogy tényleg egy emberszerű alakot lát, felfogta, hogy a mellkasa ki van nyitva. Látszott a bordák kerete, a tüdő, mely lassan beszívta és kifújta a levegőt, és egy dobogó szív.
Úristen! Ramona undorral hőkölt hátra. Hogy lehet még életben?
Elfordult a deformált arctól, inkább a kötelet nézte a bokáinál, a • viszonylag érintetlen lábaknál, és a lábaknál ledobott ruhákat a barlang padlóján.
És Ramona felismerte a ruhákat.
Tett még egy lépést hátra, képtelenül arra, hogy feldolgozza, amit lát.
Az elrabló, a visszataszító szemével csak az előtte lévő lényre fókuszált, újra előre lépett. A közönségéről nem tudva kinyúlt a foglya arcához. A lény hátrálni próbált, de túl gyenge és zavart volt ahhoz, hogy hatékonyan ellen tudjon állni. Ahol a kéz hozzáért, az arca megereszkedett.
Megolvad! Ramona még sosem látott ilyent - úgy olvadt a bőr, mint a viasz!
A kínzó kihúzta a bőrt úgy, ahogy bőr magától nem tud kinyúlni. A megnyúlt arcot a vállhoz érintette, és gyengéden összedörzsölte a húst a hússal. Egy pillanatig még fogta a pontot, aztán lágyan megveregette. És amíg hozzáért, a szem természetellenes sáfrány színben izzott, mint egy irigy, rothadt tojás.
- Gyönyörű! - szólalt meg, mintha egy kérdésre felelne. Előrehajolt, és gyengéden megcsókolta a lényt az újonnan kialakított arcán. - Közeledsz a tökély felé, kedvesem. Hála neked minden Toreador engem fog majd ünnepelni. - Szédült nevetés rázta meg girhes alakját. A szem ragyogása ismét alábbhagyott. - Én leszek minden Toreadorok királya!
Toreador? Ramona agya ziláltan dolgozott. Nem talált értelmet abban, amit látott vagy hallott.
De aztán a teremtmény kinyitotta a száját - legalábbis azt a részét, ami még nyílt - és mély, fájdalmas nyöszörgés hagyta el az ajkát.
A hangtól Ramona térdre hullott, meggyőzve arról, amiről eddig próbálta tagadni, hogy igaz lehet.
Még egy haldokló nyögés.
A vér illata, a ruhák, a hang...
Zhavon!
Ramona szeme elé a düh vörös köde kezdett leereszkedni. Körmei begörbültek, és olyanok lettek, mint a lábán lévő karmok. Darnellre pillantott. Túl nyugodtnak tűnt. Valamit mutatott neki. Mit akarhatott mondani? Aztán megértette. Ő támadjon felül. Darnell majd alul fog.
Ahogy megértette, amit mutatott, bólintott egyet és ugrott. Darnell vele egyszerre rugaszkodott el.
Ramona a szemre ment. Ahogy átszelte a barlang nyirkos levegőjét, szinte érezte, ahogy karmaival kivájja a szemet. Látta, ahogy kipattan a gödréből, véres nyomot hagyva a levegőben.
De a jövő, amit elképzelt, nem vált jelenné.
Darnell alacsonyabb ívű ugrása egy tizedmásodperccel előbb érte az elrablót. Darnell a Toreador térdének vágódott, és az vadul megtántorodott.
Ramona a vállain ért földet, és a karmai mély barázdát húztak a támadó arcán - alig egy centire jobbra a szemtől. Elkapott egy orrlyukat, és jó adag húst kitépett, de a botlás megmentette a szemet.
Mindhárman keményen értek földet, Ramona a Toreadoron, Darnell pedig oldalt gurulva és támadásra készen fölpattanva.
- Micsoda...? Kik...? - a Toreador segélykiáltásai elhaltak, ahogy Ramona a hátára fordította.
Ahogy felemelte a kezét, egy olyan csapásra készülve, ami könnyen le is fejezhette volna az ellenfelét, az kimeresztette a fogait és sarokba szorított állatként sziszegett - hiszen az is volt.
Ramona biztosan tudta, hogy közülük való.
Ugyanabban a pillanatban viszont a torz szem még jobban kitüremkedett és beteg, sárga fénnyel kezdett izzani. A szem körüli bugyborékoló váladék Ramona arcába fröcskölt. Reflexből becsukta a szemeit, de az anyag úgy égette a bőrét, mint a sav, és ahol ráfröccsent az amúgy is perzselt bőrére, ott csontig érezte hatolni.
Ramona az arcához kapta a kezeit, azokat is megégetve, és fájdalmasan üvöltve arrébb gördült.
- Ramona! - Jen, látva, hogy a barátja bajban van, akcióba lépett. Ramona éppen időben nyitotta ki a szemét, hogy lássa amint Jen és Darnell az elrablóra ront, aki gyorsan talpra ugrott.
Egyetlen kézmozdulattal elsodorta Jent, aki véresen elterült. Darnell oldalra vetette magát, hogy elkerülje Jent, és Ramona mellett ért földet.
- Fogd a halandót, - morogta. - Mi elbánunk ezzel a pöccsel. - Minden további késlekedés nélkül az ellenfélre vetette magát, és Jentől eltérően az ő sebessége és ereje felülmúlta az elrablóét. Darnell támadásától hátraesett a földre.
Ramona megrázta a fejét, próbálva kitisztítani a gondolatait. Igyekezett nem tudomást venni az égésről, amit az a valami okozott, ami a szemből előfröccsent. Talpra kecmergett, és odasietett Zhavonhoz.
Zhavon? Ez nem lehet ő.
Ramona nem tudta elhinni, hogy ő lehet az.
Nem...
De a lény kinyitotta egyik szemét, és Ramona arcába meredt. A száj kinyílt, de csak hangfoszlányok jöttek elő belőle. Ramona elfordította a tekintetét. Aztán kényszeríttette magát, hogy visszanézzen - és azt kívánta, bár ne tette volna. Meglátta a villás nyelvet, melynek mindkét hegye a szájpadláshoz rögzült. Ramona újra a lény szemébe - Zhavon szemébe - nézett, és az undora sajnálatra váltott.
- Segítek neked... - Ramona megállt, nem akaródzott a nevet kimondania. - Zhavon.
Zhavon bólintott, aztán lehunyta a szemét. Az álla és a feje élettelenül lógott.
Ramona megfordult a sikolyra. Darnell összekuporodott. Félrevetődött a szem újabb spriccelése elől, de Jen nem volt ilyen szerencsés. A pulóverének a válla és az ujja sisteregni kezdett, akárcsak az alatta levő bőr.
Ramona visszafordult Zhavonhoz, és a lábát rögzítő kötelet karmának egy villanásával átvágta. A lány kezei már nem mentek ilyen egyszerűen. Nem volt kötél, amit elvághatott vagy kibogozhatott volna - csak hús és kő - a bőr egybeolvadt a Zhavon mögött álló cseppkővel. És a követ túl hosszú időbe tellene szétforgácsolni.
A küzdelemben amolyan patthelyzet alakult ki. Darnell és Jen, aki a sérült vállát fogta, fáradtan köröztek a prédájuk körül, és nagyon figyeltek a furcsa szemre. Az elrabló eközben igyekezett egy falhoz hátrálni, megakadályozva, hogy valamelyik támadója a hátába kerülhessen. Mivel már fel tudta becsülni az ellenfeleit, jobban figyelt Darnellre.
Ramona csak egy pillanatig késlekedett. Nem akart több fájdalmat okozni a lánynak, de mindennél jobban szerette volna, ha szegény Zhavon elkerül ebből a kínzókamrából. Ramona megfogta a halandó kezét és meghúzta. A bőr elszakadt a kőtől, és éles sikoly töltötte be a barlangot, fülsiketítőén visszhangozva.
De nem Zhavon volt, aki sikoltott.
A nyurga elrabló egyenesen állt, felszegett fejjel, mint aki karót nyelt. Elnézett a támadói mellett, akiket észre sem látszott venni.
- Ne nyúlj a mesterművemhez! - üvöltötte, és hirtelen magasabbnak tűnt, és kevésbé girhesnek. A fény átható, halovány fénybe vonta a termet.
Ramona karjaiba vette a lányt, de megmerevedett, amikor a szem pillantása rájuk esett. Az a pillantás odaszögezte Ramonát a földhöz, ahogy a sok év alatt felhalmozódott gyűlölet elszívta csontjaiból a szenvedélyt. Milyen lényegtelennek tűnt most ez a halandó, milyen szánalmasnak tűntek Ramona vágyai. Ki volt ő, hogy beleavatkozzon ebbe a monumentális műalkotásba?
Ramona személyes vágyait elmosta az évek súlya. Térdre esett, és a halandót a földre fektette.
Darnell és Jen nem értették, Ramona mit csinál, de látták ellenfelük figyelmének lankadását, és azonnal támadásba lendültek.
Hagyjátok békén, gondolta Ramona, hirtelen összezavarodva. Miért zavarják?
A szemből ragyogó arany villanás fakadt, és a helyszín lassított felvételként bontakozott ki Ramona előtt. Jen az elrabló oldalának ugrott, de a barlang padlójából egy cseppkő vágódott ki, onnan, ahol eddig semmi sem volt. A levegőben kapta el Jent. Recés hegye belefúródott a hasába, és felfelé lökte őt. Átszakította a testét, csontokat törve, bőrt tépve, ahogy áthaladt a mellüregén. Végül a begörbült hátából kiemelkedve és a torkát teljesen átvágva állt meg.
Jen feje, ez a véres kupaca a csontnak és szőke hajnak, a barlang padlóján landolt.
Darnell Jennel egyszerre támadott, de az arany fényben ő is úgy tűnt, lassított felvételként mozog.
A Toreador elkapta Darnellt.
Darnell hirtelen támadása legalább hátra kellett volna hogy lökje az ellenfelét, de az elrabló megragadta Darnellt a vállainál, és a legkisebb elhátrálás nélkül megállította.
Aztán megfeszítette. Széthúzta Darnell vállait, és Ramona elbűvölt rémülettel szemlélte, ahogy Darnell vállai jó harminc centit eltávolodnak. A hús, a csont, megnyúlt az elrabló kezei alatt.
Darnell felüvöltött és térdre esett. A karjai hasznavehetetlenül lógtak mellette. A vállízület és a csontok reménytelenül álltak. És aztán a szörny a szemmel kinyúlt Darnell arca felé.
- Gyere!
Ramona felugrott, ahogy Tanner hangját hallotta maga mellett. A sokk visszarántotta a valóságba, megszabadítva a szem igézetétől.
- Tűnjünk innen! - sürgette kemény suttogással.
Volt benne valami furcsa, de a zavarodottság közepette nem jutott el teljesen Ramona tudatáig, mi is volt az.
- Ragadd fel és menjünk! - Zhavonra mutatott, aztán elfordult és elindult, azon az éjszakán már másodszor.
Zhavon. Vér. Jen. Valóban megtörténhetett mindez egyetlen éjszaka alatt?
Tanner naplementekor vezette őt a fák közé. Most hajnal volt. És megint utasította arra, hogy kövesse, és elindult. Ramona visszanézett a szörnyetegre, aki épp Darnell szemöldökébe mélyesztette az ujjait. A csontjai engedtek, mint az agyag a szobrász kezeinek. Darnell nyüszített, ahogy egyre kisebb lett a szemürege.
- Átkozott kölyök. Neki már magát kell megvédenie.
Ramona újra Tannerre nézett. Múltkor tudta, hogy követni fogja. Amilyen magabiztos volt, csak tovább sétált. Most megállt és visszanézett. A hangja most kérlelte. A szemeibe nézve Ramona rádöbbent, mi változott meg. «
Félelem.
Az egész arcát elborította. Olyasmivel találkozott, amitől inkább elmenekült volna, semmint hogy harcoljon vele.
Én tettelek azzá, ami vagy.
És mégsem tudta, mit tegyen. Félt.
A felismeréstől Ramona pánikba esett.
Én vagyok az Atyád, mondta. Én tettelek azzá, ami vagy.
Azt hitte, ő fogja a titkos tudást felfedni előtte, megmutatni az új létének a célját. De ő sem tudta, mi történik itt. Elfutott. Félt.
Ramona újra felemelte Zhavont, és Tanner után futott. Látva, hogy követi őt, rákapcsolt a tempóra. Darnell sikolyai visszhangzottak a barlangban. Üldözték Ramonát a járatban. Egyre gyorsabban futott, de nem tudta őket lehagyni.
Amikor kiért a barlangból, a mezőre Darnell sikolyai még mindig a fülében visszhangzottak.
Tanner nem lassított, de Ramona, az ájult Zhavonnal a vállán így is majdnem beérte. Az égbolt világosodni kezdett kelet felé. Ezt látva nem a fájdalom jutott eszébe, amit alig egy napfelkeltével azelőtt átélt, hanem hogy Jen hogy aggódott, hogy hol töltik a nappalt - Jen, akinek a feje most ott feküdt a szörnyeteg lábainál. Ramona elvétett egy lépést, megbotlott, és majdnem a földre bukott Zhavonnal.
Mennyivel járt Darnell rosszabbul? Ramonát furdalta a lelkiismeret. Vissza kéne mennem, hogy megmentsem, gondolta. De hogyan?
Megrázta a fejét. Nem számít. Ott kellene... lennem vele... meghalnom vele.
Ott volt azonban előtte a mezőn az Atyja, az, aki vámpírrá tette. Annyival ravaszabbnak tűnt Ramonánál. Be tudta cserkészni úgy, hogy nem vette észre, és el tudott tűnni nyomtalanul. És ő most menekült.
Ez jelenthet valamit, gondolta.
Átértek a hegyen és elindultak a domboldalon felfelé. Tanner elhúzott, amikor Ramona megbotlott, de majdnem újra beérte. Megállás nélkül futott fel a dombra. Egy levél vagy ág sem jelezte az útját. Ramona minden lépte mintha a jelenlétét közölte volna a kora reggellel. Elkezdte szidni magát: Olyan hangos vagyok, mint... aztán abbahagyta.
Jen.
Tanner megállt félúton felfelé a domb nyugati lejtőjén.
- Ez megteszi, - mondta. - a domb másik oldalát már valószínűleg úgyis éri a nap. Itt megyünk a földbe.
A földbe menni. Hát persze. Nem volt most idő, hogy menedéket keressenek. De Ramona az élettelenül csüngő alakra nézett a karjaiban. - Nem hagyhatom csak úgy itt, - mondta vádlón.
Tanner, mióta a barlangból kiértek, először nézett egyenesen Ramonára. Az arckifejezése közömbös volt. Nem szólalt meg.
- Nem hagyhatom itt! - kiáltott rá Ramona. Vérkönnyektől homályosodott el a szeme.
- Tedd, amit tenned kell, - mondta közömbösen.
- Baszd meg!
Tanner egykedvűen nézte.
Ramona a földre tette Zhavont, és a hajába túrt. - Nem hagyhatom... - Zhavon arca legalább annyira el volt torzítva, mint a testének a többi része, talán még jobban is. Az egyik szeme teljesen eltűnt, bár lehet hogy csak takarta a hús és a csont valahol. Az orr lapos volt és oldalra volt dolgozva, és valószínűleg alkalmatlan volt már a légzésre, legalábbis Zhavon szájának a maradványa folyamatosan mozgott, és ez erről árulkodott. Gyönyörű ajkai laposak és nyúltak lettek, és a feje éles szögben állt, a húsos szál tartotta, amit Ramona szeme láttára kötöttek a lány vállához.
- Nem hagyhatom...
Ramona vér szagát érezte. Véres volt. Zhavon karjai, ahol elszakadtak a kőtől, véreztek, véreztek egész úton.
- Tedd, amit tenned kell, - mondta Tanner ünnepélyesen, és belesüllyedt a földbe.
Ramona utána meredt. Nem volt bizonyos benne, hogy csak lesüllyedt a föld felső rétege alá, vagy eggyé, vált a földdel. Azt sem tudta, hogy vele mi fog történni, amikor pár perc múlva követi őt. Több ideje úgysem volt, hogy döntsön. A napfelkelte utolsó percei, amikor a nap a horizont fölé emelkedett, mindig olyan rövidnek tűnt. A bőre máris elkezdett felmelegedni, mintha láza lenne. De hiszen csak az élő hús lehet lázas.
Zhavon kicsavarodott teste Ramona lábainál feküdt. A halandó lányból is szörnyeteg lett, mint magából Ramonából. A különbség csak az volt, hogy míg Ramona vadászhatott, és találhatott élelmet, Zhavon nem tudott így élni.
Ramona megsimogatta a lány sima, csokoládé bőrét - az egyetlen felismerhető jel, a szemen kívül, ami most kinyílt és Ramonára szegeződött. Zhavon nem tudott beszélni. Ha a nyelve nem lett volna beleolvasztva a szájpadlásába, ereje már akkor sem lett volna. Nem valószínű, hogy a napot túlélné, győzködte magát Ramona. És ha túl is élné, nincs olyan sebész, aki helyre tudná hozni ilyen állapotból.
Ez már kegyelem neki, gondolta Ramona. Nem hagyhatom csak úgy itt.
A nap felkelőben volt. Nem volt már sok idő.
Ramona belenézett az emberi szembe abban a szörnyűséges kupacban. Szeretett volna mondani Zhavonnak valami megnyugtatót, de erre nem voltak szavak. Ramona lágyan megcsókolta azt, ami egy tökéletes, tizenéves arc kellett volna legyen. Még egyszer utoljára megnézte Zhavont meztelenségében, próbálva az obszcén halomba beleképzelni az általa ismert lányt.
Aztán Ramona benyúlt a lány fedetlen szívéhez, és a kezét a dobogó szervre tette. A felfoghatatlan trauma ellenére a szív még mindig vert, keresztülerőltetve Zhavon vérét azon az alakon. Ahogy a nap elkezdte égetni a hátát, Ramona mélyen ivott. A vér édes volt, de a lelkét mégis keserűség emésztette. Ramona ivott, amíg a halandó tűz ki nem aludt, aztán belesüllyedt a földbe.

 

 

HARMADIK RÉSZ:
Hamu

 

1999. július 23., péntek, este 9:09
New York állam északi része

Az öntudat hulláma lágyan, mégis semmi mással össze nem téveszthető módon rángatni kezdte Ramonát, aki komoly kísértést érzett rá, hogy figyelmen kívül hagyva ezt a sürgető hívást még mélyebben beássa magát az újonnan fölfedezett földmélyi nyugalomba. A zárkózottságnak semmi jól meghatározható okát nem találta. Az érzés széles volt és többrétegű, mint egy rongyszőnyeg. Látta magát kényelmesen elhelyezkedve a takarói között az ágyban. Nem akart felkelni, hogy összepakoljon és elinduljon az iskolába, ahol szinte bármi megtörténhetett. A habozása azonban nem a jelen helyzettel való megelégedéséből fakadt, hanem sokkal inkább a jövőtől való rettegésből.
Lassan egyre jobban tisztába jött a környezetével. Már nem az a fiatal lány volt. Az iskola többé már nem jelentett gondot. Nem voltak takarók, sem lepedők. A föld békéje vette körül: talaj, kövek, gyökerek és csúszó-mászó lények. Velük volt. Egy volt közülük.
Ez most vajon olyan, mint a legvégén? - elmélkedett Ramona. Lehet-e a halál - az igazi halál - békésebb?
Ébredező öntudatával kinyúlt a környezete felé. Egy hatalmas tölgyet lehorgonyzó és tápláló hatalmas gyökérrengeteg közé fúrta be magát. Egy mormota tekervényes járatait követte.
Talán egyszerűen itt maradok.
Olyan könnyű lenne, véget vetni a szenvedésnek.
Már éppen átadta volna magát ennek a kellemes gondolatnak, amikor valami más kerítette hatalmába. Éhség. Keményen szorította a szívét és a markában volt a lelke. Hiszen nem a teste éhezett, hanem a benne lakó kiéhezett Bestia követelte a szabadságát. Azt pedig a gondolatok a pihenésről és a békéről csak még dühödtebb tombolásra késztették.
Megadod magad a Bestiának.
A Bestia már két éve hajszolta, mint ahogy most is kikergette a pihenésből. Már sokszor érezte az éhséget, de eddig még nem fogta fel a mögötte lakozó erőt. Eddig nem is sejtette, hogy a Bestia milyen közel van a felszínhez.
Ramona is közelebb emelkedett a felszínhez: az életet fenntartó föld felszínéhez. A sötétség és az elégedettség érzése távoli emlékké fakult. A levegő érintése az arcán csak lassan jutott el a tudatáig. Kinyújtóztatta az ujjakat a kezén és a lábán, mozgásra kényszerítve ezzel az izmokat és ízületeket, amelyeknek már régen porrá kellett volna omlaniuk.
Porból s hamuból vétettünk.
A lassan tovatűnő letargián kezdtek átszűrődni az éjszaka neszei. A tücskök és a levelibékák eszébe jutatták, hogy milyen messze van a megszokott betondzsungeltől, ahová a halandók bezárták magukat. A hangok felidézték az emlékeket és figyelmeztették.
- Ha minden rendben van, és készen állsz...?
Ez a nagyon közeli hang teljesen felrázta Ramonát. Kevesebb, mint egy másodperc alatt talpon termett, lekuporodott és készen állt egy támadás fogadására.
Nem egészen harminc láb távolságban Tanner guggolt, karjait összefonta a mellkasán és a rosszallás jól látható volt arcának azon a részén, amelyet nem takart a szőrzete vagy a napszemüveg.
Tanner jelenléte felelevenítette Ramona legfrissebb emlékeit, amelyek úgy csaptak át fölötte, mint valami kegyetlen szél által hajtott tűzfal. Jen halott és talán Darnell is az. És Zhavon...
Zhavon!
A név kétségbeesett jajkiáltásként szakadt fel belőle a benne lakozó bestia tanúságaként. Ramona a földre zuhant az előző esti bűn súlya alatt. Egyenesen a lány dobogó szívéből ivott és kicsikarta belőle az utolsó életet adó vércseppet is. Zhavon vérét.
Ramona törökülésben ült a földön és azt várta, hogy Zhavon véréből álló könnyeket fog ejteni. Várta őket, de nem jöttek. Csak hatalmas ürességet érzett. Az ürességben pedig a Bestia üvöltése visszhangzott.
- Soha ne bújj elő a földből úgy, hogy nem tudod mi vagy ki vár rád idekint. - dorgálta Tanner.
Nem figyelt rá, ami láthatóan zavarta Tannert, de Ramonát ez egyáltalán nem érdekelte. Nem volt képes kiszabadítani magát a Zhavon halálát övező bűntudat-mocsárból. Csak mostanában kezdte felfogni a köztük kialakult kötelék természetét. Most értette meg, hogy csak a lány közelsége miatt volt képes kapcsolatban maradni a még benne rejtőző, de gyorsan halványuló emberi résszel. De Zhavon most már halott. És Ramona saját kezűleg pusztította el. Egy pillanatig azt hitte, hogy mindenfelől a Bestia csaholását hallja, de csak a szél játszott a levelek között.
Tanner nem moccant. Rezzenéstelen tekintettel meredt Ramonára.
Ramona mereven viszonozta a tekintetét, bár az egésznek semmi értelmét nem látta. Két éve csak éhség és félelem volt az élete. Most pedig itt állt előtte valaki, aki mindent elmagyarázhatna neki, és aki ehelyett inkább parancsolgat.
Végül is Mr. Lincoln felszabadította a rabszolgákat. - gondolta.
Tanner ellopta a régi életét. Nem kérdezte meg tőle, hogy akar-e éjszakában és vérben létezni.
- El kell mennem. - mondta végül Tanner - Csak rád vártam.
- Azt várod, hogy megköszönjem? - kérdezte Ramona, de hangjában a kihívás élét tompította a visszatérő félelem.
Tanner megint itt akarja hagyni. Mindig ez történt, amióta csak megismerte. Megjelenik egy rövid időre, aztán eltűnik. Így történt ez Ramona ablakánál, a garázsban és a hayesburgi erdőben is. Az egyetlen különbség az volt, hogy most először szólt neki előre arról, hogy el akar menni.
- Kérdéseim vannak. - mondta Ramona.
- Mindent a maga idejében. - Tanner nem mozdult. Túlságosan nyugodt volt, mintha nem is élne.
- Nem tudok rólad semmit, - csattant fel Ramona - de egyáltalán nem szórakozom jól.
Tanner még mindig kifejezéstelen arccal meredt rá.
- Ide kell hoznom a többieket.
Többieket.
Ramona nem volt biztos benne, hogy ez mit jelent. Olyanokat, mint Zhavon, akik megetetik a tomboló Bestiát? Vagy a többiek alatt Darnellt és Jent értette, akiket meg kell menteni? Habár Jenen már nem lehetett segíteni, emlékeztette magát Ramona.
- Ki kell szabadítanunk Darnellt. - mondta Ramona.
- Előbb ide kell hoznom a többieket. - rázta meg a fejét Tanner.
Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, de Ramona emlékezett a félelemre, ami tegnap éjjel tükröződött a szemében. Ő sem akart visszamenni a barlangba, de nem hagyhatta magára Darnellt.
- Darnell nem halt meg... még életben lehet. - ragaszkodott Ramona a saját igazához.
- Jobb neki, ha mégis. - mondta Tanner tárgyilagosan.
Ramona szeretett volna vitába szállni vele, de eszébe jutott, hogy a különös szemű őrült hogyan torzította el Zhavont és rájött, hogy Tannernek valószínűleg igaza van.
- De meg kell bizonyosodnunk róla. - mondta Ramona.
Meglepő módon Tanner bólintott.
- Igen. Idehozom a többieket és valószínűleg meg fogjuk ölni azt a teremtményt.
Ramona figyelmesen Tannerre nézett. Most, hogy Ramona már nem vitatkozott vele, az arcán a grimasz már nem volt olyan mély. A szavaiból érezhető volt, hogy ő nem reménykedik benne annyira, mint Ramona, hogy Darnell ilyen sokáig életben maradhatott. Tannert a bosszú érdekelte. Ramona nem volt meglepve. A férfiak már csak ilyenek. Tanner úgy érezte, hogy a büszkesége valahogy csorbát szenvedett és most vissza fog menni, hogy szétrúgja annak a teremtménynek a seggét.
Az a teremtmény.
Ramona mindössze az óriási lüktető és nedvedző Szemet tudta felidézni belőle. Tényleg az arcába fröcskölt valami savfélét? Végighúzta ujjait a szeme és az orra körül a félig gyógyult bőrön. A gyógyulást Zhavon vérének köszönhette. A barlangbeli küzdelem már most is csak egy rettenetes álomnak tűnt. Az emlék szinte teljesen elhalványult, de az apró, savégette lyukak a pólóján nagyon is valóságosak voltak.
Jen és Darnell számára igazi volt. - gondolta Ramona.
És Zhavonnak is.
- Hol van Zhavon teste? - kérdezte Ramona gyanakvóan, amikor az utolsó ködpamacsok is felemelkedtek az agyáról és a tegnap esti emlékek egyre távolodtak. Ezen a helyen oltotta ki Zhavon életét, de a testet nem látta sehol.
- Eltemettem. - mondta Tanner.
- Hová? - követelte Ramona. Az ujjai karmokká alakultak és ő begörbítette őket az oldala mellett.
- Indulnom kell. - mondta Tanner és a döbbenet ismét látható volt rajta.
- Nem mész sehová, amíg nem kapok választ a kérdéseimre. - lépett közelebb hozzá Ramona.
Persze tudta azt, hogy nem kellene ennyire ellenségesen viselkednie. Ha tisztelettel szól hozzá, akkor sokkal nagyobb esély van arra, hogy Tanner megtanítja mindenre, amire az életben maradáshoz szüksége van. Azonban Tanner viselkedése és a szavai szinte pillanatok alatt óhatatlanul felingerelték. Vajon miért kéne neki tisztelnie őt, ha Tanner nyomát sem mutatja az iránta való tiszteletnek a viselkedésében?
- Nem kértem az engedélyedet, haszontalan kölyök.
Haszontalan kölyök. Megint ez a név. Ramonának felállt tőle a szőr a hátán.
- El kell beszélgetnünk erről a haszontalan kölyök dologról.
Tanner minden figyelmeztetés nélkül kivicsorította az agyarait és démonian felsziszegett. Lekapta a napszemüvegét az orráról, és szinte keresztüldöfte Ramonát vérvörös szemeivel, amelyeknek a pupillája a macskákéhoz hasonlóan csupán egy függőleges vágás volt. Ramona egy lépést hátratántorodott.
- Nem tűröm tovább az arcátlanságodat. - szűrte át összeszorított fogai között Tanner - A testet Table Rock mellett temettem el, kétmérföldnyire abban az irányban. - ujjaival mutatta az erdőn keresztül követendő irányt - Várj ott, és odaküldöm a többieket. Nem szabad ilyen közel lennünk a barlanghoz.
Tanner sarkon fordult, de néhány yard után megtorpant.
- Mutass kellő tiszteletet az öregekkel szemben. A túlélésed függ ettől.
És ezzel Tanner eltűnt. Ramona szinte nem is látta, hogy megmozdult volna, mégis eltűnt.
Istenem. - gondolta Ramona - A szemei...
Ramona dermedten állt és arra a helyre meredt, ahol Tanner állt, és ahonnan rámeresztette azokat a nem emberi szemeket.
A lábai hirtelen megroggyantak és Ramona minden méltóság nélkül lerogyott a földre.
Pontosan olyan rossz, mint az a Toreador-micsoda.
És Tanner, a teremtője, a saját hasonlatosságára alkotta meg őt.

