Vampire: The Masquerade

Stewart Wieck
TOREADOR
[A Klán regénysorozat 1.]

(Tartalom)

 

Szeretettel és köszönettel a szüleimnek,
- saját Medicijeimnek -
amiért mindig támogatták
művészi hajlamaimat.

 

 

ELSŐ RÉSZ
Leopold

 

1999. június 20. szombat, 4:29
Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Leopold a széken ült, Michelle-t az ölében keresztbe fektetve tartotta. Egyikük sem viselt ruhát, de Leopoldot nem zavarta az alagsori műteremben uralkodó hideg, nem volt olyan hatással a testére, mint Michelle-ére. Michelle reszketett, kicsiny mellein keményre és apróra húzódott össze a bimbó, hosszú combjai, a hasa, a háta és vékony nyaka, a tarkója időnként lúdbőrös lett, időnként kisimult. Leopold a karcsú comb belső oldalába harapott, arra a helyre, ahol az egész lábban végighaladó artéria elkezdődött. Michelle először az élvezettől szédült meg, de egy kicsit meglepődött amikor Leopold foga a húsába mélyedt. Leopold ezután gyorsan lenyelt néhány korty vért. Michelle izgalma ekkor már kezdett riadalommá változni. Szédülni kezdett, és talán azt képzelte, Leopold nagyon ért ehhez a dologhoz, és minden vágya az, hogy őt boldoggá tegye.
Az első néhány korty vér lenyelése után Leopold azonban már csak magával törődött. Rendszertelenül ivott vért, mert félszeg volt a nőkkel, kényelmetlenül érezte magát amikor le kellett csábítania őket az alagsorba. Tudta, amikor azt mondja nekik, hogy szeretné, ha modellt állnának, mindegyikük arra gondol, valójában szexuális ajánlatot tesz. A legtöbben kinevették, de azok, akik végül mégis elmentek vele, őszintén meglepődtek amikor látták, hogy valóban van műterme. Amikor aztán megkérte őket, hogy vessék le a ruhájukat, ismét csak nevettek.
A férfiakkal még nehezebben ment a dolog, mert akikre szüksége volt, mint modell, nem feltétlenül voltak melegek, ezért csak ritkán fordult elő, hogy saját jószántukból lementek vele az alagsorba. A vonakodókkal szemben néha kénytelen volt alkalmazni a Vértestvérek által jól ismert meggyőző eszközöket.
Ahogy a lányok (vagy az is lehet, hogy már asszonyok voltak; Leopold régen rájött, jó ideje képtelen meghatározni az emberek korát) közül néhányan, Michelle is egyszerűen viselkedett: levetette a ruháit, aztán odaállt elé. Sok lány csak azért jött el hozzá, mert meg akarta húzni valahol magát éjszakára. Szíves örömest dolgoztak azért, hogy tető legyen a fejük fölött, de az egyetlen munka, amihez értettek a szex volt. Leopold gyanította, ha vele nem mentek volna el, akkor előbb-utóbb találnak valaki mást maguknak.
Ahogy valamennyi potenciális modellt, Michelle-t is a Piedmont Avenue-n lévő lakása közelében, a Ponce mellett szedte fel. Voltak, akik elsőre visszautasították, de náluk be lehetett vetni bizonyos trükköt. Leopold csak néhányat ismert azon rettenetes erők közül, amellyel némelyik Vértestvér rendelkezett, de sosem esett nehezére meggyőzni a halandókat arról, hogy nem jelent rájuk veszélyt, hogy a barátjuknak tekinti magát.
Michelle esetében nem kellett erőlködnie. Szép lány volt, aki már éppen elég ideje élt az utcán ahhoz, hogy pontosan tudja, hogyan kell ki- és felhasználnia a szépségét a céljai elérése érdekében, ám még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy felfogja: a szépsége nem fog örökké tartani. Volt benne valami frissesség, valami csodálatos üdeség, ami éppen passzolt Leopold hangulatához.
Michelle szinte azonnal a rátért a szexre. Leopold sajnálta a dolgot, mert így nem állt módjában megörökíteni a szépségét, de ezen az éjszakán semmi kedve sem volt ahhoz, hogy rákényszerítse az akaratát egy másik halandóra. Belement a játékba, és csinált egy-két dolgot, amivel közelebb vitte a lányt a beteljesüléshez. Persze az sem érdekelte volna különösebben, ha ez nem sikerül; Michelle mindenképpen elérte az elsődleges célját: erre az éjszakára tető volt a feje fölött, rövid időre biztonságban érezhette magát.
Leopoldnak nevetnie kellett, amikor arra gondolt, a lány biztonságosnak tartja a házat. Michelle bizonyos értelemben véve valóban biztonságban volt, ám Leopold gyanította, ő nem igazán olyannak képzelte a nyugalom kikötőjét, ahol egy agyaras bestia kiszív belőle pár pint vért.
Leopold végül mégsem nevetett, lenyelte a jókedvét. Lehet, hogy ez az, amire a Vértestvérek akkor gondolnak, amikor az „emberi mivoltuk elvesztéséről” beszélnek? Már ő is megtapasztalta a Gonoszt - lényének ez a része akkor került előtérbe, amikor vadászni indult, amikor önuralmát elveszítve gyilkolt -, de ezt egészen egyszerű volt kordában tartani, csak annyit kellett tennie, hogy a lelkiismeretére bízza cselekedetei irányítását.
De ma este vajon hová vezette a lelkiismerete? Tényleg ilyen szörnyeteg lenne? Nevet, kacag, miközben kiszívja az életet biztosító vért ebből a Michelle nevezetű szerencsétlen, fáradt lélekből? Igen, szüksége volt a vérre ahhoz, hogy életben maradjon, de... Miért kell ennek az egésznek ilyen komikusnak lennie? Miért nem érzi át az erőszakot, a tragédiát?
Tudta, sok Vértestvér sajnálja azt az elveszített valamit, amit önmaguk emberi részének tartanak. Természetesen nem az olyan nevetséges kis részletekről volt szó, mint például a lélegzés, nem is a napfénnyel kapcsolatos pszichológiai változásokról, hanem annak a valaminek a megsemmisüléséről, ami kvintesszenciálisan emberré tesz egy élőlényt: a szeretet befogadására és kisugárzására való képességről, az álmodásról és az empátiáról.
A Vértestvérek között sokan akadtak olyanok is, akik nem bánták ezt a veszteséget. Ilyenek voltak például a Sabbat legbrutálisabb tagjai, azok a gyilkos hajlamú és velejükig romlott vámpírok, akik nem sokat törődtek a többi Vértestvérrel, és akik számára a Nyáj valóban csak „haszonállatok” gyülekezete volt. A Sabbat tagja és néhány Camarilla mintha eltaszították volna maguktól önmaguk létfontosságú részét. Talán éppen olyan feleslegesnek tartották a könyörületet, a szeretetet és a többi ezekhez hasonló érzést, mint a halandó élethez szükséges szerveket, ám Leopold elképzelni sem tudta, hogy milyen gyakorlati hatásai lehetnek az emberi lélek ilyen mértékű elvesztésének.
Még nem tudta - de talán már rálépett arra az útra, amelynek a végén rájöhet.
Leopold megvizsgálta a sebet, amelyet Michelle combjának belső oldalán ejtett. A vérvörös harapásnyom közvetlenül az alatt a csík alatt volt, amit a tangabugyi gumija hagyott a lány testén. Ettől Leopold kissé nyugtalan lett. Bárhogy is alakulnak a dolgok, nem hagyhatja félbe, különösen akkor nem, ha módjában áll tenni valamit, amivel eltüntetheti a nyomokat. Megnedvesítette a nyelvét a szájában, és tétován kinyújtotta a seb felé. Ahogy megnyalta, ahogy ismét megérezte a vér ízét, a lány bőre egyetlen pillanat alatt meggyógyult. Még a gumi lenyomata is eltűnt róla.
Leopold ekkor alaposan megvizsgálta Michelle-t. A lány sápadtabb volt, mint korábban, de remekül állt neki ez az arcszín. Az arcáról eltűntek azok a nyomok, amelyeket a rossz minőségű drogok és az élet, a létezés nehézségei hagytak rajta. A szinte áttetsző bőr miatt a girhes test megszépült, a karok hajlataiban nehezebben lehetett észrevenni a friss tűszúrásokat.
Michelle-ben volt valami olyan szépség, amit Leopold még így is meg tudott ragadni, amit még a történtek után is képes volt megörökíteni. A Vértestvérek, de különösen a Toreadorok közül sokaknak eszükbe jutott volna a láttán, hogy végrehajtják rajta az Ölelés szertartását, és ezzel magukhoz hasonlóvá teszik, ám Leopold nem kívánt ilyet tenni. Amikor felszedte a lányt arra gondolt, hogy ezt az arcot, ezt a testet kőbe vésve fogja halhatatlanná tenni, és ezen az elhatározásán a látvány sem változtatott.
Leopold, miközben a padlón; keresztbe tett lábbal ülve az ölében tartotta a lányt, fontolóra vette, hogy talán mégis végre kellene hajtani a szertartást, de aztán megrázta a fejét. Bármennyire csábító is volt a gondolat, már túlságosan közel járt a hajnal, ilyen helyzetben még egy bozzetto is kénytelen lett volna kapkodni - a kapkodás pedig a legtöbb esetben hibát eredményez.
Leopold vékony ujjaival kisöpörte a piszkos hajtincseket a lány arcából, mereven ránézett. Hirtelen ostobának érezte magát, amiért annyi figyelmet szentelt neki. Igen, Michelle szép volt, de Leopold sosem bolondult az állatokért, nem volt oda a boldogságtól, ha gondoskodhatott valamiről, ráadásul még szoknia kellett ezt a számára relatíve új létezési formát. Még nem egészen sikerült feldolgoznia és elfogadnia a gondolatot, hogy amikor bekerült a Vértestvérek közé, akkor az embereknél sokkalta magasabb rendű lénnyé változott.
Ez a gondolat pergett az agyában, amikor ismét megsimogatta a lány haját. A mozdulat ezúttal olyan volt, mintha Michelle nem egy ember, hanem valami állatka, mondjuk egy kölyökkutya volna.
Furcsa ez az egész, gondolta Leopold. Mármint ez a módszer, ahogy a Vértestvérek táplálkoznak. Felnevetett. Mulatságosnak találta, hogy a Vértestvérek magasabb rendűnek tartják magukat az embereknél, és közben mégis ők azok, akik éjszakánként vadásznak, akiknek az életvitele az őskori emberekére hasonlít, azokéra, akiknek a rájuk leselkedő számtalan veszély ellenére sikerült életben maradniuk.
Leopold óvatosan kicsúszott Michelle teste alól. A lány rongybabaként hevert a padlón. Leopold összeszedte Michelle ruháit, a hóna alá csapta őket, aztán lehajolt, benyúlt a „rongybaba” hóna alá, kivonszolta a lépcsőhöz, felvitte a földszinti konyhába.
A konyha tágas helyiség volt; az ódon, kopott, lelakott ház egyetlen szobáját sem lehetett szűknek vagy kényelmetlennek nevezni. Ellentétben az agglegényéletet élők konyhájával itt majdnem tökéletes volt a tisztaság. Ez nem Leopold átlagon felüli rendszeretetének volt köszönhető, inkább annak, hogy csak ritkán használta ezt a helyiséget. Annak érdekében, hogy megtévessze a Michelle-hez hasonló vendégeit, Leopold tartott otthon pár, emberek számára való ételt: egy doboz mogyoróvajat és némi zabpelyhet a kamrában, néhány fagyasztott pizzát és pár doboz sört a hűtőszekrényben.
Ahogy közeledett a hajnal Leopold szívét mintha jeges ujjak simogatták volna, és valami olyasmit érzett, mint halandó korában, amikor felpörgött a pulzusa. Valami arra ösztönözte, arra buzdította, keressen egy biztos menedéket.
Sietve átvonszolta Michelle-t a konyhán, végigvitte a folyosón, ahhoz az ajtóhoz, amit mindig zárva tartott. A lábához támasztotta a meztelen lányt, fél kézzel kinyitotta az ajtó. Hideg levegő áramlott a folyosóra. Az ajtó mögötti helyiség volt az egyetlen, amelybe Leopold légkondicionálót szereltetett; a berendezésre kizárólag a vendégek kényelme érdekében volt szükség. Nem került sokba, és segített fenntartani a látszatot.
A szobában iszonyatos rendetlenség volt. A takarók gyűrten hevertek az ágyon, a lepedő félig lelógott. A padlón különböző ruhadarabokat szórtak szét, férfiaknak és nőknek valókat egyaránt; a legmagasabb kupac a szobából nyíló ajtó előtt emelkedett. A hosszú, tükrös pipereasztalon üres sörösüvegek és teli hamutartók álltak.
Michelle ruhái a padlóra hulltak. Leopold felrángatta a lányt az ágyra, ráterített egy lepedőt és egy takarót. Ellenőrizte a légkondi beállítását, aztán kinyitotta az oldalsó ajtót. A ruhás fülkében vállfára akasztott holmik között egy közepes méretű széf állt, aminek az alját a padlóhoz rögzítették.
Leopold eltekerte a széf tárcsáját, kinyitotta az ajtaját. Kivett néhány tárgyat, bezárta a széfet, aztán a fülke ajtaját is, majd átment a pipereasztalhoz, hogy rendbe hozza az álcáját.
Az asztalra tette a széfből kivett holmikat. Egy ötdolláros, hét darab egydolláros. Kis zacskó kokain, egy rövidke szívószál. És a coup de grace, a kis doboz, amiben még néhány adagnyi kokót tartott. Ezt a dobozkát bedugta a Time magazin alá, bárki azt hihette volna, véletlenül maradt elől.
A kétségbeesett nők, akiket korábban elhozott a lakására, miután magukhoz tértek felkapták a pénzt és a kokót, aztán amilyen gyorsan csak tudtak megléptek, nehogy összetalálkozzanak vendéglátójukkal, aki esetleg újra le akar feküdni velük. A drog nem került sokba, de óriási pszichológiai hatást lehetett elérni vele: a megszökő nők kivétel nélkül azt hitték, ők jártak jól, hasznos volt az előző éjszaka. A kokóval ráadásul meg tudták magyarázni maguknak, miért fáj a fejük, miért érzik ennyire levertnek magukat - vagyis miért jelentkeznek náluk azok a tünetek, amiket a komoly vérveszteség okozott.
Leopold becsukta maga mögött az ajtót, kulcsra zárta a ház első és hátsó ajtaját, majd visszament az alagsorba. Az alagsori helyiség ajtaját is becsukta, a helyére tolta a reteszt, feltette a biztonsági keresztvasat. Eddig csupán egyetlen vendége volt olyan bátor (vagy inkább mohó?), hogy megpróbált bejutni ezen az ajtón. Sikerült is neki a dolog, de csak néhány kisebb szobrot tudott elvinni magával. Leopold ezeket három éjszakával később szerezte vissza, akkor, amikor a szokásosnál több vért szívott ki az áldozatából. Még ennek a nőnek sem sikerült rábukkannia a helyiség alatti cellára, ahol Leopold a nappalokat töltötte.
Legfeljebb fél óra volt hátra hajnalig. Leopold nem akarta vállalni a napfénnyel való találkozás veszélyét, ezért lement az alsó cellába, aminek az ajtaja bezúzhatatlan, régi tölgyfa-deszkákból készült. Amikor beköltözött a házba Leopold végrehajtott egy kisebb átalakítást: úgy helyezte el az ajtót, hogy belülről legyen zárható. Egy vadállat, mondjuk egy Brujah ezt is be tudta volna szakítani, a Nyájhoz tartozók is be tudtak volna hatolni rajta, ha van láncfűrészük, ám azok a nők, akikkel egy kis adag kokó feledteti az előző éjszaka kellemetlenségeit, nem vállalkoztak ilyesmire.
Leopold biztonságban volt, legalábbis pillanatnyilag, és a beköszönteni készülő nap során.

 

1999. június 20., vasárnap, 5:00
Bostoni Financiális Korporáció
Boston, Massachusetts

A sötét öltönyt viselő férfi idegesen ütögette az egyik mobiltelefonját. A legújabb modell volt, keskeny és ostyavékony, olyan modern, programozható kis készülék, ami lehetővé tette Benito Giovanni számára, hogy pillanatok leforgása alatt végre tudjon hajtani bármilyen kommunikációs varázslatot.
A készülék egy idő után mintha elunta volna Benito ütögetést, félrecsúszott a helyéről. Benito még jobban összeráncolta a homlokát, és a fekete tárgyra meresztette dühös szemét. Visszaigazította az előbbi helyére, a hatalmas, vöröses cseresznyefából készült antik íróasztalon heverő másik két mobiltelefon mellé.
Benito szerette a masszív és tartós tárgyakat, szerette, ha körülötte minden a helyén van. Ahogy körülnézett az irodájában kissé megenyhült az arckifejezése. Az íróasztalon lévő elefántcsont dísztárgyak furcsán fluoreszkáltak a sötétben. A fegyverállványok, amelyeken a tökéletes állapotú, fényezett és kiélezett keleti fegyverek helyezkedtek el, különös árnyékokat vetettek az óriási bőrdívány egyik oldalára. Az íróasztal mindkét oldalán egy-egy katana és egy-egy wakizashi díszelgett, a négy fegyver markolata a dívány felé mutatott. A dívány fölött két eredeti Chagall kép függött, a keretük alsó pereme ugyanolyan magasan volt, mint a Benito háta mögé, a Bostoni Hátsó-öbölre néző két, makulátlan tiszta ablak közé felakasztott, ugyanattól a művésztől származó festményé.
Benito fekete, kék hajszálmintás öltöny viselt, és bár már közeledett a hajnal, nem lazította meg tökéletesen sima nyakkendőjét. A csuklóján gyémántberakásos mandzsettagombok fogták össze az ingujját (mintha egymás tükörképei lettek volna), mindegyik ujján szemkápráztató, fehér aranyból és gyémántokból készült gyűrű csillogott. Tisztán látszott rajta: olasz származású. Barna bőre, fekete haja, csinos arca és a többi etnikai jellegzetesség elárulta, ősei csak néhány generációval korábban vándoroltak át Amerikába az óhazából. Vékonyka bajsza még kellemesebbé tette keskeny arcát.
Egymáshoz szorította a tenyereit, kinyújtotta a mutatóujjak, és megérintette a bajsza tövét. Lassan megdörzsölte a vékonyka szőrcsíkot. Fekete szeme furcsán ragyogott az íróasztalon álló, zöld üvegburás rézlámpa fényében. Olyan volt, akár egy ragadozó; olyan embernek látszott, aki türelmesen, de állhatatosan hajtja a prédát, kivár, de amikor elérkezik a megfelelő pillanat könyörtelenül lecsap.
Nagy hatalommal rendelkező, gazdag férfi volt, ezt már az irodája is elárulta róla, ám ellentétben sok befolyásos és tehetős üzletemberrel, - Benito nem volt hétköznapi lény. Ennek több oka is volt. Először: abból a családból származott, amely hajdan a legtehetősebb volt az egész Földön. Másodszor: nagyon közel állt ahhoz, hogy mindenben túltegyen az ősein. Harmadszor: A világon gyakorlatilag senki sem ismerte a családja tagjait. Negyedszer: kizárólag éjszaka dolgozott; és ötödször: keményen, és jellegzetes módon büntette meg azokat az alkalmazottait, akik valamilyen hibát vétettek napközben, amikor ő aludt. Kiszívta a vérüket...
Benito Giovanni, mint az ősei közül néhányan, mint a családjába - vagy ha úgy tetszik: a klánjába - tartozók, egy volt a Vértestvérek közül. Más szóval: vámpír volt.
Vámpír, méghozzá egészen kivételes egyed. Még a Vértestvérek, a halhatatlan lények között is kevesen akadtak olyanok, akik olyan intelligenciával rendelkeztek, mint ő, olyan pokolian jóképűek voltak, ilyen irtózatosan nagy vagyont tudhattak a magukénak, ilyen meghökkentő fizikai erejük volt. Más klánokban természetesen voltak olyan vámpírok, akik egyszerre bírtak a felsorolt tulajdonságokkal és képességekkel, de azok nem Giovannik voltak, és ez - legalábbis Benito szerint - nagyon sokat számított. Időnként, amikor a családjára gondolt, komor mosollyal nyugtázta, hogy van egynéhány olyan rokona, akiktől időnként még ő, a hamisítatlan Giovanni is megijed. Még ő, a klán nagy hatalmú tagja is csupán a töredékével rendelkezett annak a befolyásnak és kapcsolatrendszernek, amit a Giovannik a magukénak vallhatták.
Ám mindezek ellenére valaki vette a bátorságot, és felingerelte ezen az éjszakán. Felingerelte, és még mindig nem hagyta abba a dühítését. Már közeledett a hajnal, de Benito még mindig türelmesen, és egyre fokozódó dühvel várta a további információkat. Igen, volt valaki, aki elég ostoba, vagy túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy ujjat húzzon vele.
A telefon újra megszólalt.
Benito feszesre húzta a kezén a fekete bőrkesztyűt, amelyet ugyanolyan hajszálminták díszítettek, mint az öltönyét. Nem bírta a rendetlenséget, néhány vékonyka csík nem látszott elég egyenesnek. Amíg a kesztyűvel bajlódott a telefon állhatatosan csengett. Benito a negyedik jelzés után vette fel.
- Halló. - Most nem kérdő hangsúllyal ejtette ki a szót, nem úgy beszélt, mint az előző három alkalommal. Hagyta, hogy a hangja elárulja dühét, így akarta elérni, hogy a hívó azt higgye róla, pontosan tudja kivel beszél.
A vonal másik végén csend. Benito nem szólalt meg újra, némán várt, tudta, ha bármit mondana elveszíteni a helyzetből fakadó előnyét. Hallgatott, de erősen figyelt, hátha sikerül felfognia valamilyen árulkodó háttérzajt.
A vonal megszakadt. Benito tudta, ezt a menetet ő nyerte meg. Ha az illető újra hívni fogja (erre nem volt sok remény, hiszen a hajnal egyre közeledett, de az a gazfickó talán mégis megpróbálja visszaszerezni korábbi előnyét), akkor ráfázik. Benito Giovanniról mindenki tudta, többek között azért sikerült ebbe a pozícióba kerülnie, mert okosan és ügyesen tárgyalt. Nem ismerte behatóan a jogot (arra számított, a törvényekkel kapcsolatos tudást egy-két évszázadon belül a gyakorlati ügyek intézése közben sikerül megszereznie), és nem igazán látta át a nemzetközi gazdasági életet, de kiváló emberismerettel rendelkezett. Nem azt tudta, mitől érzik jól magukat, vagy mit akarnak. Azzal volt tisztában, mit nem akarnak. Mitől félnek. Miután sikerült rájönnie, hogy az ellenfelei mitől rettegnek, megindította ellenük a támadást. Gyakran úgy aratott győzelmet, úgy sikerült kapitulálásra kényszeríteni az ellenséget, hogy még a hangját sem emelte fel, hogy még közvetett módon sem kellett előhozakodnia fenyegetésekkel.
Biztos volt benne, hogy a hívások neki szólnak. Ha téves hívások lettek volna, akkor a bal oldali, vagy a jobb oldali mobilja szólal meg (az előbbinek 212-essel kezdődő New York-i, az utóbbinak 310-essel kezdődő Los Angelesi-i száma volt), vagy az íróasztalon lévő vezetékes telefon, aminek a száma a 617-es bostoni körzetszámmal kezdődött. Ám a **# körzetszámú készülékeket kizárólag a Giovanni család tagjai használták. A középső mobiltelefon száma ezzel a jelsorozattal kezdődött. Ez volt Benito legfontosabb kommunikációs eszköze, mert ezzel tudott azonnali kapcsolatot létesíteni a család többi tagjával. Ha megszólalt a **#-es telefon, minden Giovanni azonnal tudta, valami fontos dolog történt.
Benito kikapcsolta a másik két mobilt. A középső készülék jellegzetes hangon csörgött, a jelzést még véletlenül sem lehetett összetéveszteni a másik három telefon hangjával, de Benito már olyan ideges volt, hogy attól tartott, esetleg rosszat vesz fel.
A középső mobil már négyszer szólalt meg. Benito ebből mar biztosan tudta, provokációról van szó. Az első alkalom is furcsa volt, de akkor még arra gondolt, a hívó esetleg meggondolta magát, és gyorsan bontotta a vonalat. A második automatikus visszahívás is lehetett volna, bár ez már felébresztette Benito gyanakvását. A harmadik már bosszantó volt. Benito ekkor arra gondolt, hogy a család valamelyik tagja bajba került, segítséget akar hívni, de csak így tud jelezni. A negyedik hívás azonban végképp eldöntötte a dilemmát. A szétkapcsolás előtti csend túlságosan hosszúra nyúlt, ezért Benito nekilátott számba venni, ki kezdeményezhette a hívást.
Egyetlen Giovanni sem lehetett olyan ostoba vagy tiszteletlen, hogy szórakozásból hívogasson egy **# kóddal kezdődő számot. Benitonak fogalma sem volt arról, hogy ki más ismerheti ezt a titkot. Akár több tucatnyian is lehettek ilyenek, de vajon ki hívná fel őt ilyen módon? Egy mágus? Talán a technokrácia valamelyik tagja? Az egyik ősöreg Vértestvér? Azok közül, akik ismerhették a titkos kódot, Benito egyedül a Nosferatukról tudta elképzelni, hogy ilyen bugyuta játékokkal szórakoznak. Azok a romlott csatornapatkányok több információt gyűjtöttek össze, mint amennyit fel tudnak használni.
A halandó ellenségei közül egynek sem sikerülhetett feltörni a telefonszámot és a készülékhez tartozó kommunikációs csatornát védő biztonsági rendszert. Az sem fordulhatott elő, hogy valaki véletlenül lehallgatta az egyik beszélgetését. Benito jól ismerte azt az axiómát, amelyet Madelaine Giovanni (a család ettől a híres orgyilkostól kért segítséget, valahányszor igazán komolyra fordult a helyzet) kedvence volt: ami nem történhet meg véletlenül, arra szándékosan sem kerül sor.
Egészen biztos, hogy ezt a számot senki sem hívhatta véletlenül. A háromjegyű körzetszámok közül egyedül a georgiai 770-es volt az, amelyik első és második helyi értékén ugyanaz a szám állt, méghozzá olyan szám, amely a billentyűzeten a csillaghoz egészen közel helyezkedett el.
A véletlen hívás esélye tehát gyakorlatilag egyenlő volt a nullával.
Ennek ellenére a telefon ismét megszólalt.
Benito gyorsan végiggondolta, ebben a helyzetben mi lehet a legmegfelelőbb stratégia. Arra már rájött, hogy az ellenfele kényelmetlenül érzi magát, amikor azt gondolja, hogy ő rendelkezik bizonyos információkkal. Nos, ha ez elbizonytalanítja, akkor a színlelés lesz a legjobb taktika.
- Mi van már megint? - kérdezte az ismeretlentől. Határozottan beszélt, de éppen elegendő mennyiségű tétovaságot adagolt a hangjába ahhoz, hogy a hívó gyengének tartsa, és vakmerően támadást indítson ellene.
Csend. A hívó nem válaszolt, de nem bontotta a vonalat.
Többet akar, gondolta Benito. Ennek a szemétnek valami bizonyítékra van szüksége, ami azt igazolja, hogy átlátom, miben mesterkedik. A legszívesebben azonnal rátért volna a játék következő fázisára, az idegek harcát valós küzdelemmé változtatta volna, de tudta, drámaian meggyengülne a pozíciója, ha kijátszaná a lapjait, ha elárulná, hogy mit tud, és mi az, amiről fogalma sincs.
Rövid hallgatás után ismét megszólalt.
- Várom a válasz. Mi van?
A hang meglepően tiszta volt, mintha a hívó fél a szomszéd szobában, nem pedig Chicagóban lenne. (Benito természetesen tudta, ellenfele nem követne el olyan ostobaságot, hogy a közvetlen közelébe merészkedik.) Éppen ez a tisztaság volt az, ami megakadályozta, hogy Benito pánikba essen, vagyis legalább azt, hogy elárulja izgatottságát. Ha a múltból érkező hang tompa, felismerhetetlen lett volna, akkor Benito valószínűleg csak néhány másodperc elteltével ismeri fel, és ennyi idő éppen elegendő lett volna ahhoz, hogy a meglepetés és a félelem a hatalmába kerítse, hogy az érzések átitassák hangját. Így azonban nem volt módja ilyesmire.
Először kuncogás hallatszott, aztán:
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Bárcsak néhány évvel ezelőtt is ilyen világosan láttad volna a dolgokat, Benito!
- Akkoriban ravaszabb voltál - mondta Benito. - Kiismerhetetlenebb. Most viszont szégyenkezés nélkül megmutatod erőszakos természetedet. - A válasz gyors volt, hála az égieknek nem kellett keresgélnie a szavakat. Tudta, az lett volna a vég, ha erre rákényszerülne.
A vonal túlsó végén lévő Vértestvér mondott még valamit, majd letette a kagylót. Benito szétnyitotta az ujjait, hagyta, hogy a készülék a kezéből az asztalra essen. Annyira eluralkodott rajta a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése, hogy percek teltek el, mire képes volt megmozdulni, míg elég erőt sikerült összegyűjtenie ahhoz, hogy megigazítsa a három mobiltelefont.
A rövid ideig tartó bizonytalanság után Benito első reakciója nyugodt volt. Megnyomta a csengőt, behívta a titkárnőjét, Ms. Windhamet.
- Uram?
- Mondja le az atlantai programomat, és ne szervezzen be más megbeszéléseket.
- Értem, uram.
Benito ezután felhívta az épület biztonsági főnökét, aki nem volt más, mint erős akaratú és militáns lelkületű kuzinja, Michael Giovanni.
- Erősítsétek meg az épület őrzését, külön tekintettel a lakosztályomra. Később pontosabb utasításokat adok.
- Közvetlen veszély fenyeget, Benito?
Benito türelmetlenül fujt egyet.
- Nem. Ha így volna, akkor nem halasztanám el a részletek megbeszélését. - Letette a telefont.
Hátradőlt a karosszékben, és ösztönszerű mozdulattal végigsimított a bajszán. Az lesz a legjobb, ha mostantól azokat a dolgokat is figyelemmel kíséri, amelyekkel egyébként nem szokott foglalkozni...
Oldalra perdült a székével, és a háta mögött függő Chagall képre meresztette a szemét.

