Vampire: The Masquerade

Eric Griffin
TZIMISCE
[A Klán regénysorozat 2.]

(Tartalom)

 

Victoria-nak
Mindazért, amit elszenvedett a halhatatlanok kezétől

 

ELSŐ RÉSZ
A haditanács

 

Drága Vykos!

Hogyan is írhatnám le neked az érzéseket, amelyek akkor rohantak meg, amikor annyi év után újra hallottam felőled? A szavak csak durva agyagedények, melyek elrepednek, hogyha ilyen erős érzelmekkel töltjük meg őket. Mélyen gyökerező, több emberöltőn át kitartó érzelmekkel. Azt hittem, hogy számomra már véglegesen elvesztél.
És ezek után megtudtam, hogy nemcsak hogy életben vagy, de itt vagy, a közelemben. Ez jóval több annál, amit még remélni mertem volna. Szinte már jobb lenne azt hinni, hogy ez az egész csak egy kegyetlen tréfa, vagy egy alattomos csapda. Az Igazság és az Árulás közül az utóbbi a nagyobb hatalmú úrnő, és mostanában Ő soha nem távolodik el messzire az éjszakáimtól.
A leveled azonban reménnyel töltött el. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen szenvedélyes és szörnyű dolog remélni. Ezt az újabb adóságomat is törlesztenem kell majd, ha találkozunk.
De hát mit is beszélek? Hiszen mindketten tudjuk, hogy ez a találkozó soha nem jöhet létre. Már a közelséged is nagyon kényes helyzetbe hozhat engem, mint ahogy erre te is rámutattál. Nem hagyhatom el a várost anélkül, hogy ne vonjak magamra annyi nem kívánt figyelmet, amennyi mindkettőnk vesztét okozhatja. Te pedig nem hatolhatsz be ilyen mélyen az ellenséges területre. Minden befolyásom kevés lenne ahhoz, hogy megvédjelek a következményektől, amennyiben mégis megpróbálnád.
Nem, most még el kell rejtened a velem kapcsolatos gondolataidat a szíved legtitkosabb zugába, és jól be kell zárnod az oda vezető ajtót. Tartsd meg a hited még egy kis ideig, és én kitervelem á módját annak, hogy láthassalak, bármi legyen is az ára. Erre bizton számíthatsz.
Azt azonban nem hihetem, hogy csak azért szelted át a köztünk lévő óceánokat és évszázadokat, hogy megnézd, mi van egy öreg barátoddal. Nem vagyok annyira hiú. Attól félek, hogy jelenléted rossz előjel a köztünk lévő galambok számára.
Nem kell tartanod semmitől: a titkod biztonságban van nálam. Csak egy bolond és szentimentális remény mondatja ezt velem. A remény, hogy miután szabadjára engedted a sólymokat, talán egy tárgyalás leple alatt elrendezhetünk egy randevút. Látod, milyen mohón elfogadok bármilyen indokot a találkozásra? Szinte már szégyellem mohó vágyamat, hogy újra a kezemben tarthassam kecses nyakadat.
Ah, nemsokára, drágám. Csak még egy kis ideig tartsd biztonságban a titkaidat. Mit nekünk néhány hét, amikor vágyódásunk és az elválás fájdalma századokon keresztül kísértett? Minden egyes elmúló napon az egybeforrásunk utáni vágyódás emészt engem.

Maradok áhítattal a tied - Lucius

 

1999. június 19., szombat, este 9:12
Chandler lakosztály, Omni Hotel a CNN Center-ben
Atlanta, Georgia

Polonia kritikus szemmel vizsgálta a tanácstermet. Tökéletes.
Némileg szórakozottan ment végig a szokott rituálén - itt egy rossz helyen lévő névkártya került a helyére, amott egy csorba kristály tűnt el az asztalról és végül egy rosszul elrejtett lehallgató készüléket kellett eltávolítani. Elgondolkodva javított ki vagy fél tucat finom, de potenciálisan végzetes sérelmet az etiketten. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy a Sabbat haditanács egy megállíthatatlan dühöngő orkánná változzon.
Miután a teljes kört megtette a tanácskozó asztal körül, újra kezdte az egészet. Jobb kezének ujjait a durván faragott asztal lapján futatta. A fa tapintása megnyugtatta.
A fekete tölgyfa jelenléte betöltötte a szobát, és Polonia helyeslően vette sorra az erényeit. Legelőször is, masszív volt. Nem valószínű, hogy akár a legtermetesebb Tzimisce szörnyeteg is képes legyen összetörni, vagy, ami egyébként gyakran előfordult, mást összetörni vele. Már egyedül ez a tény is hatalmas előny lehet, amikor a vita, ahogy az már elkerülhetetlenül lenni szokott, túl hevessé válik.
A hatalmas kör alakú asztal a hagyományok és a történelem súlyát hordozta. Ezt a darabot hatalmas költségek árán az angliai Laké Country-ból hozatta. Kétségtelenül hamisítvány volt, de ennek a hamisítványnak története volt. És ez volt a különbség. Az asztal arra volt hivatva, hogy, akárcsak legendás elődje, megelőzze a heves vérmérsékletű és büszke hadurak között az asztalfőhöz közel eső helyekért kitörni készülő harcot.
Polonia elmosolyodott erre a gondolatra, hiszen nemcsak az asztalnál nem lesz vezér. Az egész átkozott összejövetelnek nem lesz vezére. Nem parancsolhat a viszálykodó Sabbat falkavezéreknek. Az előkészületek során hatalmas energiák ráfordításával próbálta biztosítani, hogy ő ne legyen azok között, akiket már a kezdeti viták alatt darabokra tépnek.
Francisco Domingo de Polonia, New York érseke, tagadhatatlanul Észak-Amerika egyik leghatalmasabb káinita vezetője volt. New York volt a Sabbat első hídfőállása az Újvilágban. A zavaró Kamarilla jelenlét ellenére azóta is a korona legszebb gyöngye volt. Polonia még mindig új világként gondolt Amerikára és gyanította, hogy ez a tény talán túl sokat árul el a koráról. De pont ez a türelmes gondoskodás fejlesztette New York-ot egy egyszerű, iparilag fejletlen rémálomból azzá, ami manapság volt: a Gyehenna kiteljesedett színterévé. Nagyon is helyén való volt, hogy itt Atlantában, ami olyan távol esett a befolyási övezetétől, ő, Polonia legyen ennek az összejövetelnek a házigazdája.
A halhatatlanok geográfiájában egyedül Miami merészelt New York elsőségével vetekedni. A két város között az egész keleti part ellenséges terület volt. Polonia tisztában volt vele, hogy hatalma és befolyása Atlantában jócskán lecsökkent. Ez a város, alapítása óta a Kamarilla erődítménye volt. Itt csak nagyon kevés dologra támaszkodhatott. Természetesen bízhatott a magával hozott válogatott erők lojalitásában - feltéve, hogy nem adódott valamilyen ellenállhatatlan lehetőség számukra. Az ő dolga volt odafigyelni rá, hogy ne adódjon ilyen lehetőség. Ebben az arénában volt már tapasztalata.
Az összegyűlt Sabbat hadurak azonban még ennél is nagyobb bizonytalansági tényezőt jelentettek. Ezek az Amerikát széltében-hosszában fosztogató bandákból érkezett öntörvényű zsoldosok senkinek sem engedelmeskedtek, és csak azon válogatott keveseket tisztelték, akik ezt a tiszteletet tűzzel-vassal vívták ki maguknak.
Polonia csak most döbbent rá, hogy kevesebb, mint egy óra múlva a tanácsterem tömve lesz a legkegyetlenebb zsarnokok, ragadozók, fanatikusok, maffiózók, sorozatgyilkosok, haramiák, bandavezérek és anarchisták lármás tömegével. Nem volt ilyen összejövetel, amióta... hát, valószínűleg az Első Keresztes háború kezdete óta.
Polonia vonakodva terelte vissza gondolatait a jelen évszázadba. Ez a modern gyülekezet a Sabbat büszkeségeiből - az elit elitjéből - állt: falkavezérekből, prelátusokból, hadurakból. Itt lesznek mindazok, akik legalább egy tucatnyi káinitát képesek voltak irányítani és mindannyian készen álltak arra, hogy csapást mérjenek a gyűlölt Kamarillára.
Újabb ellenőrző sétája végén Polonia a saját székéhez ért. A szék mögött egy test lógott a falon, mint valami faliszőnyeg. A test - egy felcicomázott, gyenge, makulátlan fiatal Toreador - intő jel volt a Kamarilla közelségére. Úgy tűnt, hogy a Toreador-t egyáltalán nem zavarja a durva siklóhurok, vagy a nyakának valószínűtlen szöge. A szoba többi részéhez hasonlóan ő is tökéletes volt.
Polonia szerette volna a többiek figyelmét a Kamarillára irányítani - a Kamarilla pózolására, gyengeségére, sebezhetőségére. Elégedettebb már nem is lehetett volna a vadászok zsákmányával. Áldozata esdeklően összefont kezeiben egy olajos kinézetű gyertyát tartott. Amikor Polonia meggyújtotta a kanócot, hosszú árnyékok vetődtek minden irányba.
A gyertya fényében Polonia tovább vizsgálgatta az áldozat arcvonásait. Felbecsülhetetlen. A Toreador-nak még a szemfogai is csökevényesek, ártalmatlanok voltak. Ez a tény kétségtelenül magyarázatot adott a Polonia által korábban felfedezett furcsa tárgyra.
Újból előhúzta a gondosan összehajtogatott és enyhe parfüm illatot árasztó zsebkendőt. Egy bonyolult faragásokkal díszített ezüst játékszert rejtett - egy mesterien elkészített, elnyújtott gyűszűt, amelynek végén egy gonosz kinézetű szike volt. Polonia villámgyorsan megvágta az áldozatát az álla alatt, és még azelőtt visszahúzta a pengét, hogy az első csepp vér lecsöppent volna. Az olajos gyertya lángjába csöpögő vér sziszegő hangjára óvatosan visszacsomagolta az ezüst tűt.
Most már nem léphetett vissza a megkezdett rituálétól. Vonakodva fordított hátat a tanácsteremnek. Szerette volna az ujjaival érezni a hatalmas asztal megnyugtató tömegét, szeretett volna még egyszer körbejárni a szobában, hogy tovább csökkenthesse a bizonytalansági tényezőket.
De most már elég, itt már semmit sem tehetett. Enyhén meglökte a függő testet, amely lengeni kezdett. A vér és a lecsöpögő viasz bonyolult mintát festett a padlóra.
Elgondolkodott, vajon milyen jeleket és ómeneket olvashatna ki a cseppek által formázott különös mintából. A lecsöpögő vér által festett egyik bonyolult alakzat talán az egyik befolyásos hadúr halálát mutatta, amint a teste a kupák közé rogyott. Amott egy nagyobb viaszpecsét talán egy egyezmény pecsétje volt. Egy egyezményé, amely egyesíti a viszálykodó falkavezéreket, és amelynek hallatán az egész Kamarilla megremeghet.
A válaszokat elrejtette a cseppecskék által festett minta. Vajon a felsejlő képek közül melyek voltak az eljövendő események és melyek azok, amelyeket csak a vágy vagy a félelem hozott létre. Ez az út csak további bizonytalanságokat hozhatott, ezért Polonia felhagyott a próbálkozással.
Nem tudta megállni, hogy még egyszer végig ne tekintsen a szobán. Elégedettséggel vegyes lemondással nyújtotta ki a kezét a lengő test felé, és határozottan oldalra lépett, bele az árnyékba.
Polonia átfurakodott a gáton abba a homályos világba, amelynek létezéséről csak klánja legkiválóbb árnyékharcosai tudtak. A szoba, amelyet itt talált, nagyon hasonlított a tanácsteremre. Egy durván faragott tanácskozó asztal uralta a helységet. A bizonytalan félhomály kiemelte a tölgy felületén szétszórt féregrágta lyukak mindegyikét.
A fény és az árnyék játéka még jobban összezavarta a gondosan berendezett vendégtermet, és valahogy a valóságosnál sokkal nagyobbnak mutatta Polonia saját székét, amely most leginkább egy halotti leplekkel ügyetlenül letakart, elhagyott trónszékre hasonlított. Ez a halotti szék foglalta el a fő helyet a megfakult ezüstökből, porral teli kupákból és finoman kidolgozott pókhálókból álló mulatságon. Polonia árnyalatnyi elégedettséggel nézett végig az asztalon. Az egyik tálon lévő piros alma szinte izzani látszott, és azonnal felkeltette az érdeklődését. A szoba a szürke árnyalataiban játszott, és a gyertya lángján kívül ez volt az egyetlen színes pont az egész helyiségben.
- Úgy látszik, ezt nem vettem észre - gondolkodott hangosan Polonia.
- Talán mérgezett - érkezett a válasz. - Nagyon romantikus, de sajnos egyáltalán nem hatékony. A vendégeid valószínűleg nem fogják fenntartani az étkezés látszatát ezen a fontos összejövetelen.
Polonia mindig megdöbbent a követek minden átmenet nélküli megjelenésétől, annak ellenére, hogy már igen sokszor volt tanúja. Az egyik pillanatban még nyomuk sem volt, a következőben pedig már beszéltek hozzá, megérintették, vagy éppen elvettek tőle valamit.
Polonia gyorsan megpördült, de nem volt elég gyors. A másik már megragadta a könyökét és a széke felé terelte. Az érintése a csontfűrészeléshez hasonlított. Polonia a tőle telhető legudvariasabb módon kibontakozott a szorításból, és elfoglalta a helyét az asztalfőn.
- Nem, azt hiszem valószínűbb, hogy az alma valamilyen fegyvert vagy gyújtóbombát rejteget.
- Ah... - válaszolta a követ növekvő érdeklődéssel.
Fuvallat támadt, ahogy az árnyék elvesztette a formáját, és az alma felé nyúlt. Hirtelen vakító fény világította meg a szobát. Az árnyékdarabok repültek szerteszét, majd megpörkölődött konfettiként a padlóra hullottak, de a fényrobbanás és a többi esemény mind nyugtalanító csendben zajlott le.
Polonia hátradőlt a székében. A szobában ezután már semmi zavaró nem maradt, semmi szín, semmi izzás. Nyugodtan várakozott.
- Nagyon kitűnő gyújtóbomba. Igen, nagyon kitűnő. Borges?
Azt várta, hogy a hang majd a szoba valamelyik sarkából fog érkezni, ahová az árny elmenekülhetett. Csalódottan vette tudomásul, hogy az asztalon állva jelent meg előtte, majd enyhén meghajolt.
- Nagyon valószínű. Erezni rajta a keze nyomát - válaszolt Polonia és megpróbálta elrejteni a nyugtalanságát. - Megértem a választását. Miami-ban a tűzfegyverekhez, gránátokhoz és lángszórókhoz hasonló modern szerkezetek mindennaposak.
Az előtte álló alak izgatottan rándult össze a lángszórók puszta említésére is.
- Ezek szerint Borges részt vesz a találkozón?
- Igen, természetesen. Magad is láthatod majd őt. Pontosan velem szemben fog ülni. Ott - mutatott Polonia az asztal távolabbi vége felé, ahol egy durva fazsámoly dőlt félig az asztal lábának. A zsámoly előtt egy darab száraz kenyér és egy ón kupa hevert.
Az árnyékvilág újabb mesterkedése mosolyra késztette Poloniát. Megszokta már az árnyalatnyi változásokat, ennek a helynek a hatását a környezetre. Ez a világ ezzel áltatta, csábította, vagy éppen hájjal kenegette a szemlélőt. Azon kapta magát, hogy ismét azokra a különös ómenekre gondol, amelyeket a vér és a gyertyaviasz rajzolt ennek a világnak a határán - vágyak és a félelmek visszatükröződései, olyan dolgoké, amelyek el voltak rejtve. Pontosabban el voltak kendőzve.
- Ha jól emlékszem Borges megesküdött, hogy soha nem teszi be a lábát Atlantába.
- Természetesen nagy felhajtást csapott, és bőszen hangoztatta, hogy nem jön el - mosolygott Polonia. - Azt hiszem, hogy érsektársam sértésnek vette, hogy az ostrom vezetésének dicsősége nem az övé.
- Ehhez még valószínűleg lesz egy-két szava, mielőtt az összejövetel véget érne.
- Igen, magam is így gondolom - válaszolt Polonia. - Végül is Atlanta majdnem közvetlenül az ő szomszédságában van.
- És meglehetősen messze a te területedtől. Azt hiszem, értelek. Bár a kezét még nem tudta rátenni, ez a város kétségtelenül célpontja az ambícióinak.
- Az ő ügynökei derítették fel elsőként a várost, majd Ők kezdték meg a Kamarilla pózolásának és ügyködéseinek szabotálását - nevetett hangosan Polonia. - De Borges-nek soha nem volt lehetősége egy ilyen haditanács megszervezésére. Atlanta ostromáról még sok emberöltőn át fognak beszélni. Egyszerűen túl fontos ez az esemény ahhoz, hogy elhibázzuk.
- Hacsak még előtte halomra nem gyilkolják egymást – válaszolt az árnyék.
Feszült csönd ereszkedett az árnyékokkal terhes trónteremre, és a csendet végül a követ törte meg.
- És mi van a régenssel? Ő nem küld képviselőt a megbeszélésre?
- A régens? - fogta halkabbra hangját Polonia. - A mi Legelőkelőbb Főméltóságunkat elkerülhetetlen elfoglaltságai Mexico Városban marasztalják. Világosan az értésünkre adta, hogy nem kíván személyesen részt venni egy ilyen „területi vitában”.
- De hát mindenképpen fel kell, hogy figyeljen arra, aki képes egyesíteni a viszálykodó csapatokat, és elűzni a Kamarillát Atlantából... Egy ilyen valaki jó esélyekkel indulhat a bíborosi trónért vívott harcban.
Polonia érezte, hogy a széke megmozdul alatta, megnő, és magasabbra emeli őt. A kezével tett elbocsátó mozdulat hatására a mozgás abbamaradt.
- Káin helytartója egyszerűen felhasználta azt a nyugtalanító képességét, amely mindig előre tudatja vele, ha az érsekei között nézeteltérés alakul ki. Elég okos ahhoz, hogy távol maradjon az ilyen eseményektől. Nem lesz jelen a régens, sem egy legátus, hogy védje az érdekeit, de még csak egy nuncius sem, hogy tolmácsolja a kívánságát.
Polonia hirtelen feleszmélt. Mindig figyelni kellett arra, hogy az ember mit is mond a követek előtt. Botorság lett volna azt hinni, hogy a régens uralma az árnyékok felett kisebb az övénél. Nagyon is lehetséges volt, hogy a régens ugyanolyan könnyedén képes terhelő vallomást kicsikarni az árnyékkövetekből, mint a hatalmába került káinitákból.
A követ félbeszakította a gondolatait.
- Attól tartasz, hogy nem lesznek képesek félretenni az ellentéteiket, hogy nem fogják elfogadni az irányításodat?
- Attól tartok - mondta Polonia, - hogy előidézzük a Sabbat történetének legvéresebb polgárháborúját.
- Ugyan, hiszen olyan kínosan ügyeltél arra, hogy ez ne történhessen meg - nyugtatta a követ. - Csak nézz körül! Minden rendben van. Minden a helyén van.
A követ elismerően nézett körül a teremben. A Polonia balján található helyjelző kártyánál megtorpant.
- Vykos? Nem emlékszem, hogy ismernénk...
- Nem, nem ismertheted. Egy Tzimisce. Az Óhazából. Moncada bíboros különleges megbízottja Madridból.
Polonia hanghordozása elárulta, hogy mennyire haragszik. Sokan ezt a belügyeikbe való beavatkozásként értelmezték volna.
- Ah, végre. A Moncada nevet legalább ismerem. De vajon miért érdeklődik a híres bíboros a vállalkozásunk iránt? Elég régen volt már, amikor utoljára ezekre a távoli partokra irányította volna a figyelmét.
- Moncada veszélyes és ravasz stratéga - mondta elgondolkodva Polonia. Szórakozottan játszott egy rozsdás kupával. - Alig egy éve annak, hogy a Kardinálisok Testületének legújabb tagja a pusztító Vér Átok megfékezésével biztosította a helyét a testületben. A járvány teljesen megtizedelte a Sabbat falkákat az óceán mindkét partján.
 New York-ban minden harmadik falkatag áldozatul esett, és ezt a veszteséget nem fogjuk egyhamar pótolni. Azt rebesgetik, hogy Madridot még ennél is keményebben sújtotta a járvány. Egyes jelentések szerint a lemorzsolódás mértéke négyből három volt.
- járványban meghalni - jegyezte meg a követ szomorúan. - Mennyire értelmetlen és pazarló.
A levegőben nyirkos hideg terjengett. Talán egy sóhaj?!
- Ezeknek a kétségbeejtő adatoknak a hallatán sokan mondhatnák, nem véletlen, hogy Moncada tette meg a kritikus felfedezést. Ha nem így történt volna, akkor ő és követői mostanra már halottak lennének, és mindenki elfelejtette volna őket.
- Sokan vannak olyanok - Polonia hangja most az összeesküvők csendes suttogása volt, - akik azt merészelik állítani, hogy Moncada felfedezése nem csak a gondviselésnek köszönhető. Úgy halottam, hogy Moncada saját ügynökei fejlesztették ki a járványt, bár arra nem sikerült rájönnöm, hogy mire akarták felhasználni. Ezt persze nem azért mondom, mintha csatlakozni akarnék a rémhírterjesztőkhöz. Ugye, megérted?
Polonia hosszú hatásszünetet tartott, majd folytatta:
- Azt senki sem vitatja, hogy Moncada nagyon ambiciózus, és hajlandó lenne szélsőséges eszközökhöz nyúlni a céljai elérése érdekében. Még az sem elképzelhetetlen, hogy végső célja a régensi poszt.
- Mi is lehetne túl nagy ár ezért a célért? - válaszolta a követ, akit láthatóan magával ragadott ez az eszmefuttatás. - Néhány válogatott követő élete biztosan nem. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül megfizetne egy ilyen jelentéktelen árat.
- Én a magam részéről nem az ő követőinek az élete miatt aggódom - mondta Polonia miközben a trónusának karfájába vert koporsószögek egyikét babrálta. - Az hogy az ő erői is jelen voltak az atlantai győzelemnél egyetlen lépéssel sem viszi közelebb a régensi székhez.
- Igen, de... Oh. Már értem. Attól félsz, hogy nem csak a saját követőit hajlandó feláldozni. Végül is mit számít néhány felkapaszkodott Újvilágbeli Sabbat élete a hatalmas bíborosnak?
- Ami még ennél is jobban aggaszt - válaszolta Polonia, - az az, hogy Moncada hajlandó lenne á követőit, a szövetségeseit, még az atlantai győzelmet is, vagyis gyakorlatilag mindent feláldozni valamilyen magasabb cél érdekében. A bíboros gondosan mérlegeli a lehetőségeket, de nem ismerem homályos terveit, és éppen ezért nem is bízom benne.
- Milyen súllyal esne a latba az atlantai győzelem - folytatta a gondolatmenetet, - ha a mérleg másik serpenyőjében az Észak Amerikai Sabbat destabilizálása lenne? Vagy a régens Újvilágbeli hatalmi bázisának meggyengítése? Vagy az, hogy megfoszthatja őt a legközelebbi szövetségeseitől? Nagyon is lehetséges, hogy Moncada megbízottja nem segíteni, hanem hátráltatni akarja a háborús erőfeszítéseket.
Ha Polonia azt remélte, hogy szavai valamilyen hatással lesznek a követre, hát akkor csalódnia kellett. A követ egyszerű bólintással fogadta a híreket, nem fűzött megjegyzést hozzájuk, és nem is kifogásolta őket.
- De akkor miért egy Tzimisce-ét küld megbízottnak? - kérdezte egy kis szünet után némileg zavartan a követ.
Poloniát szintén zavarta a megbízott személye. Moncada Lasombra volt, árnyékmester, mint ő maga, vagy mint a régens. Igazság szerint a legtöbb magas rangú vezető a Sabbatban ehhez a klánhoz tartozott. Az lett volna legkézenfekvőbb, ha Moncada egyik segédjét, egy másik Lasombrát, küldi az összejövetelre.
Egy Tzimisce teljesen más volt. Bár a Tzimisce klán tagjai mindig is lojálisak voltak a Sabbathoz és a Lasombrák kiváló segítőinek bizonyultak, általában nagyon rossz politikusok, tárgyalópartnerek, vagy tanácsadók voltak. Kevesen voltak képesek megállni egy Tzimisce előtt nyílt csatában. Félelmetes ellenfelek voltak, akik képesek voltak csodálatot vagy rettegést kelteni ellenfelükben. De egy Tzimisce-ét küldeni képviselőnek egy tárgyalásra felért egy nyílt kihívással.
- Lehet, hogy a pozícióját szeretné erősíteni az Újvilágbeli Sabbat körében - mondta Polonia. - A Kamarilla elleni közös harcunk után az atlantai ostromot felhasználhatja propaganda célokra: hogyan sietett Borges és az én segítségemre, derékig az ellenség vérében gázolva, vagy valamilyen ehhez hasonló regényes tálalásban. Végül azt is megemlítheti, hogy az érsek a kisujját sem mozdította, annak ellenére, hogy az ő erői itt voltak a közelben.
- Aha, és ha a harc forgatagából egy új bíboros emelkedne ki - búgta a követ mézes-mázos hangon -, akkor az illető minden bizonnyal nagyon megértő lesz az újsütetű fegyvertársával szemben.
- Ez még a jobbik eset. Annál biztosan jobb, hogy azért küld a megbeszélésre egy Tzimisce-ét, mert senki nem képes úgy elmérgesíteni egy ilyen összejövetel amúgy is törékeny légkörét, mint egy kiéhezett, ingerlékeny, alakváltó szörnyeteg.
- Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy Moncada részvétele semmi jót nem jelent számunkra - nézett ellentmondást nem tűrően Polonia a követre. - Rád bízom, hogy semlegesítsd ezt a fenyegetést.
- Hogyan segíthetnék neked ebben az ügyben?
Polonia széthajtogatott egy apró, foszladozó vászondarabot. Nem is olyan régen ez a vászondarab még egy kifinomult, illatos selyem zsebkendő volt. Most leginkább egy leprás deformitásának elrejtésére szolgáló álarc darabjára hasonlított. A durva vászon csomagból ragyogó ezüst fény áradt. A követ ösztönösen hátrébb húzódott.
Polonia a követ felé nyújtotta karját, de arcát félig elfordította a kezében tartott újszülött csillagtól. A követ vonakodva vette át a rongyot, és sietősen csomagolta vissza.
- Itt fogsz állni - pattant fel Polonia és a tőle balra lévő székhez ment.
A kezeit annak a széknek a háttámlájára tette, amelyik előtt a Vykos név állt a kártyán. A szék mintha durván kettétört, világító fehér csontokból készült volna. Polonia hanyagul megszorította a fogazott éleket. Az ízületei egészen elfehéredtek.
- Az ezüst biztosan célba talál, még a két világot elválasztó gáton keresztül is.
Egyik kezét könnyű ívben lendítve megkoppantotta a szék támláját ott, ahol a vendégének a torka lesz.
- Amint megkapod a jelet, nyomban le kell csapnod. Az ezüst érintése nem okoz neked maradandó sérülést, és annál mindenképp kellemesebb, mint elviselni a haragomat, ha cserbenhagysz.
- Nem hagyunk cserben - jelentette ki a követ. A halálos csomagot még mindig távol tartotta magától.
- Eddig még nem kellett csalódnom bennetek. Kérlek, add át üdvözletemet uradnak és parancsolódnak, és mondd meg neki, hogy megtiszteltetés Polonia számára, ha továbbra is jó és hűséges szolgája lehet.
Ezzel Polonia sarkon fordult, és megérintette a trónja mögött lengő tetemet. Egy rövid féloldalas lépés, és átjutott a két világot elválasztó gáton. Visszatért a saját árnyékokkal, holdvilággal és halotti leplekkel teli világába.

 

1999. június 19., szombat, este 11:35
Chandler lakosztály, Omni Hotel a CNN Center-ben
Atlanta, Georgia

- És még egy dolog. Engem egy csöppet sem érdekel, hogy hogyan mennek a dolgok New York-ban. Nem vagyunk New York-ban. Nem is akarunk New York-ban lenni. És kezdek már egy kicsit belefáradni abba, hogy állandóan New York-ról hallok. Hidd el, te lennél az első, akit értesítenélek, ha azt akarnám, hogy a dolgok úgy menjenek, mint New York-ban.
Caldwell minden mondat után azzal hangsúlyozta a mondandóját, hogy a vele szemben álló arcába döfte az ujját. Erősen ráhajolt az asztalra, mintha csak ez a bútordarab akadályozná meg abban, hogy fizikailag is megtámadja a társát. Caldwell látta, hogy ellenfele kezdi elveszíteni önuralmát, ezért még agresszívebben folytatta.
- Én magam hívnálak fel: „Costello! Gondolkodtam. Azt hiszem, szükségünk lenne errefelé egy kis... Tudod, New York-ra. Nagyon nagy teher lenne számodra, ha lejönnél ide Atlantába, és segítenél néhány vidéki suttyónak? Eljönnél? Pompás. Rendes gyerek vagy.”
- De addig is, miért nem fogod azt a bánatos, nagyrészt halott és lassan bűzölgő testedet, és húzol vissza a La Guardia-ra. Ott aztán leparkolhatsz a telefonfülke mellett - ami tudvalevőleg az ismert világegyetem középpontja -, és várhatod a hívásomat.
Costello dühöngött. Folyékony sötétség szivárgott á székének karfáját szorongató öklei alól. A háta mögött az árnyéka hangtalanul kiterjedt, és mint egy fenyegető ragadozó madár megállapodott a válla fölött.
- Miért, te hálátlan korcs fattyú... - kezdett bele, és felemelkedett a székéből.
- Uraim! - vágott keresztül Borges hangja a növekvő feszültségen. - Nem azért vagyunk itt, hogy elmélyítsük az ellentéteinket, hanem azért, hogy félretegyük őket. Fontos munka áll előttünk, dicsőséges munka!
Amint megszólalt minden szem Borges felé fordult. Figyelmüket nem a szeme, hanem a makulátlan, ragadozó mosolya vonzotta magára. Arca egy hihetetlenül öreg és elkényeztetett masztiffé volt, melynek felső részét állandóan árnyék takarta. A fény egyik irányban sem volt képes legyőzni ezt az állandó korlátot. Alatta azonban az arc és az állkapocs látható volt. Vonásain tisztán látszottak az eltelt évek által rajta hagyott nyomok. Miami érseke lassan, látható erőfeszítéssel felemelkedett székéből és intett, hogy nyugodtan maradjanak csak ülve. Egyik kezével végigsimította az asztal szélét.
- Közös ellenségünk rengeteg alkalmat ad majd rátermettségük bizonyítására.
Caldwell és Costello vonakodva bár, de visszaültek a helyükre.
- Igen, így már sokkal jobb. Üljenek le, igyanak, érezzék jól magukat - nyugtatta őket Borges. - Dicsőséges győzelem kapujában állunk. Mielőtt útjaink újra különválnának, hatalmas csapást mérünk ellenségeinkre. Olyan csapást, amelyet sem a Kamarilla, sem az őt dróton rángató Antediluvianok nem hevernek ki egyhamar.
- Ellenben - intette őket Borges -, még mindig csak a kapuban állunk.
- Biztosan tudjuk mi vár ránk a kapu mögött - Borges a tanácsterem egyetlen kijárata felé intett, de minden tekintet az ajtó mellett enyhén hintázó fiatal Toreador tetemére szegeződött. - Ez a Kamarilla területe, uraim. Ne legyenek kétségeik afelől, hogy milyen sors vár önökre, ha az ajtó rossz oldalán ejtik foglyul valamelyiküket.
- A játék neve, uraim: Vér Ostrom. A tét nem kevesebb, mint az Atlanta fölötti korlátlan uralom.
Lelkes üvöltés szakadt fel az asztal távolabbi végén ülő Tzimisce harci ghoulból, s talán az arcokra ült nem megfelelő kifejezés. A ghoul az asztal fölé tornyosult. A hatalmas alak válla legalább kilenc láb magasan volt és szinte kétrét görnyedt a saját súlya alatt. Nyugtalanítóan billegett ide-oda, és közben olyan hangot hallatott, mint az olló a köszörűkövön. Az asztalon lévő kristály poharak a bestia minden mozdulatára összecsörrentek.
Egy aprócska kis ember, aki szinte gyereknek látszott a hatalmas harci gép mellett, felágaskodott és valamit odasúgott neki. A dübörgő hang elcsendesedett.
Az asztal körül ülők jelentőségteljesen úgy tettek, mintha észre sem vették volna az időben jött segítséget. A többi Sabbat vezér és tanácsosaik egészséges távolságot tartotta a párostól. A kis embert mindenki a Prágai Kis Szabóként ismerte. Ha tudták volna az igazságot, a föléjük tornyosuló szörnyszülött láttán érzett ellenszenvük eltörpült volna a pedáns, pápaszemet viselő úriember által ébresztett szorongás mellett.
A Tzimisce és az őt kísérő harci ghoul mindkét oldalán két-két szék üresen maradt. Senki még csak erőfeszítést sem tett arra, hogy elrejtse az idegengyűlöletnél jóval mélyebben gyökerező ellenszenvét. Egyedül Caldwell volt annyira meggondolatlan, hogy említést tegyen erről a tényről.
- Feltétlenül szükséges, hogy ez a... Krisztusom, nem is tudom, minek nevezzem, ez a dolog itt legyen/ Még gondolkozni sem vagyok képes a közelében - Caldwell hátratolta a székét, és felemelkedett.
- Maradj a helyeden, Capitan.
A balján ülő ember a karjánál fogva húzta vissza Caldwellt. Csendesen beszélt, hangjában épp csak egy árnyalatnyi fenyegetéssel.
- Jéé-zus H... - fordította el a fejét undorodó horkantással Caldwell. A parancsnoka nem eresztette el a karját, amíg minden ellenállás el nem párolgott belőle. Caldwell azonban nem húzta vissza a székét az asztalhoz. Helyette inkább zajosan keresztbe tette a lábát az asztalon.
Averros úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a kis színjátékot. Felemelte a hangját, hogy az egész szobában jól hallható legyen.
- A társamnak azonban igaza van. Eleget tettünk a tanácskozásra való sürgető meghívásnak. Nem azért, mert elismerjük, hogy ennek a testületnek joga lenne bárkitől is elvárni, hogy teljesítse a parancsait, mert nincs joga hozzá - ezt már az elején szeretném leszögezni. És nem is azért, mert a mélyen tisztelt, bár mostanáig távol maradó, házigazdánknak, Poloniának, vagy a New York-i szindikátus többi tagjának bármilyen jogköre lenne itt, mert nincs. És végül nem is azért, mert önök közül bárkinek engedelmességgel tartoznánk, vagy bárki elvárhatná a támogatásunkat, mert ez sem igaz.
- Uraim, a Nomád Koalíció azért van itt, mert az a hír járja, hogy Atlanta háború előtt áll, és maguk fiúk nem elég tapasztaltak, tökösek, nincs elég tűzerejük a harchoz nélkülünk.
Az összegyűlt Nomád hadurak üvöltve pattantak fel, és még Caldwell is talpra ugrott. Az egyik ember Averros balján nem kevesebb, mint három kegyetlen kinézetű pillangó kést suhogtatott az egyik kezében. Mindegyik penge legalább alkar hosszúságú volt.
A tiszteletreméltó Borges kezével csendre intette a tömeget, amely lassan elcsendesedett annyira, hogy a hangzavarban fel lehessen ismerni az egyes emberek hangját. Még néhány Nomád is hajlandónak mutatkozott visszatérni az asztalhoz és összegyűjtötték azt a néhány széket, amelyek még használható állapotban maradtak az előző felhördülést követően.
Ekkor egy új hang hasított bele a lármába.
- Tiszteletreméltó Borges - a női hang érzékelhetően hatással volt a lázongó tömegre. Minden tekintet felé fordult. - Tiszteletreméltó Borges. Nagy megtiszteltetés a számunkra, hogy meghívottként jelen lehetünk ezen a megbeszélésen. Tudatnom kell Önnel, hogy Montreal támogatja a tanács döntéseit és cselekedeteit. Továbbá szeretném az elnézését kérni, amiért Montreal érseke nem tud részt venni a találkozón, de biztos vagyok benne, hogy megérti, milyen sürgető feladatok elé állítja ez a tisztség.
- Kérésére megjelentünk, hogy a tőlünk telhető leghasznosabb tanácsokkal segítsük a találkozót - folytatta Miami érsekének nagylelkű bólintásától felbátorodva Montreal küldötte. - Jó szándékkal érkeztünk és tartottuk magunkat a Polonia érsek meghívójában megfogalmazott feltételekhez. Ezek a feltételek azonban nem tűrnek meg semmiféle fegyvert a tanácsteremben.
Valamivel lejjebb az asztalnál ülő egyik Tzimisce nagyon élethű, bár kissé illetlen módon átváltoztatta a középső ujját. Ezzel természetesen a tiltásról fejezte ki a véleményét, ami, ismerve a jelenlévőket, betarthatatlannak tűnt. A montreali küldött úgy tett, mintha észre sem vette volna ezt a kis közjátékot.
- Ennek ellenére az előbb tisztán hallottam az előhúzott acél hangját - gondolkodott hangosan Borges. - Ha a jelenlévők közül bárkinél lenne valamilyen fegyver, akkor kérem, hogy most tegye félre. - Egyedül a Cheshire macska vigyora volt látható a legtisztább árnyékból álló csuklyája alatt. Senki sem mozdult.
- Hardin... - sürgette Averros.
- Szó sem lehet róla. Egy kibaszott szó sem lehet róla. Nem adom oda a pengéimet valami...
- Add oda.
- Nem. Ennyi. Már itt sem vagyok. És ami engem illet, az egész banda megcsókolhatja a hideg, fehér...
Averros felemelkedett ültéből.
- Akkor játsszuk le? - átkozódott Hardin magában. Megpróbálta kikerülni, de Averros a mellkasára tette a tenyerét.
Hardin a karjait maga mellett lógatta, de az előcsúszó acél mással összetéveszthetetlen hangja mindenkivel tudatta, hogy a kezei már nem üresek.
- Miért nem teszel mindenkinek egy nagy szívességet és takarodsz el az utamból? - kérdezte Hardin nagyon lassan és halkan.
- Nem tehetem, haver. Túl sok testvér halt Végső Halált azért, hogy te itt lehess, hogy visszapofázhass, és hülyét csinálhass magadból. Ezt a szerződést vérrel írtuk. Egy vér, egy test. És most, tedd a pengéket az asztalra.
- Jó sokat szónokoltál már erről a Koalícióról - a kések idegesen surrogva nyitódtak és záródtak. - De amikor tenni is kéne valamit, mindannyian láthatjuk, hogy miről is van szó. Ugye? A testvériség, meg a mindenki-egyért szar, de csak amíg minden úgy van, ahogy - te akarod. De mi történik, ha megnő a nyomás? Mi történik, ha neked kéne ragaszkodnod?
Körülöttük mindenfelé a Koalícióvezetők lassan felálltak, és elkezdtek kordont vonni köréjük. Averros még csak körül sem nézett, hogy felmérje hová sorakoznak fel a támogatók. Egyszerűen elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.
- A pengéket.
Hardin idegesnek és zavartnak tűnt. Gyorsan körbepillantott támogatást keresve, és legalább néhány baráti arcot láthatott a tömegben, mert megújult önbizalommal fordult vissza Averros felé.
- Ez lenne a nagy alkalom, kemény fiú? Mit fogsz tenni? Ezek a Srácok itt - mutatott a tanácskozó asztal felé, ahol a résztvevők undorodva, enyhe érdeklődéssel, vagy rosszul palástolt vérszomjjal kísérték az eseményeket -, gondolod, hogy melléd állnak, miután látták mit teszel azokkal, akiknek a pozíciódat köszönheted? Na ne viccelj. Ők igaziak. Pokolba, ők a Sabbat, úgy értem, az igazi Sabbat. Akik miatt megtörténnek a dolgok. Most nem egy csapat vesztessel, vagy alantas klántaggal van dolgod és nem is szökevényekkel, különcökkel vagy Szektásokkal. Azt hiszed arra várnak, hogy jöjjön valaki, aki megmondja nekik, mit tegyenek és kivel?
- Nézd azt a fickót - intett Hardin a Prágai Kis Szabó felé. - Gondolod, hogy akár csak egy kicsit is törődik a te átkozott Koalícióddal? Az a fickó az igazi borzalom. Fogadok, hogy már azelőtt ugyanezt a torz szart csinálta, hogy Frankeinstein megszületett volna Mary Shelley agyában, és még jóval az után is ezt fogja csinálni, hogy te meg én befizettünk egy-egy giliszta-farmra. Úgy értem, amikor tényleg veszünk egyet. Örökbe, ezúttal.
- Örökbe - egyezett bele Averros fenyegetően.
Hardin óvatosan körözött. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a fal a háta mögött legyen, így Averros a hátát mutassa az alattomos gyülekezetnek. A kések most szabadon röpködtek, véletlenszerű mintában, szemmel szinte követhetetlen sebességgel.
- Ne légy idióta - Hardin fenyegető suttogása áthatolt a kettejüket elválasztó pengék fütyülő zaján. - Fegyvertelen vagy. Levághatlak, mielőtt hozzámérhetnél.
- Nézd, nem akarlak megölni, és úgy tippelek, te sem ma akarsz meghalni - mondta Averros olyan hangon, amilyennel az ember egy buta gyerekhez szólna. - Ha meg akarod próbálni, hát próbáld. Egyébként pedig add ide a késeket, és tedd le a segged, mert feltartod az előadást, amikor nekem egy várost kellene lerohannom, és néhány Kamarilla korcsot levadásznom.
- Na, mi legyen, Bicskás? Ha megvágsz, nem jutsz ki innen élve, azt tudod. Nézz csak ezekre a népekre. Ezek a fiúk megeszik vacsorára a kizsigerelt tetemedet. Már meg is ették volna, ha én nem állnék közted és közöttük. Azt hiszed, hogy csak játszadoznak? Ez most örökbe megy, Bicskás. Ez itt az előadás. Legyen úgy, ahogy akarod. Egy vér...
A Hardin jobb kezében lévő kés sikoltó ívet vágott a levegőbe.
Averros meg sem kísérelte elkerülni a közeledő pengét. Rezzenéstelen tekintete fogva tartotta Hardin pillantását.
A pörgő penge keményen kivágódott és lecsapott, s végül egy visszhangzó döndüléssel rezegve állt bele az asztal lapjába.
- Egy test - vágta oda Hardin.
A többi pengét becsukta és szándékosan hátat fordított Averrosnak. Az asztalt három lépéssel érte el. Erezte, ahogy a hátizmai minden lépéssel egyre jobban megfeszülnek az érkező ellencsapásra várva. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Semmi.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a többi pengét zajosan, lekicsinylően a kör alakú asztalra dobta. A pengék csörögve állapodtak meg a hatalmas asztal közepén, jó messze az asztal körül helyet foglaló tanácstagoktól. Hardin körül sem pillantva ült vissza a székére.
- Elnézését kérem, tiszteletreméltó Borges. Azt hiszem a bájos kanadai hölgynek igaza volt.
Averros továbbra is egy helyben állt, mint aki mélyen a gondolataiba merült. Még mindig a nemrég még Hardin által elfoglalt helyet nézte. Nem tehetett róla, de nagyon örült a hatásvadász előadás által biztosított haladéknak.
Hagyta, hogy a szemei becsukódjanak, amíg összeszedi magát. Agyának egyik részével előhívta a vér erejét, és elállította a vérzést a karja alatti sebnél. Egy másik rész elkapott egy laza árnyék pászmát és arra a helyre erősítette, ahol a penge, mielőtt elrepült volna az asztal felé, könnyedén átvágta a bőrkabátját.
Felkapott egy újabb árnyék foszlányt, és visszafordult a tanácstagok felé. Rávillantott egy lebilincselő mosolyt azokra, akik még mindig várakozóan néztek rá, majd mindkét kezével megragadta a magas üléstámlát. Rátámaszkodott a székre, érezte a súlyát, a szilárdságát. Ez kissé megnyugtatta.
Az oldala még mindig veszettül égett, de most nem volt ideje erre figyelni. Amikor az asztal körül ülők tekintete újra a montreali küldött felé fordult, kihasználta az alkalmat, és a nála lévő árnyék foszlányt az asztalba fúródott penge felé küldte. A kis sötétség fonat szorosan rácsavarodott a pengére, hogy eltakarja a vérnyomokat, amelyek az imént rátapadhattak. Averros csak ez után engedte meg magának, hogy egy kicsit megnyugodjon.
Természetesen Hardin később megfizet majd ezért. Sokáig fog törleszteni, az önelégült fattyú. Averros jól látta a felvillanó diadalittas fényt Hardin szemében, mielőtt hátat fordított neki. Jó mélyen az emlékezetébe véste ezt az arckifejezést, hogy amikor Hardin testét kifekteti, újra az arcára tudja varázsolni azt.
Az első vérig tartó csatát Hardin nyerte, ezt nem lehetett tagadni. És ezzel ő maga is tisztában volt. Nem dolgozhat vele együtt addig, amíg helyre nem tette.
Azt is el kellett ismernie azonban, hogy Hardin a kis engedetlenségi bemutatóját nagyon diszkréten vitte végbe. Az egész kizárólag kettejük között zajlott. Az egybegyűltek felé úgy nézett ki az eset, hogy Hardin meghátrált - bármennyire látványosan is, de végül meghátrált. Ez sokat számított.
Ezzel megengedte, hogy a parancsnoka és vele együtt a Koalíció, megőrizze a méltóságát. Isten a megmondhatója, de a Koalíciónak saját jogon nem sok dobása volt itt. Minden, ami nekik jutott, azt Averros személyesen csikarta ki az Átkozottak körülöttük ülő uraitól. Ez a Sabbat íratlan törvénye volt, a tisztelet megőrzésének törvénye. Ebben a társaságban megbecsülést nem lehetett fokozatosan kiépíteni: el kellett venni valakitől, akinek már volt.
Ebből a szempontból Hardin még érdemeket is szerzett. A • végsőkig feszítette a húrt, de még időben kiszállt, és így nem tette tönkre az egyetlen esélyüket a nagy játszmában. Az is lehet, hogy ez volt az egyetlen lehetőség, amit ki tudott találni arra, hogy megmentse a saját nyomorult élőholt irháját, ami végül is sikerült neki.
Pokolba, Hardin nagyon is jól tudta, hogy mi a tét. Az atlantai győzelem biztosítaná a Koalíció számára azt a hírnevet, aminek a birtokában már a nagy fiúkkal játszhat. De csak akkor juthatnak az igazi szaftos akció közelébe Atlantában, ha Averros meg tudja győzni a tanácsot arról, hogy ő birtokában van annak, amire nekik olyan égetően nagy szükségük volt: egy rakás harcedzett gyilkos, akik készen állnak arra, hogy lerohanják a gyanútlan Kamarillát. Már amennyire egy ilyen csőcselék készen állhat bármire is Averros könyörtelen, de igazságos vezető volt. Hardin fizetni fog, döntötte el magában. De a büntetés a bűnhöz hasonlóan személyes és leplezett lesz.
- Most már elégedettek vagyunk - legyintett az asztal közepén heverő pengék felé a montreali küldött, mintha csak le akarná söpörni őket.
- De mi nem vagyunk elégedettek - vágott vissza Averros. Újra tucatnyi gyanakvó tekintet tapadt rá.
- A lényeg uraim, ahogy az iménti megjegyzéseiben Caldwell kapitány arra olyan találóan rámutatott az, hogy a teremből nem távolítottunk el minden fegyvert - magyarázta Averros és jelentőségteljesen a Prágai Kis Szabó felé fordult.
A hallgatóság nyomban megértette, mire céloz. Még a harci ghoul is fenyegetően felbődült.
A megvádolt úriember nem nézett Averrosra. Nagyon lassan lecsippentette az orráról a pápaszemét, és a fény felé tartotta. A zsebéből előhúzott egy viharvert, láthatóan véres zsebkendőt és nagy gonddal elkezdte fényesíteni a lencséket. Időről-időre a fény felé tartotta az okulárét, és nemsokára a vörös film egyenletesen befedte az üveget. A Szabó elégedetten gyűrte zsebre a zsebkendőjét, majd így szólt az egybegyűltekhez:
- Uraim, egyáltalán nem meglepő számomra, hogy jelenlétem Önök közül sokakat érzékenyen érint. Egyesek talán bizalmatlanok is. Tudtam, hogy mint egy az Óvilágból érkezett látogató, egy kissé hideg fogadtatásra számíthatok a New York-i rokonaimtól. Ne, kérem, ne tagadják. Biztosan tudom, hogy így van.
A Kis Szabó feltartott újjal próbálta elejét venni a tiltakozásnak, pedig valójában senki nem szándékozott tiltakozni. A mozdulat hatására azonban minden tekintet a gonoszul elvékonyodó ujjra tapadt. A legtöbb Tzimisce társához hasonlóan a Kis Szabó is felkavaró látványt nyújtott. Úgy tűnt, hogy az ujjairól gondosan eltávolítottak minden élő szövetet, majd hosszú és kifinomult csont tűket faragtak belőlük. A feltartott ujjával a Kis Szabó megfenyegette az asztal körül ülőket, és ezzel felfedte azokat a hosszú, nyúlós fekete húrokat, amelyek a csonttűire csavarodtak. Ezek a szálak a tenyerén keresztül a csuklójához futottak, majd tovább az alkaron, míg el nem tűntek a kabátujja alatt. Averros első benyomása, miszerint a Kis Szabó tenyerét és kezeit megnyúzták, és így a bőr alatti vénák és artériák láthatóvá váltak, hamisnak bizonyult. A nedves fekete húrok úgy csavarodtak a kezére és az alkarjára, mint egy orsóra.
- Féltik a nehezen megszerzett szabadságukat - folytatta a Kis Szabó -, és ez jó. Valószínűleg az egybegyűltek közül sokaknak az európai öregek túlkapásai - vagy éppen kegyetlenkedései – nem csupán távoli híresztelések, hanem nagyon is eleven emlékek, ugye?
Az asztal körül beleegyező mormolás hallatszott, de a hangnem inkább fenyegető volt, mint jóváhagyó.
- Nem kell emiatt aggódnia, Szabó uram - mondta a Borges csoportjához tartozó egyik Lasombra fagyos hangon. Talán Borges családjához tartozik - gondolta a Szabó. A Lasombráknál az ember soha nem tudhatja. Megvolt az a rossz Szokásuk, hogy állandóan morogtak az öregekre, még akkor is, ha nem várhatták, hogy felfigyelnek rájuk. Ebből a szempontból olyanok voltak, mint a kis kutyák: egymást letiporva igyekeztek uraik kegyébe férkőzni. Ez pedig egyszerűen nem volt helyénvaló. Ahhoz mindenképpen elég volt, hogy undorral töltsön el minden magára valamit is adó Tzimisce-ét.
A Szabó korábban már látta a gyermek nevét az arany helyjelző táblán: Sebastian. Milyen gyönyörű név. Egy gyönyörű, szakállas nyílvesszőkkel átlőtt testű ifjú jutott róla az eszébe.
- Ha szeretnénk ragaszkodni a tényekhez - folytatta Sebastian -, akkor azt kell mondanom, hogy igenis joggal tartunk az óceán túlpartján maradt régi iskolás rokonaink által játszott hatalmi játszmáktól. Hogyan lennénk képesek kiszabadulni az Antediluvianok cselszövéseiből, ha közben folyton európai társaink nem kevésbé veszélyes csapdáiba botlunk?
Helyenként helyeslő mormogás hallatszott és a New York-i küldöttségből valaki hangos „Ámen”-nel nyugtázta az elhangzottakat. Itt biztosan el van rejtve valami - gondolta a Szabó. - Idővel kétségtelenül kiderül majd, hogy mi. Európa legjelentősebb házaiban szerzett több évtizedes tapasztalata azt mutatta, hogy végül mindig minden kiderül.
- Nem kellene figyelmen kívül hagyni azt a tényt - vágott bele a felbolydulásba katonai precizitással egy parancsoló hang -, hogy a Prágai úriember nem akar hatalmat harácsolni magának. Az eddigiek alapján azt hiszem, hogy ő maga alig, vagy szinte semmit nem nyer ezzel a vállalkozással.
- Kivéve persze a felettesei jóindulatát! - vágott vissza Sebastian, és mérgesen a felszólaló felé fordult. - Minket nem téveszthet meg ilyen könnyen, Valejo. Tagadja talán, hogy a Prágai Mészáros az ön drága bíborosának személyes felkérésére érkezett hozzánk?
Az asztal körül az arcok, amelyek évtizedek óta nem látták a napot, hirtelen egy teljes árnyalattal sápadtabbak lettek. Egyedül csak a nagyon óvatlanok mertek a Kis Szabó felé pillantani, hogy lássák a hatást, amelyet az elhangzottak gyakoroltak rá. A jelenlévők közül sokan az egész tanácskozás alatt kínosan kerülték ezt az öreg és gúnyos jelzőt. Amint a szavak elhangzottak Sebastian is felismerte, hogy hibázott, de kitartott a véleménye mellett, és nem lépett vissza a Valejoval zajló összecsapásból.
- A Mészáros - ismételte meg a prágai úriember a szavakat, mintha csak az értelmükön tűnődne. Sebastian összerezzent, amikor a saját szavait hallotta újra. Támadásra számítva megfeszült.
- A pénztáros. Vagy az öreg mézgyáros. - Tűnődött hangosan a Kis Szabó - Kell, legyen egy tanmese erről. Nem, az egy állatmese.
Úgy tűnt, hogy mélyen a gondolataiba merült. Zaklatottan ütögette össze csontujjait. A csendes teremben a csonttűk által keltett zaj fegyverropogásként hatott.
Mintha minden résztvevő visszatartotta volna a lélegzetét.
- Ismeri önök közül valaki azt, amelyik úgy kezdődik, hogy... - kezdte a Kis Szabó. - Ne is törődjenek vele. Úgysem ismerhetik.
Sebastian most már nyíltan izzadt. A pórusaiból árnyék és vér szivárgott, és a cseppecskék merész mintázatot alkottak a homlokán.
- Nyugodj meg, nagyapa - nyugtatta egy másik Tzimisce, valószínűleg az, aki Chicagót képviselte. - Még nagyon sok munkát kell elvégezned ma éjszaka, és nekünk nem szabad feltartani téged - fogta meg az öreg karját, hogy talpra segítse.
A harci ghoul kihívó ordítása darabokra törte a tanácsteremre telepedett kínos csendet. A segítőkész Tzimisce rögtön elengedte a Szabó karját, és gyorsan hátrált néhány lépést. - Rendben - kuncogott a Szabó engedékenyen. - Még egy utolsót, de aztán mindenkinek mars az ágyba. Nézzük csak. Ez a kedvencem. Humpty Dumpty. Humpty Dumpty ott ült a... - hangja halk mormogásra változott, ami idővel akár egy csendes horkolás kezdete is lehetett volna.
A csoport szinte egy emberként sóhajtott fel, de nemsokára egy csendes kuncogás hallatszott, amely mélyen a Szabó mellkasában kezdődött, de fokozatosan nőtt a hangereje, és az intenzitása, míg végül betöltötte az egész termet.
- Nem, igazad van. Végül is nem tudták őt újra összerakni, ugye? - Beszéd közben a szemei csukva maradtak és elégedetten mosolygott. - Hát, olyan volt, mint egy kirakós játék, igazán. Először is össze kellett gyűjteniük az összes kis darabot. És nem volt túl nagy esélyük, hogy az összes darabot megtalálják, igazam van? Ha jól eldugod őket, akkor nincs sok esélyük. Soha nem fogják megtalálni a darabokat. Nem találják meg. Nem találják... - mondandója egy csúfolódó gyermekdalba fulladt. Kis idő múlva horkolás összetéveszthetetlen hangja visszahangzott a tanácsasztal felett.
- Azt hiszem - mondta a tiszteletreméltó Borges -, hogy az ülést mára berekeszthetjük. Nagy örömmel fogadom a legfelső szinten a lakosztályomban Önök közül azt, vagy azokat, akik a felmerült kérdések közül szeretnék részletesebben megtárgyalni valamelyiket. A többi nagyra becsült vendégünknek pedig jó éjszakát kívánok, és örömmel várom őket holnap este ugyanitt.
A társaság, ha nem is lábujjhegyen, de minden esetre nagyon gyorsan hagyta el a tanácstermet, magára hagyva az öreget és az őt kísérő harci ghoult.