 

1999. július 23., péntek, este 10:10
New York állam északi része

Table Rockot könnyű volt megtalálni. Két mérföldnyire északra volt abban az irányban. Amerre Tanner mutatott mielőtt eltűnt volna. Ramonát nagyon zavarta, hogy ilyen könnyedén el tudott tűnni előle. Semmi nem vonta el a figyelmét: egyenesen Tannerre meredt és ő egyszer csak nem volt ott. Pontosan úgy, ahogyan a motoros is megközelítette őt: az egyik pillanatban még ott volt.,. aztán meg itt. Csak így, minden átmenet nélkül.
Ezt ő maga is képes volt megtenni a halandókkal.
De nem rögtön a legelején, döbbent rá.
Jó néhány hónapnak kellett eltelnie addig, amíg kezdte megérteni és uralni a frissen szerzett és igencsak figyelemre méltó képességeket és további hónapoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy képes legyen rátermetten és megbízhatóan használni ezeket a képességeket akár még halandókkal szemben is.
Vajon a többi vámpír egyszerűen csak sokkal többet gyakorolt már? Vajon ez csak gyakorlás kérdése, vagy a többiek egyszerűen csak sokkal erősebbek, mint ahogy ő is erősebb a halandóknál? Ramona nem tudott semmilyen jó módszert kitalálni arra, hogy hogyan kaphatna választ erre a kérdésre. Tanner eddig sem bizonyult túlságosan közlékenynek és Ramona kételkedett benne, hogy bármi olyat megtanítana neki, ami gyengíthetné az uralmát fölötte. Túlzottan élvezte a felsőbbrendűségét ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen kieressze a kezéből. Ramonának meg kell tanulnia tőle, amit lehet, a többit pedig ki kell olvasnia a sorok közül.
Tanner talán egy kicsit jobban megnyílik, miután szétrúgták ennek a Toreadornak a seggét. Akármi legyen is az a Toreador.
- De azt ajánlom neki, hogy hagyja abba a haszontalan kölyközést, - mondta magának Ramona fennhangon.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Table Rock honnan kapta a nevét. Ramona úgy saccolta, hogy a hatalmas sziklatábla területe úgy harmincszor negyvenlábnyi lehetett és ez a durva téglalap alakú felszín meglepően sima volt.
- Mint valami őrült asztal. - mondta magának Ramona és felmászott a sziklára - Valamelyik telepes komolyan megerőltethette a képzelőerejét ezért a névért.
Valamelyest megnyugtatta, hogy hallhatta a saját hangját.
Ramonát a sziklánál sokkal jobban érdekelte az az emberméretű friss földhalom, amelyet egy közeli enyhe emelkedőn talált.
Zhavon.
Hirtelen úgy érezte, mintha a föld megnyílna a lábai alatt. A szikla többé már nem tűnt stabilnak. A térdei megroggyantak, amikor lelépett a földre. Megtántorodott. A Tanner iránt táplált keserűséget elsöpörte az üresség, a hatalmas semmi, ahol nem is olyan régen még... mi is volt ott?
Darnell megmentése, a Toreador, Tanner, a Sabbat, maga a túlélés - minden olyan dolog, amivel foglalkoznia kellett volna, most annyira jelentéktelennek, távolinak és értelmetlennek tűnt.
Csak a veszteség és a bűntudat számított.
Zhavon.
Ramona térdre rogyott az őt kárhoztató friss földhalmon. Arcát a mocsokba nyomta és visszaidézte azt az időt, amikor a sötét utcákon keresztül a karjaiban vitte haza a sebesült halandót.
Megmentetted az életét. - mondta Ramonában egy hang. - Az élete már úgyis csak kölcsönkapott idő volt.
- Megöltem őt. - zokogta Ramona, de nem érzett nedvességet, amikor letörölte a mocskot az arcáról. Sírnia kellene. Sírni akart. De nem voltak könnyei. Belül üres volt és száraz.
Jogod volt hozzá, hogy elvedd az életét. - mondta a hang - Megmentetted.
- Megöltem.
Öltél már ezelőtt is. És még fogsz is.
- Zhavon...
A név fojtogatta. Nem nyugtatta meg semmi abból, amit a hang mondott neki. A világon semmi nem nyugtathatta meg. El kellett volna hagynia a lányt, miután megmentette. Távol tarthatta volna magát tőle, visszatarthatta volna önmagát.
Ramona a sírra borulva feküdt és visszaemlékezett arra, amikor ő el akart rohanni, de Zhavon mégis követte.
Téged akart! - mondta a hang - Azt akarta, hogy vedd a vérét.
De Ramona érezte a szavakban megbújó hazugságot. Egy halandó sem állhat nála jobban ellen az éhségnek. Még emlékezett arra az éjszakára, amikor átváltozott: ahogyan az az alak, Tanner elkapta őt. Ő pedig megadta magát neki. Nem tehetett mást, mint hogy megadja magát neki. Néhány pillanatig még gondolt is rá, hogy meg akarja adni magát, de nem volt igazán más választása. Nem létezett szabad akarat.
Azt akarta, hogy vedd a vérét.
- Nem! - utasította vissza Ramona a hazugságokat.
Ezt nem Zhavon választotta, nem ő akarta így.
És nem is Ramona választott így.
Tanner választott. Ő választott Ramona és Zhavon helyett.
Ramona ujjait belevájta a földbe és ökölbe szorította a kezeit.
- Szemét kurafi. - Szerette volna, ha Tanner visszajön. Fel akarta tépni a mellét, kiszaggatni a szívét és lenyomni a torkán. A véréből akart lakmározni és nézni, amint az önelégült arckifejezése halotti maszkba fagy.
Erő van a vérében. A te jussod.
Ramona megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és hogy elűzze a hangot a fejéből. Újból megérintette az arcát. Száraz volt. Azon gondolkozott, hogy miért nem képes sírni. Hiába kereste, nyomát sem lelte annak a gyásznak, amely nem is olyan régen szinte elborította. Csak az elmúlásának a nyomait találta, mint valami kihalt állatfajta lábnyomait. A saját elpusztult emberségének lábnyomait. A részvét átadta helyét a keserűségnek, a remény a gyűlöletnek.
Mielőtt felállt volna, még gondosan kisimította a lyukakat, amiket az ujjai hagytak a sírban, aztán visszavonszolta magát a sziklára és lerogyott. Mozdulatlanul feküdt ott, nem akart a sírra nézni, nem akarta látni annak az embernek a végső nyughelyét, akinek a vére most az ő ereiben folyt.
Ramona nem néz szembe vele, de a vért nem lehetett becsapni. A vér tudta, hogy, a megszaggatott emberség hamarosan elhervad és meghal, akár egy tövéről letépett virág.
Mozdulatlanul és hidegen hevert a kövön. A tücskök és a levelibékák pedig ügyet sem vetettek a szenvedéseire.

 

1999. július 23., péntek, este 10:45
A Five Boroughs rendház
New York városa, New York

Johnston Foley még egyszer utoljára ellenőrizte az ékkövet. A gyufáról a gyertyára átadott láng egy pillanatig sercegett, majd erőre kapott. Tökéletesen összeszedett gondolatokkal kezdett bele a varázsigébe és egyre közelebb vitte a lángot a nyitott ladikéban heverő kvarc gömbhöz.
A gyertya még több mint két láb távolságban volt, amikor a lángocska elaludt, mintha csak valamilyen láthatatlan kéz koppintottá volna el az ujjai között.
Lenyűgöző - gondolta Johnston.
A titokzatos erő az elmúlt héten egyre erősebb lett. Johnston ezelőtt még soha nem látta, hogy a gyertya már ilyen távolságban kialudt volna. Ez csak egy egyszerű, jelentéktelen rituálé volt, mégis úgy érezte, hogy igen nagy jelentőséggel bír. Meg fogja fejteni a drágakő titkait és a felettesei bizonyára észre fogják venni a hatékonyságot és a szakértelmet, amivel az ügyet kezelte. Hogyan is lehetne másként?
Aisling Sturbridge visszatért a baltimore-i tanácskozásról. Keveset beszélt az összejövetel eseményeiről, de még ő sem palástolhatta a kő iránti érdeklődését. Amikor megmutatta neki is ezt a rituálét, Johnston észrevette, hogy Sturbridge szemöldöke egy leheletnyit felemelkedik. Nála pedig ez az árnyalatnyi gesztus lenne a tomboló dühtől a szexuális extázisig terjedően mindenfajta érzelem egyetlen kifejezése.
Most biztosan önmagát rugdalja, amiért rám bízta a követ. - gondolta Johnston - Minden bizonnyal még a Pontifex is értesülni fog a szerepemről ebben az ügyben... talán még maga Meerlinda is.
Johnston lesimította szertartásos köntösének redőit és minden erejével azon volt, hogy száműzze ezeket a szédítő gondolatokat az elméjéből. Jacqueline összegyűjtötte a szükséges alapanyagokat és el kellett ismernie, hogy becsületes munkát végzett. Az ünnepélyes megtisztítást és a Johnston kamráját védő varázsigéket Aaron végezte, aki sokkal következetesebb, megbízható növendék. A védőpecséteknek több feladatot is el kellett látniuk: először is meg kellett akadályozniuk, hogy valaki figyelmetlenül megszakítsa a szertartást, másodszor pedig elővigyázatosságból helyezték el őket, mivel nem tudhatták, hogy a rituálé mit szabadít rájuk. Johnston, aki a kamrájának falai közé volt bezárva, tágabb értelemben akár feláldozhatónak is tekinthető. Az egész rendházat azonban nem lehetett veszélybe sodorni.
Johnston hátralépett a kőtől és szemügyre vette a munkaasztalon sorakozó kellékeket: a két csiszolt ezüst szegélyű, nyolc hüvelyk magas és négy hüvelyk széles ovális ezüst tükröt, amelyeknek tökéletesen sima volt az üvege és a hátsó ezüst borítása, öt darab ceruza nagyságú fenyőből faragott botocskát, amelyeket hibátlanul lecsiszoltak, egy lapos ezüst tálcát, amelynek a közepébe a ladikon találhatóval megegyező liliomot véstek, hét vörös gyertyát, amelyeknek a viaszába egy vad bagoly belsőségeit keverték, néhány arany szegélyű pergamenlapot, egy obszidián tintatartót és egy bizonyos rituális tollkészletet. Johnston személyesen gondoskodott a pergamenről, a tintatartóról és a tollkészletről. A Jacqueline által összeszedett tárgyakat is ellenőrizte, csakúgy, mint az Aaron által végzett előkészületeket és mindet rendben talált.
Eljött az idő.
Behunyta a szemeit és évtizedes gyakorlás szülte könnyedséggel tisztította meg a gondolatait minden oda nem illő aggálytól. Minden egyes mentális hordalékdarabkát begyömöszölt a megfelelő polcocskára, amíg teljesen meg nem tisztult és készen nem állt arra, hogy lelki szemeivel befelé fordulva megkeresse azt a helyet, ahol a misztikus energiák apró tavacskába gyűltek az állandóan buzgó forrásuk alatt. Johnston belemerült a tavacskába, mélyen a víztartó rétegbe. Ebbe a misztikus energiaraktárba csak nagyon kevesek nyertek bebocsáttatást az idők folyamán.
Johnston tudatának egy része halványan érzékelte, hogy az idő nélküle telik. A testén kívül órák teltek el. A szemei nyitva voltak, de az idő torzulása folytán az egyes cselekedetek megtörténte és a cselekedeteket a szemének közvetítő fényhullámok megérkezése között eltérések mutatkoztak. Agyának az a felszíni része, amely a külső valósággal foglalkozott, a külvilágból olyan ingereket kapott, amelyek nem a másodperc törtrészével, hanem percekkel azelőtt keletkeztek.
Johnston látta, amikor elhelyezte a két tükröt annak az asztalnak a két oldalán, amelyen a követ tartalmazó faládikó pihent. Látta azokat a távoli pillanatokat, amikor a kezei egymástól és a ládikótól egyenlő távolságban elhelyezték a hét gyertyát.
Ekkor az idő hirtelen előreugrott, ami teljesen megszokott volt. Valamikor elhelyezhette az ezüst tálcát az asztalon, mert most ott volt a ládikó előtt. Az ajkai szinte önmaguktól mozogtak. Az általa kántált szavak sokkal öregebbek voltak annál, amit a legtöbb nyelvész lehetségesnek tartott volna. A beszédének időzítése eltért a látványtól. Azok a szavak, amelyek csak a következő órában fognak elhangzani összekeveredtek azokkal a képekkel, amelyek már percekkel ezelőtt keletkeztek. A Tremere nem az irányítója volt a rituálénak, hanem inkább csak a közvetítő közege. Az alakját és a formáját lelkének vízzáró rétegéből kapta.
Egy apró kis hullám a medencében elhomályosította az időérzékelést, megváltoztatta a viszonyokat. Johnston nem azt a módot látta, ahogy a kezei meg fogják markolni a botokat, hanem hogy hogyan fogja egyenként elroppantani őket, és hogyan fog gyanta helyet vér csordulni belőlük az ezüst tálcára.
Az utolsó botocska roppanására a hét gyertya életre kelt. A füst vörös színben izzott a kvarc fényében, amely most olyan fényesen égett, mint ahogyan a világ kialakulása óta egyetlen láng sem. A kamrában terjengő illat az anyaméhben érzett kényelemre emlékeztette Johnstont. Hány évszázad is telt el azóta? Most mégis ismét ott volt és az anyja szívének folyamatos dobbanásai megnyugtatták. Átváltozott saját embrió énjévé, amely kapcsolatban állt a felnőttel. Fejlődő testének formátlan alakjából egy kéz bontakozott ki.
A kinyúló kéz azonban nem anyja méhének puha, megbocsátó húsába, hanem kemény és hideg kőbe ütközött. Megpróbálta visszahúzni a kezét, de a kő úgy nőtt, mint az élő szövet és megpróbálta megragadni a karját. Még az élethez kötő zsinór is úgy tekeredett rá, mint egy fojtóhurok. Körülötte hirtelen vihar támadt és elűzte a kényelmet és a melegséget.
Johnston sikoltani próbált, miközben lehúzták a sötétségbe.

 