 

1999. június 20., vasárnap, 22:55
East Ponce de Leon Avenue
Atlanta, Georgia

Egyik fáradhatatlan lépés a másik után, egyik halhatatlan éjszaka a másik után... Leopold fokozatosan és örökre elszakadt attól az életformától, amely szerint a Nyáj létezett. Ez sajnálattal töltötte el, mert sokkal inkább otthon érezte magát egykori élete árnyai között, mint most az Elízium termeiben, hogy rá is érvényesek voltak a Maszkarádé törvényei - pedig csupán ez a két dolog volt az, amely kereteket szabott az atlantai Vértestvérek ténykedéseinek.
Igen, úgy érezte, halandóként sokkal inkább része volt a világnak, sokkal inkább átérezte a lüktetését, a lényegét, mint most, vámpírként. Ez ostobaság volt, mert az utcákon kószáló és portyázó árnyékok közül ő tudta a legjobban, hogy a halandóknak halvány fogalmuk sincs a világ legnagyobb és legjelentősebb titkairól.
Ez a gondolat mindig undort keltett benne, gyűlöletet és dühöt, mert azzal is tisztában volt, hogy ő maga sem ismer minden rejtélyt. Általában azzal vigasztalta magát, hogy legalább tud a titkok létezéséről, legalább képes körvonalazni azok mibenlétét, míg a halandóknak meg sem fordul az agyukban, hogy ilyen dolgok létezhetnek. A Nyáj tagjai tudatlanok voltak, ám mégis hatalmas erővel rendelkeztek. Ha nem így lett volna, akkor a Camarilla nem parancsolja meg ilyen szigorúan a kötelékeibe tartozó vámpíroknak a Maszkarádé fenntartását, nem azt tartja a legfontosabbnak, hogy a Vértestvérek rejtve maradjanak a halandók szeme elől. Az Inkvizíció nagyon sok mindenre megtanította a Nyájat, de a halandók kvintesszenciája mégis a gyengeség és a sebezhetőség volt.
Talán éppen ezek a tulajdonságok voltak azok, amelyek miatt Leopold ilyen erősen vonzódott hozzájuk, az emberekhez általában, de különösen ezekhez az emberekhez, az East Ponce éjszakáinak népéhez. Ők az emberi társadalom peremén éltek, Leopold pedig a vámpírtársadalom perifériáján. Művészek voltak, nincstelenek, őrültek, szajhák. Leopold őszintén úgy érezte, máris túlságosan sokat tud, így a Vértestvérek rendezvényein való részvétel csak fokozta azt a feszélyezettségét, ami a hozzá hasonlók társaságában uralkodott el rajta. Nem akarta tudni, hogy Benison herceg hogyan kontrollálja a rendőrséget, milyen eszközökkel éri el, hogy egyetlen férfi, nő, vagy gyermek se lehessen biztonságban a többi halandótól; nem akarta tudni, hogy Victoria Ash miként állítja pellengérre, vagy hogyan magasztal fel egy-egy művészt, aki ezt követően az egész életművével együtt a feledés homályába merül, vagy felkerül a halhatatlanság és a hírnév piedesztáljára.
Ez csupán néhány apró, hétköznapi igazsága volt annak a világnak, amelyben az éjszakai életet élő lények a nappalokat is uralták.
Leopold megremegett, de aztán újra melege lett. A nyár döbbenetesen forró és nyirkos volt... Szerencsére már közeledett a nyári napforduló, már csak két napot kellett várni rá. Előre láthatóan az évszak ekkor ér majd fel a csúcspontjára, és ekkor kezd majd veszíteni az erejéből.
Leopold megállt, nekitámaszkodott az egyik lámpaoszlopnak, hátat fordított a különleges vonzerővel rendelkező, de ugyanakkor riasztó városrész utcáin száguldozó, túlságosan gyors kocsiknak. A lábfeje a járda középpontja felé mutatott.
Ez volt az East Ponce szíve, a Little Five Pointstól északra, az a zóna, amely keleten egészen a Peachtree Streetig és Atlanta belvárosáig nyújtózott. Az utcák itt nem voltak túl szélesek, csak egyetlen négysávosnak sikerült átvergődnie magát a város másik pontjáig. A járdák mellett alacsony házak sorakoztak, előttük, gyepre emlékeztető növényfoltok száradtak. A Ponce-on minden mástól különböző elegyet alkottak a hétköznapi, triviális, és a különleges, a maguk nemében unikumnak számító dolgot. A gyorséttermek épületei az eklektikus kávéházak oldalához dörzsölték fal-vállukat. Leopoldtól nem messze, keleti irányban a Ponce és a Highland neonfényben fürdő kereszteződése szikrázott, itt állt a régi Plaza Theatre, az egykori színház, ami már régen mozivá vedlett. A moziban másodvonalas filmeket játszottak; az épületben működött egy ósdi, napi 24 órán át nyitva tartó étkezde is.
Leopold szeretett volna rágyújtani egy cigarettára, de aztán eszébe jutott, hogy már akkor abbahagyta a dohányzást, amikor leszokott a lélegzésről. Már a levegő beszívása is túlságosan nagy erőfeszítést követelt, c nélkül pedig nem tudta volna úgy letüdőzni a füstöt, hogy megtapasztalja azt a jól ismert, kellemes, feszítő érzést. Enélkül pedig nem sok értelme lett volna a cigarettázásnak.
A járó-kelő embereket figyelte. A legtöbben nem is pillantottak rá, de olyanok is akadtak, akik rámeresztették a szemüket, és kitágult orrcimpával, kihívóan, provokatívan bámulták. Senki sem mozdult úgy, hogy nagy ívben kikerülje. Érthető, hiszen nem látszott veszélyesnek.
Attól eltekintve, hogy fehér pólója és kekiszínű vászonnadrágja tiszta volt, Leopold külsőre semmiben sem különbözött az utca népétől. A haja gondozatlan és gubancos volt, úgy nézett ki, mintha nem akarná megnöveszteni, de már vagy fél éve halogatja a levágását. A keze mocskos volt, a körme gyászkeretes, az ujjai közé is bekeményedett a piszok. Szomorú arccal álldogált, olyan ember benyomását keltve, mint aki kétségbeesetten keres valamit, amit sosem fog megtalálni. A szája kicsi volt, az ajkait összepréselte. Meglehetősen karcsú volt, a magassága és a súlya átlagos, az arca mégis kerek, már-már puffadt. A szemhéja leereszkedett, az arca olyan volt, mintha most jött volna a fogorvostól, aki bennhagyott a szájában pár tampont.
Fáradt volt. Csalódottan vette tudomásul, hogy a vámpírok éppúgy szenvednek a kimerültségtől, mint a közönséges halandók.
Ahogy az embereket figyelte észrevette, hogy jól érzi magát közöttük. Ennek ellenére csak akkor létesített kapcsolatot velük, amikor modellre vagy táplálékra volt szüksége. Eltöprengett, hogy ez vajon miért van így. Talán valami genetikus dolog lehet a háttérben - vagyis azzal az izével kapcsolatos dolog, ami a Vértestvéreknél a géneket helyettesíti. Ösztön? Lehetséges. Mindenesetre volt valami, ami arra ösztönözte, hogy keresse az emberek társaságát. Egy vámpír vére - nem petéje és nem ondója - volt az, amitől ezt az új genetikai mintázatot kapta. Azt a mintát, amely talán nem írta felül teljes egészében azt a másikat, ami akkor volt az övé, amikor még halandónak, embernek vallotta magát.
Toreador volt. Ez azt jelentette, hogy a nemzője - az a vámpír, aki egykor maga is halandóként élt ezen a világon - szintén a Toreadorok közé tartozott. És az ő nemzője is, meg annak a nemzője is, és így tovább, ki tudja hány generáción át, vissza, egészen a legendás Ősatyáig, aki valamikor az ősi időkben megalapította a Toreadorok nemzetségét. Ezt az alapító atyát elvileg csak két nemzedéknyi idő választotta el az eredeti ősvámpírtól, a legelsőtől, akit általában „Káin” néven emlegettek, és aki a nyugati világban, oly elterjedt mítosz szerint, az első gyilkos volt.
Leopold nem tudta megállapítani, hogy a vámpírvér ösztönzi-e bizonyos tettek végrehajtására, vagy a klánjától kapott örökség buzdítja-e arra, hogy bizonyos típusú embereket keressen (a Toreadorok általában művészeket választottak maguknak, a Malkaviánusok pedig a legtöbb esetben őrülteken hajtották végre az Ölelés szertartását), és hogy mi lehet az oka annak, hogy a Vértestvérek egyes klánjainak tagjai ízlésükben annyira hasonlítanak egymásra.
Ahogy Leopold ezen gondolkozott, rövid zápor csapott le az éji utcára. Az eső éppen olyan gyorsan vonult el, amilyen hirtelen érkezett. Atlanta utcáit és az utcák lakóit vékony vízréteg fedte be. A nyári vihar csúcspontján hideg levegő áramlott le az egekből; a hűvösség annyira felfrissítette Leopoldot, hogy azt sem bánta, hogy mindene átázott.
Ahogy végignézett az East Ponce olajfoltjain csillogó esti fényeken, Leopold más, kevésbé személyes kérdéseken kezdett tűnődni. A hullámzó, remegő szellemképekre nézett, és megállapította, még mindig van benne némi emberi program, még nem vált semmivé az, amit a halandó szüleitől kapott DNS és nevelés hozott létre, de vámpírvére minden felerősített benne.
Kényszerítette magát, hogy elszakadjon ettől a ködös gondolatmenettől. A dilemmát úgysem tudta eldönteni, legalábbis eddig még sosem sikerült. Azt sem tudta pontosan, hogy egyáltalán miért foglalkozik a dologgal. Talán meg akarta ismerni magát? Talán kincsnek érezte az emlékeiben élő múltat? Szüksége volt múltra, mert csakis ennek birtokában lehetett képes arra, hogy meghozza a jövőjét érintő döntéseket.
Leopold azon is sokat töprengett már, hogy az Ölelést követően vajon valamennyi Vértestvér elveszíti egykori önmagát, vajon mindegyikük egy-egy új lénnyé változik-e. Ha igen, ha vele is ez történt, akkor valójában nem volt más, mint egy halandó, aki az ereiben tűzvérrel újjászületett. Ez a gondolat mindig elkedvetlenítette, sőt, megrémítette. Egy művész csakis tapasztalatok birtokában képes alkotni, az olyan művész, aki nem rendelkezik múlttal egyszerűen nem tud mihez visszanyúlni, nem tud miből táplálkozni.
Előző éjjel jóllakott Michelle vérével, ezért ezen az estén nem kellett foglalkoznia a táplálékszerzéssel. Őrült, mert így komolyabban, ráérőssebben foglalkozhatott a múltja felderítésével. Végrehajthatta a tesztet, a kísérletet.
Gyalog is hamar visszajutott volna a Piedmont Avenue-n lévő otthonába, de semmi kedve sem volt a sétáláshoz, nem akarta ilyesmire vesztegetni az időt, amit nyomozásra is fordíthat. Telefonon taxit rendelt, aztán a kocsi hátsó üléséről, az ablakon keresztül figyelte a város forró és nedves utcáit.

 

1999. június 20., vasárnap, 23:38
Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Amikor megpróbált megformázni egy vámpírt, a márvány egyszerűen nem kelt életre a kezei alatt. Nem tudta megállapítani, hogy miért nem. Eltűnődött. Lehet, hogy ez a tömb, amiből egy Vértestvért akart megformázni, valamilyen kapcsolatban van a múlttal? Azzal a múlttal, amit képtelen világosan felidézni? Emlékezett „egy bizonyos” múltra, de kételkedett benne, hogy ez valóban a sajátja. Neofita volt a vámpírok között, újonc, és csak azért nevezte Vértestvérnek a többi hozzá hasonló lényt, mert ez volt a civilizált megszólítási formula. Eleinte semmit sem tudott, ám időközben megtanulta, hogy a Vértestvérek között vannak olyanok, akik játszi könnyedséggel képesek alterálni az emlékezetet, éppen úgy nem kell erőlködniük, mint neki, amikor bizonyos érzelmeket akar megváltoztatni. Amikor ez a tudomására jutott, már nem bízott abban, hogy a különös múlt, ami az emlékeiben létezik, valóban a sajátja.
Először is, túlságosan egyszerű volt, olyan, mint a filmekben: létezett egy művész, aki bármit hajlandó volt feláldozni a munkájáért. Elmenekült a szüleitől, akik azt akarták, hogy vegye át tőlük a család raktározással foglalkozó cégét. Megszökött a neki szánt élet elől, New York Citybe költözött és megpróbált megállni a saját lábán. Napi megélhetési gondokkal küszködött, alig sikerült előteremtenie a szállásra és az ételre valót. Nap mint nap megküzdött a szobájában élő csótányokkal és sorra elszalasztotta a véletlenül felkínálkozó nagy lehetőségeket.
Aztán... történt valami. Valami olyasmi, amiről az ilyen művészlelkek álmodozni szoktak. Támogatóra talált, mecénásra, egy modern kori Medicire. Valakire, aki elég tehetős volt, aki meglátta a művész munkájában az eredetiséget és a nagyságot, aki minden gazdagsága ellenére alázattal tekintett a művekre. Valakire, aki rájött, mennyire üres az élet a művészetek, az alkotások nélkül, aki úgy gondolta, kiutat talál a mindennapi élet szürkeségéből, a pénz unalmas világából, ha felkarol egy ilyen alkotót.
Leopold esetében ez az álombeli lény egy nagylelkű nő volt, aki sokkal többet kínált fel neki a pénzénél. Egy nő, akinek a teste még egy középkori kőfaragót is megihletett volna, hát még egy olyan művészt, aki valóban rendelkezett némi tehetséggel. Hat hónapon keresztül támogatta Leopoldot, hat hónapon át modellt állt neki. Leopold végül rájött, hogy mecénásának tervei vannak vele, valamit forgat a fejében. Sajnos ez a valami nem volt kapcsolatban a szexszel.
A nagylelkű nő be akarta léptetni Leopoldot a halhatatlanok sorába.
Egy éjszaka - a nő kizárólag éjszakánként volt hajlandó modellt állni -, hosszú, megfeszített munka után a mecénás lelépett a dobogóról, és közelebb ment a szobrászhoz. Leopold zavartan tett valami megjegyzést a testére, valami olyasmit mondott, hogy ezt a tökélyt muszáj márványba faragni, muszáj halhatatlanná tenni. A nő nem állt meg, egyre közelebb ért Leopoldhoz. Amikor megcsillantak az agyarai, amikor magához húzta a szobrászt, így szólt:
- Az én testem tovább megmarad, mint bármilyen márványdarab!
A következő kép amire Leopold emlékezett, az volt, hogy a nő meztelen mellei közé szorítja a fejét, hogy az arca rátapad a szegycsonton függőlegesen végigfutó karmazsinvörös csíkra. Aztán... aztán minden emlék elhomályosult, köd borult mindenre. Később mégis sikerült felidéznie a repülés és a fájdalom mocskos éjszakáit, amelyek azzal értek véget, hogy a nő meghalt, ő pedig átkerült Atlantába.
A vámpírok óriási erők birtokosai lehettek, de amikor történeteket kellett elmesélniük a legtöbb esetben közhelyeket ismételgettek. Vagy az is lehet, hogy Leopold halandó élete valóban közhelyszerű volt. Valami miatt azonban kételkedett ebben, ha nem is tudatosan, a tudatalattija mindenképpen tiltakozott a sablonosság ellen, és ezért mindig furcsa érzései támadtak, valahányszor előadta valakinek a sztoriját.
Tehát Leopold megpróbálta rekonstruálni a valódi múltját. Eddig csupán három tényt sikerült megállapítania. Egy: az állítólagos múltjával nem stimmel valami. Kettő: emlékei szerint csak két évvel ezelőtt kezdett kételkedni a múltjában. Három: képtelen volt szobrot készíteni minden olyan lényről, akiről tudta, hogy a Vértestvérek közé tartozik. Ez az utolsó dolog zavarta a legjobban; végre kellett hajtania néhány kísérletjellegű próbálkozást, míg biztos meg tudta állapítani, hogy tényleg ez a helyzet. Először megkérte az egyik barátját Saraht (ő is újonc Toreador volt, és nemrég került Atlantába, de nem vált a Vérátok áldozatává), hogy szerezzen neki pár modellt. Kijelentette, nem akarja tudni az illetőkről, hogy a Vértestvérek közé tartoznak-e, vagy sem.
Sarah teljesítette a kérését. Hogy mi történt ezután? Nos, semmi különös. És éppen ez volt az érdekes az egészben. A Sarah által kiválasztott modellek fele vámpír volt. Leopold, amikor ezt nem tudta róluk, könnyedén megalkotta agyagmásukat. Az egyik modell képtelen volt titokban tartani a dolgot, elárulta magáról, hogy kicsoda. Leopold megköszönte az őszinteségét, aztán megkérte, távozzon. Sajnos az illető egy Trevor nevezetű Brujah őrmester volt, és sértésnek vette Leopold kérését.
Leopold, amikor felfedezte, hogy nem tud szobrot készíteni a vámpírokról, először arra gondolt, azért van így, mert mély nyomot hagyott benne a gyönyörű Toreadorral, egykori mecénásával való találkozás. (A nő sosem árulta el neki a nevét - erre Leopold határozottan emlékezett.) A nagy találkozás azzal a vámpírral, aki szétzúzta addigi életét, aki végrehajtotta rajta az Ölelés szertartását, aki arra kényszerítette, hogy az ő vére kiszívásával mentse a saját életét. Leopold biztos volt abban, hogy még egy, nem Freud tanításai szerint dolgozó pszichoterapeuta is képes lenne felfedezni a dologban az ok-okozati összefüggéseket, ő viszont úgy érezte, valami nagyon nem stimmel ebben az egészben.
Arról a bizonyos eseményről legalább tudott, vagy legalábbis azt hitte, hogy tudja, hogyan zajlott le, de ez az egész valójában nem érdekelte közvetlenül. Igen, az ezzel kapcsolatos emlékei szörnyűek voltak, és talán van egy-két olyan részlet is, amit távol tart tudatos énjétől, mert tudat alatt tisztában van azzal, hogy ezek a dolgok annyira rettenetesek, hogy megnyomorodna a lelke, ha felfogná a lényegüket.
Érezte, hogy ez így van, de nem foglalkozott vele, nem hitte el egészen. Mint ahogy nem hitte el azt, amit magában „ál-múltnak” nevezett. Az éhező művész sztorijában nem volt semmi különleges, de érezte, ő lehetett ilyen. Valahogy... nem az a típus. Az igaz, hogy amikor dolgozik, akkor nem sokat törődik a külsejével, időnként ápolatlan. Az is igaz, hogy néha kiéhezik a vérre, de ez is csak akkor fordul elő, amikor úgy belefeledkezik az alkotásba, hogy vadászat helyett is inkább dolgozik. Az viszont egyszerűen képtelenség, hogy egy nő - legyen bármilyen gyönyörű is - ilyen könnyedén elhitetheti vele: csak arra vágyik, hogy megformálja a szobrát, miközben valami sokkalta kardinálisabb szándékai vannak.
Itt van például az atlantai Toreadorok primogénje, Victoria Ash. Ő is szép, de hiába a káprázatos külső, őt nem tudja átejteni. Átlát rajta.
Persze Victoria Ash legalább annyira megszilárdítja az „ál-múltat”, mint amennyire meggyengíti. A puszta létezése igazolja: valóban vannak ilyen tökéletes külsejű lények.
Leopoldnak egyszer-kétszer már az is megfordult a fejében, hogy maga Victoria Ash a nemzője, ő volt az, aki az igazság elkendőzése érdekében kitalálta ezt a szimpla kis fedősztorit. Valahányszor erre gondolt, szégyellte magát ostoba paranoiája miatt, szégyellte, hogy képes elhinni egy ilyen komplex összeesküvés-elméletet.
Persze ami az összeesküvést illeti, mégsem annyira hihetetlen a dolog. Rengeteg konspirációról volt tudomása, némelyik olyan bonyolult volt, hogy az, amivel ő magyarázta a vele történteket, apró semmiségnek tűnt mellettük. A legtöbb összeesküvés hátterében vámpírok álltak, és ők voltak a felelősek azokért az eseményekért is, amelyeket a halandók a földönkívülieknek, a jetiknek, vagy ki tudja miknek tulajdonítottak.
Érvek és ellenérvek... Legalább annyi szólt Leopold elmélete mellett, mint ellene, de bizonyítékot egyet sem talált. Semmi sem igazolt, hogy olyan volt az előző élete, amilyenre emlékezett, és semmi sem igazolta, hogy nem volt olyan. Viszont hitte, érezte, elfelejtett valamit, ami egykor az övé volt, ami ő volt.
A Victoria Ash-sel kapcsolatos elmélet ellen szólt egyebek mellett az is, hogy nem passzolt hozzá egy ilyen körmönfont akció kiagyalása és végrehajtása. Victoria sokkalta hatalmasabb volt annál, hogy ilyen eszközökhöz nyúljon, és ha meg is teszi, ő biztos nem hagyott volna ennyi elvarratlan szálat. Leopold valódi művész volt, és mint ilyen kiváló empatikus képességekkel rendelkezett. Érezte, Victoria nem titkolnál el előtte, ha bármi köze lenne a múltjához. Victoria Ash egyszerűen megölné, ha már nem veszi hasznát.
Leopold rádöbbent, hogy a Victoriával kapcsolatos ostoba feltételezések mögött egy nagyon is emberi, a halandókra jellemző vágy lappang. Victoria olyan átkozottul szép volt, hogy Leopold nem tudta kiverni a fejéből. Izgatónak találta a gondolatot, hogy éppen ettől a nőtől származik. Józanabbik énje természetesen protestált, de gyanította, a logika még sokáig nem fogja kipurgálni az agyából ezeket az őrült, de kellemes feltételezéseket.
Nemrég telefonon beszélt Victoriával. Még sosem voltak kettesben, pedig Victoria volt a városban a klán vezére. Minek is találkoztak volna négyszemközt? Nem lett volna értelme. Nem is kereste az alkalmat. Elvégezte azt a munkát, ami fontos volt a számára, és közben megpróbált jó távol maradni a politikától.
Politizálj, és az életeddel játszol! Az ilyesmi távol állt tőle. Akkor már jobb, ha betartja a szabályokat, a Herceg, az Ősatyák, a Camarilla törvényeit, és akkor valószínűleg senkinek sem lesz oka arra, hogy az ellenségének tekintse. Kerülni akarta a potenciális konfliktushelyzeteket, éppen ezért még a nevezetes eseményeken sem vett részt. Például ezen az éjjelen se megy el a Műcsarnokba, a nyári napforduló alkalmából megrendezendő játékra. Tudta, minél több vámpír gyűlik össze egy helyen, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy beléköt valaki. Ráadásul minél kevesebben ismerik, annál jobb.
Ez a felfogás nem tartotta vissza attól, hogy elvállalja Victoriától a megbízást: szobrot kellett készítenie. Victoriának, mint a telefonbeszélgetés során kiderült, pontos kívánalmai és elképzelései voltak, de miközben előadta a kérését, azt éreztette Leopolddal, hogy a munkájára valójában a klán érdekében van szükség. Egy büszke Toreador ilyen helyzetben nem mondhat nemet, Leopold sem tehette. Megcsinálta a szobrot, amit aztán két munkás, két ghoul vitt el. Könnyedén felkapták a kőtömböt, amit két hasonló termetű ember megmozdítani se bírt volna.
Leopold büszke volt a szoborra. Amióta a ghoulok elvitték gyakran eltűnődött, vajon látja-e még valaha. A hordárok ötvenezer dollárt adtak át neki - ötszáz darab vadonatúj, ropogós százdollárost -, és ez az összeg enyhített valamelyest a fájdalmon, amit műve elvesztése okozott. Tulajdonképpen nem volt égetően szüksége a pénzre, jól érezte magát a házában, amihez természetesen megfelelő műterem is tartozott, de úgy gondolta, egy halhatatlan lénynek mindenképpen gondoskodnia kell a jövőjéről, hosszabb távra kell berendezkednie ezen a világon, mint egy halandónak. Tudta, hamarosan vennie kell egy másik lakást is. Egyenlőre nem voltak haragosai, de ami késik, az nem múlik. És ha valakinek már egy rosszakarója van, akkor az illetőnek szüksége lehet néhány alternatív búvóhelyre. Másik lakásra pedig egyenlőre nem tellett.
Amikor megkapta a pénzt rögtön bújni kezdte az újságok lakáshirdetéseit, és már-már megfeledkezett a tervéről, ám valami egyre inkább arra késztette, hogy folytassa a múlt utáni nyomozást. Úgy gondolta, elég a tunya töprengésből, elérkezett az idő, hogy a dolgok közepébe vágjon.
Egy-egy percre elbizonytalanodott. Lehet, hogy ostobaság az egész nyomozás? Ha nincs valami nagyobb szabású, bonyolult terv a háttérben (érezte, ha létezik ilyesmi, az annyira nagyléptékű, hogy egyedül úgysem tudna fényt deríteni rá), akkor... Akkor nincs mese, el kell fogadnia, hogy ennek a fantazmagória-szerű történetnek, az előző életével kapcsolatos emlékeinek minden egyes részlete igaz.
Ingerült lett, ha ez jutott az eszébe. Szerette volna, ha felfedez valami nagyon fontosat, valami nagyon nagy jelentőségűt a múltjában; valami olyasmit, ami forrásként szolgálhat az igazi mesterművek megalkotásához; valamit, ami képessé teheti arra, hogy szoborremekeket hozzon létre szimpla iparos termékek helyett. Jó szobrásznak tartotta magát, rendelkezett a megfelelő szakmai tudással, ezért nem volt elképzelhetetlen, hogy ott lappang benne az igazi tehetség.
Valami nagyot akart létrehozni. Valami olyasmit, amire odafigyel a világ!
A világ? Amikor idáig jutott a gondolatmenetben elszomorodott. Ki volt a legutolsó szobrász, aki a műveivel hatást gyakorolt a világra? Ki? Voltak ilyenek. Valamikor a múltban. Talán Leonardo és Michelangelo. Már a nagy Rodinnek sem sikerült a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerülnie.
Leopold elhatározta, végrehajt egy kísérletet. Ennek az eredménye majd eldönti, hogy elvesse-e a múltjára vonatkozó elméleteit, vagy még erősebben higgyen bennük. Meg akarta formázni Toreador teremtője mellszobrát. A vámpírét, aki már nem létezett, legalábbis az számára nem. A vámpírét, akiről csupán néhány emlékképet őrzött magában. Szerencsére ez a néhány kép elég erős, elég karakteres volt ahhoz, hogy nekiláthasson a munkának. Ha nem tudja megcsinálni a szobrot, akkor bizonyítást nyer, hogy az iszonyatos fájdalmak, amiket átélt, valóságosak voltak, ezek okozták minden baját, és mindebből következően az a bizonyos vámpír valódi volt.
Ha viszont képes megalkotni a szobrot - amikor más Vértestvérről képtelen volt portrét készíteni -, akkor az fog bebizonyosodni, hogy el tudja érni azt, a tudatalattijában lappangó információtömeget, miszerint szépséges jótevője nem volt valóságos személy. Hitt abban, hogy ha képes megformázni egy Vértestvér szobrát, azét a vámpírét, aki miatt az ilyen munkát meggátoló tudati blokk létezett, akkor nem a nő okozza a blokkot. Mindezt arra alapozta, hogy a tudatalattija valószínűleg jobban érti ezeket a dolgokat, mint a tudatos énje; hogy a tudatalattija képes eldönteni, létezett-e a nő, vagy sem. A helyzet akkor semmiben sem különbözne attól, amikor megalkotta Lugosi Béla Drakula-szobrát. Amikor ezen dolgozott, akkor minden könnyen ment, mert tudta, hogy Drakula nem létezett. A blokk nem gátolta meg semmiben, és így kikerülhetett a keze alól az agyag vámpírportré.
Persze még ezek után sem lehetett biztos semmiben, de a kísérlet eredménye talán elég önbizalmat ad neki ahhoz, hogy elvégezzen még néhány tesztet. Talán... Igen. Talán még azzal is megpróbálkozik majd, hogy felkeres pár Vértestvért - talán éppen Victoriát -, és tanácsot kér tőlük, hogyan tudná visszanyerni korábbi tudását. Egy ilyen lépés természetesen nem veszélytelen. Mi van mondjuk akkor, ha a Vértestvér, akihez segítségért fordul, részese az ellene irányuló nagy összeesküvésnek? Mi van, mondjuk akkor, ha Victoria azonos azzal a bizonyos nővel? Beláthatatlan következményekkel járhat, ha leleplezi magát előtte.
Leopold halkan felnevetett. Beláthatatlan következmények? Bah! A legrosszabb esetben át kell költöznie egy másik városba, talán át kell települnie egy másik földrészre, ahol... ahol esetleg kellemesebben érezheti magát, mint itt.
Talán éppen az fogja tönkretenni az életét, ha megbizonyosodik afelől, hogy valóban egy összeesküvés áldozata, és az élet, amire emlékszik, puszta kitaláció. Vajon hajlandó lenne lemondani erről a talán hamis, de mindenképpen kényelmes múltról annak a másiknak, az igaznak, a kellemetlennek a kedvéért? Ha a nemzője nem létezett, csupán egy kitalált személy volt, egy olyan meselény, amit olyasvalaki kreált, aki rejtőzik előle, aki titkol valamit előle, akkor... Vajon milyen veszélybe kerül majd akkor, ha a memóriája visszatértekor egy kicsit felbolygatja a kialakult helyzetet?
Leopold képtelen volt válaszolni ezekre a kérdésekre, de azt már szilárdan eltökélte, hogy cselekedni fog. Hitt abban, hogy a művészet az igazságról szól. Talán a Vértestvérekkel kapcsolatos művei sosem kerülnek majd a nyilvánosság elé (ezt a többiek esetleg a Maszkarádé súlyos megsértésének tarthatják), de úgy érezte, legalább azok előtt a vámpírok előtt felfedheti az igazság egy-egy részletét, akik ugyanúgy keresik, mint ő maga.
De mindez nem sikerülhet, ha nem tud szobrot készíteni azokról, akik láthatják az alkotásait. Ha a vámpírok számára készült művek nem kapcsolatosak a vámpírokkal akkor az üzenet, amelyet közvetíteniük kellene semmiképpen sem juthat el a címzettekhez. Vegyük példának Rodint vagy Brancusit. Az ő művészetükben a központi téma a Nyáj volt, főként emberekről készítettek szobrokat, és mondandójuk el is jutott azokhoz, akikhez szólni kívántak. Talán létezik egy mód arra is, hogy úgy szóljon a vámpírokhoz, hogy közben nem őket ábrázolja, de ha azt akarja, hogy őszintének tartsák az üzenetét, akkor ez semmiképpen sem alkalmazható.
Végül hatalmas sóhajjal kicsomagolta a vászondarabból a korábban előkészített, nedves törülközőkbe bugyolált jókora agyagtömböt. Már alig várta, hogy munkához lásson. Amíg vérrel táplálkozik, addig örökéletű, de a türelme ennek ellenére korántsem volt végtelen.
A vér gondolatától összeszorult a gyomra és a torka. Eszébe jutott, talán jobb lenne, ha elhalasztaná a munkát, és előbb valami prédát keresne, ám ellenállt a csábításnak, és mereven az előtte lévő agyagtömbre nézett.
Félrelökte az állvány, hogy jobban körbejárhassa a piedesztálra helyezett agyagdarabot. A jobb kezét a tömbre tette, és az óramutató járásával egyező irányban megkerülte. Erős ujjai középtájon négy sekély barázdát hagytak. Újra megkerülte a piedesztált, közben feljebb húzta a kezét. A barázdák spirállá változtak.
Pár percig így szórakozott; úgy játszadozott az agyaggal, mint a macska az elcsípett egérrel, mielőtt felfalja. Aztán - éppen olyan hirtelen, ahogy a macska rászánja magát az egér bekebelezésére - hátrébb lépett, és gyors támadást indított a tömb ellen. Ragadozó madárnak érezte magát. Az ujjai karmokként meredtek, amikor lecsapott az agyagra és kitépett belőle egy kis darabot. Az agyagdarabkát a padlóra vágta, elég messze ahhoz, hogy ne taposson rá munka közben.
Tíz perccel később a korábban formátlan agyagtömb egy emberről készült mellszoborra kezdett emlékeztetni. Leopold testét és ruháját nedves agyagdarabok borították. Az ujjaira vastag masszaréteg tapadt; úgy tűnt emiatt legfeljebb rombolni tud a kezével, alkotni semmiképpen sem. A szobrászat lényegében mindig is benne a volt a pusztítás, Leopold hitt abban, hogy újat teremteni csakis a régi megsemmisítése után lehet. Talán ez az életszemlélet szolgáltatta a táptalajt ahhoz, hogy hajlandó volt megszüntetni a jelenlegi életformáját, ha reménye lehetett arra, hogy menet közben, de legalább a folyamat végén létrejöjjön egy másik, új.
Érezte, magával ragadja az alkotás lendülete. Ez mindig jó jel volt. Szinte elszakadt önmagától. Képtelen lett volna pontosan elmagyarázni, hogy mi történik vele; a dolog leginkább egy testen kívüli élményre emlékeztetett: időnként kívülről, fentről látta magát, a dolgozó testet. Ilyenkor képtelen volt tudatosan irányítani a mozdulatait. Néha teljesen megfeledkezett magáról, és csak akkor „tért vissza” a testébe, amikor fáradtan, lihegve összerogyott. Amióta vámpírként létezett általában a hajnal érkezése vetett véget a gyönyörteljes alkotó kínlódásnak. Amikor újra felfogta, amit az érzékszervei közvetítettek az agyába, sokszor meghökkenve bámult a művére, az idegennek, teljes mértékben ismeretlennek tűnő szoborra.
Szerencsére csak akkor került ebbe az önfeledt állapotba, amikor szabadon dolgozhatott, amikor a technikai szabályok és a megrendelő kívánalmai nem szorították korlátok közé a fantáziáját. Fiatal korában éppen ez a furcsaság győzte meg arról, hogy tehetséges, hogy nagy művésznek született, és egyszer a világ is el fogja ismerni a munkásságát. Tudta, a zsenialitás időnként egészen furcsa formákban jelentkezik, a saját excentrikusságát ilyen géniusz-manifesztációnak tartotta.
Ahogy azonban teltek az évek, fokozatosan rájött arra, hogy sosem fog feljutni a kívánt magasságokba, sosem fogja megkapni azt az elismerést, ami szerinte megilleti. Megértette, a világ csak akkor fedezi fel egy művész nagyságát, amikor ő maga nincs tudatában saját eszelősségének, saját különcségének. Rájött arra is, hogy az alkotás közbeni öntudatvesztés miatt még nem érdemli ki a dicsőséget, hogy ez nem jelent semmit, az egészet legfeljebb csak eszköznek lehet tekinteni, korbácsnak, amivel felhajthatja magát a valódi nagyság csúcsaira.
Most először úgy érezte, a műterme fölött lebeg. Elég tiszta maradt a feje ahhoz, hogy ez hatást gyakoroljon rá, bár mint újabban egyre többször lebegés közben sem tudta elfelejteni a tehetségével kapcsolatos kétségeit. Ahogy lenézett egy bátor és határozott művészt látott, aki magabiztosan formálgat egy agyagtömböt. Alaposan szemügyre vette az alakuló szobrot. Meglepődött. Egyetlen hibát sem fedezett fel rajta. Végre egy olyan darab, ami nem keltette fel benne az elégedetlenséget!
A női arc lassan bontakozott ki az agyagból. A formák jellegzetesek voltak, a felületek simák. Leopold látta, egy gyönyörű nő mása készül. A nyak érzékien ívelt, a fej kacéran, mégis szűziesen oldalra billent.
Aztán észrevette, hogy az alatta dolgozó szobrász elbizonytalanodik. Az addig 4/4-es ritmusban folyó munka lelassult, megtört a varázs, a művész szánalmas improvizációkba kezdett, elejtette formázókését, és egy hosszú pillanatig megkövülten, kábultan és összezavarodottan állt, mielőtt lehajolt volna érte. Aztán... mintha automata lenne, ismét munkához látott, mintha a fölötte lebegő Leopold a lelke, és nem a múzsája volna. Metodikusan dolgozott, már nem létezett az a szál, ami korábban hozzákötötte az alkotásához, már nem figyelt oda annyira. Leopoldnak feltűnt, hogy a szobornak ugyanazt a három részletét simítgatja, javítgatja, alakítgatja.
Biztos volt abban, hogy az a bizonyos tudati blokk lépett működésbe. Demoralizáló élmény volt; most történt meg először, hogy nem sikerült megalkotnia valamit, amit nagyon szeretett volna. Még ebben a majdnem-géniuszi állapotban sem volt képes sikeresen befejezni a megkezdett tevékenységet.
Úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a sors hullámai.
Elveszettnek érezte magát. Egyre távolabb, egyre messzebb került fizikai testétől, még magasabbra emelkedett, de ez most már szimpla menekülés volt. Fokozatosan elvesztette szem elől magát és a félig megformált agyagszobrot. Kezdte felfogni a környezetét, látta a műtermét, de bárhogy erőlködött, nem bírt egyetlen aspektusra koncentrálni. Látta a falak melletti hosszú asztalokat, a bozettókkal teli ládákat, az asztalokon elhelyezett félig kész munkáit, de mindent csak összességében érzékelt, a részletekre képtelen volt ráfókuszálni. A másik asztalon lévő agyag-, kő- és márványtömbökből is csak fehér és barna foltokat érzékelt.
Aztán ezek a részletek is eltűntek a szeme elől, már csak az alagsori helyiség téglafalait látta, a megvetemedett, korhadozó, de még mindig erős falépcsőt, amelyen fel lehetett jutni a földszintre, és a műterem alatt lévő száraz, hűvös jégveremre nyíló másik ajtót - azt az ajtót, ami mögött a nappali órákat töltötte kómaszerű állapotban, egy kemény matracon fekve, tollpárnák között.
Egy pillanatra úgy érezte, létezik még valami, ami mélyebben van, mint a jégverem. Valami, ami sötét, alaktalan és erős... Aztán megszűnt az érzés, de az agyában tovább motoszkált a különös gondolat.
Feljebb emelkedett, már a mennyezet alatt volt. Ebben az állapotban a vízszintes felület nem csak a két helyiséget választotta el egymástól: ez volt a álom és az ébrenlét határmezsgyéje is.
Aztán hirtelen... vakító, fehér fény lobbant, aminek hatására egyszeriben magához tért.