 

1999. június 20., vasárnap, hajnali 2:37
Tetőlakosztály, Omni Hotel a CNN Center-ben
Atlanta, Georgia

- Természetesen azt is tagadja - szitkozódott Sebastian -, hogy az Ön drágalátos bíborosa nagyon is a szívén viseli Atlanta városának a sorsát?
Valejo eltűrte a vádaskodást, és az asztal Koalíció által elfoglalt oldaláról felharsanó ugatásszerű röhögést, de az óriási erőfeszítéssel fenntartott higgadt nyugalomból készült álca kezdett veszélyesen elvékonyodni.
- A bíboros Őeminenciája soha sem titkolta, hogy elsődleges fontosságúnak tartja az Atlantában és környékén zajló eseményeket.
- Titok? - vágott vissza Sebastian. - Azt hiszem nem. Mostanra már biztos, hogy a Kamarilla is tudomást szerzett az Ön légióinak a jelenlétéről. Ugye légiónak hívja ezt a féregrágta, álomkóros menekültekből álló csőcseléket, amelyik Önnel együtt érkezett Madridból. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lehet Georgia állapotában olyan fontos, hogy Európa már a legkisebb provokációra is szélesre tárja börtöneinek kapuit és...
- Uram - szűrte Valejo összeszorított fogai között. - Azt hiszem, Ön most túllépte a határt.
- Lehet, hogy Önnek van igaza - higgadt le Sebastian és elkezdett fel alá járkálni a teremben. Színpadias túlzás, de az is lehet, hogy a járkálással megpróbálta leplezni azt a tényt, hogy a hozzá legközelebb helyet foglaló tanácstagok elkezdtek óvatosan távolabb húzódni tőle.
- Talán egyenesen ki kellene mondanom, hogy mi is nyomja az itt egybegyűltek szívét. Nyíltan kell beszélnem, Uram. Mint azt mostanra már Ön is tudhatja, az Ön puszta jelenléte veszélyezteti a mi pozícióinkat.
A kijelentést követő csendben Valejo elutasítóan felhorkant.
- Hajlamos vagyok elismerni, hogy kettőnk közül Ön rendelkezik a pozíciók veszélyeztetése terén elmélyültebb ismeretekkel - melegedett bele a vitába Valejo, akit most már a Nomádok felől érkező füttykoncert is bátorított. - Önnek ellenben azt kell belátnia, hogy kettőnk közül nekem van több sikeres hadjárat a hátam mögött. Ennek ellenére még soha nem láttam olyan sereget, amelyik azért veszett el, mert időben kapott erősítést.
- Én nem az erősítés miatt aggódom - Sebastiannak szinte üvöltenie kellett, hogy hangja hallható legyen a tömegben. - Hanem ennek az erősítésnek az ára miatt. Nem vagyunk annyira zöldfülűek, amennyire azt Ön hinni szeretné. Gondolja, hogy ez a körültekintő gyülekezet nem ismerte fel a jelentőségét annak az „érdeklődésnek”, amit az Ön ambiciózus bíborosa tanúsít az események iránt.
Az ádáz vitát a terem ajtaján döndülő három hatalmas ütés szakította félbe.
- Kinyitni - kiáltotta kívülről egy parancsoló hang. – Polonia Őeminenciája, New York érseke, az Új Világ Kapuinak Őrzője, az Árnyak Ösvényének Védelmezője nevében.
A hírnök nem várta meg, míg szavainak hatása kiteljesedik: a szárnyak kivágódtak, mielőtt még bárki is az ajtó felé mozdulhatott volna. A kitáruló ajtóban egy összetört, eltorzult alak állt, egy csillogó, ezüstfejű csákánnyal felfegyverkezve. A szerszámon szembeszökő nyomokat hagyott a gyakori használat: viharvertnek tűnt, és korok leheletét hordozta magában. A tűzben edzett nyél ki volt hegyezve. A hevenyészett karó baljóslatú célja mindenki számára nyilvánvaló volt. Az a tény, hogy a nyél alsó háromlábnyi része fekete volt a rászáradt vértől sokat elárult a fegyver hatékonyságáról.
A csákányt suhogtató lény ugyanolyan nyugtalanító volt, mint maga a fegyver. A teste súlyos és püffedt volt, emiatt nagyon hasonlított egy vízi hullára. Az arca gombaszerű volt, és mintha állandóan azzal fenyegetett volna, hogy a leghalványabb érintésre összeroppan, és a levegőbe löki a benne növekvő spórákat. A feje leginkább egy saját súlyától összeroskadni készülő rothadó almára hasonlított.
A hírnök a szoba közepére masírozott. Egyik lábát, amely nyilvánvalóan többé már nem volt képes megtartani a súlyát, maga után vonszolta a földön. Megfordította a csákányt és a fegyver fejével újra háromszor a földre koppantott.
A szoba elcsendesedett.
A hírnök arcából hirtelen egy féreg robbant ki, amely legalább olyan vastag volt, mint egy finom hölgy csuklója. Az élősködő megjelenésének hatására a hírnök feje még jobban összeesett és úgy tűnt, hogy teljesen össze fog omlani. A féreg úgy tekergett, mintha csak szemügyre akarná venni a jelenlévőket. Nyálkás fekete testének legalább öt szegmensét kivonszolta a fejből, mielőtt megvetően visszafurakodott volna.
A hírnök semmi jelét nem adta, hogy zavarná, vagy hogy egyáltalán észrevette volná ezt a kis közjátékot.
- Álljanak fel! - parancsolta mintha mi sem történt volna.
Az asztal körül sorra álltak talpra a tanácstagok, ki több, ki kevesebb lelkesedéssel. Costello és a New York-i küldöttség azonnal felpattant. A távoli városokból, Montrealból és Detroitból, érkezett Sabbat előkelőségek, akik számára nem sok forgott kockán az atlantai hatalmi harcok során, szintén nyomban felemelkedtek vendéglátójuk tiszteletére.
Még az Óvilágból érkezett képviselők, köztük Moncada bíboros kegyencei is megtisztelték vendéglátójukat azzal, hogy felálltak. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik az is, hogy a legtöbben közülük, például Valejo is, a vita hevében már előzőleg felálltak, de egyikőjük sem volt annyira tiszteletlen, hogy most újra leüljön.
Az asztal Koalíció felé eső része azonban egészen más lapra tartozott. Senki nem igyekezett bármi olyasmit tenni, amivel elismerné Polonia hatalmát, bár néhány hadúr nyugtalanul fészkelődött a helyén. Sokan óvatosan Averrost figyelték. Néhányan a vezetését keresték, de akadtak olyanok is, akik türelmesen vártak arra, hogy a vezér a gyengeség legkisebb jelét is adja.
A feszült csöndben Caldwell lassan, kimérten és meglehetősen zajosan tette fel előbb az egyik, aztán a másik lábát az asztalra, végül eltúlzott sóhajjal keresztbe tette őket.
Averros eddig kényelmesen hátradőlt a székében, de erre hirtelen előre hajolt. Éles, fojtott hangon, hogy senki más ne hallja, mondott valamit Caldwellnek, aki erre felhorkant.
Averros undorodó morgással pattant fel, megragadta Caldwell lábát, és durván lelökte az asztalról.
- Mi a fene! - tiltakozott Caldwell, akit a mozdulat körbepördített a székében. Hirtelen talpon találta magát, szemben a főnökével.
- Nem éri meg - figyelmeztette Averros, aki tisztán látta a dühöt és a kihívást Caldwell szemében. A többi nomád, akik szinte ösztönösen vonzódtak a konfliktusokhoz, felpattant és körbevette a párost.
- Tényleg nem éred meg - fordult el Caldwell, de dühös volt, és nem bírta megállni, hogy még egy utolsó döfést meg ne eresszen. - De ha jó fiú leszel, és mindent szépen megteszel, amit az urak mondanak neked, akkor talán a kedves érsek úr megengedi, hogy te vezényelj nekünk, amikor a himnuszt énekeljük, vagy te mondd fel a hűségesküt. A pokolba, talán még teremszolga is lehetsz.
Caldwell érezte, hogy összeszorul a torka, ahogy hátulról megragadták a gallérját. Megpördült a szorításban, és megeresztett egy ütést, amely karmait majd mélyen belemélyeszti az ellenfele mellkasába, és amellyel kitépheti a fekete szívét.
A padlóra letörött karmok záporoztak. Caldwell átkozódva rántotta vissza vérző, és valószínűleg törött kezét. Hátrált néhány lépést, de úgy tűnt Averros nem szándékozik utána eredni és befejezni, amit elkezdett.
- Amikor újra megpróbálod ezt a trükköt - sziszegte Averros éppen csak olyan hangosan, hogy a köréjük gyűlt követői meghallhassák, - halott vagy. Érted? Úgyhogy jobb lesz, ha hozzászoksz, hogy te vagy a legjobb átkozott teremszolga az egész Koalícióban, mert amikor újra átléped a határ, akkor véged. Amikor újra visszapofázol, véged. Ha újra emlékeztetnem kell téged arra, hogy ki vezeti az előadást, véged. És most tedd jóvá a tetted, Capitan. Értetted?
- Uram - vette tudomásul Caldwell kissé kelletlenül, de még mindig nem pillantott fel. Azzal volt elfoglalva, hogy az ujjainak törött csontjait zajosan a helyükre húzgálja.
A tegnapival ellentétben Averros a mai tanácskozásra felkészülten érkezett. Szerencsére. A Hardinnal szembeni tegnapi incidens után nem akarta, hogy egy hasonló harciassági bemutató meglepje. Óvatosan megdörzsölte az oldalát, ahol még mindig érzékeny volt Hardin tegnapi vágásától. Az átkozott seb nem záródott össze rendesen. Ma este friss vér volt a lepedőjén, amikor felébredt, és a csipkés, rózsaszín seb még mindig égett.
A tegnapi találkozáson sietősen összeöltötte egy kéznél lévő árnyék szállal. A mai este során nem sajnálta az időt arra, hogy válogatott árnyékszálakat gyűjtsön, és vastag húrokat sodorjon belőlük. Ezeket a húrokat szorosan a teste köré tekerte, és így egy láncingnél sokkal erősebb, a kevlarnál sokkal ellenállóbb inget viselhetett. Ez a páncél nagy valószínűséggel képes lenne ellenállni bármilyen erőnek, amivel csak találkozhat itt a tanácsteremben, kivéve talán a felkelő nap első gyengéd érintését.
A Koalíció által keltett zűrzavarban senki nem vette észre, hogy az egyetlen alak, aki nyugodtan ülve maradt, a tiszteletreméltó Borges volt. A Miami küldöttség többi tagja felállva adta meg a tiszteletet Poloniának, de az érsek nem érzett ilyen késztetést.
Polonia hivatalának teljes pompáját viselte - az érsekek hagyományos hermelinprémes palástját, a püspöksüveget és a pásztorbotot. Lehet hogy csak a folyosóról beszüremlő bizonytalan fény tette, de úgy tűnt, hogy nem egy, hanem két árnyékot vet.
Amint az érsek átlépte a küszöböt, ezek az árnyékok még jobban kivehetőbbek lettek és láthatóan kezdett anyaguk és kiterjedésük lenni. Nemrég még laposan elnyújtóztak az érsek lábai előtt, de most elkezdtek fokozatosan kiemelkedni a földből. Mintha lépcsőn jönnének felfelé. Először a fejük emelkedett ki és törte meg éles szögben a padló síkját. A fejet nemsokára követték a vállak, és nemsokára láthatóvá vált, hogy mindkét árnyékszolga egy-egy fekete bársony párnát tart a kezében. Mindkét párnán egy-egy, az összegyűltek számára könnyedén felismerhető tárgy feküdt. Az érseknek jobb kézre eső párnán New York arany almája pihent, míg a bal felőli az árnyék fölötti uralmat jelképező gömböt tartotta.
A szolgák tiszteletet parancsolóan kecses mozdulattal helyezték Polonia széke előtt a hatalmas kerek asztalra a terhüket, majd megfordultak és az érkezésükhöz hasonló módon visszasüllyedtek a padlóba.
Polonia kis szünetet tartott mielőtt elfoglalta volna a helyét, és szemügyre vette volna az egybegyűlteket. Ez a kis színjáték természetesen arra kényszerített mindenkit, hogy szintén állva maradjon. Amint a fiatal Toreador felakasztott tetemével a háta mögött az összegyűlt Sabbat vezetők tisztelgését fogadta, Polonia láthatóan elemében volt.
- Uraim, hölgyeim, barátaim, tisztelt vendégek - szólt a gyülekezethez - köszönöm, hogy eljöttek. Érzem a teremben megbúvó felvillanyozott várakozást. Az előérzetet, ha úgy tetszik, hogy nagyság és dicsőség olyan közel van.
- Nagyra értékelem az áldozatokat, amelyeket Önök közül sokan hoztak azért, hogy velünk lehessenek ezen a nagyszabású eseményen. Hatalmas távolságokat tettek meg, és óriási veszélyek kel néztek szembe, csak azért, hogy csatlakozhassanak hozzánk ezen az elszigetelt, mélyen az ellenséges területen fekvő helyen.
Kezét kinyújtotta a Toreador teteme felé, és gyengéden meglökte. A tetem finom ívben lengeni kezdett.
- Engedjék meg, hogy biztosítsam Önöket arról, hogy az itt születő döntések, és az elkövetkező éjszakákon legyőzött kihívások mind okot adnak majd a Kamarillának a rettegésre.
Polonia rövid szünetet tartott, amíg a szavait követő helyeslő moraj elcsendesedett.
- Kétségtelenül Önök is tudatában vannak annak, hogy Atlanta a Kamarilla erődítménye volt szinte már a megalapításától kezdve. Talán nem is igazán meglepő, hogy egy város, amelyet eredetileg Terminusnak neveztek el, magára vonta ellenségeink figyelmét. A név oly jellemzően vonzotta magához az affektálásukat.
Polonia ujjával vádlón megbökte a fiatal Toreador védtelen testét. Az ütés nyomán kis vérpatak futott le az áldozat mellkasán, és a csábító aroma végigsöpört a termen.
- Azt is tudniuk kell, hogy a város megérett a Sabbat hódításra - Polonia felemelt ujjával próbálta lecsendesíteni a kitörő lelkesedést, majd folytatta. - Már jó ideje elkezdtük kiépíteni Atlanta Ostromának alapjait. A Kamarilla megingott, és saját magát tépi szét kétségbeesett csapkodásával, ahogy megpróbálja megakadályozni az elkerülhetetlen bukást.
- A Vér Átokkal kezdődött. A Vörös Halál megtizedelte a Kamarilla sorait. Úgy hírlik, hogy a járvány első heteiben a társadalmuk legsebezhetőbb, periférikus elemei - az újszülöttek, a klán nélküli Caitiffek és az Anarchok - negyven százalékos veszteséget szenvedtek. A járvány pedig hat hónapon keresztül dühöngött megfékezhetetlenül.
- Benison herceg kétségbeesett kísérletet tett, hogy megakadályozza a járvány továbbterjedését, és a legveszélyeztetettebb csoportoknál szigorú vesztegzár intézkedéseket vezetett be. Természetesen ezek a csoportok igencsak zokon vették, hogy megfosztották őket a szabadságuktól. Ezen a ponton túl már elég nehéz lenne rekonstruálni az eseményeket és következményeiket.
- Tudjuk, hogy egy Brujah biztatására az Anarchok fellázadtak, és rövidesen nyílt összetűzésekre került sor az utcákon. Úgy hírlik, hogy egy Brujah kísérletet tett a herceg meggyilkolására. Ez a szerencsétlen próbálkozás csak sietette a klán száműzetését a városból.
Polonia türelmesen kivárta, amíg a hallgatóság megemészti a hallottakat. Borges és követői már kétségtelenül értesültek ezekről a hírekről. Erőik már hónapok óta jelen voltak Atlantában - felderítéseket végeztek, hergelték az Anarchokat, bomlasztották a Kamarilla ünnepelt Maskarádéját.
A többi jelenlévő számára azonban a Brujah-k száműzetése nagyon jó hír volt. Polonia elégedett volt a szavai által kiváltott hatással. A tanács nagyon lelkesnek tűnt, és sokan egymás között tárgyalták meg a híreket.
- A Brujah-k - horkant fel Caldwell elutasítóan.
- Igazi harcos klán - ismerte el Valejo, aki élénk beszélgetésbe bonyolódott az egyik Detroiti küldöttel. - Mindig is ők voltak a Kamarilla ellenállás kemény magja.
- Hát, akkor jobb lesz, ha odafigyel azokra az átkozott Gangrelekre. Lehet, hogy Madridban nem olyan veszélyesek, de fentebb a határnál az ember eldob egy téglát, és már fel is zavart egy egész fészekre valót.
- Természetesen vannak Gangrelek Madridban is. De legalábbis Hispániában, ugye? Azt készséggel elismerem, hogy nyílt terepen nincs a Gangrelnél ádázabb ellenfél. De az utcai közelharcban? Nem, ott a Brujah a veszélyesebb ellenfél.
- A Gangrelek? - kapcsolódott bele a vitába Caldwell az asztal túlsó feléről. - Ugye nem idevalósiak? Mit gondolnak, hol találhatnak itt Gangreleket? Fenn északon a Georgiái hegyekben elszórtan talán van néhány viharvert falka és talán máshol is. De az egyszerűen kizárt, hogy egy csapat Gangrel lerohanjon ide Atlantába megvédeni a várost. Higgyenek nekem, Atlanta és az állam többi része között nem éppen felhőtlen a viszony. A Gangrelek pedig különösen ellenségesek az állam legnagyobb környezetszennyezőjével szemben.
- Hát, minél kevesebb a Gangrel, én annál jobban örülök - a teremben elszórt helyeslés hallatszott.
- Akkor már csak a Tremerék maradnak.
Ez az időzített bomba azonnal megakasztotta a beszélgetést. Természetesen ez a hozzáállás egy kicsit túlzás volt. A Kamarilla ugyanis hét klánból állt, de valahányszor a beszélgetés a tiszta tűzerőre terelődött, a résztvevők általában megegyeztek abban, hogy a Gangrel, a Brujah és a Tremere klánok jelentik a legnagyobb veszélyt a Kamarillán belül.
A Tremere nem volt harcias klán, legalábbis nem úgy, mint a Brujah, vagy a Gangrel. Ennek ellenére mindenki tartott a hatalmuktól, hiszen ők voltak a Thaumaturgia mesterei. Nagy erejű varázslataik már sokszor meghiúsították a Sabbat hódítási törekvéseit.
- Milyen erős az Atlantai rendház? - kapta fel a fejét a rettegett Tremerék említésére Madame Paula, a Koldun varázslónő.
- Meglehetősen - válaszolta valaki a Nomádok közül.
Az illető még az élőholtak közül is kitűnt sápadtságával és nyugtalanítóan rózsaszín szemeivel. Miiben gyönyörű rózsaszín szemek - gondolta Madame Paula. Nem emlékezett rá, hogy bármikor is találkozott volna ilyen tökéletes árnyalattal egy káinitánál. Lehet, hogy ez is csak egyike volt az Újvilág újdonságainak. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal ő is kipróbálja.
- Már egy évszázada fennáll - magyarázta tovább az albínó és kizökkentette Madame Paulát az álmodozásból. - Ezzel Amerikában öregnek számít. Ez azt jelenti, hogy számíthatunk néhány meglehetősen összetett misztikus védelemre. És mellékesen a rendház legalább egy tucat boszorkánymesternek az otthona.
- Azt hiszem - vágott közbe Sebastian ellentmondást nem tűrően -, hogy ezek a becslések enyhén túlzottak.
- Rendben, akkor legyen fél tucat, de azt hiszem, hogy nagy bolondság lenne, ha nem a legrosszabbra számítanánk. Így már jobb/ Akkor is komoly veszteségekre számíthatunk ebből az irányból.
- Ráadásul egy ostrom nem töri meg egy jól megalapozott rendház eltökéltségét - tűnődött Madame Paula. - Tudják, ki is lehet őket éheztetni. De amíg azzal vagyunk elfoglalva, hogy megadásra szorítsuk a várost, addig ők oda-oda csapnak az ostromlóknak. Igen-igen, éjszakáról-éjszakára. Itt elkapnak egyet, amott néhányat és végül... a sok kicsi sokra megy. Eléggé lehangoló.
- Ha megengedik? - vágott bele Valejo parancsoláshoz szokott hangja a beszélgetésbe. Hanghordozását több emberöltőnyi katonáskodás és parancsosztogatás csiszolta tökéletesre. - Hűbéruram utasított, hogy ezen a ponton adják át önöknek egy üzenetet.
Polonia hirtelen nagyon óvatossá vált. Lopva az asztal másik végénél ülő Borgesre pillantott, de a mindig jelen lévő árnyék alatt ellenfelének arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
A teremben minden tekintet Poloniára szegeződött, így nem volt más választása, mint elismerni az önjelölt hírhozót.
- Igen, igen - intett biztatóan. - Adja csak ide.
- A bíboros bölcsebbnek látta, ha nem veti papírra a szavait, de én képes vagyok szó szerint idézni. Az üzenet a következő:
- „A tanács ne aggódjon a Tremerék miatt. Lady Sascha Vykos, a bíboros nagykövete semlegesíteni fogja ezt a fenyegetést.”
A Nomádok soraiból gúnyos kacaj harsant, és Valejo dühében elvörösödött.
- Azonnal hagyják abba - parancsolta. - Ezek Őeminenciája, Moncada bíboros saját szavai. Életével fizet, ki gúnyolódni mer rajtuk.
Hanghordozása elnémította a gúnyolódás nagyját, de Borges érsek mellől Sebastian állt fel, hogy szembeszálljon a spanyollal.
- Akkor talán elmagyarázhatná számunkra, hogy ez a Vykos hogyan fog szembeszállni egyedül egy teljes rendház egyesített hatalmával? El kell ismernie, hogy ez első hallásra egy kissé... nevetségesnek tűnik.
- Nem ismerhetem az utasításokat, amelyeket uram legátusa kapott - válaszolta Valejo higgadtan. - És, még ha tudnám is, valószínűleg akkor sem árulnám el. Elég legyen annyi, hogy így fog történni. Moncada ígéretet tett rá. Így fog történni.
- Vajon hol tartózkodik most pontosan ez a nagykövet? A tanács már két teljes éjszaka ülésezik, de még csak meg sem jelent, hogy legalább a megbízólevelét bemutassa? Nem. Mindannyian tisztában vagyunk urad jelen helyzet iránt tanúsított „érdeklődésével”, és az a véleményem, hogy sokkal jobban járnánk, ha sem ő, sem pedig ön nem avatkoznának a dolgunkba.
- Miért, te hálátlan öleb - kapott Valejo ösztönösen az oldalához, ahol a kardja függhetett évszázadokkal ezelőtt. - Egyszer már figyelmeztettelek, és nem foglak még egyszer. Még egy ilyen nevetséges kijelentés és a véreddel felelsz érte.
- Hálátlan - ismételte hitetlenkedve Sebastian. - Gondolja, hogy hálásaknak kellene lennünk a betolakodásért? Az ön bíborosa kegyetlen s ravasz ember, és ez nem sértés, mindössze a tényeket szögeztem le. Ezt még ön sem tagadhatja. Ismerem jól ezt a fajtát. Számára a „személyes érdeklődés” az udvarias közlése annak, hogy megírta az adásvételi szerződést, de a tinta még nem száradt meg rajta teljesen.
Sebastian tudta, hogy a teremben sokan vannak, akik minden lehetséges eszközt felhasználnának, hogy a Maledictus Sanguine bíboros - a Vér Átok bíborosa, ahogy Moncadát az ócsárlói nevezték - ne tehesse rá a kezét Atlantára. Talán maga Borges volt leginkább ellene Moncada atlantai beavatkozásának. Borges, a Lasombra vezérek közötti szóhasználattal élve, továbbra is „mélységesen aggódott” a város ügyeinek jelenlegi állása miatt. A „mélységes aggodalom” azt jelentette, hogy erői megfelelő helyzetben vannak ahhoz, hogy befolyását kiterjessze a városra.
Ez a kijelentés azonban nyilvánvalóan felért egy nyílt kihívással. Moncada válaszul „együttérzéséről” biztosította Atlanta lakóit: tovább mélyítette a nézeteltérést azzal, hogy saját erőit, saját elit légióját, a visszataszító prágai harci ghoul specialistát, egy Koldun varázslónőt és személyes képviselőjét, ezt a Vykost, a városba vezényelte.
Kétségtelenül ezt a szedett-vedett sereget hirtelenjében tákolta össze, de Sebastian módszeresen felmérte a bíboros seregének négy karmát, és külön-külön is számottevő erőnek bizonyultak. Együttesen pedig igazán félelmetes eszközzé válhattak. Remélhetőleg azonban még Moncada sem képes az óceánon keresztül hatékonyan forgatni egy ilyen kiszámíthatatlan, különös fegyvert.
Sebastian a saját nevét hallotta, és a mestere felé fordult.
- Azt hiszem Sebastian csak a csodálatát és csipetnyi irigységét akarta kifejezni a bíboros könyörtelensége és ravaszsága iránt. Igazán nem kellene vérig sértődnie ilyen ártatlan megjegyzések miatt. Az volt a benyomásom, hogy Önt ennél sokkal keményebb fából faragták - villantotta Valejora masztiff mosolyát Borges.
- Hát persze, hát persze - Sebastian azonnal felmérte a helyzetet, és sietett helyeselni. - Üljön csak le, ingerlékeny barátom. Legmélyebb tiszteletem az Ön Maledi... Említettem már önnek, - kapott hirtelen észbe -, hogy mit szokott a mesterem mondani vele kapcsolatban? Nem? Hát Borges mindig azt mondogatja, hogy Európában nincs még egy káinita, aki ennyire megmagyarázhatatlanul...
- Szelíd lenne - fejezte be Borges, és keményen rámeredt fiatal pártfogoltjára. - Ezek után pedig talán visszatérhetnénk az ostrom előkészületeinek kidolgozását célzó erőfeszítéseinkhez.
- De hát pontosan ezt szeretném megértetni Önökkel uraim - ellenkezett udvariasan Polonia. - Itt nem lesz semmiféle ostrom.

 

1999. június 21., hétfő, hajnali 4:43
Buckhead Ritz-Carlton szálloda, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia

Az ajtó felől három éles kopogás hallatszott. A hang hallatán Sascha Vykos megtorpant, és felpillantott. Tekintetében jó adag bosszúság tükröződött. Gondosan összehajtogatta a levelet, és eltűntette makulátlan Chanel öltönyének egyik belső zsebében.
Az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy Ravenna beférjen a résen. Nem csukta be az ajtót maga után, de nekivetette a hátát, mintha azt akarná megakadályozni, hogy még jobban kinyíljon.
- Sajnálom, Vykos. Van itt egy... úriember, aki ragaszkodik hozzá, hogy haladéktalanul beszélhessen Önnel.
A ghoulnak. sikerült megfelelő mennyiségű helytelenítést sűríteni a hangjába, de az aggodalma nyilvánvaló volt.
- És mi lenne a neve ennek az úriembernek? - mosolygott Vykos a feszengő szolgán.
- Asszonyom! - suhant át egy rémülethez nagyon közeli kifejezés a ghoul gondosan kordában tartott vonásain. - Nem tudom... senki sem... Azt szeretném mondani...
Vykos láthatóan nem szándékozott a segítségére sietni, így Ravenna suttogóra fogta a hangját.
- Ő egy Ass...
Éles reccsenés hallatszott, és Ravenna a földre rogyott.
- A bérgyilkos annyira csúnya szó. - jelentette ki a látogató, és átlépte a ghoul mozdulatlan testét. - Ezer áldás szálljon Önre és házára. Látogatásomat számíthatja az elsőnek.
Vykos a helyén maradt, és végigmérte az idegent. Mozgása szívfájdítóan folyékony volt, akár a csöpögő méz. Testét szinte teljesen eltakarta a maga köré tekert fehérítetlen vászon palást. Igen szokatlan viselet egy bérgyilkos számára. Mindig is azt hitte, hogy a bérgyilkosok között létezik egy hallgatólagos megegyezés a megfelelő viselet tekintetében. Úgy tűnt, mindegyikük a testhezálló ruházatot kedveli, azt a típust, amely nem akadályozza őket a mozgásban. Már ez alatt a rövid idő alatt is legalább négy vagy öt módozatát eszelte ki annak, hogy közelharc során hogyan fordíthatná a maga javára látogatójának terjedelmes ruházatát. Nagyon valószínűnek látszott azonban, hogy a köntös redői között több olyan halálos lőfegyver rejtőzött, melyek miatt hiábavaló lett volna folytatni az előbbi gondolatmenetet.
Megdőlni látszott egy másik régi hiedelme is, miszerint a fekete ruházat valamiféle hivatali jelkép a második legöregebb mesterség űzőinél. Ez a viselet azonban már a leghalványabb holdfényben is szinte ragyogna, és így eleve meghiúsítana minden észrevétlenségre irányuló kísérletet. Ilyen hibát pedig még egy kontár sem követne el, ebben teljesen biztos volt. Ezek szerint a vendége egyáltalán nem törődött semmiféle rejtőzködési szemponttal. A szavai, a tettei, de még a ruhái is a saját képességeibe vettet egészséges bizalomról árulkodtak. Vykos ezt egy kicsit bosszantónak találta.
- Feltétlenül szükség volt erre? - Vykos hangjában csupán tárgyilagos nemtetszés csengett, ami világosan mutatta, hogy a ghoul haláláért nem kíván semmiféle ellenszolgáltatást.
Vendége felfelé fordította mindkét tenyerét, és enyhén meghajolt. Kezei elnyújtottak, ujjai hosszúak voltak - mint egy zongoristáé, egy művészé vagy egy sebészé. Mozgásának lusta eleganciája kirobbanni készülő energiákról árulkodott. A kezek halványan megrebbentek, mint egy törékeny kis madár szárnyai.
Vykos tekintetét rabul ejtették ezek a kezek.
- Legalább vigye át az első szobába, akkor nem kell beszélgetés közben folyton a testet néznünk - folytatta Vykos. - Nehezen tudom elhinni, hogy mindig ilyen hanyag lenne a testek eltüntetését és a hasonló dolgokat illetően. És visszafelé hozzon magával egy széket is. A szolgáimnak még nem volt idejük kipakolni.
- Nem szokásom elrejteni a munkámat - jelent meg egy hófehér mosoly az ébenfekete arcvonásokon -, eltekintve természetesen a tanúk elhallgattatásától. És nem kell aggódnia a kényelmem miatt. Majd állok. Egyedül vagyunk? Mintha szolgákat említett volna.
- Most már egyedül vagyunk, igen. A legértékesebb társaimnak természetesen kimenőt adtam a mai éjszakára. A vendégeim közül egyeseknek nagyon... lobbanékonyak.
- És nem aggódik a biztonsága miatt? - Az idegen hangja - fenyegetően mélyről jött. - Sokan vannak ebben a városban, akik rosszat akarnak Önnek.
- Ma este egész Atlantában én vagyok a legnagyobb biztonságban - Vykos szándékosan hátat fordított neki, és a zsúfolt asztalhoz ment. - Az Ön mesterei nagyon elővigyázatosak. Amíg folyamatban lévő üzleteink vannak, nem küldenének ügynököt a likvidálásomra. Ez nagyon amatőr dolog lenne. Valamint azt sem engedhetik meg, hogy egy harmadik fél megsebezzen, mert ebben az esetben mindenki őket gyanúsítaná.
- Nem, nem félek Öntől, annak ellenére sem, hogy halált hozott a házamba - fordult felé Vykos és gyorsan folytatta, mielőtt még a szavába vághattak volna. - Ma este Ön az én őrangyalom, a védelmemre felesküdött lovag. Mielőtt befejeznénk az üzletünket, Ön harcolna, talán meg is halna, csak hogy nekem ne essen semmi bántódásom. Nem igaz?
- Ma este - villantotta fel újra ragadozó mosolyát az Assamita - én vagyok az Ön életbiztosítása. De csak ma este, hölgyem.
A köntöse alól előhúzott egy juta zsákot. Szabad kezének egyetlen mozdulatával megtisztította az asztal közepét, majd hangos puffanás kíséretében az asztalra helyezte a csomagot.
Színpadias fattyú - gondolta Vykos. Jelenleg azonban nem volt más választása, mint hogy belemenjen a játékba. Másképp nem járhatott volna az üzlet végére. Rezignált sóhajjal kibontotta a zsákot.
A hírszerzési fotókról ismerős vonásokat azonnal felismerte. Hannah volt az, a Tremere rendház vezetője. Vagyis inkább csak a feje. A kezeket szintén levágták, és keresztbe téve az álla alatt pihentek. Nagyon stílusos, gondolta Vykos. A babonának és a hagyományok pontosan megfelelő keveréke. Tudta jól, hogy az Assamiták varázslókkal szembeni gyűlölete egyidős a klánjukkal.
Természetesen nem tette meg neki azt a szívességet, hogy hangot adjon csodálatának.
- Tehát meghalt.
Az Assamita mindent megtett, hogy elrejtse meglepetését ezen a tényszerű megállapításon.
- Biztos, hogy Ő az? - folytatta egy árnyalatnyi rosszindulattal a hangjában, mielőtt még az Assamita válaszolhatott volna.
Úgy tűnt, a bérgyilkos vissza fog vágni a megsebzett büszkeségéért, de végül látható erőfeszítéssel összeszedte magát.
- Ah, most már látom, hogy Ön a rovásomra élcelődik. Azonban biztos vagyok benne, hogy Ön nem csak felületesen ismeri az elhunytat - az Assamita hangja lágy volt és hivatalos, akár egy temetkezési vállalkozóé, aki egy kellemetlen tényt a lehető leggyengédebben próbál közölni.
- Ezelőtt még soha nem láttam őt - válaszolta Vykos hidegen minden szót határozottan és külön ejtve ki. - És ha jól értem Önt, a halála előtt nem is tartózkodtam ebben az országban.
- Emiatt nem kell aggódnia. Végig az Ön határozott utasításai szerint jártam el. A boszorkány személyazonosságához pedig kétség sem férhet. Ha megengedi...
Az Assamita szórakozottan belemarkolt a levágott fej hajába és annál fogva tartotta egyensúlyban, amíg kihúzta alóla az egyik liliomfehér kezet. Megfordította, és tenyérrel felfelé az asztalra tette.
- A boszorkány mágiája még mindig a kezekben van. A kés ezt el nem vághatja, a kasza ezt le nem szelheti - idézte a sorokat tisztelettel, mintha csak egy ősi litániát mormolna.
Gyengéden, mint egy szerelmes, megcirógatta a kezet.
Az érintése nyomán a kezet behálózó vonalak elsötétültek, és elmélyültek. Az Assamita újhegyével tovább simogatta a kezet, és a vonalak vonaglottak, a szélek mentén feltekeredtek. Mintha csak valamilyen láthatatlan tűz elől próbálnának meg elmenekülni.
Vykos szeme előtt a tekergő vonalak lassan egy sor összetett és enyhén nyugtalanító pecsétté álltak össze.
Az Assamita elégedett mosollyal húzta vissza a kezét. A vonalak tovább vonaglottak a bonyolult hálózatban.
- Ismerősek a jelek.⁷
Vykos nem válaszolt: dermedten meredt a varázsjelekre.
- Sajnos nem tudom értelmezni a jeleket - folytatta az Assamita -, de egy adeptus megnevezheti őket. Mindegyik szimbólum egy egyedi mágikus jel, amely a boszorkány végső napjait lekötő varázslatok lenyomata. Szüksége van Önnek erre az információra?
Vykos lassan megrázta a fejét, de a szemét még mindig nem vette le a kézről.
- Nem - válaszolt aztán, mintha csak hatalmas messzeségekből érkezett volna vissza. - Most már nem számít. Hannah halála után az egész rendház...
- Milyen udvariatlan vagyok - váltott hirtelen sebességet Vykos. - Nem kellene ilyen jelentéktelen dolgokkal és személyes ügyek részleteivel untatnom. Ön nagyon elnéző velem szemben. Tehát, mit is mondott a bizonyítékról, ami kétségtelenül igazolni fogja Hannah személyazonosságát?
Az Assamita felvonta a vállát, és egy féloldalas mozdulattal az asztalon heverő kéz felé intett.
- Lenyűgöző bemutató - ellenkezett Vykos -, és pillanatnyilag tételezzük fel, hogy hajlandó vagyok kételyek nélkül elfogadni az Ön magyarázatát a látottakra.
- De ez még mindig csak azt bizonyítja - vette elejét minden tiltakozásnak feltartott kézzel Vykos -, hogy a kéz egy Tremere boszorkányhoz tartozott. Azt egyáltalán nem bizonyítja, hogy a kéz Hannah-é volt.
- A látszat - fuvolázta Vykos - halálosan megtévesztő lehet. Beszéd közben leült az asztal mögé. Szórakozottan kisimított egy rakoncátlan hajfürtöt Hannah arcából, majd végigsimított a sápadt arcon. Kezeivel megcirógatta az arc és nyak hűvös húsát.
Amikor újra megszólalt az előtte fekvő halotti maszkot vizsgálta, és már nem nézett a vendégére.
- Természetesen láttam már őt, de mindig csak fényképen - érintette össze ujjbegyeit a fej tarkóján. - Szépnek találja őt?
Úgy tűnt a kérdés meglepte a vendégét, aki lemondóan felhorkant mielőtt visszanyerte volna önuralmát.
- Hölgyem, ilyen megfontolásoknak nincs helyük a munkámban.
Vykos elmosolyodott, és felemelt hüvelykjeivel megérintette a lecsukódott szemhéjakat.
- Ó, hát persze.
Hangja lágy volt, szemeit lesütötte. Hüvelykjei még mindig a csukott szemhéjakon időztek. Gyengéden megnyomta őket, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy többé már nem nyílnak ki.
- De nem a szakmai véleményére vagyok kíváncsi. Biztos vagyok benne,, hogy bőven adódott rá alkalma, hogy lássa, hogy megfigyelje. Mit gondol, szép volt?
A bérgyilkos hátat fordított neki, és elmormolt néhány szótagot egy durva, idegen nyelven.
- Remélem, megbocsát, ha azt mondom, hogy Ön egyike a legbosszantóbb ügyfeleknek. Az csak természetes, hogy megfigyeltem a boszorkányt. Nem is tehettem volna másként. Hibának, tétovázásnak, de még irgalomnak sincs helye, amikor az embernek ezzel a fajtával van dolga. Most itt van Ön előtt. Döntse el Ön, hogy szép volt-e, vagy sem.
Vykos, akit láthatóan nem hatott meg ez a kitörés, kritikus szemmel vizsgálgatta az arcot. Rövid tétovázás után az egyik fiókból kivett egy ezüst fésűt, és fésülgetni kezdte Hannah hosszú gesztenyebarna haját.
- Igen, de Ön látta őt vérrel telítve - amikor még „életben” volt. Látta mozogni, beszélni, látta a kifejezéseit és az érzelmeit. Ezekről pedig sem a fényképek, sem pedig ez a kis emléktárgy nem mutat semmit.
Az Assamita idegesen járkált fel és alá a szobában, és csak hosszú idő után válaszolt.
- Igen, láttam a boszorkányt életben. Sőt. Amint azt ön is jól tudja, én vagyok az a személy, aki utoljára elevenen látta őt.
Távolba révedő tekintete mintha újra látná a rég nem létező embereket és helyeket.
- Ereztem a hátának az ívét, amikor a karjaimmal átfogtam a derekát. Láttam a finom lüktetést a torka mellett, amikor belemarkoltam a hajába. Láttam, hogy az ajkak szétválnak, és bele kezdenek egy soha be nem fejezett varázslatba. Igen, ugyan olyan szép volt, amikor meghalt, mint amilyen szép így holtában.
Vykos elmosolyodott és folytatta Hannah fésülését. Csendesen számolta a mozdulatait.
Vendége kényelmetlenül összerezzent, de nyugton maradt.
A kialakult kellemetlen csendben csak a hajkefe ütemes hangja hallatszott. Mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, Vykos felpillantott a bérgyilkosra.
- Milyen néven nevezhetem, én szentimentális bérgyilkosom? - kérdezte félig lezárt szemhéjai mögül. - Még nem árulta el nekem a nevét.
Az Assamita egy pillanatig félrehajtott fejjel vizslatta, és megpróbálta kitalálni, hogy valóban választ vár-e a kérdésre, vagy csak tovább ingerkedik vele. A kérdésnek volt egy sajátos mellékzöngéje. Valami, szinte a hallóküszöb alatt. Valami macskaszerű, és nyilvánvalóan vészterhes. És ez a valami meghazudtolta pillantásának ártatlan vonzerejét. A bérgyilkos akaratlanul is védekező pozíciót vett fel.
- Nem áll szándékomban közölni Önnel a nevemet. Nevezzen csak Parmenides-nek.
- Ah, tehát egy filozófus. Már kezdtem azt hinni, hogy egy költővel állok szemben - folytatta hangosan az elmélkedést Vykos. - Ön nem tűnik görögnek, és nyilvánvalóan nem eléggé aszott ahhoz, hogy az athéni iskolák megvilágosodottai között járhatott volna. Ezek szerint egyfajta klasszicista, egy tudós lehet... vagy inkább egy romantikus.
Parmenides szinte szemmel láthatóan visszahőkölt az utolsó jelző hallatán, és tiltakozásra nyitotta a száját.
- Nem. Ne mondjon semmit. A következtetések elkerülhetetlenül a feltevésekből születnek. Nem kell tartania semmitől, a titka nálam biztonságban lesz - felkapta a hajkefét, és a vendégéről megfeledkezve újra munkához látott.
Az Assamita nyílt hitetlenkedéssel a szemében meredt rá. Úgy tűnt, hogy Vykos teljesen elmerült a munkájában. A fáradhatatlan kefe hatására Hannah haja csomókban hullani kezdett, és rövid idő múlva az egész asztalt ellepte. Vykos folytatta a munkát.
- Hölgyem, azt hiszem, van még egy kis megbeszélni valónk. Vykos most sem pillantott fel. A megmaradt hajcsomók alatt láthatóvá vált koponyán a kefe fülsértően kaparó hang kíséretében siklott végig. Úgy tűnt, a fület kikerülve a hang egyenesen az idegeket cibálja.
A húson zúzódások jelentek meg és a bőr kezdett megfeketedni.
- Igyekezett nekem bebizonyítani - mondta elgondolkodva Vykos hosszú szünet után -, hogy ez itt valóban Hannah, az atlantai rendházat vezető Tremere boszorkány. Azonban ha jobban szemügyre veszem, egyre kevesebb hasonlóságot látok kettejük között.
Félretette a kefét, majd hátrébb tolta a székét, hogy szemügyre vehesse erőfeszítéseinek eredményét. Elégedetten bólintott.
- Hiányzik valami... ragyogás - csippentette meg Vykos az arcot, mintha csak egy kis színt akarna csalni a bőrre. Végül mégis elégedetlennek tűnt az eredménnyel. - Egy bizonyos kihívás, ami már nincs jelen az áll vonalában - mutató ujjának lassú simításával szemléltette álláspontját.
- És a szemek. Még a fotókon is látható volt, hogy a boszorkának mélyen ülő szemei voltak, mintha a sötét órákon látott sok borzalom elől menekülnének. Ezek a szemek azonban láthatóan kidüllednek, és nyoma sincs bennük annak a tűznek, ami a Tremere boszorkányok öröksége.
Vykos belenyomta a hüvelykujjait a szemekbe, mintha csak ki akarná javítani a hibát. Parmenides helytelenítően felhorkant és undorodva elfordult a látványtól.
- Ejnye, most megint megsértettem az érzelmeit. Jöjjön közelebb, fiatal romantikusom, én filozófusom. Ha azt mondja nekem, hogy ez itt az a boszorkány, akkor elfogadom az érveit. - Kaparó hang hallatszott amint Vykos az Assamita felé fordította a fejet.
- Pillantson rá. Szépnek találja?
Parmenides szinte akarata ellenére engedelmeskedett. A hullámos gesztenyebarna haj teljesen eltűnt, az arc és a koponya bőre teljesen feketére változott. A büszke áll vonala erős, és kétségtelenül férfias volt. A járomcsont elvesztette nőies kerekségét, és a rajta feszülő bőr sejtetni engedte a koponya vonalát. A kicsi, sötét, mélyen ülő szemek gyanakvóan tekintettek a külvilágba.
Ezek a változások egyenként semmilyen hatást nem gyakoroltak Parmenidesre. Azonnal és végérvényesen megbabonázta azonban ezeknek a fenyegető változásoknak az összessége. Az asztalról rá bámuló arc a sajátja volt.
Amikor Vykos hangjának sikerült áttörnie döbbenetén, a szavak a háta mögül jöttek. Nagyon közelről. Erezte Vykos leheletét a fülén és a nyakán.
- ...Ez az oka annak, hogy nem bízom a fényképekben. A külső megváltoztatható.
Parmenides megérezte Vykos ajkait a nyakán és hagyta, hogy szemei lecsukódjanak.

 

1999. június 21., hétfő, hajnali 2:41
Földmélyi Barlang

Az pislákoló asztali lámpán egy kicsi, patinás lánc himbálódzott. A lámpára mért gyors ütés megszüntette a pislogást, de ennek hatására a fény kis szigete láthatóan elhomályosodott. Az ülő alak sötétségbe burkolódzott. A karmos kezek lapoztak egyet, majd még egyet. A papír zizegését egy reszelős, elégedetlen sóhaj kísérte.
Csend. Nyugalom.
A bütykös karmok felkaptak egy vörös tollat az asztalról és meglepő ügyességgel megjegyzéseket róttak a papírra.

 

1999. június 21., hétfő, este 10:21
Chandler lakosztály, Omni Hotel a CNN Center-ben
Atlanta, Georgia