1999. július 24., szombat, hajnali 1:17
New York állam északi része

Ramona nem emlékezett rá, hogy bármikor is aludt volna az átváltozása óta, leszámítva az órákat, amikor reggelente elmenekült a nap elől, de az az állapot inkább hibernáció, vagy katatónia volt, mint igazi alvás. Nem volt benne biztos, hogy elaludt-e ezen az éjszakán. Nem volt tűi valószínű, de egyszer csak azt vette észre, hogy eltelt az idő és már jócskán benne jár az éjszakában. Ramona képes volt érzékelni az éjszaka fázisait, ugyanúgy, mint ahogy a halandók képesek ösztönösen megkülönböztetni a hajnalt, a delet és az alkonyatot. Egyáltalán nem volt nehéz ezt megtanulni. Most pedig hirtelen jól benne járt már az éjszakában és nem tudta, hová tűntek az órák.
Alvás? Nem volt különösebben kipihent. Nem is álmodott, de az álom szintén olyasmi volt, ami az átváltozás óta nem esett meg vele. Ő és Jen alig néhány éjszakával ezelőtt beszélgettek erről, de azóta sok minden történt vele és úgy érezte, mintha évek teltek volna el a beszélgetésük óta. Jen megszabadult a félelmeitől és Ramona itt maradt és nem volt senki, akivel megoszthatta volna a saját félelmeit.
A mellkasa nem a sérülésektől, hanem az ürességtől sajgott. Talán a veszteségek súlya nyomta le őt az álomba. Néhány órára megszabadult a gondolataitól, az emlékeitől és a fájdalomtól. Most már ezek voltak az állandó társai és nem távolodtak el messzire tőle.
Vajon mi hívta őt vissza a veszteségek világába, hiszen a fájdalom és a keserűség láthatóan nem végzett még a kínzásával. Talán ez a közeli hang volt a felelős, amely lassacskán eljutott a tudatáig. Olyan volt, mintha valaki négykézláb mászna az aljnövényzetben.
Ramona hirtelen felült. Mintha egy férfi hátát látta volna, aki éppen a friss sír körüli földet ásta. A mozdulat zajának hatására a férfi megpördült, hogy szembenézhessen Ramonával, aki egy óriási patkány nyálkás szemeivel és kivicsorított sárga fogaival találta szembe magát.
A lány döbbenete azonnal átadta helyét az ösztönös cselekvésnek. Egyetlen másodperc alatt termett talpon és máris ugrásra készen kuporgott.
A patkánylény tessék-lássék rásziszegett. Laza földarabkák potyogtak rángatózó orráról. Láthatólag nem tudta eldönteni, hogy támadjon, vagy meneküljön. Mindenesetre lassan messzebb oldalazott és úgy helyezkedett, hogy a friss sírhant közötte és Ramona között helyezkedjen el. Megpróbált kihasználni minden védelmet, amit ez az alacsony halmocska adhatott.
- Te vagy Tanner-gyermek? - kérdezte a patkány.
Ramona döbbenten állt. Sokkal jobban sokkolta, hogy emberi szavak hagyták el azokat az állati ajkakat, mint hogy magához ilyen közel fedezte fel a lényt, vagy ahogy utána megpillantotta az arcát. Összehúzott szemekkel alaposan szemügyre vette a teremtményt.
Hajlott teste emberi volt és szeméttől és még rosszabb dolgoktól bűzlő rongyok burkolták. Arca annak ellenére megtartotta nagyjából emberi formáját, hogy rendelkezett a patkányok minden jellegzetes vonásával: egymáshoz közel ülő, hatalmas, dülledt szemek, rángatózó bajusz, előreugró és groteszk módon aránytalan orr, csapott áll, apró, töredezett fogak.
- Te vagy Tanner-gyermek - válaszolta meg a saját kérdését Ramona helyett a patkány-lény - Azt mondta, hogy elég makacs vagy.
A patkány a saját viccén kuncogott, de az is lehet, hogy egyáltalán nem nevetett, csak valami megakadt a torkán. A zavaró, köhögő hang alapján Ramona nem tudta eldönteni. A patkány ismét a sír körül kezdett ásni, de a szemét továbbra is gyanakvóan Ramonán tartotta. - Új sír. - mormolta maga elé. Ramona leugrott a szikláról és a sír mellett landolt. - Hozzá ne érj, te kibaszott patkányképű szemétláda! - ordította és a teremtmény felé csapott. A patkány lebukott a karmai alatt és kezét-lábát törve próbált hátrakúszva kikerülni Ramona kartávolságából. Úgy sziszegett, mint egy sarokba szorított vadállat.
- Testben néha van kis vér. - ragaszkodott a saját igazához - Elég mindkettőnknek.
Kinyújtotta a nyakát és figyelmesen nézte Ramonát, hogy lássa elfogadja-e a békeajánlatot.
- Ezt a testet senki nem fogja kiásni! - Ramona tett egy lépést a lény felé és felemelte egyik karmos kezét. A patkány válaszul még hátrébb húzódott.
- Tied vér? - kérdezte, mintha ez alátámasztaná a másik igényét.
Ramona lenézett a sírra. Azon gondolkozott, hogy most már vajon mit számít, hogy mi történik a testtel? Zhavon halott. Örökre elment. De még akkor sem bírta elviselni annak a gondolatát, hogy ez a patkány-lény kiássa a maradványait, hogy rajtuk lakomázzon.
- Az enyém. - mondta csendesen - Senki nem áshatja ki ezt a testet.
A patkány bólintott. Láthatólag az ő részéről az ügy el volt intézve. Mivel már nem volt ok az összeütközésre, ismét közelebb óvakodott Ramonához.
- Mi a neved, Tanner-gyermek? - kérdezte kissé bizalmas és egyáltalán nem barátságtalan hangon.
- Ramona. - válaszolta gondolkodás nélkül a lány. Úgy érezte, nem kell tartania ettől a lénytói, amíg az távol marad a sírtól.
A patkány egy pillanatig mintha arra várt volna, hogy Ramona mond még valamit, és amikor látta, hogy a lány nem szól többet, akkor kihúzta magát és így szólt:
- A nevem Patkánypofa. Ismerem New York állam minden városát és falvát. Okosabb vagyok a farkasoknál, gyorsabb a Sabbatnál.
Ismét Ramonára nézett és várta, hogy talán most majd lesz valami mondanivalója.
- Ez kedves. - mondta Ramona végül. Nem voltam kíváncsi a rohadt élettörténetedre.
Néhány percig csendben álldogáltak. Ramona ügyelt rá, hogy a patkány-lény ne menjen a sír közelébe. Patkánypofa Table Rock körül szaglászott és láthatóan minden érdekelte, de a sírról jelentőségteljesen tudomást sem vett.
- Szóval Patkánypofának hívnak? - kérdezte végül Ramona, akit már kezdett nagyon zavarni a csend, amelyet csak Patkánypofa egy-egy szimatolás közben hallatott horkantása tört meg - Anyukádnak biztos baj volt a fejével.
Patkánypofa abbahagyta a szimatolást és felnézett. A szemeiben mintha egy árnyalatnyi szomorúság tükröződött volna.
- Most már... Így hívnak.
Azt már nem kellett megkérdezni, hogy miért kapta ezt a nevet.
- Én senkinek sem hagynám, hogy Patkánypofának hívjon. - mondta Ramona. Akaratlanul is lepillantott rettenetes lábfejére és eszébe jutottak a fülei és Tanner szemei.
Nekem vajon mi lesz a nevem? - elmélkedett. Vajon rá is az várt, mint erre a visszataszító Patkánypofára? Addig fog változni, amíg végül alig lesz több egy állatnál? Ramona mindig az átváltozásként emlegette azt az éjszakát, amikor vámpírrá vált, de most úgy tűnt, hogy az átváltozás még nem fejeződött be.
Sok van már Tanner rovásán. - döntötte el magában.
Az előbb hallott hang halkan ismét megszólalt a háttérben: Erő van a vérében.
Ramona megrázta a fejét, hogy elűzze belőle a hangot. Patkánypofát nézte, amint a sziklát, a közeli fákat és a levegőt szaglássza, majd felmászik a sziklára, egyhelyben háromszor megpördül a tengelye körül, és végül leül. Időnként továbbra is beleszimatolt a levegőbe, de inkább csak várakozóan üldögélt és láthatóan nem volt szüksége további társalgásra. A jelenléte zavarta Ramonát. Szívesebben lett volna most egyedül a sír mellett. Megpróbálhatta volna rendbe tenni a fájdalmait és talán azt is kitalálhatta volna, hogy a benne lévő hatalmas üresség miért nyomja el a veszteségérzetet. Arra is kíváncsi volt, hogy miért érzi magát annyira kívülállónak Zhavon halálának ügyében. De valahányszor sikerült volna kibogoznia valamelyik érzelmet a káoszból, Patkánypofa mocorgása vagy horkantásai mindannyiszor kizökkentették a gondolatmenetéből. A jelenléte nagyon idegesítette, de különös módon valahogy meg is nyugtatta. Ramona rájött, hogy jó esélye van arra, hogy csak az idő fogja kibogozni az érzelmeit és jelenleg, bármennyire is csábító a gondolat, de semmi értelme elmerülni az önsajnálatban és a kétségekben.
- Tanner küldött? - kérdezte Patkánypofát.
- Igen. Gyűlést hívott össze.
- Gyűlést? Kiknek a gyűlését.
Patkánypofa mereven rápillantott. Zavarodott kifejezés suhant át az arcán, de aztán bólintott, mintha csak megválaszolt volna magának valamilyen kérdést.
- A Gangrelekét. - mondta - Sokan nem messze Buffalot védik. Sokan el fognak jönni. Talán maga Xaviar is.
Gangrel.
Patkánypofa szavai nyomán emlékek keltek életre Ramonában. Eszébe jutott, amit Tanner mondott neki az előző éjszaka: Tudd, hogy Gangrel vagy.
Most padig Patkánypofa használta ugyanazt a szót. A Gangrelek gyűlése.
- De mi az a Gangrel? - kérdezte magától Ramona.
Nem akarta hangosan kimondani a szavakat, de szinte akaratlanul is kicsúsztak a száján. Patkánypofa ismét kuncogott. A hang olyan volt, mintha egy öreg hölgy köpni próbálna.
- A Gangrel a mi klánunk. Én Gangrel vagyok. Te Gangrel vagy. Hát Tanner nem tanított téged?
Tudd, hogy Gangrel vagy, - mondta Tanner - És hogy én vagyok az atyád. Én tettelek azzá, ami vagy.
- Ő az atyám. - motyogta Ramona.
- Igen. - bólintott Patkánypofa - És te... a gyermeke.
Ramona keményen Patkánypofára nézett és gyanakvóan hunyorított.
- Te az ő gyermeke vagy?
- Én? - Patkánypofa szemei ha lehet még jobban kidülledtek - Tanner gyermeke? - ezúttal meglehetősen hangosan nevetett - Az egekre, nem. És nem szeretném, ha hallaná, hogy ilyet feltételeztél. Ő bizony elég válogatós. Az bizony.
Ő egy seggfej. Az bizony.
Patkánypofa ismét nevetni kezdett, de aztán észbekapott és abbahagyta. Idegesen nézett körül, mintha azt várná, hogy Tanner a legközelebbi fa mögött hallgatózik.
- Én óvatos lennék a helyedben. - mondta és most már sokkal normálisabban beszélt. A kezdeti én-Tarzan-te-Jane stílus teljes mondatoknak adta át a helyét és ráadásul még elég beszédesnek is bizonyult. - Tanner Ölelt már ez előtt is, de amennyire én tudom, csak ritkán fedte fel magát.
- Ölelt? - kérdezte Ramona. Patkánypofa minden mondata rejtélyekkel volt tele.
- Ölelés. Egy halandót közénk emel.
Patkánypofa még mindig ideges volt. Csendesen beszélt és folyton körülnézett.
- Már másokat is magához Ölelt, de általában magukra hagyta őket és Ők addig bukdácsoltak, amíg végül elpusztultak. Nagyon jó véleménnyel lehet rólad, hogy neked felfedte kilétét.
- Hát, én nem vagyok valami jó véleménnyel róla, - morogta Ramona. Jól látta, hogy Patkánypofa milyen jól szórakozik rajta, de azt is, hogy mennyire nyilvánvalóan fél Tannertől.
Patkánypofa ismét körülnézett és aztán gyakorlatilag suttogva azt mondta neki:
- Tudod, hogy miért hívta össze a Gyűlést?
Patkánypofa nyilvánvalóan olyasmit kérdezett, amit szerinte nem lett volna szabad. Úgy hajolt előre, mintha azt várná, hogy valaki meg fogja ütni a szavaiért. Ramona még emlékezett rá, hogy hogyan ütötte meg Tanner minden figyelmeztetés nélkül és rájött, hogy ez a viselkedés nem is annyira ésszerűtlen. Csábította a gondolat, hogy elmondjon neki mindent, amit tudott, pusztán azért az árnyalatnyi esélyért, hogy ezzel talán felbosszanthatja Tannert. Nagyon is rászolgált volna. Az igazság szerint még neki magának sem volt tiszta elképzelése arról, hogy mi történt. Aztán meggondolta magát és történetet egy sokkoló megjegyzéssel pótolta.
- Mert félt.
Patkánypofa szemei ismét elkerekedtek. Most Ramonán volt a sor, hogy elnyomja a nevetését. Patkánypofa nem ezt akarta hallani, de ez volt az igazság. Ramona látta a félelmet kiülni Tanner arcára. A részletekről már nem akart mesélni. Nem mondta el, hogy ő maga is halálra volt rémülve, és hogy ha Tanner nem vonszolja ki a barlangból, akkor most ő is halott lenne, akárcsak Jen és most már valószínűleg Darnell is. Nem tudta, mit mondhatna el a Toreádorról. Nem ismert sok mindent, amihez hasonlíthatta volna. Jobb, ha hagyja, hogy Tanner mesélje el a történetet, amikor visszatér. De Ramonának még legalább száz megválaszolatlan kérdése volt és Patkánypofa sokkal közlékenyebb volt, mint amilyen Tanner bármikor is.
- Szóval a Gangrel az egyik klán. - mondta - A Sabbat egy másik.
- Nem egészen. - rázta meg a fejét Patkánypofa - A Gangrel egyike a Kamarillát alkotó klánoknak. A Kamarilla az a szövetség, amely ellenáll a Sabbatnak.
Ramona kavargó fejjel hallgatta. Patkánypofa minden válasza két további kérdést vetett fel.
- Jézus. Atya, Ölelés, Gangrel, Kamarilla, Sabbat. Szükségem lesz egy kibaszott szótárra.
- A Sabbat... szörnyetegekből áll. - folytatta Patkánypofa, mintha Ramona nem is vágott volna a szavába - Nagyon veszélyesek. Elpusztítanák a Maskarádét, ha csak rajtuk állna.
- Maskarádé?
Patkánypofa lelkesen bólintott.
- Azelőtt, amikor még halandó voltál, tudtad, hogy az olyanok, mint mi közöttetek élnek?
- Nem igazán. - rázta meg Ramona a fejét - Úgy értem... ők csak a filmekben léteztek, meg a történetekben, meg ilyesmi.
- Pontosan. Ez a Maskarádé. Ha a halandók tudnának rólunk, akkor levadásznának, és az lenne a vég.
Ez egy pillanatig elgondolkodtatta Ramonát. Ő és a barátai szinte mindig megpróbáltak meglapulni és kerülték a feltűnést. Egyszerűen így tűnt biztonságosabbnak. Legtöbbször megpróbáltak ugyanúgy elrejtőzni a többi vámpír elől, mint ahogyan a halandók elől. Volt benne valami... hacsak a Sabbat nem gondolta úgy, hogy elég vámpír van ahhoz, hogy legyőzzék a halandókat. De ha ez így lenne, akkor miért nem a vámpírok irányítanak már most is mindent?
- Csitt. - zavarta meg Patkánypofa a gondolatait. A megnagyobbodott rágcsáló fülek felfelé meredtek. - Arra. Valaki jön.
- Mindig nehéz volt meglepni téged. - mondta egy hang abból az irányból, amerre Patkánypofa meresztette a szemét. Egy pillanattal később egy magas férfi lépett ki Table Rock sziklájára a sötétből.
Magasabb volt, mint Ramona vagy Patkánypofa és erős motoros csizmát, viseltes farmert és egy nehéz kordbársony inget viselt. A ruházata piszkos és poros volt a hosszú használattól, de nem volt annyira rongyos, mint az övék. A jövevény előttük kapaszkodott fel a sziklára. Kibányászott egy kis gallyat hosszú és rendezetlen hajából és a fák közé pöckölte.
- A nevem Brant Edmondson. - mondta - Amikor a halandók egymással harcoltak a nyugati földekért, én a nyomukban jártam. Ott voltam a hatalmas Xaviarral, amikor elpusztította Elijaht, a Kegyetlent, akit elragadott a Bestia.
Patkánypofa tiszteletteljesen bólintott. Ramonát meglepte a bemutatkozás nehézkessége.
- A nevem Patkánypofa. - mondta Patkánypofa - Ismerem New York állam minden városát és falvát. Okosabb vagyok a farkasoknál, gyorsabb a Sabbatnál.
Ramona hallgatta a szavakat, amelyeket már ezelőtt is hallott. Nem tudta, hogy mit mondhatna ennek a Brant Edmondsonnak. Patkánypofának láthatóan már előre letervezett szövege volt. Az új fiú nem tűnt veszélyesnek. Hirtelen felbukkanása nem keltett pánikot Patkánypofában, pedig ő aztán igazán ijedős volt. Ilyen közelről Ramona érezte Edmondson szagán, hogy ő is olyan, mint ők és hogy a vér, ami ráadásul valaki más vére volt, nem természetes módon keringett a testében. Ramona gondolkodás nélkül előrenyúlt és megrázta Brant Edmondson kezét. Ez pontosan olyan konzervatív, partvisnyél-a-seggedben dolognak tűnt, amit ezek a népek tennének ilyen helyzetben.
- Én vagyok Ramona. - mondta és hátralépett.
Brant meglepődött és igen mulatságos kifejezés költözött az arcára, mintha sót evett volna, amikor azt hitte, hogy cukrot kóstol. A mulatságos arckifejezés azonban lassan elenyészett és Ramona észrevette, hogy a szemei már nem őrá tapadnak. Edmondson elnézett a válla fölött. Még Patkánypofa is Table Rock másik vége felé nézett és a fülei ismét felmeredtek.
Ramona is megpördült és meglátta a tisztás túlsó végében a sötét alakot.
Az éjszakában dübörgő mély torokhangú morgás valójában szavakból állt:
- A nevem Erdőben Cserkésző. Nem futok el a halandók elől. A fogammal kapom el a lövedékeiket. Megiszom a vérüket, és porrá morzsolom a csontjaikat.
Ramona távolabb húzódott, hogy ne ő legyen legközelebb az újonnan érkezett Gangrelhez. Erdőben Cserkésző összegörnyedve járt, de a vállai még így is legalább egy lábnyival magasabban voltak Ramona fejénél. Hatalmas sörényszerű haja úgy borult rá, mint egy köpeny és egyéb ruhát nem is viselt. A teremtmény csupa szikár izom és sebhely volt.
Edmondson előrelépett és kihívóan felszegte az állát.
- A nevem Brant Edmondson. Amikor a halandók egymással harcoltak a nyugati földekért, én a nyomukban jártam. Ott voltam a hatalmas Xaviarral, amikor elpusztította Elijaht, a Kegyetlent, akit elragadott a Bestia.
Patkánypofa nem moccant, de harmadszor is elmondta a bemutatkozását. Erdőben Cserkésző ránézett, de Patkánypofa lesütötte a szemét és elkerülte a teremtmény pillantását.
Erdőben cserkésző figyelme Ramona felé fordult. Közelebb lépett hozzá és Ramona hirtelen olyan száraznak érezte a száját, mintha már egy éve nem ivott volna vért. Erdőben Cserkésző még közelebb jött. A szemei sárgásak és véreresek voltak, arca pedig fekete volt a rászáradt vértől.
Ramona kinyitotta a száját, de egy szót sem volt képes kinyögni. Egyáltalán nem akarta megrázni Erdőben Cserkésző kezét.
- Ő Ramona, Tanner-gyermek. - mondta végül Patkánypofa.
Erdőben Cserkésző ügyet sem vetett Patkánypofára és addig meredt Ramonára, amíg az félre nem nézett. Úgy látszott, hogy ezzel megelégszik. Sarkon fordult és Brant felé indult. Mindössze néhány lábnyira a másik vámpírtól megtorpant. Edmondson kitartott. A kezeit lazán az oldala mellett tartotta.
Ramona szinte felugrott, amikor megérezte Patkánypofát az oldalán. Nem is hallotta, hogy megmozdult volna. Patkánypofa megmarkolta a könyökét és félrenoszogatta.
- Ez egy nagyon komisz fickó. - suttogta Patkánypofa - Legjobb lesz, ha nem állunk az útjába.
Edmondson láthatóan nem osztotta Patkánypofa véleményét. Szemtől-szemben állt Erdőben Cserkészővel és Ramona legnagyobb meglepetésére a kisebb, sokkal emberibb Gangrel mosolygott.
Semmi nem jelezte előre Erdőben Cserkésző támadását. Egy vad mordulással Edmondsonra vetette magát, mielőtt Ramona egyáltalán észrevette volna a mozdulatot. Brant felfogta a kitörés erejének oroszlánrészét. Erdőben Cserkésző leverte a lábáról. A harc rövid ideig tartott és igencsak egyoldalú volt, de egyáltalán nem Ramona elvárásai szerint végződött.
Jóval nagyobb termetű ellenfele leverte Edmondsont a lábáról, de nem sikerült meglepnie. Földet éréskor megpördült és úgy helyezte át a testsúlyát, hogy ezzel kibillentette egyensúlyából Erdőben Cserkészőt, aki így leesett róla. A harc véget ért, mielőtt az Erdőben Cserkésző első ugrása által felvert por leülepedett volna. Edmondson a hason fekvő ellenfele mellett térdelt és egyik borotvaéles karma éppen csak felhorzsolta Erdőben Cserkésző nyakán a bőrt. A hatalmas termetű vámpír legkisebb mozdulatára is egyetlen csuklómozdulattal feltéphette volna a nyakát.
A két harcos kemény pillantást váltott egymással és egy ki nem mondott egyezségre jutottak. Brant visszahúzta a karmát és szemét folyamatosan Erdőben Cserkészőn tartva felemelkedett.
Ramona kezébe éles fájdalom hasított és csak most vette észre, hogy a körmeit - inkább karmait - belevájta a saját tenyerébe. Továbbra is szemmel tartotta Erdőben Cserkészőt és minden pillanatban arra várt, hogy az ismét Edmondsonra fogja vetni magát. De Erdőben Cserkésző lassan felemelkedett és egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy leporolta volna magát, lassan és csendesen eltűnt a sötétben.
Ramona futó kísértést érzett arra, hogy kigúnyolja a távozót, de nagyon is jól tudta, hogy nem ő volt az, aki legyőzte Erdőben Cserkészőt. A küzdelem elején azt hitte, hogy a vadállat gyorsan végez Edmondsonnal, de végül nem így lett. Vele azonban egészen biztosan nagyon gyorsan végezne.
Edmondson nem gúnyolódott Erdőben Cserkészőn, de nem is tűnt túlságosan gondterheltnek. Ramona és Patkánypofa állandóan a sötét erdő felé pillantgattak, de ő úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Az egyetlen különbség mindössze annyi volt, hogy a ruháira tapadó por most frissebbnek látszott és apró felhőkben kavargott körülötte, amikor karba tette a kezeit.
- Szóval te Tanner gyermeke vagy? - kérdezte Brant.
Ramona bólintott.
- Sokat tanultam Tannertől. - tette hozzá az idősebb Gangrel.
- Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt magamról. - mormolta Ramona gondolkodás nélkül és rögtön azt is kívánta, hogy bárcsak meg se szólalt volna.
Hatalmas megkönnyebbülésére Edmondson elmosolyodott. Mosolyában nyoma sem volt a Patkánypofánál tapasztalható félelemnek. A szemeiben nem látta, hogy félne Tannertől, vagy bárki mástól a világon.
- Tanner jó tanár. - mondta Brant - A maga idejében.
A maga idejében. Ezek a szavak emlékeztették valamire Ramonát abból, amit Brant korábban mondott. Amikor a halandók egymással harcoltak a nyugati földekért, én a nyomukban jártam. Vajon a Vadnyugat nyugatra gondolt? A cowboy-indián nyugatra? Ramonának nagyon úgy tűnt, hogy igen. De hát akkor már több mint száz éves! Nem csoda, hogy úgy viselkednek vele, mint egy csecsemővel. Meg akarta kérdezni erről Brantet, de nem tudta, hogy szabad-e. Úgy tűnt, hogy ezeknek a Ganreleknek különös szokásaik vannak. Először is, itt van ez a merev, ünnepélyes bemutatkozás. Úgy látszik nagyon fontos nekik, hogy bejelentsék, kik ők és mit cselekedtek. Másodszor pedig a harc, amely két szempillantás alatt véget ért. Azt gondolta, hogy ezt legalább értette. L.A.-ben látott már területháborúkat a bandák között. Edmondson világossá tette mindenki számaira, hogy rangban Erdőben Cserkésző fölött áll. De vajon mennyi ideig marad ez így? - elmélkedett Ramona. Továbbra is gyakran nézett arrafelé, amerre a vadállat távozott.

 

1999. július 24., szombat, éjjel 3:32
A Five Boroughs rendház
New York városa, New York

A kavargó sötétség ellen nem lehetett küzdeni. Lefelé húzta Johnstont, aki egy kicsit meglepődött, amikor ismét magára talált. Az öntudatát uraló kibontakozó perspektíva teljesen elnyomta amúgy is kétes megbízhatóságú időérzékelését. Johnstonnak nagy csalódást okozott, hogy a saját precíz megfigyelései helyett most mindössze csak kaotikus és töredezett képeket kapott. Egymásnak ellentmondó gondolatok, vágyak és félelmek sora rohanta meg.
Johnston érezte a tudatot és képesnek kellett volna lennie a legyőzésére, de az szilárd volt és kiterjedt. A tudat sikamlós volt, erős és mielőtt észbekapott volna, már érezte, amint a személyiség csápjai rátekerednek. Kétségbeesetten próbálta kivonni magát a másik szellemének hálójából. Ahhoz már eléggé magához tért a meglepetéséből, hogy visszavonuljon. Hatalmas erőfeszítéssel saját személyiségének távoli érzetébe kapaszkodva elzárta magát az őrjítő tudattól. Az őrült tudattól, javította ki magát. A kezében tartott tollat nem látta, de érezte. Érezte a sima, lágyan ívelt csövet és a pelyhes tollazatot. Az eszköz kitéphetetlenül lényének a része volt, elszakíthatatlanul kapcsolódott a folyamatban lévő rituáléhoz. Most ez a tárgy jelentette a horgonyt a dühöngő viharban, a pajzsot, amely mögé elbújhat a másik elől.
Miután megerősítette saját tudatosságának érzését és sikeresen visszaverte a másik örvénylő támadását, Johnston ismét kinyúlt a perspektíva után. Az érzékszervi ingereket kereste, az őrület összefüggéseit. Gyorsan, de alaposan kutatott. A védelmei szilárdnak tűntek, de lehet, hogy nem lesz figyelmeztető jele a gyengülésüknek. Ha pedig ez megtörténik, akkor a vihar elsöpri őt.
A látomás gyorsan és erőszakosan jelent meg. Egy pillanatig azzal fenyegetett, hogy magával rántja Johnstont az őrületbe, de ő állhatatosan kitartott a szándéka mellett. Ujjai megragadták a tollat. Halvány aggodalmat érzett amiatt, hogy kárt tehet az eszközben, de a másik lehetőség sokkal rémisztőbb volt.
Johnston nyílt terepen találta magát (nem magát, a másikat). Sötét volt, nedves és hideg. A nem létező fényben anyagtalan falakat, áttetsző kőalakzatokat és mészkövet látott. A szürreális látvány szinte azonnal átadta helyét valamiféle részvalóságnak, Johnston (nem, a másik) úgy érezte, hogy ez a valóság, de a környezet tulajdonságai állandóan heves fázisváltásokon mentek keresztül.
A kezeivel (a másik kezeivel) előrenyúlt és megragadta az egyetlen dolgot, amely valóságosnak tűnt a környezetben - egy fiatal fekete férfit. A jól látható agyarakból ítélve egy Vértestvér lehetett. Az agyarak azért voltak láthatóak, mert a férfinek hiányzott az alsó álkapcsa. Nem, nem hiányzott, vette észre Johnston, hanem lehetetlenül megnyúlt és a férfi térdei alá lógott. A Vértestvérnek villás nyelve volt, amely nem egyszer, hanem legalább fél tucatszor ágazott el. A nyelv minden egyes ága ide-oda vonaglott és tekergett, emiatt a férfi úgy nézett ki, mint aki kiakasztotta a saját álkapcsát, hogy lenyelhessen egy miniatűr Medúza-fejet. A szemei kifordultak, de még nem pusztult el.
A hosszú, sápadt, hatalmasra duzzadt ízületekkel ellátott kéz Johnston szemei előtt kinyúlt és megragadta a Vértestvér deformálódott vállát. Az érintés nyomán a hús és a csont megolvadt és új alakot vett fel. A kígyónyelvek lázasan megvonaglottak.
Johnston a tőle telhető legtávolabbra húzódott vissza a látomástól. Többet már nem akart látni. Inkább óvatosan próbálgatni kezdte a másik tudatát, a lényt, amelynek eddig a szemével látott. Johnston ügyelt rá, hogy ne gázoljon bele a másikban dühöngő káoszba. Közben továbbra is biztos kézzel tartotta a tollat. Eszébe jutott az előre odakészített tinta és pergamen. Gyorsan használatba vette őket.

 