 

1999. június 20. vasárnap, 23:57
Egy elhagyatott vasöntöde
Atlanta, Georgia

A motoros átszáguldott Atlanta sötét utcáin. Nem akart ráfordulni az északot és délt összekötő, a belvárost darabokra szelő I-75-ös és I-85-ös autópályákra. Azokat, akik esetleg követik, úgy rázhatta le legkönnyebben, ha a keskeny mellékutcákon marad. Mert le kellett ráznia őket. Futár volt, de a Herceg alattvalói mindenkit üldözőbe vettek, mindenkire kimondták a Vérvadászatot, akiről feltételezni lehetett, hogy az anarchok közé tartozik.
Végigszáguldott Atlanta híres-hírhedt sikátorain, és közben óvatosan, fokozatosan a helyes irányba fordult. Elégedett volt; senki sem követte. Kifordult egy szélesebb útra, végigszáguldott rajta, és áthajtott egy téren, amelynek a túlsó oldalán egy masszív, acélbordázatú téglaépület állt.
Tudta, ilyen terepen a legsebezhetőbb, ezért felgyorsított. A BMW szolgálatkészen reagált a parancsra. A motoros ügyesen, gyakorlottan kerülgette az utat egyenetlenné tévő gödröket és buckákat.
Ahogy közeledett az épülethez, amely egy régi vasöntöde maradványa volt - csak az egyik fala maradt viszonylag ép -, a futár még egyszer, utoljára hátranézett a válla fölött, hogy meggyőződjön arról, tényleg tiszta-e a levegő.
Tiszta volt.
Aztán...
Megszólaltak a fegyverek.
A golyózápor az ép fal irányából érkezett. A futár kis híján lefektette a motort a járdára. Ha megteszi, az éles szélű kő- és betondarabok biztos összezúzzák a testét.
Amikor úgy-ahogy magához tért a sokkból, amit az okozott neki, hogy az övéi nyitottak rá tüzet, észrevette, hogy a feje fölött nagy kaliberű fegyverekkel lövöldöznek. Hátranézett.
Senkit sem látott. Gyorsan körbepillantott, majd felemelte a fejét. Három helikoptert fedezett fel. Eddig a saját gépe dübörgése miatt nem hallotta a rotorok zaját. Az alakzat csúcsán haladó gép fekete volt, jelzés nélküli. Minden bizonnyal ez követte idáig. A másik kettő még viszonylag távol lebegett, de egyre közeledtek. Ezek rendőrségi gépeknek látszottak.
A futár átkozódni kezdett, aztán keményen meghúzta a gázkart, hogy az utolsó csepp teljesítményt is kifacsarja a bajor gyártmányú gépből. A motor hirtelen megugrott, már majdnem száznyolcvannak száguldott. A futár dühös volt. Nem elég, hogy egy ilyen ostoba üzenet miatt kell megdöglenie, ráadásul nem sikerült teljesíteni a legfontosabb kötelességét, megszegte a legelső szabályt: ne vezesd az ellenséget a rejtekhelyre.
A golyók úgy kopogtak körülötte, mint záporban a súlyos esőcseppek. Az egyik átfúrta a karját, belefúródott a jobb combjába. Majdnem elvesztette a gép fölötti hatalmát, de ép bal karjában szerencsére elég ghoul-erő maradt ahhoz, hogy megtartsa a motort. Legalábbis egyenlőre.
A jobb karjával használhatatlanná vált. A gázkart még meg tudta húzni, de a könyöke nem hajlott be, a keze nem mozgott úgy, mint korábban. Ilyen állapotban képtelenség jól motorozni.
Ismét visszanézett. Az elől haladó helikopter és a zsarugépek között még mindig nagy volt a távolság. Ha sikerülne bemanővereznie magát az egyik sikátorba, talán megúszhatja.
A futár megrántotta a féket. Ugyanabban a pillanatban jobbra döntötte a motort, és oldalra csúszott a nyeregben. A bal lábát egészen magasra húzta, ép karjával erősen markolta a kormányt.
Szikrák fröccsentek elő a betonból, az oldalára dőlt motorról levált néhány apróbb alkatrész. A futár kínlódva próbálta maga alatt tartani az egyenetlen úton szánkázó gépet. A feje fölött hirtelen megjelent a helikopter; a madárka nem tudott olyan gyorsan fékezni, mint a motoros. A futár felpillantott. A helikopter pilótája lassítani kezdett, a gép oldalra fordította az orrát, hogy kitérjen, és belekezdjen egy újabb gyilkos körbe.
A helikopter felgyorsított. Amint eltávolodott nekikészült, hogy ráforduljon a régi vasműben az anarchok által kiépített állásaira, a futár a bal karja megfeszítésével, minden erejét latba vetve egyenesbe hozta a motort. A sebessége ekkor már csak harminc mérföld/óra lehetett, de amint visszaült a nyeregbe villámgyorsan felgyorsított. A manőverrel sikerült a vezérhelikopter háta mögé kerülnie, ám még mindig volt kettő, ami őt üldözte.
A motor szánalmas állapotban volt, mindenáron jobbra akart fordulni, ám a futár a bal karja egyetlen mozdulatával egyenesbe rántotta.
A futár látta, hogy a fekete helikopter elhúz a téglából és acélrudakból emelt fal fölött. A madárka az orr-géppuskájával szétlőtte a fal egy részét; a lehulló törmelékdarabok között a futár megpillantotta egyik Vértestvér barátját.
A helikopter kitért, hogy új pozícióba kerüljön. Sejteni lehetett, hogy a következő támadás során a két zsarumadár is csatlakozik hozzá.
A futár azt is látta, hogy tőle balra, a belváros felé vezető I-75-ös sztrádáról kivezető úton kocsik közelednek. Mindegyik tetején kék fény villogott...
A futár káromkodni kezdett, és dühödten kipréselte a motorból a benne maradt erőt. Amikor a gép jobbra akart kanyarodni nem korrigálta az irányt, befordult a fal mellett, hogy ugyanott keressen fedezéket, ahol a társai. Közben az agyába villant egy gondolat. Vajon a Végső Halállal való találkozás mennyiben különbözik az egyszerű halandók pusztulásától? Lehet, hogy ghoul, lehet, hogy vámpírvér van az ereiben, de... Talán ugyanúgy fog meghalni, mint mások.
Vajon a zsaruk mit fognak kezdeni azokkal a vámpírokkal, akik élve kerülnek a kezeik közé?
A futár úgy érezte, hogy a Herceg nemtörődöm módon megszegte a Maskarádé törvényeit amikor rendőröket uszított az anarchokra.
Ennyi minden cikázott keresztül az elméjén ezekben a végső másodpercekben. Ilyen gondolatok foglalkoztatták - először és utoljára ebben az életben.
A fal mögött egy pillanatig biztonságban volt. Begurult az egykori mennyezet maradványa alá, leállította a motort, leugrott a gépről. Megnyomorított jobb karja petyhüdten himbálózott a teste mellett.
Meglátta Theloniust; odasietett a termetes Brujahhoz. A férfi öltönyén egyetlen apró gyűrődést sem lehetett felfedezni. Egy mobiltelefont szorított a füléhez, de ahogy a ghoul a közelébe ért azonnal eltette a készüléket.
Thelonius ahhoz képest, hogy Brujah volt, túlságosan szelídnek tűnt. Ez furcsa volt, hiszen a Herceg éppen miatta szabadította rá a bandára a zsarukat. A látszat azonban csalt: a fiatal, kedves arcú, fekete férfi szükség esetén veszedelmes vadállattá tudott változni. Valójában azon kevesek közé tartozott, aki harcolni mert Benison herceg ellen, és még mindig élt. Természetesen a herceg is életben maradt - ha nem így lett volna, akkor már régen végetér a vénei és Thelonius anarchjai között dúló háború.
- Bocsáss meg, uram - mondta a ghoul. - Én vezettem el őket hozzád. Amint sikerül visszavernünk őket, vagy... sikerül elszöknünk előlük, vállalom a büntetést, amit rám mérsz.
Thelonius először úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a ghoult, de aztán mégis válaszolt:
- Ne légy ostoba, Thomas. A támadás már jóval a te érkezésed előtt megindult. Valamilyen más módon találtak ránk. Talán kémek segítségével. Egyikünk vonzónak találta azt az arrogáns és gyalázatos társadalmat, amit a Herceg alakított ki a városunkban.
- Ha így állunk, akkor megölöm az árulót!
- Ezen már túlvagyunk - mondta Thelonius, és a futár elé tartotta véres kezét. - Ami a rendőröket illeti... Nos, talán vissza tudjuk riasztani őket. Esetleg nyerhetünk magunknak egy kevéske időt.
Thelonius felemelte a karját. A betört ablakokon keresztül a ghoul csak néhány röpke pillanatra látta meg a fekete helikoptert, de ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy megállapítsa: a támadás folytatódik. Felugattak a fegyverek, a golyók megtépték a téglákat. Thomas arca megrándult. Hirtelen fütyülő hang hallatszott, és két lángcsóva száguldott keresztül az égen. Az egyik elrepült a semmibe, a másik azonban telibe kapta a helikoptert.
Az irtózatos robbanás megrengette a levegőt és a földet.
Az anarchok üdvrivalgásba törtek ki. Thomas látta, maga Thelonius is elmosolyodik.
- Lássuk, ettől meggondolják-e magukat - mondta a Brujah.
A két rendőrségi helikopter - közben már ezek is tüzelő pozícióba helyezkedtek - gyorsan felemelkedett. A gépfegyvereikből előrobbanó golyók magasan a régi gyártelep fölött száguldottak el.
- Most megpróbálhatjuk - mondta a Brujah.
Thelonius éleset füttyentett, és meglóbálta a karját. Az anarchok előugráltak rejtekhelyeikről, lemásztak az állványokról, csak néhányuk maradt a helyén. Ezek készenlétbe helyeztek egy újabb rakétát. Thomas látta, hogy az egyik izmos Brujah - Trevornak hívták - a gyorsan emelkedő helikopterek irányába fordítja a fegyvert.
A helikopterek nem menekültek elég gyorsan. A magas fal tetejéről kilőtt rakéta ráállt az egyikre. A gép pilótája vagy megijedt, vagy nem rendelkezett elég gyakorlattal; már nem bírt kitérni a tűzhalál elől.
- Megvolnánk - mondta Thelonius.
A ghoul a vezérére nézett.
Az anarchok vezére letépte magáról a ruháit. Csodálatosan arányos, izmos, ébenfekete teste olyan volt a holdfényben, akár egy tökéletes szobor. Thelonius a futár arca elé tartotta az egyik karját.
- Igyál egy kis vért. Enélkül belehalnál a sérüléseidbe... De ahhoz mindenképpen túl gyenge volnál, hogy velünk együtt menekülj.
A ghoul meghökkent, de nem habozott. Elkapta a Brujah karját, mohón rászorította az arcát. Eddig még sosem kapott vért a vezértől; eddig még csak Thelonius alattvalói táplálták. Még sosem ízlelt ilyen csodálatos nedűt, még nem volt vér a szájában, amely ennyi erőt juttatott a testébe.
Amikor a vér átcsorgott a testébe, a ghoul érezte, azonnal kifejti hatását. Sérült karja egyetlen másodperc alatt használhatóvá vált, sőt, még némi erő is visszatért az izmaiba. Valódi vámpírvér, gondolta. Csodálatos! Egy Brujah primogén vére. Vagyis... egy egykori primogén vére, mert hogy az anarchok lázadásának kitörése óta ez a pozíció többé nem létezett.
A pompás folyadék hirtelen elapadt. A Brujah karján apró folt vöröslött, de a vérzés rögtön abbamaradt, amikor a ghoul hátradőlt, és levette a száját a sebről.
Thelonius megtaszította a ghoult, aki elindult, előbb lassan, aztán futva. Thomas végül már rohant az éj leple alatt. Mellette ott futott Thelonius, a hátuk mögött pedig a nyolc anarch. A nyolc közül öten a Vértestvérek közé tartoztak, hárman pedig Thomashoz hasonló ghoulok voltak. Thelonius már régebben megígérte a ghouloknak, hogy amint megnyerik ezt a háborút végrehajtja velük az Ölelés szertartását.
Ahogy a tépett csapat áthaladt a szemetes gyárudvaron, Thelonius oldalra pillantott, és megkérdezte Thomastól:
- Üzenetet hoztál, vagy egyszerűen csak visszatértél?
Thomas futás közben nem tudott olyan könnyedén beszélni, mint, a Brujah, de sikerült kilihegnie magából a választ.
- Üzenetet... hoztam...
- Add át - mondta a vezér.
Thomas a mellénye alá nyúlt, előhúzott egy lepecsételt borítékot, és bizonytalanul Thelonius felé nyújtotta. A vezér kikapta a kezéből, és futás közben felnyitotta.
Thomasnak fogalma sem volt arról, hogy lehetett képes Thelonius futva, a terepet figyelve olvasni, de... valahogy megcsinálta. A ghoul még jobban vágyott rá, hogy Vértestvér lehessen, mint korábban bármikor.
- Benjamintól érkezett - mondta a Brujah.
Thomas kezdett kifáradni, de még nem fogyott ki a testéből az erő, ami vezér vérével jutott belé.
- Benjamintól? - kérdezte.
- A Venture-től - magyarázta Thelonius, aztán oldalra fordult, és halkabban, mintha csak magában beszélne, hozzátette - Azt akarja, hogy holnap éjjel vegyek részt a party-n. Benison is ott lesz... - Elhallgatott, felgyorsított, és jócskán leelőzte a többieket.
Két éj múlva találkozunk a menedéken! - kiáltott vissza.
Néhány másodperccel később a holdfény már nem csillantotta meg az ébenfekete testet; Thelonius beleveszett az éjszaka koromsötét mélyébe. Futás közben elgondolkozott. Az ár, amit Benjamin kér, talán túlságosan magas. Ugyan mi oka lenne neki arra, hogy az egyik herceg helyett egy másik előtt hajtson fejet?

 

1999. június 21., hétfő, 01:50
Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Leopold azonnal tudatához tért. Most nyoma sem volt annak a zavarodottságnak és lassúságnak, ami az ébredés után szokott erőt venni rajta.
Megmozdult, és ugyanabban a pillanatban rémület áradt szét benne. Átvillant az agyán, hogy a kezét bilincs szorítja - aztán eszébe jutott, hogy csak az ujjaira és a tenyerére száradt agyag irritálja a bőrét. Amikor megfeszítette az ujjait az agyagréteg megrepedt, pár darabkája a poros padlóra hullt.
Leopold a padlón feküdt. A testét beborította a korábban készített szobrok hulladéka. Ritkán takarított, úgy félévente, általában csak akkor, amikor már nem fért a kosztól, a halmocskákba gyűlt agyagdaraboktól.
Felnézett a mennyezetre, és egy pillanatra mintha meglátta volna magát odafönt. Minden művész így bámulható, múzsájára... A szeme kitisztult, és már csak a vastag fagerendákat látta, amelyek száz éve ugyanazon a helyen voltak, ugyanazt a terhet tartották. És ugyanitt lesznek az elkövetkezendő száz évben is... Mintha immunisak lennének az időre. Ó, bárcsak valamelyik szobra is ilyenné válna! Bárcsak sikerülne valami olyasmit létrehoznia, ami kiállja az idők próbáját, ami tanúja lehet a Csorda nemzedékváltásainak!
Pislogott egyet. Csak ekkor fogta fel, hogy a feje annak a piedesztálnak a közelében van, amelyen a legutolsó mellszobra áll. Ahogy a szoborra gondolt keserűség és csalódottság áradt szét benne. És persze a tanácstalan tehetetlenség. Ostobának érezte magát. Hogyan is remélhette, hogy a múltja valami különlegeset, valami meglepőt tartogat a számára? Lehet, hogy éppen ez az a bizonyos demencia, a halhatatlansággal együtt járó őrület, amely egyes Vértestvérek szerint megzavarja a vének elméjét? Hiszen éppen csak megkarcolta múltjának felszínét, és... tessék! Máris széttört agyagszobornak érzi magát. Mintha ő lenne a gyenge akaratú Toreadorok mintapéldánya. A pozőr szobrász, aki még azt a nyolcvanhét évet sem fogja megélni, amit a Biblia emleget.
A feje tiszta volt, erősnek érezte a testét, mégsem akart megmozdulni. A padlón fekve is éppen eleget látott a mellszoborból; megtépázott önbizalmának köszönhetően úgysem bírta volna alaposabban szemügyre venni. A fejen az egyenes orr kilógott a telt, kissé szétnyílt ajkak fölé....
Hosszú ideig maradt így, olyan gondolatokba merülve, amelyek semmit sem eredményeztek, értelmetlenek voltak. Végül, amikor már szúrta a hátát a száraz agyaghulladék, nagy nehezen feltápászkodott.
Kihúzta magát, lassan elindult a falépcső felé. Megmarkolta a korlátot, lassan felment. A lépcsősor tetején megállt, és hirtelen visszafordulva ismét a mellszoborra nézett.
Egy szédületesen szép nő bámult vissza rá. A fej oldalra billent, a nyak kifelé domborodott. Ez a szobor nem az a félkész mű volt, amire emlékezett, hanem egy befejezett alkotás. Egy gyönyörű fej... Leopold visszarohant a lépcsőn, átfutott a műtermen, a mellszobor elé állt.
A nő válla karcsú volt, sima és meztelen. Legalábbis Leopold úgy képzelte, a hozzá tartozó, nem létező testet vagy nem fedi semmi, vagy egy olyan mélyen dekoltált ruha van rajta, ami tökéletesen illik a csinos vonásokhoz. Mintha valódi, formás csontok domborodtak volna az agyagbőr alatt, a vállak tartása egyszerre fejezett ki erőt és magabiztosságot.
Az arcon halvány félmosoly ragyogott, de nem ez, hanem az ázsiai jellegű szempár adott furcsa dimenziókat az egésznek. A tekintetben ámulatot lehetett felfedezni, bár ez valahogy elveszett a mandula alakú, mélyedésekben, a félig hunyt agyagpillák alatt. A széles arccsontok remek összhangban voltak a keskeny állal. A homlokra ráhullt egy rakoncátlan hajtincs - egy olyan tincs, amiből arra lehetett következtetni, hogy a nő haja rövid és kissé göndör.
A szobron volt egy olyan részlet, amit Leopold nem vett észre. Talán azért nem, mert már oly sokszor látott ehhez hasonlót, hogy már teljesen természetesnek tartotta. A vámpírfogak... Felső szemfogak. Nem voltak feltűnőek, de a szétnyitott ajkak között fel lehetett fedezni hegyes végüket.
Ez volt az a részlet, amit nem lehetett hétköznapinak nevezni. Leopold megkapaszkodott a piedesztálban, előredőlt, mindkét tenyerét az állványhoz szorította, és szétterpesztette a lábát. Úgy állt ott, mintha arra készülne, hogy eltűrje valami rendőr motozását. A fejét a karjai közé hajtotta; a koponyája olyan volt, akár egy élettelen inga, amelyet csak a nyak köt össze a felsőtesttel.
A fogak nem csupán azt jelentették, hogy sikerült megalkotnia az egyik Vértestvér szobrát. Nem. Ez volt az a vámpír, aki annyi izgalmat és gyötrelmet okozott már neki, bár nem volt azonos azzal a szépséggel, aki - emlékei szerint - végrehajtotta rajta az Ölelés szertartását. El sem tudta hinni igazán, hogy mit hozott létre, és egyszerűen nem értette, miért nem ismerte fel azonnal.
Felemelte a fejét, és a nő agyagszemébe nézett. Mintha élet lenne benne... Megrázta a fejét. Ez Victoria Ash volt, az atlantai Toreadorok primogéne. Az ő érzéki, preraffaelita szépsége volt az, ami megragadta Leopold fantáziáját, bár a szobron a vonásai inkább a modernkor ideáljaihoz tették hasonlatossá. Ő volt Vénusz, az időtlen szépség jelképe.
Leopold hosszú ideig bámult a szoborra, és azon töprengett, vajon ez mit árul el a múltjáról. Talán a két dolognak semmi köze sincs egymáshoz, talán ez az egész a jövőre utal. A jövő? Leopold erről is éppen olyan keveset tudott, mint a múltról. Ám ha Victoria fontos szerepet fog játszani a jövőjében, akkor... Akkor inkább ezt a jövőt akarja megismerni, és nem az elvesztett, elfeledett múltat.
Leopold lassan távolabb lépett, és újra a szoborra meredt, hogy teljes bizonyosságot szerezzen feltételezéséhez. Ez az arc, az a kissé keleties szempár, a kecses nyak... Igen, minden kétség kizárva. Ez Victoria.
Előrelépett és kissé előrehajolt. Az ajkát az agyagszoborra szorította, nyelvét befúrta az agyag-Victoria nyitott, mosolygó ajkai közé.

 

1999. június 21, hétfő, 02:02
Skyline Hotel
Atlanta, Georgia

Benjamin a belvárosi szállodája legfelső szintjén állva az atlantai éjszaka panorámáját nézte. Az épület tulajdonosa az egyik álcavállalkozása volt. (A cégei legtöbbjéről azt se nagyon tudta, hogy milyen formában működik, mennyi valós tevékenységet fejt ki.) Ezen, a legfelső szinten elvileg rengeteg eszközt és felszerelési tárgyat kellett volna elhelyezni, de mivel a cég anyagi tartalékai idő előtt kimerültek, nem lehetett mindent az eredeti terv szerint befejezni és felszerelni.
Az igazat megvallva Benjaminnak sokkal jobban tetszett így, félig készen. Megengedhette magának a luxuskörülményeket, a többi menedékében nem is szűkölködött semmiben, ám amikor gondolkozni akart éppen ilyen spártai körülmények között szeretett lenni.
Komputer az íróasztalon. Egy kis dohányzóasztal. Egy nagy térképasztal, tíz hatalmas, a dokumentumok tárolására alkalmas fiókkal. Egy rejtekajtó arra az esetre, ha gyorsan kell odébbállni.
Benjamin a belváros északi pereme felé, a felhőkarcolókon túlra meredt. Szerette volna látni, mikor lövik ki a rakétákat. Erről a helyről kitűnően áttekinthette a kétmérföldnyi távolságban zajló csatát. Megigazította a szemüvegét - ez az ideges szokás még halandó korából maradt meg. Nyugtalanságnak más nyoma nem látszott rajta.
Fehér inget, fekete nadrágot viselt. Ha más színű inget vett volna fel, a fekete bőrű férfi alakja teljesen beolvad a félhomályos helyiség árnyai közé. Tudta, adódhat olyan helyzet, amikor ez igencsak jól jönne, ám mégsem szerette, ha minden egyes ruhadarabja sötét, esetleg fekete. Az ilyen öltözködést meghagyta a divatmajmoknak és a lázadóknak. Ő nem volt sem Toreador, sem Brujah; a csupafeketét meghagyta nekik.
Ezen az éjszakán rákényszerült, hogy beleavatkozzon a Toreadorok és a Brujahok ügyeibe. A Brujahok dolgába mindenképpen, hiszen a Thelonius által vezetett anarch-banda tagjai elvileg ehhez a klánhoz tartoztak. Lehet, hogy volt köztük egy-két Gangrel is, de Benjamin információi szerint a csapat testét néhány Brujah és pár ghoul alkotta.
A csapat... aminek Thelonius a vezére. Szánalmas banda, a Vérátok jócskán lecsökkentette a létszámát. Thelonius szerencsére nem alkalmazta a Sabbat taktikáját, ő nem hozott létre rohamcsapatokat - nem hajtotta végre válogatás nélküli jelölteken az Ölelés szertartását pusztán azért, hogy hű katonákra tegyen szert.
A háború, amit Thelonius vívott, tulajdonképpen a szabályok szerint zajlott. A Brujah túlságosan büszke volt ahhoz, hogy ilyen megvetendő lépéseket tegyen, ő nem tette kockára a komoly győzelmet az apróbb diadalokért. Ez jó is volt, de ugyanakkor rossz is, hiszen azt jelentette, hogy hosszú távon gondolkozik, messzire tekint, nem csupán azzal a csatával foglalkozik, amit a Ventrue biztonságos távolságból figyelt.
Benjamin egy kicsit pragmatikusabb volt Theloniusnál. Ő a győzelem biztosítása érdekében elgondolkozott volna a rohamcsapatok létrehozásán, talán alkalmazza is ezt az eszközt, amelynek létezése a csatározások befejezését követően több probléma forrása lehetett, mint maga a háború.
Persze Benjamin személyes jellegű okok miatt gyűlölte az Atlantában kialakult helyzetet, Thelonius azonban ideológiai háborút vívott Benison herceg ellen. Benjamin is egy elvért harcolt, de bevallotta magának, hogy a herceg, és ezerszer elátkozott asszonya, Eleanor (az a szukafajzat nemző, aki kiterjesztette volna rá a hatalmát, ha nem tudja, hogy a saját akaratából is vissza fog térni hozzá) drámaian befolyásolta az általa alkalmazott módszereket.
Vajon Thelonius felfogta annak a döntésnek a mélységét, amelynek meghozatalára Benjamin készül?
A Ventrue ellépett az ablaktól, visszament a térképasztalhoz. A hírszerzői által készített jelentéseket már előző nap kikészítették az asztalra. Benjamin órákkal korábban áttekintette az egészet, de nem talált benne egyetlen érdekes részletet sem.
A keze az egyik lap felé mozdult, felemelte, újra elolvasta a ráírt szöveget.
Ideje lépéseket tennünk Benison megállítása érdekében. Ismerem a titkod, Benjamin, és a holnap éji összecsapás után Benison is ismerni fogja.
Az üzenetet Thelonius írta alá. A levelet egy órája hozta az egyik motoros futár. A lap egy nem létező cég cégjelzéses borítékában érkezett, a futár a recepción adta le, és közölte, hogy mindenképpen és a lehető leghamarabb fel kell jutnia a legfelső szinte. A különös utasítás felkeltette Benjamin ghouljának, August Rileynek az érdeklődését. (Ez a fiatal nő vezette a szállodát; a Benjamintól kapott vérnek köszönhetően napi huszonnégy órát dolgozott. Valamikor maga Benjamin is ilyen fáradhatatlan volt. Valamikor - mielőtt Vértestvérré vált, és még a nappali világosságban is aktív maradhatott.)
Benjamin megértette, hogy Thelonius az ezen az éjszakán megrendezésre kerülő Nyári Napforduló party-n akarja leleplezni a titkait. Valószínűleg azért teszi, mert el akarta terelni magáról a herceg figyelmét, hogy időt nyerjen és felkészülhessen az ellentámadásokra. Ezzel a lépéssel csak egy rövid távú célt sikerülhet elérnie, de... De aki rövidtávon életben marad, annak esélye nyílik arra, hogy komolyabb győzelmet arasson.
Benjamin lelassíthatta volna a lázadókat üldöző herceget. Igaz, a város rendőrsége úgy táncolt, ahogy Benison fütyült, ám az igazságszolgáltatási rendszer többi részét Benjamin irányította. A saját halandóival könnyedén ki tudta védeni mindazokat a lépéseket, amelyeket a herceg tétetett meg a Csordához tartozó bábjaival. Theloniusnak már az is komoly időnyereséget jelenthetett, hogy a rendszerben Benjamin halandói hivatali hatalmukkal élve lelassították a letartóztatási parancsok jóváhagyását.
De vajon Benjamin elég bátor volt ahhoz, hogy megtegye ezeket a lépéseket? Az biztos, hogy nem ijedt meg Theloniustól. Fenyegetés ide vagy oda, ő mindig azt tette, ami a legjobban szolgálta az érdekeit.
Benjamin az egészből annyit szűrt le, hogy választani kell Thelonius és Eleanor között. Melyikből válna jobb báb, vagy szövetséges? Melyiket tudná könnyebben és nagyobb sikerrel mozgatni? Melyiktől várhatna nagyobb segítséget? Nem határozott; tudta, ráér ezzel, mert a party előtt nem sok mindent tehet a herceg ellen.
Benison azonnal rájönne, hogy Benjamin hatására lassult le az anarchok elleni hajtóvadászat. A Ventrue feltette magának a kérdést: van-e értelme annak, hogy problémákat gyárt magának, amikor mások képesek és hajlandóak gondot okozni neki?