Ha lehet Polonia előző esti bejelentése, még jobban felszította a Sabbat tanácsosok közötti viszálykodást. A mai este folyamán már nem kevesebb, mint három áldozata volt a belharcnak, s nem úgy tűnt, mintha a tempó akár csak egy kicsit is lassulna.
Polonia hozta a hírt, hogy a terveik hirtelen és visszavonhatatlanul megváltoztak. A Vérostrom előkészítésén hónapok óta dolgoztak, és a cél érdekében akkora pénzeket költöttek már el, amelyek jóval meghaladták néhány kisebb ország teljes nemzeti össztermékét. Titokban érkezett az erősítés olyan távoli helyekről, mint Miami, New York - és mindenki legnagyobb meglepetésére - Madrid. Az előre küldött ügynökök az Anarch lázadás segítésével, és a Maskarádé veszélyeztetésével már jó ideje bomlasztották a Kamarilla védelmi vonalait. Két kontinens vezető erőit, tanácsosait és specialistáit hívták meg, hogy vegyenek részt ezen a haditanácson. A résztvevők fenyegetőztek és vitatkoztak, de végül sikerült kidolgozniuk egy tervet, amely lassan de biztosan térdre kényszeríti Atlanta városát.
Most pedig egyetlen szó fölöslegessé tette az összes erőfeszítést. Nem lesz semmiféle ostrom.
A bejelentést követő, nyílt lázadással határos felzúdulás csak egy kis idő múlva csillapodott le. Polonia csak ezután magyarázhatta meg rejtélyes bejelentését.
- Uraim, nem lesz ostrom, mivel az Atlantáért folytatott harcot egyetlen, ellenállhatatlan rohammal döntjük el. Kifosztjuk a várost, és az ellenállás legutolsó szikráját is kioltjuk, egyetlen totális offenzívával. Uraim, a támadás pontosan holnap éjfélkor veszi kezdetét.
A döbbent csend éles ellentétben állt a bejelentést megelőzően a teremben uralkodó féktelen zűrzavarral, így mindenkinek volt esélye feldolgozni a híreket magában. Az előző esti gyülekezet álmos haditanácsa mára egy rikoltozó hordává változott, amely készen állt arra, hogy rászabadítsák gyanútlan áldozatára, és hogy lemészárolja azt.
Polonia nem volt teljesen elégedett ezekkel a változásokkal. Kezdjük azzal, hogy a zabolátlan csőcselék átrendezett dolgokat, s egyáltalán nem Polonia szája íze szerint.
Pedig ő kínosan ügyelt a nagyszabású találkozó minden részletére. Az első kirívó változást rögtön észrevette, amint ma este. belépett a terembe. Láthatóan valaki, vagy valakik betörtek a tanácsterembe egy kis kora reggeli csínytevés kedvéért. A masszív, kerek asztal, amely eddig uralta a termet, és amit komoly költségek árán szállíttatott ide, eltűnt. A hétszáz font súlyú asztal eltűnt.
Az asztalt egy sokkal modernebb társával helyettesítették. Polonia számára rögtön világos volt mi a hátránya ennek az elrendezésnek az előzővel szemben. Ez a hosszú, téglalap alakú asztal rendelkezett valamivel, amivel az előző nem: asztalfővel. Ez a kis dolog gyökeresen megváltoztatta a megjelent előkelőségek kívánatos ültetési rendjét. Polonia ennek a kis változásnak tulajdonított legalább egyet a ma esti három - most mát négy, javította ki magát - haláleset közül.
Az asztal tükörfényes lapja fekete, átlátszatlan üvegből készült, ami tovább rontotta a helyzetet. A megjelent Lasombrák közül többen csak nehezen tudták palástolni azt a kényelmetlen érzést, amelyet ez a tükröző felület keltett bennük. Polonia már többször látta, hogy valahányszor a saját hadnagya, Costello alkarja véletlenül az asztallaphoz ért, úgy rántotta vissza a kezét, mintha megcsípték volna.
Polonia látta, hogyan feszülnek egymásnak a már amúgy is felpaprikázott tanácstagok. Szerencsére a Lasombrák rossz hangulatát valamelyest ellensúlyozta a Tzimisce-k viháncolása. A szörnyetegek elemükben voltak. Időről-időre fosztogató csapatok rontottak be a tanácsterembe. Magukkal hozták a városban tett kirándulásaik során szerzett rettenetes trófeáikat, és felakasztották őket a falakra. Mostanra már nem kevesebb, mint húsz tetem díszítette a termet.
Néhányat a fiatal Toreador-hoz hasonlóan a nyakánál fogva akasztottak fel, másokat fejjel lefelé lógattak. Ezeknek szegycsontig felhasították a hasát és a vérük folyamatosan csepegett a sebtében iderendelt pezsgős vödrökbe. Voltak, akiket kettéhajtottak, és a derekukra kötött kötél tartotta őket a magasban.
A terem többi részében is ehhez hasonló fejetlenség uralkodott. A haditervek gondosan megszerkesztett és megszámozott lapjai szanaszét hevertek az asztalon. A Kamarilla fontos tagjairól készített dossziék reménytelenül összekeveredtek. Egyes fényképeket gombostűvel a falhoz szögeztek, majd módszeresen cafatokra szaggattak. A gondosan elrendezett helyjelző kártyákat a földre söpörték, amikor letakarították az asztalt a rögtönzött szkanderozásokhoz.
A teremben uralkodó hatalmas zűrzavar fölött mindent betöltött a vér részegítő illata. A vendégek nagyvonalúan locsolták szét a vörös borok e legközönségesebbikét a metszett üveg palackokból. Az egymásnak adogatott ezüst tálcákon rezgő, vörös édességek feküdtek, amelyek minden jel szerint csak nemrég alvadhattak meg.
Polonia nem engedett a finomságok csábításának. Minden idegszálával feszülten figyelt. Ma este nagyon könnyen elengedhetné magát. Nagyokat kortyolhatna a vérből. Addig inna, amíg a vér vörös fátylat nem von a szeme elé. A Bestia megpróbálhatná láncait.
Ma este azonban szüksége lesz a józan eszére. Hiszen nemcsak a Kamarillával kell majd megküzdenie, aki nemsokára a saját élőholt létéért fog harcolni, hanem oda kell figyelnie a Sabbatbeli testvéreire is. Ok most megpróbálják majd előmozdítani a saját ügyüket bármilyen rendelkezésre álló eszközzel.
Sokak számára ez a harctéren megszerezhető dicsőséget jelenti majd. Poloniának kétsége sem volt felőle, hogy a mai éjszaka során nagyon sok vadásztrófeát és emléktárgyat fognak begyűjteni a jelenlévők. Ezeket az emlékeket aztán majd évtizedek múlva arra fogják használni, hogy a segítségükkel múlassanak el egy kegyetlen, brutálisan rövid téli éjszakát.
Mások számára azonban a roham jelenti a politikai hatalom megszerzésére irányuló erőfeszítések és cselszövések beteljesedését. Az utolsó felvonásban ezek a hatalomra éhező résztvevők minden találékonyságukat latba vetik majd. Közülük nagyon kevesen haboznának akár csak egy pillanatig is, ha el kellene tenni láb alól egy bolondot, aki belebotlik sötét összeesküvésükbe.
Voltak olyanok is, akik csak a lehetőségre vártak. Mindenki számára világos volt, hogy az ostrom során egy óvatlan rivális könnyedén örökre eltűnhet. Ilyenkor még arra is lehetőség volt, hogy az ostromlók olyan élvezeteket keressenek, amelyeket még a Sabbat sem nézett jó szemmel.
Polonia hirtelen azt vette észre, most már csak abban reménykedik, hogy a leendő ostromlók közül elegen túléljék az elkövetkező két órát ahhoz, hogy a terveiket meg tudják valósítani. Szerencsére a roham szempontjából sarkalatos támadó ékek parancsnokai már elindultak, hogy felvegyék a támadási pozíciót a Szépművészeti Múzeum körül.
Természetesen sokat vitatkoztak azon, kiket érjen az a megtiszteltetés, hogy vezessék a támadást, és ezzel megszerezzék a dicsőség oroszlánrészét. Polonia ennek a vitának a számlájára írt két további halálesetet a mai este során.
A felső tízezer ma esti múzeumbeli összejövetelén a Kamarilla vezetői közül minden jelentős Vértestvér közös fedél alatt gyűlik össze. A Sabbatnak mindössze a fejükre kell dönteni ezt a tetőt.
Polonia éppen azon elmélkedett, hogy mindezt hogyan lehetne a lehető legjobban megvalósítani, és közben azt a civakodást figyelte, amely valószínűleg a mai este ötödik áldozatát eredményezi majd, amikor a terem ajtajának nyílására lett figyelmes. Jelenleg pontosan háttal ült a bejáratnak, így ez az esemény eléggé kellemetlenül érintette.
Természetesen ő döntött úgy, hogy ezt a helyet választja, mivel ez még mindig sokkal csábítóbb volt az alternatíváknál. Nem szerette volna, ha akár csak egyetlen tanácstag is közötte, és a teremből nyíló egyetlen kijárat között helyezkedik el. Figyelembe véve a teremben megjelentek természetét és beállítottságát, valószínűleg sokkal jobban jár, ha azoknak az irgalmára bízza magát, akik a termen kívül ólálkodnak.
Az ajtón Polonia saját hírvivője lépett be, aki eddig az ajtó előtt posztolt. Végül is Polonia nem volt annyira bolond, hogy védtelenül hagyja a hátát.
A hírnök meghajolt mestere felé, majd Polonia kérdő pillantására válaszul felfelé fordította a tekintetét. Ennek a gesztusnak hatására az egyik szemgolyó majdnem kibillent az üregében elfoglalt kényes helyzetéből.
A hírnök megfordította a csákányát, és keményen a padlóra koppintott.
- Lady Sascha Vykos, Őeminenciája, Moncada bíboros legátusa, nunciusa és különleges követe.
A hírnök félreállt, hogy helyet adjon az elegáns ruhákat viselő belépőnek. Vykos öltözete a tizenhatodik századi nemes hölgyek által viselt földig érő ruhából állt, amelynek buggyos ujjai az alkarja közepéhez voltak kötözve. A fejfa formájú keménygallér jóval a válla fölé magasodott, elől egyenes volt, majd lágyan meghajolt és pontosan a tarkója mögött ért össze a két szárnya.
A belépő arca sem volt mindennapi. Telt, enyhén barázdált ajkai leheletnyi kegyetlenséget sugalltak. A hatalmas, sötét szemek félig lecsukódtak a tettetett közönyösségtől, de valójában semmi nem kerülte el a figyelmüket. Parfümös szalagok tartották magasan a fejére tornyozott haját.
Az egybegyűlt Tzimisce-k teljesen megvadultak, amikor a nem mindennapi hölgy belépett a terembe. A fékevesztett csőcselék soraiból kórusban harsantak fel a kiáltások.
- A Vér Grófnő!
- Én mondom, csak ő lehet. Báthory!
- Ott a címer. Nézd! A gallérjára hímezve. A farkába harapó sárkány, látom. Ő az!
- Miről hadoválnak ezek a mániákusuk? - kérdezte mesteréhez közelebb hajolva Sebastian.
- Óvatosan - a tiszteletreméltó Borges inkább lehelte a szavakat, mint mondta. - Légy elővigyázatos. Azt hiszem, azt mondják, hogy egy kígyó jár szabadon közöttünk.
- Nem, mester, arról beszélnek, hogy... - Sebastian hirtelen megtorpant. Tisztában volt vele, hogy a tiszteletreméltó Borges hallása jóval élesebb volt a sajátjánál. Az évtizedek, melyeket mestere a látásától megfosztva élt meg, olyan kitűnő hallást fejlesztettek ki nála, amely még a Vértestvérek között is kiválónak számított.
Borges nem érthette félre és most újabb információkkal látta el pártfogoltját. Neki pedig valószínűleg nagy szüksége lesz ezekre az ismeretekre, ha épségben meg akarja úszni a továbbiakat. Ha Borges azt állítja, hogy egy vipera van szabadon a teremben, akkor Sebastian nem fogja a lábát a padló közelében tartani.
Borges természetesen ismerte a Vér Grófnő legendásan szadista hőstetteit. Maga a Báthory név is az Óvilág jól ismert, de nem igazán kellemes kipárolgásának tűnt. Ezt a nevet a legendák visszavonhatatlanul összekötötték a módszeres kínzásokkal, csonkításokkal és számtalan fiatal nő lemészárlásával. Kezdetben úgy tűnt, hogy csak egy komisz grófnő, aki rossz hangulatát a szolgálóin vezeti le. De végül ez a szenvedély, amely aprólékos és alattomos büntetések kifundálásával folytatódott, abban csúcsosodott ki, hogy előszeretettel fürdött fiatal szüzek fiatalító vérében. Mire végül 1610-ben a grófnőt bíróság elé állították, vádlói óvatos becslése szerint áldozatainak száma 650 fő körül járhatott.
Elég valószínű volt, hogy Vykos egyszerűen csak a saját céljai érdekében használta fel ezeket a legendákat. Annál biztosan valószínűbb, mint hogy valóban ő a Grófnő, a Tzimisce-k megtestesült védőszentje.
Midenesetre úgy tűnt, hogy Vykos tovább szándékozik növelni a Grófnő számlájára írható halálesetek számát. A kezében tartott finom selyem zsebkendőn egy Assamita levágott feje nyugodott.
Közönyös vállrándítással dobta a fejet az asztalra, amely jó darabon gurult, mielőtt megállapodott volna.
- Uraim és hölgyeim, remélem, megbocsátanak késői érkezésemért. Amint azt Önök is láthatják, azzal voltam elfoglalva, hogy biztosítsam, sem az élők, sem az élőholtak között nincs olyan erő, amely megakadályozhatja ma esti győzelmünket.
Ezzel Vykos leoldotta a nyakában viselt különös nyakéket. Az alkotója úgy alakította ki, hogy az ékszer összekulcsolt kezekre hasonlítson. A kezek kisujjai megnyúltak, és a tarkója mögött összekapcsolódva tartották helyén az ékességet. Vykos a fej mellé dobta a nyakláncot is. Ahogy minden szem a feldarabolt adományok felé fordult, mindenki észrevette a kezeken vonagló nyugtalanító varázsjeleket.
- A kezek a Tremere rendház vezetőjéhez, Hannahhoz tartoztak - jelentette be Vykos. - Ahogy mondtam, senki nem akadályozhatja meg a ma esti győzelmet.
Mindenfelől „Báthory” és „Halál a boszorkánymesterekre” kiáltások hallatszottak. Az összefüggéstelenül rikácsoló Tzimisce-k között a Prágai Mészáros kegyetlenül szaggatta a hozzá legközelebb lévő tetemeket. Kegyetlen karmaival, melyek élesek és hatékonyak voltak, akár egy szike, érett gyümölcsként választotta le az alabástrom végtagokat, és végül, mint valami felajánlást, a Lady lábai elé helyezte őket. Példáján felbuzdulva a többi Tzimisce is fékevesztetten rontott a körülöttük heverő holttestekre. Áldozataik legtöbbje a vadásztársaságok erőfeszítéseinek hála már régen mozgásképtelen volt és nem éreztek fájdalmat. A pillanat hevében azonban a rettenetes aratás nagy részét a szörnyetegek a többi tanácsostól gyűjtötték be. A Tzimisce-k hamarosan levágott, lefűrészelt, letépett vagy egyszerűen csak leharapott karokkal és lábakkal kövezték ki a Lady lábai előtt az utat, aki szinte siklani látszott az összegabalyodott testrészek fölött. Egyetlen egyszer sem ingott meg, soha nem kellett a lábát a szilárd talajra téve visszanyernie az egyensúlyát.
A szörnyetegek által készített ösvény az asztal letakarított hosszabbik szélének közepéhez vezetett. Az itt kialakított helyen egy elragadtatott Tzimisce a saját testét alakította át egy tekintélyes trónus vázává. Társai hatalmas húsdarabokat dobáltak a vázra, mint ahogy egy fazekas dobhatja az agyagdarabot a korongra.
Erőfeszítéseik hatására a trónus egyre hatalmasabbá növekedett.
Vykos a kilenc pokol legjobb alakítását megszégyenítő felfordulás közepette ereszkedett az élő trónszékre.
Magasba emelt kezével hiába is próbált csendet parancsolni, megpróbálta túlkiabálni a zsivajt, de hangja beleveszett hódolói lelkesedésébe.
Szoknyáját felemelve lelépett a gyorsan növekvő trónusról, felmászott az asztalra, és vakmerőn megállt a közepén. Úgy tűnt, hogy az asztalon járó alak látványa minden ordítozásnál, vagy vérontásnál jobban összezavarta az ugrándozó szörnyetegeket. Minden szem rajta csüggött.
- Köszönöm, köszönöm a lelkes üdvözlést - mondta, majd gyorsan folytatta, mielőtt szavai hatására újra kitört volna a zűrzavar.
- Minden bizonnyal Önök is tisztában vannak azzal, hogy mindössze néhány óra választ el bennünket Atlanta városának végleges, és mindent elsöprő ostromától. A tiszteletreméltó Borges két nappal ezelőtt ismertette Önökkel a dicsőséges Vér Ostrom terveit. Tegnap Polonia egy merész, mindent eldöntő roham lehetőségét vázolta Önöknek.
- Ennek ellenére én most azt mondom Önöknek, hogy Atlantát nem ostrommal, de nem is rohammal fogjuk bevenni. - Vykos hagyott időt, hogy a hallgatóság megeméssze a mondandóját. - Ma este, Uraim, ma este csapataink lerohanják a teljességgel gyanútlan Kamarillát. A számbeli fölény, a taktikai előny, a hatalom és a meglepetés ereje mind a miénk. Céltudatos eltökéltségünk nem hagy teret a kudarcnak.
- A Kamarilla sorait megtizedelte a járvány, szétzilálta az Anarch lázadás. A védelmüket meggyengítette a Brujah-k száműzetése, a Gangrelek hiánya és a Tremere rendház vezetőjének szerencsétlen halála. - Szája széle mosolyszerű grimaszba húzódott, amikor papucsba bújtatott lábával arrébb rúgta Hannah kezeit az asztalon.
- De nem lesz csata. Féktelen vígság lesz, egy dicsőséges Tűztánc, amely egyike a legősibb hagyományainknak. Egy összejövetel, egy szertartás és egy vad bacchusi mulatság, alkalom arra, hogy Isten, ember és káinita arcába vágjuk rátermettségünket, és megacélozzuk bátorságunkat.
Polonia döbbent csendben húzódott a széke mélyére. Ez a szégyenletes előadás már jócskán kicsúszott az ellenőrzése alól. Már régen abbahagyta a dühöngő tömeg áldozatainak számlálását. Ezt a Vykost meg kell állítani, szilárdult meg benne az elhatározás, méghozzá gyorsan, mielőtt újsütetű hívei végleg romba nem döntik körülöttük a termet. Tisztában volt azonban azzal, hogy annak ellenére, hogy a jelenlévők közül sokan hozzászoktak már ahhoz, hogy dühöngő csatákban is meghallják és teljesítsék a parancsait, a vallási fanatizmusban égő Tzimisce-ket egyedül a hangjával nem lesz képes lecsillapítani. Szócsatáknak és érvelésnek kétségtelenül semmi helye nem maradt a jelen helyzetben. Itt inkább egy brutális és határozott megoldásra volt szükség.
Szerencsére jó előre felkészült erre a lehetőségre. Megfontoltan összefonta kezeit maga előtt az asztalon. Enyhe undorral nyugtázta, hogy az asztal érintése olyan kellemetlenül bizsergő és égető érzés volt, mintha vöröshangyabolyba nyúlt volna.
Lassan az óra járásával ellentétes irányban teljesen körbefordította a püspöki gyűrűjét az ujja körül.
Még saját maga előtt is csak nehezen tudta meghatározni az előre megbeszélt jelet követő események pontos sorrendjét.
Vykos teljesen belemerült lelkesítő szónoklatába: - És ez még csak a kezdet, Uraim. Csapataink már úton vannak. A hét végére összezúzzuk a Kamarilla erőit a következő vá...
Szavait az aprólékosan megmunkált ezüst tőrhöz tartozó tőrmarkolat szakította félbe, amely a lapockái közül meredt elő. Jól hallható volt a tanácstagok döbbent sóhaja. Azonnal felharsantak a rémület kiáltásai is, amelyek szinte nyomban átváltoztak dühödt ordítozássá.
Vykos egy lépést előretántorgott és majdnem a követői közé esett az asztalról. A közelben tartózkodó Lasombrák óvatosan a kijárat felé kezdtek araszolni.
- Megtörtént, mester suttogta Polonia fülébe a két rövid nappal ezelőtt elvégzett árnyjáró rituálé árnyékkövetének hangja. - Parancsot kaptam rá, hogy megkérjelek keress fel minket az első adandó alkalommal. Nagyon sok új hírről kell szót ejtenünk és van egy újabb adóság, aminek a törlesztését meg kell tárgyalnunk.
- Gondolj nyomorult szolgádra és légy könyörületes - folytatta a követ, amikor látta, hogy Polonia nem ellenkezik. - Nagy tapintatlanság lenne azonban részedről, ha látogatásoddal megvárnád, amíg a ma esti szolgálat közben szerzett seb begyógyul. A kedvedért elviseltem az ezüst érintését. Ne várass minket sokáig.
Polonia megdörzsölte a halántékát és bólintott. A hang ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent. Tudta, hogy a követ szavait senki más nem hallotta, nem hallhatta. Sokkal jobban aggódott most Vykos miatt.
Szemei előtt Vykos lassan és fájdalmasan megfordult, hogy szembenézzen támadójával. Tekintete rögtön Averrosra szegeződött, aki gyorsan körbepillantott. Amikor látta, hogy egyedül van, és Vykos pontosan rá mered vádló szemeivel, tiltakozóan emelte fel a karjait.
- Nem, Hölgyem - kezdte. - Ön téved.
Az őrület határán járó Tzimisce-k rárontó hulláma belefojtotta a tiltakozást. Úgy tűnt, mintha a szörnyetegek egyetlen lénnyé egyesültek volna, amelyet egy akarat vezérel. Az alaktalan rém betöltötte a szobát. Nem kevesebb, mint húsz feje és legalább ötven karja volt. Ezek a végtagok igen változatosak voltak. Akadtak közöttük kegyetlen karmok, nyálkás csápok, vagy tátongó szájakban végződő végtagok. Averros számtalan, a háborgó tömeg fölé tartott fegyvert is látott. A támadó hullámon hányódó törmelékek fölött törött kristálypalackok darabjai fenyegették, s a Vykos számára végtagokkal kikövezett ösvény alkotóelemei be akarták zúzni a koponyáját. A hullám tetején jó néhány, a pusztulás különböző fázisaiban lévő szék hánykolódott.
A húsból és szemétből álló megállíthatatlan szökőár nekicsapódott. Erezte, ahogy az áradat hullámai ellepik, és amint ezernyi kéz ragadja meg a kezét, a lábát és a bokáját. A kezek húzni kezdték lefelé, a halálba. Lehet, hogy sikoltott, amikor a húsáradat ellepte, de a hullámverés örökös bömbölése elnyomta ezt a szánalmas hangocskát.
Vox populi, vox dei. A nép hangja az Úr hangja.
Vykos kétrét görnyedt, mintha hatalmas súly nyomná a vállát. A hátából kiálló finom mívű tőr terhét láthatóan már nem bírta elviselni. Hirtelen megingott a súly alatt és nehézkesen térdre rogyott.
A Tzimisce-k hulláma újból nekilódult, ezúttal az asztal és megsebzett úrnőjük felé. Azonban az asztal szélénél megtorpantak, mintha érintésükre szertefoszlana a jelenés. Nem tudták elviselni annak a lehetőségét, hogy megmentőjük ugyanolyan könnyen eltűnhet, mint a kora reggeli köd a tengerparton.
A hullám visszahúzódott. A parton lerakta legutóbbi áldozatának terhét, de Vykos még csak rá sem pillantott a szétroncsolt testre.
Vykos tömény agóniával teli kiáltást hallatott, majd megmozgatta vállait, mintha csak a hátából akarna kiűzni egy szörnyű izomgörcsöt. A mozdulat hatására az ezüst tőr is megmozdult. Úgy kerülte meg a lapockáját, mint a látóhatár mögül kibukkanó árboc. A penge csikorogva akadt meg a kulcscsontban, és nem mozdult tovább. De ez már elegendő volt ahhoz, hogy Vykos a jobb kezének ujjait a gyönyörűen megmunkált markolatra fonja, és kirántsa magából a pengét. Vérgejzír csapott a mennyezet felé, majd Vykos az asztalra rogyott.
Polonia hamar elvesztette szem elől a karcsú alakot, amikor a fanatikusok kavargó áradata közelebb nyomakodott. Hirtelen rádöbbent, hogy lábujjhegyre állva próbálja követni az eseményeket, de nem emlékezett arra, hogy mikor állt fel.
Valami történt. Valami mozgolódás támadt a tömegben, de az áradat minden részletet eltakart a szeme elől. Hirtelen arról a helyről, ahol Vykos összerogyott egy Tzimisce kiáltása harsant. Polonia ösztönösen összehúzta magát a borzalmas hang hallatán. A szánalomra méltó áldozat kétségtelenül beszorult az asztal és a társai tömege közé, és összelapította a hatalmas nyomás.
Polonia azonban kissé bizonytalan volt ezzel a feltételezéssel kapcsolatban. Nem volt teljesen bizonyos, hogy ez csak fájdalomkiáltás lett volna. Lehetett a szomorúságé is. Könnyen lehet, hogy ez a gyászos üvöltés tudatta Vykos halálát. Az Úr legyen irgalmas sötét lelkéhez.
Olyan nagy veszteség volt - elmélkedett Polonia. Ez a Vykos több ezer mérföldet utazott, átszelte az óceánt, csak azért, hogy itt, ezen a jelentős Sabbat gyűlésen, amelyhez hasonló nem volt már legalább száz éve, megküzdjön a hatalomért. Merészen, és jó érzékkel játszotta meg a lapjait, és csak nagyon kevés választotta el a sikertől.
Milyen félelmetes ellenfél is lehet valójában a rettegett Moncada, ha ilyen nagy hatalmú és kiszámíthatatlan lények állnak a szolgálatában. Polonia beleborzongott a gondolatba. Az előre látható jövőben messzire el fogja kerülni a Maledictus Sanguine Kardinális mesterkedéseit, határozta el magában. Talán egy-két évtized múlva Polonia megpróbálhatja felújítani a kapcsolatokat. Meghívhatja a bíboros erőit Buffalo, vagy Atlantic City ostromára. Ezek a városok lehetnek a következő logikus célpontok, amelyekkel tovább növelheti majd birodalmát.
A tanácsterem ünnepélyes csöndjét egy újabb sikoltás törte darabokra. Ez alkalommal Polonia még kevésbé volt biztos abban, hogy a kiáltás milyen érzelmeket hordozott magában. Hacsak nem téved hatalmasat, akkor ez most úgy hangzott, mint a reszkető extázis önkéntelen megnyilvánulása.
Ki van zárva! Nem merészelnék. Polonia magán kívül a haragtól nekiindult, hogy átfurakodjon a tömegen. A pásztorbotját maga előtt suhogtatva próbált meg utat törni magának. A kavargó tömeg Ösztönösen ellenállt erőfeszítéseinek, így az útja olyan volt, mintha szurokban, melaszban, vagy mézben úszna.
- Megálljanak! Azonnal hagyják abba, vagy el kell viselniük rettentő haragomat. Nem fogják megszentségteleníteni ezt a termet tisztátlan éhségükkel - a borzalmas diablerievel. Megállj, parancsolom!
A tömeg hirtelen utat engedett neki, és ő előre zuhant. Teljesen megdermedt a szemei elé táruló látvány hatására.
Averros teste a földön hevert. De a test már nem is hasonlított eredeti formájára. Teljesen kifordították, és most leginkább egy alacsony márvány oltárt formázott.
A betegesen rózsaszín márványt a leghalványabb kék erezet borította. Ilyen kő nem létezett a természetben. A legrémisztőbb az volt, hogy az oltár ütemesen lüktetni látszott. Vykos az oltár közepén elhelyezkedő természetes medence fölé hajolt. A hátán ejtett sebből még mindig szivárgó vér lassan csepegett a színültig telt medencébe.
Az egyik Tzimisce Polonia szemei előtt tántorgott előre az oltárhoz. Kezébe vette a medence mellett heverő ezüst tőrt és egy mély kereszt alakú vágást ejtett a tenyerén. Megsebzett kezét a medence fölé tartotta, majd végig Vykos szemébe nézve összeszorította az öklét.
A vékony vérpatak lecsorgott az ujjain és a csuklóján. Vykos összetette a kezeit, és a forrásból kiemelt kéttenyérnyit az összekeveredett vérből. Összekulcsolt kezeit kinyújtotta a fiatal Tzimisce elragadtatott arca előtt.
- Egy vér - idézte halkan, gyengéden.
A fiatal vámpírt teljesen megbabonázta.
- Egy test - válaszolta ünnepélyesen.
Hódolattal és örömmámorban úszva becsukta a szemeit, és nagyot kortyolt a Vykos kezeiből formált kupából. Miután kiitta a tartalmát, gyengéden megragadta a csuklóit, és tisztára nyalta a kezeket.
Az áldozó meghajtotta magát, visszahúzódott, és rögtön egy újabb lépett a helyére.
Polonia erősen a pásztorbotra támaszkodott, majd gyorsan talpra állt. A titokzatos rituálé helyszínéről kifelé menet a tömeg már nem hátráltatta, de a biztonság kedvéért néhányszor megsuhintotta a botot maga előtt, már csak a hatás kedvéért is. Szeretett volna minél hamarabb távol kerülni azoktól a fékevesztett kicsapongásoktól, amelyeket ez az éjszaka tartogatott még, és a zabolátlan mészárlástól, amelynek a megállításához, vagy akár csak irányításához az ő szűkös hatalma nyilvánvalóan oly kevés volt már.
- A parancsnokaim jelenjenek meg a szobámban – parancsolta a hírnökének miközben elviharzott mellette.
- Mindannyian - tette hozzá egy kemény pillantás kíséretében. A tanácsterem ajtaja hangos puffanással záródott be mögötte, de így is jól lehetett hallani a kezdődő Tűztánc első vad, bacchusi hangjait.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
A tűztánc

 

1999. június 22., kedd, este 12:07
Peachtree út
Atlanta, Georgia

- Ez nem igazság! - fröcsögte Caldwell összeszorított fogakkal. Antonio Valejo csak nehezen tudta kordában tartani haragját.
- A támadásnak folytatódnia kell, Senor Commander.
A két vámpír Atlanta belvárosának fő közlekedési útvonala, a Peachtree út mellett állt. Az út túloldalán magasodott a Szépművészeti Múzeum jellegzetesen lekerekített épülete. Az egész szerkezet egy kör alakú belső udvar köré épült. Eltekintve néhány előzőleg érkezett autótól, köztük két limuzintól és egy Rolls Roycetól, az épületen semmi jel nem utalt arra az összejövetelre, amely Valejo tudomása szerint jelenleg is zajlik a negyedik emeleten. A város Kamarilla vámpírjainak összejövetelére, akik azért gyűltek össze, hogy megbámuljanak néhány halandók által készített faragványt, térdre hulljanak előttük, és így valahogy elhitessék magukkal és a többiekkel, hogy valamilyen módon még mindig emberek. Ennek az összejövetelnek volt azonban egy másik célja is, amiről ők nem tudtak, mégpedig az, hogy az erőszak pokoli fellángolása eleméssze az itt összegyűlteket.
Feltéve, hogy az itt megjelent Caldwell parancsnok végre kihúzza a fejét a seggéből, és kiadja a támadás folytatásához szükséges előzetes parancsokat.
- Csak egy egyszerű parancs, Senor Commander.
De Caldwell nyilvánvalóan másként gondolta. Izgatottságában fel és alá járkált az őket rejtő természetfeletti árnyék határvonalánál. Ujjaival kopasz koponyáját simogatta úgy, hogy a hüvelykjei a fülei mellé kerültek, az egymással érintkező kisujjak pedig a feje búbját cirógatták. Az ujjai nyomán a vakító fehérségű fejbőrön apró, eleinte alig észrevehető barázdák jelentek meg, de ahogy Caldwell egyre izgatottabb lett, a barázdák úgy lettek egyre mélyebbek. Végül az ujjak már parancsnok koponyájának csontjába mélyítették ezeket a vajatokat. Caldwell továbbra is fel-alá járkált, és a koponyáját simogatta; láthatóan nem törődött ezzel a kis öncsonkítással, de az is lehet, hogy még csak tudatában sem volt annak, hogy mit tesz magával.
Tzimisce - gondolta Valejo. Ez a kis incidens újra emlékeztette rá, hogy miért borzong bele a klán puszta említésébe is, tudta, sohasem tudja elfelejteni. Ok legalább a Kamarilla pozőreivel szemben nem akarták feltétlenül embernek feltűntetni magukat. Valószínűleg a szörnyetegek egy kissé túlzásba vitték átalakulásukat, amelyet sokan közülük felemelkedésnek neveznének.
Nem mintha Valejonak akár csak egy csöppnyi kétsége lett volna, hogy az ő halhatatlan lelkének mi lesz a sorsa, de ezek a Tzimisce-k, ezek a szörnyetegek...
A Szűz mentsen meg minket, ha valamikor az irányításuk alá kerül a Sabbat - gondolta Valejo, majd rögtön összerezzent ettől az ösztönös vallásos megnyilvánulástól. Látszólag maga mögött hagyta a halandó életét olyannyira átitató vallási megkötöttségeket, de mint egy bűnös, akinek megengedték, hogy egy ideig, pontosan két és fél évszázadon át, elhalássza a gyónást, nem akarta túlfeszíteni a húrt azzal, hogy magára vonja a Szent Anya figyelmét. Ez a kis ballépés ugyanolyan biztonsággal mutatta meg Valejo idegességét, mint a Tzimisce esetében az öncsonkítás.
Valejo dühös volt magára ezért a kis gyengeségért. A csatában a fegyelem a legfontosabb. A Tzimisce engedetlensége ezért még nagyobb arcátlanságságnak minősült a szemében.
- A támadás nem indulhat meg, amíg Ön előre nem küldi a járőreit, Senor Commander - mondta Valejo.
- Valaki összekeverte a parancsokat - torpant meg azonnal Caldwell és zömök ujjával Valejo felé bökött. Még a csupasz agyarait is kivillantotta - Ez nem helyes.
Egy parancs, amely nem elfogadható egy alárendelt számára? Ez a kijelentés szinte sóbálvánnyá dermesztette Valejot, olyan távol állt a gondolatvilágától. Az évszázados madridi kiképzés Moncada bíboros keze alatt egyáltalán nem készítette fel erre. Valejo, a bíboros személyesen válogatott légiósainak szakaszvezetője, a Sabbat katonai elitjének a tagja, tudta, hogy a katona dolga végrehajtani a parancsot, nem pedig megkérdőjelezni.
De ez a New Yorki, ez az Újvilági nem tudta, vagy nem akarta ezt elfogadni. Ez a mostani engedetlenség nem lehetett az a Tzimisce-ktől elvárható, sőt természetes berzenkedés, amit a nálunk sokkal ravaszabb és politikailag dominánsabb Lasombrák utasításai hallatán tanúsítottak. Ezt a parancsot egy másik Tzimisce, Vykos tanácsos adta ki. Ezt az engedetlenséget az okozta, hogy az Óvilág hatékonysága beletiport az Újvilág érzékenységébe. A küszöbön álló offenzívát Moncada bíboros tervelte ki, és Vykos tanácsos fogja végrehajtani. Valószínűleg Caldwell és mások büszkeségén mély sebet ejtett, hogy az óceán túlsó partjáról érkezett vélt betolakodók valósítják meg azokat a terveket, amelyekkel ők évtizedeken keresztül hiába próbálkoztak. Az azonban, hogy. emiatt valaki az egész műveletet és a Sabbat amerikai kontinensen való felemelkedését veszélybe sodorja, az Valejo számára elképzelhetetlen és elfogadhatatlan volt.
Mégis, most éppen ez történt.
Caldwell folytatta a járkálást, ahol abbahagyta. Szárnysegédje, egy nem túlzottan elcsúfított Tzimisce, akit láthatóan nagyon zavart, hogy ilyen közelségbe került egy kialakulóban lévő összetűzéshez, még mélyebben az árnyékba húzódott. A támadás pontosan éjfélkor kell, hogy meginduljon. Már így is fölöslegesen feltartották az eseményeket és Caldwell viselkedéséből ítélve még további késlekedés várható.
- Ez nem helyes - ismételte meg Caldwell. - Nem hagyom, hogy minden dicsőséget learassanak az átkozott... - hirtelen megtorpant, amikor rádöbbent, hogy Valejo is jelen van.
- ...az átkozott idegenek? - kérdezte Valejo, és egy kis fenyegető élt vitt a hangjába.
Az amerikai a parancsnoktársára meredt, és lázasan kutatott elméjében valami kevésbé sértő jelző után.
- A... a többiek - bökte ki végül.
- Uram - mondta Valejo aki ezzel a hivatalos és visszafogott hangnemmel próbálta elfojtani kitörni készülő dühét. - Az ön járőrei biztosítják számunkra a teljes győzelmet. A bent lévők egyike sem menekülhet, és kívülről nem kaphatnak segítséget.
- Részt akarok az akcióból! - bömbölte Caldwell.
Valejo összerezzent. Hihetetlen. Nem elég, hogy Caldwell akadályozza a tervek végrehajtását, de a mostam kitörésével azt kockáztatta, hogy a bentiek felfedeznek a támadásban részt vevő három parancsnok közül kettőt.
- Csendesebben! - vakkantotta Valejo erőteljesen, de anélkül, hogy elővigyázatlanul fölemelte volna a hangját. Kényszeredetten megváltoztatta a véleményét a másik parancsok engedetlenségének okairól. Lehet, hogy egy kevés Óvilág-Újvilág ellentét is közrejátszik, de az egésznek a gyökere a profizmus hiánya az amerikai részéről. Valejonak volt már dolga ilyesfajta bosszantó fráterekkel az óceán mindkét partján, akik közül bármelyik Caldwellhez hasonló módon akadályozhatta volna a munkáját, de Caldwell ráadásul még ostoba is volt. Valejo elhatározta magát.
Ha még egyszer felemeli a hangját, megölöm.
Caldwell alaposan rászolgált már a halálra. A politikai helyzet azonban, amelytől Valejo megpróbálta tiszteletteljesen távol tartani magát, túl törékeny volt ahhoz, hogy határozottan lépjen fel ezzel a nagyképű idiótával szemben. Nem is teszi, feltéve, hogy most már csendben marad.
- A járőreimnek részt kellene venniük a támadásban - tartott ki Caldwell a saját igaza mellett, és öklével a tenyerébe csapott.
- Adja ki a parancsot, vagy álljon félre, és adja át a helyét valakinek, aki... képes rá - mondta Valejo.
Caldwellt csak felbőszítette a kimondatlan vád, hogy nem képes ellátni a feladatait. Ujjával ismét Valejo felé bökött. A Tzimisce dühtől remegő ujja majdnem a spanyol orrához ért.
Valejo a maga részéről nagy nehezen, de ellenállt a kísértésnek, hogy megragadja Caldwell ujját, és teljesen hátrafeszítse, majd addig feszítse tovább, amíg le nem törik. Caldwell segédje minden tőle telhetőt megtett, hogy még jobban beleolvadjon az árnyékba.
- Ezt nem fogom eltűrni tőled - fenyegette Caldwell olyan hangerővel, amely veszélyesen megközelítette azt a szintet, amely már drasztikus lépések megtételére kényszerítette volna Valejot.
Valejo rezzenéstelenül állt ellenfelével szemben. Egyedül acélos idegei tartották vissza attól, hogy Caldwellre támadjon. Valejo abban a kínos helyzetben volt, hogy egy Tzimisce-ét próbált rávenni arra, hogy végrehajtsa egy másik Tzimisce parancsait. Bár Valejo rendelkezett magasan a legtöbb harci tapasztalattal a támadásban résztvevők közül, a tanács világosan az értésére adta, hogy a három parancsnok közül senki, sem Valejo, sem Caldwell, sem pedig Bolon nem feljebbvalója a másiknak. Mindez átfutott az agyán, amíg ennek a hozzá nem értő szószátyárnak az ujjára meredt.
- Ezt nem fogom eltűrni tőled - ismételte meg Caldwell halkabban.
- Eltűrni? - kérdezte egy hang halálos nyugalommal Caldwell mögött. Caldwell megpördült, és Sascha Vykost pillantotta meg a közelben. Önkéntelenül is hátrált egy lépést. Vykos magas volt és karcsú. A Tzimisce-knél bevett szokás szerint Vykos gyakran változtatta a külsejét. A változás általában még a csontok és a bőr elrendezését is érintette, bár nála nem volt olyan gyakori, mint mondjuk a harci ghouloknak nevezett két lábon járó pusztító izomtömegeknél, amelyeket Bolon parancsnokon keresztül irányított. Magas homlokát ebben a pillanatban kétoldalt szimmetrikusan fel és hátrafelé hajló húsból formázott tollak díszítették.
Az évek során Valejo sokszor látta Vykost Madridban. A fizikai külső a Tzimisce-k számára formálható volt, de Vykos még a többi Tzimisce-hez képest is gyakran változtatta a megjelenését, hasonlóan ahhoz, ahogy a halandók időnként új frizurát készíttetnek maguknak. Ez az örökösen változó külső megjelenés, bár nagyon meghökkentő volt, mégis sokkal kevésbé volt nyugtalanító, mint az a szinte tapintható kegyetlenség, amely folyamatosan áradt a személyéből. Nem számított hogy éppen térdig gázol a hullákban, vagy ha csak vitaet iszogat egy csiszolt üvegpohárból, a kisugárzás mindig jelen volt.
Caldwell most ezzel a nővel, ezzel a lénnyel találta szembe magát. Ezt az akaratot vette semmibe, amikor megtagadta, hogy beindítsa a ma éjszakai támadás első fázisát.
- Önnek nem kell semmit eltűrnie, parancsnok – mondta Vykos. - Az ön dolga mindössze annyi, hogy kiadja a parancsokat, amelyek kiadásával megbíztuk önt.
- Vykos tanácsos... - kezdte egy rövid, rándulásszerű meghajlás után. - Nem reméltem, hogy itt találkozom önnel.
- Valójában - dorombolta, mint egy hatalmas ragadozó macska és közelebb oldalazott a mogorva és egyre feszültebb parancsnokhoz -, én sem terveztem, hogy ilyen közel jövök ahhoz, amit tudatlanságomban csatamezőnek feltételeztem.
Caldwell láthatóan visszarettent a dorgálás hatására. Most, hogy azzal a feljebbvalójával került szembe, akinek a parancsait olyan könnyedén vette semmibe, felháborodásának oroszlánrésze elpárolgott, a maradék pedig sokat vesztett vadságából. Vykos gyengéd hangneme, és hamis mosolya megtörte.
- Valami nincs rendjén. Itt csak valami... félreértés lehet - mondta Caldwell Vykosnak. - Azok a parancsok, amelyeket kaptam, nem lehetnek azok, amelyeket ön kiadott. Valaki összekeverhette őket, vagy tévesen mondták el nekem.
Vykos mereven nézte a parancsnokot, de sem szóval, sem pedig gesztussal nem reagált a szavaira.
- A járőreimet tartalékba rendelték - folytatta Caldwell -, hogy üljenek, és csak nézzék a rohamot. - Méltatlankodása újra feltámadt, ahogy visszaemlékezett az őt ért megaláztatásokra. - A fiaim ugyanolyan jól ölnek, mint bárki más. Sokan közülük Tzimisce-k - próbált hatni klántársára. - Megérdemelnek egy kis akciót. A többiek közül néhányan pedig... a saját klánjuk ellen harcolnának.
Valejo csak úgy mellékesen kiköpött az antitribuk említésére. Nem volt képes tisztelni azokat a vámpírokat, akik megtagadták vérüket, dacoltak az öregjeikkel, és elhagyták a klánjukat. Ágyútöltelékek. Semmi több.
A járdára csapódó köpet loccsanása mennydörgésként hatott a feszült csendben. A sértés nem kerülte el Caldwell parancsnok figyelmét, de jelenleg sokkal sürgetőbb problémákkal kellett szembenéznie.
- Tudom, hogy ön nem parancsolhatta nekünk azt, hogy csak üljünk és várjunk - mondta Caldwell. - Ön nem tenne ilyet. A fiaim megérdemelnek egy kis akciót. És én is. Ez csak egy trükk... Valaki megváltoztatta a parancsokat.
- Hmm - hajolt előre Vykos és előbb Caldwell jobb, majd a bal füle mellett szagolt bele a levegőbe. Caldwell ezt nem tudta mire vélni.
- A járőreim... a Tzimisce-ink és a többiek... - tartott ki éppen csak egy árnyalatnyi dadogással az igaza mellett Caldwell. - Mind... úgy értem, ön is tudja, rászolgáltak egy kis...
Valejo, akivel pillanatnyilag senki nem törődött, érdeklődve figyelte ezt a sajátságos párbeszédet, amely annyira távol esett attól a viszonytól, ami az ő tapasztalata szerint két különböző rangú tiszt között kívánatos lenne. A két szörnyeteg, akik bár most csak néhány centire voltak egymástól, nem érintette meg egymást. Valejo benyomása szerint leginkább két kígyóra hasonlítottak, akik teljesen elmerültek valamilyen bonyolult párzási rítusban.
De ekkor Vykos megérintette klántársát.
- Sss - gügyörészte Vykos mint egy anya gyermekének, és a tenyerébe vette Caldwell arcát. - Ön nagyon téved, Parancsnok - hangja most megnyugtató volt. Akár a jég okozta zsibbadás.
Valejo megesküdött volna rá, hogy még az őket körülvevő vastag árnyékon keresztül is látta, hogy Vykos szeme felizzik. De nem a káiniták között előforduló bestiális vörös, hanem hideg, átható kék színnel. Caldwell megpróbált tiltakozni, de Vykos újból rápisszegett, és egyik ujját gyengéden az ajkaira tette, hogy elcsendesítse. Miután Caldwell elcsendesedett, újra a tenyerébe vette az arcát.
- Nem vesznek aktívan részt a támadásban? - kérdezte Vykos. - Hogy képzelhet ilyet, én kedves Parancsnokom?
Vykos szomorúan megcsóválta a fejét.
- Az előreparancsolt járőrök légmentesen lezárják a Múzeum környékét. Látja a Múzeumot? - kissé oldalra fordította a fejét, hogy Caldwell valóban láthassa az épületet, majd igenlő bólintásra késztette a kezében tartott fejet. Egyszer. Kétszer.
- A járőrei miatt senki nem menekülhet – magyarázta türelmesen. - Azt tudja-e, Parancsnok, hogy kik tartózkodnak odabent? - kérdezte, de ezúttal nem hagyott időt a válaszra, hanem azonnal folytatta. - Ennek a városnak a hercege van odabent. Tehát valószínű, hogy mások megpróbálnak majd kívülről segíteni neki. Talán a halandók rendőrsége. De tudja, mi fogadja majd őket, amikor ideérnek?
Caldwell szemében a pislákolni kezdett a felismerés fénye, de nem a stratégiát ismerte fel, amely Valejo szerint már a kezdetektől világos kellett volna, hogy legyen, hanem a saját félelmét, amely éppen Vykos csitítgatásának és simogatásának hatására felébredt benne.
- Lezárt utak fogadják majd őket - válaszolta meg Vykos a saját kérdését. - Nem lesz segítség sem a herceg, sem a többiek számára.
A hang hiánya hűen tükrözte a fény hiányát a körülöttük lévő utcákon. Caldwell és Vykos arca most már gyakorlatilag összeért. Caldwell halott sápadt arcát Vykos tartotta fehér kezeiben. Valejo, aki külső szemlélőnek érezte magát, közönyös csodálattal szemlélte az egész bemutatót. Caldwell visszahúzódó segédje pedig mindent megtett, hogy beleszivárogjon a járda repedéseibe. Pedig ezt a trükköt talán még a Tzimisce-k sem ismerhették.
- Most már látja, hogy milyen fontosak az ön járőrei? - kérdezte Vykos, és ezúttal megengedte Caldwellnek, hogy saját maga bólintson.
- Jó. Csak biztos akartam lenni felőle - mondta Vykos, és elkezdte egyenletesen és erőteljesen összepréselni a kezeit. Caldwell arcán döbbent kifejezés jelent meg, de gyorsan átadta a helyét a félelemnek. Megragadta Vykos csuklóit, és megpróbálta lefeszíteni a kezeket az arcáról, de erőfeszítéseinek semmi hatása nem volt.
Vykos szemei még fényesebben ragyogtak, és Caldwell arca kezdte megadni magát az egyenletes nyomásnak. Vykos kezei lassan összelapították a koponyáját és az állkapcsát. Arcának újdonsült elnyújtottsága csak még jobban kihangsúlyozta a koponyáján lévő árkokat. Egy rövid nyögés szakadt fel Caldwell torkából.
Valejo nem volt képes elfordulni. Borzongó bűvöletben figyelte az eseményeket. Mint a meleg vaj - gondolta. Vykos kezei nemsokára össze fognak érni középen. Összepréseli, mint egy...
Éppen amikor Valejo megfogalmazta volna gondolatait, Vykos beledöfte hüvelykujjait Caldwell szemeibe. Valójában átdöfte hüvelykjeit a szemein, mert a mozdulat nem torpant meg a Caldwell arcán lecsorgó zselészerű anyagnál, hanem folytatódott és Vykos ujjai izzó késként hatoltak bele Caldwell agyába.
Valejo nem emlékezett arra, hogy a test mikor rogyott az úttestre. Egyszer csak ott hevert, és a fölötte álló Vykos megrázta kezeit. A lecsöpögő testnedvek úgy kopogtak az aszfalton, mint egy kezdődő vihar első esőcseppjei.
Vykos Caldwell aprócska Tzimisce segédje felé fordult. A fickó minden csepp lelkierejét latba vetette azért, hogy ne próbáljon meg elmenekülni az éjszakába.
- Adja ki a parancsot - mondta Vykos. - A támadás folytatódik.
Sarkon fordult, és elment. Biztos volt benne, hogy parancsait azon nyomban teljesíteni fogják.
Valejo figyelte a távolodó tanácsost, és meg mert volna esküdni rá, hogy magában dúdolgatott távozás közben.

 

1999. június 22., kedd, este 12:26
A Szépművészeti Múzeum közelében
Atlanta, Georgia

- Fogd be a szád, mielőtt letépem az arcodról - vetette oda Marcus a mellette álló két sötét, ruganyos alak, Delora, vagy Delona valamelyikének.
A kis csoport a parkoló tetején posztolt „Ujjas” Jorgeval együtt, aki a köpenyébe burkolódzott és engedelmesen csendben maradt. Már körülbelül két órája őrködtek itt.
Marcus már régen meg kellett volna, hogy kapja az új parancsokat, és a várakozás kezdett az idegeire menni. Ez legalább annyira idegesítette, mint Delora és Delona szűnni nem akaró csicsergő kuncogása. Egymás között csak egy Marcus számára ismeretlen, nyugtalan nyelven beszélgettek, és Marcusnak mindig az volt az érzése, hogy róla beszélnek, és rajta nevetnek. Miután kimondta a fenyegető szavakat rájött, hogy a valóságban nehéz lenne letépni valakinek a száját. Nehéz lenne letépni egy lyukat. De nem • törődött vele.
- Pofa be, kis verebek.
Delora és Delona apró termetű, sötét kis alakok voltak. Persze Marcus mellett mindenki apró termetű volt, tehát amíg magához hasonlította őket, addig verebek voltak. Kinézetük alapján azonban inkább pókokra hasonlítottak. Sovány karjaikat maguk köré fonták, bőrük nem egyszerűen fekete volt, hanem úgy tűnt, mintha megpörkölték volna őket. Marcus, aki nem volt képes szabadulni a saját hasonlataitól, nem volt biztos benne, hogy miért pörkölne meg valaki egy pókot. Vagy egy verebet, ha már itt tartunk.
Marcus attól tartott, hogy folyamatos fecsegésük elárulhatja valakinek az őrjárat rejtekhelyét. Ez még annál is rosszabb volt, hogy figyelmen kívül hagyták a parancsát, pedig Caldwell őt jelölte ki parancsnoknak. Végül is látótávolságban voltak a Múzeumtól, éppen csak a sarok mögött. Hát nem képesek felfogni, hogy milyen fontos megbízatást kaptak? Miért nem képesek egyszerűen csak befogni? A kis verebek. A parancsnoki felelősség hatalmas súllyal nehezedett Marcus vállaira.
- Ha még egyszer rátok kell...
De hirtelen mindenki elcsendesedett. Delona és Delora bojtos fekete fülei megremegtek, és a zaj irányába fordultak. Marcus is hallotta az alattuk kinyíló ajtó hangját. Az ajtót kinyitották, tehát volt lent valaki, aki kinyitotta. Marcus gyorsan a tető széléhez rohant és lenézett. Már szinte forrt a vére a hosszú várakozás és a vezérség megpróbáltatásai miatt. A kis verebek két oldalról követték.
Egy magányos alak hagyta el a garázst, aki most a sarok felé tartott. Marcusnak azt mondták, hogy se a Múzeum felé, se a másik irányba ne engedjen elhaladni senkit a garázs előtt. Ez az alak odalent távolodott a Múzeumtól, és ráadásul megpróbált észrevétlenül elosonni. Csak az ajtó nyílásának apró reccsenése árulta el.
Amíg Marcus azon töprengett, hogy milyen parancsot adjon, addig Jorge átfurakodott mellette, és az utcán haladó alakra vetette magát.
Marcus meg volt döbbenve. Jorge éppen most előzte meg vezérségének első igazi parancsát. A magánakció sikertelensége még ennél is megdöbbentőbb volt. Talán a köpenyének csattogása árulta el, de az is lehet, hogy az áldozatnak egyszerűen csak hihetetlen reflexei voltak. Mindenesetre, amikor Jorge éppen megérintette az idegent, az előre gurult, és alighogy Jorge a földbe csapódott, ő már talpon is termett. Marcus hitetlenkedve felbömbölt. Delora és Delona hisztérikusan kuncogott, mintha csak mulattatná őket, hogy a vezérük éppen most játszotta el a meglepetés még megmaradt utolsó morzsáit is.
A hihetetlenül fürge idegen bőre világosbarna volt. Ünnepi ruhát viselt, és a haját gondosan nyíratta, valószínűleg a legdrágább borbélynál. Felnézett Marcusra és a többiekre. Jorge közelebb óvakodott. Köpenyét hátradobta, és kinyitogatta kígyóként tekeregő és vonagló, több láb hosszúságú ujjait. Ezzel egy időben kiakasztotta az állkapcsát, akár egy boa, amikor a zsákmányát készül lenyelni. Jorge nevetve akkorára nyitotta a száját, hogy képes lett volna egészben lenyelni egy kisebb gyereket.
Az idegen ekkor újabb meglepetéssel szolgált: nem menekült el, hanem küzdőtartást vett fel.
- Gyertek csak, kurafiak! - visszhangzott a hangja a garázs vasbeton falai között. - Valakit magammal viszek közületek is. Ki tart velem Set poklának bugyraiba?
Set! Marcus el sem akarta hinni, hogy ilyen szerencséje lehet. Világos, hogy Jorge váratlan támadását csak az éjszaka egy másik teremtménye kerülhette el. De ennél sokkal fontosabb, hogy Caldwell nagyon meg lesz elégedve, amikor Marcus elviszi neki a Setita eltiport porhüvelyét.
Delora és Delona parancsra sem várva máris lefelé másztak az épület homlokzatán. A Setita hátrált. Marcusnak nem állt szándékában kimaradni ebből a mókából. Lábait átvetette a korláton, és elrúgta magát a tetőről. Ezek a lábak elég erősek voltak ahhoz, hogy csekély erőfeszítéssel összetörjenek egy tekegolyót vagy elgörbítsenek egy parkolóórát. Segítségükkel, jóval a visszavonuló Setita mögött ért földet. Jól látható volt a Setita megdöbbenése, amikor elvágták előle a menekülés útját. Két új gödröcske jelezte a helyet, ahol Marcus földet ért.
- Olyan kedves tőled, hogy meglátogattál minket – sziszegte Delora ritkán használt és furcsa akcentussal beszélt angolságával.
Marcus újra a levegőbe lökte magát. Ezúttal egyenesen a Setita felé. A három közeledő Sabbat zavaró hatása ellenére a Setita most is észrevette a közeledő veszedelmet és elvetődött, így Marcus rettenetes erejű ütése csak a hűlt helyét találta el a levegőben. Az idegen gurulva ért földet, és rögtön talpra is ugrott.
A Setita megpróbálta kihasználni a kínálkozó menekülési lehetőséget, de Delora és Delona hihetetlenül gyors és mozgékony volt. Gyorsan a menekülő útjába szökelltek, és ismét elvágták az útját. Amikor az idegen megtorpant, Jorge lecsapott. Ujjai úgy csaptak le, mint a sokáig éheztetett viperák, és a Setita testére tekeredtek. A támadó ujjaknak sikerült az áldozat egyik karját is elkapni, és szorosan az áldozat oldalához préselni.
Mivel Marcus a helyzeténél fogva jobban rálátott a küzdelemre, így azt is észrevette, amit Jorge valószínűleg nem láthatott. A Setita szabadon maradt kezével valamilyen rejtekhelyről egy aprócska kést húzott elő. Elég mélyre hajolt, úgyhogy Marcus azt gyanította, hogy a fegyver egy lábra szíjazott tokban lehetett elrejtve a nadrágszára alatt.
Milyen aranyos kis bicska - gondolta Marcus. A Setitát a testéhez szorított keze felől közelítette meg. Gyorsan végezni akart az áldozattal, mielőtt még a szökdécselő verebek megelőzhetnék. Ezzel megmutathatja nekik, hogy ki is a parancsnok. Marcus szemmel tartotta a Setita kezében lévő pengét, bár már annak is elég kicsi volt az esélye, hogy egy ilyen pöttöm kis fegyver képes lenne áthatolni embertelenül vastag bőrén, arra pedig esélye sem volt, hogy komolyan megsebezze.
Tetszik nekem ez a Setita - gondolta Marcus, amikor látta, hogy az áldozat még akkor sem adja fel, amikor már körülvették, és csak az egyik karját tudja használni. Tökös gyerek. Legalábbis addig, amíg Marcus ki nem préseli belőle.
Ebben a pillanatban a Setita megsuhintotta a kezében tartott pengét a levegőben. A kést nem hajította el, hanem...
Valami eltalálta Marcus arcát. A következő pillanatban égő, perzselő fájdalom csapott le a szemére, és minden sötétségbe borult. A fájdalom pedig még mélyebbre marta be magát. Karmaival próbálta meg kikaparni a fájdalmat az arcából és a szeméből, és közben nem törődött azzal, hogy most már az ujjaira is átterjedt a perzselő fájdalom. A megvakított Marcus ide-oda imbolygott az utcán, lábait mindig abba az irányba csapta a földre, amerre érzése szerint éppen el akart dőlni. Az aszfalt töredezni kezdett alatta és ez csak nehezítette a helyzetét, mivel így még nehezebben tudta megtartani az egyensúlyát. A szemei eközben még mindig égtek.
Sav. Vagy valami ehhez hasonló.
Marcus belevájta körmeit a bőrébe és letépett egy adag bőrt a szemei körül, de ez is csak keveset segített. Megpróbálta rákényszeríteni a szemeit arra, hogy kinyíljanak. A közeli utcai lámpa vakító fénye bősz pislogásra késztette, amikor végre sikerült.
Közelebb volt a harchoz, mint azt vakságában gondolta volna. A Setita újra lecsapott, és Jorge néhány lépéssel arrébb a földön hevert. A kés az egyik kezébe volt beledöfve, és Jorge úgy vonaglott és rángatózott a földön, mint aki nem képes a saját mozgását irányítani, közben pedig szánalmasan jajveszékelt, mint egy döglődő macska. A Setita háttal állt Marcusnak és Jorge-nak, és Delorával és Delonával nézett farkasszemet.
Marcus ökle kalapácsként csapott le a gyanútlan Setitára. Az ütés pontosan a lapockái között találta el és jó messzire röpítette a levegőben. A Setita összetörve zuhant az aszfaltra, és ezúttal az esést nem tompította semmiféle kecses gurulás. Delora és Delona egy pillanat alatt rárontottak, és ütésekkel bombázták a fejét és a vállait. Vigyáztak arra, hogy mindig kiüssék alóla a karját, vagy a lábait, valahányszor megpróbált újra talpra állni.
Marcus félrelökte őket, a gallérjánál fogva felemelte a Setitát, majd megpördítette, hogy szemtől szembe kerüljenek egymással.
És Marcus elmosolyodott.
Égő és könnyező szeme ellenére mosolygott miközben a Setita köré fonta karjait és elkezdte szorítani. Néhány borda elpattant. Milyen gyönyörű hang, és majdnem olyan kielégítő, mint az a gyötrődő kiáltás, ami a Setitából tört fel.
Pusztulj, kis ember. Pusztulj! Marcus mosolya tovább szélesedett, amikor meghallotta, hogy áldozata a szájába feltörő vértől fulladozik. Az összetört bordák valószínűleg összeszabdalták a belső szerveit. Az óriás Tzimisce-ét még az arcába fröccsenő vér is gyönyörűséggel töltötte el. Ezt a vért a Setita köhögte az arcába. Ez a győzelem vére volt. Marcus győzelmesen felbömbölt, amikor a Setita teste végleg feladta az ellenállást izmoktól duzzadó karjainak ellenállhatatlan satujában. Izületek ugrottak ki a helyükből. A Setita porhüvelye szinte megszűnt létezni. A Marcus által kifejtett szinte geológiai erő kétségtelenül péppé zúzta a testet. A maradványokat Marcus magához ölelte. Érezte a nemrégiben még kifinomult estélyi öltözet maradványait átitató gazdag vér szagát. Kartávolságba tartotta a maradványokat magától...
Csakhogy nem voltak maradványok, legalább is nem volt tetem. Igaz, vér volt mindenfelé, de túl kevés. Nyoma sem volt a felrobbant belső szerveknek, a ruhából nem csöpögött péppé zúzott hús. A győzedelmes üvöltés utolsó része belefagyott Marcus torkába, majd kielégítetlen bömbölésként született újjá.
Úgy tűnt Delora és Delona megértették mi történt: a Setita valahogy kicsúszott Marcus öleléséből, és hátrahagyta ruháit, mint valami levedlett bőrt. De arról, hogy a Setita hová tűnt, ők sem tudtak többet, mint Marcus. Sietősen minden irányban körüljárták a csatateret: följebb az utcán, lejjebb az utcán, a sarkon túl, a parkolóban... Mindenütt körülnéztek, de a Setita nyilvánvalóan megszökött.
- Eltűnt - mondta Delora, mintha bárkinek is szüksége lenne magyarázatra.
- Eltűnt - visszhangozta Delona.
Marcus hagyta, hogy az üres ruhák a földre essenek. Miután órákig várakozott és el kellett tűrnie, hogy a kis verebek semmibe veszik a parancsait, az egyetlen betolakodó, akit a csapata észrevett, megszökik. Jorge görcsökben fetrengett a földön, és Marcus maga is félig vak volt a szánalmas kis késre kent méregszerű anyagtól. Ez már több volt, mint amennyit el tudott viselni. Hirtelen kitátotta a száját, és figyelmeztetés nélkül lecsapott a meglepett Delorára. A harapása eltörte a nyakát. A fejet már csak néhány ín, vagy izom tartotta a nyakon. A megfelelő Setita lakomától megfosztott Marcus szárazra szívta az aprócska vámpírt, majd a kifacsart testet az úttestre dobta, mint valami szemetet.
- Szabadulj meg tőle - mutatott Delona volt partnerére -, aztán vidd fel Jorgét az emeletre. Most!
Rögtön észrevette, hogy ezúttal Delona milyen sietősen igyekezett szót fogadni. Marcus éppen szaporán pislogva dörzsölgette a szemeit, Delona pedig a parancsait teljesítve rohangált fel s alá, amikor az aprócska rádió csipogni kezdett Marcus zsebében. Az eszköz szinte elveszett hatalmas tenyerében, de rövid próbálgatás után sikerült megnyomnia a megfelelő gombot.
- Ötös járőr - mondta a rádióba.
- Szorosabbra vonjuk a gyűrűt - mondta egy hang, amely a rádióban sokkal távolabbinak hatott, mint amilyen messze a tulajdonosa valójában volt. - Az új megfigyelőpont ötven yardnál.
Marcus észrevette, hogy a rádióból nem Caldwellt hallotta, hanem az egyik segédjét. Azt a kis betojit. De ez önmagában nem volt szokatlan.
- Fogtam - mondta Marcus, aztán eszébe jutott, hogy ennél sokkal előírásosabb válasz is létezik, de a sok várakozás, meg frusztráció, meg kalamajka miatt nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. - Indulunk - mondta, és visszagyömöszölte a rádiót a zsebébe.
- Gyerünk, te kis veréb - intett oda Marcus Delonának.
Jorge még nem lenne képes mozogni, és ki tudja, hogy képes lesz-e valamikor is. Sosem lehet tudni, hogy a Setita méreg milyen hatással lesz egy olyan apró emberkére, mint ő. Marcus járőre tehát most már csak belőle és Delonából állt. De a kis szemét legalább abbahagyta a kuncogást.