1999. július 24., szombat, hajnali 4:05
New York állani északi része

Órákon át gyülekeztek és mindannyian Gangrelek voltak. Egyesével érkeztek vagy ritkábban párokban, de ezek a párok is csak az ide vezető úton találkoztak. A legtöbben nyugat felől érkeztek, de Table Rock közelében körbejártak és ezért különböző irányokból tűntek fel. Óvatos társaság voltak. A legtöbben legalább egy rövid időre kiléptek a szikla körüli tisztásra, de néhányan rövid idő elteltével visszatértek az erdő sokkal teljesebb sötétjébe. Voltak olyanok is, akik egyáltalán nem bújtak ki a fák védelméből, de Ramona tudta, hogy ott vannak. Érezte a jelenlétüket, akárcsak Erdőben Cserkészőét. Érezte, hogy figyelték.
Egyesek halkan beszélgetni kezdtek egymással. Régi ismerősök találkoztak újra sok év után és próbálták behozni a lemaradást. Elmesélték egymásnak a történeteiket, de előtte mindig megejtették a formális bemutatkozást:
- A nevem Snodgrass. Ezt a sebhelyet egy farkastól szereztem a Central Parkban.
- A nevem Mutabo. Azoknak a rabszolga kereskedőknek a vérén lakmároztam, akik ebbe az országba hoztak.
- A nevem Villám Renée. Csak kevés olyan Vértestvért Öleltek, aki gyorsaságban felveheti velem a versenyt.
- A nevem Joshua, akit Vérebnek is szólítanak. A Sabbattól fertőzött városokban és a farkasoktól nyüzsgő vadonban vadászom. Mindig megszolgálom a bérem.
Ramona az első néhány bemutatkozásra odafigyelt. Kíváncsi volt ezekre a lényekre. Úgy tűnt mindannyian az ő klánjából voltak. Gangrelek. Annyira különböztek egymástól, mint amennyire egy véletlenszerűen kiválasztott városi buszon utazó emberek különbözhettek egymástól. Itt az erdőben, mérföldekre a legközelebbi várostól vagy akár egy tisztességes méretű falutól, néhányan közülük, Ramonához hasonlóan, távol voltak a megszokott elemüktől. Mások tökéletesen otthon érezték itt magukat.
Azonban egyikük sem tűnt túlságosan tehetősnek. Ramona tudta, hogy a kinézet néha megtévesztő lehet, de Edmondson a saját viseltes, de nagyjából sértetlen öltözetében a megjelentek között a divatspektrum legfelső végét képviselte. A legtöbben, Ramonához hasonlóan, azt a ruhát viselték, ami évekkel ezelőtt átváltozásuk, az Ölelés éjszakáján rajtuk volt és látszott, hogy azóta nem sokat törődtek a ruhatárukkal. Ramona emlékezett rá, hogy akár hónapok is eltelhettek anélkül, hogy akár egy pillanatra is eszébe jutott volna az öltözéke. Az időjárás többé már nem jelentett igazi problémát: a hideg és a szél nem zavarták. Az átváltozás óta pedig nem volt igazán társaságkedvelő. Vajon pár év múlva ő is meztelenül fog szaladgálni, mint Erdőben Cserkésző és őt is csak a haja és az éjszaka takarja majd el?
Ramona a sötétséget kémlelte. Elég volt csak Erdőben Cserkészőre gondolnia és máris ideges lett. Nem Erdőben cserkésző volt az a személy, akibe szeretett volna felkészületlenül belebotlani. Igazából még felkészülten se szívesen találkozott volna vele. Annak a vámpírnak a szemei a hideg düh fényében izzottak. Ramona megérezte a benne lakozó éhséget, mielőtt elfordította volna róla a pillantását. De ez az éhség különbözött attól, amit ő is érzett. Erdőben Cserkésző élvezné a szenvedést, amit az áldozatának okoz, legyen az halandó vagy vámpír - Vértestvér, ahogy ők nevezték magukat.
Ramonát nemcsak az zavarta vele kapcsolatban, hogy nem tudta merre tartózkodik jelenleg. Zavarta, hogy lesütötte a szemét, amikor szembekerült vele. Dühös volt emiatt. Amikor az eset történt, akkor még nem érzett így. Egyszerűen csak megtörtént, ő pedig másfelé nézett. Nem volt felkészülve. Azonban nem volt biztos benne, hogy másképp történt volna bármi is, ha fel van készülve. És ez volt a legrosszabb az egészben. Erdőben Cserkésző annyira...
- Közel van a Bestiához. - mondta Patkánypofa, amikor Ramona a félelmetes Gangrelről kérdezte.
Nagyon találó leírás volt. Ramona emlékezett arra, amit azon az éjszakán érzett, amikor az a két férfi megtámadta Zhavont. Egyáltalán nem tervezte, hogy kitépi a torkukat és a belső szerveiket kinyújtóztatja a mellékutcában. Mégis megtette. Így érezte helyesnek... természetesnek. És még élvezte is. Ez volt a legrémisztőbb. Ezt a fajta élvezetet vélte felfedezni Erdőben Cserkészőben is.
A Gangrelek beszélgetéseiben a fő téma mindig a Sabbat és a farkasok voltak. Ramona nem kapcsolódott be egyetlen beszélgetésbe sem, de némelyikből elcsípett egy-egy foszlányt. A Sabbattal kapcsolatos meséket mindig nyugodtan adták elő, mintha csak érdekes híreket osztanának meg egymással. Az elbeszélések alapján a banda, amely ellen a Gangrelek harcoltak - bár szó esett egy Gangrelről, Korbitról, aki a Sabbathoz tartozott - lassan sok régi Kamarilla által irányított területen vette át a hatalmat a keleti part mentén. Ramona több város nevét hallotta: Atlanta, Charleston, Washington, D.C.. A helyzet komolynak tűnt, de Edmondson és a többiek látszólag nem aggódtak túlzottan.
A farkasokról azonban csak halkan beszéltek és időnként a válluk fölött körül is kémleltek. Talán még önmaguk előtt is letagadták volna, de Ramona hallotta a hangjukban bujkáló félelmet. A tetteiket felsoroló litániában sok Gangrel dicsekedve beszélt a farkasokról, de a farkasok területein át vezető biztonságos utakról és a változó helyzetű vadászterületekről szóló mondataik közben inkább bizonytalanság, mint büszkeség csendült ki a hangjukból. Még a Tannerhez hasonlóan nyugodt és magabiztos Edmondson is csak tisztelettel beszélt ezekről a dolgokról.
A farkasokról szóló beszélgetések hatására Ramona furcsa módon a körülötte folyó eseményeken kívül állónak kezdte érezni magát. A történetek mind halálról és csonkolásokról szóltak: egy észak Maine-ben lefejezett barát, egy Grand Tetőn hasadékon átkelő társ, amelyet a nyakától a gyomráig felnyitottak, egy másik, aki soha nem tért vissza Evergladesből.
Ramona visszahúzódott önmagába. A beszélgetés egyre távolibbnak és távolibbnak tűnt, míg végül a hangok nagyon aprók lettek. A feje hátsó részében szóltak. Egyes szavak visszhangot vertek az agyában - farkas... Texas... vérfarkas... farkas... Ezek a szavak egyre közelebb kerültek egymáshoz, míg végül átfedték egymást és egyetlen aggasztó masszává álltak össze.
Én láttam egy farkast Texasban. - mondta Ramona. Mozgatta az ajkait, de egyetlen hang sem hagyta el őket. Nem emlékezett rá, hogy mikor ült le, de most Zhavon sírjának földjén ült és a laza talajt pergette az ujjai között.
Én láttam egy farkast Texasban.
Még mindig többórányi távolságban voltak San Antoniotól. Eddie-nek volt érzéke a rövidítésekhez. Ha lehetősége volt rá, akkor soha nem az államközin vezetett. Így történt, hogy elfogyott a benzinjük és körülöttük semmi nem volt, csak vízmosások, mesquitocserje és por mérföldeken keresztül.
Jen és Darnell hevesen vitáztak azon, hogy kinek a hibájából fogyott el az üzemanyag. Eddie nem tűnt túl izgatottnak. Azt állította magáról, hogy tévedhetetlen az irányérzéke és kihívásnak vette, hogy találjon egy rövidebb utat a mesquitocserjéken keresztül. Ramona megkérdezte tőle, hogy egy iránytűt hord-e a farka helyén, de ő nem figyelt rá. Abban mindenesetre mindannyian egyetértettek, hogy nagy kár, hogy nem képesek homokot enni a vérivás helyett. Homokból sok volt. Benzinből semmi. Vérből sem.
Hirtelen nagyon sok lett a vér.
Talán ha Jen és Darnell nem ordítoznak egymással, akkor valaki hallotta volna, hogy közeledik.
Farkas. A név illett a Ramona emlékeiben élő szörnyre.
Éppen egy vízmosás vagy egy kiszáradt patak medréhez értek és a farkas ott volt, ahol egy perccel előtte még semmit sem láttak.
Eddie hátratántorodott. Arcának bal fele hiányzott. Ramona akkor hallotta az első mordulást, amikor Eddie vére ráfröccsent. Egy karom felnyitotta Eddie-t, mint valami összezsugorodott belsőségekkel teli pinatát, mielőtt még megszólalhattak vagy sikolthattak volna. Eddie térdei megroggyantak és a szörnyeteg összezáródó állkapcsai leszakították a fejének a tetejét.
Eddie lerogyott. A vére megnedvesítette a port a lábuk alatt.
Ramona és a többiek a háta mögött tátott szájjal, döbbenten álltak. Érezte a szörnyeteg nedves leheletét a száraz texasi levegőben.
Az első döntési pillanat elérkezett. A bestiának elég lett volna kinyújtania a kezét, hogy leszakíthassa Ramona fejét, de helyette inkább Eddie-re vetette magát és orrát belefúrta a felnyitott hasüregbe. Eddie nyöszörgött, miközben a farkas belülről széttépte.
A második döntési pillanat Ramonáé, Jené és Darnellé volt. Most megtámadhatták volna a farkast, akit teljesen lefoglalt a mészárlás gyönyöre. Visszavághattak volna Eddiért, aki ezt már nem tehette meg. A vérmocskos és bordák szaggatott ropogásától terhes pillanat súlyosan függött a levegőben.
Ramona és a többiek szinte egy emberként fordultak sarkon és rohantak el.
Keresztülverekedtek magukat a mesquitocserjéken. A növény tüskéi belemélyedtek a húsukba, de ők szinte észre sem vették. Futottak és meg sem álltak addig, míg a kelő nap arra nem késztette őket, hogy elbújjanak egy vízmosás meredek partjába ásott lyukban. Addig ástak, amíg a föld be nem omlott mögöttük, de nekik nem volt szükségük levegőre. Csak sötétségre.
Én láttam egy farkast Texasban.
Én láttam egy farkast Texasban.
- Ramona?
Patkánypofa közel volt hozzá, nagyon közel. Ramona többször rápislantott, majd felemelte a kezét, hogy letörölje Eddie vérét az arcáról.
- Ramona? - Patkánypofa hangja is nagyon távolinak tűnt, annak ellenére, hogy a Gangrel alig egy lábnyira tőle kuporgott.
Túl sok ember volt itt. Túl sok Gangrel. Ramona legalább tizet látott közülük és Erdőben Cserkésző és még sokan mások is itt ólálkodtak valahol.
Túl sokan.
Ők voltak a többiek, akiket Tanner összehívott. Ramona soha nem gondolta volna, hogy bármikor is szeretne egy ekkora csoportot látni a saját fajtájából - vámpírokból, Vértestvérekből, Gangrelekből, nevezzük, aminek akarjuk - de ha vissza akarnak menni a barlangba...
A gondolat mintha megnyomott volna egy kapcsolót az agyában. A barlang... Darnell. Annyira lefoglalta a saját fájdalma és a Gyűlés furcsaságai, hogy szinte megfeledkezett Darnellről. Vajon milyen régen van már ott benn? Ki kell őt hozniuk onnan! Most már jó sok Gangrel volt itt. Ramona talpra küzdötte magát.
- Hol a pokolban van Tanner? - tette fel a kérdést a levegőnek.
- A gyűlés hírét viszi el a többieknek. - válaszolta Patkánypofa furcsa tekintettel.
- Meg kell mentenünk Darnellt.
Ramona hirtelen nem volt képes elviselni még a gondolatát sem annak, hogy akár még egy másodpercet is elvesztegessenek. Már így is túl sokáig vártak. Patkánypofát félrelökte az útból és Odament Brant Edmondsonhoz, aki éppen Joshuával beszélgetett.
- Induljunk. - követelte Ramona - Már elég emberünk van. - Mostanra már elfelejtette a Tanner arcán tükröződő félelmet és meggyőzte magát arról, hogy Edmondson képes lesz legyőzni Darnell fogvatartóját.
- Tanner egy Gyűlést hívott össze. - mondta Edmondson - Megvárjuk. - hangja kedves, de határozott volt és nem zavartatta magát azzal, hogy megkérdezze Ramonától, hogy mit is akár csinálni.
- Már túl sokáig vártam rá. - mordult fel Ramona - Bele fogok betegedni. Egy... egy kibaszott... dolog van a barlangban. - mutatott a rét felé - és foglyul ejtette az egyik barátomat.
- Megvárjuk Tannert. - mondta Edmondson nyugodtan. Kezét megnyugtató mozdulattal Ramona vállára tette, de ő összerándult és elhúzódott tőle.
- Ne nyúlj hozzám.
- Meg kell nyugodnod. - lépett közelebb Joshua.
Ramona az arca felé csapott egy pillanatok alatt kialakult karommal.
- Csak ne mondd meg nekem, hogy mire van szükségem! Nincs szükségem semmire! Nekünk együtt kell megmentenünk Darnellt.
Edmondson az előzőnél keményebben, barátságtalanabbul nézett rá, de nem szólt semmit. A többi Gangrel kezdett felfigyelni Ramona kitörésére és a Joshuához és Edmondsonhoz intézett durva szavaira.
- Már így is egy teljes napon és éjszakán keresztül volt ott. - Ramona a levegőbe lökte a karjait - Ki kell hoznunk őt onnan! - a szavait fogadó csend csak még jobban felszította a haragját. - Miféle tyúkszaros vámpírklub ez itt? Van egyáltalán valakinek is közületek egy kis vér a pucájában? - jelentőségteljesen végighordozta pillantását a tisztáson összegyűlt Gangreleken. - Vagy ez csak amolyan halandó dolog?
Edmondson erre teljes magasságában kihúzta magát és fenyegetően meredt le Ramonára.
- Megvárjuk Tannert. - mondta rövid, pattogó hangon és felemelte egyik ujját Ramona elé - És jobban teszed, ha vigyázol a nyelvedre gyermek, amíg vissza nem tér. - Ezután Edmondson hátat fordított neki és eltávolodott.
- Gyermek? Gyermek?
Ramona tett egy lépést Brant felé de valaki visszatartotta. Valaki megmarkolta a vállát. Megpróbálta kiszabadítani magát, de a szorítás ezúttal kitartott. Támadásra készen pördült meg és meglepetésére Patkánypofával találta szembe magát.
- Azzal nem segítesz a barátodon, ha az ellenségeddé teszed Edmondsont. - mondta Patkánypofa csendesen.
A kezeiben lakozó erő és a szemében tükröződő komorság megállították Ramonát. Ugyanabban a pillanatban óriási kimerültség tört rá. A félelem és a csalódottság érzése dühbe csapott át, amit azonban mostanra elhasznált. Patkánypofának igaza volt és Ramona tudta ezt. Azzal nem segít Darnellen, ha leakaszt magának egy jó kis verést. De ez a tudat egyáltalán nem segített abban, hogy kordában tartsa az indulatait. Éppen azon kezdett gondolkozni, hogy most valószínűleg teljesen elidegenítette magától Edmondsont, amikor észrevette, hogy annak ellenére, hogy már sok Gangrel összegyűlt a tisztáson, a beszélgetésük halk zsongása, amely eddig folyamatosan dagadt vagy apadt a tisztás fölött, most teljesen elhalt. Még a mellette álló Patkánypofa is visszafelé nézett Table Rock irányába és közben a levegőt szimatolta.
Egy újabb Gangrel érkezett és mindenki őt bámulta. Körülötte nem lengett olyan fenyegető érzés, mint Erdőben Cserkésző esetében, még csak nem is volt olyan magas és magabiztos, mint Edmondson. Mégis minden jelen lévő Gangrel pillantása őt követte.
- Fekete Toll Edward. - súgta oda visszafordulva Patkánypofa Ramonának. - A Cherokee varázsló.
A férfi valóban úgy nézett ki, mint egy amerikai indián, de Ramona soha nem találta volna ki, hogy melyik törzsből származik. Most itt volt, tehát ő is Gangrel kellett legyen. A vámpírok klánjai láthatóan nem válogattak nem, faj vagy nemzetséghez való tartozás alapján. Ramona ezt már tudta az alapján, amit az eddig összegyűltekből látott.
Fekete Toll szívós és izmos volt, de nem volt magas. Olyan öt és fél láb magas lehetett, akárcsak Ramona. Szarvasbőrnek látszó anyagból készült inget és hozzá tartozó mokaszint viselt. Az öltözékét kopott kék farmernadrág és Elvis csatos öv tette teljessé. Haja őszes volt és lehetetlen szögben állt ki az öreg nemezkalap alól. A kalap karimája valamikor kerek és kemény lehetett, most már azonban ernyedten szinte az öreg arcába lógott. A kalapra kötött zsinóron egy fehér és szürke színű toll lógott.
Ramona érezte a Fekete Tollat körüllengő nyugalmat. A tapintható csend valahol belül kezdődött és szétsugárzott a Gangrel körül. A többiek mindannyian kitértek az útjából. Viselkedésük nem tükrözött félelmet, de az öregember jelenléte mindenkit nyugtalanított.
Az indián ügyet sem vetett az összegyűlt Gangrelekre. Fellépet Table Rock sziklájára és lassan körbejárta a hatalmas követ. Edmondson és Joshua, a Véreb eddig a szikla peremén üldögéltek, de most lekászálódtak róla és eltávolodtak a Table Rocktól. Így jobban és távolabbról láthatták, amint Fekete Toll csoszogó lépteivel teljesen körbejárta a sziklát. Amikor visszaérkezett a kiindulási helyére az indián a vállán átvetve viselt vitorlavászon zsákból egy fenyőágat vett elő. Az ágacskát seprűként használva elkezdte a közepétől egyre táguló körökben letisztogatni a lapos kő felületét.
Mindenki csendben maradt. A tisztogatás legalább egy fél órát vett igénybe, mivel Fekete Toll nagyon alapos volt, ennek ellenére senki nem szólalt meg és csak nagyon kevesen törték meg mozdulatlan várakozásukat akár csak annyi időre is, ameddig karba fonják a kezüket. Amikor végzett, az indián a fenyőágat a szikla közepén helyezte el, ott, ahol a belekezdett a tisztogatásba. Végül szinte nemtörődöm könnyedséggel leereszkedett a szikláról és besétált az erdőbe.
A Gangrelek kérdő pillantással meredtek egymásra.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte Ramona csendesen Patkánypofától.
Patkánypofa válasz helyett csak megvonta a vállát és az erdő felé mutatott.
Fekete Toll visszatért. A tisztáson a suttogó találgatások azonnal elhaltak. Az indián ölében kis ágakat és botokat hozott magával, amelyeket a kő közepén helyezett el, majd hozzálátott, hogy egy apró sátrat építsen belőlük.
Ezt a munkát is ugyanolyan csendben és megfontoltan végezte, mint az előzőt és most is mindenki halálos csendben várakozott, amíg be nem fejezte.
Végül elkészült a körülbelül lábnyi magasságú sátor és Fekete Toll letette mellé a vitorlavászon zsákját. Valamit kivett belőle, de Ramona nem látta mi az, ameddig közelebb nem jött hozzá és meg nem állt a Table Rock szélénél. Az indián bal kezében egy darab vastag, fehér krétát tartott, hasonlót ahhoz, amilyennel a gyerekek az aszfaltra rajzolnak. A tenyerét egyenesen kinyitotta, és teljesen mozdulatlanul tartotta. A még halandó napjai során mélybarnává aszalódott sötét és ráncos bőrön a kréta simának és ragyogóan fehérnek tűnt. Szintén kinyújtott jobb tenyerét egyenletes, körkörös mozdulatokkal lassan a krétára szorította. Ramona szemei előtt Fekete Toll mindössze a kezének erejét felhasználva finom fehér porrá őrölte a krétadarabot. A sziklát egyetlen fehér foltocska sem szennyezte be.
Ramona csak akkor vette észre, hogy Fekete Toll őt nézi, amikor az indián kezeiben már csak egy kis kupac fehér por maradt. Amennyire feszülten figyelte Ramona a kréta átváltozását fehér porrá, annyira figyelmesen nézte most őt Fekete Toll. A rámeredő szemekben a rosszindulatú rokonság csillogott és Ramonából teljesen elpárolgott az a meglepett érzés, amely akkor kerítette hatalmába, amikor észrevette, hogy az indián őt nézi.
Egy hosszú pillanatig egymást nézték. Végül Fekete Toll elfordult és letérdelve elkezdte kiszórni a kezében tartott krétaport a kőre. Hátrafelé araszolva egy vonalat rajzolt a sziklára. Egyetlen egyszer sem fordult hátra, hogy ellenőrizze a mozgásának irányát, mégis a mozdulatai olyan biztosak voltak, mint a föld forgása. • A kő szélei mentén haladt és nem torpant meg, még csak a kimért mozdulatok sebességét sem változtatta addig, amíg vissza nem ért Ramona előtt ahhoz a ponthoz, ahol a vonalat elindította. Ott aztán felegyenesedett és nyitott, fehér tenyerét Ramona felé nyújtotta.
A következő pillanatban Ramona arra eszmélt, hogy már fel is lépett a Table Rockra. Innen azonnal észrevette, hogy a majdnem kész ív, amelyet Fekete Toll a sziklára rajzolt egy tökéletesen arányos kör, amelynek a kis sátor volt a mértani közepe. A lábai egy pillanatra szinte cserbenhagyták őt. Magán érezte a fák, az ég és a csillagok súlyát és attól tartott, hogy a nyomás összemorzsolja őt a sziklán és ő maga is Table Rock részévé válik. De Fekete Toll megfogta a kezét és az érzés elenyészett. Ramona az apró nyíláson át belépett a körbe és az öreg sámán a megmaradt krétaporral befejezte az ívet.
Fekete Toll következő mozdulatával Ramona arcára és állára tette a kezeit. Az érintése hűvös volt, mint az élőholtaké általában, de a szemeiben vidámság tüze égett. Ramona tudta, hogy a kezeinek lenyomata fehéren és tökéletesen megmaradt mocsokkal borított arcán. Az indián hellyel kínálta Ramonát, majd ő is letelepedettjeié szemben a kis sátor túloldalán.
A csend, amely Fekete Tollat már a megjelenésekor kísérte, most vastagabb és súlyosabb volt. Bár nem volt olyan nehéz, mint az ég és a csillagok, Ramona mégsem lehetett biztos benne, hogy képes lenne beszélni, ha úgy döntene, hogy megpróbálja. Így hát egyszerűen csak ült és figyelt.
Fekete Toll lelógó kalapkarimája alól kivillanó leheletnyi mosollyal előbányászott a zsákjából egy ezüst Zippo öngyújtót. Hosszú hüvelykjének egyetlen mozdulatával felnyitotta a fedelet és megpörgette az aprócska kereket. Az ujja fehér vonalat húzott a sötétben és a fém kerék berregése ezernyi különálló kattanássá lassult. Egy hathüvelyknyi láng kapott erőre a mozdulatok hatására és szinte nyomban le is csapott a kis sátorra. A száraz botocskák pattogása töltötte meg Ramona füleit.
A körön kívüli világ teljesen elsötétedett a tűz fényében. Ramona halványan emlékezett a többiekre - Patkánypofára, Edmondsonra, Erdőben Cserkészőre - de lehet, hogy ők már nem voltak ott. Ő és Fekete Toll olyan egyedül voltak, mintha csak a hold felszínén vagy az óceán mélyén ültek volna.
Ramona megpróbált az öregember nevető szemeibe nézni, megpróbálta pillantását a fehér fogakra szegezni, de a hozzá oly közel táncoló lángok magukhoz vonzották a tekintetét. Valahol mélyen tudta, hogy félnie kellene a tűztől, ahogyan a naptól is félt. Soha senki nem tanította erre, de az átváltozása óta ösztönösen kerülte a tüzet. Most pedig itt volt, egész közel. Távolabb kellene húzódnia, nem lenne szabad ilyen közel ülni, de a félelem kába volt és gyenge. Annyira fáradt volt... a teste, az elméje... annyira fáradt.
Hirtelen rádöbbent, hogy Fekete Toll beszél hozzá. Erőlködve próbálta kivenni az arcát a táncoló lángokon és a felszálló füstön keresztül. Az indián csak alig hallhatóan mormogott, de a hang mégis elért Ramonáig. Valamilyen érthetetlen oknál fogva azonban nem volt képes kihámozni a szavak értelmét. A hangok elérték a fülét, de az agyáig már nem jutottak el. Ramona először azt hitte, hogy Fekete Toll valamilyen idegen nyelven beszél, talán a cherokee indiánok ősi nyelvén, de egyszerűen képtelen volt megragadni akár csak egyetlen kiejtett hangot is. Amint elérték a tudatát, a szavak úgy enyésztek el, mint a hajnali köd a nap sugarai alatt. Ramona hallotta őket, de nem értette a jelentésüket.
Ramona annyira erősen koncentrálva próbálta kihámozni Fekete Toll szavainak értelmét, hogy először észre sem vette, amikor az öreg elhallgatott és a vitorlavászon zsákot maga után vonszolva nyugodtan megkerülte a tüzet. Úgy tűnt a szavak önálló életre keltek és most a kavargó füstbe kapaszkodtak, amely láthatóan a sziklához tapadt, ahelyett, hogy az ég felé emelkedett volna.
Az alacsonyan ülő füst besűrűsödött és nemsokára Ramona alig látott valamit a krétakörön kívüli világból. Megpróbálta felidézni, hogy mit vagy kit is kellene látnia a füstön túl, de a gondolatai is ugyan olyan nehezen megfoghatóak lettek, mint Fekete Toll kántálása. A külső világ részletei kevésbe voltak anyagiak, mint a Table Rock körül szinte falat formáló lágyan kavargó füst.
Fekete Toll hirtelen mellette termett. Ramona az indián szemeiben ki tudta venni fehér kézlenyomatot az arcán, amely világított a tűz fényében. Fekete Toll fejjel lefelé fordította a zsákját és egymás után több. apró tárgy hullott pattogva a sziklára közöttük. Furcsa gyűjtemény volt: egy műanyagtojás, amilyet a gyerekek kapnak húsvétkor, egy rozsdás, elgörbült vajazókés, egy kígyóbőr, egy apró, majdnem üres műanyag Visine flakon és két rúd fehér, jelöletlen papírba csomagolt rágógumi. A tojás el akart gurulni, de Fekete Toll megállította és csendesen megszemlélte zsákjának a tartalmát. Állát a tenyerébe fektette és néhány percig mozdulatlanná dermedt.
Ramona megpróbált az indiánra koncentrálni, de az agyát még mindig lefoglalta a Table Rockon kívüli világot elrejtő füst és a kántálás, amely mintha még mindig visszhangzott volna a kőből.
Végül Fekete Toll kimozdult elgondolkozó pózából és felvette a két rágógumit a földről. Egyet odanyújtott neki. Ramona elvette a rágót és nézte, amint Fekete Toll koncentrált és kimért mozdulatokkal kicsomagolja, kettéhajtja, beveszi a szájába, és rágni kezdi a sajátját. A csomagolópapírt összegyűrte és beledobta a tűzbe. Amikor végzett ismét Ramonára vetette rejtélyes pillantását.
Ramona nem tudta, mit kell tennie, csak találgatott. Lassan elkezdte kibontani a rágóját. Mivel Fekete Toll sem látható, sem pedig hallható módon nem tiltakozott, ezért Ramona a szájába vette a rágót, azzal az ájtatossággal, amit egyszer egy katolikus gyülekezet szentségekhez járuló híveinek az arcán látott. Ő is pontosan úgy hajtotta össze a rudat, mint Fekete Toll és ő is rágni kezdett. A rágó gyomorforgatóan édes volt. Ramona fintorgott. Már teljesen hozzászokott az emberi vér sokkal kesernyésebb ízéhez.
Fekete Toll látható elégedettséggel fordult vissza a megmaradt tárgyak felé. Felvette a kígyóbőrt, kettétépte és az egyik másfél láb hosszú darabot átnyújtotta Ramonának. A barna és szürke pikkelyek vékony szalagja érdes tapintású volt, pedig Ramona mindig azt gondolta, hogy a hüllők érintése nyálkás lesz. Fekete Toll a saját darabját bele tette a botokat még mindig vadul nyaldosó tűzbe. Ramona hasonlóképpen cselekedett és tűz gyorsan elemésztette a bőrt.
A következő tárgy, amit Fekete Toll felvett a földről, a Visine-es üveg volt. Az arca elé tartotta, és addig szorította, amíg egyetlen csepp a földre nem hullott. Az indián átadta az üveget és Ramona utánozta a mozdulatokat, de jó pár csepp fröccsent a sziklára, amikor megszorította a flakont. Ramona gyorsan megfordította az üveget, ami a hirtelen mozdulat hatására majdnem kicsúszott a kezéből.
Megdöbbenve a saját ügyetlenségétől óvatosan Fekete Tollra nézett. Fogalma sem volt arról, hogy miféle varázslatban vagy ceremóniában vett éppen részt, de abban biztos volt, hogy éppen most rontott el mindent. Szinte azt várta, hogy a lángnyelvek rávetik magukat és elemésztik őt, vagy a füst rátelepedik és megfojtja - annak ellenére, hogy többé már nem lélegzett.
Azonban Fekete Toll csak megvonta a vállát és a tűz felé bólintott és Ramona habozva az izzó széndarabok közé hajította az üveget. A folyadék utolsó cseppjei sziszegve párologtak el, és a levegőt megtöltötte az olvadt műanyag átható szaga.
Ezután Fekete Toll a tojást vette á kezébe, de ekkor hirtelen megtorpant és egy furcsa kifejezés suhant át az arcán. Mielőtt még Ramona rájöhetett volna a különös ajak összeszorítás okára, az indián elfordította a fejét, és a tűzbe köpte az összeaszott rágógumi golyócskát.
Ramona is odafordult és ő is kiköpte a sajátját.
- Ugye milyen hamar elmegy az íze? - kérdezte Fekete Toll.
Ramona értetlenül pislogott. Ezek voltak az indián első szavai, amelyeket érkezése óta kiejtett és minden különcsége ellenére most egy öreg rágógumi miatt aggódott. Ramona szóra nyitotta a száját, amely a rágó ellenére száraz volt és füstízű, de nem tudott mit mondani.
Az öregember észre sem vette Ramona zavarát. Kinyitotta a tojást és kivett belőle valami kemény, szürke anyagot, ami úgy nézett ki, mint az összerágott rágógumijuk nagyobb változata. A tojás két felét a tűzbe dobta és a levegőt ismét megtöltötte az olvadt műanyag szaga. A tojásból kihalászott masszát Ramonának adta.
A lánynak azonnal ismerős volt a képlékeny anyag érintése, de még a halvány szaga is. Gyurma.
- Csak nincs egy pár hurkapálca is a zsákodban? - kérdezte Ramona erőltetett mosollyal az arcán.
Fekete Toll félrehajtotta a fejét és az arcára kiült a teljes zavarodottság kifejezése. Csendben meredt Ramonára.
- Tudod... - próbálta elmagyarázni Ramona és az arcáról lefagyott a mosoly - Gyerekek játszanak vele...
Fekete Toll zavara ha lehet csak tovább növekedett.
- Ah... sajnálom.
Ramona felemelte az időtől megkeményedett gyurmát és a tűzre mutatott. Fekete Toll bólintott és az anyag követte a többi tárgyat a lángok közé.
Most már csak a rozsdás vajazókés maradt. Fekete Toll a kezébe vette és a meggörbült eszköz hajlatát felhasználva egy kupac hamut és parazsat kapart ki a lassan kihunyó tűzből. Ramona ösztönösen összerezzent a látványtól. Arra még képes volt, hogy viszonylag közel üljön a tűzhöz, de hogy a kezét a lángok közé dugja, az már egészen más lapra tartozott.
Az öregember a kés segítségével összezúzta a még vöröslő széndarabokat. Nemsokára a kupac teljes egészében csak fekete és szürke hamuból állt, de Fekete Toll kavargatta még egy ideig. Végül felemelte a fejét és Ramona szemébe nézett. A mosolygós szemekben eddig huncut fények játszadoztak, most azonban Ramona csak szomorúságot látott a helyükben.
- A Végső Éjszakák közelednek. - mondta Fekete Toll, és tekintetével fogva tartotta Ramonáét, annak ellenére, hogy a lány hirtelen nagyon el akarta fordítani a pillantását - Nehéz lesz a te utad.
Ramona megfeszült. A szavak hallatán rettegés töltötte el. Nem is azért, mert értette az indián mondanivalóját, inkább azért, mert nem. Ramona tisztán érezte a szavakban rejtőző igazságot.
Fekete Toll mindkét kezével belemarkolta hamuba és közelebb hajolva Ramona arca felé emelte a hamuval teli ökleit. A lány szertett volna elhúzódni, szeretett volna ordítva kirohanni ebből a krétából és füstből készült börtönből. Szeretett volna visszarohanni halandó életéhez, hogy minden megint olyan legyen, mint azelőtt. De ezeket a vágyait képtelen volt teljesíteni.
Még csak arra sem volt képes, hogy behunyja a szemeit, mielőtt Fekete Ibii beléjük hintett egy-egy maréknyi hamut.
A hamu még meleg volt, de már nem égetett. Ramona semmit nem látott, de érezte, hogy a belsejében a Bestia úgy tör elő, mint egy vulkán. Erezte, amint a vadállat betölti őt és még a nyomait is eltörli minden egyébnek. Azt is érezte, hogy a Bestia szabadon jár a világban is. Az éhség, amely ott lakozott benne, az atyjában, az atyjának atyjában, és így tovább az első vérontásig, ez az éhség többé már nem volt beléjük zárva. Feltámadt és szabadon járt. És mindannyiukat el fogja emészteni.
A Végső Éjszakák közelednek.
A tűz melege elenyészett és Ramona lelkét ádáz hideg szorította a markába. Legbensőbb énje hideg volt és halott.
Enyhülésért tapogatózott maga körül. Elmenekült a hideg és az éhség elől. Istennek hála sikerült melegségre lelnie és beburkolhatta magát vele.
De a lelkébe maró hideget még így sem tudta teljesen lerázni.