 

1999. június 21., hétfő, 03:18
Piedmont Avenue
Atlanta, Georgia

Ez volt az az eredmény, amitől Leopold a leginkább tartott: egy felelet. Egy olyan válasz, ami számtalan újabb kérdést vetett fel a létezésével.
Csak annyit tudott biztosan, hogy képes szobrot készíteni egy Vértestvérről. Igaz, csak ebben a furcsa önkívületi állapotban, amit sosem tudott irányítani, de... akkor is megcsinálta. Ráadásul ez a kábulat valahogy más volt, mint a korábbiak. Csak nehezen és homályosan tudta felidézni annak a valaminek a részleteit, amit önmaga asztrális testének vélt, arra viszont emlékezett, hogy érezte: ebben a mágikus teremtési állapotban leomlanak mentális torlaszai. Aztán még magasabbra emelkedett, egészen addig, míg újra beleveszett a tudatosság állapotába.
Normális esetben szellemteste karnyújtásnyi távolságban lebegett a munkát végző fizikai test fölött. Talán az, hogy a Vértestvérek közé tartozik, megerősítette ezt a képességét. Vagy az is lehet, hogy alapállásból nagyobb erővel rendelkezett, mint gondolta. Talán ez az erő elég nagy ahhoz, hogy ismét művészgéniusznak tarthassa magát - teremtőnek, aki elég őrült és elég extrém ahhoz, hogy csodákat hozzon létre.
Leopold nem tudta, mi történt vele. Csak egyetlen dologban volt biztos: több válaszra van szüksége. Ha nem adja fel, legyőzheti ezt a kérdéshidrát (minden megválaszolt kérdés két újabb talányt eredményezett), és végül talán belebotolhat egy olyan igazságba, aminek birtokában nekiláthat a vérző szörny elpusztításának, mielőtt az ismét feléledne.
Problémát csak az jelentett, hogy barátja éppen olyan kevés volt, mint ellensége. Távol tartotta magát a politikától, mert nem akart ellenségeket szerezni magának, de eközben barátokat sem szerezhetett, hiszen a többi Vértestvér nem látott okot arra, hogy szövetkezzen vele. Volt néhány halandó, akikhez végszükség esetén fordulhatott. Például Rose Markowitz, az a nő, akinek egyszer megmentette az életét az utcán, akinek segített visszakerülni a művészeti világba. Igen, Rose-ra számíthat, de nincs olyan vámpír, akihez ebben a helyzetben bizalommal fordulhatna.
Hacsak Hannah nem hajlandó segíteni neki. Ezen elgondolkozott.
Előző este is Hannah járt a fejében, amikor elhaladt a lakása előtt. Hannah lakása... Mindig így gondolt arra a helyre, pedig - gyanította - valójában a Tremere atlantai központja volt, azé az extrém módon hierarchikus kláné, amelynek tagjait valószínűleg a közös vérvonalon kívül a közös vér is összekötötte. Valahol úgy hallotta, hogy a neonátoknak, az újonnan létrehozott vámpíroknak a klán valamennyi öregjének véréből inniuk kellett.
A Vértestvérek számára a vér azonos volt a hatalommal, és nem csupán azért, mert erőt nyertek belőle. A Csorda tudománya szempontjából teljesen mindegy lett volna, hogy milyen anyag változtatja a hitvány embereket vámpírrá - a folyamattal és az átalakulással kapcsolatos titkokra semmiképpen sem tudott volna magyarázattal szolgálni. Az a halandó, aki vámpírvért ivott, ghoullá változott. Az a vámpír, aki megitta egy másik vámpír vérét, ez utóbbi rabszolgájává lett. Leopold számtalan olyan történetet hallott, amelyeknek az volt a lényege, hogy a vámpírvérben lévő erőt meg lehet dézsmálni. Az ilyen sztorik többségében a főszereplők Tremerék voltak, annak a klánnak a tagjai, amely állítólag nem Káintól eredeztette magát, hanem egy olyan titkos csoporttól, aminek mágikus erőkkel bíró tagjai a középkorban transzformálták magukat.
Leopold csüggedten megrázta a fejét. Rengeteg ilyen történet létezett. Egyik sem tűnt igazán hihetőnek, de valamennyiben ott volt az igazság magja. Egy örökkévalóság is kevés lenne ahhoz, hogy rendszerezze és átvizsgálja a pletykákat, a meséket, kiemelje belőlük a valódi igazságtartalmat.
Hannahra gondolt, és szinte örült, hogy akkoriban, körülbelül egy éve még képtelen volt szobrot készíteni a Vértestvérekről. Korábban még sosem találkozott nála morózusabb, kedvetlenebb és kiégettebb vámpírral vagy emberrel. Hannah-ban mintha egy prűd viktoriánus, egy szigorú és merev tanárnő, és egy komor kvéker valamennyi rossz tulajdonsága egyesült volna. Sovány, már-már vézna volt, kifejezéstelen arcú, és olyan kísérteties, akár egy égni vágyó salemi boszorkány.
Hannahról nem lett volna lehetetlen szobrot készíteni, de Leopold gyanította, modellt állni sem lenne túlságosan sok kedve, és nem volna valami élvezetes együtt dolgozni vele. Abban egy percig sem kételkedett, hogy a nő képes lenne órákon, akár napokon át mozdulatlanul ülni, ha éppen ezt kívánja tőle, de abban már nem bízott, hogy sikerülne megtalálnia benne azt a lényeget, azt, amit meg lehet ragadni, amit érdemes lenne agyagban, kőben vagy márványban megörökíteni.
Mégis megpróbálta, azon az éjszakán tett kísérletet erre, amikor Hannah váratlanul betoppant a műtermébe. Leopold emlékezett rá, hogy azon az estén valami gondja volt az egyik ügyetlen modelljével. A kétségbeejtően izgága lány hirtelen felsikított, és a lépcső aljában álló, feketébe öltözött, csuklyás alakra mutatott. Kis híján Leopold is felordított, ám Hannah hátralökte a csuklyáját. Leopold azonnal felismerte - a Vértestvérek egyik összejövetelén már korábban találkozott vele.
- Úgy hallottam, képtelen vagy megformázni egy vámpírszerű alakot - mondta Hannah tompa, színtelen hangján, amiről Leopoldnak mindig valami monotonul zümmögő gép jutott az eszébe.
A rémült halandó újra felvisított, Leopoldhoz rohant, védelemért esedezett, de aztán - olyan hirtelen, mintha folyékonnyá váltak volna a csontjai - összeroskadt, a padlóra omlott és elhallgatott.
- Igen, így igaz - válaszolta Leopold, miközben leguggolt a padlón fekvő alakhoz, hogy a hátára fordítsa. Lesöpörte a nő melléről és hasáról a rátapadt kőtörmeléket, felültette, és a piedesztálhoz támasztotta a hátát.
Leopold aggodalmas arccal nézhetett a halandóra, mert Hannah megjegyezte, hogy nem kell aggódni miatta, magához fog térni, és az ájulása előtti tíz másodpercre ugyanúgy nem fog emlékezni, mint az eszmélését követő pillanatokra.
Hannah kihangsúlyozta, hogy a halandó emlékezetéből kieső időszak maximum húsz másodperc lesz, aztán megkérdezte Leopoldtól, miben lehet a segítségére. Ha valaki más teszi fel ezt a kérdést, Leopold talán rosszindulatot vagy gúnyt gyanít mögötte, ám Hannah arcán egyetlen apró mosoly sem jelent meg, a szemét sem húzta össze; egyetlen jel sem utalt arra, hogy nem őszinte az ajánlkozása. Leopoldnak olyan érzése támadt, hogy Hannah minden cselekedetét gondos mérlegelés előzi meg, hideg fejjel csinál mindent és úgy, hogy egyetlen pillanatra sem zökken ki a közömbös külső megfigyelő szerepköréből.
Leopold már nem emlékezett rá, hogy mit válaszolt, de tudta, ha újra felelnie kellene, és ha a bátorsága nem hagyná ismét cserben, akkor valami vérlázítót mondana - pusztán azért, hogy lássa Hannah reakcióját. Megrázta a fejét. Nem, ezzel sem érne el semmit. Hannah a leggroteszkebb vagy legemelkedettebb kérést is ugyanazzal a sztoikus nyugalommal hallgatná végig. Felfogta, hogy semmivel sem tudná megrepeszteni a nő közömbösség-páncélját.
Hannah ezután megkérte Leopoldot, készítsen róla szobrot.
- Ha nem ismered a Tremere mágia trükkjeit, amivel meg tudod törni a gátjaimat - válaszolta Leopold keserűen -, csak az idődet vesztegeted.
Ezt a feleletet akár csípősnek is lehetett minősíteni. Hannah eljátszotta, hogy nem hallotta. Leopold később hálás volt neki ezért. Hannah idősebb, és sokkal erősebb volt nála; ő húzta volna a rövidebbet, ha nézeteltérésre kerül sor. Szerencsére idejében észbe kapott, a nyelvére harapott, és dühösen átkozta magát meggondolatlanságáért.
Hannah leült abba a székbe, amelyből percekkel korábban a halandó nő felpattant. Lehetetlen volt elkészíteni a szobormását, de ő legalább nem mocorgott. Sőt, szinte őrjítő mozdulatlansággal ült. Leopold ekkor már régen hozzászokott, hogy a Vértestvérek nem lélegeznek - a halandók mellkasának emelkedése-süllyedése, a légzésük ritmusa sokszor segített neki a munkája ütemezésében -, ám Hannah merevsége egyszerűen... kísérteties volt.
Amikor a boszorkány megragadta a halandó nő lábát és a szék felé húzta, Leopold szeme elé olyan látvány tárult, amitől megremegett. A fekete köntöst viselő vámpírnő az ölébe fektette a meztelen embert.
- Kezdd a halandóval, engem lassan, fokozatosan építs bele a szobrodba - mondta Hannah.
Leopold szinte a teljes éjszakát a szobor megformázásával töltötte. A halandó alakja lassan kibontakozott az agyagtömbből, ám Hannah mása durva vázlat maradt csupán, hiányzott belőle a modell valamennyi jellegzetessége.
Hannah hirtelen felállt, és ezzel véget vetett a kínszenvedésnek. A rózsaszínű, puha halandót egyszerűen lelökte az öléből. A lépcsőhöz ment, pontosan arra a helyre állt, ahol Leopold először megpillantotta.
- Nekem nincs mágikus eszközöm, amivel megszüntethetem a gátjaidat, de ez nem azt jelenti, hogy a Tremere-mágia nem segíthet rajtad.
Leopold bocsánatot akart kérni a kudarcáért, de Hannah egyetlen kézmozdulattal belefojtotta a szót.
- Tíz másodperced van - mondta, és a Leopold mögött heverő embernőre mutatott.
Leopold a nőre, majd ismét Hannahra nézett, ám a Vértestvér ekkor már eltűnt a lépcső mellől. A Toreador később képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy mit tett a következő nyolc másodpercben.
Abban egészen biztos volt, hogy Hannah nem felejtette el őt, de valójában nem kapott tőle egyebet, csak egy rejtélyes ajánlatot - ha az, ami történt ajánlat volt egyáltalán. Viszont most senki máshoz nem fordulhat, rajta kívül senkit sem ismer, akit érdekelne, mi történik vele, aki legalább végighallgatná. Elmehetne a primogénjéhez, de ez Victoria volt, akinek a jelenlétében mindig zavarba jött, aki előtt nem igazán akarta felfedni a gondolatait. Egyébként is, nagy kockázattal járna a dolog, mert talán Victoriának is szerepe volt a tudati blokk létrehozásában.
Nem mintha a Hannah-val való kapcsolatteremtés sokban különbözött volna az ördöggel való üzleteléstől, de ő legalább valamilyen rejtélyes okból kifolyólag érdeklődött Leopold iránt. Leopold érezte, Hannahnak jólesne, ha meglátogatná, és talán önös érdekekből, talán másért tenne valamit, amivel az ő hasznára lenne.
Leopold egyetlen percig sem ámította magát azzal, hogy a barátjának higgye Hannaht. A nő azok közé tartozott, akiknek nem voltak barátaik. Vagyis... Lehet, hogy voltak barátai, de ezeket csakis ő ismerte. Ha tett valakinek egy szívességet, ha elfogadott valamit valakitől, akkor az illető még nem vált a barátjává. Hannah nagyjából ugyanúgy viselkedett a barátaival, mint az ellenségeivel. Ebben egyszerre volt tökéletes és tökéletlen a Vértestvérek világában. Hannah soha, senkit nem téveszthetett meg, mert nem is próbálkozott ilyesmivel, és miközben ezzel le kellett mondania egy sor eszközről, amellyel hatást gyakorolhatott volna másokra, több új trükkel bővíthette az arzenálját. Sosem szégyellte elmondani, hogy a céljai és a vágyai egyeznek másokéval; Leopolddal kapcsolatban is ez volt a helyzet.
Az éjszakák már rövidek voltak - egy nappal a nyári napforduló előtt ez így természetes -, kimerítő volt az estéje, de Leopold elhatározta, még most, hajnal előtt meglátogatja Hannaht. Ha a nő már most tudomást szerez arról, hogy keresi, akkor talán hamarabb fognak találkozni.
Leopoldnak nem sok kedve volt ellátogatni a Tremere kápolnába, de már a Napforduló party előtt látni akarta Hannaht. Annál is inkább, mert úgy érezte, neki is részt kell vennie a rendezvényen. Elhatározta, óvatos lesz. Talán jobb lenne, ha a szobra közelében maradna, de... De be kellett vallania magának, szüksége van arra, hogy a Vértestvérek között legyen, hiszen ez a legjobb módszer arra, hogy megismerje a játékuk szabályait, a módszereiket.

* * * * *

Leopold gyanította, hogy a ház a város újjáépítése során létrehozott első épületek közé tartozik. Habár túlságosan nagy volt, még a legfontosabb, legbefolyásosabb halandók sem építettek volna maguknak ekkora házat. Lehet, hogy a Vértestvérek építették, azok a vámpírok, akik az atlantai tűzvész után biztonságosabb búvóhelyre vágytak?
A három emelet magas épület oromfalai meghökkentő szögekben keresztezték egymást. A széles és magas ablakok mindegyike akkora volt, mint a báltermeké szokott lenni. Most természetesen vastag bársonyfüggönyök függtek a belső felükön, nehogy keresztüljusson rajtuk a napfény Leopold úgy tippelte, a háznak legalább ötven szobája van. Az egyikben bizonyára ott van Hannah, aki talán túlságosan belemerült valamilyen bizarr mágikus tevékenységbe, és nem tudja fogadni őt...
A Toreador a legszívesebben hazament volna, hogy majd máskor próbálkozzon. Legközelebb hamarabb jön ide, hogy ne kelljen rettegnie a hajnal közelségétől... De nem! Választ akar kapni a kérdéseire, mégpedig a lehető leghamarabb.
Megállt a járdán, aztán elindult a keskeny ösvényen. A téglafal tövében rácskerítés magaslott, a vaskapu mögött vastag, széles faajtót fedezett fel.
Észrevette az irányába forduló két biztonsági kamerát. Mindkettőt a vaskaput tartó téglaoszlopok tetején helyezték el. Egyenesen belenézett az egyik kamerába, és tétován felemelte a kezét. Visszalesett az utca irányába, megnézte, nem látja-e valaki. A terep tiszta volt. Felemelte a fejét, és halkan megszólalt.
- Leopold vagyok, a Toreador klánból. Kihallgatást kérnék... ah... Hannahtól. - Elbizonytalanodott; nem érezte helyénvalónak, hogy egyszerűen a nevén szólítja a központ vezetőjét. De mit tehetett volna, amikor csak ezt az egy nevét ismerte, és fogalma sem volt arról, mi a titulusa? Bízott benne, hogy ennyi is elegendő lesz.
Elegendő volt. A vaskapu csikorogva kinyílt. Leopold belépett. Közben a sarokvasakra nézett. Nem látott semmiféle gépet vagy mechanizmust, ami kinyithatta volna a kaput, de nem akart minden egyes apróságot a Tremere-mágiával magyarázni.
Amint keresztüllépett a kapun a faajtóhoz lépett. A rövidke bejáró sötét volt. Leopold összerezzent és idegesség áradt szét benne, amikor a vaskapu becsukódott a háta mögött. Ahogy fellépett az első kőlépcsőre a szeme sarkából megpillantott egy árnyékot.
Félelmében majdnem orra bukott. Az árnyék... két óriási termetű, fekete masztiff volt! A dögök egymás mellett hasaltak, mintha ugrani készülnének, mintha valami jelet várnának, hogy megtámadják a betolakodót és szétszaggassák a torkát. Leopold tudta, ha kutyák rontanak rá az a legfontosabb, hogy felemelje a karját, és védje a nyakát, de kételkedett benne, hogy ez az egyszerű trükk hatásos lehet a két izmos fenevaddal szemben.
Megállt, megvárta, hogy a kutyák remegő orrcimpával beszívják a teste szagát. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül kinyílt az ajtó. Leopold hátrálni kezdett a nyílás felé. Csak akkor fordult meg, amikor már átlépett a küszöb fölött, és a karja hozzáért a vastag kilincshez.
A házban sötét volt, a levegőben füstölők illata terjengett. Az ajtó becsapódott a háta mögött. Leopoldnak furcsa, félelmet gerjesztő gondolat cikázott keresztül az agyán. Kísértetházba kerültem... A hely egyszerre volt rémisztő és barátságos, mintha a házigazda meg akarta volna puhítani a vendégeit, mielőtt találkozik velük.
Senki sem sietett az üdvözlésére. Körülnézett, megállt, megvizsgálta a dekorációt. Ettől sem nyerte vissza a nyugalmát. A padló közepén, egy üveglappal lefedett, megvilágított fülkében egy madár csontváza feküdt. Leopold azonnal felismerte. Egy dodó. Egy rég kihalt faj egyik példányának maradványai... A falon bekeretezett dokumentum függött - annak a nőnek az aláírt vallomása, akit boszorkányság vádjával a massachusettsi Salemben vetettek máglyára. A másik fal mellett kis, kerek asztal állt. A lapja szélén félhüvelyk magas perem futott körbe, ez akadályozta meg, hogy a rajta pörgő három búgócsiga lecsússzon a padlóra. A két fekete pörgettyű mintha megállás nélkül üldözte volna a kisebb fehéret.
Leopold a bekeretezett dokumentum mellett meglátott egy tükröt, de legyőzte kíváncsiságát, és nem nézett bele.
A helyiség magas volt és tágas. A mennyezet legalább három emelet magasságban domborodott a feje fölött, a falak felső részét és a kupolát freskók díszítették. Leopoldtól balra egy széles, kanyargós lépcsősor vezetett fel az első emeletre. Csak az elsőre - ott véget ért. Leopold hátrahajtotta a fejét. A második emelet magasságában meglátott egy kis erkélyt, amelyről kényelmesen le lehetett nézni az előcsarnokra.
A szemközti és a jobb oldali falon egy-egy ajtót látott. Mindkettő zárva volt.
A Toreador egy percig mozdulatlanul állt, megpróbálta eldönteni, merre menjen tovább. Végül körülnézett, és amikor még mindig nem került elő senki, aki fogadta volna, vállvonogatva leült a pörgettyűk asztala mellett széles, vörös díványra. Elgondolkozva figyelte a pörgettyűket; legalább pár percre lekötötte a figyelmét, és addig se kellett a dodócsontvázat bámulnia.
Valamivel később kinyílt a bejárattal szemközti ajtó, és egy fehér szakállú, idősebb férfi lépett be a helyiségbe. Zavartan húzogatta libériája ujját.
- Bocsásson meg, uram, de mivel ma este nem számítottunk látogatókra, a személyzet lepihent kicsit...
A férfi kaukázusi volt, a szakáll fehér vonala az állkapcsa szélén húzódott. Átlagos termetű, aszott emberke volt. Ahogy közelebb ért Leopold megállapította, hogy halandó, maximum ghoul. Mindegy, hiszen nem azért jött, hogy információkat szerezzen a házról, neki nem állt szándékában támadást indítani ellene, egyszerűen csak választ akart kapni néhány kérdésre.
Néhányra, de legalább egyre.
- Hannah-val szeretnék beszélni, a ház úrnőjével.
- Lady Hannah számított az ön megjelenésére, Mr. Leopold. Utasított, ha megérkezik azonnal kísérjem hozzá. Kérem, kövessen, uram. És kérem, ne térjen le arról az útról, amelyen haladunk. Ha esetleg mégis megteszi... Nos, akkor meglepő, esetleg veszélyes helyzetbe kerülhet.
- Meglepő helyzetbe? - kérdezte Leopold csodálkozva.
- Igen, uram. A folyosón látszólag könnyen végig lehet haladni, de ha esetleg rossz helyre lép, a ház egy távoli részében, esetleg egy másik házban találja magát. Kérem, legyen óvatos.
Leopold felállt, leporolta a nadrágját. A félhomályban nem látszott a mindent beborító porréteg; várakozás közben a bőrére, a ruhájára is porszemcsék rakódtak.
Az inas a lépcsősor aljába érve az egyik alacsony polcról levett egy kis gyertyatartót, kiemelt a gyertyás dobozból egy szálat, beletette a tartóba, és a kanóc fölött csettintett egyet az ujjával. A gyertya meggyulladt, a láng sárgás fényt árasztott.
A öreg a lépcsősor aljához lépett és mielőtt feltette a lábát az első fokra a válla fölött hátranézett Leopoldra. A Toreador ebből arra következtetett, hogy az inas azt várja, kövesse, Odaállt mögé. A lépés túlságosan hosszúra sikeredett - rátaposott az inas sarkára. Az öregember előredőlt.
- Elnézést - mondta Leopold, és mozdult, hogy felsegítse az inast.
Az öreg elfogadta a segítséget, de nem válaszolt a Toreador bocsánatkérésére, rá se nézett. Egyszerűen leporolta magát, és fellépett az első lépcsőfokra.
Leopold elég közel volt hozzá ahhoz, hogy hallja az elsuttogott szót:
- Hannah.
Leopold nem látta közvetlenül a lángot, de a remegő árnyékok és a ghoul testét körbefogó fényaura láttán olyan érzése támadt, hogy Hannah nevének említésére a kanóc végén lobogó apró tűz elvesztette sárgás árnyalatát, és violaszínűvé változott.
Mivel nem látta közvetlenül a lángot, nem lehetett biztos ebben, de gyanította, hogy a bíboros láng valamilyen módon arrafelé vezette a szolgát, ahol Hannah éppen tartózkodott. Erre abból következtetett, hogy valahányszor valamilyen elágazáshoz értek a ghoul a láng irányába fordította a fejét.
A ghoul (vagy a láng) zavarba ejtően bonyolult úton vezette Leopoldot. Áthaladtak néhány boltív alatt, végigsétáltak pár hosszú, üres folyosón, termekbe és szobákba léptek be, amelyek közül látszólag egyet sem használtak. Leopold egy idő után teljesen elvesztette az irányérzékét, fogalma sem volt róla, hogyan juthatna vissza a bejárati ajtóhoz.
Óvatos volt, mindig a ghoul nyomában haladt, így akkor se nagyon tudta volna megjegyezni az útvonalat, ha nem ennyire bonyolult. Tudta, az öreg, vagy egy másik szolga nélkül nem juthat ki a házból; tisztában volt azzal, ha egyedül próbálná elhagyni, akkor esetleg Atlanta másik részére, esetleg egy egészen távoli helyre kerülne. Az egész eléggé nevetségesen hangzott, de Leopold úgy érezte, a Tremere klán egyik központjában bölcs dolog komolyan venni az ilyesmit.
A ghoul nem próbált társalgást kezdeményezni, csak időnként vetett hátra egy-egy figyelmeztetést.
- Itt hajoljon le, uram. Elég alacsony a mennyezet.
- Óvatosan, uram, lépcső következik.
Végül eljutottak egy díszes ajtó elé, amit Leopold - bárhogy meresztgette a szemét - nem látott tisztán. A ghoul a Toreador felé fordult.
- Hannah ebben a helyiségben tartózkodik. Azt kérte, ne jelentsem be önt. Valószínűleg éppen dolgozik, ezért kérem, halkan lépjen be, és várja meg, míg megszólítja önt. Ha nem így cselekszik, ifjú Toreador, esetleg nem lesz hajlandó fogadni önt.
- Értem - mondta Leopold. - De nem lenne jobb, ha itt, az ajtó előtt várnám meg, hogy behívjon?
A szolga megrázta a fejét.
- Nem ez volt a kérése. Kérem, lépjen be.
A ghoul félreállt, aztán ellépett Leopold mellett, és végigsietett a hosszú folyosón.
Leopold a távolodó ghoul után nézett. Egy idő után látta, a szolga már olyan messzire jutott, hogy akkor se érné utol, ha minden erejét összeszedve utána rohanna. Nem volt más választása mint az, hogy belép Hannah szobájába, és mindent úgy csinál, ahogy a ghoul mondta. Nem akarta megzavarni a nőt, aki bizonyára valamilyen förtelmes és veszélyes varázslattal foglalkozik. Mert egy Tremere mi mással múlathatná az időt, ha nem ilyen mágikus kísérletekkel?
Eszébe jutott, hogy talán az lenne a legjobb, ha kiagyalna valamilyen kifogást, de aztán arra gondolt, hogy a válaszokat nem kaphatja meg mástól. Megszokásból sóhajtott egyet (már régen nem volt szüksége a levegőre), és az ajtóhoz lépett. Megfogta a kilincset.
Csak most látta meg a tölgyajtót díszítő faragásokat. Szakértő szemmel végigmérte a mintákat; ha valaha is eszébe jut, hogy fával dolgozzon, talán irigykedni kezdett volna a művészi kivitelezés láttán. Ám ő inkább a márványt és az agyagot kedvelte, az élettelen anyagot, amiből életet teremthetett. A fát mindig is élőnek, vagy legalábbis élőszerűnek tartott. A fafaragás szerinte közelebb állt a tudósok kísérletező munkájához, mint a szobrászathoz.
Az ajtóra a görög mítoszok egyik jelenetét faragták rá: a háromfejű Cerberus kutya hűségesen őrködött a Hadész kapuja előtt. A vállait a föld felé húzta, hátsó lábait megfeszítette, a tartásából arra lehetett következtetni, hogy éppen rá akar ugrani egy betolakodóra. Leopoldnak a bejárati ajtó előtt látott masztiffokat juttatta az eszébe.
Lenyomta a kilincset, betolta az ajtót. Nem sikerült. Ösztönösen arra gondolta, talán a másik irányba nyílik. Húzni kezdte. Az ajtó kitárult. Leopold meglepődött. Eddig mindig azt hitte, az ilyen folyosókról befelé nyílnak az ajtók. Hát... tévedett. Eltűnődött, vajon mi lehet a magyarázata a dolognak. Gyanította, ez is része lehet a látogatók elbizonytalanítását célzó taktikának. Ez, a dodó csontváza, és a bíborfényű gyertya. A három dolog együttesen megteszi a maga hatását. Leopold ostobának érezte magát.
A helyiségben vöröses füst terjengett. Majdnem teljes volt a sötétség, a négy sarokban meggyújtott gyertyák fénye csak ahhoz volt elegendő, hogy a füstfelhőcskék szikrázónak tűnjenek. Leopold belépett, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Most nem lehetek illedelmes, gondolta. Lehet, hogy a szobában veszélyek lesnek rá. Lehet, hogy a ghoul csapdába vezette. Tudta, ha ez a helyzet, ha a Tremere el akarja pusztítani, akkor semmiképpen sem hagyhatja el élve a házat.
Előrébb lépett. Nem bátran, inkább mindenre elszántan, és kissé rezignáltan.
Mielőtt a szeme hozzászokott az erőtlen fényhez, szabályos ritmusban ismétlődő hangok ütötték meg a fülét. A hastáncosnők által használt ujj-cintányérok jutottak az eszébe. Maga elé képzelte Hannaht, ahogy táncosjelmezben a szoba közepén vonaglik...
Amikor már látott valamit észrevette a szoba közepén mozgó alakot. Vékony volt, és éppen csak himbálta magát. Ez biztos Hannah!
A nő tánca nem is hasonlított a közel-keleti hastáncosnők vad vonaglására. Amikor a lassú ritmus megkívánta, Hannah felemelte a bal karját, és összecsapta két ujját. A kis rézkorongok megvillantak egy pillanatra, és kiadták magukból az éles hangot.
A szoba falait könyvek borították. Leopold egyiket sem ismerte fel. A különböző alakú, vagy éppen alaktalan kötetek elég közel voltak hozzá ahhoz, hogy tisztán lássa a gerincükre írt jeleket, de elolvasni már egyiket sem tudta. Valami keleti nyelven íródhattak. Némelyik könyv gerincén megrepedezett a bőrkötés. A Toreador arra gondolt, talán mindegyik valami ősrégi, a mágiával kapcsolatos mű.
A helyiség szélessége úgy harminc láb lehetett. Öt gyertya égett benne; Leopold ebből arra következtetett, hogy nem négy, hanem öt sarka van. A falak és a szoba közepén álló alak között öt alacsony asztal állt, a szélüket úgy alakították ki, hogy könnyen egymáshoz lehessen illeszteni őket. A selymes, vöröses füstpászmákon keresztüllesve Leopold látta, hogy Hannah egy pentagramma közepén áll; a csillagot a padlóba vésett mélyedésekben elhelyezett fémszálakból alakították ki.
Leopold remélte, hogy a nő tud az érkezéséről. Egy kicsit már bánta, hogy ilyen udvariatlanul rontott be. Nem akarta megzavarni Hannaht, de aztán arra gondolt, valahogy magára kell vonnia a figyelmét, mert a nő esetleg akaratlanul is veszélybe sodorhatja.
Erőt vett magán. Biztos tudja, hogy itt vagyok, hiszen számított az érkezésemre. Talán most nem képes kilépni ebből a meditatív állapotból, de éreznie kell a jelenlétemet. Egyébként is, egy ilyen óvatos Vértestvér - és Hannah körültekintő volt, ehhez kétség sem férhetett - semmiképpen sem hagyná, hogy egy potenciális veszélyforrás kerüljön a közelébe, miközben sebezhető.
Leopold megpróbálta megnyugtatni magát. Nem sok sikerrel.
A ritmus fokozatosan felgyorsult, a pici cintányérok csattanása felerősödött. A nő mozgása azonban éppen olyan kontrollált és precíz volt, mint korábban.
Aztán Leopold észrevette, hogy a gyertyaláng minden csattanáskor feljebb emelkedik. Először csak az egyik, aztán valamivel később a második is. A változás nem volt túlságosan szembetűnő, de azért könnyen észre lehetett venni. Leopold töprengve ácsorgott. Közben a harmadik gyertya is beszállt a lobbanókórusba.
A ritmus már egészen gyors volt, Hannah másodpercenként legalább egyszer összecsattintotta a rézkorongjait, és már nem eresztette le mindegyik után a karját. Mindkét kezét felemelte, maga elé nyújtotta.
Amikor a negyedik gyertya is csatlakozott a másik háromhoz, Leopoldnak olyan érzése támadt, hogy Hannah hamarosan befejezi azt, amit csinál. Az ötödik gyertya lobogása is ritmusossá vált.
Ekkor gyenge szél fújt keresztül a helyiségen, mozgása tökéletes összhangban volt a gyertyák lobbanásával, a ritmussal. A vörös füst, ami eddig lustán kavargott a levegőben, most alakot öltött és a szél hatására forogni kezdett. Lassan, mintha nem akarna behódolni a szélnek, a füst beleáramlott a Hannaht körülvevő légjáratba. A felhő kavargása ezt követően felgyorsult.
A ritmus is gyorsult. Leopold egyre idegesebbé vált.
Óvatosan elindult a szoba egyik fala mellett, és Hannah elé került. Remélte, sikerül a nő szemébe néznie, de csalódnia kellett. A csuklya, amit Hannah a fejére húzott, mélyen belelógott az arcába, eltakarta a homlokát, a szemét, az orra nagyobbik részét.
A ritmus ekkor már nagyon gyors volt, Hannah másodpercenként legalább háromszor összecsapta a tányérkáit. Az ötödik gyertya hirtelen fellobbant, és megnőtt a többi lángja is. Vakító fény árasztotta el a helyiséget. Leopold önkéntelenül behunyta a szemét. Lényének egyik része tudta, hogy tovább már nem gyorsul a ritmus. Fogalma sem volt arról, miért hiszi ezt, a gondolat egyszerűen ott termett a fejében.
Amikor erőlködve kinyitotta a szemét a helyiségben a félhomály már visszaszerezte a hatalmat, de az öt gyertya még mindig annyi fényt szórt ki magából, amennyinél egy halandó is láthatott volna, nem hogy egy éles szemmel megáldott vámpír. Hannah a szoba közepén maradt, kinyújtott kezét még nem húzta vissza, de már nem érintette össze az ujjaira erősített mini réztányérokat.
A vörös füst még mindig gomolygott, de egyre inkább összesűrűsödött, és egy alig néhány láb magas, és talán karnyújtásnyi széles területet foglalt el a levegőben Hannah keze közelében. Sűrűsödött, egyre csak sűrűsödött, közben egyre sötétebb lett, először rubinvörös, aztán karmazsinvörös. Végül egy olyan mélyvörös kis gömbbé változott, amit alig-alig lehetett észrevenni Hannah tenyerén.
Hannah mindeközben mozdulatlanul állt. Talán nem is látta, mi történik körülötte - a szemét végig eltakarta a csuklya.
Amikor hirtelen összezárta az ujjait Leopold riadtan megugrott. A mozdulat ijesztő volt a füst hipnotikus kavargása után. Miközben megpróbálta visszanyerni a nyugalmát, Hannah hátradobta a fejéről a csuklyát, ránézett. A Toreador úgy érezte, a nő tekintete mélyen a szemébe fúródik.
Leopold farkasszemet nézett Hannah-val, de közben egyre idegesebb lett. Nem is próbálta titkolni, milyen kellemetlenül érzi magát.
- Azt hittem, a Tremerék senkivel sem osztják meg a titkaikat...
Hannah hallgatott. Pár pillanatig még Leopoldra meredt, aztán a tenyerére nézett. Leopold csupán egy másodpercre láthatta azt a parányi, szilárd, vörös tárgyat, amivé a füst változott.
- A mágiádra gondolok - folytatta a Toreador. - Azt hittem, a Tremerék nem engedik meg a többieknek, hogy ellessék tőlük a varázslatokat.
Hannah sovány, kifejezéstelen arca ismét a Toreador felé fordult.
- Ez általában így is van.
- Akkor... - kezdte Leopold.
- Milyen anyagból készültek a gyertyák?
- Én nem...
- Milyen szabály szerint szólaltattam meg a korongjaimat?
- Nem tudom...
- Milyen irányba fordultam?
Leopold nem is próbált válaszolni. Hannah is hallgatott.
- Látod? - kérdezte aztán. - Semmit sem árultam el neked. Legalábbis egyelőre nem.
- Ezt most hogy érted?
Hannah megigazította a csuklyáját, lesimította a hátára.
- Menjünk át a másik szobába, káinita.
Határozott hangon beszélt, de a Toreador nem tudta eldönteni, hogy a felszólítás kérés volt, vagy inkább parancs. Engedelmesen követte a nőt. Káinita... Hannah furcsa hangsúllyal ejtette ki a szót. Leopold ritkán hallotta ezt az elnevezést, ő - azokhoz az ifjabb vámpírokhoz hasonlóan, akikkel a leggyakrabban találkozott - inkább a „vértestvér” kifejezést használta. Eltűnődött. Lehet, hogy Hannah már olyan öreg, hogy teljesen természetes a számára ennek az elavult szónak a használata? Vagy ő is azok közé a pozőrök közé tartozik, akik fiatal koruk és tapasztalatlanságuk ellenére, vagy talán éppen ezek miatt hatalmasnak, erősnek, mindenki fölött állónak képzelik magukat? •
Nem, Hannah nem lehet se fiatal, se tapasztalatlan. Éppen ellenkezőleg. Hannah bölcs. Hogy is nevezték a múltkor? A „mindentudó”. És állítólag olyan vén, hogy csupán három-négy nemzedék választja el Káintól. Ez valószínűleg túlzás, de... akár igaz is lehet. Leopold nem tudta meghatározni az efféle dolgokat, elképzelhetőnek tartotta, hogy Hannah tényleg ilyen közel van a Vértestvérek, vagyis a káiniták ősforrásához.
Hannah az egyik falhoz lépett, végighúzta a kezét a sima felületen. A gyertyák hirtelen kialudtak. Egy pillanattal később egy ajtó furcsa fénnyel megvilágított körvonala jelent meg azon a helyen, ahol Leopold korábban semmit sem látott. Az ajtónyílás mögül előömlő fény különössé, lebegővé változtatta a nő vékony alakját.
Hannah belépett a nyíláson.
Leopold követte. A második helyiség mindenben az ellentéte volt annak, amit eddig látott a Tremere kápolnában. A berendezés akár egy régimódi irodáé: egy kis vizestartály, egy hatalmas tölgyfa íróasztal, a falon bekeretezett fotók, légi felvételek különböző golfpályákról; az íróasztallal szemközt két plüss szék, közöttük egy kis, kerek asztal, rajta szivardoboz.
Leopoldnak ez az egyszerűség sokkal nagyobb meglepetést okozott, mint a korábban látott díszes tárgyak látványa. Álmélkodva áttántorgott az egyik székhez. Leült. Hannah az íróasztal mögötti bőrbevonatú forgószéken foglalt helyet.
Hannah az asztalra tette a bal kezében tartott tárgyat. Leopold azonnal ráismert: egy vérrel teli fiola volt. Önkéntelenül megnyalta az ajkát, de rögtön meg is bánta a dolgot. A vér minden bizonnyal sűrű volt, sötét színéből ítélve pompás íze lehetett.
Hannah közömbös arccal végigmérte a Toreadort. Leopold arra számított, hogy mondani fog valamit. Egymás után peregtek a másodpercek. A nő hallgatott, ezért Leopold törte meg a csendet.
- Azon az éjszakán, amikor meglátogattál... azt mondtad, a jövőben esetleg segíthetsz nekem.
- Igen - felelte Hannah színtelen hangon. - Számtalan módon segíthetek.
Leopold ismét arra számított, hogy a nő folytatni fogja a társalgást, ám újra beállt a kényelmetlen csend. A Toreador lehajtotta a fejét.
- Talán igazad van, bár nem vagyok biztos abban, hogy ennek több módját ismered, mint én. - Felnézett, tétován elvigyorodott.
Hannah arcán nyoma sem látszott érzelmeknek. Leopold folytatta:
- Egy bizonyos dologban szeretnék segítséget kérni tőled.
- Tudom - mondta Hannah. - Azt akarod megtudni, ki volt a nemződ.
Leopold meghökkent.
- Igen. Így igaz. Honnan tudod?
Lehet, hogy tényleg mindentudó...?
A Tremere egyenes háttal ült a székén. Mintha örömet okozott volna neki az, hogy meglepetést szerzett a vendégének. Ennek ellenére hallgatott.
Leopold egyre feszültebbé vált.
- Vannak mások is, akiket ugyanez a kérdés izgat?
- Nem valószínű, hogy sokan lennének. Leopoldot ez nem nyugtatta meg.
- Természetesen tudok segíteni - mondta Hannah. Az asztalára helyezett fiolára mutatott. - Ez éppen erre való.
Leopold úgy érezte magát, mintha összezsugorodna a plüss székben. Ennyire kiszámítható, ennyire átlátszó lenne? Vagy lehet, hogy a Tremere boszorka képes olvasni mások elméjében?
Vajon most is tudja, mi jár a fejében? Vagy lehet, hogy akkor árulta el magát valamivel, amikor Hannah nála járt? Mondott valamit, amire most nem emlékszik? Valamit, amit éppúgy elfelejtett, mint az a halandó nő annak a kétszer tíz másodpercnek az eseményeit? Ilyen gondolatok kavarogtak Leopold agyában. Amikor eszébe jutott, hogy Hannah esetleg olvas az elméjében, megpróbálta kiüríteni a fejét, megpróbált magabiztos gondolatokat plántálni a kérdések helyére.
Hannah felvonta a szemöldökét. Nála már ezt is érzelemnyilvánításnak lehetett tartani.
- Segítek, de előbb árulj el valamik.
- Ha tudom, elmondom - felelte Leopold.
- Miért segítsek?
Hannah hangja olyan elutasító, olyan rideg volt, hogy Leopold arra gondolt, lezártnak tekinti az ügyet. Semmit sem tudott felajánlani a segítségért, és ezzel a nőnek is tisztában kellett lennie. Szétáradt benne a reménytelenség. Egyszeriben nagyon hosszúnak tűnt az elmúlt pár éjszaka. Victoria szobrának megalkotása majdnem elillant emlékezete horizontján. De tudta, mit mondjon.
- Mivel kettőnk közül én vagyok a tudatlan, szeretném, ha elmondanád nekem, miért segítenél rajtam.
Hannah szeme réssé szűkült, olyanná vált, akár a kígyóké. Látszott rajta, értékeli a Toreador ügyes válaszát.
- Igen, talán van egy ok... Esetleg segítek neked, ha megígéred, hogy szobrot készítesz rólam...
- De hiszen tudod, hogy képtelen vagyok szobrot készíteni a Vértest-... a káinitákról! - szólt közbe Leopold. - Ezt már akkor megállapítottuk, amikor azon az éjszakán ellátogattál a műtermembe, és...
Leopold hangja elcsuklott. Hannah arca elárulta, nem hiszi el a Toreador szavait. A bal szemöldöke felemelkedett, a nyaka előrébb feszült. Végül a korábbi kígyószerű pislantással összehúzta a szemét.
Leopold megdöbbent. Lehet, hogy Hannah már tud arról, mit sikerült létrehoznia ma este?
- Habár... egyszer mégis sikerült. Talán újra meg tudom csinálni. Rendben van, megpróbálom a dolgot, de ha nem megy, akkor az nem az én hibám.
- Rendben van. Megpróbálod. De van még valami, amit kérni akarok tőled.
- Micsoda?
Hannah felállt, megkerülte az íróasztalt, a Toreador elé lépett.
- A szobornak életnagyságúnak és élethűnek kell lennie. Semmi művészi interpretáció. Teljes alaknak kell lennie, nem csupán portrénak.
- Rendben van.
- És - tette hozzá Hannah - emlékezetből kell elkészítened. Nem fogok modellt állni hozzá.
Leopold, maga sem tudta miért, ez a „nem fogok”-ot „nem tudok”-nak értelmezte. Hátradőlt a székben. Hannah egészen közel állt hozzá, és föléje hajolt. Leopold látta, a nő köntöse valami nagyon vastag anyagból készült.
- Így egy kicsit nehéz lesz... Lehet, hogy eltévesztek majd pár részletet. Nem is tudom, sikerülni fog-e egyáltalán.
Hannah még közelebb lépett hozzá, a bal lába Leopold szétterpesztett lábai között feszült a székhez.
- Akkor most fogok modellt állni, hogy sikerüljön! - mondta, és egy olyan mozdulattal, ahogy a kígyó levedli a bőrét, ledobta magáról a vastag köntöst.
Meztelenül állt Leopold előtt. A Toreador meghökkenve bámult rá. A nő teste meglepően arányos volt. Sovány, már-már vézna, valódi modern szépség. A bőre - mint a legtöbb vámpíré - tökéletes és ránctalan volt. Keskeny csípője formás volt, a hasa izmos és lapos, a melle ékkőszerű, a combja hosszú és formás.
- Érints meg - parancsolta Hannah.
Leopold hirtelen rádöbbent, hogy nem meresztgetheti a szemét ilyen mohón. Felemelte a fejét, felnézett. A nő szépségének mágiája megtört - az arc érzelemmentes maradt. Leopoldot ennek ellenére nem kellett bíztatni, mindkét kezét kinyújtotta, az ujjai végével megérintette a Tremere derekát.
- Nem jó - mondta Hannah.
Leopold zavartan visszarántotta a kezét.
- Ne csak a derekamat. Az emlékezetedbe kell vésned a testemet. Nem csak a szemeddel, az ujjaiddal is. Fedezz fel, ifjú Toreador, és közben gondolj az ígéretedre. Égesd bele a testem képét az agyadba.
A szavakat halkan, de parancsolón ejtette ki. Leopoldnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy a puritán, rideg Hannahtól talán mást is kaphat, talán a nő is többre vágyik. Lehet, hogy halandó korából nem csupán a mágia alkalmazására való hajlamot, hanem valami mást is megőrzött?
Hannah megfogta Leopold kezét, széthúzta az ujjait, meztelen combjára szorította.
Leopold eleget tett a felszólításnak. Úgy simogatta a női testet, ahogy a befejezés előtt álló agyagszobrokat szokta. Lehunyta a szemét, mozgatta az ujjait, a kezét; felfedezett minden hajlatot és domborulatot.
Meglepte a test puhasága. Úgy hallotta, a vének közül soknak megkeményedik a bőre. Hannahnál más volt a helyzet, neki még a húsában, a csontjaiban is volt valami olyan érzékiség, amitől élmény volt a tapogatózó felfedezés.
Leopold lehunyt szemmel a kezébe irányította tudatát.