 

1999. június 22., kedd, este 12:50
Peachtree út
Atlanta, Georgia

Szerencsére Caldwell testét elvitték. Nem mintha Valejo nem bírta volna elviselni egy megcsonkított holttest látványát. Munkája gyakran eredményezett megcsonkított tetemeket, sokszor nagy mennyiségben, de a küszöbön álló támadásra kellett koncentrálnia. Nem volt szüksége arra, hogy elvonja a figyelmét az a zord emlékeztető, hogy mit tett Vykos tanácsos az előző parancsnokával.
Amint a parancsnok által emelt akadály elgördült a támadás útjából, a járőröket közelebb rendelték, és szoros gyűrűbe fogták a Múzeumot. Az utakat hivatalosnak látszó útelzárók torlaszolták el, amelyek elriasztották a véletlenül erre vetődő járókelőket, bár ebben az időben Atlanta elég elhagyatott volt hét közben. Valejot nem igazán aggasztotta volna, ha van néhány civil áldozat, de fennállt a lehetősége annak, hogy a rendőrség érdeklődni kezd az útelzárások, vagy éppen a Múzeum iránt. Jó néhány autós lövöldözést rendeztek meg csak azért, hogy ezt a lehetőséget elkerüljék. Vykos parancsa szerint legalább két tucat halandó áldozat lesz. Egy ilyen kaliberű támadás az alvó városban órákra lefoglalja majd a rendőröket és a mentőket.
Valejo saját elvárásai szerint nem lesz szükség ennyi időre.
Csendben adta ki a parancsot a támadás megindítására. A kívülálló szemlélő meglepődhetett volna azon, hogy a jelre semmi észrevehető válasz nem érkezett, de ennek a szemlélőnek biztosan elkerülte volna a figyelmét az a hatalmas sötét árnyék, amely Valejo közeléből kiindulva lassan átterjedt az utcára. Az utcai lámpák hunyorogni kezdtek, ahogy a sötétség magába szippantotta a fényüket. Az árnyék folytatta az előre nyomulást addig, amíg az egész utcát beborította a sötétség, és az utcai lámpák már csak mérföldekre lévő világítótornyoknak tűntek. A dagadó hold láthatóan elsötétült.
Valejot büszkeséggel töltötte el légiós századának gyakorlott előrenyomulása. A tintaszerű feketeség szorosan körülölelte a Múzeum alapjait, majd felkúszott a lépcsőkön a főbejárathoz. Valejo tudta, hogy a többi kijáratot is biztosították, különös tekintettel a földalatti garázsra, ahol a hírszerzés jelentése szerint legalább fél tucat sofőr és szolga - kétségtelenül Kamarilla véren nevelt ghoulok - várakozott gazdájára.
Mintegy válaszolva gondolataira egy tömény sötétségből álló alak jelent meg a semmiből Valejo mellett. Az aszfaltból emelkedett ki, emberformája volt, de tömény sötétségből állt. A feketeség megszilárdult és egyre jobban elkülönülő árnyalatok jelentek meg az alakon, míg végül Alcaraz légiós állt Valejo mellett.
- A garázs biztosítva, uram - bólintott kurtán tisztelgésképpen a légiós.
- Ghoulok? - kérdezte Valejo.
- Si.
- A többi kijárat?
- Biztosítva, uram.
- Mindegyik?
- Si.
- Nagyon jó - mondta Valejo, aki megbízott Alcaraz képességeiben és ítéletében. - Foglalja el a pozícióját.
Alcaraz ismét bólintott. Az arcvonásai megfagytak, mintha a látható kép több másodperces lett volna, végül a test a széleitől befelé haladva elsötétült, míg végül újra egy tisztán fekete árnyékokból álló alak lett belőle. Ezután feladta a formáját és a hatalmas tintacsepp beleolvadt a kifürkészhetetlen fekete tóba.
- Bolon parancsnok? - emelte a szájához Valejo a rádiót.
- Itt Bolon - recsegett a válasz alig egy pillanat múlva.
- A külső terület biztosítva - jelentette Valejo. - A második fázis sikeresen befejeződött.
- Vettem.
Valejo visszaakasztotta a rádióját az övére. Körülötte mindenfelé az árnyékok lassú, módszeres mozdulatokkal életre keltek. A sötétségből most senki sem emelkedett ki, mint a parancsnok hadnagya az imént, hanem a nagyobb, többnyire emberszerű formák szabályos alakzatban közeledtek a Múzeum felé. Az alakok külseje és végtagjaik elrendezése változó volt, de mindegyik hatalmas méretű volt. Jóval Valejo fölé tornyosultak, pedig ő maga is több mint hat láb magas volt. Ez az előrenyomulás olyan benyomást keltett, mintha a körülöttük lévő épületek nyomulnának a Szépművészeti Múzeum felé.
Akár így is lehetne - gondolta Valejo, annyira bízott a tervükben. Régóta szolgálta már Moncada bíborost és tudta, hogy jótevője nem támogatna egy kétesélyes ügyletet, és végképp nem rendelne ki egy ilyen eseményre egy teljes századnyi légióst.
Bolon harci ghouljai - valójában Vykos ghouljai voltak, csakúgy, mint ahogy a légiósok is végső soron Moncada bíboroshoz voltak hűek és nem Valejohoz - akadálytalanul elérték a sötétségbe burkolt Múzeumot, és ott járőrökre oszlottak. Az egyik járőr a parkolóban lévő lift felé vette az útját, á másik felkészült, hogy erőszakkal hatoljon be a főbejáraton, a harmadik pedig elkezdett felkapaszkodni a Múzeum falaira. Valejo elámult ezeknek a masszív lényeknek a mozgékonyságán, de aztán emlékeztette magát, hogy ezeket valószínűleg pontoson ilyen típusú küldetésekre hozták létre. Talán pontosan erre a támadásra.
Mindegyikük mestermunka volt - masszív építmények izomból és megerősített csontból, amelyek kérges bőr alatt rejtőztek. Bármekkora mentális fürgeséget áldoztak is fel a céltudatosságukért cserébe készítésük során, Valejo meg volt győződve arról, hogy bőven megérte.
Caldwellnek is lehetett volna ilyen szerencséje - gondolta Valejo.
A nézelődés ideje lejárt. Ma vért kellett ontani. Gazdag vért, amelyből ő maga is elveszi majd a részét. Még egyszer, utoljára ellenőrizte az oldalfegyverét, és a fegyverövére akasztott különleges gránátokat, mielőtt egy Lasombra született könnyedségével feladta volna fizikai alakját, hogy csatlakozzon az előtte elnyúló árnyékokhoz. Az árnyékok élére állt és vezette őket. Felkúsztak a Múzeum falain, át a mászó harci ghoulok feje fölött, és rárontottak a bent várakozó áldozatokra.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:04
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

- Pokolba az Elysiummal - mondta J. Benison Hodge, Atlanta malkáv hercege. - Elviselhetetlen magatartásáért büntetést érdemel.
Julius kipróbálta a kezében tartott súlyos kard megnyugtató egyensúlyát. A másik penge, amely pontosan megegyezett azzal, amit most a kezében tartott, a hátára szíjazott tokban pihent. Julius tisztában volt vele, hogy amint azt az előbb Atlanta jog szerinti hercege is kijelentette, ez a hely Elysium volt, vagyis tilos volt minden fajta erőszakos cselekedet. De Julius ismerte Benison kiszámíthatatlan természetét is. A herceg hajlamos volt irányíthatatlan düh és erőszak kitörésekre - pokolba a törvényekkel, még azokkal is, amelyeket ő maga hozott.
Valójában Julius pont ezt akarta kihasználni.
A galéria most a szobrászat kertje volt, melyet fekete üvegfalak osztottak fel. Az egész egy temetőre emlékeztette júliust, csak a szobrok voltak egy kicsit nagyok, és gránit helyett itt gyakrabban használtak márványt. A Brujah arkón felkészült rá, sőt minden porcikájával kívánta, hogy egy új fejfát állíttasson ebbe a temetőbe. Mindössze arra volt szüksége, hogy a herceg megpróbálja beváltani a fenyegetéseit, és úgy tűnt, hogy a hatalmas kétszárnyú ajtó árnyékában, amelynek óriási méretei mellett a kiállításon egymásra halmozott kérkedő Toreador mesterművek eltörpülni látszottak, a herceg megteszi neki ezt a szívességet.
Benison gyilkos indulattal a szemeiben csörtetett előre. A körülötte álló Vértestvérek egymást tiporva próbáltak eltakarodni az útjából. A herceg zölden szikrázó szemei élesen elütöttek gesztenyebarna hajától. Ez a hatalmas termetű, erős testalkatú vértestvér egyike volt azon keveseknek, akik tisztességes küzdelemben megszorongathatták volna Juliust.
Azonban Julius a kezében a szorosan, mégis könnyedén tartott karddal egy fegyvertelen malkáv herceggel állt szemben és nem érezte szükségesnek, hogy egyenlő esélyekkel induljon a csatába.
Megfog támadni, és én elpusztítom - gondolta Julius halálos nyugalommal.
A most kialakult összetűzés több évre visszanyúló sérelmeken alapult. A kiváltó ok az volt, hogy a herceg folyamatosan, és szisztematikusan rosszul bánt a Brujah klán tagjaival. Igaz, hogy azok közül, akiket a herceg megsértett, egyik sem állt különösebben közel Juliushoz, de a látszatot és a klán méltóságát fenn kellett tartani. Végül nem egészen egy évvel ezelőtt majdnem megsértették a Maskarádét - valaki információkat szivárogtatott ki a helyi újságoknak a Vér Átokról. Az ezt követően kirobbanó Anarch lázadás elég okot adott Juliusnak ahhoz, hogy a feletteseitől a Kamarillánál megszerezze az engedélyt Benison tevékenységének szoros megfigyelésére. Érvelése szerint ezek a tevékenységek láthatóan veszélyeztetik a környék stabilitását, márpedig a hatalom birtokosai semmi mást nem akartak jobban a stabilitásnál. Tegnap pedig valaki föld-levegő rakétával megtámadott egy rendőrségi helikoptert. Ha ez nem volt a Maskarádé égbekiáltó megsértése, akkor mi? Ezek után Julius úgy érezte, hogy mestere, Pascek Justicar, támogatni fogja, bárhogy is lépjen fel Benison ellen.
Julius azonban leginkább csak egy jó ürügyet szeretett volna arra, hogy felszeletelhesse az őrült déli herceget és úgy tűnt, Benison elhatározta, hogy megadja neki, amit kíván. Julius mozdulatlanná dermedt és vigyázott rá, nehogy elárulja az első támadásának irányát. A herceg egyik elfehéredett öklét hátra húzva rohamozott...
És sötétség borította el a Múzeumot.
Julius érzékszervei azonnal hiperérzékenyekké váltak, és megpróbálták kiegyenlíteni a látás hirtelen elvesztéséből fakadó hátrányokat. A közelben valaki felsikoltott. Ez az ösztönös sikoly biztosan felhangzik bármely tömegből, amely hirtelen teljes sötétségben találja magát. A kiváltó ösztönök nem haltak meg a halandó testtel együtt. Julius azonban ritkán esett pánikba. Ezért is élt meg olyan sok évszázadot.
Julius érzékszervei egyszerre számtalan dolgot tudattak vele: a tömeg még a sötétben is megpróbált elhátrálni tőle és a hercegtől; a herceg ritkán tapasztalható önuralomról téve tanúbizonyságot azonnal megállította a rohamát; senki nem próbált a sötétség leple aláirt valamelyik harcos háta mögé lopakodni, tehát nem háziasszonyuk, Victoria Ash, vagy egy másik cselszövő próbál ily módon a herceg vagy az arkón közelébe juttatni egy bérgyilkost. Mindesetre Julius nem hitte, hogy Victoria valami ennyire vakmerő dologgal próbálkozna. Világosan látszott, hogy Victoria megpróbálta belesodorni a herceggel való összetűzésbe és nagyon meglepte, hogy Julius nemcsak hogy könnyedén beadta a derekát, de szinte égett a vágytól, hogy ebben a dologban a kedvére tegyen. Ráadásul Julius minderre a nélkül is hajlandónak mutatkozott, hogy szüksége lett volna a kisded játékaira. Julius a nyílt rohamot kedvelte, míg Victoria modus operandi-ja inkább egy hátulról jövő tőrdöfés volt.
Az első sikoltások után vészterhes csend ereszkedett a galériára. A toporgó lábdobogásból ítélve a hirtelen áramszünet minden jelen lévőt meglepett. Ennek ellenére biztos, hogy nem volt véletlen baleset...
Hová tűnt a vészvilágítás? - csodálkozott Julius, majd amikor áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, észrevette, hogy a vészvilágításból szivárog valami kis pislákoló fény...
De nem a világítás hibásodott meg, hanem... Az árnyékok mozogtak.
Julius gyorsan tett néhány lépést és már világosan látta a kavargó árnyékokat. Észrevette a mintát, ahogy a természetellenes sötétség lassan körülvett minden vértestvért a teremben. A fekete, átlátszatlan üveg válaszfalak csak még jobban felerősítették ezt a hatást. Lehet, hogy Victoriának mégis csak van valami köze ehhez az egészhez, kérdezte magától Julius, de ekkor a sötétség beérte őt, körülzárta és a megmaradt kevés fényt is kioltotta. Julius most már tisztában volt az őt körülölelő feketeség természetfeletti voltával, és most már azt is észrevette, hogy az árnyékoknak anyaguk és súlyuk volt, és egyre növekvő elszántsággal kapaszkodtak belé. A sötétségből csápok formálódtak, amelyek a karjaira és a kardjaira tekeredtek. Julius hirtelen rájött, hogy mivel áll szemben.
- Lasombra! - ordította valaki.
A vészvilágítás lámpái szép sorban felrobbantak, egyik a másik után, és ezzel véglegesen megtörték a kiáltást követő rövid csendet. A lámpák szilánkjai rakétaként röpködtek a galériában, és a kihunyó világítást követően leszálló valódi sötétség csak tovább erősítette a túlvilági árnyakat.
Julius lecsapott a csápokra. Nem engedhette meg magának, hogy mozgásképtelenné váljon. Nagyon furcsa élmény volt, amikor a kardja a megfogható sötétségbe hasított. A csáp, amelyet támadásával levágott, semmivé foszlott és az árnyék kissé hátrébb húzódott tőle. De ez a nyugalom nem tartott soká, mert a sötétség újra megtámadta, de ezúttal egy másik szögből.
A káosz mindenfelé dühöngött Julius körül. A sötétség fenyegetően hullámzott, a csápok egyetlen csapással a földre küldték a Vértestvéreket. Akadtak a sötétségnek olyan foszlányai is, amelyek csak figyelemelterelésként támadtak. Nem voltak valódiak és ártalmatlanul átsuhantak az alkaron vagy a kardon, amellyel a támadásukat akarták kivédeni. A kavargó sötétség pedig folyamatosan jelen volt, és időnként végigsöpört a hatalmas termen, mint egy háborgó viharfelhő. Julius egyik pillanatban még vállvetve harcolt egy Vértestvérrel, a másikban a sötétség beborította, és teljesen egyedül maradt a hatalmas, időtlen feketeségben.
Megpróbált vigyázni arra, hogy hová sújt le. A szeme sarkából látta, amint Benison lecsapott az árnyékra de öklével egy szerencsétlen alattvalójának az arcát zúzta be. Szegény lány összerogyott, mint egy élettelen rongybaba.
Úgy tűnt, hogy a herceg is képes ellenállni a Lasombra támadásnak. Mert mi más is lehetne? Egyetlen más teremtmény sem bírt ekkora hatalommal az árnyék felett. Julius azon túl, hogy távol tartotta a csápokat, nem igazán tudta, hogy hogyan is birkózhatna meg a problémával. Ráadásul nem mindegyik vértestvér tartotta olyan jól magát, mint ő vagy a herceg. Egy fekete tömeg vonaglott és rángatózott a földön alig egy tucat yardnyira tőle, aztán a sötétségből egy díszruhás kar tört elő. Julius néhány perce már látta valakin ezt a ruhát, és most a kar és a hozzá tartozó Vértestvér az őt földre préselő könyörtelen árnyékok ellen küzdött.
Julius fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Hogyan lehetne megtalálni a sötétséget irányító Lasombrát, hogyan állíthatná meg a támadást a forrásánál? De aztán hirtelen megsokszorozódtak a gondjai.
A néhány megmaradt vészlámpa fénye átszűrődött a kavargó árnyakon, és a villanólámpákéhoz hasonló hatást hozott létre. A zavarba ejtő felvillanások közepette Julius hatalmas, torz formákat látott közeledni.
- Sabbat! - kiáltotta Julius és remélte, hogy figyelmeztetése eljut Benisonhoz vagy valakihez azon kevesek közül, akik az ő javára billenthetnék a küzdelem kimenetelét.
Julius azt vette észre, hogy felnéz a mindenfelől közeledő lények egyikére. A lények közül a legkisebb is jóval hét láb fölé magasodott. Vállvetve közeledtek és eltakarták azt a kevés fényt is, amely átszűrődött az árnyékokon. Egy elefántszerű lábakon haladó szörnyeteg, amely hat vagy hét karmokban végződő végtagjával hadonászott, félrelökte e többieket és előretört. A csapkodó karok között Julius észrevette a teremtmény dühtől és éhségtől vörösen izzó szemeit, de ettől eltekintve a lénynek nem volt arca.
Az arkón előrelépett és elfogadta a kihívást. Örült annak, hogy végre az árnyékoknál megfoghatóbb ellenféllel került szembe. Kardja felsivított a levegőben, és a lény három karja vért és gennyes váladékot spriccelve a földre hullott. A szörny felsikoltott, és hátratántorodott a még mindig megfontoltan közeledő társai felé. Julius megnyalta a száját és megérezte az arcára fröccsent mocsok ízét.
Ghoul vér. Nem volt elég erős ahhoz, hogy egy valódi vámpíré legyen.
Tzimisce vér. Julius már ismerte az ízét. Akkor is biztos lett volna benne, ha nem ismerte volna. Ahol Lasombrák jártak, ott biztosan volt a közelben néhány a rémeik közül, akik mint a szófogadó kutyák lestek a gazdáik asztaláról lehulló falatokat. Ráadásul felbukkantak ezek a förtelmes teremtmények is. Csak egy Tzimisce eltorzult elméje teremthet ilyen borzalmat.
A Juliushoz legközelebb álló harci ghoulok látták, hogy az arkón mit tett türelmetlen társukkal, és egy pillanatra elbizonytalanodtak. A teremben az atlantai Vértestvérek sorra estek el. Az ellenállók száma hihetetlen gyorsasággal csökkent. Benjámin, egy második vonalbeli Ventrue, kábultan hevert a földön. Egy harci ghoul éppen azon igyekezett, hogy az egyik szobor letört lábával eszméletlenre verje. A közelben két szörny emelt fel egy Gangrelt, aki meggondolatlanul támogatás nélkül támadott, és a két lábánál fogva próbálták szétszakítani. Juliusnak nem volt rá ideje, hogy kivárja, kinél marad a nagyobb darab.
A mészárlás és a kavargó árnyékok közepette egy szembeszökő tény fúrta keresztül magát a kiélesedett harci ösztönökön keresztül Julius tudatáig: ez nem egy egyszerű Sabbat portya volt, amelyet akkor feltételezett, amikor először lecsapott rájuk a Lasombra sötétség, és amelyet egyszerűen csak vissza kell verni, amelyet csak le kell rázni. Ez volt a legnagyobb Sabbat izomerő, amelyet valaha is egy tömegben látott. Ilyen még nem volt. Csodára lenne szükség ahhoz, hogy a Vértestvérek legyőzhessék a rémeket és árnyékos mestereiket. Méghozzá gyorsan. Nagyon gyorsan.
Amikor a ghoulok elindultak felé, Julius megkockáztatott még egy pillantást körbe a teremben. A herceg túl messze volt tőle. A feleségét állandóan takarva az őket támadó lények elől éppen Julius felé vonultak vissza.
- Benison! - szólította meg Julius.
A herceg megpördült a hangra. Ő maga is véres volt, bár Julius nem tudta volna megmondani, hogy a kapott vagy a kiosztott sebektől. Julius előhúzta tokjából a második pengét. Benison árulást gyanított, és összeszűkültek a szemei, de Julius megfordította a fegyvert, és a markolatát odanyújtotta a malkávnak.
Benison megfontoltan bólintott, és elfogadta a fegyvert.
Ez a csendes közjáték súlyos hullámot indított el, amely áthaladt szinte az egész galérián. Nyomában elakadt a szó, elcsendesedett a harc. Egy ilyen valószínűtlen, sőt lehetetlen szövetség magalakulása a herceg és az arkón között minden jelenlévő Vértestvér számára világossá tette, amit Julius nagyobb harci tapasztalatának köszönhetően már régen tudott: bár a Sabbat még nem érte el a célját, de nagyon közel járt hozzá. A Kamarilla vámpírok sorsa meg volt pecsételve.
Úgy tűnt, hogy még a Sabbat gépies teremtményei, á harci ghoulok is megérezték a pillanat jelentőségét. De az is lehet, hogy a pillanatnyi megtorpanás csak taktikai szünet volt, és csak összegyűjtötték erejüket a pusztító végső rohamra. Bármi is okozta, a haladék egyetlen lélegzetvételnyi ideig tartott.
Üvegcsörömpölés harsant. A Múzeum külső ablakai és a bent felállított üveg válaszfalak egyaránt felrobbantak, és a repkedő szilánkok átvágták a ruhát, belehasítottak a húsba. Julius eltakarta a szemeit, de ügyet sem vetett a húsába maró több tucat szilánkra. A betört ablakokon át húsz hússzínű, ököl nagyságú labdacs repült be a terembe. A kis golyók pattogva érkeztek a padlóra és vérszagot árasztottak. Jó okkal. A gömbök egy ütemben lüktettek. Egyszer. Kétszer. A harmadik lüktetésre felrobbantak és véres-gennyes váladékot spricceltek szerteszét. A Vértestvérek döbbenten és meglepetten hőköltek hátra, de végül a vér, és az izgalom néhányukban felébresztette a legelemibb ösztönöket. A Bestia éhesen felágaskodott és a vámpírok egymás torkának estek.
A ghoulok ebben a pillanatban csaptak le, és az árnyékok is újból támadásba lendültek, a hatalmas torzók megtévesztő sebességgel mozogtak, és keményen szorongatták Juliust, aki csak ezért, mert az előtte lévő és az oldalról támadó rémalakokra összpontosítani, mert tudta, hogy Benison a hátánál van. A herceg felesége, Eleanor, kettejük között rejtőzött. Julius pengéje sokszor talált célba. A levágott végtagok a földön pattogtak. Az arkón széthasította egy harci ghoul koponyáját, amikor az egy térdre mért ütés következtében előre tántorodott. A gigantikus tetem egy kezdetleges mellvédet alkotott Julius előtt, aki így nyert néhány lábnyi szabad mozgásterületet.
Jobbra, nem messze tőle a Toreador házigazda, Victoria Ash lerogyott egy ghoul súlya alatt. Julius közelebb lépett és lesújtott a támadójára.
Ez a pillanatnyi kis kihagyás majdnem az életébe került. Csak egy hajszálnyival kerülte el a fejét egy karmos kéz csapása. Ha az ütés célba talál, akkor biztosan megszabadította volna ettől a testrészétől. A villámgyors ellentámadás leválasztotta a karmokat a helyükről, de még így is maradt öt vagy hat másik, amelyik folytatta a támadást. Julius a lény felsőteste felé döfött és remélte, hogy sikerül egy csapással halálos sebet ejtenie rajta, de a támadását megakasztotta egy húzás a lábán és a döfés nem talált célba.
Az arkón szerencséjére a megtámadott lény visszahőkölt és így volt ideje, hogy visszafordulva lecsapjon a lábára tapadt valamire. Feltételezte, hogy csak egy újabb árnyékcsáp lehet, de a csáp helyett a város Brujah elsőszülöttével, Theloniussal találta szemben magát. A vámpír most az ő lábán kapaszkodott fölfelé. Az elsőszülött lábai hiányoztak. Valaki térd fölött leszakította őket és most egy véres ösvény vezetett Theloniustól a leszakított végtagokig. Azonban Juliust jobban aggasztotta az, amit a klántársának a szemében látott: az éhség őrülete. A húsgránát kétségtelenül leküzdhetetlen vérszomjat ébresztett Theloniusban.
Julius mindössze egyetlen pillanatig habozott, mielőtt egyetlen erőteljes kardcsapással lefejezte volna Theloniust. A test a földre esett. Julius most nem törődhetett semmivel, még azzal sem, hogy Thelonius a város Brujah elsőszülöttje, hogy ő vezette az Anarch lázadást, amely majdnem letaszította Benisont a trónról. A csatában felmerülő szükségszerűségek nem mindig kedveznek a politikának. Julius ebben a pillanatban nem tűrhetett meg egy ilyen veszélyforrást.
A karmos teremtmény újra támadott, mintha csak igazolni akarná Juliusnak a másodperc törtrésze alatt hozott döntését. Ezúttal az arkón döfése erős és pontos volt. A pengéje elkerülte a megmaradt végtagokat és mélyen behatolt a lény felsőtestébe. Julius megforgatta a pengét, s amikor kihúzta, így az ugyanannyi kárt okozott kifelé jövet, mint befelé menet. A bestia áttántorgott az előző rém teteme fölött és összerogyott.
Minden győzelme ellenére az árnyékok még mindig a lábaiba és a bokáiba kapaszkodtak és a ghoulok, akiknek a sorai nem látszottak ritkulni bármennyit is pusztított el közülük, megújult erővel lendültek támadásba. A herceget betemette egy rakás ezekből az undorító teremtményekből. Eleanor, aki felkapta az egyik halott ghoul bunkóját, megpróbált segíteni neki, de a fegyver túl nagy és nehéz volt az ő apró kezeinek. Csapásai közül kevés talált célba és még kevesebb volt ezeknek az elkeseredett próbálkozásoknak az eredménye. Egy szerencsétlen flótást egy hatalmas árnyékcsáp újra meg újra padlóhoz csapott, végül kidobta az ablakon. Julius újra belegázolt a küzdelembe.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:10
A tűztánc
Atlanta, Georgia

Az atlantai rendház felső emeletét robbanás rázta meg. Az ablakokon kicsapó lángnyelvek elkárhozott lelkek sikoltásával menekültek bele az éjszakába. A társalgóban dühöngő tűzvész közepén a Hannah maradványait tartalmazó cédrusfa koporsó enyhén füstölögni kezdett. Koromtól mocskos, véres verítékben úszó kezek ragadták meg az ormótlan ládát. A hőséggel nem törődve durván kivonszolták a dobozt a lobogó lángok közül.
A tűzben pattogó gerendák hangja pisztolylövésként hatott a csendes éjszakában. J. Benison Hodge herceg rejtekhelye, Rhodes Hall, hirtelen összeroskadt saját súlya alatt és millió arany szikrát lövellt az ég felé.
Az épületben az üvegcserepek záporában csúnyán összeroncsolódott karmok szedegették össze az üveges szekrények tartalmát. A herceg felbecsülhetetlen értékű Polgárháborús puskagyűjteményének minden egyes darabját csodáló kezek adták egymásnak a Peachtree utat és a Szépművészeti Múzeumot elválasztó néhány háztömbnyi távolságon.
A Szépművészeti Múzeumban a Tűztánc már irányíthatatlanul dühöngött. Az ünneplők már felprédálták Midtownt és minden mozdítható, letörhető vagy kifeszíthető darab fát magukkal vittek.
A zsákmányt a Múzeum előtti teret uraló különös szobor lábánál tornyozták fel. A hatalmas mozgó fémszobrot Calder készítette. A lángokból fölszálló hő belekapott a szobor lelógó, élénk színűre festett fémtábláiba és a mozgó rész a fémen csúszó fém kísértetiesen éles hangjával lassan pörögni kezdett.
Az őrjöngő, féktelen Sabbat vámpírok nemtörődöm könnyedséggel ugráltak át, bele vagy keresztül a lángokon. Ez egy ősi rituálé volt, amely megacélozta az idegeket. Az ünneplők minden egyes ugrása vakmerőbb volt az előzőnél. Megpróbálták túlszárnyalni egymást bátorságban, ügyességben. Minden tűztáncos, aki a lángok között lelte a halálát, csak még jobban felkorbácsolta az őrjöngő tömeg lelkesedését.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:12
Parkoló, Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A külső falon lévő egyik oldalbejáró melletti repedésen egy vékony árnyék szivárgott be. Bolon, a félelmetes harci ghoulok vezetője a közelben állt. Az árnyék felé áromlott, majd a beton padlón emberi alakot vett fel. Ebben az alakjában nagyon hasonlított egy rendőrségi krétarajzra, csakhogy most a test nem csak egyszerűen egy vonal volt, hanem szilárd, sötét tömeg. Az árnyék a földön maradt, de a lábánál egy tükörkép kezdett függőlegesen alakot ölteni, mintha csak az árnyék vetne árnyékot. A szabadon álló fekete forma végül kitelt, levetette sötétségből készült köpenyét és a helyén Valejo jelent meg.
- Komolyak a veszteségek - mondta Moncada légiósa Bolonnak -, de a győzelem a miénk lesz. A herceg és a Brujah arkón még mindig ellenállnák, de szinte már csak ők vannak talpon.
- Ha azt akarod - mordult fel Bolon -, hogy valami tökéletes legyen...
Átlépett a Kamarilla ghoul teteme fölött, akinek a belső részeit eddig nagy gonddal próbálta meg szétteríteni a földön. Bolon a parancsnoksága alatt álló harci ghoulok legtöbbjéhez hasonlóan legalább nyolc láb magas volt. Amikor megmozdult, a testéből kialakított és szorosan illeszkedő vastag csont páncéllemezek zajosan csikorogtak egymáson. Hatalmas csont tüskék meredtek ki a vállaiból, a könyökéből, a csuklóiból és a térdéből, ezen kívül egy ilyen tüskékből álló taréj díszítette a fejét védő csontsisakot.
Valejo az orrnyergét masszírozta, amíg arra várt, hogy érzékei kitisztuljanak. Az árnyékból a testbe való átmenet néha nagyon megrázó perspektívaváltást okozott. Nagyon csábító volt az árnyék lét a csábító sötétségben, az alaktalanság korlátlan szabadságának érzete, nem is beszélve az egyedülálló közösségről, amely akkor alakult ki, amikor összeforrt a többi légióssal, hogy kialakítsák azt a hatalmas árnyéktakarót, amely most képes lett volna beborítani az egész Múzeumot. Nagy volt a kísértés, hogy egyszerűen csak a része maradjon ennek a közös testnek. A kiképzésnek, amelyet Moncadától kaptak, a legnagyobb eredménye volt az a képesség, hogy a légiósok össze tudták kapcsolni testetlen alakjukat. Az élmény által okozott függőség volt a bíboros egyik biztosítéka a légiósok hűségéről.
Valejo már számtalan újoncot vesztett el, amikor azok nem akarták, vagy nem tudták újra felvenni a saját személyiségüket. Az erősek azonban még erősebbek lettek.
- Hozzátok azokat a hordókat - parancsolta Bolon néhány közelben álló ghouljának, azok pedig kötelességtudóan felkaptak néhány olajoshordót, amit éppen most pakoltak le egy teherautóról és követték Bolont a felvonóhoz.
Valejora Vykos alapossága még a kegyetlenségénél is nagyobb hatást gyakorolt. Semmilyen lehetőséget nem hagytak ki a számításból. Az a kis ellenállás góc, amely a fenti csatában még kitartott, hamarosan elpusztul és a harc véget ér. A csatát már meg is nyerték. Valejo az eljövendő győzelem biztos tudatában cserélte fel fizikai alakját sötétségre és újra felfelé indult.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:18
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

Benison herceg ismét szabad volt. Julius felnyársalt kettőt a támadói közül és még Eleanor is sikeresen feltartott egyet annyi ideig, amíg a herceg talpra állt. Ezután a herceg hatalmas öklének egyetlen csapásával bezúzta a ghoul koponyáját és visszaszerezte a kardját. A három Vértestvérnek még a terem bejáratát alkotó, frízekkel borított monumentális bronz ajtószárnyakhoz is sikerült közelebb verekedni magukat. Az egyik szárny harmincegynéhány láb magas volt és majdnem a terem mennyezetéig ért. Valamivel kisebb társával együtt vitathatatlanul uralták a galériát, főleg most, hogy a többi szobrot és az üveg elválasztó falak legtöbbjét felborították vagy összetörték.
Lehet, hogy nem is számítanak arra - reménykedett Julius, - hogy megpróbálunk a főbejáraton kitömi. Végül is sokan közülük itt jöttek be. A felvonó maga ugyan nem menekülés útvonal volt, hanem inkább egy halálos csapda, de abban az irányban több más módon is ki lehetett jutni. Mindent összevetve egy próbálkozást megért.
Úgy tűnt Benison ösztönösen követi Juliust. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, de tökéletesen fedezték egymás hátát és oldalát. Julius többször érezte már a herceg lecsapó pengéjének a szelét a füle mellett és mindannyiszor egy-egy óvatlan támadó holtan rogyott össze. Ő pedig hasonló módon hálálta meg a szívességet. Eleanor közben közöttük rejtőzött, lesújtott a ghoulokra, amikor alkalma nyílt rá és megpróbálta távol tartani magát a bajtól. Ő nem volt igazán jó harcos. Mindig is jobban kedvelte politikát vagy az intrikát, amelyek a Vértestvérek között ugyancsak halálos fegyvernek számítottak, de mindent megtett, hogy segítse a két harcost, és ne váljon teherré számukra.
A Brujah, Malkáv, Ventrue hármas elérte a túlméretezett ajtókhoz vezető lépcsőt. Már csak alig egy maroknyi ghoul zárta el a menekülés útját. Julius levágta az egyiket és a remény ismét fellángolt benne, amikor megütötte fülét a fém és a fa nyögésének csikorgó hangja. Nem is tudta mire vélni ezt a furcsa zajt, amíg az óriási ajtószárnyak és az Őket tartó álfalak el nem kezdtek feléje dőlni.
Julius felkiáltott és félreugrott a lezuhanó bronzlapok útjából. Keményen az oldalára érkezett de nyomban tovább gurult és talpra ugrott. Örömmel nyugtázta, hogy Benisonnak is sikerült elkerülnie a csapdát. Néhány harci ghoul nem volt ennyire szerencsés. Kettő látott közülük, akiket a felborult lapok a földhöz szögeztek.
De az ajtó Eleanort is foglyul ejtette.
Arcát grimaszba torzította a karcsú testét összeroncsoló több száz fontnyi bronz okozta fájdalom. A felvonó ajtaja éppen ebben a pillanatban záródott be és a Ventrue fölött három újabb harci ghoul állt. Kétségtelenül ők borították rájuk az ajtót. Az újonnan érkezett ghoulok közül az egyik nagyobb volt a többinél és tüskés csontpáncélt viselt. Mellettük három olajos hordó állt a földön.
A herceg és Julius Eleanorra pillantottak, de a ghoulok megbillentették a hordókat, és izzó árhullámmal borították el a lépcsőt és a felborult ajtót.
Görögtűz! - ismert rá Julius. - Vagy valami megfelelő modern folyadék, amely folyékony volt, mint az olaj és úgy égetett, mint az olvadt ólom.
A folyékony tűz elborította Eleanort mielőtt Julius, vagy a borzalomtól dermedt herceg megmozdulhatott volna. Aprócska teste azonnal lángra kapott. Sikolyai elvegyültek a csapdába esett ghoulok fájdalomkiáltásaival. Mestereik bizonyára úgy gondolták, hogy érdemes feláldozni őket, ha ezzel megtörhetik a Vértestvérek utolsó ellenállását.
Juliusnak ismét félre kellett ugrania. Szerencsére volt elég lélekjelenléte, hogy a herceget is elsodorja a terjedő tűzvihar útjából. Amikor együtt talpra álltak összekapcsolódott a tekintetük.
Az arkón mostanáig meg volt győződve róla, hogy az eltelt évszázadok alatt már minden szörnyűséget megtapasztalt, amit csak a háború nyújtani tudott. A Benison szemeiben tükröződő mélységes fájdalomtól és szenvedéstől, a friss és vegytiszta kíntól még az arkón is libabőrös lett. Julius elfordította a fejét,- nem volt képes egy másodpercnél tovább a herceg szemébe nézni. Amikor azonban újra Benisonra nézett, a fájdalomnak nyoma sem volt azokban a zöld szemekben. Mintha hirtelen üveggé változtak volna. Benison üres szemekkel bámult rá, az arcán nyoma sem volt érzelmeknek. Ez az arckifejezés sokkal jobban nyugtalanította Juliust, mint az előbb látott mindent elborító bánat.
Látott már embereket, akiket minden akarat elhagyott csata közben, látta, amint minden düh és minden akaraterő egy pillanat alatt elpárolgott belőlük. Egy pillanatig azt hitte, hogy ugyanez történt Benisonnal is. Tudta, hogy nélküle ő sem állhat ellen sokáig az ellenségnek. De Benison, nem most először, ismét meglepte őt. A herceg felemelte a kardját és lerohanta a legnagyobb csoport ghoult a galériában. Nemrég még bömbölt és ordított a csatában, most azonban egyetlen hang sem hagyta el a száját. Most Juliuson volt a sor, hogy kövesse a malkavitát. A folyékony tűz szétterült a galéria első felében és felgyújtotta a Vértestvérek és a Sabbat halottait és a sebesülteket, de a lendületét mostanra már elvesztette. A támadás már elpusztított mindent, amit csak tudott, de Julius és Benison még mindig állt. A mennyezet felé áramló füst elmélyítette a vonagló árnyékokat. Hirtelen egy éles elektronikus sikoly hasított a levegőbe és nyílvesszőként fúródott Julius agyába. A mennyezetről a lángok megfékezésére szolgáló vegyszerek permeteztek, és habot képeztek, amikor oxigénnel érintkeztek.
A zaj és a felfordulás Julius és Benison malmára hajtották a vizet. A ghoulok túl lassan hangolták össze a támadásaikat és így egyenként estek el a két Vértestvér pengéje alatt. Benison csendben mészárolta le őket. Szinte mindegyik csapása leválasztott egy kart, egy lábat vagy egy fejet valamelyik ghoul testéről. Julius szintén derékig gázolt a vérben. Hamarosan mindenki bizonytalanul állt a lábán a padlót borító vér, belsőségek és a mindent eltakaró hab miatt.
Harc közben bejárták a galériát egyik végétől a másikig, de az árnyékokból és a füstből mindig újabb és újabb ghoulok bukkantak elő. Rendületlenül nyomultak előre, még az sem ingatta meg őket, hogy a társaik közül hányan lelték már halálukat. Lehet, hogy nem is voltak tudatában annak, hogy a két vámpír mekkora vérengzést rendezett a soraikban. Az árnyékok, amelyek már önmagukban is sok Vértestvér halálát okozták, láthatóan megpróbálták akadályozni a két Kamarilla öreget. Julius tudta, hogy csak idő kérdése és az egyik ghoul sikeres találatot visz be. Ha pedig ő vagy Benison elesik, a másik sem húzhatja sokáig.
A herceg könyörtelenül aprította a ghoulokat. Most leginkább egy egykedvű mészároshoz hasonlított. A kardja vette át a hentesbárd szerepét és ezzel a vértől csöpögő szerszámmal megcsonkított mindenkit, aki csak a szeme elé került. Állapota annyira aggasztó volt, hogy Julius igyekezet a herceg háta mögött maradni. Biztosította a hátát és az oldalát. Jelenlegi állapotában nem biztos, hogy Benison felismerné a Brujah-t. Könnyen lehet, hogy Benison egyszerűen elpusztít mindenkit, aki a szeme elé kerül. Amíg ki nem szabadul vagy meg nem hal.
Harc közben elhaladtak az egyik még éppen maradt szobor mellett, amely néhány lépésen át fedezte a bal oldalukat. Az alkotás hatalmas méretű volt és egy férfit ábrázolt, aki éppen négy fia fölött térdel. Az alak arca olyan zavarba ejtő grimaszba torzult, mintha csak látná, és lelkesen helyeselné a körülötte zajló mészárlást. A szobor, talapzata körül valóban egymás hegyén-hátán hevertek a vámpírok és ghoulok. Némelyik holttest a felismerhetetlenségig összeégett vagy megcsonkították és mindegyiknek az erőszakos halál vonagló fájdalma fagyott az arcára. Végső halál, amely elpusztította az egyébként halhatatlan lényeket. A vegyszerek habja, mint az emelkedő dagály, lassan elborította őket.
Julius megpróbálta kizárni tudatából a tűzriasztó vijjogását. Százszor jobban próbára tette az idegeit, mint a végső halál vagy a sebesülés gondolata. A megszokás mozdulatával söpörte hátra a tincseit az arcából és csak most vette észre, hogy a tincsek eltűntek. Leégtek vagy leolvadtak a görögtűzben.
Az összetörő üveg csörömpölése elvonta a figyelmét attól a két ghoultól, akiket éppen kardjával tartott vissza. A terem közepén volt még egy rész az üveg válaszfalakból, amely most összedőlt és ezernyi apró fekete darabra tört a földön. A romok közül az a ghoul gázolt elő, akinek fogazott tüskék nőttek a testéből, a legmagasabb abból a háromból, akik kiborították a hordókat. A többi ghoul kitért az útjából. Ez volt a gyilkolási és csonkolást vágyon kívül az első érzelem, amit ezek a teremtmények mutattak. Félreálltak az útjából és így akadálytalanul gázolhatott át a hab, üveg, füst és emberi testrészek tengerén.
A másik irányban Benison háromnegyed részben átvágta a vele szemben álló utolsó ghoul nyakát. A lény fenséges lassúsággal hanyatlott le, annyira hasonlóan az üveg válaszfalakhoz, hogy Julius szinte azt várta, hogy ő is darabokra törik a földön. A ghoul azonban egy egyszerű, tompa puffanással ért földet. Mögötte egy hullámzó fekete függöny állt, egy folyékony árnyékokból álló fal. Egyik oldalról a harci ghoulok közeledtek, a másikon a Lasombra árnyék várta őket.
A herceg most először fordult szembe Juliusszal, mióta a felesége a szeme előtt elégett. A tekintete már nem volt üres, de a szeme még mindig üveges volt és a szemfehérje annyira véreres volt, hogy úgy tűnt bármelyik pillanatban felrobbanhat.
- Jöjjön, arkónom - mondta Benison és hangja sokkal tiszteletteljesebb volt, mint eddig bármikor. - Vissza kell vonulnunk az erdőbe.
Ezzel a herceg megfordult, belépett az árnyékba és eltűnt.
Az erdőbe? Julius értetlenül bámult utána. Végül Benisont teljesen elhagyta a józan esze? Egy malkávnál erre mindig volt esély. Az erdőbe. És ezután a herceg eltűnt a Lasombra árnyékban.
Juliust a herceg szavai és tettei is összezavarták. Nem lelkesedett túlzottan azért, hogy most belerohanjon a sötétségbe, amely egész éjjel próbálta behálózni, de a ghoulok egyre közeledtek, fellelkesedve tüskés vezetőjüktől, aki most már többnek tűnt Juliusnak, mint egy egyszerű ghoul. Talán egy Tzimisce. Julius nagyon jól tudta, hogy akkor van a legtöbb esélye, ha a herceg mellett marad. Már ha van egyáltalán esélye.
Ezért Julius hátat fordított a ghouloknak és határozottan belépett az árnyékba - amely megragadta és mozdulatlanul fogva tartotta.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:29
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

Legyen átkozott Benison meg az egész klánja!
A komor árnyékszőnyeg minden mozgást megakadályozott. Ezzel az erővel Julius megpróbálhatta volna megemelni akár az egész óceánt. Megidézte a vér hatalmát, de erejének nagy részét már felhasználta arra, hogy mostanáig életben maradjon. A küszködéssel csak annyit ért el, hogy az árnyék, ha lehet, még szorosabban tartotta. Az anyag leszivárgott a torkán, a nyelőcsövének a hátát csiklandozta, és mozdulatlanul tartotta, mint a legyet a borostyán. Talán belőle is egy kövület lesz, amely majd a Múzeum falait díszíti. Sokkal valószínűbb, hogy reggelre már csak egy kupac hamu marad belőle.
Ez is Benison hibája! Julius megpróbált a haragból erőt nyerni, ha már a vér nem adott eleget. Mindezt Ő szervezte, csak hogy engem elkapjon! Feláldozta a városát, a feleségét - mindent, csak hogy elkaphasson!
Az egész teljesen abszurd volt és ezt Julius is tudta elméje valamelyik távoli zugában. De most a Lasombrák árnyéka tartotta fogva, a Tzimisce harci ghoulok pedig kétségtelenül egyre közelednek, ő pedig belekapaszkodott még a leghalványabb meggyőződésbe is, amely elég haragot ébreszthet benne kimerültsége legyőzéséhez. Atlanta Malkáv hercege haragjának könnyű célpontja volt, hiszen a bizalmatlanság nagyon mélyen gyökerezett Juliusban. Nem is olyan régen még úgy tervezte, hogy saját kezűleg szabadul meg Benisontól. Ráadásul a herceg halálosan megfenyegette. Julius érezte, hogy a haragja kezd lángra kapni.
Az árnyék azonban nem engedett.
Julius ekkor egy kezet érzett a vállán keresztül a nyakára fonódni. A ghoulok ideértek és a fejénél fogva próbálják kihúzni, de az árnyék nem adta könnyen, amit egyszer megkaparintott. Az elképzelhetetlen erő azzal fenyegetett, hogy leszakítja Julius fejét a nyakáról. Julius a saját erejét is latba vetette, hogy kiszabadulhasson és így az árnyék végül engedett. Ha képes vagyok mozogni - gondolta Julius - legalább harcban esem el. Julius erősen megszorította a kardját. Nem engedhette meg magának, hogy a fegyver az árnyékfalban ragadjon. Ha a foglyul ejtői okosak - ami elégé kétséges, mert a harci ghoulokról volt szó - akkor csak a fejét húzzák ki a falból, és egyszerűen levágják. Ha azonban sikerül kiszabadítani a fegyverforgató karját, akkor lesz esélye, még ha nagyon halvány is.
A sötétség egy pillanatra hullámokat vetett a szeme előtt és az arca kiszabadult. A fejét egy férfi tartotta a vasmarkában...
- Benison!
A herceg lassan, centiméterről centiméterre kiszabadította az arkónt az árnyék kapzsi marasztalása ellenére is. A Malkávnak valahogy sikerül saját erőből átjutnia a falon. Most már Julius is a fal túlsó oldalán volt, de az árnyék csak egy pillanatra választotta el őket a harci ghouloktól.
Amint Julius kiszabadult, az árnyékfal szétnyílt és a ghoulok támadásba lendültek. Julius első csapása megszabadította az első támadót az egyik kezétől és az arcától. A következő kibelezte a másodikat.
- Most nincs időnk virtuskodni, arkón! - szólt rá Benison a háta mögül.
Julius még éppen látta, amint a herceg áthalad egy vészkijáraton. A remény most először éledt fel Juliusban azóta, hogy néhány napoknak tűnő perccel ezelőtt, a ghoulok felborították hatalmas bronz ajtót és bevetették a görögtüzet.
Gyorsan lecsapott a legközelebbi ghoulra, és nekiiramodott. Elhaladt még egy utolsó groteszk Ábel ábrázolás mellett, amelynek most már teljesen hiányzott az egyik karja és elérte az ajtót. Julius átviharzott a vészkijáraton és gyorsan becsapta maga mögött. És az őrület elébe jött, hogy köszöntse.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:32
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

Marcus résnyire nyitotta a galéria ajtaját és bekukucskált. Még mindig reménykedett abban, hogy megölhet valakit, de hátsó szándékai is voltak, amikor úgy döntött, hogy a parancs nélkül is feljön a Múzeumba. Gyorsan felrohant a negyedik emeletre. Valójában két és fél emeletet ugrott felfelé arra a körkörös függőfolyosóra, amely a Múzeum előcsarnokából vezetett fel az emeletekre, majd a függőfolyosón rohanva tette meg a maradék távolságot a negyedik emeleti galériáig.
- Mit látsz? - nyaggatta a háta mögött álló Delona.
Marcus visszakézből képen vágta. Az ütés erősebbre sikerült, mint szándékozta és Delona átrepült a folyosó korlátján és lezuhant a négy emelet mélységben lévő előcsarnok padlójára.
- Uh-oh!
Marcus most nem hagyta magát megzavarni. Mellesleg Delona kemény kis csóka volt. Fel fog gyógyulni. Valószínűleg.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. Úgy tűnt, hogy mindenki a terem hátsó felébe csoportosul, már amennyire innen meg tudta ítélni. A füst vastagon ülte meg a hatalmas termet és a padlón bokáig ért valami furcsa hab. Mintha valakik hatalmas borotvahab csatát vívtak volna itt nemrég. A felfordulást a tűzriasztó csak tovább fokozta. Bolon a galéria távolabbi végében állt egy tucatnyi harci ghoul társaságában.
Hol lehetnek a többiek? - morfondírozott Marcus. Felfelé jövet nem látta semmi nyomát a harcnak és az elején legalább négyszer ennyi ghoul volt a támadók között. Ettől Marcusnak nyomban elszállt minden tétovázása, amiért parancs nélkül jött ide - mint ahogy Delona is kikerült a látómezejéből és így a gondolataiból is - és odamasírozott Bolonhoz. A parancsnok egy Tzimisce volt és egyike azon keveseknek, akik olyan nagyok voltak, mint Marcus. Hatalmas, lapos talpa minden egyes lépésnél belesüppedt a habba és összetört mindent, amit csak ért: üveget, márványt, csontot.
Marcus nyomba összezavarodott, amint odaért Bolonhoz. Fújt a szél, legalább is úgy látszott, de nem érzett semmit. Egy másodperc múlva rájött, hogy csak a fény játékát látta. Az árnyékok vadul kavarogtak és csapkodtak és az egész úgy nézett ki, mint amikor a napfény átszűrődik a leveleken egy szeles nyári délutánon. Marcus körülnézett, de nyomát sem látta fáknak.
- Mit keresel itt? - követelte Bolon.
Marcus Bolonra nézett, de még mindig össze volt zavarodva a hullámzó fény és a szél hiánya által felállított rejtélytől. A ghoulok közül többen egy nagy fém ajtót püföltek. A korlátot már letépték róla, de az ajtó nem nyílt ki.
Mielőtt Marcus kigondolhatott volna valami választ Bolonnak egy furcsa sötét árnyék vetült kettejük közé. Egy-két másodperccel később az árnyék átváltozott egy emberré, egy fekete hajú, sötét egyenruhát viselő szépen lebarnult vámpírrá. Marcus felismerte Moncada légiósainak emblémáját a férfi mellényzsebe fölötti • hímzésen.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezte Marcus, aki nem volt hozzászokva a semmiből alakot öltő emberek látványához.
- Valejo parancsnok - mondta Bolon, aki ebben a pillanatban ügyet sem vetett Marcusra. És neki ez nagyon is megfelelt.
A kisebb és sötétebb férfi fáradtnak tűnt. Az árnyékok, amelyekből előlépett, láthatóan csak vonakodva engedték el, és mély tavakat alkottak arcának jelentősebb mélyedéseiben.
- Nem tudunk átjutni az ajtón - mondta Valejo zavartan. – Még soha nem találkoztam ehhez hasonlóval. Valamiféle pecsét lehet, amit nem tudok megmagyarázni.
Bolon komoran bólintott. Marcus nem egészen értette, hogy miről beszélnek, de a pecsét említése arra kirándulásra emlékeztette, amit gyermekkorában tett egy múzeumba. Ott elég sok régi iratot látott, amelyekről madzagon lógtak mindenféle nagy viasz korongok. Az egy boldog időszak volt az életében, de nem tudott rendesen visszaemlékezni, mert a ghoulok egyfolytában döngették az ajtót. A ghoulok már csak ilyenek voltak. Nem volt bennük semmi tapintat.
- Huh - mordult fel Marcus és félrelökte e ghoulokat. Minden erejét bevetette és nekifeszült az ajtónak, de az meg sem mozdult.
- Ez aztán jól beragadt.
Így hát három lépést hátralépett és nekiugrott az ajtónak. Az ugrásba masszív lábainak és jelentős súlyának minden erejét beleadta.
A beszakadó ajtó teljesen elgörbült és szinte rásimult Marcus fejére és vállaira. A lendület miatt átbillent az ajtón és a földre zuhant. Ami rá várt, teljesen felkészületlenül érte.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:36
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