 

1999. július 25., szombat, este 12:14
Barnard College
New York városa, New York

Most, a megfigyelés negyedik éjszakáján látta Anwar először kinyílni az akadémia épületének azt a bizonyos oldalajtaját. Azonnal teljesen éberré változott, túlhaladta amúgy is magas készenléti szintjét és elérte azt a túlérzékeny állapotot, amikor a kötelesség és a hit eggyé olvadt.
Egy érdektelen figura lépett ki az oldalajtón. Magas volt, szőke, sovány és alkalmi öltözete semmiben sem különbözött a többi kafirétól. Anwar úgy sejtette, hogy ő lehet a kapcsolata, de azért még nem mozdult. Még nem kapta meg a jelet, amire várt.
A vékony férfi szemügyre vette a környezetét: a fedezéket adó fákat, az épületek között található apró, de jól megvilágított játszóteret és az épületet, amelynek a falához lapulva Anwar természetes és természetfölötti árnyékokba burkolózva várakozott.
Engem keres. - gondolta Anwar - De ha ő az, akire várok, akkor miért nem adja meg a jelet? Anwar nem látott szemtanúkat, sem pedig semmi mást, ami miatt későbbre kellene halasztani a kapcsolatfelvételt. Neki azonban az érkezővel szemben megvolt az az előnye, hogy már órákkal ezelőtt elfoglalta mostani helyzetét. A férfi talán egyszerűen csak óvatos.
A kutató tekintet magakadt Anwaron és meglátta őt! Anwar biztos volt benne, hogy a férfi észrevette, pedig amaz semmi jelét nem adta ennek. Anwar ösztönösen mélyebbre húzódott a sötétségben, de közben a hideg futkározott a hátán.
Ugyanebben a pillanatban a férfi jobb kezének nyitott tenyerét egyenesen maga elé tartotta és egy szempillantás múlva egy apró lángocska lobogott a keze fölött. Nem használt sem gyufát, sem öngyújtót, a lángocska mégis ott táncolt a nyitott tenyerén. A kis láng olyan gyorsan tűnt el, ahogyan jött és a férfi keze ismét üres volt. Anwar tudta, hogy bárki más szemtanúja lett volna az eseményeknek, akkor az illető biztosan nem hitt volna a szemének és meggyőzné magát arról, hogy megcsalták az érzékei. Még Anwar sem hitt volna a szemének... ha nem pontosan ez a láng lett volna a jel, amire várt.
Most, amikor elérkezett az idő, Anwar habozott egy pillanatig. Ösztönösen az árnyékban akart maradni és elkerülni az épületek közötti játszóteret, amennyire csak lehet. Ha azonban a kapcsolata nem tett meg mindent a küldetés sikerének biztosítására, akkor Anwar most már nagyon keveset tehetett - azon kívül, hogy méltósággal fogadja a halált. Vakon hitt a mestereiben és most is megbízott bennük, bár nem szokott hozzá, hogy kafirokra támaszkodjon. Anwar elvetette a kerülő utat, mivel értékes másodperceket veszthetett volna vele és lassan, de határozottan átvágott a nyílt terepen. Figyelmesen kutatott a veszély vagy az árulás legapróbb jele után még nem volt késő, még el tudott volna menekülni, ha a küldetés már a kezdetek kezdetén kudarcot vall vagy kiderül, hogy nem lett volna szabad megbízni a kafirban - de semmi feltűnőt nem észlelt.
- A nevem Aaron. - mondta a sovány férfi.
Nem is próbálta elrejteni azt a tényt, hogy Khayyin leszármazottja. Bőre finom volt és sápadt. Ujjai kecsesek, arca csinos volt és korához képest túlságosan is törékenynek nézett ki.
Anwar bólintott. A felhős kék szemekben a lemondás és a fájdalom különös keverékét látta. Még csak nem is sejtette, hogy a klánjának öregei hogyan kerítették hatalmukba ezt a boszorkánymestert, vagy hogyan eshetett meg az, hogy a gyűlölt Tremerek egyike Haqim gyermekeinek adósa lett. A híresztelések szerint a Tremere klán tagjait feltörhetetlen vérbilincs kötötte. Anwarnak a puszta kíváncsiságon kívül semmilyen más indoka nem volt arra, hogy rendelkezzen ezzel az információval. Az aggodalmai azonban továbbra is nyugtalanították: rá kellett bíznia magát egy kafirra, aki ráadásul nyilvánvalóan kétségbe volt esve és aljas módon elárulta a klánját. Az árulás büntetése pedig a biztos halál és ennek itt még csak reménye sem volt arra, hogy elkerülheti méltó büntetését. Hogyan is bízhatna meg egy effélében?
Haqim mosolya ragyogjon rám. - kérte Anwar az öregek öregének áldását.
- Kövessen - mondta a kafir - és maradjon a közelemben.
Anwar engedelmeskedett. Az oldalajtón keresztül beléptek az épületbe és egy a diákok és az alkalmazottak által ritkán használt szűk folyosón haladtak tovább. Anwar gyanította, hogy fekete mágia változtatná meg azoknak a halandóknak a szándékát, akik mégis errefelé vennék az útjukat. Azon gondolkodott, hogy vajon milyen egyéb Tremere varázslat védheti még a rendházat.
A folyosó egy áttetsző üvegű, nehéz tölgyfaajtóhoz vezetett, amelyen a következő felirat állt: AKADÉMIAI FEGYELMI TESTÜLET KISEGÍTŐ DÉKÁNJA. Anwar el tudta képzelni, hogy ez a nagyvonalú, bürokratikus hangzású és eléggé fenyegető cím hogyan győzött meg arról minden diákot, vagy professzort, aki véletlenül keresztülverekedte magát a Tremere védelmen, hogy nekik biztosan nincs semmi dolguk ebben az irodában. Abban is biztos volt, hogy aki véletlenül errefelé vetődött, nem is kívánta magának, hogy itt legyen dolga.
Aaront egyáltalán nem zavarta a felirat. Egy eléggé hétköznapi kinézetű kulcsot illesztett a zárba és beengedte Anwart. Anwar azt várta volna, hogy az egyetem hétköznapi berendezése után itt majd a Tremere klán gonosz zsenialitásához illő züllött pompa fogadja majd. Haqim gyermekei gyűlölték a boszorkánymestereket, de nem becsülték alá őket. A várakozásaival ellentétben azonban a fenyegető ajtó mögött megbújó iroda ugyanolyan jellegtelen és hétköznapi volt, mint a folyosó, amelyen eddig haladtak. A teljes berendezés egy asztalból, egy irattartó szekrényből és néhány fotelből állt.
Aaron nem szólt egy szót sem. Talán biztonsági okokból hallgatott, talán valamiféle rejtélyes eredetű kétségbeesés kerítette végképp hatalmába, minden esetre nem volt semmi mondanivalója. Az asztalon két szürke köpeny hevert. Aaron felöltötte az egyiket és intett Anwarnak, hogy terítse magára a másikat.
- Mostantól kezdve egyetlen szót se szóljon. - mondta Aaron Anwarnak, miután mindketten felvették a köpenyüket.
Anwar bólintott. Eddig sem szólt egy szót sem és feltételezte, hogy abba sem fog belehalni, ha még egy ideig csendben kell maradnia. Gondosan megfigyelte a környezetének minden apró részletét, de minden erőfeszítése ellenére sem vette eddig észre, hogy elhaladtak volna bármilyen rejtett Tremere védelem mellett. Talán a minden részletre kiterjedő beszámolója alapján az öregek bölcsessége képes lesz megfejteni azokat a titkokat, amelyek előtte rejtve maradtak.
Ez a gondolat éppen csak átsuhant az agyán, amikor észrevette az első varázsaltra utaló jelet az Aaron keze fölött a semmiből megjelenő apró lángocska óta. A boszorkánymester tenyerét a szobából kivezető másik ajtóra tette és néhány szót mormolt alig hallhatóan.
Anwar bőre bizseregni kezdett a szavak hallatán, de nem tudta eldönteni, hogy az érzésnek valódi oka volt, vagy csak a szuggesztió ereje hozta-e létre. Aaron kinyitotta az ajtót, felfedve a mögötte található lefelé vezető lépcsősort és a puszta beton falakat. Vajon az ajtó a boszorkánymester varázslata nélkül csak egy szekrénybe vagy egy másik szobába vezetett volna, vagy az egész bemutató egyszerűen csak az ő megtévesztésére szolgált? - elmélkedett Anwar.
De miért tenne ilyet? - folytatta Anwar a gondolatmenetet - Miért - őrizné a boszorkánymesterek titkait... ha valóban elárulja őket?
Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Még nem. Szorosan Aaron nyomában lépkedve követte a boszorkánymestert a lépcsőn lefelé.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:31
A Five Boroughs rendház
New York városa, New York

Johnston még csak nem is sejtette, hogy az idő hogyan múlik a külső világban. A mély transzban egyik pillanatban úgy érezte, hogy mindössze egyetlen másodperc telt el, a másikban pedig ugyanaz az idő már több emberöltőnek tűnt. Ugyanakkor egyszerre volt lenyűgözve és megrémülve tudattól - a másik tudattól - amelyhez a kő vezette el. Nem számít mennyi idő telt el odakint, hiszen ő felderítette azt a pszichét és feltérképezte azt a saját tudatában. Már most is rengeteg információval fog rendelkezni, amikor ismét felbukkan a transzból, pedig még éppen csak megkarcolta a drágakő és a töredezett, reménytelenül őrült elme közötti kapcsolat felszínét. Sok más kérdésre kellett még választ találnia, amelyek közül az első és a legfontosabb a miért. Miért vezette el őt a kő ehhez a lényhez?
Mialatt Johnston a felfedezett öntudat belső működését elemezte, fizikai teste is lázasan tevékenykedett. Az ujjai tollat és papírt ragadtak és lerajzolták a tudat fizikai testét. Johnston elmerült ugyan a lény elméjében, de az arcát valójában nem pillanthatta meg. Azonban egy ennyire mélyreható vizsgálat által keltett benyomásokat felhasználva nem tévedhet, még akkor sem, ha az izmait tudatának távollétében a tudatalattija irányítja. A papíron hibátlanul jelent meg a másik arca.
Munkájának gyümölcse mások számára teljesen haszontalan lenne, hiszen egyedül ő láthatta a rajzot. Ez volt a Johnston által használt toll és a korábban rajta elhelyezett varázslat természete. A külső szemlélő számára a papíron mindössze a toll karcolásai látszódnának, mintha tinta helyett egyszerűen vizet használt volna, amely nem hagyott nyomot a papíron. Ez egyike volt annak a kevés hiúságnak, amelyet Johnston engedélyezett önmaga számára. Ezzel a módszerrel módja nyílt rá, hogy a későbbiekben módosíthassa az elvárásokon aluli eredményeket. A feletteseinek nem kell beérniük kevesebbel, mint munkája végső, csiszolt eredménye. Most azonban nem lett volna szüksége erre az óvintézkedésre. A másik jelenléte annyira kézzelfogható, annyira erős - szinte elsöprő - volt, hogy Johnston biztos volt benne, hogy a tinta hibátlanul folyik ki a tollából. Az általa rajzolt képmás tökéletes lesz.
Miután a képmás tökéletességében biztos lehetett, a még mindig a transz mélyén járó Johnston valami olyasmit tett, ami normális esetben eszébe sem jutott volna. Továbbra is fenntartotta a kántálását, amely bizonyos értelemben a pszichikai felderítés üzemanyaga volt, de a szavak közé beszőtte egy másik, sokkal egyszerűbb varázslat igéit is. A dolog nem volt túlzottan bonyolult, legalábbis egy Johnston kaliberű mágus számára nem jelenthetett gondot a kivitelezés. Valóban nem is jelentett. Bár egyelőre még nem látta, de már tudta, hogy a munkája lassan láthatóvá válik a keze és tolla alatt nyugvó papíroson. Amikor a rituálé véget ér és a tudata visszavonul a másik tudatból, a vázlat már készen fog rá várni. Nem lesz rá szükség, hogy később végezze el ezt az apró kis rituálét.
Johnston egy pillanatra fontolóra vette, hogy befejezi a felfedező utat, és újra visszavonul önmagába. Már így is nagyon sok mindent elért és biztos volt benne, hogy további kísérleteket fog végezni a kővel. De még mindig volt egy zavaró kérdés, amely piszkálta a kíváncsiságát.
A másik dühöngő őrületének felmérése közben már kétszer volt olyan zavaró érzése, mintha egy másik jelenlétet is érzékelne, mintha ő és a másik tudat nem lennének egyedül. Rajta kívül még valaki vagy valami más is megérintette a másik tudatát. Johnston mind a két esetben követte a kérdéses tudatot, a mentális valóság misztikus szövetét, de mindannyiszor egy kínlódó személyiség kusza dzsungelébe érkezett. Eddig nem merészkedett ide be túl mélyen, de az volt az érzése, hogy egy másik tudat, vagy egy másik tudat árnyéka is jelen vari. Tisztában volt vele, hogy az érzés eredhet a több személyiség valamelyikének magában az őrületben keltett visszhangjából is, de úgy döntött, hogy még egy utolsó alkalommal megbökdösi az összekuszálódott tömeget, utána pedig visszatér a transzából.
A legnagyobb meglepetésére nemcsak hogy rögtön felfedezte az idegen jelenlétet, de nyomban fel is ismerte. A minták zavarba ejtően ismerősek voltak. Hogy lehet, hogy eddig ezt nem vette észre? Bármelyik klántársa azonnal képes lett volna azonosítani a forrást.
A forrást, amelynek nem lett volna szabad ott lennie. Amelynek sehol nem lett volna szabad megjelennie!
A meglepetés és a görcsbe ránduló izmok megrendítették a koncentrációját. Sok-sok év után most először megingott a rituáléban. A szája nem formázta meg a következő szót, pedig ennek automatikusnak kellett volna lennie. Johnston azonnal visszanyerte a lélekjelenlétét és újra az irányítása alá hajtotta a majdnem elrontott rituálét. Minden teketória nélkül kidobta a rajzot megjelenítő kisebb rituálét, de ezzel nem okozott komoly kárt.
Johnston ujjai azonnal munkára fogták a tollat. A pergament karcoló tollhegy hangja eljutott a tudatáig. A tinta látható eredmény nélkül folyt ki a papírra. Megújuló türelemmel és nyugalommal jegyezte le a felfedezését. Mát nem tart sokáig. Utána felmerül majd a transzból és egyenesen Sturbridge-hez megy ezzel a meghökkentő és potenciálisan veszélyes hírrel, amely nem várhat.
Azonban valami nem volt rendben.
Johnston lassan közeledett a felszín felé, de már nem hallotta sem a pergamenen kaparó toll hangját, sem az egyenletes kántálást. Az ajkai még mindig mozogtak, megformálták a hatalom misztikus szavait, de a levegőt egyetlen hang sem rezegtette meg.
Ekkor megérezte a becsapódó pengét, amely egyetlen precíz, erőteljes szúrással elmetszette gerincvelőjét. Erezte, amint az arca az asztal lapjának csapódik. A rituálé összeomlása sokkal fájdalmasabban érintette, mint a fizikai testét ért támadás. Az eddig irányítása alatt tartott misztikus energiák most ellene fordultak és kegyetlenül a lelkébe martak. Komoly árat követeltek azért, amiért eddig az akaratához idomította őket. A lelki kínokon keresztül szinte észre sem vette, hogy lassan elszivárog az őt éltető vér.
Szinte. Annyira gyorsan folyt el... annyira gyorsan...
Aztán semmi.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 12:47
A Five Boroughs rendház
New York városa, New York

A mély transzba esett boszorkánymesternek esélye sem volt a védekezésre. Anwar egyetlen folyékony mozdulattal vadul beledöfte a katart és megcsavarta a pengét. A kafir úgy dőlt az asztalra, mint egy kivágott fa. Anwar az áldozatára vetette magát és mélyeket kortyolt belőle, mielőtt még a szemhéjai abbahagyták volna a remegést.
Tápláló, ízletes vitae.
Hadd. Bosszú.
Haqim gyermekei öt évszázadon át sorvadoztak a Tremerek átka alatt és nem voltak képesek az öregek öregjének utasításaihoz hűen követni a Vér Ösvényét. De most visszahódították a második erődöt, a Tajdidot és a boszorkánymesterek megfizetnek minden évszázad minden egyes órájáért. Anwar mindössze egyetlen csapást mért az ellenségre, mindössze egyetlen lépést tett meg a híjra hosszú útján.
De a vér nagyon édes volt.
Sajnos csak rövid ideig élvezhette zavartalanul tettének gyümölcseit. Anwar az ereiben keringő új erővel ismét Aaron felé pillantott. A Tremere arcára kiült a döbbenet és tátott szájjal bámult klántársának tetemére.
Nem bírod elviselni a vér látványát? - csodálkozott Anwar. Vagy talán a tett koncentrált brutalitása zavarta a Tremerét? Pedig biztosan tudta, mire számíthat.
Aaron keresztülvezette Anwart a rendház, egyetem alatt elterülő labirintusszerű folyosóin. Csak néha torpant meg, hogy elmormoljon valamilyen ráolvasást, vagy meredten nézzen valami Anwar számára láthatatlan dolgot maga előtt a levegőben. Anwar gyűlölte az áruló gyengeségét, de még mindig szüksége volt rá, hogy megmutassa az erről a helyről kivezető biztonságos utat. Mindketten az Aaron által odakészített köpenyeket viselték, de senki mással nem találkoztak a folyosókon. Anwar csak akkor vette le a köpenyét, amikor Aaron eltávolította az utolsó védőrúnát is a kamrába, illetve a zsúfolt laboratóriumba vezető utolsó ajtóról is.
Anwar a kiképzésének megfelelően mindössze csak csendbe burkolta magát. A megidézett csend elég nagy erejű volt, még az áldozatának alig hallható kántálását is elnyelte. Anwar elvárta, hogy így legyen, mégis külön örömet okozott neki. Tudta! Igen, tudta! A végén a Tremere tudta, hogy el fogja veszíteni a vérét. Anwar biztos •volt benne. Egyébként hol maradna az igazság?
Anwar még azelőtt kinyúlt a kőért, hogy a vér utolsó cseppje is lecsorgott volna a torkán. A ládikóra nem volt szüksége. Bár a boszorkánymester barlangjában biztosan egyéb hatalommal bíró tárgyat is talált volna, a kapott parancsok egyértelműek voltak. A fekete-vörös követ egy rongyba csavarta és az övébe dugta. Ezután ismét felöltötte a köpenyt, odabólintott az ideges Aaronnak és azonnal ismét úton voltak.
Kifelé is ugyanazt az utat követték, mint befelé, ebben Anwar biztos volt. De Aaron nem feltétlenül mindig ugyanazokon a helyeken mormolta bűvigéit, ahol a befelé vezető úton tette. Ez egy olyan bonyolult misztikus védelmi rendszer benyomását keltette Anwarban, amely különböző válaszokat követelt meg attól függően, hogy az arra haladók melyik irányból közelítettek. Voltak azonban más lehetőségek is. Például Anwar azzal sem volt tisztában, hogy az általuk viselt köpenyeknek volt-e valamiféle mágikus tulajdonsága, vagy csak azt voltak hívatottak elkerülni, hogy valaki megpillanthassa őket, esetleg valami egyéb ismeretlen célt szolgáltak. Semmi esélye nem volt arra, hogy megfejthesse egy Tremere védelem belső működését. Így hát szorosan Aaron nyomában lépkedett, mivel egyéb esélye úgysem volt a menekülésre.
Anwar még akkor is teljesen éber volt, amikor már a szürke iroda felé vezető lépcsőkön haladtak felfelé. Még most sem volt késő ahhoz, hogy beinduljon valami fondorlatos csapda, vagy hogy megtámadja és a rendházuk mélyére vonszolja egy csapat boszorkánymester.
Az egyetem oldalajtaja felé vezető folyosón Anwar felengedett egy kicsit, végül is már túl voltak azon a ponton, ahol a kafir csendet parancsok neki, de azért még itt is óvatos volt. Nem sokkal később kiléptek az épületből. A nyáresti levegő frissítő volt, annak ellenére, hogy nedves volt és magával hozta a város bűzét.
- A felettesei csalódottak lesznek. - Anwar most először szólt a Tremerehez.
- Igen. - bólintott Aaron mogorván - Felteszem, hogy ők...
Anwar egyetlen kecses lépéssel a háta mögött termett és a fojtóhurok zsinórját a Tremere nyakába vetette. A drót áthatolt a boszorkánymester bőrén és elvágta a légcsövet és a nyaki verőeret. Egyetlen határozott rántás és az erő irányának hirtelen megváltoztatása elegendő volt ahhoz, hogy a fej és a test külön-külön a járda köveire hulljon.
A klántársaid valószínűleg ennél sokkal kegyetlenebb büntetést találtak volna ki neked. - gondolta Anwar. A könyörületnél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy ismét igazságot szolgáltatott ezzel a tettével.
Hadd.
Öve alatt a kővel, amiért küldték, Anwar eltűnt az éjszakában. Ismét megtett egy lépést a hijra útján.

 