* * * * *

- Elég.
A halkan kiejtett szó visszarántotta Leopoldot az egyszerűen berendezett irodába. Megdörzsölte a szemét. Egy pillanatig azt hitte, az egész álom volt csupán, de túlságosan élénken emlékezett minden egyes részletre. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta az előtte álló nőt. Hannah még mindig meztelen, még mindig csábító volt.
A Tremere lehajolt, felvette a köntösét. Hátat fordított a Toreadornak, visszament az íróasztal túlsó oldalára, leült a bőrszékbe. Megigazította a köntösét, Leopold felé fordult. Az arca éppen olyan szenvtelen volt, akár a szárítóállványra kifeszített szarvasbőr.
Leopold csak lassan tért magához a sokkszerű állapotból. Meglepte Hannah kitárulkozása, nem tudta, most mit kellene tennie, hogyan illene reagálnia. Azt sem tudta, mit mondhatna a történtek után. Szobrász énjét lenyűgözte a nő testének tökéletessége. Halandó korában, de még vámpírként sem találkozott ilyen modellel. Akinek ilyen teste volt, az általában a divatszakmában dolgozott, és nem vállalkozott arra, hogy órákon át mozdulatlanul álljon, miközben valami művész az agyagtömbjét vagy a kődarabját formázgatja.
Szerette volna megdicsérni Hannah testét, de nem tartotta helyénvalónak. Ezért hosszas habozás után csak ennyit mondott:
- Néha, amikor dolgozom, valami... transzszerű állapotba kerülök. Azt hiszem, most is ez történt... Másként nem tudtam volna az agyamba vésni a testedet.
- Alapos munkát végeztél - mondta Hannah. Közömbös arcáról nem lehetett leolvasni, hogy élvezte a dolgot, esetleg undorodott az egésztől. A vonásai semmit sem árultak el.
- A végeredmény igazolni fogja, hogy szükség volt rá.
Hannah némán meredt a Toreadorra. Leopold, amikor már nem bírta tovább a csendet, megkérdezte:
- Tulajdonképpen mi van abban a fiolában?
Hannah a kis üvegcsére pillantott.
- Egyfajta szintetikus vitae. Nem közvetlenül egy Vértestvérből, nem is egy halandóból származik, de alkalmas arra, hogy táplálja a vámpírokat, és szükség esetén pótolja az emberek vérét.
- És én...
- És te meg fogod inni. Ma este.
Leopoldnak nem tetszett a dolog. A vérben energia volt, és a Tremerék állítólag számtalan célra fel tudták használni. Tisztában volt vele, hogy a vörös folyadék megivása talán közelebb viszi a céljához, de azt sem felejtette el, milyen veszélyekkel járhat az ilyesmi. Valahol azt hallotta, ha egy vámpír féltucatszor iszik egy másik vámpír véréből, akkor az előbbi az utóbbi hatalmába kerül, az utóbbi képes lesz befolyásolni az előbbi gondolkodását. Olyan esetről is hallott már, hogy már két vérivás után bekövetkezett a dolog. Vagy négy után. Minél többször, annál erősebb lett az elmebéklyó. Az ilyesminek számtalan más következménye lehetett, ezért nem volt bölcs dolog olyan vitaét - vért - inni, amit egy másik vámpír kínált fel. Különösen akkor nem, ha az a bizonyos másik vámpír a Tremerék közé tartozik - azok közé, akik állítólag megosztják egymással a vérüket.
- És utána?
- Egy teljes napon át a szervezetedben kell maradnia, szóval ma este már ne mozogj sokat, nehogy elfogyaszd az energiáját. Egy nap múlva végrehajtok egy szimpla szertartást. A holnap esti party-n aztán szerezhetünk néhány fontos információt.
- Ki fog derülni, ki a nemzőm?
- Lehetséges. - Hannah nem mozdult meg, nem gesztikulált beszéd közben, így Leopold nem tudta eldönteni, hogy ez a „talán” azt jelenti, hogy biztosan, vagy azt, hogy esetleg. Szeretett volna többet megtudni, de nem feszegethette a kérdést.
- Jól van, akkor az lesz a legjobb, ha beveszem. Méghozzá hamar, mert egy órán belül megvirrad. Vissza kell térnem a búvóhelyemre.
Hannah az ujjai közé fogta a fiolát, átnyújtotta az íróasztal fölött. Leopold felállt, elvette tőle.
A Toreador, miközben visszalépett a székéhez, megállapította, hogy a fiola viszonylag nehéz. Valószínűleg ólomüvegből készült, a dugója nagyon sűrű parafából. Próbaképpen megpiszkálta a tetejét. Az anyag azonnal összehúzódott, mintegy kivetette magából a körömlenyomatot.
Leopold felnézett a nőre. Hannah már nem őt nézte, valahová balra meredt. A Toreador elfordította a fejét. A Tremere úgy fintorgott, mintha valami kellemetlen szagot érezne. A szeme hirtelen összeszűkült, a tekintete hüllőszerűvé vált. Ismét Leopoldra nézett.
- Gyerünk! - csattant fel. Ez már valódi parancsként hangzott. Úgy beszélt, mintha elfogyott volna a türelme.
Leopold megfogta a dugót, óvatosan kihúzta. Halk pukkanás hallatszott. A fiolából kifröccsent egy csepp sűrű vér, Leopold csuklójára hullt. Elég kövér csepp volt, de nem csorrant végig az alkarján. Mintha hozzátapadt volna a bőréhez.
A fiolából kellemes illat csapott Leopold orrába. A Toreador megkívánta a vért, ellenállhatatlan vágyat érzett iránta, annak ellenére, hogy még mindig nem feledkezett meg arról, milyen veszélyes lehet ez az egész. Nem nézett fel Hannahra. Felhajtotta a folyadékot. Megnyitotta a torkát, ahogy tanulta, hogy minden egyes csepp bejusson a szervezetébe.
A vér végigcsorgott a torkán. Az íze éppen olyan kellemes volt, mint az illata. Leopold egy pillanatra úgy érezte, hiperérzékennyé váltak az érzékszervei, megélesedett a hallása és a látása. Furcsa erő áradt szét benne, de a furcsa hatás nem tartott sokáig.
Felnézett a nőre, visszatette az íróasztalra az üres fiolát.
- Tehát ma este már semmit sem kell tennünk?
- Egyelőre ennyi dolgunk volt, Toreador. Még mindkettőnknek tennünk kell valamit a másikért. Nem árt, ha tudod: neked mindenképpen teljesítened kell az ígéretedet. Akkor is, ha esetleg kudarcba fullad a rituálém.
- Rendben van - mondta Leopold. - Értem. De neked is meg kell értened, talán nem tudok még egy vámpírszobrot készíteni. Szeretném megcsinálni, már alig várom, hogy elkezdhessem a munkát. Őszintén mondom, szeretném elkészíteni a másodat. A pontos hasonmásodat.
- A szolgám az ajtó előtt vár rád. Kikísér. Azt hiszem, a kapuhoz sokkal egyszerűbben eljutsz majd, mint ide.
Leopold bólintott, megfordult és indulni akart, de megtorpant, és visszanézett Hannahra.
- Amikor azon az éjszakán meglátogattál...
- Igen?
- Mit csináltam a lánnyal a távozásod után?
Hannah elmosolyodott. Leopold megremegett. Ez a mosoly sokkal, de sokkal félelmetesebb volt, mint a szemtelenség.
- Nem igazán emlékszem - mondta Leopold. - De azt hiszem, te pontosan tudod.
- Igen, valóban tudom, ifjú káinita. - Hannah a férfi szemébe nézett. - Térdre álltál, és a bocsánatáért könyörögtél.
Leopold egy percig mozdulatlanul állt. Meglepte, hogy Hannah ilyen nyíltan elmondta a dolgot, hogy egyáltalán elmondta. Zavarba ejtette, hogy a nő tanúja volt ennek az ostobaságnak; szégyellte magát amiatt, amit tett.
Lehajtotta a fejét, aztán ismét felnézett.
- És? Legalább megbocsátott?
Hannah ajkáról lassan lehervadt a mosoly. Hátranézett, aztán ismét a Toreadorra pillantott.
- Ezt is holnap este fogom elmondani. Most távozz!
A hangja ismét parancsoló volt. Leopold gyorsan megfordult, kilépett a helyiségből, és szelíden becsukta maga mögött a faragott tölgyajtót.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Victoria

 