Julius hátát az ajtónak vetette és nem törődött a dörömböléssel. Pokolba a ghoulokkal. Egyszerűen nem volt képes felfogni a szeme elé táruló látványt. Néhány másodpercenként felvillant az, amit valójában látnia kellett volna: fel és lefelé vezető fém lépcsőket. De az alatt a néhány perc alatt, amíg hátát az ajtónak vetve állt, leginkább egy meredek, fák között futó hegyi ösvényt látott, ami határozottan nem illett az Atlanta közepén lévő múzeumba. Még az éjszakai erdő zajai és illatai is a helyükön voltak. Benison pedig félúton állt az ösvényen - lépcsőn, a pokolba is - lefelé.
- Kövessen, arkón! - sürgette a herceg.
Smaragdszín szemei lelkesedést sugároztak és az általa eddig viselt öltöny helyett most Konföderációs egyenruhát viselt.
- Összegyűjtjük a századot. Shermann soha nem veszi el tőlünk Kennesawt.
A hangjából kicsendülő meggyőződés ugyan olyan zavarba ejtő volt Julius számára, mint a szavak, amiket kiejtett. Látszólag a herceg túltette magát feleségének a halálán, de az is lehet, hogy csak sokkal mélyebbre süllyedt az őrületbe. Ez azonban sok mindent nem magyarázott meg: a hegyi ösvényt, a fákat és azt, hogy most miért voltak az erdőben, amikor egy épületben, de legalábbis egy városban kellene lenniük.
A dörömbölés a háta mögötti ajtón megnyugtatta Juliust. Abban legalább biztos volt, hogy az ajtó másik oldalát a Sabbat harci ghouljai döngetik - nem mintha ezzel a helyzettel elégedett lett volna, de ennek legalább volt értelme. Az ajtó nem tarthatott volna ki ilyen sokáig. Még így is, hogy Julius tartotta, a Sabbat már régen át kellett volna, hogy törje. Úgy tűnt, hogy az őrület, amely ezen a helyen lakott, elhatározta, hogy zárva tartja a bejáratot. Julius akkor sem nyugodott meg, amikor a józanság újra átvette a hatalmat, és a bejárat végül megadta magát. Az ajtó rádőlt Juliusra és ellökte az arkónt, aki majdnem legurult az ösvényen, vagy lépcsőkön. De tapasztalt harcos volt, így sikerült megtartani a kardját, sőt, még a komoly zuhanást is sikerült elkerülnie.
A lény, aki betörte az ajtót és betántorgott lépcsőházba, vagy erdőbe, túl erős volt ahhoz, hogy egy egyszerű ghoul legyen. A ghoulokhoz hasonlóan, ő is hatalmas méretű volt, két lábon járó pusztítás, de első ránézésre a talpra kászálódó alak sokkal higgadtabbnak, kevésbé tébolyodottnak tűnt.
Az Őket körülvevő táj láthatóan meglepte az óriást, mert nyilvánvaló csodálkozással a szemében meredt a fákra, a hegyekre és a fejük fölött tündöklő tiszta éjszakai égboltra. Julius kihasználta ezt a megtorpanást és lecsapott a kardjával. A behemót belső szervei gőzölögve omlottak a földre. A lény térdre rogyott, de hogy a továbbiakban mi történt vele, azt Julius már nem látta, mert megfordult és Benison herceg után rohant az ösvényen. Ez az új, megmagyarázhatatlan valóság - jött rá Julius - ez a váltakozó hegység és lépcsőház, mentes volt a Lasombrák árnyékaitól. Azóta nem látta az árnyékokat, hogy az ajtót becsapta maga mögött. Erre az újabb rejtélyre sem talált magyarázatot. Egy egyszerű ajtó nem tarthatta vissza azt a tintaszerű sötétséget. Arra pedig egy fikarcnyi esély sem volt, hogy a Lasombrák nem akarják tovább követni őt és a herceget. Nem, itt valami más erő dolgozott.
Julius teljes erejéből rohant lefelé az ösvényen és egy kanyar mögött szinte belerohant a hercegbe. A Malkáv szemeiben még mindig ott bujkált az a nyugtalanító vidámság és láthatóan várakozott valamire.
- Most elkaptuk őket, arkónom! Kövessen!
Benison a meredek hegyoldal felé fordult. Julius a hegy oldalának közepén észrevett egy fém ajtót. Az ajtó egy fa keretbe volt ágyazva és egy rozsdás lakattal lezárt megviselt lánc zárta le. Benison kiszakította és félredobta az egész szerkezetet, majd megragadta Julius karját és bevonszolta a hegyoldalról egy erdei tisztásra. Julius körbeforgatta a fejét. A hegy eltűnt. Ha egy barlangba jutnak, azt még megértette volna, mert az legalább egybevágna a körülötte dúló őrülettel. De hogy egyik pillanatról a másikra átlépjen egy meredek hegyi ösvényről egy tökéletesen sík erdei tisztásra az már... felfoghatatlan volt.
- Az istenekre, mi ez? - fakadt ki Julius.
- Nem látja, Julius arkón? - válaszok Benison szinte játékosan. - Ezek itt a georgiai 37-esek, egy ezred Hood fiai közül.
Julius legnagyobb meglepetésére a herceg szavai tökéletesen megfeleltek a valóságnak. A tisztáson egyik végétől a másikig nyújtózott a kopott ruhákba öltözött Föderációs katonák kettős csatasora. Talán vagy kétszáz ember, kezükben tüzelésre kész karabéllyal. Az első sor térden állt, így a második sorban állók is lőhettek.
- Erre, arkón! - mondta Benison, és még mindig a karjánál fogva vezette Juliust. - Biztonságosabb megfigyelőhelyet kell találnunk.
- Ez nem lehet - mormolta Julius és engedte, hogy a herceg maga után vonszolja.
- Nemsokára Shermannnak is ez lesz a véleménye, ha Isten is úgy akarja. Soha nem foglalja el Kennesaw hegyét - ismételte önmagát a herceg.
- De a hegy eltűnt... - kezdte Julius, de nem tudott értelmesen érvelni, hiszen a hegynek már a kezdet kezdetén sem lett volna szabad ott lennie.
Úgy tűnt, hogy a tisztás rejtett szépsége a lassan előreóvakodó Sabbat ghoulokat is jócskán összezavarta. A korábbi könyörtelen előretörés helyett most zavarodottan álldogáltak, ahogy megpróbálták felfogni az új környezetet. A környezet legveszélyesebb része, a Föderációs sereg, pedig tüzet nyitott. A több száz fegyver egyidejű bömbölése fülsüketítő volt. A Minié ólomgolyók beletéptek a ghoulokba, végtagokat szakítottak le és csontokat zúztak össze. Julius nem hitt a szemeinek. Mielőtt ismét belekezdett volna az előtte zajló csata lehetetlenségének a bizonygatásába, egy újabb bömbölés csapott le a füleire. A tisztás túlsó végén a fém lépcsősor valahogy ismét alakot öltött. A lépcsőkről pedig kavargó fekete áradat öntötte el a tisztást. Az őrült táj többé már nem tartotta vissza a Lasombrákat.
A rohanó árnyék átcsapott a megcsonkított ghoulokon és a csatasor felé tartott. A georgiai 37-esek karabélyainak második sorozata hatástalannak bizonyult az árnyékok ellen és az áradat lecsapott a védtelen katonákra. Elsöpörte őket és elnyelte halálsikolyaikat. Ezután rettenetesen magasra felágaskodott és rázuhant Benisonra.
A herceg eltűnt a sötét árhullám alatt és ezzel egy időben a táj hullámzani kezdett, mintha a képe délidőben felszálló hőhullámokon keresztül jutna el a szemlélőhöz. Csakhogy most maga a táj volt az, ami összegyűrődött és örvényleni kezdett a saját színekből és formákból álló szökőárjában. Ez a tiszta erőből álló hullám, Benison őrületének megtestesült hordaléka lecsapott a sötétségre. Az árnyékok megtörtek és ezernyi fekete viperaként inaltak el a szélrózsa minden irányába.
A hullám azonban még nem használta el minden erejét. Saját maga ellen fordult és dühöngő örvényt keltett Benison mozdulatlan teste körül. Az örvény mindent magába szippantott - a fákat, a köveket, az eget. Minden elrepült Julius feje mellett. És az egésznek a középpontja Benison herceg volt. Az örvény egyre kisebb és kisebb lett, erejét egyre kisebb területre koncentrálta.
Végül megváltozott a mozgásának iránya. Az örvény egy elhaladó vonat robajával összeomlott, belezuhant a föld mélyébe és eltűnt. Egyedül egy sötét lyuk maradt. A hegyoldal, a tisztás, a katonák, Benison - mind eltűntek.
Julius döbbenten állt a látvány hatása alatt. A herceg őrülete befurakodott a valós világba és elpusztította a Sabbat ghoulokat. De végül elragadta magát Benisont is. Julius egy ideig csak bámult lefelé a lyukba. Csak lassan ismerte fel, hogy mi is az valójában: egy tátongó liftakna. Ő pedig éppen a szélén állt.
Lassan, a perspektíva hirtelen és gyakori változásaitól még mindig kábultan megfordult. A történteket csak a Malkáv őrületének kisugárzásaként tudta értékelni. Julius csak túl lassan tudta értelmezni a valóságot: a nyolc láb magas óriást, aki a gyomrára szorított kézzel tartotta a hasában a belsőségeit. Látszott, hogy keményen próbál összpontosítani. Az a keze, amelyik nem a gyomrát szorította, hatalmas, húsos ökölbe volt szorítva és nyomban belecsapott Julius arcába.
Az ütés összetörte az álkapcsát, a levegőbe emelte és letaszította a liftaknába. Az arkón harminc-, vagy negyvenlábnyit zuhant. Sokkal magasabbról is esett már le minden komolyabb sérülés nélkül, de most keményen hozzácsapódott az öreg felvonó nyitott ajtajához. A vállára érkezett és a csont rögtön szilánkokra tört.
Csontszilánkok átvágták a bőrt és az izmot. Julius azonban nem sokáig aggódhatott a sérülései miatt. A halvány fény, amely leszűrődött az aknába hirtelen eltompult. Az arkón először a Lasombra árnyékra gyanakodott, de helyette a behemót ugrott a hátára és összetörte a gerincét. Minden elsötétült.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:51
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

A tűzoltó hab kezdett összeesni és a belőle keletkező tócsák tetején vérfoltok terjengtek,- mint olaj a vízen. Bolon viszonylag sértetlenül állt a mészárlás közepén. Ugyanezt nem mondhatta el harci ghouljairól: a támadás kezdetén ötven ilyen lény fölött rendelkezett. Mostanra egy sem maradt.
Egyetlen átkozott darab sem! Minél többet gondolt rá, annál kevésbé tudta elhinni.
Nem mintha nem lehetne pótolni őket. Egy, legfeljebb két hét alatt Vykos és a Szabó ennek a mennyiségnek akár a kétszeresét is elő tudják állítani, de Bolon soha nem hitte volna, hogy elveszítheti zászlóaljának több mint a felét.
Még abban sem volt biztos, hogy mi is történhetett az utolsó tucattal. Valejo és még kilenc légiós újra felvették fizikai alakjukat, de ők sem voltak valami jó állapotban. Mindannyian viharvertek voltak és többen vért hánytak. Bármi történt is, az hatott az árnyékformában lévő légiósokra is, akik nem tudtak beszámolni arról, hogy hogyan vesztettek el hármat társaik közül.
Annak ellenére, hogy Atlanta hercege eltűnt, - nyugtatta magát Bolon -, a malkaviták hatalmát megdöntötték és a brujah arkónt elfogták. Hála Marcusnak, a termetes Tzimisce bajtársnak, aki igencsak váratlanul bukkant fel a galériában. A történet, amit előadott tele volt fákkal, katonákkal és ciklonokkal, de zavart elméjének hagymázas szüleményei ellenére legyőzte a brujah arkónt - ami már önmagában is elismerésre méltó tett volt -, és az összezúzott testet felcipelte a liftaknából.
- És hol van a herceg teteme? - tette fel Bolon körülbelül ötödször ugyanazt a kérdést.
- Eltűnt - vakarta meg Marcus a fejét.
- Elvitte a ciklon - ismételte meg Bolon a választ, amit eddig is kapott, és amiről biztos volt, hogy újra hallani fogja.
- Mh-hm - bólogatott Marcus lelkesen, amikor látta, hogy valaki elhiszi végre a történetét.
- Egyedül csak őt találtam - mutatott az előttük heverő megcsavarodott testre, amely azé a brujah-é volt, aki felnyitotta a hasát.
Marcusnak nyilvánvalóan még mindig nagy fájdalmai voltak, de a hasfalán, ejtett seb már begyógyult annyira, hogy a helyükön tartsa a belső szerveket.
- Értem - mondta Bolon.
Nem látta értelmét, hogy tovább folytassa Marcus kikérdezését. Ez a nagy barom értékes szolgálatot tett az imént, és ha valaki most többet várna el tőle, akkor az illető nem venné figyelembe felhasználhatóságának korlátait.
- Marcus - tért rá Bolon a következő feladatra. - Ugye ismered Gregorio parancsnokot?
Marcus összevonta a szemöldökét, de egy pillanat múlva bólintott.
- Az a hófehér fickó?
- A hófehér fickó, igen - Bolon még soha nem hallotta, hogy valaki így írta volna le az albínót, de nyilvánvaló volt, hogy Marcus mire gondol. - Menj és keresd meg. Mondd meg neki, hogy azért küldtelek, hogy csatlakozz a csapatához. Biztos vagyok benne, hogy sokmindenre fel tudja majd használni a te sajátos képességeidet.
Marcus hátat fordított, de a neki szánt bók nagyját azért felfogta.
- Magammal viszem Delonát is - mondta miközben keresztülcsörtetett a galérián.
Bolonnak még két dolgot kellett azonnal elintéznie.
- Valejo parancsnok.
A kimerült spanyol egy nagyobb szobordarabon pihent az életben maradt légiósokkal együtt, de Bolon hívására felemelkedett ültéből.
- Képesek az emberei elrendezni a tűzet, melynek itt kell kitörnie? - kérdezte Bolon. Egyáltalán nem lepte meg Valejo igenlő válasza. A fiatal parancsnok nagyon rátermettnek bizonyult, ahhoz képest, hogy Lasombra.
Végül Bolon letérdelt az összezúzott test mellé, amelyet Marcus kötelességtudóan hátrahagyott.
- Nos, Julius, brujah arkón, most már csak te maradtál.
Vykosnak tudomása volt arról, hogy ez a Kamarilla méltóság, már ha a brujah-t így lehetett nevezni, jelen lesz a múzeumban és Bolon abban reménykedett, hogy pontosan ilyen körülmények között fog találkozni vele.
Az arkón teste tökéletesen össze volt törve néhány helyen ki volt lapítva, máshol pedig lehetetlen szögekbe csavarodott. Bolon csupán felületes vizsgálat után is legalább öt dudort vett észre Julius gerincében. A Brujah eltorzult és dagad álkapcsa teljesen oldalra fordulva lógott. Szemei csukva voltak. Lehet hogy elájult - szerencsés fattyú - de még nem halt Végső Halált. Bármennyire is súlyosak voltak a sérülései, a vér ezeket képes lett volna meggyógyítani. Bolon elképzelni sem tudta, hogy menni vérre lenne szükség a gyógyuláshoz. Ha az arkónt nem vetik alá komoly műtéti beavatkozásoknak, amelyek helyre teszik az eltörött csontokat, akkor a gyógyulás legalább annyi bajt okozna, mint maguk a sérülések. A csontok műtét nélkül furcsa szögekben forrnának össze. Julius meggyógyulna, a teste újra egész lenne, de már nem lenne képes megfelelően működni. A hatalmas harcos, akinek tetteiről már századok óta legendák keringenek, az örökkévalóságig eltorzult nyomorékként élhetne tovább.
Ez a gondolat nagyon csábítóan hatott Bolonra. Mekkora kielégülés lenne látni a valaha hatalmas arkónt, amint segítségért könyörög azért, hogy felállhasson, vagy felülhessen, vagy beköthesse a cipőjét.
Esetleg elküldhetné a Brujah-t Moncadának. De lehet, hogy nagyobb hasznot hajtana, ha egy Tzimisce jóakarójának ajándékozná, aki igencsak megörülne a lehetőségnek, hogy egy Julius kvalitású alanyon kísérletezhet. Volt azonban egy olyan lehetőség, amely sokkal csábítóbb volt, mint bármely az előzőek közül.
Ritkán nyílt csak lehetőség arra, hogy hozzájuthasson egy öreg véréhez. Egy nála sokkal öregebb vámpír véréhez. A korral pedig hatalom jár. És hírhedtség. Egy jelentős Kamarilla arkón kiszipolyozásának híre futótűzként terjed. Ettől az éjszakától kezdve, barátai és ellenségei is úgy ismernék Bolont, mint a vámpírt, aki elpusztította Juliust, a Brujah klán arkónját.
Ezek után már könnyű volt dönteni. Bolon felemelte a magatehetetlen testet a földről.
- Már csak azt kívánom, hogy bárcsak ébren lennél - mondta Juliusnak, és agyarait a hideg húsba mélyesztette. Nagyokat kortyolt, amíg csak meg nem szerezte az életet adó vitae utolsó cseppjét is.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 2:03
Szépművészeti Múzeum, negyedik emelet
Atlanta, Georgia

Vykos egyedül állt annak a mészárszéknek a közepén, amely nem is olyan régen még a Múzeum volt. Körülötte mindenfelé az összezúzott szobrok darabjai és üvegszilánkok áztak a belső szervekből, vérből és tűzoltó habból álló tócsákban.
Nagyon otthonosan érezte magát.
Elégedett sóhaj szakadt fel belőle, amikor végül teljesen átjárta a pusztítás mérete. Lenyűgöző. A teljes negyedik emelet romokban hevert. A bonyolult labirintus falait alkotó üvegtáblákat módszeresen összezúzták. A belső falakból csak romok maradtak. A monumentális bejárati ajtókat felbontották és megtaposták, de a görögtűz nyomai is erősen meglátszottak rajtuk.
Tekintete rezzenéstelenül pásztázta végig az üresen kongó hatalmas termet. Két elhagyatott szobron és magán Vykoson kívül semmi nem maradt állva, ami magasabb volt egy ember térdénél. A felületes szemlélő számára maga Vykos is egy elfeledett szobornak tűnhetett, mely esélytelensége dacára valahogy elkerülte, hogy társai sorsára jusson.
Ezen az estén Vykos nagyon is hasonlított egy műtárgyra. Tartása szoborszerű volt, arcát, amely hűvös volt, mint a márvány, könyörület és szánalom nélkülire faragták. Vykos elmosolyodott a gondolatra és tovább fokozta a hatást: arcvonásai a pattogó jég hangját hallatva nyugtalanító változásba kezdtek. Az eredményt a lábánál heverő egyik törött tükördarabban ellenőrizte, miután elkészült. Kiváló. Sarkával olyan mozdulatot tett, mintha egy cigaretta csikket taposna el és összetörte a tükördarabot. Ezután határozottan a liftakna felé indult.
A harcnak gyakorlatilag vége volt. A városban szétszórtan megmaradt ellenállási gócokat ezekben a pillanatokban számolták fel. Már kiválasztott néhányat azok közül a harcosok közül, akik véleménye szerint kitüntették magukat a ma esti csatában és megbízta őket, hogy szedjék össze a foglyokat és hozzák elébe, hogy kihallgathassa őket.
Az én dögevő varjaim - gondolta magában. A dolgok valóban jól sikerültek.
A hatalmas, betört ablakokon keresztül Vykos látta azt a több tucatnyi tüzet, amelyeket a Múzeum körül felállított, kilyukasztott olajos hordókban gyújtottak. A tűztáncosok rikoltozása, győzelmi ordításaik és kihívó kiáltozásuk eljutott a fülébe és jó érzéssel töltötte el. Ezek a zajok biztos jelei voltak annak, hogy Atlanta városának irányítása a Sabbat szerető kezébe került.
Nem sokáig elmélkedhetett a ma esti győzelem fölött. A tét még mindig nagyon magas volt. Megragadta egy arra haladó légiós gallérját.
- Azonnal hívja ide Valejot, Bolont és Caldwellt.
A katona mereven szalutált és sietősen sarkon fordult, hogy teljesítse a parancsot.
- Katona - állította meg Vykos. - Felejtse el Caldwellt. Keresse meg azt a menyétképű inasát, tudja, melyikről beszélek. És igyekezzen. Nem pazarolhatjuk arra az időt, hogy az egész estét beszélgetéssel töltsük. Mozgás.
Vykos hátat fordított a katonának mielőtt az másodszor is szalutálhatott volna.
- Ez a hely túlságosan is csendes - elmélkedett hangosan. – Hol vannak a harci ghouljaim? Biztosan maradt itt valami, amit még össze lehetne törni.
Gondolatait elfojtott zokogás semmi mással össze nem téveszthető hangja zavarta meg. Ösztönösen a zaj felé mozdult, ám tettét nem csak a szimpátia vezérelte.
- Fényt! - parancsolta, miközben utat keresett a szemét között.
Éjszakai látása érthető okokból nagyon éles volt, de most nagymértékben zavarták a fájdalom és a szenvedés utóképei, melyek szellemekként lógtak a levegőben. Néhány helyen ezek a képek olyan szorosan tapadtak egymáshoz, hogy a kialakuló halvány derengésben a saját lábát sem látta tökéletesen.
A közelben valaki szófogadóan megragadott egy hevenyészett fáklyát, amely valójában jobban hasonlított egy karos gyertyatartóra. A levágott kéz négy megmaradt ujjának mindegyikén egy büdös, fekete, olajos füstöt eregető lángocska pislákolt.
A lángot egy határozott ifjú hadnagy tartotta maga előtt.
- Elkísérhetem, hölgyem?
- Ha azt tervezi, hogy körülöttem tipeg azzal a dologgal, akkor nem. Gyanítom, hogy a tűzmegelőző rendszer teljes haragját Önre fogja zúdítani néhány pillanaton belül. Inkább keressen nekem egy zseblámpát. Leléphet.
Vykos tovább haladt, miközben a katona sietve kioltotta a lángokat. A zokogás forrását azonnal felfedezte, amint elhaladt a lezuhant bejárat mellett.
A Prágai Kis Szabó egy kupac széttépett és összezsugorodott tetem mellett térdelt. A karjaiban egy szánalmas teremtmény maradványait tartotta. A szörnyszülött legalább háromszor akkora volt, mint ő maga. A Kis Szabó erősen összeszorította a szemeit és csendesen zokogva lassan hintázott előre-hátra.
- Sosem találják meg a darabokat... Sosem találják meg a darabokat... Sosem találják meg...
Vykos visszavonult, mielőtt észrevették volna. Nem szándékozott megzavarni az öreget a gyászában, ezért csendesen visszament a galériába.
A pokolba is, összességében mégis csak túl nagyok voltak a veszteségek. És seregének túl nagy részére nem számíthat most. Hova tűntek a megmaradt harci ghoulok?
- Bolon! - kiáltása oda-vissza verődött a Múzeum kizsigerelt felső emeletén.
Mégis Valejo jelent meg előtte. A spanyol Vykos árnyékából emelkedett ki, aki egy gyors védekező lépést tett hátrafelé, de az anyaggá változó alak természetesen követte őt. Igazán zavarba ejtő érzés volt.
- Jelentést! - vakkantotta, hogy kissé leplezze kényelmetlen érzését. - Mi történik itt, parancsnok? Azt akarom, hogy Bolon azonnal jelenjen meg előttem, vagy tűzzék ki a fejét egy dárdára. Tudni akarom, hogy hova a pokolba tűnt az összes harci ghoulom. Hozzák elém a malkáv herceget, és a brujah arkónt, láncra verve, vagy darabokban. És nem akarok tovább várni. Érthető?
Valejo türelmesen viselte a vihart. Arcára kiült a kimerültség és az egész alak imbolyogni látszott, mintha csak egy erősebb széllökés darabokra szaggathatná. Vykos nem tudta volna megmondani, hogy mi tartja még mindig talpon.
Úgy tűnt, mintha Valejo valamiért kerülné a tekintetét.
- Úrnőm - nyugtázta Valejo a parancsokat. - Azt hiszem Bolon parancsnok éppen... összehangolja a tevékenységeket. A szolgálati lift mellett. Kérem, kövessen.
Vykos már éppen oda akarta vetni, hogy nagyon is jól tudja, merre van a szolgálati lift, de még időben visszafogta magát. Valejo már a kimerülés határán volt. Ezzel nagyon is tisztában volt. És még sok mindenre fel akarta őt használni ezen az éjszakán.
Bolon büszkén és határozottan parádézott Vykos felé. Látszott rajta, mennyire elégedett. Egyik mancsában a brujah arkón összetört testét vonszolta. A tetem lábai a földet súrolták. Az esetlen teher még csak le sem lassította a hatalmas termetű Tzimisce parancsnokot.
- Lady Vykos - ereszkedett féltérdre Bolon, és a kísérteties trófeát a lábai elé helyezte.
- Hol van Benison, parancsnok? És hol vannak a csapatai? Bolon kényelmetlenül mozgolódott, de nem nézett fel. Hirtelen fájdalmasan tudatára ébredt, hogy külső csontpáncéljának illesztései között a nyakszirtje védtelenül feltárult.
- Hölgyem, az én fájdalmas kötelességem tudatni Önnel, hogy a zászlóalj maradékát elvesztettük, amikor elpusztítottuk a malkavitát.
- A teljes zászlóalj? Elveszett? A pokolba, parancsnok, nekem szükségem van azokra a csapatokra.
Bolon megfeszült és arra várt, hogy megkapja a kegyelemdöfést. De az csak nem jött. Lassan felemelte a fejét és Vykos szemébe nézett. Hatalmas önuralommal nyomta el a rettenetes látvány által kiváltott első reakcióját.
- Újraépítjük a zászlóaljat, Úrnőm. Magam fogok utána nézni mindennek. Egy hónapon belül ismét teljes lesz a harci kapacitásunk.
- Nincs egy hónapja - válaszolta Vykos hidegen.
- De a város a miénk, Úrnőm. Természetesen lesznek még Anarchok, akiket le kell vadászni, vagy át kell állítani. Kétségtelenül van néhány menekülő boszorkánymester is, aki valahogy átvészelte a rendházukat elpusztító tűzvészt. De ezt a munkát inkább a teljes vérű káiniták találékonyságára kell bízni.
- Igen, úgy van, ahogy a parancsnok mondja - vágott közbe Valejo parancsnoktársa védelmében. - A harci ghoulokra szükség lesz a város védelmében, de biztosan nem várható ellentámadás ilyen hamar, Vykos tanácsos. A Kamarillát teljesen megleptük. Időbe telik, amíg megszervezik az ellenállást. És még akkor is...
- De még akkor sem - vette fel Bolon a beszélgetés fonalát - rendelkeznek majd megfelelő kiinduló ponttal, ahol összevonhatják erőiket a támadáshoz. Charleston? Vagy esetleg Greenville? Memphis?...
- Savannah! - csapott öklével a tenyerébe Valejo és Vykos felé fordult. - Úrnőm, majd ott fognak...
- Erről már gondoskodtunk, parancsnok. Rövid idővel ezelőtt erősítették meg a hírt, hogy csapataink az éjszaka folyamán ellenőrzésük alá vonták a kikötőt. Pontosan a tervünk szerint - tette hozzá jelentőségteljesen.
Ez a bejelentés nyilvánvalóan meglepte mind a két parancsnokot.
- Jöjjenek, uraim. Mondtam már Önöknek, hogy ez a kis összetűzés nem csak egy egyszerű Vér Ostrom és nem is egy egyestés roham. Ez háború, uraim. Üdvözlöm önöket a Tűztáncban.
Vykos otthagyta őket a döbbent csendben.
- Bolon parancsnok,- - fordult vissza három lépés után. - Egy hete van arra, hogy újjáépítse a seregét. Értette? Egy hét. Fontos elfoglaltsága lesz, és nem tűrhetem, hogy lekéssen róla. Ne okozzon csalódást.
- Valejo parancsnok, ön jöjjön velem.
- Igenis, Úrnőm - fordult sarkon Valejo és rendíthetetlen árnyékként szegődött Vykos nyomába.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 3:15
Szépművészeti Múzeum, parkoló
Atlanta, Georgia

Vykos felsorakoztatta a foglyokat maga előtt, és kezét a szájára szorította elragadtatásában. A rabokat takaros sorokba állították. A sorokat a parkoló helyeket kijelölő fehér vonalakhoz igazították, mivel ezek voltak a legkézenfekvőbb segédeszközök. Az itt összegyűjtött káiniták legtöbbje többé nem mozdul el a pihenő helyéről.
- Oh, nézzenek csak oda - turbékolta Vykos. - Hát nem drága? Félresöpört egy tincset Victoria Ash piszkos arcából. A Torreádor arcát száradt vérből és repedezett hamurétegből álló patina borította. Victoria hosszú pillái megrezzentek az érintésre és kinyitotta a szemeit. A szemei elé táruló látványt mintha egyenesen a rémálmok világából idézték volna meg.
A fölé hajoló arcot éles szögekben hajtogatták meg. Az egyik szem legalább háromszor akkora volt, mint a másik és magasan a homlok közepén trónolt. A másik kicsi volt, és duzzadt, s az állon kapott helyet. Még az orr is zavaró szögben hajlott meg. Az arccal kapcsolatban az volt a leggroteszkebb, hogy tökéletesen és lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Victoria szemei két évszázada gyönyörködtek a legnagyobb művészek leggyönyörűbb műalkotásaiban, így rögtön felfedezték a szépséget az elé táruló látványban. Az arc tagadhatatlanul egy Picasso volt. Nem létezett azonban az a Picasso, aki ezt vászonra festette volna, még kevésbé olyan valaki, aki megalkotta volna ebben az élő háromdimenziós formában. Mintha a művész megtagadta volna, hogy életet leheljen látomásába, amely megformázta a kegyetlenség és őrület maszkját.
Victoria biztos volt benne, hogy a láz és a vérveszteség játszik az érzékeivel. Erezte, hogy rögtön elájul. A lágy szavak mintha hatalmas távolságból érkeztek volna hozzá.
- Az én drága kis rongybabám.
Victoria elájult és Vykos elkezdte letörölgetni a piszkot az arcáról. A simogatást akkor sem hagyta abba, amikor már minden foltot eltávolított. Mire végzett, Victoria arca úgy ragyogott, mint a legfinomabb porcelán. Mintha az egész arc is erre a finom anyagra változott volna át.
Vykos elégedetten hajolt le és lágyan megcsókolta a tökéletes arcot. Ajkai érintése nyomán kis megfeketedett jel maradt a bőrön, mintha csak a rúzs kente volna össze. Közelebbről megvizsgálva a jelet, bárki láthatta, hogy az egy saját farkába harapó kígyó életteli és letörölhetetlen ábrája.
Vykos túláradó gyengédséggel hajolt legújabb zsákmánya fölé.
- Hozzátok - szólt hátra a válla fölött.
Elindult az utcára vezető kijárat felé, de hirtelen megtorpant, mintha eszébe jutott volna egy sokkal csábítóbb lehetőség.
- Nem is... - mondta, majd lassan megfordult, egyik ujját csibészesen az ajkaira szorította és arcán győzedelmes kifejezés jelent meg. - Vigyétek a ghoulgyárba.

 

1999. június 22., kedd, hajnali 5:12
Buckhead Ritz-Carlton szálloda, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia
Parmenides csak nehezen ébredt fel. Alig tudott kibontakozni a megszokott álomból. Álmában rohant, vagy megpróbált rohanni. Elmenekülni. Bármilyen erősen próbálkozott is, nem volt képes felemelni egyik lábát sem.
Nagyon dühítő érzés volt. Nem volt képes megmozdulni és az üldözők már nem voltak messze. A „másik” nemsokára ismét beéri. Még arra sem volt képes, hogy arcát a riasztó sebességgel közeledő rém felé fordítsa. A pánik szinte robbanásig feszült a belsejében. Ekkor hirtelen megérezte a hátának csapódó súlyt és a földre zuhant. Parmenides hadonászva zuhant előre és elnyomott egy sikolyt. A sötétségből kezek nyúltak felé, elkapták és segítettek neki, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ismét felegyenesedve állt. Valaki a közelben megnyugtató szavakat suttogott. Megpróbálta arcát az ismeretlen jótevő felé fordítani, de a lábai még mindig a földhöz voltak szögezve. Ismét elvesztette az egyensúlyát és majdnem a földre zuhant.
Az értelméig csak összefüggéstelen szavak jutottak el.
- Nem maradnál nyugton?
- Semmi okod rá, hogy így hadonássz össze-vissza.
- Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszatérsz.
- De most már majdnem végeztem, nincs értelme újra elkábítani téged.
- Kénytelen leszel elviselni azt a keveset, ami még hátra van. Ne aggódj, mindjárt végzünk.
- Az én bátor fiam.
- Én ifjú romantikusom.
- Én filozófusom.
Eltartott néhány másodpercig, amíg Parmenides rájött, hogy mindössze egyetlen személy hangját hallja. A monológ összerakása ennél egy kicsivel tovább tartott. Miután ezzel megvolt már nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, miért is okoz akkora nehézséget ezeknek az alapvető észlelési képességeknek a használata. Az ok a fájdalom volt. A kín. Az üvöltő, idegtépő, agyát szaggató kín. Valahol a közelben valaki felsikoltott.
- Ejnye no, ez egy cseppet sem fog fájni - hallotta ismét a bíztató hangot. Agyának egy távoli zuga felismerte: Vykos volt az, az ügyfele.
Ismét az a dobhártyaszaggató sikoltás.
- Csitt. Abban a ti hegytetőre épült paradicsomotokban biztosan kaptál legalább egy alapfokú képzést bizonyos mentális technikákban. Nem várható el senkitől, hogy minőségi munkát végezzen ilyen körülmények között.
Újabb hosszú sikoly.
- Na, most sikerült teljesen tönkretenned az orrot. Kezdhetem elölről az egészet. Ha még mindig nem maradsz nyugton, akkor biztosan sikerül kitépned valamelyik lábat a földből és valami igazi maradandó sérülést okoznod.
Üvöltés, újabb üvöltés, egy. tenyér csattanása valami közeli húsos dolgon, ami akár az arca is lehetne.
- Most már elég. Vagy lenyugszol, vagy újra el kell, hogy altassalak. Melyik legyen?
Nem kellett újra elaltatni. Elvesztette az eszméletét. Az akarata ismét az engedelmes húst formálhatta.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A megtévesztés

 

1999. június 22. kedd, este 9:46
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

Hatalmasakat kortyolt az életadó nektárból és érezte, ahogy a folyadék lecsorog a torkán. Mire rádöbbent, hogy mit is tesz, már túl késő volt. Victoria félt kinyitni a szemét. Semmi újabb kárt nem okozhat, ha folytatja a táplálkozást, gondolta, mivel már amúgy is ivott. Ha a vér mérgezett volt, vagy valamilyen ártó szándékkal itatták vele, amelyből később még kára származhat, a baj már úgyis megtörtént. Továbbá, bár gyűlölte bevallani magának, de az éhség, amely tágra nyittatta vele a száját és arra kényszerítette, hogy mohón nyeldekelje a vért, nem igazán hagyott neki más választási lehetőséget. Az éhség erősebb volt, mint ő, legalábbis ebben a pillanatban. Ennek ellenére a szemeit továbbra is zárva tartotta. A többi érzékszerve azonban közölte vele, hogy a Sabbat kutyák ellen vívott elkeseredett harca sajnos nem végződött a saját pusztulásával.
A közvetlen közelében valaki mozgott. Orrát füst és az égett hús semmivel össze nem téveszthető bűze töltötte meg.
A táplálékot minden tettetése ellenére azonnal megvonták tőle, amint egyértelművé vált, hogy tudatosan étkezik.
- Ne élvezd túlságosan, - búgta egy lágy hang. - Toreador szuka. Ha ennek is ilyen könnyen megadod magad, akkor bizony semmi élvezet nem marad a további megpróbáltatásokban, amelyeknek később ellent kell majd állnod.
A beszélő most közelebb lépett Victoriához és onnan dorombolt.
- Később - ismételte meg és állott, romlott lehelet fürösztötte forrón Victoria arcát.
Fogvatartója - mert abban biztos volt, hogy a mellette álló nem valamelyik jóakarója -, olyan közel volt hozzá, hogy a bőre megbizsergett és hosszú szempillái végigsöpörtek a szörnyeteg homlokán, amikor kinyitotta a szemét.
Az rámosolygott.
- Kedvedre való volt az ital? - kérdezte, majd hirtelen vastag és érdes nyelvével lenyalt egy ottmaradt vércseppet Victoria alsó ajkáról. Egy pillanatra közvetlen közelről a Toreador szemébe mélyesztette a tekintetét, de Victoria nem nézett rá vissza. Egyszerűen nem mert. A másik megvonta a vállát és felegyenesedett. Ebből Victoria rájött, hogy ő maga ül.
Csuklóját és bokáját fém szalagokkal kegyetlenül egy fából készült fotelhez kötözték. Az ülőalkalmatosság nagyon hasonló volt egy kövér kolduskirály trónusához. A köd kezdett eloszlani Victoria tudatáról. Észrevette, hogy meztelen. Felnézett a fogvatartójára, aki hátralépett egy lépést és mosolyogva szemlélte a meztelen alakot. A torkából újabb dorombolás tört elő.
- Ez a finom test engem nem izgat úgy fel, mint a Ventrue ügyfeleidet, Toreador szajha!
Victoria nem reagált. Tovább bámulta a lényt, de a tekintetét még mindig kerülte. Fogvatartója egy éhező halandó gyermek groteszk karikatúrája volt. A teste lehetetlenül vézna volt, a bőr szinte mindenhol szorosan ráfeszült a csontokra. Mindenhol, kivéve az üszkösödő hússzínű hasán, amely borzalmasan felfúvódott.
Háromszög alakú feje apró szájban csúcsosodott ki és szőrtelen koponyáján a háromszög alapjával párhuzamosan futó csonttaréjt viselt. Karjai és lábai obszcén módon megnyúltak, ezért a lény egy ember és egy szöcske kereszteződésének tűnt.
Victoria nem tudta volna megmondani, hogy a végtagokban hány izület van, de ritmikusan felcsavarodtak, majd újra letekeredtek, ahogy a Sabbat előtte állt. Akarata ellenére is összerezzent. Reménykedett benne, hogy az őt üldöző Sabbat kutyák elpusztítják, így elkerülheti azt a jövőt, ami ezekben a pillanatokban sejlett fel előtte.
- Szeretnéd felhívni a Ventrue szeretődet? - suttogta a Sabbat és hosszú, csontvázszerű ujjai között meglóbálta Vegel mobiltelefonját. - Amikor megérkeztél hozzám, úgy szorítottad a telefont, mint egy fuldokló a szalmaszálat.
- Siess, kedvesem, - emelte a szájához a kagylót és egy rémült nő hangját utánozva beleszólt. - Elford elkapott, és ha nem jössz rögtön, semmi nem marad belőlem, amit szerethetnél, csak egy... - itt a hangja nyers károgásra váltott -, üres és megégett húszsák.
A szörnyeteg vihogva falhoz vágta a telefont. A fal valószínűleg egy öreg tehervagon fala lehetett és Victoria széke szorosan mellé volt állítva. A falról két, nyilvánvalóan használhatatlan műanyag darab pattant vissza és láthatóvá váltak a törött készülék alkatrészei.
Az egyik darab pörgött egy darabig a földön. Victoria figyelte, amint egyre lassabban forog. Megpróbálta erre az ütemre lecsendesíteni saját félelmét is. Ahogy a, darab lassult, úgy húzódott vissza Victoria egyre mélyebbre önmagába. Megpróbált kialakítani egy olyan helyet a bensőjében, ahol elfeledkezhet a rá váró szörnyűségekről. Talán egy éjjel, valamikor évszázadok múlva, arra ébred, hogy a rémálom véget ért. Ám ebben a pillanatban éles fájdalom rántotta görcsbe a testét. Fájdalmában felköhögött és fuldokolni kezdett. Karjai akaratlanul is partra vetett halakként csapkodtak a szék fáján.
- Ne próbálj meg elmenekülni előlem, Victoria – mondta bájosan Elford. - Mondtam már neked, hogy ellen kell állnod. Ha megteszed, akkor sokkal elviselhetőbbé teszem a velem töltött időt.
Victoria belső részei még mindig görcsösen rángatództak, bár a fájdalom némileg alábbhagyott - legalábbis pillanatnyilag. Most először nézett a lény arcába, aki azt tervezte, hogy megkínozza. Hogy megtöri. De a lény már nem az ő arcát nézte. Victoria követte a tekintetét végig a karjain, egészen addig, ahol a lény kezei rásimultak meztelen jobb mellére. Apró füstfoszlányok takarták el a részleteket, de a lény egyetlen bűzös lehelettel eltakarította őket az útból. Kuncogva húzta vissza a kezét. A fájdalom minden egyes alkalommal belenyilallt Victoriába, ahogy a lény egyik ujját lefejtette a megégett húsról. Mellének kemény húsába nyomódva most öt fekete, ráncos nyom csúfította el tiszta alabástrom bőrét.
- Oh, igen - mormolta Elford. - Jobb lesz, ha ellenállsz.
Egyik csillogó, szikéhez hasonló karmát Victoria szájához emelte, de ő már nem bírta tovább. A félelem hirtelen teljesen elborította és kihányta az összes vért, amit nemrég elfogyasztott.

 

1999. június 23., szerda, éjjel 3:52
East Bay út
Charlestort, Dél Carolina

A nem is oly távoli lángok az ég felé nyújtóztak, és vonagló extázisba korbácsolták magukat. Davis Purrel tehetetlenül figyelte őket annak a háznak a felső erkélyéről, amely több mint két évszázada az otthona volt. Nézte, ahogy egyre közelednek. Nézte amint átcsaptak a Batteryn. A halandók tűzoltósága derekasan küzdött és néha sikerült is megfékezniük a terjedő tűzvihart. De valahányszor úgy tűnt, hogy legyőzik a fenevadat, az öböl felől feltámadt a szeszélyes szél, amely új életet lehelt a lángokba, és amely elkárhozott lélek módjára üvöltött Purrel pompás házának ereszei között.
- Ha csak a szél ellen kellene küzdenünk - gondolta Purrel -, akkor még lenne esélyünk.
Néhány órával ezelőtt jelentéseket kapott arról, hogy körülbelül egy tucatnyi csónak tart a Charleston öbölbe. Ha azonnal reagál, talán megmenthette volna a városát. Természetesen hallotta a híreket, az Atlantát, és Savannah-át ért támadásokról, de ki számított volna egy ilyen nagy volumenű akcióra ilyen hamar, a százmérföldnyire, délre, és körülbelül kétszer akkora távolságban nyugatra lezajlott események után?
Az égő város volt a bizonyíték a tévedésére. Olyan kevés hibát vétett az évek során. Milyen ironikus, hogy ennek az egynek ilyen komoly következményei lettek.
- Davis, be kell jönnöd.
Először azt hitte, hogy a lángok szólítják. Kérik, ölelje magához őket, ahogy ők is magukhoz ölelték azt a várost, amely a szemei előtt változott gyarmati kikötőből kulturális és kereskedelmi központtá. De a hang ahhoz az öregemberhez tartozott, aki félig kiemelkedett a Purell mögötti csapóajtóból.
- Davis - mondta újra az öregember -, gyere be.
Davis tudomást sem vett Antoine Purrelről. Az öregember volt a Purrel-Turney House látszólagos tulajdonosa, és a legújabb képviselője a leszármazottak azon hosszú sorának, akik arcot adtak Dávid Purrel hatalmának a halandók világában. Davis büszke arcának vonásai jól felismerhetőek voltak az öregember arcán: a jellegzetes sasorr, az éles szemöldök, a keskeny állkapocs és a szögletes, repedezett pofacsont. Antoine arca húsosabb volt és a bőre megereszkedett már előrehaladott kora miatt. Azonban kettejük közül Davis volt az öregebb, és ő volt egy személyben a charlestoni Purrelek őse és védelmezője.
Itt én voltam a pásztor - gondolta Davis. Ez volt az igazság. Igazságosan és bölcsen irányította a várost és meglepően sikeres volt, ahhoz képest, hogy a Toreador milyen ritkán emelkednek hercegi rangra. Már a kezdet kezdetén kigyomlálta a városból azokat az elemeket, akik felboríthatták volt a stabilitást. De még ezekkel szemben sem volt érzéketlen vagy kegyetlen. És a város felvirágzott. Az Ashley és a Cooper folyók által közrezárt földnyelven egymás mellé épült neoklasszicista épületegyüttes, a Battery, vetekedett bármely kor dicsőségével, beleértve a legutóbbi háború előtti időszakot is.
De most farkasok járnak a juhok között.
A lángokat nem lehetett legyőzni. A Sabbat sakáloknak sikerült az, amit a hatalmas Szövetségi hajóhad nem tudott véghezvinni az utolsó dicsőséges háborúban: a tenger felől foglalták el Charlestont.
- Davis, hallasz engem?
- Menj aludni, Antoine - sóhajtott Davis. - Neked ilyenkor már régen aludnod kellene.
- Az Isten szerelmére. Körülöttünk minden lángokban áll! - mondta Antoine kihívóan. - Nem fogok elégni az ágyamban. El kell mennünk a Columbián lévő házba, és csak akkor térünk vissza, amikor ez már elrendeződött.
- Menj, ha akarsz - mondta Davis. Lehet, hogy az öreg képes megmenteni magát, de ebben kételkedett. Az utcákat figyelni fogják, az öblöt pedig lezárják.
Davis soha nem mondott sokat Antoine-nak a Vértestvérek belső világának működéséről. Az öregember soha sem volt elég éles elméjű ahhoz, hogy az élőholtak cselszövéseiben a báb szerepénél többet is osszanak rá. Képes volt arra, hogy ő legyen a család arca a nyilvánosság előtt, hogy elmenjen a country klubba, megjelenjen a Történelmi Alapítvány ülésein, de többre aligha. Antoine fia, akit a nyugati partra száműzött, semmivel sem volt jobb, mint az apja. De az unokája. Ő aztán nagyon ígéretes kis legény volt. Jason Purrel éppen egy művészeti iskolába járt. Nem volt ugyan említésre méltó tehetsége, de volt benne valami érzékenység, a személyiségének valami ereje, amelyet Davis csodált. Azt tervezte, hogy a jövőben a ghouljává teszi a fiút. Ez már soha nem fog megtörténni.
- Nem kéne ilyen közel lenned ahhoz a tűzhöz – szidta Antoine.
- Antoine, - mondta Davis halkan és nyugodtan, - mindig is őszinte voltam veled...
- Ez hazugság - mondta az öregember.
Davis megengedett magának egy savanyú vigyort.
- Ám legyen - a feje lelógott, de hangja tisztán érthető volt a tűz, a szirénák és a szél zaja fölött. - De tudd, hogy most igazat beszélek. Ha nem hagysz engem békén most azonnal, megöllek azon a helyen, ahol állsz.
Antoine arca még az eddiginél is szürkébb árnyalatot öltött. Hirtelen úgy tűnt, mintha egyszerre már nem bírná elviselni a füst bűzét, amit még a feltámadó szél sem tudott eloszlatni. Megnedvesítette az ajkait és minden további szó nélkül visszavonult amerre jött. Davis visszafordult a város felé és halottá, ahogy az öregember behúzza maga után a csapóajtót.
A lángok most tényleg közelebb voltak. A tűzoltók hangyaként sürögtek a tűz körül, de ha valahol sikerült is megfékezni a lángokat, nyomban felcsaptak máshol. A magasból legalább egy tucat történelmi épületet látott, amelyeket a tűz elcsúfított. A homlokzatukat tarkító fekete foltok egy gyönyörű gyermek arcát eltorzító himlőhegekre hasonlítottak. Davis csak néhány másodpercig volt képes elviselni a szörnyű látványt.
Talán ha egyszerűen kimennék és odaadnám magam nekik - elmélkedett -, akkor talán megkímélnék a városomat.
Davis nem gondolt a városbeli Toreador társaira, nem gondolt a többi Vértestvérre, akik lelkesen vagy kényszeredetten, de mind őt szolgálták. Felőle mindannyian megsülhettek a reggeli napon.
De mi lesz az ő gyönyörű városával. Mi lesz a kifinomult palotákkal, a téglából épült kocsiszínekkel vagy a saját házát övező kiterjedt parkokkal. Nem nézhette végig, ahogy mindez elpusztul. Mire lenne jó az ellenállás, azon kívül, hogy mindezen dolgok elpusztulnának.
Davis az öböl bejáratát őrző erőd halvány körvonalaira pillantott. - Vajon Ön is így érezhette magát, Anderson őrnagy! - kérdezte gondolatban az Unió rég halott Sumteri hősét. - Bekerítve, elvágva mindentől, miközben a szeme előtt omlik össze minden, ami csak kedves volt a szívének!
A szavaira érkező egyetlen válasz a birtokán fekvő öreg tehénistálló tetejének kigyulladását kísérő gyomorforgató pattogás volt. A vég már közel volt. Arra gondolt, talán vissza kellene menni a házba a csapóajtón keresztül. Nagyon vágyott rá, hogy még egyszer végigsimítsa a házát díszítő gipsz stukkókat, még egyszer megcsodálja a bronz és kristály csillárokat, és hogy még egyszer lesétáljon az egész bejárati hallt uraló hosszú, szabadon álló lépcsőkön.
Nem - acélozta meg magát végül. - Itt fogom bevárni a lángokat. Már nincsenek messze.

 

1999. június 23., szerda, éjjel 3:59
Buckhead Ritz-Carlton szálloda, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia

Vykos türelmesen várakozott. Kis idő elteltével egy elcsigázott nyögés tudatta vele, hogy a gondjaira bízott alany lassan visszanyeri az eszméletét. Ezen az éjjelen már nem egy alkalommal lepte meg az Assamita szívóssága. Fajtájának néhány tagja kétségtelenül nekilátott volna, hogy egy ilyen jelentéktelen részleteit pontosan lejegyezzen egy végeérhetetlen kísérleti naplóba. Vykosnak azonban nem volt szokása, hogy ilyen árulkodó írásos feljegyzéseket készítsen az alanyai képességeiről és tűrőképességéről.
Teljesen készületlenül érte, amikor Parmenides ezen az éjjelen először tért magához. Pontosan a faragás közepén kellett magához térjen. Vykos észrevette, hogy az alany nem is próbálta meg alkalmazni még a legegyszerűbb fájdalom elnyomási technikákat sem, annak ellenére, hogy az adott időpontban arcának nagy része a csontig fel volt tárva.
Természetesen üvöltött és az ezzel járó arcmozgások egy cseppet sem javítottak a helyzetén. A fájdalom azonban még csak le sem lassította. Úgy tűnt, az alany egyáltalán nem emelkedett felül a fájdalmon, nem gátolta vagy tagadta meg. A kín, ez a vegytiszta agónia, a maga elemi dicsőségében mégsem rettentette vissza semmitől.
Vykos azon kapta magát, hogy azon elmélkedik, vajon ezeknek a legendás gyilkosoknak nem kötik-e át az idegpályáit a kiképzésüknek vagy a beavatásuknak a részeként. Gyorsan végigfutott az ilyen viselkedés kiváltó okainak listáján: drogok, poszthipnotikus szuggesztió, lézer sebészet, voodoo mágia, idegcsillapítók, megszállottság. A lehetőségek nagyon érdekesek voltak, de az elmélkedései nem vezettek sehová.
Természetesen már ő is végzet kísérleteket a fájdalom érzékelők kikapcsolásával, az adó, fogadó és feldolgozó központokkal. De minden erőfeszítése ellenére ezek az alanyok esetlenekké váltak és észre sem vették a sérüléseket egészen a kritikus vérveszteség határáig. Ez azonban valami gyökeresen más módszer volt. Az alany testének nem volt egyetlen négyzetcentiméternyi része sem, amely ne lett volna összezúzva, átdöfve, lecsípve, megnyúzva, kicsavarva, feltépve, szétroncsolva, feldagadva vagy valami ennél is rosszabbnak alávetve. Mindezek ellenére, hacsak nem téved hatalmasat, az alany nemsokára a torkának fog ugrani.
Parmenides egy bestiális üvöltéssel Vykos torkának ugrott. Az ugrás jó néhány lábbal rövidebbre sikeredett a kelleténél és az orgyilkos elterült a keményfa padlón.
Ez fájdalmas lehetett - raktározta el a memóriájában Vykos. - A legtöbb alanyt ez elriasztaná a további próbálkozásoktól.
Az alany azonban fájdalmasan négykézlábra emelkedett, láthatóan megpróbált újra talpra állni. Persze ez a próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve, de legalábbis nagyon nehéz lett volna kivitelezni, ugyanis az alany lábai a térdeknél és a bokáknál még mindig össze voltak forrasztva.
Az Assamita rá vetette szúrós tekintetét. Jég és penge. Pillantása egy lecsapni készülő nagymacskáé volt.
- Elég legyen. Figyelmeztettelek, hogy ezzel az ostoba virtuskodással csak önmagadnak okozol sérülést - szidta meg Vykos. - Több órát dolgoztam már rajtad, és nem fogok tétlenül állni és kivárni, amíg tönkreteszed a munkámat.
Vykos megragadta a haját és könnyedén felemelte a fejét és a mellkasát a földről, majd egész közel nyomta az arcát az övéhez.
- És most gondolkozz!
A parancs szinte fizikai csapásként hatott rá. Ismét erőt merített a mélyen benne rejtőző dacból, és megpróbálta eldönteni, hogy az arcába köpjön-e, vagy inkább előrevesse magát, és egy maroknyi haj, és fejbőr csekély áráért megpróbálja az agyaraival szétmarcangolni az arcát. Vykos megrázta, mielőtt még eldönthette volna a kérdést és újra rákiáltott:
- Gondolkozz! Előre vetette magát.
Parmenides arra számított, sőt egyenes azt várta, hogy még hallani fogja a leszakadó haj és fejbőr hangját, mielőtt a fájdalom első hulláma elborítja és így nyer egy létfontosságú pillanatot, de az események teljesen készületlenül érték.
Az egész olyan gyorsan véget ért, hogy még az ő adrenalin fűtötte érzékei sem tudták követni. Mintha Vykos hirtelen lazított volna a fogásán. Neki legalábbis így tűnt, amikor az arca, amely hirtelen megszabadult minden visszatartó erőtől egy hangos puffanással a padlónak csapódott. Parmenides azonban a következő pillanatban rájött, hogy Vykos egyáltalán nem lazított a fogásán, mert a hajánál fogva újból felrántotta a fejét és az arcát ismét a sajátjához emelte. Valamilyen érthetetlen okból Parmenidesnek az volt a benyomása, hogy valójában a haja nyúlt meg körülbelül háromlábnyit mielőtt visszarántotta volna a fejét.
A Parmenidest elöntő első érzés a diadalmámor volt. Mintha egy arra járó szellem teljesítette volna az utolsó kívánságát. Akaraterejének utolsó morzsájával is azért küzdött, hogy agyaraival elérhesse kínzójának arcát. Valami felbukkant a belsejében, valami eddig ismeretlen fizikai-, szellemi- vagy akarat erőtartalék és segített a testének ebben az utolsó feladatban. Érezte az ajkai közül előbuggyanó és a szeme fölötti vágásból patakzó vér forróságát. A teste össze volt törve és a lábai nem engedelmeskedtek neki, de ő nem volt megtörve. Erősnek, épnek és megállíthatatlannak érezte magát. Szélesen elmosolyodott és élvezte a szájába csorgó vér ismerős zamatát. Ellenfele arcán meglepett kifejezés cikázott át és ő ezt jól látta.
- Ah, akkor hát te is láttad - károgta Parmenides. - A mesterek igaz haragja egy kalapács, amely mennydörgésként zúdul le rád a távoli hegyekből. Felkorbácsolja a, tengereket közted, és közöttük, és remegni fogsz rádvetülő árnyékában. A véred az enyém.
A haját markoló kéz lehullott és Vykos hitetlenkedve hátrált egy lépést. Minden várakozás ellenére, kegyetlenül meggyötört testének nyílt megtagadásaként Parmenides talpra állt.
Vykos halkan átkozódott. Ha szükség volt rá, képes volt úgy káromkodni, mint egy katona. Igazság szerint képes lett volna tökéletesen ragozott latinban káromkodni, akár egy igazi római légiós. Anyanyelvén pedig akár egy keresztes lovagot is megszégyenített volna. Az is előfordult már, hogy a legkeményebb magyar, kozák vagy tatár is belepirult abba, amit a saját nyelvén kapott tőle.
Most azonban mintha cserbenhagyta volna az ékesszólása. Talán Parmenides eltökéltsége vonta el a figyelmét, vagy a kísérlet megpróbáltatásai hagytak nyomot rajta is. Kétségtelen, hogy ez az alany kivételes volt és a reakcióinak minden részletre kiterjedő megfigyelése igencsak kimerítő feladatnak bizonyult.
Érezte Parmenides két iker szenvedélyének - a gyilkolásnak és az élni akarásnak - a tűzét. Képes volt mérni mindkettőt, aztán felrajzolni az eredményeket és elemezni a grafikonokat. Végül azonban ellenállt a kísértésnek és nem kezdett semmi olyasmibe, ami elvonhatná a figyelmét. Hiszen sokkal izgalmasabb volt közvetlenül megfigyelni az alanyt.
Érezte a vágyát, amely hullámokban áradt felőle. Mintha a két szenvedély eggyé vált volna egy hatalmas élni-gyilkolni ösztönben. Nyomban elvetette ezt a kifejezést, amely nagyon jól hangzott németül, de nem lehetett igazán lefordítani. Ez az ösztön egyszerre vitt a sír felé és el tőle. Berontott és kihátrált. Vitustánc a szakadék szélén.
Vykos egyszerre volt meglepve és lenyűgözve a sebességtől, amellyel a test felégette önmagát. Önkéntelenül is büszkeség töltötte el, amikor visszagondolt a haj megnyújtására és összerántására. Zseniális! Még a nála sokkal öregebb szolgáktól sem várt volna ehhez hasonló rátermettséget, a vágy és a beteljesülés ilyen hibátlan ötvözetét.
A támadás akár sikerülhetett volna, ha ő nem érzi meg benne időben az Ajándék jól ismert moccanását. Azonban még ezzel a csekély figyelmeztetéssel együtt is csak annyit tudott tenni, hogy kivonta magát Parmenides dühének útjából. Most már sokkal óvatosabb volt. És ő? Úgy tűnt, az alany azon nyomban belekezd a kísérlet korlátainak feszegetésébe.
Nagyon valószínűtlen, hogy képes lenne kiszabadítani a lábait. Ügyelt rá, hogy maga a csont legyen összeolvasztva és a csont egy kemény és könyörtelen közeg. Egy jól képzett novícius is kedvére formálhatta a hajat és a körmöket, vagyis az Életteleneket. Az Élettelenek tetszés szerinti formálása azonban gyermekjátéknak tűnhet az igazi Csontszobrászat mellett. A különbség körülbelül olyan volt, mintha valaki játékgyurmát vagy firenzei márványt használ.
Kihívást jelentett az a tény, hogy az alany láthatóan tudomást sem vett azokról a fájdalmakról, amelyek sokakat az őrületbe kergettek volna. Vykos számára ez egyszerre volt újszerű és felvillanyozó. Itt volt valami, ami megérdemelte, hogy további vizsgálatnak vesse alá - feltéve, hogy az alany túléli ezeket a kezdeti teszteket.
Addig is Vykos minden figyelmét az alany Igaz Művészetben tett első lépéseinek szentelte. Megfigyelte az alany érzelmeinek minden apró részletét: a kezdeti diadalmámort, amint átadja helyét a kétségnek, majd várhatóan egy rövid idő múlva a félelemnek. Ezek a változások csak annak a külső jelei voltak, ahogy a benne vonagló megvilágosodás lassan a tudata felé küzdi magát.
- Most már légy óvatos. Ne küzdj ellene, én ifjú romantikusom, én filozófusom. Még bosszúálló mestereid sem róhatják fel neked ezt a kis élvezetet. Ez egy ajándék. Kortyolj nagyot, telj el vele.
Láthatóan a kétség győzedelmeskedett a diadalmámor felett. Hiába küzdött lábainak kiszabadításáért.
- Nem képzelheted, hogy eltűrik neked...
Jogos felháborodásában elcsuklott a hangja és kénytelen volt elölről kezdeni. A sérülések, amelyeket a lábizmainak okozott kezdtek nagyon kiterjedté válni. Vykos agyának egy kis része rezignáltan számlálta az elvesztegetett munkaórákat, az ágyban fekvés és fizikai terápia heteit, amelyeket az alany éppen most gyűjt be.
- Még ha engem meg is gátolhatsz abban, hogy felfaljam a fekete szívedet... - dühöngött tovább Parmenides. Hirtelen megtorpant. A beismerés sokba került neki. Vykos tisztán látta, amint elpárolog belőle az ellenállás. Parmenides nagyot nyelt és sietve folytatta. - Még akkor is lesznek mások. A mesterek készítenek számodra egy külön poklot, és nem nyugszanak addig, amíg sikoltozva és kegyelemért könyörögve le nem zuhansz az örökké égő, de soha meg nem emésztő lángok közé.
Vykos közönyös lassúsággal tapsolni kezdett. Minden csattanással a tenyerének húsa egyre feketébb lett és kezdett leválni a csontokról. Nemsokára minden ütésre egy kis húspor felhő csapott fel és ülepedett lágyan a földre. Parmenides látta a csont kikandikáló fehérségét. Halottá amint az újpercek recsegnek és pattognak, mintha hatalmas hőnek lennének kitéve. Megpörkölődött csontdarabok pattogtak csörögve a szemei előtt a padlón.
- Elég! - Kiáltott fel és elkapta tekintetét a szörnyűséges bemutatóról. - Elég legyen a pokoli trükkökből. Te sem vagy sérthetetlen. A mesterek évszázadokig tökéletesítették művészetüket. Ők tudni fogják, hogy teljesítsék be a végzeted. Biztos lehetsz benne. Azt hiszed, hogy eddig nem öltünk meg senkit a fajtádból? Akkor áltasd csak magadat, űrnőm.
- Ah, de te magad nem ismered a trükköt - jelentette ki tárgyilagosan Vykos. - Talán egy fakaró a szívbe? Folyóvízbe mentés? Esetleg fokhagymával ízesített szent ostya?
A kezei ismét teljesen épek voltak. Az égés minden nyoma eltűnt róluk. Óvatosan körözött Parmenides körül. Az ajtó közelében letérdelt valami mellé a földön, éppen csak az Assamita látószögén kívül.
Parmenides mereven előreszegezett tekintettel küzdött, hogy ismét megszerezze a teste fölött az uralmat. Észrevette, hogy már remeg a sikertelenségtől. Minden csepp, akaraterejét felhasználva sikerült visszatartania magát és nem engedte, hogy Vykos rávegye, hogy válaszoljon a gúnyolódásaira.
Néhány pillanat múlva a szeme sarkából meglátta, hogy Vykos felegyenesedik és felállít egy felborított tolószéket, majd a széket maga előtt tolva közelebb jön.
- Most már nemsokára össze fogsz esni - magyarázta. - Már most is azon a ponton jársz, ahonnan már nincs visszatérés, és nemsokára helyrehozhatatlan sérüléseket okozol a lábadnak. Hajlandó lennél leülni, és végre abbahagyni ezt az értelmetlen fenyegetőzést és pózolást? Fontos dolgokat kell megbeszélnünk és az idő már így is nagyon elszaladt.
Az Assamita újra Vykos felé csapott, de az erőfeszítés már túl sok volt megnyomorított alsótestének. Parmenides az összeomló vászonsátor hangjával zuhant a padlóra.
- Micsoda szégyen - dühöngött a padlón fekve, és nem volt képes sem felülni, sem felemelkedni. - Ez nem marad megbosszulatlanul. Véged van. Ez olyan biztos, mint ahogy engem is elér a vég. - Parmenides hörögve kapott levegő után. - Még akkor sem vehetnél egy újabb átkozott napot élőholt léted számára, ha ebben a pillanatban meggyógyítanál, és szabadon engednél. Bár én zuhantam ördögök közé, mégis téged, a kínzómat illet a szánalom. A kitörését követő hosszú csendben Parmenides megpróbálta elrejteni a testét megrohanó zokogó görcsöket. A belső küzdelméből egyetlen hang sem jutott el a külvilágba.
- Én ifjú költőm - a hang lágy volt, tele szeretettel és talán egy árnyalatnyi büszkeség is vegyült bele. - Nyugodj meg. Most már elég. Nagyon elégedetté tettél.
Néhány perc elteltével Parmenides érezte, hogy erős kezek ragadják meg a hóna alatt. Nem küzdött ellenük. Szemeit összeszorítva próbálta meg kizárni a szégyent és a vereséget. Felrepedt, vérző ajkaival töredezett imákat mormolt a halottakért. Szinte észre sem vette, hogy leültették a kemény, egyenes hátú székbe. Ez a rettenetes eszköz csak nehezen jutott el a tudatának határáig. Az imákat sokkal hangosabban kezdte kántálni, mintha azzal, hogy elnyomja a kinti zajokat, meg nem történté tehetné magukat az eseményeket is, mintha kizárhatná, elűzhetné őket.
Valahonnan nagyon messziről egy ismerős női hangot hallott, amit egy pillanatig nem tudott hová tenni. A hang kedves volt, vonzó, tele aggódással iránta és az állapota iránt.
- Mindössze csak egyetlen egy dologban csalódtam - dúdolta a hang. Parmenides előre bukott és a feje majdnem nekiütődött a szétzúzott térdeinek, ahogy a szék előrelendült. - Abban, hogy egy pillanatig is azt hitted, annyira meggondolatlan lennék, hogy a bálványozott mestereid engedélye, mi több bátorítása nélkül is a gondjaimba vettelek volna. Nem lesz semmiféle megtorlás, kedves bérgyilkosom, mivel te egy ajándék vagy. Egy nagyon különleges ajándék. Békeajándék a Hegyi Öregtől. Te vagy a zálog a népeink között. A gondjaimra bíztak. Megérted ezt! Teljesen az enyém vagy, azt tehetek veled, amit csak akarok. Csak képzeld el! Mennyit mulatunk majd együtt.
Parmenides talán felsikoltott. A fájdalom és a rettenet fátylán keresztül agyának egy fegyelmezett és keményen kiképzett része, amelyet pontosan az ilyen esetekre készítettek fel, kaparászni kezdett a Megsemmisítés Szavai után, amelyek majd megmenekítik a szenvedéstől.