1999. július 26., hétfő, éjjel 12:00
New York állam északi része

Soha ne bújj ki a földből, ha nem tudod ki, vagy mi vár rád odakint. Ezt mondta neki Tanner.
Szemét kurafi. - gondolta Ramona. De a tanácsra azért még emlékezett.
Table Rock jól kivehető volt és a közelben tartózkodók közül Ramona a legtöbbet felismerte. Semmi ok nem volt az aggodalomra. Ahogy kiemelkedett a földből, eszébe jutott még néhány dolog, amit Tanner mondott neki:
Tudd, hogy Gangrel vagy. Én vagyok az atyád. Én tettelek azzá, ami vagy.
Az éjszakai levegő még itt az Adirondack szélénél is hideg volt. Most is, mint mindig Ramonát megrohanta a veszteség és a sebezhetőség érzése, amikor kiemelkedett a föld megnyugtató öleléséből. Azonnal észrevette, hogy pontosan Zhavon sírjának tetején áll. Zhavon sírjában feküdt, a sír részévé vált. Hátborzongatóan nyugodtnak érezte magát. Az érzés már teljesen szokatlan volt számár, hiszen így már évek óta nem érzett.
Brant Edmondson Mutaboval és Joshuával, a Vérebbel a közelben állt. Alig tízlábnyira voltak az erdő szélétől. Ramona látta, amint Snodgrass - valószínűleg így hívták - közelít feléjük két ismeretlen arc társaságában, akik azóta érkezhettek, hogy ő belesüllyedt a földbe. Ramona az órájára pillantott és igencsak meglepődött, amikor rájött, hogy csak éjfél után bukkant elő a földből. Általában már órákkal hamarabb fel szokott kelni.
Több alak mozgott egy kicsit távolabb a Table Rock körüli erdőben és Ramonának eszébe jutott Erdőben Cserkésző. Nem látta őt azóta, hogy Edmondson elgyőzte. Ramona szerint Cserkésző haragtartó típus lehetett. Legalább nem rá haragszik, hacsak nem azért, amiért tanúja volt megszégyenülésének.
Nem kellene úgy érezze, hogy megszégyenült, amiért vesztett egy becsületes küzdelemben. - gondolta Ramona, de kételkedett benne, hogy Erdőben Cserkészőnek is ez lenne a véleménye.
Patkánypofa a közelben volt és éppen Ramona felé tartott. Kicsit kevésbé volt beszédes, mióta a többiek felbukkantak. Na nem mintha barátságtalan lett volna. Ramona nem érezte úgy, mintha lekezelné. Patkánypofa kötelességtudóan bemutatkozott minden új érkezőnek, így nem maradt túl sok ideje arra, hogy vele beszélgessen. Ramona feltételezte, hogy annak, aki annyira a társadalmi ranglétra alján helyezkedett el, mint az Patkánypofáról feltételezhető volt, nem ártott beférkőzni a lehető legtöbb idősebb Gangrel kegyébe. Talán még el is várták tőle ezt a fajta viselkedést.
Egyelőre Ramona nem volt teljesen tisztában azzal, hogy hogyan viselkedjen a Gangrelek között. Abban azonban biztos volt, hogy nem fogja senkinek a talpát nyalni. Még akkor sem, ha akkor rúgják szét a seggét, amikor akarják.
Ekkor azonban eszébe jutott az a kellemetlen érzés, ami Erdőben Cserkésző közelében kerítette őt hatalmába és az, hogy Tanner még azelőtt megütötte őt, hogy a szemével felfogta volna a mozdulatot. Ez megértette vele, hogy nem mindig választhatja meg, hogy kinek és hogyan adja meg a megkívánt tiszteletet. Valószínűleg már így is felbőszített egy rakás embert az Edmondsonnal folytatott vitájával.
- Ramona. - szólította meg Patkánypofa, amikor a közelébe ért - Ismét köztünk vagy. - láthatóan megkönnyebbült, hogy láthatja.
Ramona egyszerűen bólintott. Hát persze hogy köztük van. Patkánypofa várakozóan nézett rá, de nem reagált semmi többet. Ez a tekintet hamarosan bosszantani kezdte Ramonát.
- Mi van? - kérdezte Patkánypofától végül.
Patkánypofa láthatóan idegenkedett a kérdezősködéstől, de a kíváncsiság hamar felülkerekedett az óvatosságon.
- Mi történt? Mit mondott neked? - kérdezte és összedörzsölte apró, szutykos kezeit. - Mindenki szeretné tudni. Tegnap éjjel nem emelkedtél ki. Nem is tudtuk, hogy visszatérsz-e még egyáltalán.
- Mi van? - kérdezte ismét Ramona, de ezúttal őszintén zavarban volt.
És minden megvilágosodott előtte. Fekete Toll. A tűz...
Gyorsan körbepillantott, de nyomát sem látta az öregembernek.
A Table Rockon csak a szétszórt hamu és néhány megpörkölődött botocska emlékeztetett a tűzre.
- Elment. - mondta Patkánypofa - Rögtön azután, hogy belesüllyedtél a földbe. Senkihez sem szólt egy szót sem, kivéve persze téged. Ez pedig tegnap előtt éjjel történt.
Patkánypofa féloldalasan nézett rá, mintha hirtelen már nem lenne biztos benne, hogy teljesen megbízhat Ramonában.
Ramona nem volt biztos benne, hogy megbízhat-e önmagában. Az egész rituálé, még Fekete Toll jelenléte is - olyan volt, mint ha meg sem történt volna, amíg Patkánypofa rá nem kérdezett. Pedig tudta, hogy megtörtént. Ramona habozva az arcához emelte a kezét és megérintette az arcát, az orrát és végül a szemhéjait. Az ujjaira megkeményedett hamu tapadt, amikor a kezét elvette az arcától. Patkánypofa még mindig nem tudta, hogyan reagáljon Ramona viselkedésére és feszülten figyelte, amint az letörölte az arcára tapadt hamut - és az alatta megbúvó krétaréteget.
- Mindenki benneteket figyelt, - mondta Patkánypofa - de senki nem látta pontosan, hogy mi történt. A füst egészen besűrűsödött. Úgy tűnt, mintha ott sem lennél. Nagyon... furcsa volt.
Furcsa. - gondolta Ramona. Így is mondhatjuk. Attól tartott, hogy neki sincs jobb magyarázata a történtekre, mint Patkánypofának.
Úgy tűnt, a földben való alvás okozta feledékenységet még nem tudta lerázni magáról. Már korábban is észrevette, hogy általában nem volt a legjobb formában rögtön a kiemelkedés után és hogy az előző reggeli események, amelyek közvetlenül a besüllyedés előtt történt, még a legjobb esetben is csak ködösen maradtak meg az emlékezetében.
De ez a mostani valahogy másmilyen érzés volt. Nem tudta biztosan, hogy miben, de valahogy más volt. Az egész történet Fekete Tollal annyira kísérteties volt. Furcsa, ahogy Patkánypofa mondta.
- Ez tegnap éjszaka történt. - javította ki végül Ramona Patkánypofa hibáját.
- Nem. - ragaszkodott az igazához Patkánypofa és a rágcsálókéhoz hasonló orrát annyira előrenyújtotta, hogy az apró fejrázó mozdulatok hatására az orrhegye erősen kilengett - Két éjszakával ezelőtt.
Ramona lepillantott az órájára. Az biztos, hogy a kijelzőn 7/26 H volt olvasható. Patkánypofának igaza volt. Nemcsak hogy szokatlanul sokáig maradt a földben, de egy egész álló éjszaka elő sem bújt onnan!
- Mit mondott neked? - kérdezte idegesen Patkánypofa, aki jobb meggyőződése ellenére folytatta a kérdezősködést.
Ramona teljesen elképedt azon, hogy mennyi ideig aludt. Gondolkodás nélkül válaszolt:
- „A Végső Éjszakák közelednek”. Ezt mondta.
Fogalma sem volt, hogy mit értett ez alatt az öregember, de láthatóan szavai azonnal hatással voltak Patkánypofára. A szemei elkerekedtek és úgy hátrált el Ramonától, mintha a lány hirtelen előkapott volna egy revolvert, és éppen szét akarná lőni a fejét.
- A Végső Éjszakák... - mormolta Patkánypofa.
- Hé... - Patkánypofa pánikszerű reakciója kibillentette Ramonát a gondolatmenetéből. Megragadta a karjait és megakadályozta, hogy végképp eliszkoljon. - A Végső Éjszakák - mi a fenét akar ez jelenteni?
Patkánypofa ugyanolyan értetlenül meredt rá, mint ahogy Ramona bámulta őt néhány másodperccel korábban. Azonban az ő zavarának más volt a természete és szinte azonnal el is múlt. A felismerés fénye meglágyította a vonásait.
- Elfelejtettem, hogy ez az egész új neked. - mondta magyarázatképpen - A Végső Éjszakákon az öregek legöregebbjei, az Antediluviasnok, felkelnek a torporból és elpusztítanak minket, a gyermekeiket.
- Miféle válasz ez? - most Ramonán volt az értetlenkedés sora - Ante-micsodák? Mi a fenéről beszélsz?
- Antediluvians. - fintorgott Patkánypofa Ramona türelmetlenségén - Már az Özönvíz előtt is léteztek. Olvastad a Bibliát?
- Igen, baszd meg. - Ramonát zavarta, hogy írástudatlannak nézték. Igazság szerint szinte semmit nem olvasott a Bibliából, de a történeteket nagyon is jól ismerte.
Tanulni akarsz, - mélyült el Patkánypofa arcán a fintor - vagy veszekedni? Ha tanulni, akkor meg kell hallgatnod.
Ramona hátat fordított neki és leült Zhavon sírja mellé.
- Te akartad mindenáron tudni, hogy mit mondott az öreg.
Megpróbálta felidézni, hogy mit is mondott még Fekete Toll.
Nem hitte, hogy a rágógumira tett megjegyzését érdemes lenne elmondani és az a rész pedig, amelyben figyelmeztette őt az előtte álló út nehézségére, egyáltalán nem tartozott Patkánypofára. De volt valami abban, amit Patkánypofa próbált neki elmagyarázni, ami kezdte görcsbe szorítani a gyomrát, és ami miatt kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tanulni akar. Talán ez valami olyasmi volt, amit jobb, ha nem tud.
A Végső Éjszakák közelednek.
Patkánypofa félreértette a hallgatását és folytatta:
- Az Antediluviansok voltak a Sötét Atyától számítva fajtánk harmadik generációja. Tizenhármán voltak, legalábbis a legenda szerint.
- És ők most fel fognak bukkanni és elpusztítanak bennünket? - kérdezte Ramona.
- Ezt mondja a legenda. - bólintott Patkánypofa.
- Ha csak tizenhármán vannak, akkor miért nem rúgjuk szét a seggüket, amikor jönnek?
Patkánypofának még az álla is leesett a javaslat hallatán.
- Ők... ők olyanok, mint az istenek. Több ezer éve léteznek. Nem rúghatod szét csak úgy egyszerűen a segg... seggüket.
- Hm. - horkantott Ramona - Ahogy gondolod.
A földből való kiemelkedést követő kellemes közérzet eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Patkánypofa olyan dolgokat mondott el neki, amikre valószínűleg szüksége lesz, mégis úgy érezte, hogy nem akarja hallani őket. Zhavon sírja mellett ült és a bűntudat nehéz súlya kezdett ismét a vállára telepedni. Ehhez még adjuk hozzá, hogy átaludt egy teljes éjszakát, ami egyébként önmagában nem lett volna túl nagy veszteség. A többi Gangrel közül jó néhányan igencsak öregnek tűntek. Talán több száz évesek is lehetnek közöttük, így Ramona úgy gondolta, hogy egy elvesztett éjszaka nem is olyan nagy dolog. Igazán az egész történetben csak az zavarta, hogy nem akarta elvesztegetni azt az éjszakát, és hogy utána még csak nem is tudta, hogy mi történt vele.
Vajon mi lehet Darnellel? - gondolta. Már nem is egy, hanem két éjszaka telt el, de Tannernek még nyoma sem volt. Ramona tudta, hogy mérgesnek kellene lennie, amiért senki nem segített Darenellen, de annyira fáradt volt. Túl fáradt még ahhoz is, hogy dühös legyen. Röviden eltűnődött azon, hogy talán Darnell tovább életben marad, mint ahogy azt remélni merte, de még ahhoz is túl fáradt volt, hogy gondolkodjon.
A válla fölött visszanézett Patkánypofára, aki csípőre tett kézzel állt mögötte.
- Előfordult már veled, hogy átaludtál egy teljes éjszakát? - kérdezte tőle Ramona és megpróbált nyugodtnak tűnni és kiűzni az aggodalmat a hangjából.
Ramona összerezzent. Patkánypofát láthatóan összezavarta a hirtelen témaváltás.
- Néha. Nem túl gyakran. Néhányan az öreg Vértestvérek közül torporba esnek. Olyan, mintha mélyen aludnának, csak nem lehet tudni, hogy mikor ébrednek fel. Néhány nap, néhány hónap, néhány év? Azt mondják, az Antediluviansok már évezredek óta torporban vannak.
- Azt mondják? - mormolta Ramona.
- Senki sem tudja biztosan, hogy valóban torporban vannak-e és azt sem, hogy ha igen, akkor hol pihennek. - tette hozzá Patkánypofa.
Ramona elnyomott egy remegést. Miért nem kussol már ezekről az Antediluviansokról - gondolta. Úgy érezte, hogy már így is többet hallott róluk a kelleténél. Ramona ismét hátat fordított Patkánypofának és csendesen leült a földre. Patkánypofa már bebizonyította, hogy a legegyszerűbb kérdés is végtelen szóáradatot indít el nála, aminek a végén valószínűleg megint az átkozott Antediluviansoknál fog kikötni. Azt kívánta, bárcsak elmenne, de ő csak ott állt, a földet rugdosta és Ramonát zavarta.
- Hozzá ne érj a kibaszott sírhoz. - mondta Ramona, de nem fordult meg, hogy ellenőrizze, hogy tényleg a sír földjével babrál-e.
- Ott van Emil. - mondta végül Patkánypofa - Most érkezhetett.
Ramona hallotta, ahogy eliszkol. Örült, hogy egyedül lehet, de azért egy kicsit rosszul érezte magát, amiért így elüldözte Patkánypofát. Az összes Gangrel közül, akikkel csak találkozott, ő volt a leginkább segítőkész. Valószínűleg jobb bánásmódot érdemelt volna. De ha már itt tartunk, Ramona is százszor jobbat érdemelt volna annál, amit kapott. És mellesleg nem akart többet hallani azokról az átkozott Antediluviansokról.
Mikor ér vissza Tanner?
Már fárasztotta a várakozás. Tanner azt mondta, hogy idehívja a többieket és már jó sokan voltak itt. Ramona több olyan újonnan érkezettet látott, akikkel még nem találkozott, és a bemutatkozását sem hallotta. Ott volt mindjárt az a kettő, aki Snodgrass-szal volt, de voltak még egy maroknyian szétszóródva a tisztáson. És ezek csak azok voltak, akiket Ramona látott onnan, ahol ült. Ha nem üldözte volna el, Patkánypofa biztosan elmondta volna neki, hogy ki kicsoda.
Ahogy Ramona körülhordozta a pillantását, feltűnt neki, hogy a többi Gangrel közül senki nem néz a szemébe. Edmondson és a többiek hirtelen másfelé néztek, és úgy tettek, mintha nem is őt nézték volna. Hirtelen még a beszélgetésük is elakadt.
Ezek rólam beszéltek. - jött rá Ramona.
Villám Renée és a többiek is mind hirtelen másfelé néztek. Fekete Toll látogatását követően másképp néztek és másképp gondoltak rá. Ők sem sejtettek semmit abból, hogy mi is történhetett, de pillantásukba most már gyanakvás és egy kis félelem is vegyült. Ramona ezt látta a szemükben és a tartásukban is tükröződni.
Kapják be. - zárta le a dolgot magában. Közülük egyedül csak Patkánypofában volt valami kis kurázsi. Remélhetőleg szerzett néhány jó pontot azzal, hogy beszélt Ramonával.
Ramona magához ölelte a térdeit. Azt kívánta, hogy Tanner bárcsak sietne, és minél hamarabb ideérne. Akkor végre odamennek és szétrúgják a Toreador seggét. Talán még Darnellt is megmenthetjük. - gondolta, de már nem igazán reménykedett benne. Látta, hogy mit tett a Toreador Zhavonnal. Látta mi történt jennel, hogyan nyársalta fel a semmiből előugró szikla és hogyan szakította le a fejét. Ramona nem tudta elképzelni, hogy Darnell ilyen sokáig kitartott volna. Bűnösnek érezte magát amiatt, hogy nem tudta biztosan, hogy Darnell meghalt-e. De emlékeztette magát arra, hogy semmi jó nem származna abból, ha egyedül menne vissza oda. Csak saját magát is megöletné.
Visszaemlékezett a Tanner szemeiben tükröződő félelemre. Ő tudta, hogy a gyermekrabló, a lény a hatalmas szemmel erősebb volt náluk és Tanner az ilyesmit valószínűleg ezerszer jobban meg tudta ítélni, mint Ramona. Ebben a dologban meg kell bíznia az ítéletében.
A gyermekrablóval kapcsolatos gondolatai akaratlanul is az eszébe idézték a hatalmas, dülledt szemet. Amikor beléjük nézett, majdnem elvesztette önmagát. El is veszett volna, ha Tanner nem tűnik fel és szabadítja ki onnan. És mindez azután történt, hogy az az átkozott lény lespriccelte őt valami... savval. Még most is ki tudta tapintani a folyadék által az arcába égetett gödröt, amelyet még Zhavon összes vére sem volt képes begyógyítani. A pólója teljesen elrongyolódott és tele volt lyukakkal, amiket az a lötty égetett bele.
Olyanok, mint az istenek. - mondta Patkánypofa az Antediluviansokról. Nem rúghatod szét csak úgy egyszerűen a seggüket.
Az emlékei úgy vonzották magukhoz a gyomrában kialakult csomót, mint a Hold az óceánt. Lehet, hogy a Toreador egy Antediluvians? - elmélkedett Ramona. Nem hitte volna, hogy bármi képes megrémíteni Tannert, az a szemes lény mégis megtette. De ha valóban egy lenne közülük, remélheti-e, hogy az itt összegyűlt, mégoly számos Gangrel sereg képes lesz megölni őt? Az alapján, amit Patkánypofa mondott, nem. Valószínűleg a többiek többet tudnak, mint Patkánypofa. - mondta magának Ramona. Tanner biztosan többet tud, mint Patkánypofa. Az atyja egyszerűen csak nem beszélt erről olyan sokat.
Ramona egyedül üldögélt, és ahogy az éjszaka lassan haladt előre, megpróbálta lecsendesíteni a lelkében háborgó félelemmel és bűntudattal vegyes nyugtalanító érzelmeket. Egy idő után a mellkasa is elkezdett sajogni, akárcsak a hasa és nem azért, mert keresztüldöftek rajta egy fakarót. Ramona azért sejtette, hogy az az incidens sem tett jót neki. A seb már teljesen meggyógyult, mostanra már nyoma sem maradt.
Még most is érkeztek az új arcok Table Rockhoz. Ramonának fogalma sem volt róla, hogy hányan lehetnek, de most már nem is igazán próbálta számon tartani őket. Halványan hallott még néhány ünnepélyes bemutatkozást, de egyetlen nevet sem sikerült megjegyeznie és senki nem jött oda hozzá, hogy köszöntse. Vagy ő volt túlságosan új Gangrel ahhoz, hogy a többieknek megérje a fáradságot, vagy azoknak a paranoiája volt ragadós, akik látták őt Fekete Tollal. Ramonát egyáltalán nem érdekelte. Örült, hogy egyedül hagyták a gondjaival. Csendesen üldögélt a sír mellett, amely a nyughelyéül szolgált az elmúlt nap.
Időről-időre a közeli erdőből kiszűrődő dulakodás zaja és néhány mordulás ütötte meg Ramona fülét. Az első egy-két alkalom után már meg sem fordult. Ahogy egyre több Gangrel érkezett, néhányan biztosan szerették volna megtudni, hogy hol is állnak a társadalmi ranglétrán. Egyesek talán újra megpróbálták legyőzni egyik régi ellenfelüket, aki valamikor a múltban jobbnak bizonyult náluk. A felfordulás soha nem tartott sokáig és Ramona szinte biztos volt benne, hogy senki nem sérült meg komolyan. Az egész sokkal emberibbnek tűnt azoknál a bandaháborúknál, amiket LA.-ben látott. Ott a vesztes csak ritkán távozott élve a küzdelem helyszínéről.
Ramona nem látta Erdőben Cserkészőt, de elképzelhetőnek tartotta, hogy megpróbálja szétrúgni mindenkinek a seggét, aki nem sütötte le a szemét a tekintete előtt.
Azonban sem Erdőben Cserkésző, sem azok közül valaki, akikkel találkozott, de még az újonnan érkezettek egyike sem, egyszerűen senki nem próbált belekötni Ramonába.

 