1999. június 21., hétfő, 21:36
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Victoria elégedett volt magával. Hátradőlt a kocsi puha bőrrel bevont hátsó ülésén, és kiélvezte az utazás utolsó perceit. Ideje volt már, hogy elkápráztassa a Dél vámpírjait, és ezen az éjszakán végre alkalom nyílt a dologra.
Még egy év sem telt el azóta, hogy ő lett a Toreadorok primogénje; azután került ebbe a pozícióba, hogy a Vérátok során megölték azt az ostoba Marlenét - és vele együtt az atlantai Vértestvérek többségét. Victoria már régen szerette volna megünnepelni hivatalba lépését, és most végre alkalom kínálkozott erre. Olyannyira örült az új tisztségének és annak, hogy mindenki előtt primogénként mutatkozhat, hogy még pár atlantai Nosferatut is meghívott a bulira, pedig ezeket a vámpírokat undorító külsejük miatt ritkán látták szívesen az ilyen rendezvényeken.
Kevés idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy megfelelően előkészítse az ünnepséget, de úgy gondolta, emiatt a Toreadorok még inkább előtérbe kerülnek majd. Ennek nem csupán a klánbüszkeség miatt örült (bár mindig is úgy gondolta, az ő klánjuk a legkiválóbb valamennyi közt), hanem azért is, mert végre kihasználhatta a Toreador sztereotípia minden előnyét. Tisztában volt azzal, hogy a többiek különcnek tartják a Toreadorokat, és erre alapozva a lehető legjobban el akart térni a konvencióktól. Akár úgy, mint Toreador, akár úgy, mint a Vértestvérek egyike, Victoria Ash ezen az estén mindenképpen reflektorfénybe fog kerülni!
És ugyan kinek fordulna meg a fejében, hogy egy Toreadornak egyéb céljai is vannak, mint az, hogy kitűnjön a többiek közül? Ki gondolná, hogy ezeknek a céloknak igencsak sok közük van a Herceghez és Jarislav Pascekhez, a Brujah ítélethozóhoz, akik szintén részt vesznek majd a party-n?
Victoria sejtette, hogy akadnak majd olyanok, akik gyanakodni fognak valami ilyesmire, de a gyanú semmit sem ér, ha nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani.
Karcsú karját a vezérlőpanel felé nyújtotta. Hosszú szárú, majdnem hónaljig érő selyemkesztyűt viselt; a finom darab erősen kihangsúlyozta szépségét és előkelőségét. Megnyomta a hangszóró gombját! és lustán kiadta a parancsát.
- Menjünk el a bejárat előtt! Lassan.
Victoria a sötét kocsiból alaposan szemügyre vette a Szépművészeti Múzeumot. A fehér, négyszintes épület az Atlanta belvárosában, az egyik kis domb tetején állt. Látszólag sötét volt és csöndes, pedig a harmadik emeletén már rég elkezdődött a party.
Színházi látcsőnek álcázott speciális messzelátója segítségével Victoria keresztülnézett a legfelső szint magas ablakainak opálos üvegén. Ennek az üvegnek köszönhetően a halandók nem láthatták meg az odabent tartózkodókat, ám a különleges lencsék elől ez sem takarhatta el a vendégsereget. A készüléknek volt valami köze a fény hullámhosszához és az interferenciához, de Victoria sosem értette meg egészen a működési elvét. Neki csak az volt fontos, hogy ezzel a kis eszközzel beláthatott oda is, ahová szabad szemmel nem.
Tudta, vannak a Vértestvérek között olyanok, akiknek sokkal élesebb a szemük, mint az övé, de bízott benne, hogy az opálüveg még az ő képességeiket is próbára teszi. Eleinte sokat vacilált, hogy beépíttesse-e az üveglapokat, de aztán feldobott egy pénzdarabot, és megcsináltatta. Más esetekben természetesen nem bízta a véletlenre a döntéseit, de időnként adódtak helyzetek, amelyekben nem lehet elegáns tesztek alapján határozni. Az olyan lépéseket, amelyek megtételére ezen az estén készült pontosan ilyen dolgok voltak...
A szemüvegen keresztül tíz-tizenkét Vértestvért látott. Meglepődött, de elégedett volt. A szám nem túl nagy, de figyelembe véve, hogy a Vérátok mennyire megritkította a helyi vámpírok sorait - A Camarilláét éppúgy, mint a Sabbatét -, nem is túl kicsi. Persze még a városon kívülről is érkezhetnek vendégek, és ha nem vesszük figyelembe, hogy az érdekesebb alakok közül páran, például Benito Giovanni, lemondták a részvételt, nem is lehetett többre számítani. Elég lehangoló, de Atlanta éppen emiatt volt tökéletes hely számára.
Ő volt az est háziasszonya, de esze ágában sem állt találkozni minden alacsonyrangú Vértestvérrel, nem akart foglalkozni azokkal, akik csak azért jöttek el, hogy tapasztalatokat és ismerősöket szerezzenek. Úgy akart megérkezni, hogy a vámpírok olyannak lássák, amilyennek a terve szerint látszania kellett. Aztán, majd megkeresi azokat, akik érdemesek arra, hogy figyelmet szenteljen rájuk. Azt még nem döntötte el, hogy pontosan kik lesznek ezek, kikkel érdemes szót váltania ezen a különleges estén. Esetleg pár városon kívülről érkezett vendéggel elbeszélget. Az is lehetséges, hogy nem kell majd ilyen csevegő játékokat játszania. Ha sikerül végrehajtania a terveit, és ha eléri a célját, akkor erre nem lesz szükség.
Visszatette a távcsövet a tokjába, és eltűnődött, vajon ez a kis trükk technikailag nincs-e ellentmondásban a Vértestvérek törvényeivel. A Szépművészeti Múzeumot Elíziumnak tartották, ez pedig azt jelentette, hogy a falain belül nem volt helye az erőszaknak. Nem tudta biztosan, hogy a svindlijével megsérti-e ezt a státuszt. Gyanította, hogy talán egy kicsit túlfeszíti a húrt, de amíg nem szegi meg nyíltan a törvényt addig nem követ el javíthatatlan hibát.
Nem hitte, hogy bárki rá fog jönni a lényegre, és amiről senki sem tud az ugye elfogadható. Egyébként is, hogyan boldogulnának a Vértestvérek ebben a bonyolult világban, ha időnként nem folyamodnának ilyen piszkosnak ítélhető trükkökhöz? A fizikai erő, amivel néhány Vértestvér rendelkezett, túlságosan veszélyes volt, és alkalmazása során gyakran nem csak a kiszemelt célpont, de az erősködő vámpír is elpusztult. A cselszövés, a ravaszkodás és a hazugság viszont sokkal szelídebb, ezekre mindig, mindenki számít, és különben is, csak akkor fog hozzányúlni ezekhez az eszközökhöz, ha másként nem tudja végrehajtani a terveit.
Óvatosan kell eljárnia. Körültekintően. Például akkor is, amikor a szeméhez emeli a látcsövét, hogy kifürkéssze, mit csinálnak a többiek az üveg válaszfalak mögött.
Ismét megnyomta a gombot.
- A lifthez.
A kocsi a következő kereszteződésnél jobbra fordult, aztán rákanyarodott a múzeum mögötti keskeny mellékutcára.
Ahogy a kocsi lelassított, és átgurult a földalatti parkolóhoz vezető úton elhelyezett fekvő rendőrökön, Victoria még egyszer belenézett a tükörbe. A frizurája tökéletes volt. Az arca is, de testének ez a része sosem változott. Csinos, gömbölyű arc, keskeny, érdekes áll. Nem arisztokratikus ábrázat, inkább egy olyan szolgálólány arca, aki szépségben túlragyogja királyi vérből származó úrnőjét.
Zöld szempár. Kissé ázsiai jellegű arccsontok. Ez valamikor még zavarta, ám rájött, hogy ebben a kozmopolita világban, a XXI. század kapujában az ilyen jellegzetességek csak fokozzák a szépséget.
Némi vért juttatott az arcába. Szeretett úgy kinézni, mint a halandó nők, kedvelte a színüket. Az a halvány vörösség, az a pír, amit a halandók a vérüknek köszönhettek, kívánatossá tette a vámpírnőket a vámpírférfiak szemében.
Végighúzta az ujja hegyét a barnán göndörödő hajtincseken. A szolgálója (meg kell vallani, majdnem olyan szép volt, mint úrnője) ügyes volt, sikerült rávarázsolnia a fejére azt a frizurát, amit a party-n kiállított egyik szobor viselt. Heléna szobra, hogy egészen pontosan legyünk. Victoria ajka ördögi mosolyra húzódott. A haja szinte súlytalan volt, lazán göndörödön:, a tincsek vége éppen csak megérintette a görögös stílusú, mégis modern selyemruha nyakrészét. Ha Helénának ilyen frizurával sikerült ezer hajónyi férfit mozgósítania, akkor ő is el tudja érni, hogy egy teljes modern hadsereg ringbe szálljon a védelmében.
Elégedetten levette a szemét a tükörképéről. Az est hátralévő részében a többiek tekintetéből fogja kiolvasni milyen szép. Mert még mindig gyönyörű volt, pedig már több, mint háromszáz éve létezett ezen a földön. Természetesen ennek az időnek (ennek a 349 évnek, hogy pontosak legyünk) a nagy részét Vértestvérként élte le, tehát nem is öregedhetett meg úgy, ahogy a halandók szoktak, de szépségével az évszázadok során éppen olyan könnyedén szerzett hódolókat, mint annak idején, amikor még ő is a Csordához tartozott.
Halandó korában Victoria a szépségével mindent megszerzett magának, amire szüksége volt. A nemiség a vámpírok között már nem bizonyaik ennyire hatékony fegyvernek; a puhány vámpírférfiak csak különleges, mágikus eszközök segítségével bírták felkészíteni magukat vágyaik beteljesítésére. Victoria természetesen ismerte ezeket az eszközöket és trükköket, alkalmazta is őket, de volt valami a Vértestvérek természetében, valami túlélési ösztön, ami szinte teljesen elnyomta a halandókra oly jellemző közösülési és szaporodási vágyat. A Vértestvérek hajlamosak voltak arra, hogy csak magukkal foglalkozzanak, még a sarjaikkal is csak azok a vámpírok törődtek, akik megőrizték szívükben az emberiesség csíráit, vagy azok, kiket a sarjuk valami olyasmire emlékeztetett, amit korábbi életük során elvesztettek.
Ám a vágy szinte mindegyikükben létezett. A legtöbb Vértestvér fiatal volt - alig százesztendős -, közülük sokan még mindig úgy gondolkoztak, akár a halandók. A testük nem úgy reagált, ahogy Victoria szerette volna, de tudati szinten kívánták a közösülést, a testi szerelmet, ami oly fontos a Csorda számára. Így aztán könnyen el lehetett csavarni a fejüket.
Ez a játék nem sokban különbözött attól, amit Victoria halandóként űzött. Valamennyi férje jóval idősebb volt nála. A vénemberek férfiassága már nemigen keményedett meg, de amikor éjszakánként hozzájuk bújt, amikor aszott, csontos testükhöz szorította arányosan gömbölyded idomait, egy-egy pillanatra mindegyik tetterős fiatal férfinak képzelte magát.
És ezekért a rövidke pillanatokért bármilyen árat hajlandóak voltak megfizetni. A többségük mindenét odaadta az ál-gyönyörért...
Minél magasabbra jutott a Camarilla hierarchiájában, annál nehezebben tudta alkalmazni a jól bevált trükköket. A szervezetet ambiciózus férfiak irányították, az idő már az emlékét is kifakította az agyukból azoknak a gyönyöröknek, amelyekben Victoria részesíteni tudta volna őket. Szerencsére a vezetők többsége hímnemű volt - a Vértestvérek világában nem jelentkeztek olyan hamar azok a változások, amelyek a Csorda világára az utóbbi időben jellemzőek voltak -, és nem vesztették el a férfiak egyik jellegzetes tulajdonságukat, ők is imádtak pávakakasként peckeskedni.
Például az ilyen rendezvényeken, mint ez a mostani. Victoria tudta, hogy folytatnia kell a szokásos tevékenységét, most sem hagyhat fel azzal, hogy megállapítsa, kikre számíthat szövetségesként, kiket kell ellenségnek tartania. A tervétől függetlenül az atlantai vámpírtársadalom fontos tagjává akart válni. Tudta, a Vértestvérek előbb-utóbb az ő party-jait, és nem a Benison herceg által szorgalmazott felesleges Biblia-tanulmányozó rendezvényeket fogják ürügyként alkalmazni arra, hogy összegyűljenek és megbeszéljék egymással a stratégiájukat, a szándékaikat. És ha egyszer már ő kontrollálja a fórumot, akkor már csupán idő kérdése, hogy azt is ő szabja meg, miről tárgyaljanak, milyen döntéseket hozzanak.
A dologhoz most kellett hozzálátni. Úgy tűnt, hogy a város vámpírnépessége eléggé fel fog duzzadni ahhoz, hogy elegendő a kiinduló pont megfelelő legyen. A Vérátkot követően több rekonstrukciós folyamat is megindult, és Victoriának most lehetősége nyílt arra, hogy átalakítsa a szokásokat, a protokollt, hogy olyan típusú változtatásokat hajtson végre ezeken, amelyek később, a populáció felduzzadása után is meg fognak maradni.
Victoria eltüntette az arcáról a ravasz, elégedett mosolyt.
- Miért nem szóltál, hogy megérkeztünk? - kérdezte.
Természetesen nem kapott választ. A sofőr ostobaságot követett volna el, ha védekezni próbál, ha nem fogadja el szó nélkül a szidalmat.
Victoria csak most vette észre, hogy a kocsija a múzeum földalatti garázsának liftje előtt áll. Nem tudta, mennyi ideje parkoltak le. Először bosszankodott emiatt, de aztán úgy döntött, nem fogja megbüntetni a sofőrét. Végül is hasznosan töltötte el ezt a pár percet. Nem ártott, hogy rendezte a gondolatait, tisztázott magában pár dolgot, ami ezen az estén várt rá. Kétségtelen, nem ismeri az események szövetének valamennyi szálát, de azokat, amelyeket ő tart a kezében remélhetőleg még ma éjjel sikerül elvarrnia. Talán véglegesen.
Egy másodperccel később hangtalanul kinyílott az egyik ajtó. A Toreador kidugta a kocsiból szandálos lábát, és lassan kinyújtotta a kezét is.
A kezét szinte azonnal megfogta valaki. Az ajtónálló szorítása erős volt; könnyedén kisegítette a nőt a kocsiból. Ahogy a sofőrje, ez a férfi is ghoul volt, Victoriának dolgozott. A ghoulok - mivel félig még halandók maradtak - szerencsére nem szenvedtek olyan szexuális retardációtól, mint a Vértestvérek többsége. Ez azt jelentette, hogy Victoriának nem mindig kellett erőlködnie, ha egy kis szórakozásra támadt kedve. A ghoulok teljesítették a kívánságait, ő pedig kifizette őket, ha elégedett volt velük vért és pénzt adott nekik.
A ghoulok Victoria vére nélkül kénytelenek lettek volna elviselni az öregedést, a halandó test fokozatos romlását. Mivel nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elvegyék Victoriától a számukra szükséges vért, teljes mértékben a nőtől függtek, mindenben engedelmeskedniük kellett neki. Ettől a szexuális játékok egy kissé unalmassá váltak, de nem volt mit tenni. A Toreador tudta, milyen veszélyeket vállal akkor, amikor intim közelségbe kerül a ghoulokkal, ezért még véletlenül sem tette lehetővé számukra, hogy akár morzsányi szabad akaratuk legyen. A kontrollálás módszereit a környezetében élő idősebb Vértestvérektől leste el. Hamar rájött, hogy a hosszú életű vámpírok között nem sok olyan van, aki ettől eltérő módon gondolkozik.
Ahogy a kocsi elgurult Victoria körülnézett a parkolóban. A garázsban leállított kocsik remekül szimbolizálták a vendégsereg eklektikusságát. A Toreador Rollsa nesztelenül farolt be két hasonlóan előkelő kocsi közé - az egyik egy hatalmas limuzin volt, amelyben türelmesen várakozott a sofőr, a másik egy szexis Dodge Viper valamelyik magányt kedvelő, kalandos természetű Vértestvéré lehetett. Valamivel távolabb két terepjáró állt, az ilyeneket a Brujahok és a Gangrelek szerették. A Gangrelek (ők voltak az egyetlenek, akik ténylegesen kihasználták a terepjárók különleges adottságait) közül a jelek szerint maximum ketten jöttek el. Victoria akkor sem esett volna kétségbe, ha egy sem fogadja el a meghívást. Eszébe jutott valami. Lehet, hogy egyetlen Brujah sem jött el? Nem sok okuk van arra, hogy részt vegyenek egy ilyen party-n, hacsak nem az, hogy az Elízium védelmét kihasználva tárgyalásokat folytassanak másokkal. Ezen a helyen nem kellett tartaniuk Benison hercegtől, aki gyűlölte őket amióta a Vérátok során, alig egy éve a klán támadást indított ellene. A hírek szerint az a néhány Brujah, aki túlélte az általános öldöklést, a város anarchjai között talált menedéket, akikkel együtt a herceg megbuktatását tűzték ki célul.
A parkoló távolabbi végében a neonátok patetikus kocsijai álltak. Ezek a Vértestvérek csak nemrég estek át az Ölelés szertartásán, és általában még mindig a halandó korukban használt autókkal jártak. Vagy lehet, hogy a múzeum dolgozói hagyták itt ezeket a csotrogányokat?
- Menjünk fel - mondta Victoria, és kecses mozdulattal a ghouljai, meg az általuk üzemeltetett lift felé fordult.
- Parancsára, milady - mondta az a ghoul, amelyik kisegítette a kocsiból. Geraldnak hívták, jóképű és izmos kanadai volt.
Gerald kinyitotta a lift ajtaját.
- Benison megérkezett már? - kérdezte Victoria.
- Nem, milady.
- És Julius?
- Nem, milady.
Victoria vidáman bólintott. Nem is számított rá, hogy ez a két nagy játékos ilyen korán idejön. Bonyolítaná a helyzetet, ha valamelyikük már itt lenne, ha pedig mindketten megérkeztek volna, akkor könnyen összeomolhatna a gondosan felépített terv. Számolt ezzel a kockázattal, de a jelek szerint a szerencse neki kedvezett.
- És Benjamin?
- Ő már itt van, milady.
- És Thelonius?
- Ő is, milady.
Victoria meghökkent, hogy mindketten megérkeztek. Ok is nagy játékosok voltak, bár korántsem olyan nehézsúlyúak, mint a másik kettő. Az est ötödik komoly erőt képviselő szereplője Eleanor volt, a herceg felesége. Eleanor könnyen megakadályozhatta volna a terv végrehajtását, de szerencsére ő mindig a herceggel együtt érkezett az ilyen rendezvényekre, így nem kellett külön rákérdezni, jelen van-e már.
Victoria belépett a liftbe. A másik ghoul, Samuel - vékony, sötét bőrű bostoni fickó - beállt mögé. Ahogy Victoria nekidőlt a fülke tükrös falának, Samuel megnyomta a négyes gombot. Az ajtó becsukódott, a Vértestvér és a ghoul elindult felfelé.
Victoria felsóhajtott, és ismét az ütött-kopott autókra, meg a neonátokra gondolt. Ó, hogy ezek még mennyire emberiek! Fiatalok, tapasztalatlanok, ostoba játékokkal szórakoztatják magukat. Az ifjú Vértestvérek nem sokban különböznek a halandók gyermekeitől. Magabiztosak, semmitől sem félnek, de mindez a tudatlanságuknak köszönhető. Buták. Úgy érzik, hogy az egész világ az övék, mert részei lettek egy olyan közösségnek, amelynek létéről korábban semmit sem tudtak. Mert ezt a világot még az elnökök, a híres színészek, a holdon sétálgató űrhajósok sem ismerhetik. A neonátok azt hiszik, bekerültek a hatalmasok közé, de közben semmit, vagy alig valamit tehetnek amivel komolyabban befolyásolhatják az öregebbek machinációit. Hatalmat akarnak szerezni maguknak, erőt, befolyásossá akarnak válni, és közben észre sem veszik, hogy a vének lekörözik őket. A vének, a nemzők, a Victoriához hasonlók, akiket leginkább a pozíciójuk megőrzésére és megerősítésére fordítják energiáikat, nem pedig az ezzel járó előnyök kihasználására.
Victoria azzal is tisztában volt, hogy ő is sok ostobaságot művel. A nála öregebbek talán jót nevetnek azokon a szánalmas kis játékokon, amelyeket ő és a társai űznek. Egy város irányításának megszerzése? Ez semmit sem jelent. A városok, az országok, a kultúrák a legvénebb Vértestvérek, a Matuzsálemek, és az ő nemzőik, az Ősatyák (az ismeretlen és talán mitikus vámpírok, a harmadik generáció tagjai, Káin unokái) számára semmit sem jelentettek, színes játékszerek voltak csupán.
Számukra Victoria generációja, sőt, még a náluk valamivel idősebbek is bábuk voltak csupán, amelyeket egyszerűen félre lehet hajítani, ha már nincs rájuk szükség. Legalábbis Victoria neonát korában ezt hallotta az öregektől. Nem volt oka rá, hogy kételkedjen ezekben a híresztelésekben. A halandók semmilyen területen sem lehetnek elsők, a vámpírok esetében is mindig volt valaki, aki többet tudott, nagyobb hatalommal rendelkezett, mint a többiek. Akár igaz volt ez az „örök második” teória, akár nem, Victoria mindig szem előtt tartotta. Sosem bízta el magát. Azok, akikkel ravasz játékokat űzött, mind gyengébbek voltak nála. Miért ne lehetne igaz, hogy ő maga is egyszerű figura csupán egy nagyobb léptékű hatalmi játék tábláján?
Elismerte, hogy valószínűleg ő is parány, amit az igazán nagy erők mozgatnak. Elszomorította a dolog, de erőt is adott neki a további küzdelemhez. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a ma est party egy nálánál sokkal nagyobb hatalommal rendelkező valakinek a műve. Tényként fogadta el a dolgot, és csak akkor bizonytalanodott el amikor arra gondolt, hogy mi lehet ennek a bizonyos valakinek a célja. Vajon egyezik az övével? Elképzelhető, hogy valamelyik Matuzsálemnek, esetleg valamelyik Ősatyának jó oka van arra, hogy ő, Victoria Ash befolyásosabbá váljon Atlantában, esetleg a Camarillán belül? Victoria remélte, hogy ez a helyzet, de közben elborzadva gondolt arra, hogy a gondosan kidolgozott terv, a megtévesztő lépések, a csapdák, az egész könyörtelen játék valójában nem a sajátja.
Éppen ezért volt jó Toreadornak lenni. Bármit megtehetett, nem kellett tartania attól, hogy valaki komolyabban gyanakodni kezd. A Toreadorokat mindenki kiszámíthatatlannak tartotta, senki sem csodálkozott azon, ha valami váratlan, esetleg érthetetlen dolgot műveltek. Victoria még rá is játszott erre.
Habár... ha jobban belegondolunk a Toreadorokat nem is ezzel a szóval lehet a legjobban jellemezni. A kiszámíthatatlanság a Malkaviánusok tulajdonsága volt, az őrült vámpíroké. A Toreadorokat inkább változékonynak lehetett nevezni. Victoria tudta, ez a hányaveti csélcsapság olyan álca, ami alatt kevésbé feltűnően tudja végrehajtani a terveit.
Ezen az estén olyan döntés meghozatalára készült, aminek nagy hatása lehetett a jövőjére...
Eltolta magát a lift oldalfalától. Az ajtó megmozdult, és bár még nem nyílt ki teljesen Victoria pontosan tudta, milyen látvány fog a szeme elé tárulni. Tudta, két „kaput” lát majd, mindkettőn át lehet jutni egy lehetséges jövőbe.
Victoria előrelépett. Közeledett a mindent eldöntő pillanat. Felkészült.
- Elfelejtett valamit, milady?
- Nem, nem - felelte Victoria. A hangjából hiányzott a szokásos keménység, a parancsoló hangsúly. Még mindig a liftben álltak, de a halk szóváltást szinte teljesen elnyomta a terem irányából áramló zene. Victoria önbizalmat merített a dallamból. Éppen Ravel Bolerója szólt, az a darab, amit először 1929-ben mutattak be, vagy... nem volt biztos az évszámban. Azokban az években volt a legkönnyebb fenntartani a Maszkarádét. Azokban a pergő időkben, a gondtalan és vidám Párizsban, amely akkor nagyon hasonlított az 1960-as évek Amerikájára. Ahogy ezekre a régi időkre, az akkor aratott sikereire gondolt, Victoria felbátorodott.
Felszegett állal lépett ki a liftből, gyorsan visszafordult és Samuelre nézett. A hangja visszanyerte határozottságát.
- Menj le gyorsan, és hozd fel a következő vendéget. De ne feledd, ha valaki egyedül jön, akkor addig kell várnia, míg érkezik valaki más. Legalább két vendég legyen egyszerre a fülkében. Több lehet, de... ahogy már megbeszéltük... ha valaki egyedül érkezne, az katasztrofális lenne!
Samuelt most is éppúgy meglepődött a parancs hallatán, mint akkor, amikor Gerald társaságában először, az előző esti készületek során hallotta. Victoria észrevette rajta az értetlenséget, de tudta, a ghoulnak nincs szüksége kielégítő magyarázatokra, nélkülük is remekül fogja végezni a feladatát. Ez az apróság is hozzátartozott a biztonsági intézkedésekhez; tudta, ha magyarázkodni kezd, ha elmondja miért tartja fontosnak a dolgot, legfeljebb annyit érhet el, hogy olyan őrültnek nézzék, mint a legeszementebb Malkaviánust.
Nem magyarázkodott hát, inkább bizonytalanságban hagyta Samuelt.
- Katasztrofális! - ismételte, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
Samuel bólintott, megnyomta az egyik gombot. A lift ajtaja becsukódott, a fülke elindult lefelé. Victoria megfordult, és szemügyre vette a terepet.
Két magas, kétszárnyú ajtó előtt állt. Az ajtószárnyak szerves részét képezték annak az álfáinak, amellyel a tágas teremből leválasztották ezt a fogadóhelyiséget. Mindkét ajtó zárva volt, és annak ellenére, hogy a felső peremük fölött látni lehetett a mögöttük lévő helyiség mennyezetét, betöltötték lezáró szerepüket.
És ez volt a dolog lényege. Mármint az, hogy melyik vendég, melyik ajtót választja. És ami még fontosabb: melyiket választja az utána érkező vendég? Ebből a látszólag jelentéktelen részletből Victoria könnyen le tudta szűrni azokat a következtetéseket, amelyeknek nem csupán erre az estére, de talán az egész további életére hatással lesznek.
A bal oldali ajtó volt a szélesebb, az ajtószárnyak majdnem harminc láb magasra toronylottak. Bronz domborművek díszítették, a nyolc fazettán összesen nyolc, a fazetták fölött, a központi szakállas alak kétoldalán egy-egy jelenetet lehetett látni. A központi alak pontosan úgy nézett ki, mint a bibliai alakok: hosszú szakáll, lebegő, csuhaszerű ruha. A kezében tartott kőtáblák alapján bárki felismerhette Mózest. Victoria tudta, hogy a Tíz parancsolat címet viselő dombormű-együttest Henri de Triqueti készítette, arról viszont fogalma sem volt, hogy melyik kép melyik parancsolattal hozható összefüggésbe. Vagyis... Igen. Az egyiket, a bal felső sarokban lévőt mégis könnyen fel lehetett ismerni. Ennek a képrészletnek a témája szorosan összefüggött az ajtó mögötti galériában kiállított tárgyak mondandójával.
Ne ölj, parancsolt az Úr, de úgy tűnik hiába, mert még csupán maroknyi ember létezett ezen a világon, amikor Káin máris a saját kezébe vette a dolgok irányítását. A Vértestvérek közül mindenki tudta, hogy ez a bizonyos Káin azonos azzal a Káinnal, aki a legendák szerint az első vámpír volt; azzal a lénnyel, akinek a vérvonala az Ősatyákon, a Matuzsálemeken és a többi nemzőn keresztül egészen Victoria Ashig vezetett. Mert Victoriát csupán hat generáció választotta el a bibliai őstől, akinek a vére az ő ereiben is ott keringett. Ez a vér volt a forrása az erejének és a hatalmának, és ez a vér volt az amely rázúdította a Vértestvérekre az átkokat. Azokat az átkokat, amelyektől a vámpírok többsége szenvedett és szabadulni próbált; azokat az átkokat, amelyek létébe Victoria már évekkel korábban beletörődött, amelyekre úgy tekintett, mint az örök lét velejárójára.
Annak, hogy mindez felötlött Victoria elméjében, két oka volt. Először: az ajtószárnyon lévő, a hatodik parancsolatot ábrázoló domborművön a művész Ábel halálát örökítette meg. Látni lehetett az angyalokat is, amelyek a mennyből leereszkedvén magukkal ragadták az áldozatot, és látni lehetett az örök számkivetettségre ítélt Káint is. Másodszor: Victoria sokszor - egyre többször - úgy érezte, hogy a cselekedetei valójában valaki másnak a tettei. Ha a vére valóban olyan potens, amilyennek hitte, akkor könnyen elképzelhető volt, hogy maga Káin, vagy az Ősatya valamelyik leszármazottja éppen a vérén keresztül tartja őt befolyása alatt.
De miért? Mi lehet a célja annak a bizonyos valakinek, aki őt mozgatja?
Ez a félelem volt az, ami ennyire fontossá tette ezt az estét. Ez volt az oka annak, hogy a tíz parancsolat ellenpárja ilyen nagy szerepet kapott.
Victoria jobbra fordult, és szemügyre vette azt a csodát, aminél pompásabbat még sosem alkotott emberkéz. Ez is egy szoboregyüttes volt, már messziről látszott rajta, hogy csakis Auguste Rodin készíthette. Alacsonyabb volt, mint a tíz parancsolatot ábrázoló együttes, ám a Pokol kapuja mégsem törpült el a párja mellett. Valódi mestermű volt, egy zseni alkotása. Victoria tudta, bármennyit is foglalkozna a szobrászattal, ő maga sosem lenne képes létrehozni egy ehhez hasonló szoboregyüttest.
Ezen a duplaszárnyú ajtón is volt egy központi alak, az a figura, ami önmagában a Gondolkodó címen vált világhírűvé. A férfi a térdére támasztott könyékkel ült, a jobb öklét az álla alá szorította, a jobb könyökét a bal combjára tette. Dante volt, abban a pillanatban, amikor megálmodja az Infernóját, és a körötte lévő alakokat.
Az ajtókeret tetején három alak állt, ugyanannak az embernek más-más perspektívából készített figurája. Mindhárom lehajtotta a fejét, összefogta a kezét - mintha a három muskétás letargiával átitatott másai lettek volna.
Az ajtó többi alakja úgy nézett ki, mintha a művész valóban a Pokolból emelte volna át őket. Az egymástól alig elhatárolt fazettákon a kereteken különböző vad, riasztó figurák örvénylettek - mintha mindegyik a fájdalom kútjának mélyéből szabadult volna fel.
A fehér falak között, a fehér mennyezet alatt a két megfeketedett bronzkapu még félelmetesebbnek tűnt, mint önmagában. Méreteikkel megerősítették a feléjük közeledőben azt az érzést, hogy komoly döntést kell meghoznia, mielőtt valamelyiket kiválasztja. A két ajtó éles kontrasztban volt egymással; a Tíz parancsolat szimmetrikus paneljei és egymástól világosan elhatárolható alakjai mintha a Pokol kapuja örvénylő-kavargó részleteinek ellentétpárjai lettek volna.
Dante, a Gondolkodó jelenléte valahogy természetessé tette ezt az összehasonlítást.
Victoria terve ostobán babonás volt, de mivel szerette volna azt hinni, hogy időnként megszabadul azoktól a láthatatlan zsinóroktól, amelyek segítségével az a bizonyos, nála hatalmasabb lény rángatja, aki úgy tologatja a világban, mintha sakk-figura lenne, mert szerette volna szabadnak hinni magát, csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy mindig véletlenszerűen hozza meg döntéseit, ne lehessen előre kiszámítani a tetteit.
A Bolero éppen felgyorsult, amikor Victoria meghallotta a lift halk zümmögését. Ellépett az ajtajától. Vajon ki érkezett meg, és melyik ajtón keresztül fog belépni a terembe? A Mennyországot, vagy a Poklot választja? Victoria úgy tervezte, a vendégek döntései alapján fog cselekedni az est hátralévő részében, ezekből a jelekből fogja meghatározni, hogy milyen sikerrel járna, ha megpróbálná elfoglalni Benison helyét, ha megpróbálna megkaparintani az Atlanta Hercege címet. Veszélyes vállalkozás lenne, és Victoria éppen a kockázatok miatt határozott úgy, hogy csak akkor fog lépni, ha már biztos abban, hogy az ötlet valóban a sajátja, nem pedig kívülről csempészte be valaki a tudatalattijába.
Ezt talán semmilyen eszközzel sem lehetett meghatározni, de Victoria mindig jobban érezte magát, ha a tervei átjutottak a véletlenszerű teszteken. Főként a fontosabbak. A party-val kapcsolatos tervei közül néhány szilárd maradt a próbák után, mások összeomlottak. Számtalan jó ötlet maradt emiatt megvalósítatlanul, sok remek lehetőség szalasztódott el, de a Toreador egyiket sem bánta, mert arra gondolt, talán mindegyiknek katasztrofális következményei lettek volna. Arra gondolt, hogy ezeket a gondolatokat azok a valakik ültették a fejébe, akik bábként lépegettek vele. És különben is, ha el kellett vetnie valamelyik ötletet, akadt helyette másik, amelyik aztán kiállta a próbát. Néha ezek a másodötletek sokkal jobbak voltak, mint az eredetiek, amelyeket tulajdonképpen nem kellett végképp elfelejtenie, hiszen egy egész örökkévalóság állt a rendelkezésére a valóra váltásukhoz.
A kapukkal kapcsolatos játék is ilyen ötlet volt. Igen, kissé babonás, kissé butuska, de mégis, volt benne valami olyan elegancia, amely vonzóvá tette a művészi lelkű Toreador számára. Sokszor megfordult a fejében, hogy egyszer talán valóban nagy művész lesz belőle, mert a tettei káoszában fel lehetett fedezni valami olyasmit, ami önmagában véve is gyönyörű volt. Erre már régen rájött, felismerte a káosz és a véletlenszerűség elveit, és örömmel látta, hogy fokozatosan a Csorda is ráeszmél az ezekben meglévő rendszer egyes elemeire. A tudományok többsége fokozatosan művészetté változott, tehát elképzelhető volt, hogy ez a káoszteória csak arra várt, hogy egy halhatatlan elme olyan gyönyörű formába öntse, amelynek ismétlődő ciklusait a halandók sosem foghatják fel.
Persze lehet, hogy ez az egész nevetséges ostobaság. Victoria ismert olyan Vértestvéreket, akik nála jóval hatalmasabbak voltak, ám az ő erejüket is fel lehetett mérni. Talán nem is léteztek olyanok, akik nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint ezek. Talán a Sabbat által hirdetett elmélet (miszerint az Ősatyák léteznek, és pusztulniuk kell, mert a Vértestvérek és a Csorda akarata csakis az ő eltűnésük után lehet szabad) alaptalan butaság, és Victoria hatalomszerzési törekvéseit kizárólag a saját tesztjátékai lassítják le.
És voltak olyan esték, amikor arra gondolt, milyen kevés a valószínűsége annak, hogy valaha is parancsnoki szerepet töltsön be a Vértestvérek között. Hogyan is remélheti, hogy egyszer uralkodni fog, amikor a döntéseit véletlenszerű események bekövetkezte alapján hozza meg? Az ilyen módon meghozott döntéseknek pedig talán annyi közük sincs a realitásokhoz, mint az ókori görögök által a madarak vagy birkák zsigereiből kiolvasott jeleknek a jövőhöz.
A lift megérkezett, az ajtó kinyílt. Victoria megfordult, és izgatottan várta, ki fogja eldönteni, hogyan hajtsa végre legújabb tervét. A módszerei bizonyos értelemben véve nevetségesek voltak, de ragaszkodott hozzájuk. Sok mindent eltitkolt a neonátok elől, és valószínűnek tartotta, hogy létezik valaki, aki előle titkol valamit. Ám ez a valaki, aki talán befolyásolni kívánja a tetteit, semmit sem tehet, hiszen a sors, a véletlen határozza meg, hogy mit fog csinálni.
Victoria megvidámodott, amikor meglátta kiket hozott eléje a véletlen. Először Cyndy lépett ki a liftből, az a Toreador, akit mindenki Sótlannak vagy Unalmasnak nevezett a háta mögött. Cyndy nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy Victoria Atlantába érkezett. Marlene sarja volt, alacsony, de izmos kis szuka, sok tekintetben hasonlított a nemzőjére. Érthető, hiszen egy ilyen Marlene-féle táncosnő csak ilyen Cyndyhez hasonló vakarcsokat tud létrehozni.
Cyndy, aki a jelek szerint a liftben barátságosan beszélgetett a társával, hirtelen elnémult, amikor meglátta Victoriát. Gyorsan elfordította a fejét, de nem folytatta a társalgást.
Alacsony volt, és a kelleténél jóval izmosabb. Ennek ellenére volt benne valami kecsesség és elegancia, bár a szakértő szemlélő azonnal megállapíthatta, hogy sosem vett részt formális táncoktatáson. Az arca csinos volt, kissé túlságosan kerek, olyan, mint a dundi középiskolás lányoké. Kicsit túlságosan széles volt ahhoz, hogy a férfiak szeme megakadjon rajta, de frissnek és fiatalnak látszott, az ilyesmi pedig mindig felpiszkálja a hímneműek érdeklődését. És mivel a Vértestvérek közé tartozott, az idők végezetéig megőrizhette ezt az izgalmas üdeséget.
A természete azonban szöges ellentétben állt a kedves külsővel, hajlamos volt a nyersességre, időnként kihívóan udvariatlanul viselkedett. A lift előtt kihúzta magát, és egyetlen szó nélkül haladt el Victoria mellett.
Victoria alig hallható nevetéssel jutalmazta Cyndy belépőjét. Komikusnak tartotta, hogy ez a vakarcs, akin Marlene egy szédült éjszakán, a felségterületén, a Cheshire Bridge Roadon lévő sztriptíz klubok vagy fehérnemű boltok valamelyikében hajtotta végre az Ölelés szertatását, ez a kis nulla azt hiszi, hogy a nemzője után neki kellene lennie az atlantai Toreadorok primogénjének.
Victoria ismét felnevetett, bár ezúttal még halkabban, és sokkal keserűbben, mint először. Néhány évvel azelőtt vált vámpírrá és hagyta el Londont, hogy a Fekete Halál megtizedelte a város lakosságát, a század eleji rettenetes influenzajárvány idején az Egyedült Államokban tartózkodott, és Kábulatban volt, mély, pihentető álomba merült, de tudta, milyen véletlenszerűen szedik áldozataikat az efféle kórságok. Hogyan élhette túl ez a nevetséges kis Vértestvér (még ezt a címet se nagyon érdemli meg) a Vérátkot akkor, amikor más, nála sokkalta ügyesebb és okosabb vámpírok elpusztultak? Nem mintha sajnálta volna őket, de ismét el kellett ismernie, hogy a sors vak, nem mindig azt kíméli meg, aki erre érdemes.
A lift másik utasa, aki akkor lépett ki a fülkéből, amikor Cyndy elvonult Victoria előtt, legalább olyan érdekes volt, mint a vakarcs. Férfi volt, az atlantai vámpírok legalsó rétegéhez tartozott, de benne legalább létezett az a valami, amit tehetségnek neveznek.
Victoria érdeklődve figyelte a lassan kilépő Leopoldot. Ez a Toreador nem foglalkozott a politikával, de azt még neki is tudni kellett, hogy Cyndy nincs valami jóban az aktuális primogénnel. Talán ezért maradt a liftben; még véletlenül sem akart a két nő vitájának közepébe csöppenni.
Victoria elfordította a fejét, és Cyndy után nézett. Kíváncsi volt, a vakarcs melyik ajtót választja. Cyndy meg se torpant a két csodálatos műremek előtt, nem nézett végig rajtuk. Megtorpant, tétován visszalesett, és amikor látta, hogy Victoria őt figyeli úgy toppantott, mintha arra gondolna, hogy a két ajtót direkt azért tették ide, hogy őt összezavarják. Victoria halványan elmosolyodott. Cyndy fújt egyet, és Rodin mesterműve felé fordult. Betolta maga előtt a Pokol kapuját.
Szóval a Poklot választotta, gondolta Victoria, és ismét Leopold felé fordult, aki közben előrébb lépett, nehogy rázáródjon a lift ajtaja. Amikor a liftajtó becsukódott az ifjú Toreador elsápadt, és olyan arcot vágott, mintha a legszívesebben eliszkolna és meghúzná magát valami biztonságos helyen. Victoria azonnal látta, Leopoldot (aki olyan fiatal volt még, hogy a nő szemében nem sokban különbözött a halandóktól) zavarja a primogénnel való találkozás. Egyszer már összefutottak, a fiú akkor is így viselkedett, mintha veszélyben érezte volna magát, de közben mégis vonzódna hozzá.
Victoria, ahogy elgondolkozott ezen, kissé oldalra billentette a fejét és felvonta a szemöldökét. Ezekkel a jelekkel kérte a bátortalan Toreadort, bújjon elő a védelmi pozícióból. Úgy látta, valami megváltozott Leopold hozzá való viszonyulásában, de nem értette, hogy mi lehet ez. Tudta, előbb-utóbb kiismeri a fiút - már halandóként is remekül értett az ilyesmihez, amióta pedig vámpír lett kiváló érzékszervei megkönnyítették a dolgát.
Leopold közelebb lépett Victoriához, és barátságosan, de nem személyeskedően elmosolyodott. Victoria látta rajta a félelem jeleit, meghallotta izgatott szívverését, és megérezte, hogy ez a rettegés valahogy... nem normális. Van mögötte valami. Megérezte, Leopold nem tőle, nem az ő személyétől tart.
- Jól vagy, Leopold?
Leopold mosolya a kelleténél valamivel hosszabbra sikeredett. Amikor erre rádöbbent gyorsan eltüntette az ajkáról.
- Igen, Ms. Ash. Egy kicsit... ah... ideges vagyok a... ah... a mai este miatt. Bemutatásra kerül a munkám... - A mosoly visszatért, mintha Leopold tudat alatt megpróbálná megerősíteni a hazugságát.
- Persze, persze - mondta Victoria gálánsan, aztán előrenyúlt, és megölelte Leopoldot. A mozdulattal, mint várta, sikerült meglepnie a fiút.
Leopold teste megmerevedett, de amikor Victoria lágyan megcsókolta az arcát sikerült ellazítania magát.
Victoria nem eresztette el Leopoldot. A háttérből hallatszó Bolero a csúcspontja felé közeledett.
- Figyelemre méltó, hogy elkészültél vele. Kevés időd volt rá, későn szóltam Utólag is elnézésedet kérem ezért.
Leopold nem felélt. Viszonozta az ölelést. Victoriát meglepte ez a kisfiús mozdulat; Leopold bebújt saját esetlensége fedezékébe, és kihasználta az alkalmat, hogy magához szorítsa őt, megérintse a hátát.
Victoria hirtelen eltolta magától a fiút. Leopold ismét meglepődött. Victoria örömmel elszórakozott volna ezzel a kis ügyetlennel, aki valóban figyelemre méltó szobor készített, de most nem szakíthatott időt ilyesmire. Most az ajtókkal kellett foglalkoznia, mert csak így dönthette el, hogyan cselekedjen az est további részében. Könnyedén behálózhatta volna az ifjú Toreadort, ám most más dolga volt.
- Ó, ne hagyd, hogy feltartóztassalak! A Vértestvérek közül sokan már megcsodálták a szobrodat, talán most is ott állnak előtte. Remélem, később még alkalmunk nyílik beszélgetni egymással.
- Te nem jössz be? - kérdezte Leopold.
- Nem, nem, Leopold. Én vagyok a házigazda, üdvözölnöm kell a vendégeimet. De te menj! Úgy hallom, megint felfelé tart a lift. Újabb vendégek érkeznek.
Leopold fülelni kezdett, de a zenén kívül semmi sem hallott. A Bolero csúcs részlete szólt. Leopold némán állt, aztán pislogott kettőt, bólintott, és elindult az ajtók irányába.
Megtorpant. A szája tátva maradt a csodálkozástól. Megfordult, hitetlenkedve Victoriára nézett. Rámutatott az egyik ajtóra, és némán magyarázatot kért Victoriától.
Victoria elmosolyodott, bólintott, majd felemelte a bal kezét és megmozgatta az ujjait, jelezve Leopoldnak: egyelőre befejezettnek tekinti a társalgásukat. Leopold bizonytalanul ránézett, látta, be kell érnie ennyivel. Elindult az ajtók felé.
Victoria utánanézett. Most Leopoldon múlott a terv sorsa. Elképzelhető volt, hogy vakon követi Cyndyt, de a végső döntés csakis tőle függött. És ez volt az a döntés, ami meghatározhatta Victoria számára a további teendőket.
Victoria gyorsan átgondolta a titkos teszt szabályait. Két vámpír jött fel a lifttel. Ellentétes neműek, de ugyanahhoz a klánhoz tartoznak. Furcsa kombináció, nem lehetett meghatározni, melyik választási variáció a legvalószínűbb. Lehet, hogy az egyik Toreador követi a másikat. Lehet, hogy a férfi bemegy a nő után, de talán éppen a nemük különbözősége lesz az oka annak, hogy más ajtót választanak. Victoria legyintve letett arról, hogy előre kitalálja, mi fog következni.
A szabályok szörnyen bonyolultak voltak, de Victoria mindegyiket átlátta, ezért éppen olyan könnyedén alkalmazta mindegyiket, mint á krikettbolondok a saját játékuk szabályait. Azt is tudta, a siker esetleg azon múlik, mennyire kezeli rugalmasan a dolgot.
Türelmetlenül figyelte Leopoldot, aki megállt a Mennyország kapuja előtt, és alaposan szemügyre vette a domborműveket. A fiú belemerült az egyik fazetta, a jobb oldali ajtószárny legalsó képének szemlélésébe. Victoriának fogalma sem volt arról, hogy ez a részlet melyik parancsolattal függ össze. A legszívesebben odafutott volna Leopoldhoz, hogy megnézze, de nem merte megtenni. Ha sietteti a fiút, esetleg összezavarja, és Leopold bizonytalanságában a hozzá közelebb lévő ajtót fogja választani. Az ilyen alapon nyugvó döntés pedig összezavarhatta a játék rendjét.
Ha Leopold pusztán bizonytalansága és zavara miatt a Mennyországot választja, akkor Victoriának törölnie kellett a terveit. A játék szabályai szerint abban az esetben, ha egy férfi a Mennyországot, vagyis a magasabb kaput választja, akkor neki, a nőnek az alacsonyabbon kell majd belépnie, vagyis a Pokol kapuján. Ha pedig itt lép be, akkor le kell tennie arról, amit végre akar hajtani. A szabály az szabály...
Ha viszont Leopold a Poklot választja, akkor ő nem mehet utána, a Mennyország kapuján keresztül kell bemennie a nagyterembe. Ebben az esetben pedig végrehajthatja a terveit. Valószínűnek tartotta, hogy Leopold először megvizsgálja a Mennyországot, aztán a Poklot, és végül az utóbbin fog keresztüllépni.
Leopold, miután végigtanulmányozta a Mennyországot, közelebb lépett a Pokolhoz. Victoria izgatottá vált. Közeledett a nagy pillanat. Időnként eszébe jutott, hogy csak azért találja ki magának ezeket a bonyolult játékokat, mert fél a valós, önálló irányválasztástól. Mindig elhessegette ezt a gondolatot. Nem, biztos nem ez van a háttérben. Senki sem nevezheti gyávának vagy határozatlannak. Ő egyszerűen csak óvatos.
Ravel tizennyolcperces mesterműve a végéhez közeledett. Talán ez volt az oka annak, hogy Victoria nem hallotta a lift közeledését, az ajtó kinyílásával egy időben megszólaló csengőszó a zenét követő rövidke csendben azonban már eljutott a tudatáig. Odabent elkezdődött a következő zeneszám. A bevezető futamok elég halkan szóltak, de Victoria úgy sejtette, Beethoven egyik műve indult el.
Leopold éppen olyan ámulattal, éppen olyan tüzetesen vizsgálta végig Rodin alkotását, mint pár perccel korábban Triqueti mesterművét. Közben visszalesett Victoriára, és ámuldozva megcsóválta a fejét.
- Hogy sikerült szert tenned...? - kezdte, de amikor Victoria elfordult tőle és a liftre nézett elakadt a szava.
- Tessék? - pillantott rá a nő. - Mondtál valamit, Leopold?
A fiatalabb Toreador legyintett; talán azt gondolta, Victoriát bosszantja a kíváncsisága.
- Nem érdekes. Ne haragudj, hogy eltereltem a figyelmedet a vendégeidről.
A kezét rátette az ajtóra, és úgy simított végig rajta, mintha azt képzelné, hogy az alakok az ujjai alatt öltenek formát. Vagy talán az jár a fejében, hogy ő másképp csinálta volna, tűnődött Victoria. Érthető, ez majdnem minden művésznek eszébe jut, ha egy elismert mester munkáját látja. A művészek, miközben valamilyen bámulatos alkotást néznek, végig azt latolgatják, mennyiben és miben különbözik a sajátjuktól, mitől más.
Miután ilyen ügyesen hárította Leopold kérdését, Victoria kíváncsian a lift felé fordult. Dühítette, hogy az érkezők találkozni fognak Leopolddal, ez a helyzet komplikálta a játékát. Persze ilyen szituációkra is gondolt, megfogalmazta magában az ilyenkor érvényes szabályokat. Ennek ellenére tudta, hogy az egész olyan lesz, mint amikor valaki egy túlságosan véres zsigertömegből akarja kiolvasni a jövőt. A túl sok vér, a túl sok jel, a túlságosan sok hatás megzavarhatta a megfigyelőt. Számára az volt a legideálisabb, ha egyszerre csak egy vendéggel kellett foglalkoznia.
Amikor meghallotta, hogy a lift egy szinttel lejjebb áll meg, és kinyílik az ajtaja, Victoria szélesen elmosolyodott. Samuel betartotta az utasításait, remekül húzta az időt. Victoria tudta, lesznek olyan vendégek, akiket a ghoulok semmiképpen sem bírnak majd elég ideig a garázsban tartani, ezért előre kiagyalta ezeket a halogató technikákat.
Ismét Leopold felé fordult, ezúttal nyíltabban nézett rá. A legszívesebben megfojtotta volna az ifjú Toreadort. Leopold visszament a Mennyország elé, közel hajolt hozzá, újra vizsgálgatni kezdte a jobb alsó fazettát, ugyanúgy megdörzsölte, mint egy perccel korábban Rodin művét, aztán hátrébb lépett, hogy mindkét ajtószárnyat egyszerre lássa.
Victoria nem tudta, örüljön, vagy bosszankodjon. Leopold úgy viselkedett, mintha ráérzett volna, hogy nem mindegy, melyik ajtón lép be. Szemmel láthatólag képtelen volt dönteni.
Victoria kíváncsi volt, hogy Leopold végül miért a Pokol mellett döntött. A fiatal férfi visszament Rodin alkotásához, nagy nehezen kinyitotta az ajtót és belépett a terembe. Victoria elhatározta, később kifaggatja a fiút a választása felől. Most, miután a döntés megszületett, nyugodtan beszélhet vele a dologról, természetesen anélkül, hogy beavatná a részletekbe, hogy elmondaná neki, mi múlott a választáson.
A nő közelebb lépett a Mennyországhoz, és rápillantott a fazettára, amit az imént Leopold tanulmányozott. Nem nagyon örült annak, amit látott. A kép Nabothot ábrázolta. Halott volt, megkövezték, mert Ahab és Jezabel meg akarta szerezni a szőlőskertjét.
Victoriának eszébe jutott a képpel kapcsolatos parancsolat, az az isteni törvény, amely halandó korában a legtöbb gyötrelmet okozta neki.
És ne kívánd a te felebarátodnak feleségét; és ne áhítsd a te felebarátodnak házát, szántóföldét; se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, a mi a te felebarátodé.
Victoria nyelt egyet. Egész életében felebarátai javainak megszerzése volt a fő célja.
Megpróbálta kiverni a fejéből a sötét gondolatokat; megpróbálta elhitetni magával, hogy ami történt az valójában nem jel, csupán véletlen. Ami Nabothot, Ahabot és Jezabelt illeti... ez ajtón ez a jelenet volt a legmarkánsabban kidolgozott dombormű, nem csoda, hogy felkeltette a szobrász Leopold figyelmét. Talán tényleg csak azért vizsgálgatta ilyen tüzetesen, mert az alkotás technikája érdekelte, és nem azért, mert lélekben ráhangolódott valami olyasmire, aminek a létezését a hozzá hasonló, fiatal Vértestvérek még csak sejteni sem szokták.
Victoria végül megvonta a vállát. Továbbra is ragaszkodnia kell a döntéséhez és a módszereihez. Ha babonás félelem tölti el minden egyes apró jel láttán, akkor előbb-utóbb olyan gyáva lesz, hogy nem csak a biztonság kedvéért fog ilyen játékokat űzni. Ha elveszti a bátorságát, akkor tényleg mindent a véletlenre kell bíznia, mer nem lesz elég ereje ahhoz, hogy elébe menjen az eseményeknek.
Victoria Ash megfordult, és belépett a Mennyország kapuján abba a terembe, ahol csak démonokat talált.