 

1999. június 23., szerda, éjjel 4:41
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

Úgy tűnt, hogy a békének ezek a pillanatai ugyanannyira örökké valóak, mint a fájdalom órái, amelyeket előttük átélt. Victoria Ash, Atlanta Toreador Elsőszülöttje - aki nagyon közel járt ahhoz, hogy Atlanta hercege legyen - nem tudott magára nézni. A fából készült széket átitató vér illata majdnem megtörte a csendes békét, a látvány pedig egészen biztosan véget vet a nyugalomnak. Victoria tehát szorosan bezárt szemeivel kirekesztette jelen helyzetének borzalmait és a jövő felé fordult.
Elford szadista, gonosz és rettenetes munkájának ellenére Victoria tudta, hogy túl fogja élni ezt a helyzetet. Lehet, hogy még évtizedekig is csak egy roncs lesz a teste; egyedül csak a ma esté szerzett sebeket legalább egy hónapig tart majd begyógyítani és nagyon valószínű, hogy sok ilyen éjszaka áll még előtte.
A Sabbat kínzásai közepette azonban Victoria felfedezett egy apró reménysugarat, ami megtörte kínjainak sötétségét. Az első félelem meggyőzte arról, hogy a gyötrelem könnyedén megtöri, hogy megbomlik az elméje és úgy fog sikoltozni, könyörögni, és kegyelemért esedezni, ahogy azt Elford kívánta tőle. De míg a vámpír hús nem volt képes ellenállni a Tzimisce hússzobrász akaratának, addig Victoria elméje érintetlen maradt. És ami még ennél is fontosabb, Victoria az Elford által okozott kegyetlen átváltozásokból megtanulta, hogy mi az, amitől a Tzimisce beindul, mire vágyik, mi csábítja és igézi meg. Így hát Victoria ellenállt. Keresztül vezette magán az Elford által okozott fájdalmat. Minden nyögése, minden vonaglása pontosan időzített volt, hogy így a legjobban megfeleljen az Elford szavaiban jól körülírt szadista vágyaknak. És a kiváltott reakciók annyira gyönyörködtették Elfordot, annyira elvonták a figyelmét, hogy végül mindig lihegve vonszolta ki magát és a marhavagon ajtaját nagy robajjal csapta be maga után.
Victoria nem tudhatta, hogy a kínzója vajon hány másik marhavagonban rejteget játékszereket, de biztos volt abban, hogy vannak mások is. Néha, amikor Elford eljött hozzá, érezni lehetett rajta a vérük illatát, vagy a bőrét pettyezte testük meghatározhatatlan anyaga.
Victoria tudta, hogy elég szép volt ahhoz, hogy képes legyen elcsábítani egy Vértestvért. Hiszen már számtalanszor meg tette. Most pedig feltételezte, hogy e szépség tönkretételének ígérete elég lesz ahhoz, hogy elcsábíthasson egy Tzimisce-ét. A Toreador érezte, hogy Elford az övé lesz - talán nem ma este, vagy a jövő héten, vagy egy hónap múlva. De a Tzimisce vágyai lettek Victoria szikéje és ő pontosan olyan szakértelemmel forgatta ezt az eszközt, mint Elford a sajátjait. Az idő majd minden bizonnyal megpróbálja őt is, de ő ki fog tartani és végül elnyeri jutalmát - Fogvatartója pedig megfizet... Mindenért. A legnagyobb torzulástól a legkisebb foltig.
A fájdalom, amelyet akkor kellett elviselnie, amikor Elford belenyúlt a mellkasába és megragadta az egyik bordáját, szinte kibírhatatlan volt. Azonban Victoria számára ez volt az első nyom, hogy Elford minden ügyködésének szexuális töltése van. A bolond túl sokat beszélt. Így nemcsak azt árulta el, hogyan győzheti le, hanem célt adott a gondolatinak is, amikor kétségbeesetten keresett valamit, amivel elkendőzhetné a fájdalmat. Ezzel Elford behatolása a testébe elveszítette minden jelentőségét és ettől a perctől kezdve Victoria tervezni kezdett.
Ott voltak Elford élvezetének a jelei. A Toreador bordái agyagként formálódtak a kezei között, és könnyedén formába öntötték a vízióját arról, hogy hogyan is kellene Victoriának kinéznie. A bukott elsőszülött többé már nem volt képes ellenállni a kísértésnek és vizsgálgatni kezdte magát. A jobb mellét, amelyet a Tzimisce tüzes ujjainak nyomán már körkörös égési sebek borítottak, most az egyik bordája döfte keresztül. Elford kihajlította a csontot és szakértőn a lehető legnagyobb fájdalmat okozva, úgy vezette keresztül a testén, hogy a borda hegye pontosan azon a helyen bukkant elő, ahol a bimbó volt. Ezt az úgynevezett fogyatékosságot ugyanis egy kegyetlen harapás már eltávolította.
Ez volt az első azok közül a csontdíszítések közül, amelyek most apró szarvacskákként meredtek elő a testéből. A bőr folyamatosan égett és viszketett körülöttük. Elford meghajlította, és egy sor kinövésre osztotta a kulcscsontját. Ezek a kinövések kötötték össze a karján lévő szarvacskákat a csont mellbimbóval. A karját díszítő sarkantyúk a felkarcsontjából indultak ki és olyan hosszúak voltak, hogy átdöfték a bőrét. A tenyerének hátoldalán volt az utolsó két ilyen sarkantyú, amelyeket Elford valószínűleg a későbbiekben szándékozott összekötni a karján lévőkkel.
Victoria meg volt győződve arról, hogy ezeket a sebeket, a groteszk műtétek nyomait képes lesz kiheverni. Nagyon reménykedett benne. Ha Elford vére nem volt sokkal öregebb, mint ahogy gondolta, ha nem tévedett végzetesen a Tzimisce-k hússzobrászatával kapcsolatban - ebben a témában csak nagyon kevés ismerettel rendelkezett, a most elsőkézből szerzett borzalmas tapasztalatainak ellenére is -, ha egyetlen egy sem igaz, abból a több száz lehetőségből, amelyek hatására csak egy sebhelyes, torz szörnyalak marad belőle, akkor esetleg képes lesz visszaállítani eredeti alakjának szépségét. Most ebben kellett hinnie. Ez volt az egyetlen reménye és ezért úgy szorította magához, mint a sivatagi vándor az utolsó kulacs vizét. A teste valóban egy templom volt, és ha sorra venné a sérüléseit, az egyet jelentene a megadással. Ebben az esetben pedig nem lenne képes határozottan cselekedni az esetleges kiszabadulásának érdekében.
Victoria a széke mélyére húzódott. A jövő felől a múlt felé fordult. Mindkettő jobb a jelennél. Egyszerűen képtelen volt felfogni az események sorozatát, melyek nyomán ide került. A Szépművészeti Múzeumban rendezett fogadást, a terveket, mind-mind olyan nagy gonddal készítette elő. Olyan közel volt a sikerhez. A Mennyek kapuján át belépett a galériába. Ha pedig túléli ezt a mostani Poklot, akkor egy nagyon értékes tanulsággal lesz gazdagabb: soha nem lehet teljes biztonságban. Nem számít, hogy hány tesztnek veti alá a terveit a végrehajtás előtt, nem számít, hogy milyen hatalmas lesz ő maga, nem számít, hogy milyen erős védőfalakkal veszi körül magát - soha nem lehet biztonságban. Ha, illetve amikor kiszabadul ebből a négyszögletes várbörtönből, soha többé nem érezheti biztonságban magát.
Bár Victoria lassan egyre biztosabb volt abban, hogy egyszer majd kiszabadul, a rövid távú kilátásai továbbra is elég sötétek voltak. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy el kelljen viselnie megaláztatásokat és a kínzásokat, amelyeket Elford még tartogatott a számára. Minél hamarabb ki tud szabadulni, annál jobb.
Victoria rengeteg eszközzel képes volt rákényszeríteni másokra az akaratát: legyen az vértestvér vagy egyszerű halandó, mindig is kiválóan értett hozzá, hogy kell elcsavarni a fejüket, amíg már kétségbeesetten és szenvedélyesen akarták őt. Mikor azonban megpróbálta ezek közül az eszközök közül a legerősebbeket alkalmazni, rá kellett jönnie, hogy Elford esetében semmi esélye a sikerre. A Tzimisce túlságosan is szenvedélyesen rajongott a munkájáért ahhoz, hogy a lényében helye legyen egy másik, ilyen hirtelen fellobbanó szenvedélynek. Ebben az esetben kénytelen volt hosszadalmasan mesterkedni. Lehet, hogy egy közeli, vagy nem is olyan közeli éjszakán majd sikerrel jár, de addig nem volt segítség.
De vajon milyen más lehetőségei voltak még? Victoria a mobiltelefon padló heverő darabkái felé pillantott. A szerkezet tagadhatatlanul törött volt és nem hihette, hogy képes lenne megjavítani, még ha valahogy meg is szerezné. Azért nem esett kétségbe, hiszen képes volt más módon is segítséget hívni. Még csak távolról se lehetett biztos a sikerben, de visszatért belé a harci szellem. Szorosan a nyomában megérkezett az Elforddal eltöltendő következő pásztorórától való rettegés is. Elhatározta, hogy mindenképpen megpróbálja.
Éjszakai életének számtalan éve alatt Victoria nagyon sok Vértestvérrel került kapcsolatba és most mindegyikük egy lehetséges megmentő volt. Még azok sem voltak képesek figyelmen kívül hagyni ellenállhatatlan szépségét és báját, akiket nem próbált meg tudatosan elbűvölni. Az alakja kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetükbe. Az ő esetében ez az ajándék kísérte Káin átkát és bár nem kárpótolta mindenért, most azonban a hasznára válhat.
Természetesen ezek a Vértestvérek nem biztos, hogy hajlandóak lesznek a segítségére sietni, ebben a dologban azonban nem dönthettek teljesen szabadon. Persze a Vértestvérek ellenállhattak neki, és valószínűleg éppen azok lesznek elég erősek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják a hívását, akik egyébként képesek lennének segíteni rajta. De Victoria nagyon meggyőző tudott lenni, ha szükség volt rá.
Bár a nevüket nem ejtette ki hangosan, de egyenként magához szólította őket.
A hívás mindössze csak a mai éjszaka visszhangzik majd a lelkekben, ezért csak azokat volt érdemes szólítani, akik a közelben voltak. Benison. Julius. Erősen összpontosított a nevükre. Ez a két nagyszerű harcos valószínűleg halott a Victoria fogadásán szórakozó többi Kamarilla vámpírral együtt, de a hívás legalább megzavarja a sír nyugalmát. Egy apró kuncogás kíséretében Eleanort is szólította. Milyen ironikus lenne, ha annak a szukának valahogy sikerült volna életben maradni, és most sikerülne neki kiszabadítani Victoriát.
Arcát a tető felé fordította és egyre több nevet lőtt ki az éjszakába. Most majd kiderül, hogy mi történt azokkal, akik idejekorán távoztak a fogadásáról. Vegel. Hannah. Rolph. Talán a bonyolult menekülési tervüket szakítja meg egy gyors visszatérés Atlantába, feltéve, hogy Victoria még mindig Atlantában volt. Erről pedig jelenleg semmilyen módon nem győződhetett meg.
Voltak még mások is. Nagyon kevés bizalmasa volt és senkit nem nevezett volta őszintén a barátjának. Senkinek a szerelme nem élte túl az évszázadokat. De talán valaki a szeretők, csodálok és bajtársak egy rövid listájáról képes lenne segíteni rajta. Inkább csak szeretők és csodálok, ismerte be Victoria. Nem igazán volt érzéke a bajtársiassághoz.
Oliver, bár a Brujah óriás valószínűleg torporban volt. Jan, ő most Európában volt és sejtése szerint olyan, az Újvilág vértestvérei számára felfoghatatlan, kötelék fűzte a Ventrue öregekhez, amelyet akkor sem tudna elszakítani, ha a még mindig ugyan úgy érzett Victoria kapcsolatban, Joshua, mert ha valaki, hát akkor ez a Gangrel képes kiszimatolni, hogy hol tartják fogva.
Bár helyzetében a humor szinte elképzelhetetlennek tűnt, Victoria mégis magában nevetett, amikor elküldte a következő nevet: Leopold. Ez az ifjonc egyszer már megmentette a Múzeumban. Talán újra képes lenne rá, bár ez elég valószínűtlen volt, mivel az az árnyékcsáp minden bizonnyal péppé zúzta szerencsétlent.
A nevek sugárzása sokáig tartott. A hajnal már közel járt mire a felsorolás végére ért. Fáradt, megerőszakolt és sebesült teste azonnal megadta magát. Becsukta a szemeit és bezárta az elméjét is. Megpróbált visszavonulni agyának abba a zugába, ahol legalább a holnapi szürkületig megszabadulhat a Tzimisce kínzómester által nyújtott szolgáltatásoktól.

 

1999. június 24., csütörtök, éjjel 2:51
40-es államközi műút
Ashville-től keletre, Észak Carolina

Hardin olyan erővel szorította a kormányt, hogy egyébként is sápadt kezei csontfehérré változtak. A teherautó köhögni és rángatni kezdett. A motor felől lehangoló zajokat lehetett hallani. Hardin addig ütötte öklével az autó műszerfalát, amíg a borítás műanyaga eltört és leesett.
- Ezt majd valószínűleg levonják a letétedből - mondta Desmond, akit beszorítottak a középső ülésre. Az ülés távolabbi végén Rojo ücsörgött. Halálos nyugalommal piszkálta a fogát egy leszakított ujj körmével. Nagyon praktikus eszköz volt.
Hardin kemény pillantással díjazta Desmond humoros próbálkozását. Az autóért nem fizettek semmiféle letétet vagy díjat. A motorháztető alatt egyre határozottabbá vált a hangzavar. Gőz és füst kezdett szivárogni, majd egy tompa robbanás után a motor erőltetett nyögései elhaltak. A sebességmérő mutatója, amely eddig 45 és 50 mérföld körül ingadozott, azonnal reagált a motor halálára és meredeken zuhant az egyszámjegyű értékek felé. Hardin lehúzódott az útról és megállította az autót.
Desmond követte Hardint az út melletti kavicsra, de Rojo semmi jelét nem adta, hogy ki szándékozna szállni a teherautóból. Mégis miért tenné? - gondolkodott Hardin. - Mi haszna lenne abból, ha bármit is tenne?
Az úton nem volt nagy a forgalom. Hardin az órájára pillantott és úgy döntött, hogy megengedhet egy rövidke pihenőt. Nem aggódott. Nemsokára megáll majd egy irgalmas szamaritánus és ellátja őket új szállítóeszközzel. No meg friss vérrel.
Desmond felemelte a motorháztetőt rongyokba bugyolált kezével. Megvárta, míg eloszlik a füst, majd egy rövid ideig a motort bámulta. Végül hátralépett és lehajtott fejjel keresztet vetett.
- Benzin? - kérdezte Hardin. Desmond bólintott.
- Ki tankolt?
- Nem tudom - rázta meg a fejét Desmond.
- Rojo? - kérdezte Hardin a vörös hajú, sötét bőrű utast, aki erre rosszindulatú pillantást vetett rá.
- Ki tankolta meg a kocsit? - kérdezte Hardin.
- Az egyik gringó - vonta meg a vállát Rojo. - Mind olyan egyformák.
Hardin elindult a plató felé, de megtorpant és kezével takarta el a szemét a teherautó háta mögött megálló járőrkocsi fényszórói elől.
- Lerobbantak? - kérdezte a kocsiból kiszálló járőr.
Ebben a pillanatban felpattant a teherautó hátuljának ajtaja, és Hardin utasai közül újabb kettő ugrott le az útmenti kavicsra.
- Azt tudják ugye, hogy a törvény tiltja az utasszállítást a teherautók hátuljában? - húzta össze a szemöldökét a járőr és már nyúlt is a bírságcédulákért.
- Igen - mondta Hardin. - Tudom.
A széles pengéjű szablya hangos puffanással csapódott a járőr nyakába. Senki sem vette észre, hogy Hardin mikor húzta elő a fegyvert a dzsekije alatti tokból. A járőr hitetlenkedve tett egy lépést hátrafelé aztán összeesett.
- Tűntessétek el innen, mielőtt még erre jönne valaki - utasította Hardin a többieket. Mindenki sietett engedelmeskedni, annak ellenére, hogy a következő autó éppen csak kibukkant a hegy mögül és így még elég sok idejük maradt, mielőtt ideért volna. Könnyedén felemelték a testet, visszaadták Hardinnak a kését, mielőtt eltűntették volna a hullát az útmenti bozótban. Hardin hallotta, amint éhes sólymokként lecsapnak a testre és elveszik azt, amire a járőrnek már amúgy sem volt szüksége. A teherautó platójáról további utasok kászálódtak elő. Az autó elrobogott mellettük az úton.
- Jacques - szólt Hardin az egyiknek.
- Én Jaké vagyok.
- Akkor Jaké - csattant fel Hardin. - Ki tankolta meg a kocsit?
- Jacques.
- Szólj neki, hogy jöjjön ide. Aztán te, Lonnie, Greasy és Amber fogjátok ezt a rendőrkocsit és hozzatok nekünk három másik autót.
Jaké úgy tett, ahogy utasították. Ő és a többiek éppen kihúztak az útra a járőrkocsival, amikor Jacques odabaktatott Hardinhoz. Jacques alacsony, dús hajú fickó volt. Soha nem látták még boldognak. Nem mintha ez érdekelte volna Hardint.
- Vannak dízel teherautók nálatok, Montrealban?
- Aha.
- És tudod mi a különbség a gázolaj és a benzin között, te idióta, seggfej Canuck?
Jacques, aki egyre boldogtalanabbnak tűnt, idegesen próbált kinyögni valami válaszfélét, de Hardin szablyája megelőzte. A fegyver szinte magától látszott mozdulni. Ismét zizegve szelte át a levegőt és Jacques feje lehanyatlott. Egy pillanattal később a test is követte. Csak nagyon kevés vér folyt ki a torzóból. Hardin lehajolt és tisztára törölte a pengét Jacques nadrágszárában.
- Azt hiszem, túl nagy kérés lenne kilenc használható vámpír.
Miközben Desmond az úttól távolabb vonszolta a tetemet Hardin bepillantott a raktérbe. Ez a Sabbat rohamcsapat egyike volt a legkisebbeknek, így nem volt sok felszerelésük. Könnyedén elférnek majd a személyautókban is, nincs feltétlenül szükségük a teherautóra. Néhány lefűrészelt csövű vadászpuskával és töltényekkel tömött sporttáskán kívül nem volt említésre méltó felszerelésük. A fejeket Hardin nem tartotta a felszerelés részének. Ott volt Columbia Kamarilla hercege - azaz volt hercege. Aztán ott volt az a három Ashevilleből: Van de Brook herceg - micsoda egy anyámasszony katonája. A fiatal Gangrelnek jobb halála volt. Még Stein, a Toreador is mutatott némi méltóságot. De Hardint igazából ez sem érdekelte. Szarok mindegyikre. Megvolt az útvonala és pontosan menetrend szerint érkezett. Véleménye szerint ugyan nem nagyon érte meg a fáradtságot ezeknek a kis hátországbeli városkáknak a megtisztítása, de ugyanakkor nem is volt olyan nagy fáradtság. Ennek ellenére Hardin alig várta, hogy újra csatlakozhasson a fő erőkhöz, és megint része legyen egy kis igazi szórakozásban. Mint Atlantában. Az aztán megérte a fáradtságot. Porig égetni a Tremere rendházat. Persze megkönnyítette a dolgukat, hogy Vykos már lekezelte a Tremere fő fejest.
Fő fejes. Hardin egy pillantást vetett a teherautóban felhalmozott nyitott szemű fejgyűjteményre és önelégülten elvigyorodott. Ezt majd el kell mondanom Desmondnak is.
Az biztos, hogy Atlanta nagy dobás volt. Ez a többi szánalmas kis szar egyszerűen időpazarlás. De már nem kell sokáig várnia. Winston-Salem, Roanoke, Charlottesville... és aztán a Big Enchilada.
Ismét fényszórók tűntek fel, de most a forgalommal szemben haladtak az ellenkező irányból. Hardin megismerte azt a kocsit, amely az előbb haladt el mellettük, de most már Amber ült a kormánynál. Hardint nem érdekelte az arca - túl barátságtalan -, de nagyon helyes cicije volt. Az autó csikorgó kerekekkel állt meg a másik mellett.
- Húzódj odébb - mordult rá.
Kinyitotta az ajtót, és arrébb lökte. Erre Amber kimutatta a tépőfogait és rásziszegett.
- Ezt tartsd meg másnak, hugi - kidugta a fejét az ablakon és odakiáltott a többieknek. - Fogjátok a cuccot és gyerünk. - Desmond és a másik három Sabbat kézről-kézre adogatva pakolták át a sporttáskákat és a fejeket. Az egyik fej elszabadult és begurult az autó alá, de Desmond letérdelt és kihalászta.
- Mi legyen Jake-kel és a többiekkel, Jefe? - kérdezte Rojo miközben az autóhoz őgyelgett és beszállt.
- Majd utolérnek minket - mondta Hardin. Egyáltalán nem volt kedve tovább várni. - Úgyis tudják hova tartunk, ha mégis elkerülnénk egymást.

 

1999. június 24., csütörtök, éjjel 3:00
Buckhead Ritz-Carlton Hotel, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia

Parmenides magához tért. Egy pillanattal később rádöbbent, hogy ébren van, és úgy negyvenhét isten nevére szórt átkokat mielőtt meg kellett volna állnia, hogy újabb szidalmazható természetfölötti elnyomók nevei után kutasson az emlékei között.
Még mindig életben volt.
Hát, ez azért technikai értelemben nem volt igaz. Természetesen halott volt. Hisz a vámpír volt, egy járkáló holttest. De még mindig - ahogy mondani szokták -, az élők között volt. Hogy teljesen precízek legyünk, Atlanta egyik legelőkelőbb negyedének egyik legfényűzőbb szállodájában tartózkodott. Röviden, a több mint három és félmillió élő egyike volt.
Ennél sokkal fontosabb volt az, hogy még mindig az élőholtak közé tartozott. És hogy fogoly volt. A Sabbat, a Tzimisce-k és végül Sascha Vykos foglya. Ebben a sorrendben növekedett a nevek hatására érzett iszonyata és kétségbeesése is.
Már Ölelése óta hallott a Sabbat elfajulásáról szóló történeteket. Hallott a tisztátalan, gúnyos rituáléikról, hallott arról, hogy hajlamosak meginni az öregjeik vérét, meg az őrült erőfeszítéseikről, amivel a Gyehenna eljövetelét akarták siettetni. Ám ezeket a híreszteléseket nehéz volt komolyan venni. Nehéz volt elképzelni, hogy valaki szándékosan idézné saját fejére a Sötét Apa, az Első Gyilkos és Testvérgyilkos, azaz Káin Végső Büntetését.
Parmenides azt hitte, amikor még csak egy új jövevény volt a halhatatlanok világában, hogy ez is csak egyike azoknak a dajkameséknek, amelyek a gyermekek megfélemlítésére szolgálnak. Igaz, hogy ebben az esetben ez egy nagyon régi dajkamese.
Most már azonban be kellett látnia, hogy ez sem nagyobb képtelenség, mint az, hogy vérivó ragadozók járják a városok fényreklámokkal és utcai lámpákkal megvilágított éjszakáit. Mindazok után, amiken az utóbbi időben keresztülment, már nem érezte magát pártatlan bírónak a Sabbatról szóló mendemondák megítélésében.
Az Ölelése utáni években sokszor találkozott egészen közelről a Sabbattal, de semmi olyasmit nem talált, ami arra késztette volna, hogy visszautasítsa ezeket a hihetetlen vádakat. Ezek a találkozások mindig egy olyan bujkáló nyugtalansággal fertőzték meg a lelkét, amelyet még a hegyek között megbúvó Elysium szent jutalmai sem tudtak teljesen elűzni.
A sikamlós Lasombrákkal való találkozásai során mindig is olyan érzés kísértette, mintha álmában egy vipera kuporodott volna a hasára. Természetesen az Elysiumban volt elég alkalma kígyókkal foglalkozni. A mérgek a mesterség ősi és mélyen tisztelt eszközei. Így hát tudta, hogy még a leghalálosabb kobra érintése is hűvös és sima, de önmagában nem kellemetlen. Ettől merőben különböző érzés kerítette hatalmába a Lasombrák jelenlétében. Valami tekergő, forró és nyálkás - mint a gyermekkori rémálmok csúszómászója.
És ott voltak még a Tzimisce-k. Parmenides meg tudta érteni, hogy a Vértestvérek társadalmának udvarias köreiben miért érezte minden magára valamit is adó vámpír kellemetlennek a Tzimisce-knek akár csak a gondolatát is. A Kamarillába tartozó kifinomult rokonai körében hatalmas faux-pas volt, ha a kerti mulatságokon vagy a jégkrém partikon, amelyek kitöltötték élőholt létüket, valaki felemlegette a szörnyetegeket. Mintha valaki a lepráról beszélt volna teázás közben. A Tzimisce-kel ellentétben a leprások általában csak a saját dolgukkal törődtek és ebben nagyon ritkán tartozott bele a tiszteletreméltó urak és hölgyek megkínzása, megcsonkítása és végül - szinte mindig - meggyilkolása. Pedig az urak és a hölgyek kínosan próbáltak úgy tenni, mintha ezen a zöld földön soha nem garázdálkodhatna szabadon egy ilyen eltorzult teremtmény.
Parmenidesnek csak nagyon kevés dolga akadt a Tzimisce-kel. E szörnyetegek általában visszahúzódó, magányos lények voltak és teljesen belemerültek a pseudo-tudományok, az okkult vagy az anatómia terén végzett gyomorforgató kísérleteikbe.
Szinte minden Tzimisce-ét hidegen hagyott a Sabbatbeli testvéreiket, a Lasombrákat annyira megbabonázó politikai törtetés. A társadalmi ranglétrán sem kívánták feljebb verekedni magukat és nem érdekelte őket a hatalom sem. Ezért nem meglepő hát, hogy a Tzimisce-knek ritkán volt szüksége a Parmenides által nyújtott szolgáltatásokra.
De Vykos figyelemreméltó kivétel volt. Először is, nem volt annyira bogaras, mint a legtöbb klántársa. A Tzimisce-k szinte tobzódtak a testi torzulásokban. A szemükben az volt a művészet és szenvedély.
A bérgyilkosok ősi testvériségében létezett egy régi bölcsesség a szörnyetegekkel kapcsolatban, ami így szólt: „Ha a feladatod teljesítése közben egy szörnyalakot látsz az árnyékban ólálkodni, az egy Nosferatu. Megláttak. Az áldozatot figyelmeztetni fogják. Térj haza és vesd alá magad a mesterek büntetésének. Ha azonban egy fáklyafényben ugrándozó szörnyeteget látsz, akkor egy Tzimisce-l hozott össze a sors. Távozz, és csak három teljes éjszaka elteltével térj vissza. Akkor is csak azért, hogy ellenőrizd a célpont halálát.”
Vykos nem volt egy ugrándozó szörnyeteg. Nagyon is emberi volt. És hihetetlenül nőies. Szinte már fájdalmasan is, gondolta rezignáltan Parmenides. Szépsége egy lecsapó tigriséhez hasonlított - csupa elegancia és végzetszerűség.
Másik szemmel látható különbsége a fajtájabeliekhez képest az ambíciója volt. Vykos teljesen belemerült a Káinita politikába, abba a játékba, amely, ha nem is olyan kimagasló eleganciával, de ugyan olyan elkerülhetetlenül szedte áldozatait, mint a lecsapó tigris. Vykos annak ellenére megőrizte a klánjára annyira nem jellemző stílusát, és kifinomultságát, hogy a játék könnyedén lealacsonyodott a kegyetlen és egyszerű bestialitás szintjére. Társai szinte kivétel nélkül megkönnyebbülten engedték át a Lasombráknak a Sabbat valódi vezetését. Vykos azonban rendszeresen megverte őket a saját játékukban.
Parmenides tudta, hogy a társai közül már sokan álltak Vykos szolgálatában az elmúlt évszázadokban és hogy a Tzimisce-nek most is hatalmas gyűjteménye van a még nem teljesített szerződésekből. A gondolat, hogy képes lenne ezt a kapcsolatot veszélybe sodorni... Gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Itt valami fájdalmas rejtőzött és még nem állt készen arra, hogy megérintse, hogy megvizsgálja a. részleteit.
Parmenidest elégedettséggel töltötte el, hogy ilyen tárgyilagosan képes ezeken a dolgokon gondolkodni. A Sabbat, a Tzimisce-k, Vykos. Elismételte magában a szavakat. Kíváncsi volt a hatásukra. Nem érezte elégedetlennek magát, amikor egyáltalán nem váltottak ki belőle semmiféle reakciót.
Gyanította, hogy agyának az a része, amely a fájdalmat és a rettenetet érzékeli, most valami mással van elfoglalva. A megvilágosodás egyáltalán nem nyugtatta meg. Nem elég, hogy komoly aggályai támadtak fizikai állapotával kapcsolatban, hanem ráadásul ezeket a gondolatok több aggodalomra adtak okot, mint amennyit megszüntettek. Hirtelen kíváncsi lett arra, hogy magasabb észlelési képességei közül melyek állnak még az ellenőrzése alatt. Elhatározta, hogy tesz egy próbát.
Abban már elég biztos volt, hogy az érzelem- és a fájdalom központok nem a megszokott módon működnek. Továbbá gyanakodott arra is, hogy a hibás működés okai valószínűleg a testét érő szélsőséges fizikai hatásokban keresendők. Láthatóan más reflexszerű reakciók is rövidre voltak zárva. Már a kiképzése kezdetén elmondták neki, hogy testének automatikus funkcióit különleges módon állították át, hogy megelőzzék az esetleges fogság lehetőségét egy elhibázott küldetés során.
Eddig mindössze egyetlen egyszer látta ezt a csalhatatlan mechanizmust működés közben.
Velencében történt, néhány évszázaddal ezelőtt. Egyik testvére éppen a Dózse palotájából akart megszökni, amikor megakadályozták abban, hogy a csatorna viszonylagos biztonságába ugorjon. Visszahúzták a mellvéd mögé és a teste szinte eltűnt a számtalan ököl, sarok és pika gyengéd közreműködésével rá záporozó ütések alatt.
Parmenides egy közeli szűk utcácskában található labirintus bejáratából látta, hogy a testvére lehanyatlik a csőcselék rohama alatt. Azonnal a falak felé mozdult, de a felügyelője a vállára tette a kezét és visszatartotta.
- Figyelj - pirított rá. - Légy éber, különben még elszalasztod, ahogy kis testvérünk megszabadul.
Parmenides érezte minden puffanás rezdülését. Az ütések gyorsan és kitartóan zuhogtak, mint egy nyári zápor. Biztos volt benne, hogy a felhőszakadás megfojtja vagy lesodorja testvérét a mellvédről. De a hegyek fia, aki a falakon rekedt, nem pusztult el. Legalábbis addig nem, amíg elő nem kerültek a vasak. Lentről Parmenides jól látta a lázas tevékenységet. Halottá, amint a fém bilincsek a helyükre kattannak. De a kattanás hangjával együtt riadt kiáltások és átkozódások is érkezetek.
- Vidd innen azt a fáklyát, te bolond! - kiáltotta valaki.
De a fáklya továbbra is fennen lobogott, soha nem került a mellvéd takarásába. Hirtelen valami magnézium-fénnyel felvillant és a Dózse palotájának ormai közül olajos fekete füstgomoly szállt fel az ég felé. A tanító csak ez után engedte el Parmenidest és mindketten gyorsan beleolvadtak a gyülekező tömegbe.
Az elkövetkező években Parmenides sokszor gondolkozott azon, hogy vajon milyen körülmények vezethették őt és a tanítót azon az éjszakán a Dózse palotájának lábához. Soha nem tudta visszaidézni ennek a kis kirándulásnak az okát.
Természetesen a kiképzése nem a Mediciek túlzásai és a Borgiák kegyetlenkedései között őrlődő városállamok dekadenciája közepette fejeződött be. A khabar kegyetlen törvényei megkövetelték a sivatagi puszták és a nyílt hegycsúcsok kétségbevonhatatlan keménységét.
Egyáltalán nem volt szokványos, hogy egy tanítvány tanúja legyen valamelyik testvére munkájának. Még akkor sem, ha a küldetés ennél sokkal jobban végződött. Egy növendék jelenléte túl sok bizonytalansági tényezőt hozott magával, túl nagy lett a hiba lehetősége.
Mégis, amikor egy nyári éjszakán a Testvériség összegyűlt a hegy tetején lévő Elysiumban és meggyújtották a hosszúszárú, borostyánból faragott pipákat, melyeket mandulaszemű és tökéletes gyémántot formázó köldökű különleges lények hordoztak nyugágytól nyugágyig, egyikük elégedett sóhajjal kezdett bele egy hihetetlenül érdekes történetbe.
A történetet egyedül a kiadós adag méz, datolya, szilva és ambrózia felszolgálása szakította meg és a mesélő lassan eljutott oda, hogy sokkal fiatalabb korában, ő és a mestere hogyan lettek egy csoda tanúi: látták a Megsemmisítés Szavainak hatását.
A tragikus történet teljes valóságában jelent meg előttük. A történetet elmesélő társuk gondosan leírt mindent, amit látott és hallott, minden érzést, ami eltöltötte. Parmenides számára mindez nagyon ismerős volt, beleértve azt is, amikor egy szerencsés testvért egy tüzes szekér ragadott magával a menybe.
Miután a történet véget ért valaki más tette félre a pipáját és adta elő a saját történetét, amely arról szólt, hogy egy éjszaka ő maga (bár arra a személyre már alig emlékezett) és a mestere hogyan voltak ennek a tiltott dolognak a tanúi. Így mondták el a saját történetüket, egyikük a másik után.
Mindenki ugyanazt a történetet adta elő. Nem tudhatta, hogy ennek az volt-e az oka, hogy testvéreinek emlékezetét már régen reménytelenül megkeverte a számtalan évtizednyi hosszú, lassú nyári este, vagy valójában csak egyetlen történet volt, amelyet népének számtalan nemzedéke mesélt már el.
Ezek a gondolatok azonban egyáltalán nem nyugtatták meg. Parmenidest hajtotta a kíváncsiság és diszkréten kérdezősködni kezdett. Az zavarta a legjobban, hogy a testvérei közül szinte mindenki emlékezett egy olyan esetre, amikor tanúja lehetett a Megsemmisítés Szavainak, de senki nem volt képes felidézni egyetlen olyan másik emléket sem, amelyben tanúja lett volna egy testvér sikeres vagy sikertelen küldetésének. Az egész olyan volt, mint egy szándékos intelem. Egy nagyon költséges intelem.
Parmenides nem tudta elűzni azt a tiszteletlen és valószínűleg szentségtörő gondolatot, hogy ezeket a tragikus baklövéseket az újoncok okulására rendezték meg. Vajon a mesterek előre látják, hogy mely küldetések lesznek sikeresek, és melyek vannak eleve kudarcra ítélve? Nem, még a Hegyi Öreg sem állított ilyet magáról.
Azonban bármelyik mester valószínűleg elég éles szemű lenne ahhoz, hogy megbízhatóan el tudja dönteni azt, hogy mely feladat végződik kudarccal. Ez a képesség elengedhetetlenül szükséges volt annak eldöntéséhez, hogy mely küldetéseket vállalják el, és melyek legyenek azok, amelyeket visszautasítanak.
Ezzel együtt azonban az egésznek már elég baljós árnyalata volt.
Parmenides félt folytatni ezt a veszedelmesen rendhagyó gondolatmenetet. Kicsoda ő, hogy megkérdőjelezhetné a mesterek döntését, azokét, akik bevezették őt a földi paradicsomba.⁷ Még abban sem volt biztos, hogy hogyan lehet visszafizetni egy ilyen tartozást. A mérleg hozzá közelebbi serpenyőjében mindössze az ő örökké tartó élete volt. Ha a mesterek úgy döntöttek, hogy kemény leckékkel erősítik, így kovácsolják akaratuk végrehajtásának megbízhatóbb eszközévé, akkor ő nem utasíthatta vissza őket, nem árulhatta el a szent bizalmat.
Most azonban úgy tűnt, hogy a mesterek úgy választottak... Nem. A gondolat túl közel volt a fájdalomnak és a kétségbeesésnek jelenleg tőle elzárt részéhez. A szörnyeteg hazudott. Ennyi és semmi több. Elképzelhetetlen volt annak még csak a gondolata is, hogy a mesterek rábíznák őt egy Tzimisce-re. Ez az ítélet sokkal rosszabb volt, mintha egy öngyilkos küldetést bíztak volna rá. A sikertelenségben legalább dicsőségesen áldozhatta volna fel magát, és a végén gyors halála lett volna a tisztítótűzben.
De most ennek ellenére sem volt képes megérinteni azt a titkos helyet - szívének azt a jól védett zugát, ahová a Megsemmisítés Szavai voltak felírva. Nem volt képes megidézni a szent szikrát, amely meggyújtaná a belső tüzet.
Parmenides kételkedett abban, hogy a szörnyeteg precíz, idegi mesterkedései elérhetnék ezt a belső szentélyt, azt pedig végképp elképzelhetetlennek tartotta, hogy képes lenne az ajtót bezárni előtte. Ez a lélek szentélye volt, nem a húsé, így tehát nem érinthették szentségtelen művészetükkel. Akkor pedig az út miért van mégis zárva előtte?
Lehet, hogy ez lenne a Tremere boszorkány, Hannah végső átka. Egy utolsó varázslat? Talán valamilyen megfejthetetlen fekete mágiával megfosztotta őt a Végső Haláltól, amikor ő éppen hozzásegítette őt a sajátjához.
Az lehetetlen. A küldetés tökéletes volt, a végrehajtásban nem volt semmilyen hiba. A Tremerék becserkészésénél nem volt helye hibának de még egy pillanatnyi megtorpanásnak sem. A boszorkánymesterek elvitathatatlan dicsősége, hogy ők voltak a föld leghalálosabb zsákmányai. A Testvériségen kívül senki nem lenne olyan őrült, hogy akár csak megpróbálja. A legkisebb hiba és a szerepek drámaian és visszavonhatatlanul felcserélődnek. És most az ő feje díszítené atlantai rendházuk valamelyik fegyvertermét.
A feje... Parmenides ismét belerohant abba az üvöltő idegszálakból készült falba, amely elzárta előle az ilyen irányú gondolatokat.
Ha azonban nem a boszorkány művelte ezt vele, akkor ez azt jelenti, hogy a mesterek szándékosan vagy tudatlanul, de mégis védtelenül küldték be őt a Tremerék istentelen odújába anélkül, hogy lehetősége lett volna a végső menekülésre.
Távolról érzékelte, hogy teste vadul összerándul és a lábain lógó tehetetlen, lüktető masszaként érzékelt összetört térdek a mellkasának készülnek csapódni. Valaki átkozódva nyomta vissza a combjait a székbe, és erősen odakötözte őket.
Vykos. A Parmenides és az öntudat között álló lecsupaszított idegvégződésekből álló gát szétszakadt a tetejétől az aljáig. Parmenides tudta, hogy egyedül és elhagyatva áll a szörnyetegek között. Hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét és szembenézett a rémálommal.

 

1999. június 24., csütörtök, éjjel 3:04
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

Victoria elnyomott egy fájdalomkiáltást. A kín valóban elevenébe talált, de nem volt akkora, hogy ilyen heves reakcióra legyen szükség. Elford azonban észre sem vette a túlzást és kéjesen kuncogott.
Az inas Tzimisce Victoria ölében ült és leszorította a Toreador-t. Természetellenesen hosszú lábai Victoria meztelen csípője mellett a szék mögötti fal felé meredték. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy hogyan volt elég hely nekik, de úgy tűnt, hogy a végtagok képesek bármelyik irányba meghajolni, úgyhogy Elford valószínűleg begyűrte őket a szék alá. Elford minden karja legalább féltucatnyi könyök mentén hajlott és ezekkel most a Victoria kebleiből kialakított polcnak támaszkodott, miközben rádőlt a Toreador-ra és a nyakán végzett valamiféle átalakítást.
Victoria fejét és nyakát erősen a székhez kötözte, úgyhogy most meg sem bírta mozdítani őket. A teste azonban egészen más lapra tartozott. Amikor megérezte a fájdalmat, meggörbítette a hátát és megpróbálta kidobni a Tzimisce-ét az öléből. Ez a beteg fattyú kedvelte ezt a részt és Victoria megpróbált a kedvére tenni. A legutóbbi alkalommal azonban ellenállt, mivel megpróbált ő maga is egy kis kínzást alkalmazni.
Elford hirtelen abbahagyta a munkát és a Toreador szemébe nézett. A Tzimisce szemei teljes sötétséggel voltak tele, csak a szélükön tündökölt az őrület glóriája.
- Nem állsz ellen - mondta Elford egy megbüntetett gyermek lágy hangján.
Victoria felvillantott egy keserű mosolyt.
- Biztos ellen fogok állni... amikor majd igazán fáj – mondta színlelt határozottsággal, annak ellenére, hogy már így is majdnem elborította a szenvedés.
Elford keskeny ajkai mosolyra húzódtak.
- Talán ez... - suttogta és figyelme újból visszatért Victoria nyakához, ahol éppen egy tűhegyes csonttüskékből álló sort készített összesodort csontszálakból.
Olyan, mint egy kísérleti patkány, gondolta Victoria. Vagy inkább, mint Pavlov kutyáinak egyike, helyesbített, amikor Elford nyáladzani kezdett és a meleg folyadék lecsorgott meztelen mellein és a hasán. Talán már hat hónap múlva az enyém lesz. Amikor azonban Elford hirtelen rázuhant és kövér, kerek pocakját az ő ívelt alakjának nyomta, ismét megváltoztatta az álláspontját. Elford azonban lassan tovább csúszott és egy pillanat múlva arccal lefelé a földön feküdt.
Elford lassú csúszásának kezdetén a tehervagon ajtaja több lábnyi távolságon félrecsúszott és mögötte két alak vált láthatóvá. Victoria nem volt túl sokáig fogoly, ha szigorúan az eltelt időt vesszük számításba, de az elviselt szörnyűségek miatt számára mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Szinte már. elfelejtette, hogy milyen érzés, ha a testét friss levegő simogatja, amely nem bűzlik rabtartójának dögletes leheletétől és nem hordja a vér, a veríték és a tortúra illatát.
A két alak óvatosan bemászott a tehervagonba és gondosan szemügyre vették a környezetet. Lassan Victoria felé mozogtak, láthatóan figyelemre sem méltatták a földön elterült testes Elfordot, mintha már semmilyen veszélyt nem jelentene számukra. A páros, egy férfi és egy nő, még közelebb óvakodott. Alaposan szemügyre vették, és ugyanabban a pillanatban ráncolták össze a homlokukat. Nyilvánvaló volt, hogy nem Victoriára számítottak.
Victoria nehezen tudta csak viszonozni a pillantásukat, mivel a fejét egy kicsit megemelve kötözték a székhez. A férfi külseje teljesen átlagos volt és talán egy picivel volt magasabb az átlagnál. Szafari ingében könnyedén elvegyülhetett volna bármilyen tömegben, ha nem borították volna pikkelyek a kezét, az arcát, és a nyakát, és ha a villás nyelve nem villant volna elő néhány másodpercenként a szájából.
Felváltva pillantott a kezében tartott összetett elektromos szerkezetre és Victoriára.
A nő meghatározhatatlan volt, csinos, de nem feltűnő. Talán nem volt túlságosan sportszerű Victoriától ez a fajta megkülönböztetés. A nő szemei kemények és követelőzők voltak és teljesen ellenpontozták fizikai szépségét. Láthatóan türelmetlenné tette határozatlan társa és a lábával megpiszkálta Elford testét.
Semmi válasz nem érkezett a Tzimisce felől.
- Halott? - kérdezte Victoria. - Megmentettél? - tette hozzá és mindenfajta erőfeszítés nélkül vetette ki hatalmas bűverejének hálóját a férfira. A férfi nyomban felpillantott és sietősen odalépett, hogy megszabadítsa a kötelékeitől.
- Persze, hogy megmentettük - mondta olyan hangon, mintha teljes képtelenség lenne bármi mást állítani.
Victoria elmosolyodott. Végre ez itt nem rendelkezett az Elfordéhoz hasonló akaraterővel és így nem volt képes szigetelni magát az ő természetfölötti befolyásától. A nő arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg. Megvetően szólította meg Victoria újsütetű szolgáját:
- Mit csinálsz, Orthese? Ismered ezt a nőt? Figyelj rám! Először meg kell találnunk Vegelt és a sofőrjét. Biztos, hogy ide vezet a telefon jele? Azonnal hagyd abba! Később is elmehetsz kurvázni.
Victoria nyomban megértette a helyzetet, ha nem is volt teljesen világos számára, hogy ezek a setiták miért keresik Vegelt. Becslése szerint a két megmentő közül a nő volt az erősebb, de amikor a figyelmét teljesen felé irányította, kiderült, hogy nem sokkal.
- Vegel telefonja ott hever a földön - mondta a Toreador és egyik ujjával arra a sarokra mutatott, ahova Elford berúgta a darabokat. - A nevem Victoria, a Setita klán és Vegel jóbarátja. Szabadítsatok ki, vigyetek biztonságba, és ti is barátaim lehettek - ajánlotta fel nagylelkűen.
A nő pislogott egyet-kettőt, aztán sietett segíteni a barátjának. A setiták most már meg voltak győződve arról, hogy az ő megmentése sokkal fontosabb, mint az eredeti feladatuk, ami feltehetőleg Vegel kiszabadítása lehetett.
Ezek szerint Hesha küldte őket, és ebből pedig az következett, hogy hasznos információkkal rendelkezhetnek Hesháról, Vegelről és a fogadásról. Victoriának pedig minden információra szüksége volt, ha valamikor át akarta látni annak az éjszakának az eseményeit. Még mindig nem értette, hogy Vegel és Hesha milyen játékot játszottak, de valaki elárulta és manipulálta őt és ezt nem tűrhette.
Erre azonban később is lesz ideje. Most, hogy már megszabadult a kötelékeiből, mindent az elején akart kezdeni.
- Törd el a nyakát! - mondta Victoria a pikkelyes embernek és Elford magatehetetlen testére mutatott. Nem tudta pontosan, hogy egy mérgezett tű, vagy egy Setita varázslat terítette-e le a Tzimisce-ét, de nem szerette volna, ha felébredt mielőtt ő és az új barátai távoznak.
A Setita férfi letérdelt Elford mellé, és addig csavarta a nyakát, míg az véglegesen félre nem bicsaklott. Már amennyire bármilyen fizikai deformitás végleges lehet egy Tzimisce esetében.
Victoria háta szörnyen hasogatott, de ezt a kellemetlenséget és még néhány kisebb sebet könnyedén begyógyított, miután az ő ártatlan javaslatára mindkét új barátja nagylelkűen neki ajándékozott néhány kortynyit a véréből. Csábította a lehetőség, hogy Elford tartozásának fejében elvegye a vérét, de megmentői megerősítették a gyanúját, hogy valamilyen Setita méreg van a szervezetében és jobb lesz békén hagyni.
- Add ide a dzsekidet, kérlek - mondta Victoria a pikkelyes megmentőjének, aki azonnal engedelmeskedett.
A ruhadarab éppen elég hosszú volt ahhoz, hogy eltakarja meztelenségét.
- Hogy jöttetek ide? - Kérdezte a nőt Victoria.
- Egy repülőgép vár ránk egy magánrepülőtéren. Vissza kell mennünk Baltimore-ba Heshához.
- Kitűnő.
Victoria engedte nekik, hogy kivezessék a sugaras elrendezésű vasúti sínek közepén elhelyezett tehervagonból. Vajon Elford élvezetének még hány áldozatát rejtette ez a teherpályaudvar? - gondolkodott Victoria. És milyen rettenetes alku védte meg őket attól, hogy a halandók felfedezzék őket a nappali órákban?
Nem volt idő arra, hogy megkeresse a választ a kérdéseire, vagy további foglyok után kutasson. Akár még Vegel is az egyik ilyen tehervagon foglya lehet, mindazok alapján, amit a setiták elmondtak neki. De ez már az ő problémája - gondolta Victoria. Ő és a setiták elhagyják a várost, amilyen gyorsan csak lehet.
Nem tesznek kitérőt senkiért és semmiért.
- Kitűnő - mondta ismét. Garlotte herceg, Baltimore ura, régi ismerőse volt, egyike azoknak a csodálóknak, akiket megkereshetett szükség esetén. Most pedig valószínűleg szüksége lesz egy kis időre, amíg eléggé felépül ahhoz, hogy egy Hesha kaliberű Setitával kerüljön szembe.
- Természetesen - értett egyet a nő. A férfi egyetértését egy bólintással jelezte.
Victoriát azonban egy hirtelen késztetés rohanta meg, amint a tehervagonnak hátat fordítottak.
- Csak egy pillanat - mondta kísérőinek és visszamászott a vagonba. Egyáltalán nem volt könnyű a visszatérés, de keményen elnyomta a vágyát, hogy minél messzebb fusson a fogságának és szenvedéseinek helyétől. Csak néhány másodperc, ígérte magának, és gyorsan megkeresett néhányat azok közül a fogók közül, amelyeket Elford olyan hatékonyan forgatott. Victoria testét elborították az Elforddal töltött idő alatt szerzett sérülések - nyílt sebek, amelyek valahogy nem akartak begyógyulni és megszámlálhatatlan fájdalmas csontkinövés borította a testét. Az emlékeiben még évekkel azután is kísérteni fog Elford rettenetes alakja, amikor az általa okozott sebeket a teste már régen begyógyította. Ha egyáltalán képes lesz begyógyítani őket. Azonban még mielőtt elmenekült volna, Victoria szerzett egy a saját szája íze szerint való emléket.