1999. július 26., hétfő, éjjel 2:18
New York állam északi része

Ramona éppen Fekete Tollra gondolt, amikor feltűnt neki, hogy Table Rock hirtelen teljesen elcsendesedett. Ismét sorra vette az öregember által kimondott néhány szót és újra végiggondolta az általa végrehajtott különös rituálét - ő legalábbis azt gondolta, hogy valamiféle rituálé lehetett az, amiben részt vett. Annak tűnt és Ramona úgy is érezte, hogy az volt. Valójában mindent, ami Fekete Tollal volt kapcsolatos, az érzésein alapult. Ramona semmit sem tudott róla azon kívül, amit Patkánypofa elmondott. Semmit sem tudott arról, hogy mit is csinált az öreg cherokee. Isten a megmondhatója, hogy Fekete Toll aztán semmit sem magyarázott el. Egyszerűen megtette, amit tenni akart, Ramona pedig követte a szemének csillogását. De az is lehet, hogy volt valami a füstben vagy az öregember titokzatos kántálásában, ami arra ösztökélte Ramonát, hogy kövesse a sámán homályos utasításait. Minden, amit Ramona tett, az érzésein és nem a tudásán alapult. Fekete Toll pedig elment és ő itt maradt az érzéseivel, de semmivel sem tudott többet annál, mint az öregember érkezése előtt.
Eszébe jutott, hogy milyen nemtörődöm biztonsággal őrölte meg a krétát és szórta szét a port. Egyetlen szemcse sem került rossz helyre és a tűz pontosan a tökéletesen kerek kör közepére került. És a tűz. A kis sátor pontosan addig égett, amíg szükség volt rá és nem kellett, hogy akár csak egyszer is rakjanak rá vagy megigazítsák az égő botocskákat.
Felidézte Fekete Toll vitorlavászon zsákját és a sziklára kiszórt tárgyak kusza egyvelegét. A tárgyak úgy néztek ki, mintha most bányászta volna őket elő egy szeméttároló mélyétől: egy eldobott Visine-es üveg, egy kígyóbőr, egy életlen, rozsdás kés. Gyurma és rágógumi. Az isten szerelmére! Ramona megrázta a fejét. Volt ennek egyáltalán valami értelme.⁷
Éppen ezen a kérdésen rágódott, amikor hirtelen rájött, hogy valami nincs rendjén. A gondolatai közül a tökéletes csend szakította ki. A most már tizenöt vagy húsz jelen lévő Gangrel megint úgy elcsendesedett, mint Fekete Toll érkezésénél. Visszatért volna az öregember? Ramona reménykedve pillantott fel. Remélte, hogy meglátja az öreg indiánt, és hogy most majd válaszol néhány kérdésére.
A sámán helyett azonban két alak lépett Table Rock sziklájára. Egyiküket azonnal felismerte: Tanner. A többi Gangrel elmondásai alapján, akik közül sokan Buffalo mellől érkeztek, Ramona tudta, hogy az atyja beutazta az állam nagy részét, de erre a kinézete alapján soha nem jött volna rá. Egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Tartása ugyanolyan magabiztos és nyugodt volt, mint amilyenre Ramona emlékezett. A hosszú utazás után talán egy kicsit kócosabb volt a szokottnál, talán a sötét gyapjúpulóveréhez a szokásosnál valamivel több por tapadt, de a tartásában nem volt semmilyen jelentős változás. Bal kezében egy ernyedt házinyulat tartott, de Ramona nem tudott volna különbséget tenni, úgyhogy lehetett akár mezei nyúl is. Az állat hosszú volt és nem túl szőrös, ellentétben azokkal a példányokkal, amelyeket Ramona az állatkereskedésekben látott. Tanner a fülénél fogva tartotta az állatot, akinek a feje szinte teljesen hátra volt csavarva és vér csöpögött a mellén lévő karomnyomokból.
Tanner egy lépéssel a másik Gangrel mögött állt. Ramona még sosem látta őt, de valamilyen oknál fogva azonnal összekötötte azzal a névvel, amit a többiek mindig szinte vallásos áhítattal ejtettek ki: Xaviar. Mindannyian remélték, hogy eljön, és hogy az akció nyomban megkezdődik, amint ő is köztük lesz.
Ramona jól látta, hogy Tanner is ugyanilyen hódolattal viseltetett a másik Gangrel iránt és ez a magatartás legalább annyira meglepte, mint a barlangban látott rettegés. Megrázó volt látni, hogy ő fél valamitől és legalább ekkora sokk, hogy tiszteletet tanúsít valaki iránt. Ramona eltöprengett, hogy vajon Tanner hogyan reagálna Brant Edmondson jelenlétére? Elfogadná-e önmagával egyenlőnek. És Erdőben Cserkészőt?
Xaviar jelenlétében a ranglétrán való feljebbjutásért vívott harcoknak azonnal vége szakadt. Már az első pillantás meggyőzte Ramonát arról, hogy mindenki tudta a ranglétrán Xaviarhoz képest hol helyezkedik el és senki sem akarta megkockáztatni, hogy magára haragítsa őt. Jóval hat láb fölé magasodott és minden ruhadarabja - a mellénye, a hosszúszárú nadrágja és a csizmái is - fekete bőrből készült. A legtöbb ember önteltnek tűnt volna ilyen öltözékben, de Xaviar egyáltalán nem tűnt hamisnak benne. A homlokánál ritkás volt a haja, de hosszú vörös sörénye a háta közepéig ért. A bőre minden látható helyen - karok, mellkas, nyak, arc, homlok - barna és cserzett volt. Láthatóan kedvelte a testékszereket: volt egy gyűrű az orrában, fél tucat szög és karika a bal és néhánnyal kevesebb a jobb fülében. Ramona korábban érzett neheztelése a Gangrel öregek iránt most erőtlenül elszivárgott. Biztos, hogy nem fogja keresztezni ennek az embernek az útját.
Tanner hanyag mozdulattal a szikla közepére hajította a nyúl tetemét. Az állat teste a tűz maradványai között landolt és egy kisebb hamufelhőt menesztett az ég felé. Valószínűleg anélkül vadászta le és ölte meg az állatot, hogy akár csak egy kicsit is lassított volna közben. A továbbiakban pedig már nem érdekelte.
Xaviar előrelépett és a halott nyúl pontosan a lábai előtt hevert. Az állat tetemét figyelmen kívül hagyva tekintetét Ramonára vetette. Pillantása a másodperc törtrészéig csak úgy mellékesen elidőzött a Ramona mellett látható síron, de a szemeit végül a lányon nyugtatta.
Ramona lassan talpra állt. Gyengének és esetlennek érezte magát.
Xaviar a Table Rockról nézett le rá és a lábainál a nyúl vére elkeveredett a hamuval. Csakúgy, mint Fekete Toll egy - nem, két - éjszakával ezelőtt, Xaviar sem vett tudomást a többiekről. Ramona azt kívánta, hogy inkább beszélgessen valaki mással, vagy rúgja szét Cserkésző seggét, de Xaviar tekintete őrá szegeződött.
Vajon mióta él már itt? - gondolta Ramona. És vajon hány embert ölt már meg? Hirtelen úgy érezte, hogy meg kell tőle védenie Zhavon sírját. Nem mintha azt gondolta volna, hogy Xaviarnak kedve lenne kiásni a holttestet, mint Patkánypofának. Egy elpusztult halandó valószínűleg nem jelentett többet Xaviar számára, mint a nyúltetem a lábai előtt.
- Te láttad a lényt, amiről Tanner mesélt nekem. - mondta Xaviar Ramonának. Nem beszélt hangosan, a hangja mégis erős volt, mint a mennydörgés. Úgy magasodott Ramona fölé, mint egy vihar, amely bármelyik pillanatban kitörhet és rázúdíthatja minden haragját.
Ramona bólintott. Érezte, hogy Tanner őt figyeli, hogy a többiek is őt figyelik, de nem volt képes levenni a szemeit Xaviarról.
- Mondd el, mit láttál. - mondta.
A tekintetével olyan biztosan tartotta fogva Ramonát, mintha valóban kinyúlt volna, hogy kezeivel megragadja a lány vállait.
Mondd el, mit láttál.
Ramona érezte, ahogy a szavak kifolynak az ajkai között. Kívülállóként halotta, amint mindent elmondott neki a barlangról. Hallotta a szavaiból kicsendülő undort, amikor a rettenetes szemről beszélt és arról, hogy az hogyan spriccelt savat rá, hogyan babonázta meg és hogy egyedül Tanner közbelépésének köszönheti az életét. Hallotta a szívszaggató fájdalmat a hangjában, amikor Zhavon sérüléseiről mesélt, amelyeket a lány már nem élhetett volna túl. Hallotta, amint elmondta nekik, hogy a lény a szemmel úgy hajlította meg a csontot, és úgy formázta a húst, mintha csak meleg viaszból lennének és hogy a barlang padlója megtámadta szegény Jennifert, megnyomorította a testét és letépte a fejét.
A szavak úgy törtek elő belőle, mint a víz a sérült gát mögül, és amikor végzett, Ramona üresnek és betegnek érezte magát. A két év minden fájdalma előretört, hogy megtöltse az ürességet. Ramona térdre rogyott és vért hányt a tisztás füvére. Elvették tőle az emberi életet. Jen és valószínűleg Darnell is követte Eddie-t a halálba. A barátai, akikkel megosztotta új létezésének minden borzalmát, meghaltak. És Zhavon is halott, bár a vére még mindig Ramona ereiben keringett. A halandó lányt ugyanúgy felkapta és elsodorta az elkerülhetetlen ár, mint Ramonát annak idején.
Most pedig itt állt, szemben azokkal, akik mindezért felelősek voltak. Tanner és most Xaviar, aki ráerőltette az akaratát. Ramona megpróbálta kiköpni a rettenetes ízt a szájából. Ha hagyja... ha nem tudja megállítani őket, akkor ezek itt irányítani fogják őt.
Érezte, amikor Xaviar végül elfordította róla a pillantását. Tanner felé fordult és bólintott, mintha sikerült volna megerősíteni valamit, amiről már korábban beszélgettek.
Ramona beletörölte a szájára viharvert póló ujjába és felnézett a Table Rockon álló két öregre.
- Ez egy Antediluvians? - kérdezte elhaló hangon.
Beszéd közben a gyomrában tomboló vihar átvette az uralmat. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor Patkánypofa az öregek öregjeiről mesélt neki, csak sokkal erősebb. Még ez is ezt a következtetését támasztotta alá.
Xaviar visszanézett rá. Picit meglepettnek tűnt és talán szórakoztatónak is találta, hogy Ramona saját akaratából megszólította.
- Nem, gyermek. - mondta csendes mennydörgő hangján - És nemsokára már nem is fog számítani, hogy micsoda. - ezzel visszafordult Tanner felé és felkészült, hogy feltegyen egy kérdést.
- Toreadornak hívta magát. - mondta Ramona. A hangja most már erősebb volt és a tombolás is valamivel alábbhagyott a gyomrában.
A tisztáson mindenfelé meglepett nevetés harsant, de aztán a Gangrelek láthatóan észbe kaptak és eszükbe jutott, hogy kinek a jelenlétében vannak éppen. A nevetés gyorsan elhalt. Ramona üres tekintettel nézett körül, a többiek reakciója túlságosan összezavarta ahhoz, hogy bosszúságot vagy haragot érezzen.
Xaviar megfeszült. Visszafordult Ramona felé és félrebillentett fejjel azt kérdezte tőle:
- Minek nevezte magát?
Ramonának megfagyott a vér az ereiben. Tanner szemei egy pillanatra elkerekedtek, majd hideg fénnyel összeszűkültek. A csend rátelepedett a tisztásra és behatolt az erdőbe is.
- Toreador. - ismételte meg Ramona és erőszakkal kényszeríttette magát, hogy tekintetét ne fordítsa el Xaviarról.
- Biztos vagy benne?
Ramona bólintott. Nem értette Xaviar heves reakciójának okát. Az előbb még azért harcolt, hogy ne fordítsa el a szemét róla, most pedig már nem is lett volna képes megtenni.
- Tanner? - kérdezte Xaviar, de még mindig fogva tartotta Ramonát az egyre zavarodottabb pillantásával.
Tanner lesütötte a szemét.
- Ezt... ezt még nem hallottam. - próbált magyarázkodni - A követ hívta és a kő válaszolt. Úgy formázta a húst, mint... mint egy Tzimisce rém.
Dühösen odafordult Ramonához.
- Ezt nekem nem mondtad el. - vádolta a lányt.
- Nem is adtál rá esélyt, hogy elmondhassam. - vágott vissza Ramona - Adtál nekem egy kibaszott esélyt is arra, hogy elmondhassak neked bármit is?
Ramona rögtön tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania, hogy ő ezt nem mondhatta. Ez nem volt helyénvaló. Valahogy mégsem érdekelte. Tanner nagyon is rászolgált arra, hogy köszörülje rajta egy kicsit a nyelvét. Csak az nyugtalanította, hogy mit fog csinálni Xaviar.
Xaviar mosolygott, de a mosolyában nem volt semmi melegség vagy vidámság.
- Ez várható volt egy kölyöktől. De tőled, Tanner? Idehozol engem és egy kisebb seregnyi Gangrelt, hogy elpusztítsunk egy magányos Toreadort?
Tanner ismét a földre szegezte a pillantását. Nem védekezett a vádak ellen.
- Nem számít. - mondta Xaviar és végig Ramonát nézte, mintha egész idő alatt hozzá beszélt volna - Tudod-e, hogy mi az a Toreador? - kérdezte tőle.
A lány megrázta a fejét.
- Hát persze, hogy nem. - sóhajtott együttérzően Xaviar, de az arckifejezése hirtelen vad és állatias lett - Ők Káin gyermekei közül a leggyengébb és legszánalmasabb klán tagjai.
Xaviar egyáltalán nem mutatta ki, hogy Ramona kijelentése akár a legkisebb mértékben is csökkentette volna az ő vagy a többiek lelkesedését a vadászat iránt. Öklét a levegőbe emelte és válaszul vad mordulások hangzottak fel mindenfelé a tisztáson.
- Kezdődik! - vicsorogta és szinte közvetlenül átugorva a lekuporodó Ramona feje fölött levetette magát a Table Rockról.
Tanner habozás nélkül követte Xaviart, és Ramona, akit magukkal ragadtak a vad morgások, azonnal a nyomukba eredt. Xaviar délnek tartott, a barlang felé, de nemsokára elkanyarodott kelet felé. Erőteljes ugrásokkal széles ívben teljesen megkerülte Table Rockot és a többi Gangrel a nyomába szegődött. A levegő szinte forrt a torokhangú morgásoktól. Az üvöltő kórusban Ramona meghallotta a saját hangját is, amely összefonódott társainak hasonló kiáltásaival.
A második körben már mindannyian négy lábon futottak és sokkal gyorsabban mozogtak, mint az előbb. Ramona nem volt sokkal lemaradva Xaviar és Tanner mögött. Brant Edmondson és Joshua, a Véreb ügettek mellette a két oldalán. Karmaik belemélyedtek a sziklás talajba és szikrát vetettek, amikor követ értek. A falkában több Gangrel teljesen levetkőzte emberi alakját. Hatalmas éjfekete és alkonyszürke farkasok cikáztak szédítő sebességgel a fák között.
A Table Rock körüli harmadik kör során maga a táj is megváltozott. Az előhegyek lejtői sokkal meredekebbek és szaggatottabbak lettek. A fák óriási szürke kéregből és szivárványszínű - zöld, kék, vörös és fekete - mohából és zuzmóból faragott szobrokká változtak. Ramona észrevette, hogy eltűnt a gyomrában kavargó vihar. A vadászat fokozódó izgalmai összetörték és szétszórták a veszteség fájdalmát, amely oly sokáig kínozta őt és a szomorúságot, amely halandó napjai óta mindig vele maradt. Az átalakult tájon keresztül rohanó Ramona akarata ellenére maga is átváltozott. Magányos farkas volt, hatalmas, vad és nyáladzó. Egyedül volt, a többiek mégis vele voltak. Olyanok voltak, mint ő, ő pedig hozzájuk volt hasonló. Egyek voltak, rokonok. Ezt a rokonságot látta csillogni Fekete Toll szemeiben is.
A végső Éjszakák közelednek és a te utad nehéz lesz...
Fekete Toll szavai. De vajon kinek mondta ezeket a szavakat: annak a Ramonának, akihez akkor beszélt, vagy annak, aki most itt rohant? A szavak vajon csak neki szóltak, vagy a nagyobb egésznek, amelynek ő csak egy kis része volt? Mélyen magában érezte a Fekete Toll által gyújtott tűz lángolását. Érezte a füst szagát. És ő, a hatalmas magányos farkas, azzal a kísértetlátással látta a világot, amit a sámán adott neki. Fekete Toll a szemeibe dörzsölte a rituális hamvakat. Ő pedig most már látott.
Egyedül rohant ebben az idők kezdetéről származó erdőben, mégis eddig még soha meg nem tapasztalt teljesség érzete töltötte el. Nem volt más, csak az éhség és a vadászat. Nyál öntötte el az agyarait és csepegett le a földre.
Befejezték a harmadik kört is Table Rock körül és Xaviar ismét dél felé fordult. Az összes Gangrel ott nyargalt a nyomában. Ramona érezte őket maga körül. Többen voltak, mint ahogy gondolta volna és mindannyian bűzlöttek a dühtől, a mészárlástól és a haláltól.
Toreador. Ramona gondolatai hozzáigazodtak a léptei üteméhez. Gyenge. Szánalmas.
A kiontott vérért most vért fognak ontani. Jen. Darnell. Zhavon.
Klántársai szorosan mellette rohantak és Ramona érezte a bosszú ízét. Két év óta először tekintett várakozóan a jövőbe.
Ramona azt várta volna, hogy Xaviar beszédet mondjon a Gyűlés előtt, hogy megbeszéljék a tervet, és hogy kiossza a feladatokat. A támadás azonban pillanatnyi megtorpanás nélkül haladt tovább. Úgy tűnt mindenki pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Mindenki, kivéve Ramonát.
A dübörgő rohanás gyorsan elcsendesedett, amint a Gangrelek a rét közelébe értek. A szellem-látás visszavonult és Ramona ismét normális módon látta a világot. Becslése szerint huszonöt-harminc klántársa vett részt a támadásban és közülük néhányan a rét két oldalán köröztek. Valószínűleg Xaviar és Tanner is csatlakozott hozzájuk, mert Ramona szem elől tévesztette őket és most sem látta sehol a párost.
Néhány társával hátramaradt a barlang bejáratával szemben lévő gerincen. Nem volt messze az a hely, ahol három éjszakával ezelőtt belesüllyedt a földbe. Azon a helyen tett pontot Zhavon életének a végére. Patkánypofa a közelben volt. Snodgrass és Villám Renée is. Joshua, a Véreb három másik ismeretlen vámpírral a bal oldalukon helyezkedett el. Senki sem szólt egy szót sem. Úgy tűnt, hogy az egész támadást az ösztönök vezérlik, bár Ramona örömmel nyugtázta, hogy néha néhányan a többiek közül is némi útmutatást keresve pillantanak körül. Joshua vezetésével a nyolc vámpír néhány yardnyira a hegygerinc mögött rejtőzött el. Csak annyira húzódtak vissza, hogy a gerinc fölött még láthassák a barlang bejáratát.
Ramonának ideje sem volt azon gondolkodni, hogy mi legyen a következő lépés, amikor Tanner és négy másik vámpír - Ramona csak Emilt ismerte fel közülük - a túloldalon belépett a tisztásra és lassan elkezdett a barlang szája felé araszolni. Ramona megpróbálta kivenni a mozdulataik által keltett zajt. Bár a csapat elég messze volt, Ramona az átváltozása óta képes volt sokkal kisebb zajokat sokkal távolabbról meghallani. Füleit ösztönösen a hang felé fordította. Szinte észre sem vette, hogy mit csinál, pedig nem is olyan régen még nagyon zavarták megváltozott fülei. Azonban minden erőfeszítése ellenére sem volt képes egyetlen hangot sem kivenni Tanner csapatának irányából. A vámpírok gyakorlott mozdulatai alig csaptak zajt. Ramona biztos volt benne, hogy ha arra gyanakodtak volna, hogy valaki megláthatja őket, akkor nem is látta volna, amikor besurrannak a barlangba. Most azonban ő és Patkánypofa és a gerinc mögött rejtőző többi vámpír láthatta, amint a kis rohamcsapat eléri a jellegtelen fenyő ligetet, és aztán eltűnik a sötétben.
A csend pillanatokon belül fojtogatni kezdte Ramonát.
Úgy érezte, hogy visszatartja a lélegzetét, pedig már nem is lélegzett, de a szükségszerűség és a tudat, hogy csendben kell maradniuk, felélesztette a távoli emlékeket és Ramona úgy érezte, hogy most valami tiltott dolgot művel. Gondolatai ekkor Tannerre és a vele tartó négy Gangrelre terelődtek. Eszébe jutott, hogy alig néhány éjszakával ezelőtt ő, Jen és Darnell ugyanígy lopóztak be a barlangba ...és hogy mi történt velük azután.
Emlékeztette magát, hogy most Tannerről volt szó. Ő Ramonánál sokkal tapasztaltabb volt ebben a halálosan szeszélyes és sötét világban, ahol a halál annyira megszokott és gyakori eseménynek számított. Ráadásul Tannert most több tapasztalt Gangrel is elkísérte. Ők majd elintézik azt, amibe Ramona és a barátai csak belekontárkodtak.
Mit fog tenni akkor, ha Tanner foglyul ejti a Toreadort? Tanner valószínűleg azt akarná, hogy Ramona adja meg a kegyelemdöfést. Ez annyira rá vallana. Bár kétsége sem volt afelől, hogy a Toreadornak fizetnie kell Zhavonért és Jennért, Ramona mégsem volt biztos benne, hogy képes lenne hidegvérrel ölni. A Xaviarral való rohanás és a Table Rock körüli körözés dühe már nagyrészt elpárolgott és átadta helyét az emlékeknek és a félelmeknek.
Talán Darnell még életben van. Ő biztosan gondolkodás nélkül leszakítaná a Toreador fejét és akkor legalább nem neki kellene döntenie a kérdésben.
A két év összes kérdése és bizonytalansága ott kavargott Ramonában. Mind ki akartak szabadulni. Ramona pedig ott kuporgott a hegyen és már nem kellett visszatartania a lélegzetét. Szinte megváltásként fogadta a csendet megtörő sikolyokat. A kiáltások hátborzongató visszhangot vertek a barlang szájánál, átszűrődtek a fenyőfák között és elmenekültek az éjszakába.
A sikolyok azonban nem a Toreadortól származtak.
Ramona körül mindenki azonnal hegyezni kezdte a fülét. Ő maga nem tudta megkülönböztetni a sikolyokat egymástól, mivel a hangok reménytelenül összekeveredtek, mire elérkeztek hozzá, de felismerte a hirtelen félbe maradt csatakiáltásokat és a meglepetés és a fájdalom sikolyait.
- Istenem. - mondta Joshua, a Véreb - Mi történik ott?
Ramona nem válaszolt. A szája túlságosan száraz volt és az állát is túl szorosan szorította össze. A szavak nem voltak képesek áttörni a csomót a torkában, de ő tudta a választ Joshua kérdésére.
A zavaros sikolyok és a fojtott csatazaj pedig folytatódott. Ramona tudta, hogy a közelharc ritkán tart egy percnél tovább. Lehet, hogy nem is telt el még annyi idő, de úgy tűnt, hogy az első sikoly egy örökkévalósággal azelőtt hangzott fel. Ramona és a többiek is felpattantak már, bár egyiküknek sem állt szándékában felfedni a rejtekhelyüket. Ramona érezte, ahogy a többiek értetlenkedve néznek egymásra. Rohanják meg a barlangot? Tannernek biztosan nincs szüksége segítségre. De a bentről kiszűrődő zajok...
Az emlékek akarata ellenére ismét megrohanták Ramonát.
A küzdelem zaja tovább erősödött, de már nem volt annyira kusza. Valószínűleg azért, mert most már csak kevesebb harcoló fél adta a hangzavarhoz hozzá a hangját - a mordulásaikat, a nyögéseiket, a sikolyaikat. A fültépő lármához azonban egy újfajta hang is csatlakozott: a sebesültek és a haldoklók mély, elnyújtott nyögései és sikolyai. Ramona gondolatai vadul ide-oda cikáztak, de semmire sem jutott velük. Megpróbálta kizárni az eseményekből logikusan levonható következtetéseket: Ha a harc folytatódik, akkor a Toreador még életben van és akkor a sikolyok és nyögések közül legalább néhányat a Gangrelek, a klántársai hallatnak.
A nyögések azonban egymás után szép lassan elhaltak. Először az egyik, majd a másik hang halkult el és a csend szinte ugyanolyan hirtelen tért vissza, mint ahogy a csatazaj kitört. Ramona olyan erősen próbált hallgatózni, hogy a hegygerincen átbukó szellőt szinte tomboló orkánnak hallotta. \
Most cserkészik be. - gondolta Ramona - Megsebesült és most körbeveszik és megölik.
Ekkor azonban egy magányos alak tántorgott elő a barlang szájából és megmutatta, hogy mennyire hamisak ezek a kegyes hazugságok, amikkel Ramona önmagát álltatta. A sebesült kapkodva megragadta a bejárat mellett az egyik vékony fenyőt és néhány másodpercig nekitámaszkodott. Ramona felismerte: Emil volt az. Nem pihent sokáig. Valami zajt hallhatott, mert a válla fölött visszanézett a bejárat koromfekete foltjára, aztán megfordult és futásnak eredt. De valami nem volt rendjén a bal lábával. Megtántorodott és legurult a bejárathoz vezető leejtőn. Amikor talpra küzdötte magát, Ramona meglátta, hogy Emil arca megégett és megfeketedett. A lány öntudatlanul is az arcán lévő gödröcskéhez emelte a kezét.
A lánynak azonban nem maradt sok ideje a sajnálkozásra: a Toreador kisétált a barlangjából. Egy kis ideig csak szemügyre vette a környezetét, mintha valahogy hihetetlennek találná, hogy a járatokon és termeken kívül létezik másfajta világ is. Még így a réten keresztül is nagyobbnak tűnt annál, amire Ramona emlékezett. A szeme, a bal szeme is valahogy nagyobbnak tűnt, de az is lehet, hogy csak a holdfényben izzani látszó szem volt nagyobb. A dolog lüktetett és rángatózott. Olyan volt, mint egy önálló élőlény, amely egyáltalán nem tartozik az őt körülvevő testhez.
Ramona ugyanolyan vegyes érzelmekkel figyelte a Toreadort, mint három éjszakával ezelőtt. Első ránézésre teljesen ártalmatlannak látszott. Sovány volt, hatalmas volt az orra és egyáltalán, hogy lehet az a valaki veszélyes, akinek ilyen a frizurája? Művészpofa - futott át Ramona agyán.
Amikor azonban a Toreador feléje fordult, a szem, az az iszonyú szem, mindent megváltoztatott. Hirtelen sokkal magasabb lett, sokkal halálosabb és rémisztőbb.
A Ramona köré gyűlt Gangrelek valószínűleg ugyanezekkel a benyomásokkal küszködtek. Bizonyos szempontból teljesen nevetségesnek tűnt az a gondolat, hogy a velük szembenálló vámpír egyáltalán veszélyes lehet rájuk nézve. Jen azonban egyáltalán nem nevetett.
És Emil sem.
A Toreador csak rövid ideig tájékozódott. Most úszott el egy lehetőség - döbbent rá Ramona, de már túl késő volt. Valami szörnyűség történt a barlangban, de lehet, hogy a szűk hely a Toreadornak kedvezett. A szörny nem tudhatta, hogy mi vár rá a bejáratot védő fenyőfák mögött.
A szem Emilre szegeződött. A Toreador látszólag még az őket elválasztó jó néhány yardnyi távolság ellenére is a sérült Gangrel fölé magasodott.
Ramona Emilt nézte, amikor egy döbbenetes kérdés formálódott meg benne: Hol van Tanner? Tanner vezette a barlangba behatoló csapatot, de eddig csak a megvert és összeégett Emil jött ki onnan. Ramona hirtelen még így a többi Gangrellel körülvéve is nagyon magányosnak és rémültnek érezte magát. Hol van Tanner? Szerette volna megrázni Emilt, és az arcába ordítani a kérdést. Miért hagytad őt benn a barlangban?
- Most elkapod. - mondta Ramona mellett Patkánypofa, de a szavait Emilhez intézte - Így van... engedd közelebb... most ontsd ki a belét!
Emil térdre küzdötte magát és a Toreador valóban közelebb ment hozzá, de Ramona biztos volt benne, hogy a Gangrel nem fog lecsapni. Látta a feszültséget a tartásában és tudta, hogy csak el szeretne menekülni, de még arra sem lesz képes. A szem Ramonához hasonlóan Emilt is meggátolta abban, hogy irányítsa a saját izmait. De a lánynak ott volt Tanner.
- Istenem. - mormolta Joshua. A többiek csak hitetlenkedve meredtek a szemük előtt lejátszódó jelenetre, de nem voltak képesek megszólalni.
A Toreador néhány határozott lépéssel megtette az őt Emiltől elválasztó távolságot és pillanatnyi habozás nélkül a tenyerébe vette a mozdulni sem bíró Gangrel fejét. Másodpercekkel később Emil feje már nem létezett. A testrész elolvadt és kifolyt a Toreador ujjai között. A lény felállt és a kezéről vér és folyékony hús csöpögött. A szeme sokkal jobban kidülledt, mint ahogy az egyáltalán lehetségesnek tűnt.
A Ramona körül álló Gangreleken leírhatatlan döbbenet lett úrrá. Minden egyes vámpírnak tágra nyílt a szeme és szája. Ramona már látott valami hasonlót korábban, amikor megpillantotta Zhavon felismerhetetlenségig eltorzult testét, vagy Darnell megnyújtott karjait, de még ő is megkövülten bámulta az eseményeket. Azon az éjszakán immár másodszor lett pokoli hányingere és érezte, amint a vér felfelé kúszik a torkában. De erre most nem idő.
- Odanézzetek! - a tehetetlen bandából Patkánypofa találta meg először a hangját és ujjával a réten keresztül a barlangra mutatott, ahonnan körülbelül féltucatnyi Gangrel rohant a Toreador felé.
Mi tartott ilyen átkozottul sokáig? - gondolta először Ramona. Vajon hozzá hasonlóan ők is bénult rettenettel bámulták Emil halálát? Vagy Patkánypofához hasonlóan ők is alábecsülték a Toreadort és arra vártak, hogy Emil karmainak egyetlen csapásával pontot tegyen az ügy végére?
Ramona csak akkor döbbent rá, hogy neki is segítenie kellene, amikor Joshua harci üvöltést hallatva lerohant a gerincről. Azt várta, hogy Tanner és a klán felfújt öregjei majd saját kezűleg intézik el ezt a problémát, de ők nem tudták, hogy mi vár rájuk és Ramonát most megint magukkal sodorták az események.
Ő és a többiek követték Joshua-t. Nem volt semmiféle tervük, de nem állhattak ott karbatett kézzel, így hát lerohantak a lejtőn a Toreador felé. Az első lépés után azonban Ramona úgy érezte, mintha lassított felvételen mozogna. Mintha hirtelen kívül került volna az események forgatagán. Az egész jelenet úgy játszódott le előtte, mintha ő csak egy egyszerű szemlélő lenne. A szellem-látás, mint valami gyengítő szűrő ezen az éjszakán már másodszor telepedett rá kiélezett érzékeire. Most azonban nem érezte egynek magát a klántársaival. Helyette iszonyú rettegés kerítette hatalmába.
A Toreador háttal állt a barlang bejáratának. A legközelebbi Gangrel csapat tőle balra volt és Erdőben Cserkésző loholt az élén. A vér teljesen a hatalmába kerítette és már semmi emberi nem maradt a külsejében. Négykézláb rohant és az arca egy óriási, agyarakkal teli pofává változott. A szájából habos nyál csorgott.
A Toreador másik oldaláról még több Gangrel rohamozott. Ezt a csoportot Edmondson vezette és Mutabo szorosan a nyomában vágtázott. Korábbi higgadtságuknak nyoma sem volt. A szemeik gyilkos fényben izzottak. Többé már nem látták értelmét annak, hogy lopózzanak és egy nyílegyenesen a Toreador felé tartó ösvényt tapostak a rét magas füvébe. Ramona változó látásával csak elmosódott foltoknak látta a klántársait. Aranyló szikrák, amelyek tüzes csóvát húztak maguk után. Egyetlen teremtmény sem szálhatott szembe ennyi Gangrellel.
Az esélyek ellenére Ramona rettegése csak fokozódott.
Nehéz lesz a te utad.
A Gangrel csapatok egyre közelebb jutottak a Toreadorhoz és Ramona térdei megroggyantak, ahogy a szellem-látás hatalma teljes erejével lecsapott rá. Megbotlott és lemaradt Patkánypofa és a többiek mögött. Egy pillanatig azt hitte, hogy el fog ájulni a színek és a fények mindent elsöprő rohamában. A világának tompa szürkéit, feketéit és kékeit a nyári napnál is fényesebb színek váltották fel. A csillagok számtalan nap tüzével izzottak a feje fölött. A telihold olyan közel függött, hogy akár meg is érinthette volna.
Ramona megtántorodott és megpördült a tengelye körül. Képtelen volt biztosan megvetni a lábát. Kénytelen volt óvatosan megfontolni minden egyes lépést. Körülötte kibontakozott a csata és neki kötelessége volt részt venni benne. Végül is miatta történik minden. De olyan keményen kellett figyelnie, hogy felfogja amit a szellem-látással érzékel. A teremtmények körülötte állati formákat öltöttek: farkassá, borzzá, hegyi oroszlánná és veszett kutyákká változtak. De ők voltak a testvérei. Ezt alátámasztotta látásának megingása, amikor egy pillanatra újra emberibb álcájukban látta őket. Ramona megérintette az arcát, a szemeit és ujjai hozzáértek a hamu és a krétapor maradványaihoz.
A Végső Éjszakák közelednek.
Ramona körülnézett és szinte várta, hogy megpillantja az öreg Fekete Tollat. A rét azonban csak fűvel, vadvirágokkal és pusztító vadállatokkal volt tele. Újból megtalált látásával a Toreador felé fordult, de rögtön azt kívánta, hogy bárcsak ne tette volna. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne forduljon meg és rohanjon bele az éjszakába.
A Toreador megmarkolta a kidudorodó szemet és kicsavarta a helyéről. A gömb hátsó része egy véres idegcsomót húzott maga után, amely úgy lengedezett az éjszakában, mint egy vak angolna. A Toreador a feje fölé emelte a szemet. Az idegcsomó tovább csapkodott és tekergett, majd rácsavarodott a szemet tartó alkarra. Ezzel egy időben a csáp megnagyobbodott és addig nyúlt tovább, amíg el nem érte a földet, majd elkezdte befúrni magát.
Úgy tűnt, hogy mindez nagyon lassan történik. Miért nem rohanták még le? - csodálkozott Ramona, de valójában a többi Gangrel nem volt sokkal közelebb a Toreadorhoz, mint az előbb. Azok, akik a Ramona csoportjához tartoztak, alig néhány lépésnyire távolodtak csak el tőle, pedig ő úgy érezte, hogy már sok idő telt el azóta, hogy először megtántorodott.
A térdei megint megroggyantak, de Ramona észrevette, hogy most nem az izmai mondták fel a szolgálatot, hanem a föld mozdult meg a lába alatt.
A látás szerint a Toreador egyre nagyobb lett. Nem, nem nagyobb, javította ki magát, hanem magasabb. A lábai alatt egy zömök, kör alakú halom emelkedett ki a földből és egyre magasabbra emelte a Toreadort. A szemből kiálló nyúlvány őrjöngő kígyóként csapkodva fúrta be magát a sziklába. A színe sötétvörösbe váltott és annyira megdagadt, hogy Ramona szerint már szét kellett volna robbannia.
Erdőben Cserkészőnek látnia kellett a kiemelkedő monolitot, de mégsem lassított eszeveszett vágtáján és a gyilkos ösztön sem hunyt ki belőle. Ekkor a Toreador a legközelebbi Gangrel csoport felé fordította a szemet. A földből egy kődárda vágódott ki és Erdőben Cserkészőt saját lendülete nyársalta fel. A jennel kapcsolatos emlékei ismét felködlöttek Ramona szemei előtt. A dárda tovább emelkedett és felemelte magával Cserkészőt. A vámpír görcsösen rángatózott, ahogy a dárda hegyéről csöpögő vér végigfolyt az arcán.
A többi Gangrel elrohant a tetem mellett. A következő néhány lépés alatt még ketten jutottak hasonló sorsra.
Ramona megtántorodott minden egyes halálos döféstől, mintha a kő az ő testébe vágódott volna bele. Bár Erdőben Cserkésző már túl volt az utolsó rándulásokon is, Ramona előtt egy tünékeny látomásban felködlött, mintha felemelné vadállati arcát és dacosan az égre kiáltaná: A nevem Erdőben Cserkésző. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Ramona most látta azt, ami egyébként rejtve maradt volna előtte. Az a két vámpír, aki Cserkészőhöz hasonló véget ért, szintén felemelte a fejét és az égre kiáltotta a saját dacos mondatait:
A nevem Ronja. Ma éjjel meghalok a klánomért!
A nevem Peera Giftgiver. Ma éjjel meghalok a klánomért!
A Cserkésző csoportjából megmaradt három Gangrel megtorpant a földből az orruk előtt kinövő kőfal előtt. Az elől álló vámpír, egy jól láthatóan kidolgozott izmokkal bíró nő, felugrott és elkezdett felfelé mászni a falon. A másik kettő még nem reagált, amikor a föld hirtelen megnyílt a lábuk alatt. A fal és rajta a nő ugyanilyen hirtelen zuhant bele a hasadékba. A trió sikolyai másodperceken belül elhaltak, de Ramona fülébe eljutottak a végső kiáltások:
A nevem Louisa... A nevem Crenshaw... A nevem Bemard Fleetfoot... Ma éjjel meghalok a klánomért!
Ramona léptei lelassultak és a litánia ritmusához igazodtak.
Szinte ugyanebben a pillanatban körülbelül tucatnyi kő megalit vágódott ki véletlenszerű szögekben a földből a Toreador másik oldalán. Edmondson és a második Gangrel csoport szerencsétlenül járt társaiknál már jóval óvatosabban mozogtak és kikerülték az új oszlopokat. Mutabo volt közülük a legóvatosabb. Ő lelassított és nagy ívben kikerülte a köveket. Felkészülten várta a földből kivágódó dárdákat és az eldőlő oszlopokat, amelyek össze akarták zúzni.
A Toreador a szemet most ezek felé a Gangrelek felé fordította. Az arcára kiülő gyakorlatias grimasz nem volt rosszindulatú. Ramona látni vélte az őrületet a test maradék szemében. Hogyan is őrizhetné meg a józan eszét egy ilyen irtózatos lény?
A lány furcsa módon távolinak érezte a jelenetet, azonban klántársai áldozatának élénk színei még így is szinte fizikai erővel csaptak le rá: a Gangreleket felnyársaló dárdákon csordogáló vér bíbora, az élőholt léttől megfosztott vámpírok húsának sápadt színe, a Toreador bőrének beteges szürkéje, a magasra emelt erezett szemből szivárgó kocsonyás váladék és a lüktető, vérvörös idegcsomó. Ebben a pillanatban értette meg, hogy senki más nem látta, nem láthatta az ő szemei elé táruló látványt. Mert az éjszakai ég és a csillagok most is olyanok voltak, mint eddig mindig. A lehetetlenül fényes csillagok, a nappali fény egyedül Ramona számára léteztek és csak a Fekete Toll által neki adott szellem-látás segítségével lehetett őket érzékelni.
Sok minden más is rejtve maradt a többiek előtt. Látta a csillagok vakító fényét tükröződni a Toreador lüktető szemében és a gömböt a kővel összekötő vonagló idegcsomóban. Ramona szemei előtt a kőóriások kertjében a megalítok is saját fénnyel kezdtek derengeni. A föld szürkéi, feketéi és barnái izzó vörösbe csaptak át. A réten pedig egyre több megalít emelkedett ki a földből.
A többi Gangrel nem látta, nem láthatta a kövekben beállt változásokat, nem látták, hogy a megalítok áttetszővé válnak és a belsejükben a föld magjának sárga és vörös nedvei fortyogni kezdenek. Edmondson, Mutabo és a többiek egyre közelebb mentek a Toreadorhoz. Gyanakodva méregették a megalítókat, de semmi nem változott a viselkedésükben.
Ramona megpróbálta figyelmeztetni őket, de a szemei előtt lezajlódé csata számára olyan volt, mint egy álom. Náluk sokkal tisztábban látott, de nem tudta megállítani őket.
Az első robbanás leverte a lábáról. A dobhártyaszaggató erő megrázta az egész rétet. A megalítókból a levegőbe lövellt a fortyogó láva.
Néhány másodperc elteltével felrobbant egy másik megalít, majd még egy, aztán a következő. Egy hatalmas, alaktalan magmalövedék eltörölte Mutabo fejét és bal karját. A mellette álló Gangrel hitetlenkedő arckifejezéssel zuhant le arra a helyre, ahol egy pillanattal korábban még testének alsó fele volt.
A nevem Mutabo. Ma éjjel meghalok a klánomért!
A nevem Lisa Strongback...
A nevem...
A megalítok mindenfelé vörösen izzottak és sorra felrobbantak. A belsejükben fortyogó tűz izzó sávokban lövellt az égre. Ramona körül mindenfelé Gangrelek haltak meg. Az összeégett és megnyomorított testek a levegőbe repültek és a földre zuhanva nem mozdultak többet. De az elesettek csendes hangon megszólaltak és a halottak litániája egyre hosszabb lett.
A nevem Aileen, Brook-gyermek...
A nevem... A nevem...
A nevem Brant Edmondson. Ma éjjel meghalok a klánomért!
A kiáltásokat fűtötte a dac. A Gangrelek még a Végső Halálban sem adták meg magukat az ellenségnek.
Patkánypofa és a többiek, akik a távolabbi hegyoldalról indultak, most értek a Toreador közelébe. Villám Renée maga mögött hagyta a többieket. Ezernyi magmacseppecske fröccsent rá és rágta bele magát a húsába. Az egyik megalít felrobbant és lenyűgöző ívben az égre köpte a lávát. A csapat távolabbi felén Snodgrass eltűnt.
Ramona megbotlott. Többé már nem bírta tartani magát. A haja leperzselődött az elviselhetetlen hőségben. Minden egyes lépés próbára tette az akaratát azzal szemben, amit látott. Amit nem lenne szabad látnia. A szellem-látás túl sok mindent mutatott meg és szinte végleg megvakította őt. Ez az érzék egyszerre szabadította fel és verte rabláncra. Látta a közelgő véget, de nem volt képes eléggé megbirkózni a valósággal ahhoz, hogy bármit is tegyen ellene.
A nevem Villám Renée...
A nevem Snodgrass...
Ramona térdre rogyott. Annyira fáradt volt. A tudat, hogy cserbenhagyta a klántársait, kiszívott belőle minden erőt. Megvoltak az eszközei ahhoz, hogy megmentse őket. Talán még győzelemre is vezethette volna őket, de ő nem volt képes irányítani a szellem-látást. Átkozott Fekete Toll - gondolta, de több volt benne beletörődés, mint a harag. Dermedten ült és várta, hogy ráfröccsenjen az olvadt kő, és véget vessen fájdalommal teli halál utáni életének.
A rétre rátelepedett a nehéz füst, de Ramona még a sűrű függönyön keresztül is látta Toreadort az apró kőhegyének a tetején, amint a kezében tartja a szemet az obszcénül lüktető idegcsomóval. A Gangrelek pusztulása láthatóan jó kedvre derítette. Úgy tűnt, hogy a kezében tartott hátborzongató szemmel vezényli a mészárlást. Még mindig a kezében tartotta, és ha elfordította valamelyik irányba, ott egy monolit lepusztított egy újabb Gangrelt, vagy egy újabb verem nyílt meg valamelyik klántársának a lába alatt.
A nevem Egy fülű Jacob...
A nevem Nadía...
A szörnyeteg a szemmel azonban mégsem látott mindent. Nem látta Xaviart, amint ráveti magát a barlang szája fölötti meredek sziklafalról. A bőrbe öltözött alak olyan volt Ramonának, mint a remény meteorja. A haja úgy lobogott mögötte, mint egy izzó magmacsóva. Ramona szinte már látta a győzelmüket. Látta, hogy Xaviar ledönti a lábáról a Toreadort és azt is, amint a groteszk szem a sziklához csapódik és undorító gennyet és húscafatokat fröcskölve felrobban.
De ez a remény látomása volt és nem a szellem-látás vetítette elé. Nem is vált valóra.
Xaviar telibe találta a Toreádort, de az meg sem rezzent, mintha bele lett volna ágyazva a lába alatti kőbe vagy eggyé vált volna vele. Xaviar azt várta, hogy ledönti a célpontját a lábáról. De nem így történt és ezért keményen a sziklához csapódott.
Ess rá az idegre! - reménykedett ismét Ramona - Verd ki a szemet a kezéből!
Ekkor egy robbanás rázta meg a földet Ramona lábai alatt. Az egyik pillanatban még a Toreador és Xaviar párbaját nézte, a következőben a szemei előtt csak elmosódott mozgást és lángoló magmalövedékeket látott. Aztán minden elsötétült.
Távoli csillagok.
A következő dolog, amire Ramona emlékezett az volt, hogy a csillagokat bámulja. Csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy a hátán fekszik. Elkapta a robbanás szele és leverte a lábáról. Tapogatózva próbálta megállapítani, hogy melyik testrésze szakadt le vagy égett el és szinte már várta az önkívület által ho20tt megkönnyebbülést. Remélte, hogy a tudata azonnal kikapcsol, amint pontosan megismeri testének állapotát. De őt nem az olvadt kő, hanem Patkánypofa találta el. A másik Gangrel üres tekintettel bámult Ramonára. Füst szállt fel a mellkasába ütött lyuk széleiről és a vér és a szövetek még mindig sisteregtek a hatalmas hőtől.
A nevem Patkánypofa. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Ramona kikászálódott Patkánypofa alól és gyengéden a földre fektette a testet. Az összes Gangrel közül leginkább Patkánypofa próbált a barátjává válni, de Ramona most már semmit sem tehetett érte. Akármelyik pillanatban csatlakozhat ő is hozzá a Végső Halálban. Mégis, Ramonát szinte sokkolta, hogy az ő nevét is a litánia részeként kellett hallania. Akkor fedezte föl a kántálást, amikor a szellem-látása bekapcsolt, de a litániát továbbra is hallotta, annak ellenére, hogy ez a különleges érzék mostanra már cserbenhagyta. Az éjszakai égbolt mostanra az igazi éjszakai égbolt lett ismét, a csillagok a megfelelő módon ragyogtak, a fényes, de jellegtelen hold alacsonyan állt a látóhatár fölött. A szellem-látás eltűnt.
Ramonának fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig hevert eszméletlenül. Gyorsan a halom irányába pillantott, ahol Xaviar a Toreadorra vetette magát és a bensőjében makacsul kitartó utolsó reménysugarak is azon nyomban semmivé foszlottak. Xaviar még mindig talpon volt, de igen furcsa szögben tartotta magát. Az ok is teljesen nyilvánvaló volt: a halom tetejéből megidézett kődárdák döfték át a testét, és ezek tartották őt álló helyzetben. Az egyik dárda a jobb térde fölött jött ki a testéből. Egy másik a bicepszén hatolt át és a bal karja használhatatlanul lógott a levegőben. A bal lába éppen csak érintette a halom tetejét. Esélye sem volt rá, hogy kiszabadítsa magát. A Toreador csak néhány lábnyira álldogált Xaviartól és most közelebb lépett hozzá.
Ramona visszahuppant a repedezett földre. A magas fű, amely nem is olyan régen a rétet borította, szinte teljesen leégett. A kevés megmaradt Gangrel már régen megbontotta a csatasort és menekülni kezdett. Az egész csata nem tarthatott néhány percnél tovább. A kövek még mindig megrepedtek és az olvadt láva még most is fel-felcsapott az égre. Az egyik újabb robbanás megrengette a rét földjét. Joshua, a Véreb elvesztette az egyensúlyát és fejjel előre belezuhant az egyre nagyobb számban megjelenő lávatavak egyikébe.
A nevem Joshua...
A litánia fölött ekkor egy másik hang is megszólalt: Kelj fel, Ramona. Menj tovább.
Ramona a földre rogyott. Semmi mást nem akart, csak a csillagokat nézni, amíg az egyre emelkedő láva őt is eléri, de a lágy, kérlelő hang nem hagyta. Fel kell kelned, Ramona. Kelj fel. Menj tovább.
Felemelte a fejét és a keserű füstben és a ködben megpillantott egy halvány alakot a közelben. A szemei erősen könnyeztek, de meg mert volna esküdni rá, hogy...
- Jen?
Ramona a könyökére támaszkodott. A füst egyre sűrűbb lett és teljesen rátelepedett a rétre. Az előtte álló alak többé már nem Jen volt.
Itt fekszel, amikor egy bogárszemű seggfej arra vár, hogy valaki szétrúgja a seggét?
Darnell - gondolta Ramona. A másik vámpír itt állt, épp testtel, akárcsak Jen. Ez lehetetlen. Ők ketten is elfoglalták a helyüket a halottak litániájában.
Ramona talpra küzdötte magát.
- Nem emlékszem, hogy te egyáltalán a seggébe rúgtál volna. - mormolta, de Darnell többé már nem volt vele.
Ne add fel, Ramona.
Ramona a felfelé vezető út felénél megtorpant. Kezét a földre tette, hogy megnyugtassa magát. Valami felébredt benne. A lelkének egy része szeretett volna válaszolni a hangnak, szeretett volna válaszolni Zhavonnak.
Ne add fel.
A lány Ramona előtt állt, gyönyörűen és sértetlenül. Amikor ismét megszólalt, a hangja már nem volt olyan kedves. Szinte leszidta Ramonát:
Ne merd feladni.
Ramona elmosolyodott. Kihúzta magát és ismét Patkánypofa füstölgő teteme mellett találta magát. A veszteség érzéseinek újabb tüskéi fúródtak a lelkébe, de már visszanyerte a tartását és nem most volt itt a gyász ideje.
Több megalít már nem emelkedett ki a földből, így legalább a robbanások megritkultak és sokkal kiszámíthatóbbakká váltak. A földből folyamatosan bugyogó láva azonban gyors ütemben változtatta át lávatóvá a rétet. Rövidesen a hegyek közötti területet teljesen be fogja borítani a lángoló iszap. A réten elszórtan még mindig sok szilárd talajú oázis állt. Ramona az egyik ilyen szigeten állt lábainál Patkánypofával, de a vörös tó szintje egyre magasabbra emelkedett és az oázisok száma egyre csökkent, a köztük lévő távolság pedig egyre nőtt.
A halmon Xaviar jobb kezével a Toreador felé csapkodott, de az kívül maradt a még mindig halálos karmok hatótávolságán. Aztán hirtelen a lény, Ramona legnagyobb meglepetésére minden óvatosságot feladva közelebb lépett. Ramona csak ekkor vette észre, hogy a Toreador többé már nem tartja a kezében a szemet. A lüktető gömb ismét a helyén volt. Többé-kevésbé.
- Öld meg! - sikította Ramona és teljesen megdöbbentette a sűrű füstön áthatolva a csupasz szikláról visszaverődő hang - Old meg!
Xaviar most már elég közel volt a gyilkos csapáshoz, de csakúgy, mint Emil vagy Ramona, ő sem tudott ellenállni a szem akaratának. A Toreador megragadta Xaviar átdöfött karját és feszíteni kezdte. A végtag egyre jobban meghajlott, de nem a könyöknél, a vállnál vagy a csuklónál, hanem az alkar közepén. A Toreador lassan és egyenletesen feszítette és egyre kevesebb ellenállásba ütközött. A kar meghajlott, mint egy vékony pipaszurkáló.
Xaviar arca vonaglott a fájdalomtól és olyan erősen szorította össze száját, hogy a vér szivárogni kezdett az ajkai közül. De nem kiáltott fel.
A kiáltással visszatért az erő Ramona testébe, de Xaviartól és a Toreadortól egy olyan széles lávató választotta el, amelyet még ő sem tudott volna átugrani. Fel s alá járkált az olvadt folyó partján, de sehol sem talált átjárót.
A füst és a gőz most már olyan sűrű volt, hogy csak elmosódott alakokat látott a halom tetején. Lehet, hogy jobb is, ha nem látja, ha már nem tud segíteni Xaviarnak. A Toreador meg fogja ölni Xaviart, elolvasztja a koponyáját vagy kitépkedi a végtagjait. De lehet, hogy csak eljátszadozik vele, mint macska az egérrel.
És Ramonára is ugyanez a vég várt, feltéve, hogy a láva nem öli meg addig. A háta mögött egy megnyomorodott sötét bőrű Gangrel nő kúszott a rét széléhez, de a bugyogó pokoltűz elzárt előtte minden menekülési lehetőséget. A felszálló hőhullámok játékosan kavargatták a füstöt. A megalítok többé már nem repedtek szét és most úgy álltak ott, mint néhány hatalmas sírkő.
Ramona visszafordult a halom felé és készen állt a halálra.
A Toreador ujjait Xaviar nyakára fonta. Ramona azt várta, hogy a hús elolvad és a fej lehetetlen szögben félrebicsaklik. A Gangrel vezér már feladta a küzdelmet, vagy lehet, hogy még mindig a szem hatása alatt állt, mindenesetre magatehetetlenül lógott a Toreador kezei között.
Ramona tehetetlenül várta, hogy a Toreador megadja a kegyelemdöfést, de ekkor a Toreador meglendítette Xaviar testét, mintha csak egy rongybaba lenne a kezei között. Test súlytalannak tűnt, ahogy átrepült az olvadt kő fölött. Lehetetlen volt ilyen messzire elhajítani egy ekkora súlyt. Ramona elképzelni sem tudta, mekkora erő kellett ehhez a mutatványhoz, de Xaviar nem messze tőle a szilárd talajon ért földet. A lány odarohant hozzá és a Gangrel zavart tekintettel meredt rá. Szemügyre vette megnyomorodott kezét és lábát, majd kérdőn nézett föl Ramonára, mintha nem értené, hogyan került ebbe az állapotba.
Ramona visszafordult a Toreador felé és felkészült, hogy ő is dacosan az égre kiáltsa: A nevem Ramona. Ma éjjel meghalok a klánomért! Ebben a pillanatban azonban szétoszlott a füst. Nem mindenütt, de Ramona Tisztán látta a Toreadort és ő is a lányt. A szemből szivárgó sűrű folyadék végigcsorgott az arcán. A végső kiáltás megakadt a lány torkán, amikor a szem átvette az irányítást. Most nem volt itt Tanner, hogy megmentse. Csak a szem volt és arra kényszeríttette, hogy... elfusson.
Ramona sarkon fordult és futott. Az első lépésével átesett Xaviaron. Úgy kapta fel a hátára a testet, hogy közben szinte nem is lassított fejvesztett menekülésen. Cserbenhagyta a klántársait, megadta magát a halálnak, de nem volt képes ráparancsolni a lábaira, azok pedig egyre távolabb vitték őt a szemtől. A szem elüldözte őt. Talán nem tartotta a lányt méltó ellenfélnek és benne már nem maradt elég erő ahhoz, hogy vitába szálljon vele. Óvatosan visszanézett a válla fölött, de a tempón egy cseppet sem lassított. A Toreador elfordította róla a szemet és végignézett a győzelmén. A füst végül ismét összezárult és Ramona már csak egy elnagyolt alakot látott a halom tetején. És a szemből sugárzó ragyogást a félhomályban.
A lány utolérte a nőt, akit korábban látott. Nem volt hová menekülni. A fortyogó, olvadt kő lezárt minden menekülési útvonalat. Azonban ahogy Ramona a közelébe ért, a teste nagy részén összeégett nő a láva fölé vetette magát. A lány megtorpant.
Öngyilkosság. - gondolta és ebben a pillanatban tőle sem állt távol ez a gondolat.
Ekkor azonban Ramona észrevette, hogy az ugrás íve a lángoló folyam közepén álló apró szigetecskére viszi a nőt. A kis szárazföld elég közel volt a rét széléhez ahhoz, hogy egy második ugrással kiszabaduljon.
A nő lábai átszakították a szilárd kérget, amikor megérkezett a kis szigetre és térdig elmerült az izzó pokolban. Valójában nem egy a lávában álló szigetre, hanem egy úszó szemétkupacra érkezett.
A nő túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy sikoltson, de az arcán jól látható volt, hogy milyen iszonyatos fájdalmai vannak. A csalóka sziget kettétört a becsapódás erejétől.
Ramona semmi másra nem tudott gondolni, csak a nő húsára és csontjaira, amelyek most alulról felfelé haladva lassan elolvadtak. Már a csípője is elsüllyedt. Xaviar felnyögött és a szája csak néhány hüvelyknyire volt Ramona fülétől. Innen nincs menekvés. Egyikkőjüknek sem.
De a csendes nő elkapta Ramona tekintetét és szavak nélkül is megértették egymást. Ramona habozás nélkül ugrott. Ha gondolkozik, talán elfogy a bátorsága.
A lávából felszálló gázok égették a testét, ahogy átrepült az izzó tenger fölött. Ha csak néhány hüvelykkel elszámította magát, vagy rosszul egyensúlyozta ki Xaviar súlyát, minden nagyon hamar véget ér majd számukra. A lány szinte a levegőben függött és mintha a fizika törvényei által megengedettnél sokkal lassabban haladt volna.
A másik Gangrel vállára érkezett. A becsapódás a mellkasa közepéig belenyomta a másik nőt a magmába. Ramona a másodperc törtrésze alatt visszanyerte egyensúlyát és ismét nekirugaszkodott.
Átvitorlázott a magma fölött és a hegyek lassan emelkedő szilárd talaján ért ismét földet. Lehetetlenül hosszú, idővel ezelőtt nem messze innen lapult Patkánypofával és a többiekkel.
Ramona még egyszer visszanézett, de a nő már eltűnt. Az elrugaszkodás ereje teljesen a felszín alá nyomta.
A nevem Maria Evemorth. Ma éjjel meghalok a klánomért!
A lány megigazította Xaviart a hátán, sarkon fordult és elrohant.