 

1999. június 21., hétfő, 22:10
Bostoni Financiális Korporáció
Boston, Massachusetts

A jóképű olasz férfi a hatalmas cseresznyefa íróasztal mögött terpeszkedett. Benito, aki szokásához híven sorba rakta maga előtt a telefonjait, két éjszakával korábban amiatt bosszankodott, hogy felhívta az a bizonyos valaki, most azonban éppen az dühítette, hogy az illető nem jelentkezett.
Lorenzo Giovanni általában nagyon megbízható volt. Annyira, hogy Benito már szólt egy-két jó szót a ghoul érdekében. Lorenzo azt szerette volna, ha végrehajtják rajta az Ölelést. Valójában minden olyan Giovanni erre vágyott - már amelyik tudott arról, hogy létezik valami, ami sokkalta nagyobb jelentőséggel bír a kiterjedt család számára, mint az irdatlan vagyon. Benito már azt fontolgatta, visszavonja az ajánlásait, ha Lorenzo tovább késik a bejelentkezéssel, vagy ha nem talál valami nyomós indokot a késlekedésre.
Az elmúlt negyvennyolc órában Benito, akinek főként a család ügyeivel kellett foglalkoznia, csak kevés időt tudott szakítani erre a személyes ügyre. Miután a kuzinjával, Michaellel megbeszélte az aktuális biztonsági intézkedéseket, kapcsolatba lépett az Atlantában tartózkodó ghoullal, Lorenzóval.
Lorenzo valamilyen homályos és titkos küldetés miatt volt Atlantában. Benito csak annyit tudott az egészről, hogy a család érdekében ténykedik, és nem is akarta megismerni a részleteket. Ha a család úgy látja jónak, akkor úgyis mindent a tudomására hoznak. Lorenzónak egyéb elfoglaltságai mellett arra is jutott ideje, hogy eleget tegyen a családtagok személyes jellegű kéréseinek. Bár csak ghoul volt, de elég eszes és ügyes, így Benito nyugodt szívvel rá merte bízni a feladatot. Azt kívánta Lorenzótól, menjen el a Szépművészeti Múzeumba, és nézzen szét egy kicsit az ott megrendezendő ünnepségen.
Lorenzónak kémkednie kellett, mert arra nem is számíthatott, hogy meghívják a rendezvényre, még Benito helyett sem mehetett volna el. A party a Vértestvérek, és kizárólag a Vértestvérek számára rendezték. Benito esetleg nyomást gyakorolhatott volna arra a fő-Toreador szukára, arra a Victoria Ashre, hogy tegyen kivételt a ghoullal, de így az egész ügy bajt hozhatott a családjára.
Lorenzo tehát kémkedett, és még mindig nem adta le a jelentését Benitonak. A Giovanni friss információkat akart, nem pedig olyan porosakat, mint általában. Most az egyszer időben akart tudni mindenről, hogy megtehesse a szükséges lépéseket, ha az az átkozott neonát, aki a markában tartja az életét, esetleg felbukkan a színen.
Benito türelmetlenül dobolt a telefonon, ami két éjszakával korábban oly sokszor megcsörrent. Semmi. Még mindig semmi! Ökölbe szorította a kezét, rácsapott az íróasztalra. A legszívesebben ordított volna a dühtől, de sikerült uralkodnia magán. Iszonyatos nyomás nehezedett rá, és ez az idő nem volt megfelelő arra, hogy szabadjára eressze a benne lakozó Bestiát.
Dühödten az asztalán heverő üzleti dokumentumokra nézett. Dolgoznia kell... A számok először kavarogni kezdtek a szeme előtt, hiányzott belőlük minden logika. Koncentrálni! Most ez a lényeg. Benito agya lassan befogadta az információkat.
Hirtelen felkapta a fejét és jobbra, az iroda ajtaja felé nézett. Valami megmoccant. Talán csak egy árnyék. Benito habozás nélkül az íróasztala alatti riasztógombhoz emelte a kezét. Feszülten figyelt, megismétlődik-e az iménti jelenség.
Senkit sem látott, de nem változtatott a testhelyzetén.
- Randall? - kérdezte az üres szobától. Semmi válasz.
- Randall?
Az emberi hangra alig emlékeztető suttogás egészen halk volt, démoni visszhangként hörrent bele a csendbe.
- Igen?
- Te mozogtál?
- Igen - felelte a sötét visszhang.
- Miért? Nem vagyok olyan hangulatban, hogy toleráljam az ilyesmit...
- Megszólítottak az árnyak. Válaszoltam:
Benito bosszúsan felhorkant, de aztán eszébe jutott, hogy a lidérc az ő védelmére van itt, ezért semmiképpen sem árt, ha odafigyel a jelzéseire.
- És mit mondtak az árnyékok? - kérdezte Benito nem minden gúny nélkül.
- Nem sokat - felelte az alaktalan lidérc. - Egyenlőre - tette hozzá.
Benito felsóhajtott.
- Nos, figyeld csak a jeleket, de lehetőleg ne zavarj. Ideges vagyok, és rengeteg a munkám.
Nem kapott, de nem is várt választ. Folytatta a megkezdett munkát.
Telt az idő. Benito hirtelen abbahagyta a munkáját, felkapta és a padlóhoz vágta az egyik mobiltelefonját.
- Hívj már! - ordított rá a süppedős szőnyegen heverő készülékre.
Egy hosszú pillanatig a telefonra bámult, aztán felállt, hogy felemelje. Két lépéssel ért melléje, és éppen lehajolt, amikor megszólalt Randall figyelmeztető hangja:
- Az árnyak beszélnek!
Benito összerezzent. Randall hangja riasztó volt, komoly veszélyt sejtetett. Benito lekuporodott a padlóra, és felkészült egy esetleges támadásra.
- Mit mondanak az árnyékok? - kérdezte.
- Azt, hogy már túl késő van. Itt vannak.
Benito szemében fellobbant a félelem lángja. Felpattant, az íróasztalához ugrott, hogy megnyomja a riasztó gombját. Közben a hozzá legközelebb lévő kardállványra nézett. Ezen az állványon díszelegtek azok a pengék, amelyeket a Tigrisharcos néven ismert szamuráj kovácsolt, az a hős, aki több, mint ötven évvel ezelőtt kiirtotta a ninjákat.
Az élet ismétli önmagát, gondolta Benito, amikor meglátta a szoba árnyai közül előlépő négy, ninjaszerű alakot.
A legközelebbi ninja mintha az íróasztal mögötti falról mállott volna le. Úgy helyezkedett el, hogy a Giovanni és a riasztó gombja közé kerüljön. Másik két alak úgy jelent meg, mintha eddig alvadt vérfoltként hasalt volna a padlón. Az egyik a dívány mellett, a másik az ajtó előtt állt. A negyedik ninja a helyiség közepén lévő szőnyegből emelkedett fel.
- Hihetetlen! - nyögte Benito. Az első pillanatban szinte megbénult az agya, de aztán ismét működni kezdett. Lehet, hogy ez a négy orgyilkos halandó. Ha ez a helyzet, akkor csak abban az esetben tudnak végezni vele, ha nem is próbál védekezni.
- Randall! - kiáltotta. - Párbaj!
Az ajtó előtt álló alak körbenézett. Amikor a Tigrisharcos katanája felemelkedett az állványról, a fickó figyelmeztetően odaordított a társainak. Legalábbis Benito úgy érezte, hogy kiált, mert egyetlen szót sem mondott ki. A szája hirtelen óriási, sötét „O” betűt formázott, az arca olyanná vált, mint a meghökkenő képregényhősöké, az ajkai között feketeség pulzált.
A feketeség mélyéről azonban nem tört elő időben a figyelmeztetés. A szavak nem kerültek a levegőbe, a gondolatot mintha meggyilkolta volna a Tigrisharcos katanája, a szobán keresztülzúgó fegyver.
A több fémrétegből készített penge elég éles és erős volt ahhoz, hogy lemetssze az egyik bérgyilkos karját. Pedig a Randallnak nevezett lidérc ekkor már nem idézhetett meg akkora erőt, amely forgatni tudta volna a kardot, amely keresztüldöfhette volná a ninja testén.
A támadás következő célpontja a bőrdívány melletti bérgyilkos volt. A ninják minden bizonnyal remek kiképzést kaptak, de ennek ellenére csak az ajtó előtti vezér reagált a megmozduló katanára. Benyúlt a sötétségbe, amely fekete hálóként terpeszkedett az ajtó körül, és elrejtőzött mögötte. Benito csupán egyetlen pillanatra látta a feketeségből kiemelkedő hosszú körmű kezet, amely villámgyorsan a Tigrisharcos katanája felé lendült. Fém villant, talán egy kés, talán egy shuriken; a parancsnok megpróbált szembefordítani valamit a támadó karddal.
Benito nem nézhette végig, mi történik a két fegyver összecsapásakor. A másik két ninja, tudomást sem véve társuk sebesüléséről, rátámadt a Giovannira. Ez azt jelentette, hogy a küldetésük sikere sokkal fontosabb volt a számukra a saját életüknél.
A Giovanni a hozzá közelebb lévő bérgyilkosra összpontosította a figyelmét, arra a fickóra, amelyik az íróasztal mögül lendült előre. Tudta, ha sikerül legyőznie, akkor a másik nem akadályozhatja meg, hogy megnyomja a riasztó gombját. Michael és a biztonságiak talán már rég halottak, de ha megszólal a sziréna, esetleg történhet valami. Benito semmi másban nem reménykedhetett.
Amikor Benito megfordult, egyeden másodpercre az ellenfele szemébe nézett. A bérgyilkos azonnal mozdulatlanná dermedt, megállt, és oldalra fordította a fejét, hogy elkerülje a gondolati befolyásolás végrehajtására készülő Giovanni tekintetét.
- Tehát tudjátok, hogy Vértestvér vagyok! - ordította Benito dühösen.
Ez sem számított, ahogy az sem, hogy a bérgyilkos tudta, mire képes a Giovanni. Csak egy pillanatig néztek farkasszemet, de ennyi is éppen elég volt.
Benito határozott hangon kiadta a parancsot:
- Vissza!
A szobormerev bérgyilkos lendületet vett, és végrehajtott pár hátraszaltót. Benito székéhez érve egy pillanatra megállt, de még ekkor sem bírta megtörni a mentális béklyót. Még hátrébb húzódott, távol került a riasztó gombjától.
Benito előrevetődött, hogy megnyomja a gombot.
Közben a Randall által megcsonkított bérgyilkos tanácstalanul meregette a szemét, de hiába csapkodta a levegőt megmaradt kezével, hiába öklözte és rugdosta a katana mellett, fölött és alatt a sötétséget, semmit sem talált el. Elbizonytalanodva megállt. Randall kihasználta az alkalmat, és a kard ismét lecsapott a védtelen ninjára. Bőr, hús és csont reccsent - a bérgyilkos a másik karját is elvesztette.
Benito, miközben a riasztó gombja felé vetődött, látta, hogy a sebekből nem fröccsen ki vér. Ez rosszat jelentett. Ezek szerint a bérgyilkosok is Vértestvérek lehettek. Benito nem volt elég idős és erős ahhoz, hogy szembeszálljon négy vámpírral. Még akkor sem reménykedhetett a győzelemben, ha egy testetlen lidércet tudhatott maga mellett. Szerencsére a katanával és a mentális béklyó alkalmazásával sikerült kiegyenlíteniük az erőviszonyokat.
Az egyik bérgyilkos hátulról rontott rá Benitora. A Giovanni nem próbált kitérni - gyanította a ninja erre számít -, hanem gyorsan szembefordult vele. Oldalra ugrott és letérdelt, a támadójára nézett. Remélte, ennek is sikerül elcsípnie a pillantását.
A manőver csak részben volt sikeres. A bérgyilkos is reagált. Egy gyors mozdulattal irányt váltott, így nem esett el a térdelő Giovanniban, a tekintetét azonban nem sikerült kikerülnie. Benito tágra meresztette a szemét - így sokkal könnyebben tudott hipnotikust hatást gyakorolni a ninjára.
Ám ahogy az ellenfelére meredt valami megzavarta az összpontosításban. Hiába kereste a ninja szemét, az arc egyetlen természetellenesen sötét massza volt. Csupán néhány lábnyi távolság választotta el őket egymástól, Benito nem tudta kifejteni rá a megfelelő hatást. Elbizonytalanodott. Az a bérgyilkos, amelyik visszatámadott Randallra, most a Giovanni felé fordult. Benitonak nem maradt ideje a védekezésre.
A bérgyilkos ökle Benito álcsúcsához csattant. A Giovanni hátratántorodott. Olyan váratlanul érte az ütés, hogy képtelen volt megkapaszkodni vagy másképpen reagálni. A széke vastag karfája véres sebet préselt a hátára. Ettől előredőlt, és végigterült a padlón. Megpróbált jobbra gurulni, ám a bérgyilkos rávetette magát, belepréselte a vastag szőnyegbe.
A támadó megmarkolta Benito karjait, a csuklónál fogva hátrarántotta. Benito vergődni és vonaglani kezdett, hogy legalább a jobb kezét kiszabadítsa.
Így, hasalva látta csak meg az íróasztal túlsó oldalán, a padlón heverő fejet, az első, karjaitól megfosztott bérgyilkos fejét. Fém villant, és a Tigrisharcos kardja lehullt a fej mellé. Randall vagy elhajította a fegyverét, vagy elvették tőle. Benito felemelte a fejét, hogy új parancsot adjon a lidércnek, ám a hátán térdelő bérgyilkos megmarkolta a tarkóján a hajat.
Benito feje felemelkedett, aztán hirtelen a padlóhoz csattant az arca. A puha szőnyeg valamennyire csökkentette az ütés brutalitását, ám a Giovanni gyakorlatilag megvakult.
Mivel a bérgyilkos a haját markolta, Benitonak sikerült kiszabadítania a jobb kezét. Oldalra nyúlt, vakon tapogatózni kezdett az íróasztala közelében; még mindig nem tett le arról, hogy megnyomja a gombot. Az első bizonytalan mozdulat után véletlenül megérintette az asztal szélét. Rádöbbent, túlságosan távol van, nem érheti el a gombot.
Már csak a vére erejében reménykedhetett. Rövid összpontosítás után fizikai erővé alakította a testében lévő vértartalék egy részét. A szeme előtt vörös ködfolt jelent meg, a szervei reszketni kezdtek, de a végtagjaiba új erő költözött. Úgy rúgott hátra, akár egy megvadult csődör.
A bérgyilkos viszonylag szilárd pozícióban térdelt a Giovanni hátán, de amikor a test felemelkedett úgy fordult le róla, mint az ügyetlen cowboy a musztángjáról. Benito hátra sem fordult, nem foglalkozott semmivel. Oldalra dőlt, és megnyomta a riasztó gombját. Az új erő még mindig az izmaiban pulzált. Felemelte a fejét, gyorsan felállt, és miközben eltávolodott a bérgyilkostól, akit egy másodperccel korábban lerázott magáról, körülnézett az irodában.
A ninják vezére már nem az ajtó közelében, hanem a helyiség közepén állt, közvetlenül a fejnélküli hulla mellett. A keze véres volt - a jelek szerint a saját, belülről fakadó energiáit használta fel arra, hogy meghajlítsa a Tigrisharcos katanájának párját, a wakizashit. Benito teste minden csepp vérének felhasználásával sem tudott volna olyan energiákat mozgósítani, amilyenekkel esély nyílik egy ilyen masszív, edzett tárgy, egy ilyen mesteri fegyver elgörbítésére. Az állványon már csak a másik wakizashit látta, ebből arra következtetett, hogy a ninja valahogyan már használhatatlanná tette a második katanát.
Randall nem adta fel a harcot, megragadta és megmozgatta a levegőben ez egyetlen ép fegyvert.
A Benito által mentálisan befolyásolt ninja eltűnt a színről. Ha ilyen könnyen hatni lehetett rá nem volt valami erős az elméje. Lehet, hogy testi erő tekintetében kevés párja akadt, de a mentális támadással szemben védtelennek bizonyult.
A bérgyilkos, akit Benito másodpercekkel korábban rázott le magáról, most körülbelül tizenöt láb távolságból figyelte a Giovannit. Benito rájött, a ninja csak arra vár, hogy a parancsnoka jelt adjon a láthatatlan veszélyforrás elleni közös támadás végrehajtására. Bízott benne, hogy Randall legalább addig kitart, míg Michael Giovanni megérkezik.
A lidérc fegyvere a parancsnok felé lendült, akiről úgy csöpögött-csorgott a sötétség, mint valami viszkózus anyag. Amikor oldalra lépett, hogy kitérjen a csapás elől, a kard átszelte a feketeségmasszát, és olyan sötét csíkot hagyott maga mögött a levegőben, mint a menekülő tintahal a tenger vizében. Mielőtt Randall felkészülhetett volna egy következő támadásra, a parancsnok előrevetődött, és mindkét kezét rácsapta a kard lapjára. Gyors csípőmozdulattal kicsavarta a fegyvert a láthatatlan ellenség markából, megfogta a két végét, meghajlította a fémlapot.
Benito az agyába véste, hogy a jövőben könnyebb fegyvereket kell elhelyeznie az irodájában - esetleg párbajtőröket -, hogy Randall hatékonyabban verhesse vissza a támadásokat.
A parancsnok körülnézett a szobában, aztán kibuggyantott a szájából egy sötétségpamacsot. A másik bérgyilkos bólintott, de közben nem vette le a szemét Benitoról.
- Mit akartok? - kérdezte Benito. - Ha meghalok, csak azt éritek el, hogy rátok szállnak a kopóim. A Giovanni család nem fogja bosszulatlanul hagyni a pusztulásomat.
Benito abban reménykedett, hogy így sikerül némi időt nyernie, de hiába próbálkozott. A két bérgyilkos, a két Vértestvér közelebb nyomult hozzá. A Giovanni káromkodni kezdett. Hol van Michael? És... vajon van valami kapcsolat a támadás és Lorenzo, Atlanta, vagy Chicago között? Lehet, hogy egy másik bérgyilkos-csapat Lorenzóra szállt rá? Talán már meg is ölték?
A parancsnok oldalt billentette a fejét, az ajtó irányába fordította a fülét. Benito megkönnyebbülten felsóhajtott. A bérgyilkos talán Michaelék közeledő lépéseit hallja...
Amikor az ajtót beszakította az iszonyatos erejű rúgás, Benito késlekedés nélkül reagált. Ki akarta használni az alkalmat,, hogy közelebb kerüljön Michaelhez és az őrökhöz. Előrevetődött, és már a levegőben volt amikor döbbenten látta, hogy a parancsnok ügyet sem vet a szétszakadó ajtóra, a mögötte hemzsegő őrlégióra. Mozdulatlanul állt, de amikor Benito elhaladt mellette hirtelen kinyújtotta a kezét.
A bérgyilkosok parancsnoka megragadta Benito nyakát és derekát. A Giovanni arra gondolt, hogy a ninja egyszerűen összeroppand a, mielőtt Michael kimenthetné. A parancsnok egyre nagyobb erővel szorította Benito gégéjét, és teljesen átfogta a hasát. Olyan rettenetes energia mozgatta a karjait, hogy a Giovanni nem is reménykedhetett a szabadulásban.
A másik maszkos bérgyilkos hirtelen a parancsnoka mellett termet. Mindketten az irodába áramló őrök felé fordultak, de ezt követően egyikük sem mozdult. A biztonsági őrök felsorakoztak a helység fala előtt, felemelték fegyvereiket. Az irodának egyetlen olyan pontja sem maradt, ahova ne tudtak volna belőni. Golyóálló mellényt, vizoros sisakot és gázmaszkot viseltek. Benito tudta, hogy az egyik fickó odakint, a folyosón áll, és csak a jelre vár, hogy behajítsa a gázgránátjait.
Benito elképzelni sem tudta, mit tehetnének a bérgyilkosok. A biztonsági őrök óriási túlerőben voltak, komoly lőfegyverekkel rendelkeztek. Még a Giovannit magához szorító Vértestvér sem lehetett elég erős ahhoz, hogy kibírjon egy golyózáport. Tudniuk kellett, ha megölik Benitot legfeljebb pár másodperccel élhetik túl.
Lehet, hogy túszként akarnak felhasználni? Benito agyában egymás követték a kavargó gondolatok. Az idő közben telt, és semmi sem történt. Semmi párbeszéd. Semmi harc. Semmi. A Giovanni döbbent hitetlenkedéssel meredt a fegyverüket előretartó biztonsági őrökre.
Az őrök szétnéztek az irodában, némelyikük Benito szemébe pillantott, de a néma kapcsolat sosem tartott tovább egy-egy másodpercnél, mintha keresztülnéztek volna rajta. A Giovanni egyre növekvő félelemmel vette tudomásul, hogy az őrök nem látják az előttük álló három alakot. A bérgyilkosok valahogy elrejtették a testüket. Az ilyesmihez óriási mágikus erőre volt szükség. Benito most már kezdte megérteni, behatolásukkor hogyan játszhatták ki a biztonsági berendezéseket és az őrséget.
Benito rúgott egyet, megmozdította a karját, és kiáltani próbált. A torkát szorító kéz erős volt, így csak egy fuldokló hörrenés bukott ki a száján. A biztonsági őrök az egészből semmit sem vettek észre.
A Giovanni látta, hogy az őrök hirtelen az íróasztalra néznek, abba az irányba fordítják a fegyvereiket.
- Mr. Giovanni? - kérdezte az egyik.
Benito abbahagyta a vergődést; úgyis hiába próbálkozott vele. A bérgyilkosok számára ismeretlen módon álcázták magukat, és az ő testét is elrejtették. Azt azonban mindenképpen észre kellett venniük az őröknek, hogy a szobában harc folyt. Nem igaz, hogy semmit sem láttak! És ha felfedezték a nyomokat miért nem riasztják a társaikat?
Michael csak ekkor lépett be az irodába. Ő nem volt olyan jellegzetesen Giovanni, mint Benito, de nem tagadhatták volna le, hogy rokoni kapcsolatban vannak egymással. Michael kissé túlságosan szélesvállú volt, túl izmos és nyers, úgy is lehetett fogalmazni, hogy túlságosan amerikai volt. Nem csoda, hiszen a nagyanyja a családon kívülről választott férjet magának. Ezzel olyan hibát követett el, hogy a gyermekének - Michael apjának - az egész életét a Giovanniktól távol kellett leélnie. Száműzetésében mindvégig arra vágyott, hogy a család legalább a fiát visszafogadja. Erős akaratú férfiú volt, sokkal inkább Giovanni, mint az édesanyja; minden erejével és tudásával azon volt, hogy elérje a célját, elnyerje a család bocsánatát.
Michael aztán már Vértestvér lehetett - a család így bizonyította be, hogy vége a haragnak -, de a hierarchiában viszonylag alacsonyon állt, ezért nem kaphatott komolyabb szerepet, mint a biztonsági őrség irányítását. Mindent megcsinált, amit kértek tőle, és ritkán hibázott. A beosztottai hűségesek voltak hozzá és tisztelték is, vakon teljesítették a parancsait. Amikor belépett az irodába, az őrök nem változtattak testhelyzetükön - már így is maximálisan éberek voltak. Nem kellett elmondaniuk, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, Michael ezt úgyis tudta róluk.
Mi a helyzet? - kérdezte Michael.
Átvizsgáltuk Mr. Giovanni irodáját, uram - felelte az egyik őr. - Csak az asztal alá nem néztünk be. Elkiáltottuk a nevét, de nem kaptunk választ.
Michael oldalra fordult, az asztalra nézett. Egy pillanatra összehúzta a szemét, összpontosított, olyan mereven meredt előre, mintha keresztül akarna látni a fából készült bútoron. Benito tudta, hogy a kuzinja érzékszervei egészen különlegesen, még valamiféle hatodik érzékkel is rendelkezik. Ha valaki, akkor ő biztosan észreveszi a bérgyilkosokat. Ha viszont neki sem sikerül... Nos, akkor neki befellegzett. Semmi és senki sem mentheti meg a haláltól.
A bérgyilkosok parancsnoka ugyanerre a következtetésre juthatott, mert a helyiség közepéről a távolabbi falhoz húzódott, a dívány irányába. A társa óvatos léptekkel követte.
Benito agyában megszólalt az életösztön, azt követelte tőle, hogy terelje magára az őrök figyelmét, próbáljon meg tenni valamit, bármit, amivel megmentheti magát. A Giovanni figyelmen kívül hagyta a vékony hangocskát. Tudta, most minden azon múlik, hogy Michael érzékszervei, vagy az álcázáshoz használt mágikus fátyol az erősebb.
A furcsa erőpárbajt a bérgyilkosok nyerték meg. Benito kuzinja túlságosan gyengének bizonyult. Az íróasztalra meredt, aztán kijelentette:
- Senki sincs itt.
Benito látta, az őrök leeresztik a fegyvereiket. Ám mielőtt a feszültség kiszivárgott volna a testükből ismét megkeményedtek az izmaik. Michael résnyire húzott szemmel lassan, nagyon lassan körbefordult, és maga elé mormolt egy szót.
- Valami...
Amikor a tekintete átsiklott Beniton, a fogságba ejtett Giovanni engedett a cselekvést követelő életösztönnek, vergődni és rugdalózni kezdett, minden erejét a végtagjaiba irányította. Ám az egésszel csak annyit ért el, hogy a bérgyilkos még jobban megszorította a nyakát. Benito megértette: hamarosan beteljesül a sorsa. Nincs az a vámpír, aki sikerrel tudna szembeszállni egy ilyen erővel. Annyi esélye sem lehetett, mint az újszülött gazellának a kifejlett, egészséges gepárddal szemben.
Michael végül megrázta a fejét.
- Összezavar ez az átkozott riasztó! - Hátrafordult, az iroda ajtaján keresztül kinézett a folyosóra, és elhúzta a nyaka előtt a kezét. Néhány másodperccel később megkönnyebbült arcot vágott. Benito megértette, mi történt. A riasztó hangját a legtöbben nem is hallották, ám az átlagosnál jóval érzékenyebb hallású Michaelt még itt, az irodában is zavarta a lárma. Benito elgondolkozott. Lehet, hogy a bérgyilkosok is hallották a jelzést. Minden bizonnyal...
Michael hirtelen a mennyezet felé fordította a fejét.
- Azt mondtam, kapcsoljátok ki! - ordította. - Most ne szórakozz velem, Daniel!
- Nem kapcsoltam vissza, uram - válaszolt egy hang a folyosóról. - A kijelző szerint ismét Mr. Benito irodájában aktiválták a rendszert.
A biztonsági őrök ismét felemelték a fegyvereiket. Benito úgy vette észre, a bejelentés megzavarta a bérgyilkosokat. Az igazat megvallva ő sem értette az egészet.
Michael azonban nem vesztette el határozottságát.
- Szellem! - mondta az íróasztal felé fordulva. - Fejezd be a kísértést. Benito sosem igazolta a létezésedet, de mindig is tudtam, hogy itt vagy valahol. Hagy abba a szórakozást, különben méltó büntetést kapsz majd uradtól!
Csend.
Michael ismét a mennyezetre nézet.
- Jól van - mondta, aztán az emberei felé fordult. - Keressétek meg Mr. Benitot. Még az ilyen téves riasztásoknak is utána kell járnunk.
Benito dühödten, reményvesztetten vonaglott. Randall a jelek szerint esélyt látott arra, hogy kitörjön a rabszolgaságból. Nem tett olyasmit, ami ellenkezett ura parancsaival, Benito pedig nem volt olyan helyzetben, hogy új, érvényes utasításokat tudjon kiadni. Randall ebben a helyzetben figyelmen kívül hagyhatta azokat az óvintézkedéseket, amelyeket Benito korábban éppen az ő kordában tartása végett foganatosított. Tudta, ha a Giovanninak sikerül kiszabadulnia, akkor minden bizonnyal elnyeri méltó büntetését, ám egyelőre ettől sem kellett tartania.
Egy sorsdöntő pillanatban elkövetett árulás... Benitonak így kellett megfizetnie azért, mert rabszolgaságban tartotta egy halott szellemét.
Amikor az őrök szétszéledtek, hogy az iroda minden zugát átvizsgálják, és körülnézzenek az emelet többi helyiségében, a bérgyilkosok könnyedén kisurrantak a helyiségből. Végigmentek a folyosón, elhaladtak a biztonsági berendezések kijelzői és a komputerek előtt görnyedő őrök mellett, lesiettek a lépcsőn, kijutottak az épületből.
Benito, akit magukkal cipeltek, úgy érezte magát, mintha az életből a halálba vinnék át. Tudta, mi vár rá, és tudta, ki tehet erről az egészről. Talán lidércként módja lesz bosszút állni Randallen...