 

1999. június 25., péntek, éjjel 3:41
Buckhead Ritz-Carlton Hotel, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia

- Ébresztő, kedves ifjú gyilkosom. Nagyon sajnálom, hogy máris magadhoz kell térítselek. Ez a leghatékonyabb fájdalomcsillapító, de jelenleg veszélyesen közel vagy a delíriumos állapothoz és a térdeid nem fognak megfelelően összeforrni, ha továbbra is így vonaglasz. Remélem szépeket álmodtál.
Vykos ártatlanul mosolygott és várakozóan nézett rá, mintha várná, vagy inkább elvárná, hogy válaszol. A külseje egy kicsit más volt, mint amire Parmenides a korábbi összecsapásaikból emlékezett. A vonásai egy őz kifejezését kölcsönözték az arcának. A szemei nagyobbak lettek, az arca melegebb, lágyabb. A fülei leheletnyit elkeskenyedtek. Nem, nem is őzszerű volt, javította ki magát. Inkább olyan volt, mint egy faun. Olyan volt, mint egy vad teremtmény, aki most lépett elő egy vad erdei mulattságból és bőrén még ott voltak a harmat és a túlfűtött boráldozat cseppjei.
Nem tudott a szemébe nézni.
- Csak egyetlen dolgot szeretnék tudni - próbálta krákogva megtalálni a hangját. - Azt mondtad, hogy a mesterek tudnak erről az emberrablásról, és bele is egyeztek - vágta vádlón a szemébe a szavakat.
- Nagyon jó - Vykos elégedettnek tűnt. - Tehát emlékszel rá - gyengéden megszorította a kezeit. - Elmondásuk alapján azt hittem, hogy tagadni fogod, és lázadni fogsz. Pedig a valóságban hatalmas megtiszteltetésben van részed.
Parmenides nem tudta elhinni a hallottakat. Ha a szörnyeteg igazat mond, akkor azt kell hinnie, hogy szeretett mesterei, a bölcs és igazságos oktatók, a védelmezői, lelki támaszai, a testvérei ördögök kezére adták őt. És ráadásul még büszkének is kellene legyen arra, hogy azok, akiket mindenek fölött szeretett, ilyen könnyedén elárulták.
- Megtiszteltetés? Megtiszteltetésnek nevezed, hogy megbosszulatlanul az ellenségeim fogságába estem? Megtiszteltetés, hogy még a méltó végső halált is megtagadták...
Parmenides hirtelen megtorpant. Hirtelen érzelemkitörésével már így is túl közel került ahhoz, hogy felfedje az egyik szent titkot egy kívülálló, egy barbár, egy meg nem világosodott előtt.
- Tudtam, hogy így fogsz érezni - Vykos szinte ragyogott. – A mesterek nagyra tartanak téged, ez világos volt abból, ahogy rólad beszéltek. Azt mondták, hogy te egy nagyon éles eszű eszköz vagy és nem igen engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsenek. És ez csak még jobban megnöveli az ajándékuk értékét.
Parmenides felnevetett. Csúnya, ugató hang volt, tele megvetéssel.
- Soha nem árulnának el. Soha nem árulnának el, ha életben hagynak - nyomban rájött, amint a szavak elhagyták az ajkait, hogy a két állítás teljesen különböző dolgot jelent. Ennek a nyakatekert helyzetnek minden egyes új fordulata ugyan arra a következtetésre vezetett: - Nem kellene életben lennem.
- Ne mondj ilyet, én ifjú romantikusom, én filozófusom. Hát nem látod, hogy ezt az egész bonyolult színjátékot azért rendezték, hogy te még mindig életben lehess?
Parmenides nem látta. Erre már nem tudott mit válaszolni, de továbbra is nyílt gyanakvással meredt Vykosra. Még nem volt biztos benne, hogy ez az új támadás melyik irányból érkezik, de nem fogja készületlenül érni. Ez alkalommal nem.
- A mesterek nem hagyták volna, hogy a gyűlölt Tremerék kitölthessék rajtad a bosszújukat. Ennél nagyobb szégyen nem létezik, sem számodra, sem számukra. Hatalmamban áll segíteni rajtad, kedvesem. És rajtuk is. De hagynod kell, hogy segítsek.
- Segíteni akarsz nekem - mondta közönyösen Parmenides. - Megvédsz a rettegett Tremeréktől. Bezársz ide, hozzákötözöl ehhez a székhez, és kísérleti patkánynak használsz az őrült kísérleteidhez. Az kétségtelen, hogy ide még a Tremerék sem merészkednének. Itt teljes biztonságban vagyok, itt gondoskodnak minden szükségletemről. Köszönjem meg most? Vagy van még néhány adósságom feléd, amiről eddig még nem tudtam? Nem szeretnék hálátlannak látszani azzal, hogy nem köszönöm meg a vendégszeretetedet.
- Azt hiszem még mindig nem érted - meredt rá Vykos fürkészően, majd a tolószék hátához sétált és megragadta a fogantyúját. Még én sem úgy terveztem, hogy egy hétnél tovább maradok itt. Mégis értékes időt pocsékolok arra, hogy megépítem és újraépítem a lábadat. De hajlandó vagyok befektetni ezt az időt, mert olyan drága vagy nekem. Valójában pedig abban reménykedem, hogy szabad akaratodból követsz majd engem, amikor távozom.
Lassan körbefordította a széket, és Parmenides így szemügyre vehette a szobát. A szolgák, akiket Vykos elküldött az első találkozásuk alkalmával, láthatóan már visszatértek és sietve befejezték a kipakolást. Vagy talán nem is sietve. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig volt eszméletlen.
- Nem kell lekötelezve érezned magad azért, amit érted tettem. Mindent a népeink között növekvő barátság miatt teszek. Legalábbis először ez volt az oka, amiért belementem, hogy „újrahasznosítsalak” a mestereid számára.
- Természetesen érkezésed után már nem csak ez lett az egyedüli ok. Hozzájárult még a társaságod által okozott gyönyör és puszta élvezet, amit az irántad érzett szenvedély okozott. Ne csóváld a fejed. Te egy nagyon ritka ékszer vagy, én érzékeny ifjú gyilkosom. Hideg számítás és költészet. Az enyémtől teljesen idegen vonások pedig felüdítenek.
- Mi ketten nem is vagyunk annyira különbözőek. Összeköt minket a közös szenvedély. A népeink között a Tremerékkel szemben érzett olthatatlan gyűlölet lesz a híd. Te segítesz elhárítani néhány akadályt az utamból - néhány varázslatos akadályt. Én pedig segítek rajtad és a testvéreiden. Rehabilitálom a testvéreidet, akik annyira tapasztaltak ebben a veszélyes munkában, és akik mégis épp azért sodródtak hihetetlen veszélybe, mert sikerrel jártak a küldetéseik során.
- A népeink olyan szövetséget kötnek, amely alapjaiban rázza meg az egész Káinita világot, és mi ketten leszünk a biztosíték, a békét garantáló túszok, a jó szándék jeléül elküldött nagykövetek. Mi leszünk a kötőanyag, amely összetartja ezt a szövetséget. Ez pedig hatalmas és rettenetes felelősség. A népedből még senkit nem ért ehhez fogható hatalmas megtiszteltetés, ifjú Parmenides. A neved még halálod után is nemzedékeken át fog még visszhangzani a hegyekben lévő titkos menedékeitekben.
Tébolyodott, gondolta magában Parmenides. Mindig is azt hallotta, hogy a Tzimisce-k zavarodottak, torzak már az Átalakulásuk pillanatától kezdve. Rebesgették, hogy micsoda szörnyűségek a Sabbat beavatási rituáléi. A jelölteket élve eltemetik, és így vagy kikaparják magukat a felszínre, vagy egy örökkévalóságon át élve a föld ölelésébe temetve kell létezniük. És ezeket a szörnyűségeket még a kifinomult Lasombráknak is el kell szenvedniük. Egy Tzimisce-ét esetében ennél keményebb módszereket alkalmaztak.
Parmenidesnek is volt része kemény fegyelemben. Az intenzív fizikai, szellemi és mentális kiképzés már számtalan tanítványt ölt meg vagy kényszerített térdre, hogy a megváltó végső halálért könyörögjön. Pedig mindegyik tanítvány megkapta már a testvériség emberfeletti erejét és kitartását, ami a születésük jogán járt nekik.
Még Parmenides is inkább felidézte volna a Megsemmisítés Szavait, mintsem hogy akárcsak egy éjszakára is egy Tzimisce tanítványának álljon. A Tzimisce-k híresek voltak a fizikai és érzelmi szadizmusukról. Ehhez járult még az a félelmetes képesség, hogy elmebeteg kedvteléseiket nem csak a saját, de más testére is rá tudták kényszeríteni. Nem csoda hát, ha mindenki félte és kerülte őket. Ha pedig a Tzimisce-k keményen bántak a kívülállókkal, akkor a saját fajtájukkal még kegyetlenebbek voltak. Ádáz büszkeséggel töltötte el őket klánjuk uralma a fizikai test felett és örömmel ragadtak meg minden alkalmat, hogy bemutassák művészetüket és hatalmukat. Egy Tzimisce növendék pedig szó szerint a szenvedő alanya volt az ilyen kísérleteknek.
- És ha nem vagyok hajlandó együttműködni ebben a szövetségben? - kérdezte Parmenides kihívóan.
- Oh, hát akkor nagyon csalódott lennék - mondta rövid szünet után Vykos. - Már olyan sokat fektettem a rehabilitációdba. Azt hiszem te magad is elégedett leszel. És mestereid számítanak rád. Súlyos felelősség nehezedik rád, nemcsak hatalmas dicsőség. Nincs dicsőség felelősség nélkül.
Vykos megpördített a tolószéket és megállította Parmenidest egy hatalmas kézzel faragott tükör előtt. A keretet mocsárfából faragták és a tükör legalább hét láb magas volt. Parmenides visszahőkölt a látványtól.
- Oh, tudom, hogy sok ez egy kicsit így egyszerre. Túlságosan színpadias. De mindig tartok néhány nagyobb méretű tükröt az irodámban! Olyan csodálatos hatással vannak á látogatókra, főleg ha valakinek sok üzleti kapcsolata van a Lasombrák között. Annyira kényelmetlenül tudják érezni magukat tőle. Kibillenti őket a játékból.
- Meg kell nekem bocsátanod, hiszen te nem ismered olyan jól őket. Feltételeztem, hogy számodra is mindennaposak az ilyen találkák a Sabbatbeli testvéreimmel, de most már látom, hogy ez nem így van. Remélem, nemsokára találkozhatsz velük. Igen, ezt az első adandó alkalommal meg kell ejtenem.
- A trójaiak minden bizonnyal értékelték volna ezt a bizonytalan dicsőséget. Számukra azonban elég lett volna a figyelmeztetés, hogy óvakodjanak az ajándékot hozó görögöktől. A Lasombrák esetében azonban azoktól is óvakodnod kell, akik látszólag nem is törődnek veled. De majd magad is eldöntheted, hogy mennyire igazak a szavaim, ha szemtől szembe találkozol velük.
Parmenides nyílt hitetlenkedéssel szegezte tekintetét a tükörre. Ostobának érezte magát, hiszen fel kellett volna készüljön erre az eshetőségre. És mégsem volt képes becsukni a száját. A tükörből rámeredő arc nem a sajátja volt. Hát persze, hogy nem a mi arcunk, - fedte meg agyának egy távoli része. - A mi arcunk még mindig egy asztalon hever, ráfeszítve arra a harci trófeára, amelyet a Tremere rendházból hoztunk, és a lábai elé helyeztünk, mintha csak valami áldozat, vagy felajánlás lenne.
- Békeajándék - nyögte ki hangosan.
Nagyon megrémítette, hogy ez a belső hang ennyire összeszedett, ennyire racionális volt. A békeajándék szót hangosan kiejtő arc a ghoulé volt. Akit meggyilkolt, majd átlépett fölötte, amikor először lépett ebbe az átkozott odúba. Mit is mondott Vykos, mi volt a neve? Ravenna.
Parmenides bőre többé már nem volt az igazi Assamitákra oly jellemző, irigylésre méltó ébenfekete. Ez a szín a kérlelhetetlen, páramentes sivatagi levegő munkáját dicsérte, amely egy olyan alapanyagot vett kezelésbe, amelyből hiányzott az a normális, egészséges és pirospozsgás árnyalat, amely a vérkeringés apró csodájának jóvoltából jön létre.
Az új vonásai nem voltak kellemetlenek. A bőr színe az engedékenyebb mediterrán klíma alatt oly elterjedt olajbarna volt. Az arcvonásai megtévesztőén azt sejtették, hogy valahonnan az olasz félszigetről származik. Parmenides kényelmetlenül azon kapta magát, hogy Velence ötlik az eszébe.
- Nos, mi a véleményed? - érdeklődött Vykos. - El kell ismerned, hogy még a Tremerék ördögi művészete sem lenne képes átlátni egy ilyen álcán. Mert ez valójában nem is álca, ha már itt tartunk.
Parmenides zavartan bólintott. Felkészült a megnyomorított lábak látványára, de az ölébe terített takaros gyapjútakaró megkímélte őt a legrosszabbtól. Bár nem érezte a lábait, de mégis szórakozott hálát érzett, amikor észrevette, hogy már nincsenek összeforrasztva. Keményen megragadta a tolószék karfáját és megpróbált talpra állni, de ezzel csak azt érte le, hogy a szék veszélyesen előre billent. Vykos segítő kezei azonban nem hagyták, hogy felboruljon.
- Ne, ne próbálj meg felállni, kedvesem. Még mindig a szék rabja vagy. A lábaid még nem tartanának meg és most nincs időm rá, hogy a következő éjszakákat javítgatással töltsem. Jelentős események állnak előttünk. Attól tartok, hogy a székben kell maradnod, amíg - rövid szünetet tartott, mintha gondosan mérlegelné a szavait - amíg eléggé fel nem épülsz ahhoz, hogy magadtól is lábra tudj állni.
Parmenidesnek nem tetszett a lehetőség, hogy heteket, talán hónapokat töltsön a székébe zárva. A takarót az öléből a földre dobta és ki akarta oldani a szíjakat, amelyek a székhez rögzítették. Azonnal megbánta a tettét. Nem voltak szíjak. Nem tudta volna megmondani, hogy hol kezdődött a szörnyű ülőalkalmatosság és hol végződött az alsóteste. Ellenállás nélkül tűrte, hogy Vykos ismét eligazgassa az ölében a takarót. Üres tekintettel meredt maga elé.
- Ejnye, ejnye. Nemsokára ismét képes leszel járni. Erre a szavamat adom. Nem fogom megengedni, hogy annyira megsértsd magad, hogy azt már ne tudjam helyrehozni. De meg kell fékezned a szélsőséges érzelmeidet. A szenvedély egyszer még a vesztedet okozza majd. Az összetört test újjáépítésére kell koncentrálnod a türelmetlenséged, a dühöd és az akaratod és csak akkor szabadulhatsz meg ettől a...
Vykos gesztusa jelenthette a tolószéket, a szobát, az egész helyzetet vagy akár ezt az összetört porhüvelyt is.
- Addig is fontos feladatom van számodra. Ne is vitatkozz. Ehhez nem lesz szükség semmiféle hatalmas ugrásra vagy szökkenésre. Éppen elégséges lesz a jelenlegi helyváltoztató képességed. Most pedig figyelj és tégy meg mindent, amit most rád bízok.
Parmenides nem válaszolt.
- Ha nem teszed meg értem, vagy a saját felépülésedért, akkor azt az utasítást kaptam, hogy adjam át neked a következő üzenetet. Meg fogod tenni azért, aki a zöld vizek felé zuhanva megfogja a saját sarkát. Tudnod kell, hogy ő egy kő, amelyet felfelé dobtak az éjszakai folyójába.
Parmenides megadóan hajtotta le a fejét. Meg sem moccant, amikor Vykos elmondta neki, amit tudnia kellett.

 

1999. június 25., péntek, este 11:58
Oregon Hill
Richmond, Virginia

Három szaggatott dörrenés hasított az éjszakába. Don Carlos nyomban felismerte a fegyverropogást. A fegyvereket tőle több háztömbnyi távolságban sütötték el, de ő semmilyen módon nem volt képes megállapítani, hogy ki lőhetett. Talán a halandó drogárusok egyenlítettek ki valamilyen tartozást. Bár makacsul ragaszkodtak a helyükhöz, a fajtájukat mégis lassan kiszorították a környékről az ideköltöző fiatal párok, akik egymás után újították fel a századfordulón épült otthonokat. De az is lehet, hogy a fegyverek a Don Carlos főszereplésével zajló grandiózus előadás részeként dördültek el.
Feltételezte, hogy amíg mindenki az első lehetőséget választja, addig ő maga nincs veszélyben. Márpedig nem ez az élőholt lét lényege? Minél több befolyásra és minél nagyobb vagyonra szert tenni úgy, hogy közben a lehető legkisebb veszélynek teszi ki önmagát.
Don Carlos határozottan az egyik ház irányába menetelt, amelyet jól látható módon nem újítottak fel. Thatchet herceg hevesen ellenállt a haladásnak, bármilyen formában kopogtasson is az ajtón. Don Carlos gyanította, hogy ez a vén kövület legszívesebben hagyná, hogy az egész város romba dőljön körülötte. Valószínűleg akkor érezte a leginkább otthon magát, amikor a jenkik szinte porig bombázták a várost valami százharmincegynehány éve. Persze Don Carlos akkoriban még nem járt a környéken, még csak halandóként sem, de az alapján, amit hallott, és amit a saját szemével is látott, a Konföderáció azon dicsőséges, utolsó napjaival együtt véget ért Richmond tündöklése is. Persze a várost újjáépítették, de a történelem átlépett fölötte.
Mindössze az Elsőszülöttek, és a herceg bank- és üzleti szférákban érdekelt Ventrue klántársainak folyamatos nyomásának hatására próbált a város kétségbeesett - és általában sikertelen - lépéseket tenni annak érdekében, hogy lépést tartson az új dél életének kiemelkedő központjaival, például Atlantával vagy Charlotte-al. Ha ez nem így lett volna, akkor valószínűleg a város sokkal nagyobb részének állapota hasonlítana a Házéhoz, amelyhez Don Carlos közeledett. Ez volt a város hercegének első számú menedéke. A házat már több évtizede nem festették újra. A tető azonban legnagyobb részben épp volt és néhány ablakban még üveg is volt. Az ajtó előtt két láthatóan felfegyverzett ember őrködött. Don Carlos tudta, hogy ezek a herceg ghouljai, de az avatatlan szemlélőben a ház egy drogbarlang benyomását kelltette. Ennek ellenére nem kellett tartani a rendőrség közbelépésétől, mivel a szervezetet a herceg irányította a saját kénye-kedve szerint. Más irányból azonban érkezhet támadás.
- Biztos vagy benne, hogy itt van?- kérdezte az albínó.
- Teljesen - érkezett Don Carlos magabiztos válasza.
Az albínó mélységesen nyugtalanító teremtmény volt. Talán szemei hihetetlenül halvány rózsaszínje erősítette fel a belőle sugárzó Sabbat misztikát, és ezért borzongatta meg még az élőhalottakat is, akik pedig már régen elég természetfölötti és hátborzongató eseményt láttak ahhoz, hogy ne kezdjenek émelyegni mindenféle apró-cseprő dolog láttán. Don Carlos észrevette, hogy még az albínó saját csapatának a tagjai is borzongva pillantgattak rá, és hogy mindig megtartották a távolságot, mintha csak mérgező lenne a vezérüknek még az érintése is. Pedig aztán róluk sem lehetett volna azt állítani, hogy normálisak. Természetesen Don Carlost is elhalmozták a Sabbatról szóló történetekkel már az Ölelése óta, de ő meg volt győződve róla, hogy ezek csak a Vértestvérek mumus történetei, melyekkel az engedetlen gyermekeket próbálják elfogadható viselkedésre szorítani. Ez a meggyőződés egy kissé megingott benne, amikor szemtől-szembe került ezeknek a dajkameséknek a szereplőivel. Don Carlos eddig csak Kamarilla vámpírokkal szövetkezett és annak ellenére, hogy néhányan nagyon is rettenetesek voltak a maguk módján, mégis volt valami. valami más az albínóban és a követői közül néhányban. Ok valamivel többek, és ugyanakkor kevesebbek is voltak.
És sokkal fenyegetőbbek. Don Carlos azért maradt életben olyan sokáig a nála sokkal hatalmasabb vértestvérek között, mert jó érzékkel ki tudta találni azt, hogy mit akarnak, hogy mi szolgál gyönyörűségükre. Nem is egyszer előfordult, hogy még azelőtt tett valami apró kis szívességet valamelyik öregnek, hogy abban egyáltalán tudatosult volna, hogy szüksége van erre a kis szolgálatra. Azzal, hogy így kimutatta saját behízelgő és hiú természetét, viszonylagos biztonságot vásárolt magának. Nem mintha a herceg vagy az öregek megbíztak volna benne. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ez a hűség nem a személyük iránti lojalitásból, hanem a hivatalukkal járó hatalom öncélú tiszteletéből fakadt. Valójában egyikük sem lett volna egy cseppet sem meglepve, ha Don Carlos csatlakozik az uralkodó csoporthoz, bármelyik légyen is az. A győzteseké a zsákmány. Mindig. A trükknek két oldala volt: előre tudni, hogy ki lesz a győztes és elég sokáig életben maradni ahhoz, hogy élvezhessük a zsákmányt. Az öregek állandóan nyakig bonyolódtak a hódítás és az uralkodás harcaiba, és mivel ismerték Don Carlos átlátszóan kétszínű természetét, nem is bíztak meg benne. Azt hitték, hogy előre meg tudják jósolni a cselekedeteit és ezzel a szemükben már nem volt veszélyforrás. Ő pedig olyan biztonsággal lakott jól a csatározásaik gyümölcseiből, akár egy varjú a friss csatamezőn.
De ez az albínó ismeretlen tényező volt és a cselekedeteinek ismerete még a Kamarillabeli öreg társaival szemben is előnyhöz jutatta Don Carlost. Az albínó nem volt része annak a statikus erőegyensúlynak, amelynek Don Carlos a viszonylagos biztonságát köszönhette és ez csak még sokkal fenyegetőbbé tette. A lény ismeretlen volt, tehát nagyon veszélyes, de potenciálisan nagyon hasznos is. Bárhogy is legyen, az albínó sokkal kiszámíthatatlanabbnak tűnt. Don Carlos folyamatosan mérlegelte a helyzet előnyeit és hátrányait, mióta hónapokkal ezelőtt a Sabbat ügynökei kapcsolatba léptek vele. A pohár vajon félig üres, vagy inkább félig van tele? Végül úgy döntött, hogy a lehetséges eredmények megérik a kockázatot és még mindig ez volt a véleménye, az albínó jelenléte által támasztott kétségek ellenére is. A hatalmuk megszilárdításához szükségük lesz egy Vértestvérre, aki ismeri Richmondot, aki ismeri az itt élő vámpírok szokásait, és a menedékeikhez is el tudja vezetni őket. Ez a valaki pedig valószínűleg kap majd valamit cserébe: egy vetélytárs eltűnhet, esetleg hozzájut néhány belső információhoz, amelyek segítségével megszűntethet egy a herceget veszélyeztető „tényezőt”. Don Carlos ezernyi módját látta annak, hogy hogyan segítheti ő a Sabbatot, és hogy ők hogyan segíthetnek rajta.
Az albínóval való rövid ismeretség csak még gőgösebb elképzeléseket ültetett Don Carlos fejébe.
- Bizonyítékot várunk arról, hogy korlátlanul a herceg elé járulhatsz - mondta az albínó.
És most Don Carlos a herceg menedéke felé tartott a mellkasán egy apró mikrofonnal és a feje zsongott az előtte feltáruló lehetőségektől. Azt akarják tudni, hogyan juthatnak a herceg közelébe! Csodálta a Sabbat vakmerőségét. Nem elég, hogy meg akarják vetni a lábukat Richmondban, de már el is kezdték a herceg későbbi meggyilkolásának előkészítését. Mivel ő tudja, hogy a herceg napjai meg vannak számlálva, ezért talán képes lesz úgy helyezkedni, hogy befolyásolhassa a következő herceg személyét. Ha pedig még távolabb pillantunk a jövőbe, akkor akár ő maga is felveheti majd a palástot valamikor. Már a puszta gondolattól megszédült. Az áskálódással és tervezéssel töltött hosszú éjszakák során még soha sem érezte magát ennyire elevennek, még soha nem érezte ennyire városának lüktetését.
Felment a lépcsőn és az őrködő ghoulok viszonozták a biccentését. Már vártak rá. Valamivel korábban már üzent a hercegnek, hogy fontos információk birtokába jutott, amelyeket azonnal el kell mondania a hercegnek. Tisztelettel kérelmezte a meghallgatást.
„A város túlélése lehet a tét” - tette még hozzá az üzenethez. Máskor kerülte az ilyen hiperbolák használatát és pontosan ezzel biztosította, hogy a herceg időben fogadja.
Az oszlopcsarnok padlója recsegett Don Carlos súlya alatt. Mennyire illetlen ez a viselkedés egy hercegtől - gondolta. - Én majd mindent másképpen fogok intézni. Úgy tűnt, hogy a ghoulok észre sem veszik Don Carlos széles mosolyát, amit egyszerűen nem volt képes elnyomni.
Gyorsan nyugalmat erőltetett magára. Bent még több ghoullal találkozott. Volt legalább egy fél tucat. Nagyon szánalmasan néztek ki. Rongyokba öltöztek, borotválatlanok és büdösek voltak, rettenetes volt a modoruk. Vagy nem törődtek még a legalapvetőbb illemszabályokkal sem, vagy egyszerűen nem is ismerték őket. De ütött-kopott kinézetük ellenére nagyon is halálosak voltak. Ezeket a csapatokat Thatchet a kés vagy a pisztoly terén mutatott szakértelmük alapján válogatta ki. A herceg annyira nem bízott saját fajtájában, hogy csak ghoulokkal őriztette magát. Egyetlen vámpírt sem tűrt meg a személyes testőrségében. Ezeknek itt nem az előkelőségek fogadása volt a feladata és nem is próbáltak meg másnak látszani, mint amik.
A ház föld és ürülékszagú belseje ugyanolyan lepusztult volt, mint a homlokzat. Don Carlos elsétált á fizetett keményfiúk mellett, és ügyet sem vetve a rogyadozó épület emeleteire vezető lépcsőkre kinyitotta a pincébe vezető ajtót. Egyszer már járt a felsőbb szinteken és a ghoulok dohos szállásaira még csak gondolni sem akart. A pincébe vezető ajtót megerősítették és láthatóan sokkal jobb állapotban volt, mint a ház többi része. Leereszkedett a sötét alagsorba, amelyet mindössze egy csupasz villanykörte világított meg. A lépcső alján a herceg személyes tanácsadója, Terrence Hill várta. Természetesen ő is csak egy ghoul volt.
- Don Carlos, a herceg már várja.
Hill figyelemre méltóan jól ápoltnak tűnt itt a mocsokban. Beszéd közben megpödörte csavart bajszának végét. Ez a viselkedés a végletekig idegesítette Don Carlost, de azért tisztelettudóan bólintott. Végül is ez a ghoul sokkal öregebb volt, mint Don Carlos és még sok más Vértestvér Richmondban. Nyilvánvalóan Thatchet herceg túl értékesnek ítélte a ghoul képességeit ahhoz, hogy vámpírrá tegye, és ezzel megkockáztassa az egyik leghűségesebb szolgájának elvesztését.
Milyen lealacsonyító egy örökkévalóságon át szolgálni - gondolta Don Carlos miközben türelmesen várakozott, hogy a ghoul bejelentse.
Hill sekélyes modorát meghazudtoló fürgeséggel csúszott be egy újabb jócskán megerősített ajtó szárnyai között. Don Carlos éles fülei elkapták a tompa hangokat.
- Don Carlos a Toreador klánból szeretne találkozni önnel, hercegem.
Az ajtó újra kinyílt, és Terrence betessékelte Don Carlost egy homályosan megvilágított szobába.
- Hercegem - Don Carlos lendületes mozdulattal mélyen meghajtotta magát. Tisztán látta a padlót borító szürke és fekete penészrétegeket. Terrence egy jól hallható kattanással csukta be maga után az ajtót.
- Emelkedj fel, Don Carlos - mondta a herceg alig hallható torokhangú suttogással.
A herceg szolgálatában álló ghoulok az avatatlanok szemében szinte megkülönböztethetetlenek voltak a normális, hamisítatlan halandóktól. A herceget azonban bárki könnyedén összetéveszthette volna egy a szó szoros értelmében vett ghoullal. Don Carlos felemelkedett és nyomban lesütötte a szemét. Ehhez a szokáshoz a herceg ragaszkodott. De még a leggyorsabb pillantás a herceg irányába is elég volt ahhoz, hogy felidézze Don Carlos emlékeit a beteges sárga színű bőrről, amely olyan sápadt volt, hogy szinte már átlátszónak tűnt. A herceg fején növő hajcsomók enyhén emlékeztettek a vénuszcsapdára és bár az eltelt évek, egyesek szerint évtizedek vagy évszázadok, nem bántak kegyesen a herceggel, mégis a Don Carlos által hallott rengeteg történet megerősítette, hogy ő is legalább olyan halálos a Vértestvérekre, mint a növény, amelyre hasonlított, az egyes rovarokra.
- Don Carlos - suttogta a herceg olyan halkan, hogy a kérelmezőnek meg kellett erőltetni a fülét.
Vajon szándékosan beszél így? - Elmélkedett Don Carlos. - Megpróbál megfélemlíteni? Ez most nem fog menni.
- Milyen hírek lehetnek annyira fontosak - kérdezte a herceg -, hogy ilyen hirtelen megzavarod a nyugalmamat?
Bár Thatchet hangja végül is nem tudta elbizonytalanítani Don Carlost, de a szavak hallatán görcsbe rándult a gyomra. Sokkal melegebb fogadtatásra számított. Azt várta, hogy a herceg, ha nem is lesz lelkes, de legalább érdeklődve fogadja. Ehelyett a Toreador most úgy érezte, hogy ő az a légy, aki elkésve veszi észre, hogy a háta mögött összecsapódik egy tüskesor. Don Carlos megköszörülte a torkát és alaposan megfontolta a szavait.
- Az általam hozott hírek életbevágóan fontosak a város számára - mondta.
- Én is így hallottam.
A szék elnyújtott nyikorgása jelezte, hogy a herceg áthelyezte a súlypontját. De vajon most dőlt hátra, hogy meghallgassa a híreket, vagy éppen felemelkedett és lecsapni készül az arcátlan gyermekre? Don Carlos nem tudta volna megmondani, pedig a végsőkig erőltette a periférikus látását. A herceg pedig hallgatásba burkolózott.
Vagy mégsem? Vajon mondott valamit csak én nem hallottam meg az átkozott suttogást? - ijedezett Don Carlos. Ekkor valaki megmozdult az emeleten és a lépések zaja lehallatszott a pincébe. Lehet, hogy ugyanezt a zajt hallotta néhány pillanattal ezelőtt, és mégsem a herceg mozdult meg a székében. De még ez a lehetőség sem enyhítette jelentősen Don Carlos feszültségét.
- Megbízható forrásból származó értesülések alapján állíthatom, hogy a Sabbat a város lerohanását tervezi - bökte ki végül, amikor már nem bírta tovább a rájuk telepedő csend súlyát.
Íme. Most kimondta. Don Carlos végig úgy tervezte, hogy ezt kis információ darabkát arra fogja felhasználni, hogy bejusson a herceghez. Ez az általa kikövetkeztetett igazság hihetetlen eltúlzása volt, de Thatchet meg fogja köszönni neki. Sőt, talán még arra is megkéri, hogy járjon jobban utána a dolognak, és ez tökéletes álcát biztosít majd neki a Sabbattal kötendő jövőbeni ügyleteihez. Az albínó pedig, aki most a vonal túlsó. végén hallgatózott és a jövőbeni találkozásokon is valószínűleg hallgatózni fog, információkat szerezhet a hercegről és a védelemről, amelyeket Don Carlos megerősíthet vagy tisztázhat az általa ismert tények alapján.
Ah - gratulált magának -, kijátszom az egyik oldalt a másik ellen, de a háttérben én vagyok az, aki mindkettőt irányítja. Ennek így kell lennie.
- És azt képzeled, hogy olyan kémeid vannak, akik nekem nem jelentenek? - kérdezte a herceg.
A leplezett kihívást és megvetést tartalmazó szavak hallatán Don Carlos érezte, amint az önbizalma véglegesen elpárolog. A herceg fagyos szavai beszivárogtak a bátorságának repedéseibe. A Toreador rájött, hogy Thatchet mesterien képes eldönteni, hogy mi legyen az, amit kimond, és mit hagyjon kimondatlanul. A ki nem mondott dolgok pedig a nyakának célzott bárdokként függtek az ő feje fölött.
A herceg elsuttogott kérdése kihívóan lebegett a levegőben és arra várt, hogy vajon Don Carlosnak van-e elég bátorsága a válaszhoz. A Toreador lábai remegtek. Csak remélni tudta, hogy idegessége - a félelme, a félelme ettől az idős Vértestvértől, akinek már a szavai is rettegést keltettek benne -, nem túlságosan nyilvánvaló. Vajon hogy romolhatott el így ez a meghallgatás már az elején? - kérdezte magától Don Carlos.
Talán nem véletlen, hogy ez a beteges, züllött lény ilyen sokáig Richmond hercege lehetett. Don Carlos sokszor megtapasztalta a halandók áhítatos reakcióját a saját természetfölötti hatalmára. A józan eszük teljesen elhagyta őket és a saját felindultságuk rabjai lettek. A hercegnek most ugyan ilyen különös hatalma volt fölötte. Ez a felismerés azonban nem segített semmit. Továbbra sem volt képes harcolni az érzés ellen.
Don Carlos kapkodva kutatott valamilyen lehetőség után, amivel megmenthetné a terveit. Lázasan dolgozó agya kapva-kapott a megoldás után. Mindent elmondok neki! - határozta el Don Carlos - Nem figyelmeztetem semmiféle jövőbeni támadásra, pedig kétségtelenül ez a helyzet, hanem szólok neki az albínóról és a többi Sabbat szörnyetegről. A herceg tudni fogja, mi a teendő.
Még időben rádöbbent a terv logikátlanságára. Hiszen az inge alatt ott lapult a mikrofon. Az albínó elmenekül, és ő hülyét csinál magából. Úgy érezte, hogy a rettegés szülte remegés, amely hatalmába kerítette a térdeit, most szétterjed az egész testén. Szorosan behunyta a szemeit és küszködve próbált nyugalmat erőltetni magára.
Nyugodj meg! - parancsolta és emlékeztette magát, hogy a herceg csak néhány másodperce tette fel a kérdést, annak ellenére, hogy érzése szerint már órák teltek el azóta.
Húzd az időt... De csak óvatosan. - emlékeztette magát a helyzet komolyságára - Válaszolj, de adj időt magadnak, hogy kikapcsold a mikrofont.
Don Carlos lehajtotta a fejét és megpróbált előnyt kovácsolni abból a tényből, hogy ünnepélyes hódolatának jeleként a szemei csukva voltak.
- Hercegem, mi sem természetesebb, hogy tudásod és hatalmad nagyobb az enyémnél - dadogta Don Carlos. - Ebben az eseten azonban...
Hirtelen rémület fogta el. Hiszen arcátlanul ellentmondott a hercegnek és ezzel talán aláírta a saját halálos ítéletét.
Nyögd már ki, ember! - gondolta magában. - Már átlépted a vonalat. Most már csináld végig!
- Igen, hercegem - nyelt nagyot Don Carlos és csak remélni tudta, hogy nem volt túl hangos. - Azt hiszem, hogy én hozzáférhetek olyan forrásokhoz is, amelyek... - amelyek fölött neked nincs hatalmad, akarta folytatni, de a szavak pimaszsága torkára forrasztotta a szót. - Amelyek rejtve maradnak egy hozzád hasonló pozíciójú személy előtt.
Don Carlos magában megkönnyebbülten sóhajtott fel. Gratulált magának. A kínkeservesen összerakott mondat mások árulásáról szólt, és még csak fel sem tételezett egy árnyalatnyi tökéletlenséget sem a herceg részéről.
Az elhangzottakat követő pillanat nagyon hosszúra nyúlt, de a herceg mégsem válaszolt. Don Carlos kinyitotta a szemeit, de a fejét nem emelte fel. Ebből a helyzetből csak a herceg padlón nyugvó lábait láthatta.
Miért nem mond semmit? A pokolba vele! A remegés visszatért és egyre határozottabb lett. Don Carlos biztos volt benne, hogy már nem lesz képes uralkodni felette, és nem tudja majd elrejteni a hűbérura elől. A csend kikezdte a Toreador idegeit és felemésztette türelmének utolsó morzsáit is.
Mindent elmondok! - döntötte el végül - A kegyelmére bízom magam.
Don Carlos kényszerítette magát, hogy kinyissa a száját, de az elhangzó szavak nem tőle, de nem is a hercegtől származtak.
A hang egy hatalmas férfié volt, mély, morajló bariton, de a gazdája megpróbált utánozni egy kisgyermekét.
- Én is játszhatok?
Don Carlos egy pillanatra teljesen megfeledkezett magáról és a protokoll minden szabályára fittyet hányva megpördült. A résnyire nyitott ajtón Terrence Hill feje kandikált be. A hang azonban nem a ghoulé volt és az arckifejezése is szokatlan volt: a szája nyitva volt, de nem a szavaknak megfelelő ütemben mozgott.
Az ajtó kivágódott és Don Carlos meglátta a ghoul nyakát szorongató kezeket, majd a kezekhez tartozó hatalmas termetű alakot is. A lény csak lehajtott fejjel fért be az ajtón és maga után vonszolta Hillt, mintha csak egy élettelen baba lenne. Többé-kevésbé így is volt. A behemót mögött az albínó állt. Az albínó mögött összegyűltek ide-oda rohangálva próbáltak meg belesni a válla fölött.
Az első pillanatban Don Carlos képtelen volt felfogni azt, hogy a herceg búvóhelyét lerohanták a Sabbat vámpírok. Csak teljes három másodperc múlva gondolt arra, hogy megnézze mi történt a herceggel. Az öreg Vértestvér minden bizonnyal szétmorzsolja a betolakodókat.
Eltelt még egy másodperc, de a herceg még mindig nem mozdult. Még arra sem reagált, hogy az albínó befurakodott a szobába, vagy hogy a behemót a földre dobta Terrence testét. A ghoul nyakát legalább kétszer körbefordították, akár egy engedetlen harci kakasét.
Csak a második pillantásra vette észre Don Carlos, hogy a herceget körülvevő árnyékok túl sötétek. Az árnyékok még oda is betolakodtak, ahová a szobában világító egyetlen aprócska lámpa fénye esett és bár a lámpa mozdulatlan volt, az árnyékok mégis mozogtak. Csápjaikkal körülölelték a herceg testét és úgy vonaglottak, mint a vegytiszta sötétségből álló kígyók. Az árnyékpászmák erősen rögzítették Thatchet kezeit és a lábait a székhez. Arcának alsó felét folyékony feketeségből. álló sáv takarta, de a tágra nyílt szemek és a torkából feltörő fojtott öklendezés elárulták, hogy az. életre kelt árnyékok mélyen a testbe hatoltak. Don Carlost élőholt létében enyhe émelyegés kerülgette.
Az albínó egy fémfűrésszel a kezében ellépett mellette. A behemót beljebb lépett a szobában és a korábban tágasnak tűnő helység hirtelen nyomasztóan szűk lett. Nyomában két másik Sabbat lépett be a szobába. Az első egy pókhoz hasonló, karikalábú lény volt. Annyira sovány volt, hogy látni lehetett minden csontját, és megfeketedett bőre azt a benyomást keltette a szemlélőben, hogy sütőben ropogósra sütötték, és csak a lángra lobbanása előtti utolsó pillanatban vették ki. A másik a nyári hőség ellenére teljesen elrejtőzött egy hosszú kabát és egy széles karimájú kalap alatt.
- Hercegem! - zümmögte az albínó az elektronikusan kihallgatott beszélgetést gúnyolva. - Bocsáss meg, hogy csak így betolakodom, de a segéded azt mondta, hogy nyugodtan bejöhetünk. - Terrence mozdulatlan teteme felé intett, majd felvonta a szemöldökét, amikor a herceg nem válaszolt. - Lehet, hogy tévedett - folytatta ugyanazt a minden érzelemtől mentes, száraz hangnemet használva. - Egy kicsit zavartnak látszik. Talán eljött az ideje egy kis szabadságnak.
Don Carlos meghökkenésében csak állt és pislogott. A pókszerű teremtmény halkan kuncogott az albínó gyenge viccén. A behemót láthatóan észre sem vette, hogy valaki humorizálni próbált, de azért egyszer felröhögött, amikor a társa is nevetett.
A ghoulok? - gondolta Don Carlos - Hová tűntek az őrök?
- Már senki nem fog megzavarni minket - válaszolt az albínó Don Carlos ki nem mondott kérdésére. Mintha csak olvasna a gondolataiban.
Don Carlos egy gyors pillantást vetett Hillre. Az összes őr... és nem volt semmiféle csatazaj. A coup d'etat nem valamikor a távoli jövőben fog lezajlani. Éppen most volt folyamatban.
- Nektek Kamarillásoknak van egy közös hibátok – mondta tényszerűen az albínó és közvetlenül a fogoly herceg elé állt. - Túlságosan féltek az öregektől.
Felemelte a fűrészt, röviden szemügyre vette, és közvetlenül a könyök alatt Thatehet bal karjára tette a pengét. A herceg karját fogva tartó árnyékok utat adtak a fűrész fogainak, de egy pillanatra sem eresztették el a kezét.
Az albínó munkához látott. Előre-hátra. Előre-hátra. A fűrész könnyedén belemélyedt a húsba. Don Carlos elfordította a fejét. Lehet, hogy halandók vérét issza, de azért az nagyon távol esett ettől a nyers hentesmunkától. A csonton csikorgó fűrészfogak hangját azonban nem tudta kizárni a tudatából.
- Hmm. - mondta az albínó - Orsócsont vagy singcsont? Soha nem jut eszembe. Nem érdekes, úgyis mindkettőnek mennie kell.
A karcoló hang visszatért, de ezúttal sokkal erősebben. Az albínó befejezte az első csontot és hozzálátott a következőhöz. Ezúttal az ütemes fűrészelésnek egy durva roppanás vetett véget.
- A pokolba - mormogta az albínó. - Azt hiszem, ezt elbaltáztam. De hát ismeritek a mondást: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.
Egy tompa puffanás a lábai előtt magára vonta Don Carlos figyelmét. A herceg keze és alkarja hevert előtte a padlón. Egy szilánkos csontvég meredt a könyök irányába.
Don Carlos legjobb szándéka ellenére is hátraugrott és a hercegre pillantott. Thatchet szemébe nézett és nem oda, ahol az albínó a másik karján dolgozott éppen. Ha a herceg meg is próbált sikoltani, a hang nem hatolt át a száját lezáró árnyékokon. A szemei tágra nyíltak a fájdalomtól. De ez még nem volt minden. Don Carlos azt várta, hogy félelmet, vagy sajnálatot lát majd a szemekben. Hiszen ez a vége annak az életnek, ami akár örökké is tarthatott volna. Helyette azonban az elgyötört szemekben a fájdalomba kizárólag csak gyűlölet keveredett. Thatchet nem az albínót nézte. Még csak nem is a lassan rommá váló jobb karját. A herceg Don Carlosra meredt, és a szemeiben tükröződő gyűlölet éppen annyira szólt a Toreador-nak, mint a Sabbat vadállatoknak.
- Íme - emelte magasba az albínó a herceg jobb alkarját. - Látod, Kamarilla barátom. Nem kell tartanotok az öregeitektől, ha már egyszer megfelelően lefegyvereztétek őket.
A póklény ismét felvihogott. Olyan hangot adott ki, mint az iskolai táblán végighúzott körmök. A behemót úgy hahotázott, mint egy hatalmas értelmi fogyatékos gyermek. A köpeny és kalap mögé rejtőző Sabbat egész idő alatt csendben maradt.
- Delpna - mondta az albínó. - Hozd ide a szerszámosládámat meg egy hosszabbítót.
Fehér bőrét vércseppek borították. Azonban a körülményeket figyelembe véve elég kevés vér volt a padlón. A herceg valószínűleg régen táplálkozott utoljára, mert a csonkokból csak kevés vér folyt ki. A herceg sebei a vámpírvér hatalmának köszönhetően máris gyógyulni kezdtek.
A póklény kicsoszogott a szobából, de az albínó hirtelen meggondolta magát és visszahívta.
- Attól félek, már nincs annyi időnk.
Az albínó ugyanolyan hirtelen fordította nyugtalanító rózsaszín szemeit Don Carlos felé, mint ahogy a póklénynek adott parancsot vonta vissza.
Don Carlos hősies erőfeszítéssel próbálta meg figyelmen kívül hagyni a látottakat. De az albínó most dobta a padlóra a második kézcsonkot. Ezek pedig nem akartak eltűnni és a Sabbat szörnyetegek is tagadhatatlanul valóságosak voltak.
- Akkor tehát távoztok? - találta meg végül a hangját Don Carlos. Megpróbált nem túlságosan reménykedőnek tűnni.
Az albínó bólintott.
- Már semmi teendőnk nincs Richmondban. Egy órán belül nem lesz életben egyetlen Kamarilla öreg sem.
A merész állítás csak egy másodperc múltán fejtette ki hatását. Egyetlen Kamarilla öreg sem...
Don Carlos rádöbbent, hogy ismét hibázott. Mint ahogy ez nem egy jövőbeni támadást előkészítő felderítő akció volt, ugyanúgy nem volt a város Vértestvéreinek vezérét célzó sebészi beavatkozás sem.
Itt egyetlen Kamarilla öreg sem marad életben.
Ha igaz volt, amit az albínó állított, ha minden öreget elpusztítottak, akkor a városnak ez a megtisztítása a Don Carlos generációjába tartozókat juttatja vezéri tisztségek közelébe. És ő hajlandó volt a hatalomra emelkedését a Sabbat gyalogjaként kezdeni, mivel egy gyalog idővel királynővé változhat - vagy herceggé, ebben az esetben.
- Szükségetek lesz valakire, aki itt marad és megfigyeli a város új vezetését - javasolta Don Carlos. - Először még gyengék lesznek, de egy belső kapcsolat idővel felbecsülhetetlen lehet.
És idővel ki foglak szorítani benneteket. - gondolta Don Carlos.
Az albínó nem válaszolt, hanem visszafordult a megtestesült árnyékok által fogvatartott herceg felé. Megragadta az egyik hajcsomót és hátrarántotta Thatchet fejét. A fűrészt a fogoly gégefőjének felső peremére helyezte.
- Attól tartok, a penge most már egy kicsit életlenebb – mondta és fűrészelni kezdett.
Lassan.
A fűrész minden húzására remegések futottak végig a herceg testén. A szemei kidülledtek, és a végén Don Carlos biztos volt benne, hogy ki fognak pattanni a helyükről. De az árnyék mozdulatlanul tartotta a herceget, kiszolgáltatva az albínónak.
Don Carlos behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, az albínó feltartotta a herceg fejét, mint egy sápadt Perszeusz, aki most győzte le a gorgót. A levágott fej most már megszabadult az árnyéktól.
- Nem lesz szükségem belső kapcsolatra - mondta diadalittasan az albínó és Don Carlos most először látta mosolyogni. A látványtól szinte megfagyott az élőhalott szíve. - Többé már nem lesz. Nem azért csaptunk le, hogy elpusztítsuk az öregeiteket és továbbálljunk. Hogy aztán ti folytathassátok, és mindössze csak az irányító Kamarilla puhányok nevei változzanak meg? Ma este kiirtunk benneteket. Mindannyiótokat.
Don Carlos tiltakozni akart, de hatalmas nyomás nehezedett a nyakára. A behemót kezeit a nyakára kulcsolta és felemelte őt a földről. Az albínó pedig már meg is feledkezett róla. Eldobta, mint valami szemetet.
- Segíthetek nektek! Hadd segítsek nektek! - kiáltotta volna Don Carlos, de a nyakára fonódó ujjak belefojtották a szót.
- Ez elég kell legyen ahhoz, hogy megelőzzem Hardint a mi kis fogadásunkban - mondta az albínó a herceg fejének, majd megfordult és elgondolkodva Don Carlosra pillantott. - Talán még egy...

 

1999. június 26., szombat, éjjel 2:13
Közel a vízparthoz
Washington, D. C.

Hát ez az. A Big Enchilada.
Hardin nem volt túlzottan lenyűgözve a fővárostól. Még nem. Az ő ízléséhez képest túlságosan csendes és nyugodt volt. Úgy tűnt, hogy legalább tíz vagy tizenöt percenként szirénák bőgése hallatszott a távolból, és bár legalább húszyardnyira állt a szemközti zömök kis bártól, egy öreg Sammy Hagar szám basszusa mégis a mellkasában visszhangzott. Valami mégis hiányzott.
Hardin úgy halottá, hogy Washingtonban csak mocsok vagy ragyogás van. Nem létezett középút. Most egy kemény, munkások lakta környéken volt. Az a fajta kerület volt, amely mindig megtalálható a hatalom környékén. A házak salaktéglából vagy régi agyagtéglából készültek és majdnem minden üveget rácsok vagy fém ajtók takartak. Hardin sejtette, hogy a ragyogás még ennél is kevésbé lesz majd az ínyére.
A bár előtt álldogáló néhány alak alig figyelt fel az úttestet átszelő Hardinra. Az ablak fölötti neon fényreklám minden második lépésre felvillant:
Purgatórium
Purgatórium
Purgatórium
Milyen kibaszottul aranyos - gondolta. - Ez nem pont egy olyan Kamarilla szokás? Elrejtőztek a kis Maszkarádéjuk mögé, hogy megvédjék magukat a halandóktól. - Halandók! ATM masinák és verbunkok. - Ám nem voltak képesek megállni, hogy ne hagyják itt ezt a bzz-bzz-klikk-klikk jelet azok számára, akik ismerték a dörgést.
Purgatórium
Purgatórium
Hardin minden egyes lépéssel, a jel minden villanásával egyre dühösebb lett. Egyszerűen túl hülyék - túlságosan aranyosak - ahhoz, hogy éljenek.
A hely előtt parkoló rengeteg motor alapján Hardin akkor is gyanakodott volna, hogy ez a brujah-k egyik kedvelt szórakozóhelye, ha a bejárat fölött nem villogott volna egy „Mi vagyunk a vámpírok” felirat. Az ember legalább tudja, hogy hányadán áll ezekkel a Brujah-kal - gondolta. Ők akarják szétrúgni a segged. Lehet, hogy okkal, lehet, hogy csak úgy, de ez nem is számít.
Ezekben legalább volt mersz. Na meg az Anarchok. Közöttük is voltak jó fejek. Már amelyik nem volt egy vinnyogó kis ágybapisi. Valójában Hardin sokkal jobban kedvelt néhányat ezek közül a Kamarilla keményfiúk közül, mint egyes, a spektrum dagályosabb végén tanyázó, Lasombra öreget. Pedig ők a saját klánjába tartoztak. Nagy általánosságban a Brujah-knak lehet esélyük. Persze nem ezeknek itt a bárban.
Purgatórium
Purgatórium
Purgatórium a szőrös seggem - mormogta Hardin és belépett a zsúfolt bárba.
Megállt rögtön az ajtóban. A zene már kinn is elég hangos volt, de itt minden beszélgetést lehetetlenné tett, hacsak valaki nem ordított torkaszakadtából. A helységet betöltő füst pedig majdnem olyan jó szolgálatot tett, mint bármiféle árnyék, amit Hardin meg tudott volna idézni. Meg sem próbált beljebb furakodni. Inkább lazított és megpróbálta nem fókuszálni a látását. Az eddig különálló figurák összemosódtak, vonalak vibráltak és az előtte vonagló alakok egészen más megvilágításba kerültek. A jelenet nagyban hasonlított egy vonagló kaleidoszkópra. A gomolygó füst alakja és színe állandóan változott és ez csak még jobban összezavarta a már eddig is kaotikus képet. De Hardin ezen a homályos szűrőn keresztül meglátta azt is, ami a normális látás előtt rejtve maradt: ki a halandó, ki ghoul és ki Káinita. Nem minden alakot tudott egyértelműen osztályozni. Egyesek több figyelmet követeltek a többieknél. A színek és minták kavarogtak, egymásba folytak és ráadásul a vendégek közül sokan mozogtak is.
Azonban Hardinnak nem is volt szüksége pontos adatokra. Számára most elég volt az általános benyomás.
A bár elejét leginkább halandók töltötték meg és talán csak egy-két ghoul keveredett közéjük. A vámpírok a helység hátsó részében tartózkodtak, ahol az árnyék és a füst a legsűrűbb volt. Legalább hatan voltak, talán egy kicsivel többen.
Hardin ismét élesre állította a látását, majd egy széles mosollyal az arcán odafordult a hozzá legközelebb álló vendéghez, aki lehetett akár a hátul szórakozó Káiniták vérebe, egy ghoul, de akár egy egyszerű halandó is. Hardin nem volt biztos benne, hogy ez a rövid szoknyát és a hasát szabadon hagyó pólót viselő nő tényleg ghoul, de volt rá esély. Bal csuklójának fürge mozdulatára egy nyitott pillangókés jelent meg a kezében. A kezét a nő vállára tette, majd a kést belenyomta a hasába, közvetlenül a köldöke fölött. A nő arcán először meglepett kifejezés jelent meg. Úgy tűnt, hogy a bárban a zaj és a zavar miatt senki nem vette észre ezt a kis incidenst. Emberfeletti erővel felrántotta a kést és így átvágta a hasizmait, a mellét és a torkát. A nő a földre rogyott. A többi vendég még ekkor is csak zavart mutatott, de nem rémültek meg. Csak egy újabb részeg esett össze. Ha valaki észre is vette a vért, a zene elnyomta a figyelmeztető kiáltásukat.
Desmond és Rojo átfurakodtak Hardin mellett. Jaké, Greasy és Amber követte őket, és egy falat alkottak a bár szélessége mentén. Aztán egy emberként rántották elő a lefűrészelt csövű puskákat és tüzet nyitottak a tömegre.
Az első sorozat szörnyű rendet vágott a mulatozókba. Testek, üvegek és asztalok robbantak fel. A második lövésnek ugyanez lett az eredménye. Hardin elcsodálkozott, hogy a bár első fele milyen hamar kiürült, anélkül hogy bárki is kilépett volna a bejárati ajtón. Akik még nem voltak halottak, azok vagy sebesülten feküdtek a földön vagy megpróbáltak minél gyorsabban fedezékbe vonulni.
A sikolyok most először harsogták túl a zenét. A hangszórókból most már a Righteous Brothers üvöltött:
„Többé már nem lesz a. régi gyengédség az ujjúidban...”
A helység hátuljának árnyékai közül két üvöltő Brujah vetette élő rakétaként a támadókra magát, de a fegyveresek nem tévesztették el az ütemet a vadászpuskák újratöltésében, és az öt fegyver egyesített tűzereje visszaröpítette a két Vértestvért az ellenkező irányba.
„Keményen próbálod titkolni, ba-by...”
Hardin emberei a helység hátsó részére koncentrálták a tüzet, de a lövések szórása, és gyorsasága miatt az egész kocsmát pusztító ólomvihar ostromolta - kivéve a bárpult mögötti részt. És Hardin készen állt, amikor a csapos a saját puskáját markolva felegyenesedett.
„Elveszett az a szerelmes érzés, whoa-oa, a szerelmes érzés...”
Hardin szablyája kettévágta a csapos ádámcsutkáját, mielőtt az meghúzhatta volna a ravaszt.
„Elveszett-”
Amber minden esetre a következő három lövését beleeresztette a bárpultba. A zene elhallgatott. A hátsó kijárat felől is lövések zaja hallatszott. Lonnie és a többiek is munkához láttak, és kívülről lezárták a bárt.
Még néhány lövés kellett és az egész véget ért. A lövések még azokat a Vértestvéreket vagy halandókat is darabokra szaggatták, akik felborított asztalok vagy székek mögött kerestek menedéket. Rojo és Desmond egymás után lőtték szét ezeket a mozdulatlan tetemeket. Nincs értelme esélyt adni egyetlen vámpírnak sem. A Kamarillások közül senkinek sem sikerült megeresztenie ajkár egyetlen lövést is - feltéve, hogy egyáltalán fel voltak fegyverkezve.
Figyelemre méltó csend ereszkedett a Purgatóriumra.
- Két perc, fiúk - mondta Hardin. - Szerezzétek meg a megszerezhető vért, de aztán húzzunk.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy összegyűjt még néhány fejet, de nem akart itt ragadni, és a rendőrökkel harcolni. Mellesleg nagyon sok Vértestvér volt még Washingtonban és a móka még csak most kezdődött.