 

1999. július 26., hétfő, éjjel 3:51
New York állam északi része

Az éjszakai mészárlás képeit Ramona még akkor sem tudta elűzni, amikor már maga mögött hagyta a legközelebbi hegygerincet, és már nem hallotta a haldoklók nyögéseit, és nem érezte a füst és az égett hús szagát. Képtelen volt maga mögött hagyni az összeégett és megnyomorított testek látványát, akármilyen messzire is rohant. Xaviar súlya minden egyes lépéssel egyre jobban akadályozta a mozgásban. Vakon tántorgott keresztül az erdőn. A sötétség súlyosan és vastagon ölelte körül. Az éjszakai látása úgy tűnt el, mint a szellem-látás nem is olyan régen. Egyetlen fénysugár sem hatolt át a lombkoronán és a képzeletében minden egyes fa egy újabb pokoli tűzzel terhes megalít volt, amely éppen most emelkedett a felszínre. Minden kis zaj az őt üldöző Toreadortól származott. De a szem szétsugározta volna beteges fényét, ha a közelben lett volna.
A sötétség és a kimerültség körülölelte. A fejvesztett rohanás előbb nehézkes kocogássá, majd tántorgó vánszorgássá változott. Végül úgy döntött, hogy a Toreador megölheti, ha utoléri. A kimerültség, amit érzett, legalább annyira szellemi volt, mint testi. Megmenekült a mészárlás elől, de még viszonylagos sértetlensége is kínozta, hiszen ez volt a kudarcának bizonyítéka. Egyébként hogyan lenne lehetséges, hogy ők túlélték, amibe a többiek belehaltak? Elsőként Eddie, aztán Jen és Darnell és most... sokan mások. Még Xaviar is megnyomorodott, pedig ő túlélte a csatát. Ramonának csak ködös elképzelései voltak arról, hogy hány Gangrel gyűlt össze és hányan haltak meg. Nem látott senkit elmenekülni, de a rét annyira tele volt füsttel, tűzzel és halállal...
Céltalanul haladt tovább és a legközelebbi fa elkerülésénél nem volt jelentősebb célja. Bár először kelet felé indult el, valamikor valószínűleg eltért észak felé, mert egy ismerős helyre érkezett.
Ramona nem tudta volna megmondani, hogy hány percig állt és bámult mozdulatlanul Table Rock sziklájára mielőtt az agya felfogta volna azt, hogy hol is van pontosan. Xaviart a lapos kőre fektette. A pokolbeli hely után, ahonnan éppen elmenekültek, a szikla érezhetően hideg volt. Xaviar döbbenten és összeverten hevert ott. Nem mozdult, csak akkor, amikor eltakarta a szemét. A bőrét mindenütt égési sebek borították, de a legfeltűnőbb az oldala mellett hasznavehetetlenül csüngő bal kar volt. A dárdák által okozott sebek némelyike már kezdett begyógyulni, bár Ramona kételkedett benne, hogy akár a vér ereje is képes lenne meggyógyítani az ilyen iszonyatos sebeket. Rettenetes látványt nyújtottak, de közel sem annyira, mint a karjának alsó része. Könyök alatt az alkar több lehetetlen szögben meghajlott, de nem volt törött és nem zúzódott össze, mint a többi seb. Épp volt, csak átformázták. Először az egyik, majd a másik irányba hajlott meg ívesen, mint valami kezdetleges S betű.
Ramona nem tudta, hogy sikerült-e valaki másnak is elmenekülnie. Emlékei szerint mindenki meghalt azok közül, akikkel találkozott, de lehettek még mások is, akiknek sikerült egérutat nyerniük. Valószínűleg ők is visszatérnek majd ide, ha tudnak. Erre az esetre nem volt semmiféle utasítás, de végül is egyáltalán semmit nem beszéltek meg előre. Úgy tűnt a Gangrelek inkább az ösztöneikre hallgatnak és természetesnek tűnt, hogy visszatérjenek a Table Rockhoz.
Vajon én is ezért vagyok most itt? - csodálkozott Ramona - Az ösztön miatt? Nem szándékosan jött ide. Nem is volt határozott célja.
A halántékán érzett dobolással küszködve Ramona a Table Rock mögött elhelyezkedő földkupachoz ment. Megállt Zhavon végső nyughelye mellett és kinyúlt a veszteség fájdalma felé. Azonban nem érzett semmit. Csak egy kupac földet látott maga előtt. Megpróbálta felidézni Zhavon arcát, ahogyan azelőtt látta, megpróbálta újra átélni azt az érzést, amit akkor érzett, amikor magához szorította a lányt, de minduntalan a lüktető, rosszindulatú szemet látta. Csak a sav által égetett mély üreget érezte az arcán.
Ramona látta Zhavon holttestét. Ha más nem is, legalább ennyi haszna volt a szellem-látásból. De ez vajon azt jelentette, hogy megszabadult a veszteség fájdalmától, vagy azt, hogy elrabolták tőle ezt az érzést? Az érzésnek ott kellett volna lennie, de már idegen volt a számára és gyorsan halványodott. Zhavon. Képes volt kimondani a nevet, de nem tudott kimászni a zsibbasztó közönyből. Ramona szörnyű karmos lábával a földet karmolászta. Mi volt egyetlen halandó lány halála ahhoz a sok szörnyűséghez képest, amit ma éjjel átélt vagy létezésének szörnyűségéhez képest?
A halántékában a lüktetés felerősödött. Egyre jobban hasonlított valami dob ritmikus hangjához. Az ütem nagyon közel állt a lány szívének egykori ritmusához. Ramona a fejéhez szorította a tenyerét, de a dobolás folytatódott és egyre erősödött. Már képtelen volt elviselni a koponyájára lecsapó kalapácsokat. Ekkor hirtelen rendszer költözött a lármába és Ramona felismerte, hogy a litánia követeli a szabadulást.
- A nevem Eddie. - szólalt meg elhaló hangon - Ma éjjel meghalok a klánomért!
- A nevem Jen.
Mérföldekkel a háta mögött Xaviar felnyögött, de Ramona hangja egyre jobban erőre kapott.
- A nevem Darnell Ma éjjel meghalok a klánomért!
- A nevem Erdőben Cserkésző. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Xaviar ismét felnyögött és morogni kezdett. Ramona megfordult és látta a dühöt az arcán, de ez nem csendesítette el.
- A nevem Ronja... A nevem Peera Giftgiver... A nevem Louisa. Ma éjjel meghalok a klánomért!
- Csendet! - parancsolta Xaviar fájdalmában összeszorított fogai között. Az éppen maradt karjával vonszolni kezdte magát a sziklán. - Hagyd abba, átkozott.
- A nevem Bemard Barefoot... A nevem Crenshaw. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Ramona látta Xaviar fájdalmát és dühét. Minden egyes név őt vádolta a kudarcért. Gyenge és szánalmas Toreador, a seggem! Ezt mondták neki a nevek. Xaviar nem volt képes szembenézni a népe pusztulásával. Még nem. Ramona megtorpant, de a litánia még mindig követelte, hogy engedje szabadon. Hogy nem érezhette ezt Xaviar? Hiszen annyival öregebb és erősebb volt nála. Fekete Toll biztosan megértené.
Xaviar végig morogva hüvelykről hüvelykre közelebb vonszolta magát hozzá.
- Majd én megtanítalak arra, hogy szót fogadj, te átkozott kölyök.
Ramona megmerevedett. Egy lépést hátrált az öreg útjából és a hangja minden eddiginél erősebben csendült:
- A nevem Mutabo... a nevem Lisa Strongback...
Egyik nevet a másik után idézte fel. Egyik lelket a másik után engedte el az éjszakába.
- A nevem Brant Edmondson. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Xaviar a nyomában volt és a szándéka teljesen nyilvánvaló volt.
De nem tudta utolérni Ramonát.
- A nevem Patkánypofa. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Xaviar végül feladta és a sziklára rogyott. A dühe elpárolgott és már régen elhasználta erejének utolsó morzsáit is.
Ramona az ég felé emelte a hangját és dacolt a klán öregjének büszkeségével. Dacolt a rettenetes szemmel, bárhol is egyen ebben a pillanatban.
- A nevem Joshua, a Véreb. Ma éjjel meghalok a klánomért!
- A Nevem Maria Evernorth. Ma éjjel meghalok a klánomért!
Ezzel a végső kinyilatkoztatással Ramona térdre rogyott, alig háromlábnyi távolságra Xaviartól. Az öreg mozdulatlanul feküdt, mintha karót döftek volna a szívébe, de a tekintete Ramonát perzselte.
- Menj innen. - mondta Xaviar és felemelte az arcát. Sokkal öregebbnek és megkínzottabbnak látszott, mint korábban.
Ramona nézte, ahogy ott fekszik, összetörten. Sajnálta őt. És gyűlölte. Ugyanolyan arrogáns volt, mint Tanner. Egyformán magabiztosak voltak és azt gondolták, hogy ez jogot ad nekik arra, hogy kedvük szerint rángassanak mindenkit maguk körül, és hogy döntéseket hozzanak a többiek helyett. Tanner húzta magával Ramonát ebbe a hátborzongató világba, de ugyan úgy lehetett volna akár Xaviar is.
- Tűnj el innen! - szakította félbe Xaviar bődülése a gondolatait. - idehozom a hét klánt, hogy elbánjunk ezzel a bestiával. Többé már nincs rád szükség. Menj innen!
Ramona érezte a szavak keserűségét. A lány a kudarcára, a legrettenetesebb vereségére emlékeztette és ezért már nem akarta látni. A lány kételkedett benne, hogy képes lenne-e elkapni őt ebben az állapotban. De nem lesz mindig ilyen rossz bőrben.
Ramona ismét rohant, kimerültségét elnyomta a gyűlölet, és testét hajtotta a félelem. De nem Xaviar elől futott, bár biztos volt benne, hogy bölcsen cselekedett, amikor hátrahagyta az idősebb Gangrelt. Még csak nem is a lüktető szem elől menekült. A lelkében gyökeret vert üresség üldözte, amely azzal fenyegetett, hogy elpusztít mindent, ami ő egykor volt. Ramona attól rettegett, hogy nincs menekvés.

 

 

AZ ÍRÓRÓL

 

Gherbod Fleming egy holland kivándorló és egy orosz gyorsíró gyermekeként született a vasfüggöny mögött. A gyorsíró férje ezt a tényt nagyon sérelmesnek találta és azon nyomban lelőtte Fleming édesapját. Fleming legutóbbi munkájának, Vérátok trilógiának, három kötete a következő címek alatt jelent meg: Az ördög ügyvédje, A válogatás és a Sötét jóslat.

 

Tartalom:
I. Kő
II. Csont
III. Hamu
Az íróról