 

1999. június 27., vasárnap, éjjel 12:05
Arkanum rendház, Georgetown
Washington, D. C.

Abrahm Yrul kancellár gondosan ellenőrizte, hogy a főbejárat biztonságosan bezáródott mögötte, mielőtt elindult volna az utcán parkoló autója felé. A rendház biztonsága nagyon fontos dolog volt. Erre a kérdésre újra és újra visszatért a többi Arkanistával folytatott beszélgetései során.
- És mi lesz a személyes biztonságunkkal? - kérdezte Geoffrey Truesdell éppen ezen az éjszakán. - Építtetnünk kellene egy földalatti garázst, hogy ne kelljen késő éjszaka az utcán járkálnunk.
Az Arkanisták valóban a nap minden órájában látogatták a rendházat. Abrahm a saját tapasztalatai alapján jól tudta, hogy kutatásai során az ember könnyedén elveszítheti az időérzékét, még akkor is, ha a munka ugyancsak ritkán eredményez igazi áttörést. Hosszú nap állt mögötte is. Valójában már három hosszú napja nem hagyta el az épületet. Néhány társa megesküdött volna rá, hogy az épületben él, és Abrahm néha elgondolkodott rajta, hogy mennyire igazuk lehet..
De egy földalatti garázs egyáltalán nem volt megoldás a problémára.
- Ön még csak nem is sejti, hogy hány bizánci zónarendelkezésnek kellene megfelelnünk, és hány bürokratikus hivatalon kellene átküzdenünk magunkat ehhez az építkezéshez - mondta Abrahm. - És akkor még nem is beszéltem arról, hogy át kellene helyeznünk az irattárakat, külsős kivitelezők is bejárnának a rendházba, új biztonsági protokollt kellene készítenünk a megnövekedett forgalom miatt...
Abrahm az ujjain számlálta az ellenérveket. Amikor az egyik kezén elfogytak az ujjak, a másikon folytatta.
Természetesen mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a város déli felén erőszakhullám söpör végig, és mindannyiukat nagyon aggasztotta ez a tény. Nem, ez így nem volt igaz - jött rá Abrahm. Jó néhány olyan Arkanista tartózkodott a rendház falai között, akiket annyira lefoglalt a kutatás, hogy egyáltalán fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik a falakon kívül. De az Arkanisták többsége már hallott a valószínűleg droggal kapcsolatos erőszakhullámról, amely a tengerparton kezdődött és onnan kiindulva végigsöpört az egész városon. Továbbá a jelentések szerint ma éjszaka további vérengzésekre került sor.
Abrahm ellenőrizte az üres utcát. A helyzetet természetesen figyelembe kell venni, de ez itt mégis csak Georgetown. Eddig semmiféle incidens nem történt a rendház öt mérföldes körzetében. Mindezek ellenére Abrahm csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor biztonságban ült a Jaguárjában és az elektromos zárak visszasüllyedtek az ajtókba.
Egy koppantás az ablakon megriasztotta. Az előbb még senki nem volt az utcán, de most egy furcsa férfi dobolt türelmesen a mutató ujjával Abrahm autójának szélvédőjén. A férfi mutató ujja és az arca teljesen fehér volt. Rózsaszín szemei egész közel voltak az üveghez.
Hogyhogy nem vettem észre? - csodálkozott a kancellár. Mégis hogy? A férfi, nyilvánvalóan egy albínó, gyakorlatilag világított a sötétben. Minden esetre Abrahm nem szándékozott leengedni az ablakot, hogy beszélhessen a férfival. De udvariatlannak sem akart tűnni, ezért odabiccentett a férfinak, mintegy kompromisszumként és benyomta az indítókulcsot a helyére.
Üvegcserepek kíséretében egy fehér kéz tört be az autóba, majd Abrahm Yrul torkára kulcsolódott. A kancellár térde nekiütődött a Jaguár kormányának és egy pillanatra megszólaltatta a dudát.
Az üres autóra rögtön visszatelepedett a csend. A kulcsok még mindig arra vártak, hogy valaki elfordítsa őket.

 

1999. június 27., vasárnap, éjjel 12:49
Reagan Nemzeti repülőtér
Washington, D. C.

A repülőgép jóformán még meg sem állapodott a kifutón, amikor Parmenides-ravenna és Vykos már egy várakozó limuzinnal suhantak kifelé a reptérről.
- Micsoda gyönyörű éjszaka - mondta Vykos, és egyik ujjával végigsimította Parmenides térdének belsejét. - Pont megfelel egy kiránduláshoz, az emlékművekhez, nemde?
Vykos meglehetősen büszke volt erre a térdre, hiszen az elmúlt néhány éjszaka újra és újra összerakta. Parmenides most már némi nehézség árán képes volt egy bronzmarkolatú sétapálcára támaszkodva járni. A felépülésének üteme mindenképpen figyelemre méltó volt.
- Tudom, hogy milyen kegyetlenül kényelmetlen, de hát ez a te hibád - emlékeztette időről időre Vykos. - Úgy terveztem, hogy mostanra már teljesen felépülsz, újra a régi önmagad leszel, hogy úgy mondjam. - Vykos számtalanszor elmondta már, hogy a vehemens ellenállás a ténykedéseivel szemben, csak „szükségtelenül” bonyolította a dolgokat, és ez a fájdalom elkerülhető lett volna. Az utolsó szavaknál üdvözült mosoly jelent meg az arcán.
Parmenides nem válaszolt ezekre a megjegyzésekre és most sem reagált az emlékművekkel kapcsolatos kérdésre. Nagyon jól tudta, hogy az éjszaka olyan gyönyörű lesz és pontosan arra lesz megfelelő, amire csak Vykos akarja.
- Oh, ne légy már ilyen mogorva - érintette meg Vykos az állát. - Mosolyt is tudok csalni az arcodra - tette hozzá alattomosan.
Természetesen igazat beszélt. Képes volt bármit megtenni a testével, és használta is ezt a képességet. Parmenides meg volt győződve róla, hogy egy kis mosoly nem okozna komoly gondot, de úgy gondolta, hogy most nem fog időt szakítani rá. Bár az elmúlt éjszakákon volt már rá példa, hogy még a legkisebb múló szeszély is megért neki többórányi munkát.
Parmenides figyelmen kívül hagyta a játékos fenyegetést és azzal foglalta el magát, hogy az ablakon kibámulva tudomást se vegyen vendéglátójáról és arról az arcról, amely az üvegről tükröződött vissza, amelyet viselt, de nem volt a sajátja. Az átváltozása óta hallgatásba burkolózott és megpróbált a csendben enyhülést találni. Vykos legyen átkozott. De természetesen Parmenides volt az átkozott, őt adta a szörnyeteg kezére a népe. Az agya egyre kevésbé volt hajlandó feldolgozni a helyzetet. Nem volt semmi, amibe belekapaszkodva képes lett volna felépíteni a valóság ésszerű változatát, Még az autó üvegén tükröződő képmás sem segített neki ebben. Így hát hallgatott. A csend lett az egyetlen mentsvára, még akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy új ura könnyedén lerombolhatná a falakat, ha akarná.
Az autó elhaladt a Washington emlékmű mellett. Fél füllel hallotta, amint Vykos egy „aranyos halandó csecsebecsének” nevezi az építményt. Láthatóan úgy döntött, hogy egymaga is képes folytatni a társalgást. A szavak csak néha jutottak el Parmenides tudatáig. Ez így volt azóta, hogy megérezte a fogait a nyakán. Lehetséges, hogy mindez csak néhány éjszakával ezelőtt történt? Számára ez az idő hosszabbnak tűnt, mint a kemény kiképzés évei, hosszabbnak, mint a halandó és élőholt életének évei összesen. Többé már nem tudta eldönteni, hogy a hang valóban a Vykos által kimondott szavakat hordozza, vagy csak a szavai visszhangzanak összezavart tudatának réseiben. Megpróbált még mélyebben visszahúzódni tudata mélyére, de egy határozott nyomás a csodálatos és félig működőképes térden ismét előrángatta.
- Az ott egy valódi emlékmű - mondta Vykos.
A limuzin most nagyon lassan haladt. Parmenides kinézett az ablakon, túl azon a másik arcon, de csak egy égő házat látott. A csodálat, amelyet Vykos a romhalmaz láttán érzett, meglepte Parmenidest, de sókkal kevésbe, mintha bárki másról lett volna szó. Legyen bármilyen intim is a kapcsolat közöttük, éppen annyira lett volna képes kitalálni Vykos gondolatait, mint visszatérni a halandó élethez.
Folytatták útjukat. A limuzin a kétoldalt parkoló autók miatt szűk utcákon haladt. Parmenides nem vette észre, hogy mikor hagyták el a város múzeumokkal és emlékművekkel teli részét. Ez valamikor az égő ház előtt lehetett, de mostanra már jócskán maguk mögött hagyták.
Nem sokkal később az autó ismét lelassult, majd megállt. Táncoló fények játéka vonta magára Parmenides figyelmét. Elfordult az ablaktól és a rombolás egy újabb előadása tárult a szeme elé. Ez azonban még most is zajlott. A következő háztömb végén egy sor barna homokkőből készült épület lángolt fékezhetetlenül. Az utcákat tűzoltó autók torlaszolták el. Csillámló vízsugarak lövelltek az éjszakába és hullottak mindenféle látható eredmény nélkül a lángok közé. Sisakot és vastag dzsekit viselő emberek rohangáltak a tűz körül. Talán sikerül a tűzvihart a háztömbön belül tartamuk. Talán nem.
Vykos mellkasából egy mély sóhaj szakadt fel.
- A halandók építészetének elpusztítása annyira triviális - mondta Parmenides.
A szavai szándékai ellenére sem voltak eléggé metszőek és ráadásul bizonytalanul patetikusak voltak. Úgy tűnt, hogy az erejüket elszívta a limuzin belseje, amelybe a szigetelésnek hála a kinti pokol semmilyen hangja sem hatolt be.
Vykos arcán lefegyverző mosollyal fordult felé.
- Hát mégiscsak élsz, én filozófusom - gyengéden a tenyerébe fogta az arcát. - És az elméd is érintetlen. Biztos voltam benne, hogy keményebb fából faragtak azt nem említette; hogy minél keményebb az a fa.
- Természetesen tökéletesen igazad van - fordult ismét teljes figyelmével a lángoló épület felé. - Milyen találó gondolat. - Egy pillanatra ismét elfordult a tűztől, csak amíg megcsippentette Parmenides arcát.
- Ez az egyik oka, amiért ennyire drága vagy nekem.
- A halandók építményei tényleg múlandóak - tette hozzá. – De ez itt... - mondandóját hangsúlyozandó megkocogtatta az ablakot.
- Ez egy igazi emlékmű. A város Ventrue hercegének emlékműve.
A szavak kaotikus gondolatokat szabadítottak el Parmenides fejében. Az volt az érzése, hogy Vykos szavai anélkül kezdtek táncba az elméjében, hogy áthaladtak volna az őket elválasztó téren. A tűz és a füst helyét színek fortyogó kavalkádja foglalta el.
Vitel.
A név magától bukkant fel, mintha csak rejtett lángok közül emelkedne ki.
Vitel.
- Igen. - mondta Vykos lágyan - Marcus Vitel. Parmenides nem tudta, hogy tényleg kimondta-e a nevet hangosan is, de Vykos válaszolt. Amikor feleszmélt a fejét már Vykos ölébe rejtette, mint egy menedéket kereső gyermek. Vykos a haját simogatta.
- Ez volt a menedéke - mondta. - Az egyik menedéke.
- És a másik épület...
- Igen, kedvesem. De még nem kell aggódnod.
Ujjaival a halántékát masszírozta, és ez csillapította azt a dobolást, amelyet Parmenides már az öntudat velejárójaként fogadott el.
Vitel. Marcus Vitel. Herceg.
Parmenides kinyitotta a szemeit. Egyenesen ült Vykos mellett. A limuzin ismét mozgásban volt. Egyik mérföldet a másik után hagyták maguk mögött. A lakónegyedeket felváltotta az üzleti negyed, majd az is elmaradt mögöttük. A bevásárló központok után zálogházak és italboltok következtek...
Az autó mellett elsuhanó táj változásával együtt Parmenides megpróbálta elkapni az agyán átsuhanó gondolatokat.
Vitel. Vitel herceg.
De volt még több is. Valahol az agyának egy eldugott sarkában volt még több is. Ebben teljesen biztos volt, már amennyire bármiben biztos lehetett. Az autó megállt. Vykos kinyitotta az ajtót, mielőtt még képes lett volna elszakítani magát a lelki szemei előtt elvonuló képektől. A külső világ egyszerre rohanta meg az minden érzékszervét.
A limuzin külön világ volt. Csendes és nyugodt. De körülötte dühöngött a káosz. A füst szagát a távolban vijjogó szirénák hangjával egy időben észlelte. Egy újabb égő épület mellett álltak meg. Egy másik menedék - Vitel herceg. Vajon hány rejtekhelye lehet egy ilyen fontos város hercegének? Parmenides tudta, hogy akár több tucat is. Ez az épület, illetve ami megmaradt belőle, az amerikaiak által oly nagyra becsült történelem furcsa relikviájának tűnt.
Parmenides késztetést érzett arra, hogy kövesse Vykost, annak ellenére, hogy az autóból való kiszállás nem ígérkezett sem könnyűnek, sem fájdalommentesnek. Több Sabbat álldogált a környéken. A tömegből egy kifejezéstelen arcú albínó és egy alacsonyabb, az ujjai között hanyagul kést pörgető Káinita tűnt ki. Ügyet sem vetettek Parmenidesre, aki már majdnem megneheztelt rájuk emiatt, amikor rájött, hogy a szemükben ő már nem az Assamita klán képviselője. Lehet, hogy már a saját szemében sem az többé. Ő most Ravenna, Lady Sasha Vykos ghoulja és szolgája. Senki sem törődött vele, amikor Vykos mellé bicegett.
- Eddig itt volt a legkeményebb az ellenállás - mondta az albínó és egy gyanúsan véráztatta zsákot adott át Vykosnak. - A herceg egyik kurva kölke. Most már csak eggyel vezetsz - mondta a késsel játszadozó társának.
Úgy tűnt senki nem aggódik a szemtanúk miatt. Parmenides rengeteg alakot látott az árnyékban ólálkodni az utcában. Láthatóan ügyeltek a lehetséges szemtanúkra. Parmenidesnek az is feltűnt, hogy az előzőleg hallott szirénák lassan elhalnak a távolban.
- A rendőrségnek és a tűzoltóknak kell még egy kis idő, amíg ideérnek - találta ki az albínó Parmenides-ravenna gondolatait. - Most nagyon sok dolguk van.
A szavak nyomán Parmenides rájött, hogy a városban máshol is, feltehetőleg még sok helyen tombol a tűz. Egyesek a közelben, mások szétszórtan a városban. A város fölött a füst folytonosan vándorló leplet alkotott. Érezte a földet finom porhóként borító hamu ízét.
Vitel herceg.
Az egyik menedéke.
- Nagyon jó - mondta Vykos. - Fejezzék be ezt itt, és álljanak tovább - szemét még mindig az albínón tartva átadta a zsákot Parmenidesnek. - Gyere Ravenna! - és elindult a limuzin felé.
Vykos épp csak egy pillantást vettet a fejre a zsákban.
- Pont olyanok, mint a kiscicák, ahogy elhozzák nekem ezeket az egértrófeákat - mondta az albínóról és társáról. Arról nem tett említést, hogy vajon az első találkozásuk után ugyanezt mondta-e Parmenidesről is.
A limuzin szentélye egyszer már megtört, így Parmenides többé már nem tudta kizárni az erőszak világát, amely közvetlenül az ablakban tükröződő képmás mögött terült el. Természetesen már hozzászokott a halál és az erőszak látványához, legalábbis eddig így volt, de most a tüzek, az örvénylő füst, a fegyverropogás és az utcán heverő testek kavalkádja felkavarta. Talán az agyában szüntelenül zümmögő halvány és érthetetlen hang tette bizonytalanná. Vagy esetleg Ravenna nem volt annyira érzéketlen az ilyesfajta atrocitásokkal szemben, mint Parmenides. A percek és a mérföldek reménytelenül összefolytak.
Vykos megérezte szorongását.
- Ez még csak a Sabbat uralom második éjszakája – mutatott kifelé szinte bocsánatkérő gesztussal, mintha csak azt akarná sugallni, hogy az ő jóakaratú uralma hamarosan visszaállítja a rendet és a békét a városban.
A limuzin következő megállója ismét a Sétálóutca volt. Vykos egy pillanatig lenyűgözve nézte a Washington emlékművet.
- Kétlem, hogy akár én magam is jobban meg tudtam volna oldani - mondta. - Vajon ki lenne képes egy hatalmas falloszt állítani országuk alapító atyjának tisztéletére, ha nem az amerikaiak?
Megvonta a vállát és kinyitotta az ajtót.
A Presidential szálloda környékén az utcakép sokkal normálisabbnak tűnt, mint bármi, amit Parmenides eddig ezen az éjszakán látott - de csak első pillantásra. A szálloda főbejárata mellett egy egyenruhás portás állt. Szokatlanul nagy volt a sürgés-forgás. Az utcán néhány percenként végigszáguldott egy villogó, szirénázó rendőr- vagy mentőautó. Azonban Parmenides gyakorlott és emberfeletti látása olyan részleteket is felfedett, amelyek elkerülték volna a halandók, de még a legtöbb Káinita figyelmét is: a szálloda oldalához súlyos árnyék tapadt és a megszokott sötétséghez most hozzáadta saját feketeségét is. Nem messze attól, ahol a limuzin leparkolt, egy másik egyenruhás ember állt. Ez az alak azonban nem a hotelportások és nem is a szövetségi főváros rendőreinek egyenruháját, hanem Madrid bíborosának, Ambrosio Luis Moncada légiósainak harci vértezetet viselte.
A légiós enyhén meghajolt.
- Vykos tanácsos - a többiekhez hasonlóan ő sem törődött Ravennával. - Csapdába ejtettük.
A szavak zordak voltak és csak egy csipetnyi szakmai büszkeség érződött bennük.
- Csapdába? - vonta fel Vykos az egyik szemöldökét. – Azt hiszem nem, Valejo parancsnok.
Valejot láthatóan meglepte, hogy Vykos egészen másként látja a helyzetet, mint ő, de nem hagyta magát kizökkenteni.
- Alig egy órája, hogy a parancsainak megfelelően sarokba szorítottuk.
- Értem.
- Tárgyalni akar és kérte, hogy menesszünk hozzá küldöttséget.
- Csakugyan? - ezúttal Vykos mindkét szemöldöke a magasba szaladt. - A pokolfajzat.
Valejonak láthatóan nem volt ínyére ez a nyegle viselkedés. Egy pillanatra még méltóztatott Ravennára is pillantani, mintha csak tőle várná, hogy megerősítse a helyzet komolyságát.
- Adjam ki a befejezési parancsot, tanácsos? Vykos megnyalta a felső ajkát.
- Azt hiszem, még ne... Egy küldöttség...
- Vykos tanácsos - kezdte hirtelen aggodalmasan Valejo. – Nem gondolhatja...
Vykos éles pillantása belefojtotta a szót. Nem az ő tiszte volt meghatározni, hogy Vykos mit gondolhat komolyan és mit nem.
- Hívja vissza az embereit, parancsnok. Én fogok Washington hercegével tárgyalni - felemelte kézzel előzte meg Valejo tiltakozását. - Semmit nem nyerhet azzal, ha meggyilkoltat.
- De semmit sem veszíthet - tette hozzá Valejo, de másképp nem próbálta eltántorítani a szándékától. - És mit nyerünk mi?
- Mi - válaszolta Vykos -, szerezhetünk egy fogoly Kamarilla herceget, aki talán még együttműködni is hajlandó lesz és, nem csak egy újabb tetemmel leszünk gazdagabbak. Azokból már úgyis van elég.
- Ravenna - mondta hirtelen. - Vedd ki az autóból a telefonokat és a... trófeát.
Parmenides-ravenna rohant teljesíteni a parancsot, bár minden lépés kínszenvedés volt, és a sétapálca semmit sem enyhített a lábfejétől a combjáig tartó izommerevségen. A limuzinban valóban talált két mobiltelefont és magához vette a már ismerős zsákot is.
- És most - mondta Vykos és az egyik telefont elsüllyesztette a zsebébe -, tárgyalni fogok a herceggel. Feltételezem, hogy a gyermekét kívánja majd látni - intett a véráztatta zsák felé. - Az egyik lányát. Azt hiszem így nevezi őket. Hmm. Milyen eredeti.
Egy pillanatnyi szünet után folytatta.
- Nemsokára ide fogok telefonálni. Ha sikerült kiderítenem a gyenge pontokat, akkor azt fogom kérni Valejotól, hogy hozza fel a herceg lányát. Ebben az esetben parancsnok, adja ki a parancsot, hogy a légiósai törjenek előre, és foglyul ejtjük a herceget.
- Igenis, tanácsos.
- Ha azonban úgy látom, hogy még további tárgyalások szükségesek, akkor azt fogom kérni, hogy Ravenna kísérje fel a herceg lányát. Ebben az esetben pedig, Ön támadni fog és elpusztítja a herceget, amint mi ketten távoztunk a megbeszélésről.
Valejo ismét bólintott.
Parmenides tett egy lépést hátrafelé, ahogy egy furcsa, gumiszerű érzés kerítette hatalmába a lábait. Mindössze a kezében tartott sétapálcának köszönhette, hogy nem terült el a járdán. Úgy tűnt, hogy sem Vykos, sem pedig Valejo nem vették észre ezt. a hirtelen megingást. A halántékában érzett dobolás hirtelen visszatért a semmiből és ezúttal sokkal fájdalmasabb volt, mint eddig bármikor.
- Megértetted?
A szavak az elméjében visszhangoztak. Vagy Vykos most mondta ki őket? Parmenides nem tudta volna megmondani. A járdára meredt, mert attól tartott, hogy megmozdul amúgy is ingatag lábai alatt, ha felemeli a tekintetét.
- Megértetted?
Bólintott, mivel még most sem volt képes eldönteni, hogy kimondott kérdésre, vagy csak az emlékeinek válaszol.
- Rendben.
Vykos már otthagyta. Elhaladt a portás mellett. A halandó semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a mellette elhaladó alakot, sőt, pontosan a másik irányba nézett, mintha egyáltalán nem is látta volna a tanácsost. Parmenides tudta, hogy könnyen lehet, hogy pontosan ez volt a helyzet. Hiszen ez egyike az élőholtak nem is olyan különleges trükkjeinek.
Valejo is eltávolodott tőle, de Parmenides nem tudta, hogy milyen messzire. A világ forgott körülötte. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. És a szavak. A szavak állandóan beszéltek hozzá, szólították...
Ravennát fogom hívni.
Vitel. Marcus Vitel herceg.
A hang a fejében beszélt hozzá és egyre inkább az előtérbe furakodott. Ismerős, megnyugtató hang volt.
Ravennát fogom hívni, és te megölöd Vitelt. Marcus Vitel herceget.
Vykos. Úgy tűnt, hogy valamikor nagyon régen ő mondta neki ezeket a szavakat. De a szavak még mindig vele voltak.
Meg fogod ölni Vitelt.
Parmenides megtántorodott. A sétapálca. Ha képes lenne elég erősen szorítani a sétapálcát, akkor talán nem esne el. Az ujjai megmarkolták a sétapálcát és megérintették azt a szinte láthatatlan kapcsolót, amelyet ha megnyom, akkor a tüske előugrik a gyűrűből. A sétapálca pedig átváltozik egy három láb hosszú, bronzhegyű tölgyfa karóvá, amelyet a másik végén levő bronzmarkolat segítségével könnyedén célba lehet juttatni. Tudta, hogy így van, de azt nem, hogy honnan.
Meg fogod ölni, én filozófusom. Vykos megérintette az arcát. Megölöd őt nekem.
Egy rendőrautó robogott el mellettük és a fényei áthatoltak Parmenides szemhájain. Nem emlékezett rá, hogy mikor csukta be a szemeit. A sziréna bőgése áttört az emlékezés ködén, lecsapott a füleire de még így sem tudta elűzni a hangot, amely közelebb állt hozzá, mint a legbensőbb vágyai.
Megölöd őt nekem.
Hol lehet Valejo? - csodálkozott Parmenides. Vajon a Lasombra meg tudná-e mondani neki, ha valami nincs rendjén? Megmondhatná-e, hogy Parmenides az őrület határán áll? Vajon a légiós elkapná-e Ravennát, ha a járdára akarna zuhanni? Miért nem őt? Parmenides megrémült, mert egy pillanatig azt hitte, hogy beleordította a kérdést az éjszakába. Nem lehetett teljesen biztos benne, hogy nem tette. Miért nem a légiós? Ő is megölhetné Vitelt.
Vykos játékos kacagása szinte arcul csapta Parmenidest. Vagy ez is csak egy elhaladó mentő vagy tűzoltó autó szirénája volt?
Igen, Valejo is megölhetné - értett egyet Vykos -, de ő a bíboros embere. Ha én akarom megkaparintani a város gazdagságát, akkor az én kezem kell, hogy megadja a döntő csapást - vagy az én bérgyilkosom. Az én filozófusom.
Akkor Parmenides rettenetesen feldühödött. Ismét elszakította a kötelékeit, bár az ő húsából készültek. Hogy merészelt így bánni vele egy ilyen kicsinyes cél érdekében!
Oh, de hát nem ez a végső cél, én ifjú romantikusom. Ez csak a kezdet.
A szíve lángolt. Előbb tépi ki a saját kezével és dobja a pokol tüzére, minthogy az ő tenyerébe fektesse.
De hát már a kezemben tartottam a szívedet. Csitt, Ravennám. Kifárasztottad magad. Pihenj, én Ravennám.
Pihenj, én Ravennám.
Pihenj, Ravenna.
Ravenna.
- Ravenna!
Valejo megragadta a vállát és a körmei belemélyedtek a bőrébe.
A telefon.
A Lasombra magabiztosan beszélt. A hangjában, az arcán nem látszott kegyetlenség. Egyszerűen nem szenvedhette a gyengeséget. Korábban Parmenides sem szenvedhette.
A telefon, Ravenna.
Valóban. A telefon csöngött. Ravenna úgy nyújtotta felé a szerkezetet, mintha most mutatná meg a világnak a gyilkos fegyvert. Valejo várakozott és őt nézte.
Légy átkozott. Még csak nem is sejted - gondolta Parmenides. És ekkor nagyon furcsa dolog történt vele. A szálloda előtt, kezében a telefonnal egy századok óta elfeledett érzés kelt életre a lelkében: a részvét. Még csak nem is sejted... és remélem, soha nem is kell megtudnod.
Valejora pillantott és azt remélte, hogy a ki nem mondott részvét viszonzásaként szánalmat láthat majd a légiós arcán. Azonban csak a kötelességtudó várakozást látta rajta. Parmenides-ravennát elhagyta az akarata. A telefon egyre közelebb került az arcához. A saját keze emelte fel. Megnyomta a hívásfogadó gombot, de nem volt képes beleszólni a telefonba.
- Ravenna, a herceg látni szeretné a lányát. Kísérd fel ide.
A telefon eltűnt. Valejo kivette a kezéből. Ravenna teljesen a sétapálcára nehezedett és lehajolt, hogy felvegye a járdán heverő zsákot. Valamikor ő maga tehette ide. A zsák véres nyomot hagyott a járdán.
A portás őt sem méltatta több figyelemre, mint Vykost az előbb. Parmenides már a legelső éjszakáin képes lett volna így hatni a halandókra, de most egy csöpp erő sem maradt az Assamita-ghoulban. Mereven továbbbicegett. Minden lépés azt bizonyította a számára, hogy a lábában az, inak és a csontok még nem dolgoznak tökéletesen együtt. A szálloda előcsarnoka néptelen volt. Egyedül a recepciós tartózkodott itt, de ő ügyet sem vetett rá. Parmenides a Vykos által kitaposott ösvényt követte, és a halandók nem láthatták sem az ösvényt, sem pedig azt, aki használta.
Követte az ösvényt a sötét ajándékbolt mellett, túl a tömegek által használt lifteken, és egy magánfolyosó végén megérkezett az elkülönített felvonóhoz. Az ajtó tárva nyitva várta őt. Ravenna elfordította a műszerfalban a kulcsot és emelkedni kezdett.
Ravennát fogom hívni, és te megölöd Vitelt.
Az idő megnyúlni látszott Ravenna előtt. A szálloda nem volt különösebben magas, a hatodik emelet már a tetőtéri lakosztály volt, de az ajtó fölött a fény csak kínos lassúsággal vánszorgott a G-ról az 1-re, majd a 2-re. Ahogy növekedtek a számok, úgy lett Ravenna is egyre izgatottabb. Valejora gondolt. Vykosnak csak kérnie kellett volna, és a spanyol nem habozott volna megölni a herceget. De a hatalomért folyó játszmában erre a feladatra Ravennát tenyésztették ki. Úgy markolta a sétapálcát, mintha ettől a tárgytól várná az üdvösséget. Az aprócska kapcsoló pontosan az ujjbegye alatt volt. Gyilkolni fog. Ezt a művészetet tanulmányozta éveken át és ezt a színdarabot adta elő már számtalanszor. És most rettegéssel töltötte el az, ami eddig természetes volt számára, ami eddig a szenvedélye volt. Taszította az előtte álló feladat.
Azt akarja, hogy én tegyem meg - vált világossá számára.
Meg fogod őt ölni nekem.
Vykos azt akarta, hogy tegye meg ezt neki és Parmenides-ravenna kelletlenül kiszolgálta a szeszélyeit. Képes lett volna elvágni a torkát, és leégetni azt a fekete szívét, azért amit vele tett. Azért, amit a mesterei tettek lehetővé számára. Éppen olyan hevesen gyűlölte Vykost, ahogy önmagát is. Gyűlölte magát, mert tudta, hogy meg fogja tenni, amire kéri.
Meg fogod őt ölni nekem.
- Légy erős, ifjú Assamita.
A hang nem lepte meg. Még csak meg sem rémült. Lassan lebegett lefelé és körülölelte, mint a suttogó holdfény.
- Légy erős, a mestereid nem feledkeztek meg rólad.
Parmenides-ravenna a mai éjszakán már másodszor volt képtelen szóra nyitni a száját.
A lassan mozduló kis fény a 4-esről az 5-ösre váltott.
- Eljövök majd hozzád, én vagy a testvéreim.
Parmenides-ravenna a felvonó tetejére meredt. Miféle teremtmény feküdhetett a túloldalon, ki szólította és beszélt neki a mestereiről? Parmenides áttörte volna a rácsot, és megkövetelte volna tőle, hogy szembeálljon vele - de Ravenna teste össze volt törve és a lábai épphogy csak alkalmasak voltak a legóvatosabb mozdulatokra.
- Szeretnél üzenni velem valamit a mestereidnek?
Parmenides-ravenna üres tekintettel meredt az ajtó fölötti fényre.
5-ről 6-ra.
- Beszélj, ifjú Assamita.
A felvonót csilingelt. Az ajtó nyílni kezdett. A szája kinyílt, de az ajkai szárazabbak voltak, mint fiatalabb éveinek legkegyetlenebb sivataga.
- Erős.. vagyok. - suttogta végül.
A felvonó ajtaja nyitva állt. Ravenna rogyadozó lábakkal lépett be Marcus Vitel, Washington D. C. hercegének fényűző menedékébe. Vykos megtévesztő mosolya üdvözölte.
Megfogod őt ölni nekem.
Vitel feltűnő jelenség volt. Parmenides észrevette, hogy milyen jó minőségű öltönyt visel. Arcának határozott vonásai és a hajába vegyülő ősz hajszálak mélyen bevésődtek az emlékezetébe. Parmenides a herceg sötétkék szemeibe nézett. Egy magabiztos bérgyilkos ezt is megtehette - képes volt belenézni egy idős Vértestvér szemébe anélkül, hogy bármit is elárult volna magáról. De Parmenides előző életének önbizalma alapjaiban rendült meg. Megdermedt. Parmenides képtelen volt még egy lépést tenni előre a Kamarilla herceg felé. Ez a lény hozzá volt szokva, hogy csodálatot kelt mindenkiben. Az izületei görcsbe rándultak és nem voltak hajlandók mozdulni. Már ahhoz is szükség volt miden erejére, hogy ne ejtse el a kezében tartott zsákot. Még gondolni is szörnyű volt egy ilyen faux pas-ra.
- Most nézze meg mit tett, hercegem - mondta Vykos lehető legdallamosabb társalgási hangnemben. - Megfélemlítette az én szegény ghoulomat. Mi lett volna, ha itt helyben összeesik a félelemtől? Nem is képzeli, hogy milyen komoly erőfeszítésembe került egy jó segéderő beszerzése.
- Gyere, Ravenna - invitálta közelebb kinyújtott karral Parmenidest.
Vitel csendben figyelte, ahogy Parmenides mozgásra kényszerítette a testét. Valójában a herceg tekintete a Paremnidesnél lévő zsákra szegeződött és nem mozdult onnan.
Nem kellett messzire mennie. A herceg, és Vykos nem mentek be a tetőtér belsejébe a tárgyaláshoz, amint az etikett szerint szükséges lett volna. De a zsák minden egyes lépéssel egyre nehezebb lett, mintha a herceg rezzenéstelen pillantásának hatására a szerencsétlen fej testet növesztett volna magának, és Parmenidesnek most a herceg gyermekének teljes súlyát cipelnie kellene.
Bármennyire nehezére esett is a mozgás, arra mindenesetre jó volt, hogy Parmenides kevesebbet gondoljon arra a gyomorforgató puffanásra, amellyel a fej a padlónak csapódna, amennyiben a zsák kicsúszna a kezéből. A fejében egymás kergették a lehetőségek, és az ujja a kis billentyűn nyugodott. A herceg, akár beismerte magának, akár nem, kétségtelenül tisztában volt vele, hogy mit tartalmaz a véres zsák. Parmenides egyszerűen odadobhatná neki. Vitel biztosan ösztönösen elkapná a gyermekének a fejét és abban a zavaros pillanatban Parmenides lecsaphatna. Ebből a forgatókönyvből azonban hiányzott a méltóság. Akkor is lecsaphatna, amikor átadja a zsákot.
- Gyere, Ravenna - mondta ismét Vykos amikor odaért hozzájuk.
Ravennát fogom hívni, és te megölöd Vitelt.
A szavak felrázták és világossá vált számára, hogy a gyilkolás lehetőségére milyen könnyedén tért vissza a megszokott gondolati sémákhoz. Hirtelen a kétség hulláma csapott át rajta. Az érzés a dacból fakadt. Késztetést érzett rá, hogy a karót Vykos és ne a herceg testébe döfje. Muszáj ezt tennie.
Vykos alig leplezett élvezettel szemlélte a herceg szemeit a bánat hatására elöntő vérvörös könnyeket. Lelki szemei előtt látta a mosolygó Vykost a mellében a karóval. A szíve hevesebben kalapált, de a kezei mozdulatlanok maradtak, úgy, mint a lábai, amikor az inak és á csontok még össze voltak forrasztva.
Meg fogod őt ölni nekem.
A herceg a szomorúsággal küszködve mélyet sóhajtott. Parmenides megnyomta a billentyűt és lecsapott amint a tüske előugrott. De egy pillanattal elkésett. Vykos dühödten felordított, amikor Vitel félrecsapta a szívére irányzott csapást és a bot a vállába fúródott.
Vitel visszakézből Parmenides arcába vágott. A bérgyilkos ghoul amúgy is ingatag lábakon állt és a hatalmas csapás leverte a lábáról.
Vykos sikoltva csapott le karmos kezével a hercegre, de Vitel már hátat fordított nekik és menekült. Testével áttörte a sétálóutcára néző hatalmas festett ablakok egyikét. Vitel eltűnt, mielőtt Parmenides ismét térdre küzdötte volna magát. A teremben halálos csönd uralkodott.
Parmenidest erős remegés kerítette hatalmába. Lábainak gyengesége megakadályozta abban, hogy ismét talpra álljon. Vykos visszatért a törött ablak mellől védencéhez. A Parmenides arcán lecsorgó véres könnycseppek eláztatták a fényűző szőnyeget.
Erős vagyok - mondta a mesterek hírvivőjének. Olyan erős, hogy képtelen kiszabadítani magát. Olyan erős, hogy képtelen megtagadni az új úrnője parancsait. Olyan erős, hogy a benne lévő szánalmas dac csak a hivatásában való szégyenletes kudarchoz vezetett.
Vykos gyengéd keze az arcát simogatta. Az érintésben nem volt harag, nem volt vád. Nem ismerhette az árulást, ami még mindig ott lángolt a lelkében. Nem ismerhette az iránta érzett gyűlöletet... de ugyan így a szerelmet sem.
Magához vonta Parmenidest és a lázas testet hideg hasához szorította.
- Gyenge vagyok - a szavakat eltompította Vykos köpenyének anyaga. - Gyenge vagyok.
- Csitt, én filozófusom. Ne félj semmitől - megsimogatta a haját és érintése nyomán enyhült a halántékában lüktető fájdalom. - Mindent jóvá fogsz tenni.
Valamivel később Valejo jelent meg az összetört ablak előtt és jelentette, hogy a herceg elmenekült.

 

1999. június 30., szerda, éjjel 12:51
A kastély, Smithsonian Intézet
Washington, D. C.

Vykos a kastély egyetlen tornyának éles lejtésű tetején ült és a lábai előtt elterülő várost nézte. Az Ő városát - emlékeztette magát.
Az oly sok hónappal ezelőtt Madridban megalkotott vakmerő terv végre meghozta a gyümölcseit. Moncada sürgetésére utazott át az Újvilágba. Átvette az Atlantát ostromló Sabbat erők fölött a parancsnokságot, majd tovább hajtotta észak felé ezt a kegyetlen villámháborús hadjáratot, és Atlantától északra, a Keleti parton felmorzsolt minden Kamarilla ellenállást. A földrész leghatalmasabb városának irányítását ragadta el ellenségeinek és az Antideluviáns bábjátékosok karmai közül.
És most végre elérkezett a pihenés ideje. Most már megünnepelhették a győzelmeiket, tiszteleghettek a halottaik előtt, és erőt gyűjthettek az előttük álló megpróbáltatásokhoz.
Vykos alatt köhögve kelt életre a Smithsonian Intézet hatalmas gyűjteményének egyik különlegességeként számon tartott kísérleti gőzhajtású orgona. A vendégei összegyűltek. Figyelte, amint egyesével vagy kis csoportokban megérkeztek.
Nagyon aprónak és bizonytalannak tűntek innen, erről a kiemelkedő megfigyelési pontról és megrémültek, hogy nyíltan mutatkoznak egy olyan város utcáin, amelyet a legtöbben közülük még mindig ellenséges erődítménynek gondoltak. És talán igazuk is van, bizonyos szempontból - gondolta Vykos és az arcán kegyetlen mosoly jelent meg.
Polonia és lakája, Costello, visszatértek Buffalo, Atlantic City vagy valamilyen másik átkozott város „felderítését célzó küldetésükről”. Kipróbálták az ottani Kamarilla védelmet és Vykos biztos volt benne, hogy találtak hiányosságokat. Egyedül ez a tény magyarázhatta, hogy miért tűnik annyira lelkesnek a máskor annyira kimért Polonia. A versengés és az uralom általuk játszott játéka fertőző volt és bárki könnyen a rabjává válhatott.
Borges és Sebastian külön érkeztek, mindegyik a saját városából.
Vykosnak nem voltak kétségei arról a titkos egyezményről, melynek értelmében Borges pártfogoltja Atlanta püspöke lehetett. Az alkuba még Savannah-t is belevonta, bár gyanította, hogy Borges mindenképpen megtartotta volna magának ezt az értékes kikötővárost.
De a megegyezés hasznosnak bizonyult. Az volt az igazság, hogy míg a hadjárat észak felé haladt, addig Vykosnak távol kellett tartania ezt a két törekvő cselszövőt, sőt, arról is gondoskodnia kellett, hogy nagyon elfoglaltak legyenek. Leginkább arra lett volna szüksége, hogy a Kamarilla ellen folytatott késhegyre menő küzdelem közben, még a Lasombrák kifinomult manipulációira és árulásaira is figyelnie kelljen.
Még a tiszteletreméltó Borges is, akinek a szemei nem az életet, hanem csak annak árnyékát láthatták, kapva-kapott a Vykos által felkínált egyezségen. Még arra is képes volt, hogy a szerződést a saját vérével írja alá. Kedves, öreg Borges.
Bolon és Valejo természetesen már jelen voltak. Manapság csak ritkán engedte a parancsnokait messzire eltávolodni. Oly sok teendő várt még rá, ha meg akarta szilárdítani uralmát a nemzet fővárosa fölött. Talán még néhány hét, és akkor felmentheti egyiküket az elkerülhetetlen ellencsapás elleni védművek megerősítésének véget nem érő munkája alól.
A washingtoni Tremere rendház még mindig dacolt a hatalmukkal. Az igazat megvallva Vykos erői a győzelem után ugyanolyan szétszórtak lettek, mint a szétvert Kamarilla. Jelen pillanatban nem voltak eléggé egységesek ahhoz, hogy szembeszálljanak egy ilyen ellenféllel. Vykos remélte, hogy a Kamarilla támogatásától elvágva a rendház úgy el fog fonnyadni, mint a tőkén hagyott szőlőfürt. Most megelégedett azzal, hogy a Tremerék nem védték meg aktívan régi ellenfelüket, Vitel herceget.
Eljátszott a gondolattal, hogy délre küldi Bolont azzal a feladattal, hogy szedje össze a Nomád Koalíciót, amely teljesen széthullott Averros idő előtti halála után. Vykos ajkára mosolyt csalt az emlék. Ha bárki, akkor Bolon képes lenne kivívni ezeknek a függetlenségükhöz vadul ragaszkodó kemény harcosoknak a tiszteletét.
Valejo természetesen afféle ajándék volt a patrónusától, a bíborostól. Egy olyan ajándék, amelyet ki kellett érdemelni. De olyan sok mindent sikerült elérni mindössze egyetlen hét leforgása alatt, hogy a bíboros biztosan nem fogja az eredményeit veszélybe sodorni azzal, hogy megpróbálja visszahívni Valejot Madridba. Végül mi volt ez az egyetlen hét egy olyan ravasz játékos számára, aki a cselszövéseit évszázadokban mérte.
Vykosnak nem voltak illúziói aziránt, hogy a tapasztalt veterán melyik urat szolgálná, ha választásra kerülne a sor. Valejo akár a halála árán is teljesítette volna a parancsait, különösen így, hogy Vitel sikeresen kereket oldott. Vykos csak óvatosan dorgálta meg ezért, de csorba esett a harcos vad büszkeségén.
Valejo azonban elvárta tőle azt, hogy ehhez hasonló lelkesedéssel és habozás nélkül kövesse a bíboros utasításait. Remélhetőleg soha nem kell megingatnia Valejot abban a hitében, hogy így is tenne.
Vykos kényelmetlenül fészkelődött, de úgy érezte, hogy csak itt, ezen a kakasülőn számíthatott egy kis egyedüllétre. Ezen az éjjelen immár harmadik alkalommal hajtogatta szét a levelet. A szokatlan papír zavaróan vöröses árnyalatú volt, és úgy zörgött, mint a száraz levelek, ha egy éjszakai fuvallat zaklatja őket.

 

Legdrágább Vykosom!

Hogyan írhatnám le irántad táplált érzéseim hevességét ebben a pillanatban? A közelséged puszta gondolatára ellenállhatatlan vágyakozás vesz erőt rajtam. A kezeim remegnek a találkozásunk keltette elfojtott várakozástól A legtitkosabb vágyaim válnának valóra, ha csak egyszer végigcirógathatnám nyakad hibátlan vonalát.
De ez nem történhet meg. Egyszerre vagyok lenyűgözve és megszégyenülve attól a kockázattól, amit már eddig is vállaltál miattam. Talán megérted, ha nem engedem, hogy további veszélyeknek tedd ki magad az én érdekemben. Inkább dalolva vonulnék a máglyára, semmint hogy én okozzam akár a legkisebb horzsolást is azon a finom sarkadon.
Gyorsan ki kell verned ezt a meggondolatlan elképzelést a fejedből. Biztos vagyok benne, hogy gondolataid lefoglalására elegendően nagy a zűrzavar Atlantában. Várj ott rám, és én eljövök hozzád, esküszöm. Talán ősszel. Igen. Olyan sok figyelemreméltó dolgot hallottam a georgiai hadjáratodról. Annyira szeretném látni, hogy milyen az ősz veled.
Kedvesem, minden éjszaka, amit tőled távol töltök el, úgy emészt engem, mint a déli nap. Miért kell így kínoznod engem? Tudod, hogy rád bíztam sötét szívem kulcsainak őrzését. Semmit sem lennék képes megtagadni tőled. De ha kardot és tüzet kell hoznod szívem titkos rekeszeibe, akkor hozd gyorsan. Jobb, ha megadom magam az olyan karoknak, mint a tieid, mint ha elhárítom őket magamtól.

 

„Oh, szerelmem, legyünk igazak
Egymáshoz! Mert a világ,
Mely mintha álmok hónaként feküdne előttünk,
Oly változó, oly gyönyörű, annyira új,
Nem terem sem vidámságot, sem szerelmet, sem fényt,
Sem bizonyságot, sem békét, sem írt a fájdalomra...”

 

Vykos nem törődött a levéllel, amely lazán csapkodott az esti szélben az ujjai között. Szemei a semmibe révedtek és a Sétálóutca közepe fölött elhelyezkedő pontra meredtek. Szinte észre sem vette a városban itt-ott még mindig lángoló tüzek füstjét. Minden irányból a szirénák vijjogása, a géppisztolyok ropogása és a bezúzott üvegek csörömpölése hallatszott. A Fehér Ház fölött a rendőrség egy tömegoszlató helikoptere húzott el.

 

„Itt állunk a sötét síkon
Köröttünk zúg a tudatlan sereg
És a sok zavart vigyázz, oszolj és a harc.”

 

Vykos csak akkor jött rá, hogy hangosan is kimondta a szavakat, amikor valaki diszkréten megköszörülte a torkát a háta mögött. A torony ablakából egy fej kandikált elő. Parmenides csak a fejét hátrahajtva tudott felnézni rá.
- Itt az idő, Lady. Lemenjünk hozzájuk?
Vykos egy utolsó hosszú pillantást vetett a csendes városra és felemelkedett. A meredek lejtőn leereszkedett az ablakhoz.
Elfogadta Parmenides felé nyújtott karját és megengedte neki, hogy átsegítse a párkányon, bár kettejük közül Parmenides látszott törékenyebbnek. Arcán nyílt félelemmel Parmenides elállta az útját.
- Ugye tudod, hogy megpróbálnak majd megölni?
- Tudom - összeesküvő mozdulattal közelebb hajolt hozzá. - De Ők nem tudják, hogy ma estére van biztosítékom.
Parmenides gyorsan elfordult és kerülte a tekintetét.
- Oh, látod, most megint megsértődtél. Mi a baj, én ifjú romantikusom, én filozófusom?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - fordult felé dühösen Parmenides és a sétapálcával ingerülten lecsapott megnyomorított lábaira. Vykos elfintorodott, és arra számított, hogy menthetetlenül a földre zuhan, de Parmenidesnek a szeme sem rebbent.
- Azt hiszem - válaszolta kimérten -, hogy be kell érjem ennyivel. Ne aggódj, nem fogsz csalódást okozni.
Parmenides nem volt képes elviselni a pillantását és lesütötte a szemét.
- Soha sem okoztál csalódást.
Vykos belekarolt és együtt mentek le a lépcsőn a terembe, ahol az összegyűlt Sabbat méltóságok várakoztak, hogy elismerjék és kihirdessék, hogy Sascha Vykos Washington D. C. új érseke.

 

1999. július 2., péntek, éjjel 1:11
Manhattan, New York

A ketrec leereszkedett a kürtő sötétjébe. Witgestein megacélozta akaratát az előtte álló végtelen utazáshoz. Bár már sokszor megtette ezt az utat, mégsem lett egy cseppet sem könnyebb.
Megpróbálta lefoglalni a gondolatait és fényesíteni kezdte a bonyolult rácsos tolóajtókat. A „sárkány barlangjába” vezető szolgálati felvonó egy eredeti relikvia volt. Valahogy sikerült elkerülnie minden modernizálási kísérletet a 20-as évek óta. Witgestein jól tudta, hogy rajta kívül senki más nem láthatja vagy értékelheti majd munkájának eredményét, de olyan szenvedéllyel kezelte a rongyot, ami általában csak a nagyon régi autóknak járt ki.
A kürtő három mérföld mélyre nyúlt és egyenesen a Bestia gyomrában vezetett. A Times nyomdagépei a modern mérnöki tudományok csodái voltak. A dübörgő gépek olyan hatalmasak voltak, hogy az elkerülhetetlen rezgések földrengésszerű méreteket öltöttek. Ezeknek a gépeknek a beindítása nem csak az őket tároló épületet döntötte volna romba, hanem még néhány háztömbnyi területet is.
Végül kénytelenek voltak a gépeket a sziget alapzatát alkotó kőágyba süllyeszteni. Ez a megingathatatlan alap, amely alkalmassá tette a várost arra, hogy csillogva az ég felé törjön, a legmélyebb bugyraiban is csodákat rejtett.
Witgestein a pánikszerű szédülési roham beálltából tudta, hogy a felvonó útja végéhez közeledik. A ketrec szűk tere hirtelen széthullott és felfelé kezdett tágulni a homályos távolba. Bár már számtalan alkalommal megtapasztalta, az élmény még mindig azt az érzetet; kelltette benne, hogy a bronz ketrec menthetetlenül zuhan a kegyetlen kőaljzat felé.
Witgestein önmagát átkozva nagy nehezen újra kinyitotta a szemeit. Pislogva meresztette a szemét, és a félhomályban ki tudta venni az alvó sárkányok körvonalait. Úgy tűnt, hogy teljesen betöltik a hatalmas nyílt teret. Testükről gőzpamacsok váltak le és felfelé tekeregtek a hideg és nyirkos levegőben.
Már most is érezte, hogy valami nincs rendjén. Lámpájának bizonytalan fényében a gépek mintha nedvesen csillogtak volna. A titáni préseket vastag, ragacsos szálak kárhoztatták mozdulatlanságra. De hát ez lehetetlen. Azok a prések könnyedén péppé zúzták volna egy erős ember karját, mielőtt bárki is leállíthatta volna őket - feltéve, hogy volt valaki, aki annyira óvatlan volt, hogy nem tartotta meg a biztonságos távolságot ezektől az óriásoktól.
Ahhoz, hogy ezek a hínárszerű szálak megakasszák a gépeket, körülbelül fatörzs vastagságúnak kellett volna lenniük.
A szolgálati felvonó a vízbe csapódott, majd sokkal lassabb ütemben folyatta az ereszkedést. Az emelkedő víz zárlatossá tette az elektromos lámpát, amíg Witgestein a rácsos tolóajtó zárjával bajlódott. Az ajtó alsó részére már ráfonódtak a zöld fonalak és megakadályozták a használatát.
A ketrec idővel eltűnt a zavaros felszín alatt.
Nemsokára elhaltak küzdelmének hangjai is, amelyek ide-oda verődtek a szűk szolgálati kürtő falai között, mintha csak a kiutat keresnék.
Az alant lévő pedig visszatért a gondolataihoz. A nyomdagépek szakadatlan zümmögése többé már nem zavarta.

 

 

AZ ÍRÓRÓL

 

Eric Griffin a bárdok tudományát a forrásnál tanulta, Írországban, Corkban. Jelenleg száműzött íróként a legősibb ír művészi hagyományt követi. A georgiai Atlantában él Victoria nevű gyönyörű feleségével és két fiával, akik mindketten kiképzés alatt álló hősök.

 

 

Tartalom:
I. A haditanács
II. A tűztánc
III. A megtévesztés
Az íróról