 

1999. június 21., hétfő, 22:22
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Victoria mosolyogva csukta be maga mögött a Mennyország kapuját. Szétnézett, és rögtön elfelejtette a parancsolatokkal kapcsolatos sötét gondolatait. A party-ja remeknek ígérkezett.
Az ajtóktól, a Mennyországtól és a Pokoltól néhány lépcsőn kellett lemenni a terembe. Innen, erről a „magaslatról” remekül be lehetett látni a terepet, és Victoria ki is használta az alkalmat a vizsgálódásra. A díszletként felállított szobrok és plasztikák olyan groteszk egységet alkottak, hogy a galéria leginkább egy dekadens, őrült király lakhelyének látszott. A szobrok között rongyokba, vagy éppen drága ruhákba öltözött vámpírok mozogtak. A fáradhatatlanul köröző szolgák rubinvörös vérrel színültig töltött kristálykelyheket hordtak a tálcáikon.
A terembe ütésálló, opálfehér üvegtáblákból labirintusszerűen kígyózó, nyolc láb magas, tíz láb széles folyosót építettek; ugyanilyen üveglapokkal fedték le a szabadra nyíló ablakokat. A fehér üvegfalakat itt-ott keskeny átjárók szakították meg. A folyosóról több helyen oldaljáratok nyíltak; aki ezekbe belépett gyakorlatilag láthatatlanná vált a kívül maradók számára. Vagyis azok számára, akik nem rendelkeztek olyan lencsékkel, amilyenek Victoria látcsövében voltak.
Victoria élvezettel tekintett végig a labirintussá változtatott termen. Az első pillanatban úgy látta, mintha minden vendég egy gondosan megtervezett koreográfia szerint mozogna a tejszínű falak előtt és között. Victoria megérkezéséig csupán a bevezető jelenetek zajlottak le, de most a sötét, veszedelmes alakok végre elkezdhették a játékot. Victoria is éppen arra készült, hogy előadja a saját jelenetét, amelynek befejezése után egy bátor lépéssel megszerezheti magának az Atlanta Hercege címet. Most, hogy a babonás előjel-vizsgálat után úgy hozta a sors, hogy a Mennyország kapuján lépett be, legyőzhetetlen angyalnak képzelte magát, aki megbukott ugyan, de uralkodni fog a csőcseléken, a város urává válik.
Az atlantai vámpírtársadalom a Vérátok után elvesztette korábbi fényét és jelentőségét, de a megjelentek között legalább tucatnyi olyan Vértestvér akadt, aki a külsejével felidézte a régi szép napok emlékét. Még a magányos Caitiff is meglepően elegáns ruhát viselt. Ezt Victoriának is el kellett ismernie, bár a Vértestvérék többségéhez hasonlóan ő is tartott az ilyen klánon kívüli vámpíroktól. (A Caitiffek új nemzedéke nem azért volt klánon kívüli, mint a régiek, akik elvesztették nemzőjüket, vagyis azt a vámpírt, aki a vezetőjükké válhatott volna. Nem, ezek azért maradtak magányosak, mert már olyan távol álltak a Vértestvérek erejének forrásától, hogy a vérük túlságosan felhígult, és ezáltal eltűnt belőlük minden jellegzetesség, kikoptak belőlük a klánidentitás jelei.)
A híg vér kora... Victoria már többször hallotta ezt a kifejezést, amikor a Caitiffek kerültek szóba. Ezen a magányos Vértestvéren - Victoria úgy emlékezett, Stellának hívják - azonban megmutatkoztak a sűrű vérűekre jellemző elegancia bizonyos jelei. Alacsony volt, és határozottan nőies alkatú, de szmokingot viselt, és rövidre nyíratta a haját, és ettől valahogy vonzóvá, szexuálisan izgatóvá vált. Victoria elhatározta, szemmel fogja tartani.
A helyiség - amely így, vendégekkel telve sokkal tágasabbnak tűnt, mint üresen - elég hosszú volt ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg, ha valaki látcsővel néz át a túlsó végébe. Victoria megtapogatta a görögös ruha belsejébe varrt zsebben lapuló kis messzelátóját. Egyelőre nem akarta használni, de tudta, szükség lesz rá. A jelek arra utaltak, hogy sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a fehér falú folyosókon sétálgatnak - a többiek bizonyára már behúzódtak az opálos táblák által határolt kis fülkékbe.
A fülkék biztosították a Vértestvérek számára a biztonság érzetét; nyugodt szívvel húzódtak be valamelyikbe, ha szót akartak váltani egy-egy barátjukkal vagy éppen ellenségükkel, egyetlen pillanatra sem jutott eszükbe, hogy bárki kifigyelheti őket. A fehér üvegtáblák valóban védelmet nyújtottak számukra a kíváncsi pillantások elől. Kivéve persze Victoria Ash kíváncsi pillantásait...
A fülkékbe bárki feltűnés nélkül beléphetett, mert ezekben helyezték el az est művészeti szenzációit jelentő szobrokat. Egyetlen Toreador-party sem létezhetett kiállítások nélkül. Victoria ugyan pozőrségnek tartotta az ilyesmit, de mivel őszintén kedvelte a képzőművészeteket, és mivel Toreador volt, nem tért el a szokásoktól. Személy szerint a szobrászatot szerette a legjobban. Talán azért, mert a bronzba öntött, márványba vagy gránitba faragott alakok éppen olyan örökkévalóak voltak, mint a Vértestvérek, és közben a gesztusaik, a pózaik a halandókhoz tették hasonlatossá őket.
A kiállítás egyebek mellett arra is jó volt, hogy a művészetekért nem rajongó Vértestvérek egy-egy alkotás előtt megállva könnyedén szóba elegyedhettek másokkal, és elindíthattak egy olyan társalgást, aminek még véletlenül sem volt köze a szobrokhoz.
Victoria felfedezett egy csuklyás alakot, aki néma üdvözléssel feléje emelte a poharát. A Toreador tudta, ez csakis Rolph lehet, a Nosferatu klán szerencsétlen, de nemes szívű tagja, aki ezzel a csuklyával próbálja eltakarni a fajtájára jellemző torz vonásokat. Victoria egy pillanatra megbánta, hogy meghívta Rolphot; Toreadorként ösztönösen vonzódott a széphez, a Nosferatukat pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehetett elfogadhat külsejűnek nevezni.
Megrázta a fejét. Nem, mégsem volt rossz húzás. Maga mellett akarta tudni Rolphot. Ha politikai szövetséget kötnek, még nagyon jól jöhet neki egy információgyűjtögető Nosferatu...
Rolph köntösét korántsem lehetett elegánsnak nevezni, de Victoria remélte, nem olyan szagot áraszt magából, mint a Nosferatuk kedvenc tartózkodási helye, a csatorna. Tudta, Rolphtól nem várhat ennél többet. Ha nem bűzlik, már az is jó.
Visszabólintott, halvány mosollyal üdvözölte a Nosferatut. A sötét csuklya miatt nem látta Rolph arcát, de sejtette, hogy a férfi is elvigyorodik, mielőtt iszik egy korty vért a pompás metszésű üvegkehelyből.
- Milady?
Victoria szórakozottan elvett a tálcáról egy kelyhet. Rolphra nézett, hogy felemelje a poharat, de a férfi már eltűnt előbbi helyéről. Ilyenek ezek a Nosferatuk! A feltűnés nélküli helyváltoztatás mesterei. Szükségük is volt rá, mert amilyen ocsmány a külsejük a puszta felbukkanásukkal szétzúznák a Maskarádét.
Victoria még egyszer végigpillantott a termen. Felfedezte Cyndyt; a nevetséges kis szuka a Gangrel Javicot szórakoztatta. Javic új volt Atlantában, csak nemrég kért és kapott letelepedési engedélyt Benison hercegtől. Szláv volt, Victoria hallotta, hogy belekeveredett a boszniai háborúba, de azt már nem tudta, hogy melyik oldalon állt, és hogy halandó vagy már halhatatlan volt abban az időben.
Javic eléggé magabiztosan viselkedett, tehát nem lehetett ifjonc. Jóképű fickó volt és idősebb Vértestvér - nem csoda, hogy Cyndy rástartolt. A nőket mindig vonzzák a titokzatos, csinos férfiak...
Victoria úgy látta, Cyndy hiába erőlködik, mert Javic - mint a legtöbb Gangrel - jobban kedvelte a magányt, mint a társaságot. Semmit sem tett azért, hogy elszórakoztassa Cyndyt.
Victoria elgondolkozott. Zavarta, hogy nem tudja, Javic a város melyik részén lakik.
Cyndy észrevette, hogy Victoria őt és Javicot figyeli. Ingerülten odaintett a Toreadornak, majd úgy helyezkedett, hogy Victoria és a szláv közé kerüljön. Az egésszel csak annyit ért el, hogy Javic figyelme Victoriára terelődött.
A Toreador hagyta, hogy egy pillanatra csábos mosoly jelenjen meg az ajkán. Javic arckifejezése nem változott meg, de nem vette le a szemét Victoriáról, és ez az ő esetében annyit ért, mintha visszamosolygott volna. Cyndy feldühödött, megfogta Javic karját, megpróbálta arrébb vonni. A Gangrelnek hirtelen elege lett belőle. Olyan heves mozdulattal rázta le magáról Cyndy kezét, hogy a nő megtántorodott. Elvesztette az egyensúlyát, és talán elesik, ha Javic nem kap észbe, és nem fogja meg a karját. Gondolkodás nélkül nyújtott segítő kezet, ám a gesztus ismét felébresztette Cyndyben a reményt, hogy talán mégsem veszett el minden.
Victoria észrevette Leopoldot, aki éppen ebben a pillanatban lépett be abba a Rilkébe, amelyben Jean-Jacques szobra, a Sátán állt. (Az alkotást Victoria az egyik Los Angeles-i múzeumtól kérte kölcsön. Azt fontolgatta, nem fogja visszaadni, de nem tudta, mekkora botrány kerekedne a dologból. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha bizonyos eszközök alkalmazásával kitörli a tulajdonosok emlékezetéből, hogy a kölcsönadták a szobrot, esetleg azt feledteti el velük, hogy ki kérte el.) Meglepetten látta, hogy Stella a fiatal. Toreador után lép. Úgy! Szóval ezek elbújnak a többiek elől? Egyedül akarnak maradni?
Victoria elmosolyodott. Leopold és Stella között semmi olyasmi sem történhetett, ami szükségessé tenné a látcső használatát.

 

1999. június 21., hétfő, 22:31
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Leopold megkereste az első nyugalmas helyet, de aztán bánta a választását, mert rájött, beljebb kellett volna mennie, távolabb a bejárat közelében összegyűlt vámpírtömegtől.
Zavart volt és dühös. Cyndy affektálása és panaszkodása zavarta meg, még a liftben. Elsőként ő ért lifthez, és annak ellenére, hogy Cyndy akkor még elég messze volt, az az átkozott ghoul nem akarta egyedül felvinni. Meg kellett várnia a nőt.
Ha létezett valaha olyan Toreador, aki szégyent hozott a klánjára, hát az biztos ilyen Cyndy-féle volt. Pozőr kis nőcske. Sőt, rosszabb, mintha egyszerű pozőr lenne. Átkozottul éles a nyelve. Nem csoda, hogy Victoria szinte tudomást sem vett róla.
Ezután, nehogy véletlenül kellemesen érezze magát, Leopold magával Victoriával találta szemben magát. Abban a pillanatban, ahogy végre kiléphetett a liftből. Amikor látta, hogy az előtti kilépő Cyndy milyen arcot vág, azonnal tudta, Victoria Ash itt vár a vendégeire.
Vajon miért éppen a lift előtt? Victoria Ash sokkal magasabb rangú volt, mint a vendégei többsége. Miért nem a bejáraton túl fogadta őket?
Leopold a legszívesebben visszafordult volna, de a ghoul persze nem hagyta. Kénytelen volt szembenézni Victoriával. Amikor meglátta a legszívesebben azonnal elmondta volna neki, hogy elkészítette a szobrát. Végül hallgatott. Meglepően könnyen sikerült megőriznie a nyugalmát, és egyetlen szóval sem árulta el, hogy Victoria a kulcs azokhoz az ismeretlen dolgokhoz, amelyek eddig gátolták az alkotásban. Még szerencse, hogy hallgatott, hiszen ha jobban belegondolunk nevetséges az egész. Biztos, hogy téved.
Leopold szerette volna, ha Hannah eligazítja. Megremegett, amikor arra gondolt, hogy a Tremere előző éjjel milyen furcsán viselkedett. Még mindig érezte az ujjaiban az alabástromtest tapintását. Gyanította, soha többé nem tud majd úgy ránézni a nőre, hogy közben nem jut eszébe ez a tapogatózó ismerkedés. Talán éppen ez volt Hannah célja. Leopoldnak fogalma sem volt arról, hogy a Tremere miben mesterkedik.
Szerencsére nem Cyndy szorította sarokba ebben az üvegfalú fülkében, hanem Stella, a klánon kívüli Caitiff. Talán örült volna ennek, ha történetesen nem magányra vágyik.
A Toreador már negyedszer találkozott Stellával. Ez több volt, mint az átlag, a Vértestvérek általában nem futnak össze ilyen gyakran egymással. Ez két első alkalom eléggé... kellemetlen volt. Olyannyira, hogy amikor meglátta a fehér falak között feléje közeledő fiatal nőt, rögtön ezek jutottak az eszébe.
Az első nem sokkal azután történt, hogy Stella átesett az Ölelésen. Valami anarch volt a nemzője, egy hitvány alak, aki drogtól és alkoholtól kábultan megfeledkezett vámpíri mivoltáról, és megpróbálta megerőszakolni Stellát. Nem sikerült a dolog, ezért mérgében gyorsan végrehajtotta rajta az Ölelést.
A második találkozásuk nagyjából ugyanilyen körülmények között zajlott le. Ezúttal egy halandó akarta maga alá gyűrni a nőt. Stella annyira megijedt, hogy halandóként viselkedett, megfeledkezett arról, hogy most ő a vadász, és a kanos fickó a préda. Leopold véletlenül botlott beléjük; éppen a Ponce melletti keskeny utcákon kószált, amikor megpillantott a nőt és a rámászó halandót. Leopold felkiáltott, a hangjára Stella magához tért, és megtette, amit tennie kellett: kiszívta a férfi vérét. Az utolsó cseppig. Leopold segített neki eltüntetni a hullát. A pasast szerencsére senki sem kereste.
Harmadszor pár hónappal ezelőtt találkoztak. Véletlenül futottak össze a Fabulous Fox Theaterben, ahol egy régi, fekete-fehér filmet, a Metropolist vetítették. Leopold tulajdonképpen azért ment be a moziba, mert felkeltette az érdeklődését az épület belső díszítése, főként a hieroglifás mennyezetű „Egyiptomi Báltermet” találta különlegesnek.
Ő vette észre Stellát. Nem ment oda hozzá; nem akarta, hogy nőnek eszébe jusson az előző két találkozásuk. A film után a Caitiff is meglátta őt, és úgy lépett oda hozzá, mintha régi jó barátok lennének. Megittak egy kávét a közeli presszóban, aztán felmentek Leopold lakására, és átbeszélgették az éjszakát.
Leopold megpróbálta megformázni Stella szobrát, de mint mindig, ezúttal is kudarcot vallott. Stella együttérzően viselkedett, türelmesen ült. Tökéletes modell volt Leopold számára, aki úgy érezte, éppen eleget tud róla ahhoz, hogy megtöltse a szobrot azzal a bizonyos belső tartalommal.
Stella alacsony nő volt, alig négy és fél láb magas. A haját rövidre vágatta. Elég idős volt ahhoz, hogy érettnek tűnjön (a szeme körül fel lehetett fedezni pár szarkalábat), de elég fiatalos ahhoz, hogy elhitesse magáról: még húszéves sincs. Már halandóként is kortalan volt. Kortalan és halhatatlan. Különbözött a többi Vértestvértől. Állítólag a vámpírok vére egyre hígult, valamennyien hitványabbak voltak, mint az őseik, de az összes Vértestvér közül a Stellához hasonlókat tartották a legkevesebbre. A nemzőjétől kapott vér túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a vámpírizmus legfontosabb jellemzőin kívül bármit is átörökítsen belé. Neki is szüksége volt a vérre, benne is kárt tett volna a napfény, de ezen kívül nem sokat kapott. Nem öröklődtek át beléje nemzője klánjának tulajdonságai, ezért klánon kívüliként kellett élnie. Csak úgy kerülhetett be valamelyik családba, ha az egyik primogén örökbe fogadja.
Leopoldnak már korábban eszébe jutott, hogy esetleg Victoria elé vihetne Stella ügyét, de nem merte megtenni. Nem bírt volna vele egy másik nőről beszélni. Ostobaság volt az egész, tudta jól, de ettől még nem változott a helyzet.
Úgy gondolta, Stella megérdemelné, hogy Toreador legyen. Egy művész szemével nézte a világot. Halandóként fotós volt, és vámpírként is ezt tevékenységet folytatta. Természetesen csak éjszaka dolgozott.
- Remélem, ez most megteremti az egyensúlyt - mondta Stella, ahogy közelebb lépett Leopoldhoz.
- Ez most hogy érted?
Stella elhúzta a száját; az emlékek neki is fájdalmat okoztak.
- Két kellemetlen találkozásunk volt, és egy kellemes. Ez lesz a második kellemes, így egyensúlyba kerülnek a dolgok.
A Toreador felnevetett.
- Ne is reméld, hogy a karmának bármi köze van a Vértestvérek életéhez, Stella.
A nő még közelebb lépett. Leopold átölelte. A nő viszonozta a baráti gesztust. Leopold szégyellte, hogy ennyire rettenetesnek tartotta Stella klánon kívüliségét. Bevallotta magának, hogy a lány tökéletesen megfelelne a számára, ha még mindketten a Csordához tartoznának, ha még egyikük előtt sem nyílt volna meg az a világ, aminek megismerésére nem igazán vágytak.
Stella keserűen elmosolyodott.
- Én már semmit sem remélek a Vértestvérek életétől, Leo.
Rajta kívül senki sem nevezte így Leopoldot, ő volt az egyetlen, akire a Toreador nem szólt rá, ha ezt találta mondani. Ez volt az a név, amit Stella elsikított azon az éjszakán, amikor az utolsó cseppig kiszívta annak a férfinak a vérét, aki meg akarta erőszakolni. Az adott körülmények között érthető volt, hogy a Toreador nem korrigálta, aztán valahogy ennyiben maradt a dolog.
- Bízzunk benne, hogy ránk jobb dolgok várnak, mint erre a pasasra - mondta Leopold, és a fülke közepén elhelyezett, fél láb magas bronzszoborra bökött a hüvelykujjával.
- Azt hiszem, ez az ördög - mondta Stella. - Ma este itt minden szobor olyan... démonikus.
- Éppúgy, mint a vendégek - felelte Leopold. - De igazad van. Ennek a remekműnek tényleg Sátán a címe. Egy Feuchere nevezetű ember készítette. Nézd csak! - Leopold a szobor közepére mutatott. - Sátán. Ez az.
A szobor félig behúzva tartotta denevérszárnyait, amelyek így eltakarták az arcát. A szarvas, karmos szörnyeteg az állát a tenyerére támasztva, a fejét előredöntve ült. Az ördög másának készült, de az alakja és a póza egészen emberi volt. Stella valahogy megsajnálta, amikor Leopold felszólításának engedelmeskedve az arcra nézett.
- Ebben a helyzetben nekem is ilyeneket kellene csinálnom.
Stella szomorkásán nézett rá.
- Még mindig megvan az a mentális gátad? Még mindig nem tudsz Vértestvér-szobrot készíteni? Jaj, Leo, nagyon sajnálom!
Leopold szerette volna elmondani Stellának, hogy a gát átszakadt, és végre sikerült olyan szobrot csinálnia, amilyet mindig akart. Szerette volna megosztani a jó hírt valakivel, akit barátjának tekinthet, ám végül inkább hallgatott, és hagyta, hogy a csend hazudjon helyette.
Egy darabig némán álldogáltak. Stella alaposabban szemügyre vette a szobrot.
- Szép, de ilyet te is tudnál - mondta végül.
Leopold bólintott, hálásan nyugtázta a nő dicséretét. Megint hallgattak egy sort.
- Láttad már az új szobromat? - kérdezte Leopold. - Ma este állították ki először.
Stella arca felragyogott; örült, hogy kellemesebb témára terelődik a szó.
- Nem. Még nem láttam. Boldog volnék, ha megmutatnád.
Leopold megfogta a nő karját, a fülke bejáratához vezette. Megtorpant, és hirtelen megkérdezte:
- Találkoztál ma este Hannah-val?
- A Tremerével? Nem. Most, hogy kérded... azt hiszem, még egyetlen Tremerét sem láttam.
- És ez furcsa?
- Ó, nagyon! - mondta Stella. - A Tremeréket nagyon érdekli a politika. Általában minden rendezvényen részt vesznek, ha másért nem hát azért, hogy megismerjék a többiek terveit. Hogy kémkedjenek. Én bögölyöknek hívom az ilyeneket... Például Rolphot is. Ő a Nosferatuknak kémkedik.
Leopold nem nagyon ismerte az ilyen dolgokat, de hitt Stellának. A nő komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megismerje a Vértestvérek társadalmának szerkezetét. Valahányszor tanújelét adta kitartásának és eltökéltségének, Leopold mindig arra gondolt, hogy előbb-utóbb megtalálja a módját, hogyan legyen valamelyik klán tagja.
- Okod van rá, hogy találkozz vele? Ha igen, légy óvatos. Hannah komoly és veszélyes ügyekkel foglalkozik. Legalábbis ezt hallottam...
A teremben felerősödött a háttérzaj. Stella és Leopold éppen időben lépett ki a fülkéből ahhoz, hogy végignézzék az uralkodó bevonulását.
Stella tátott szájjal bámult az érkezőkre. Leopoldot valami egészen más foglalkoztatta, szüksége volt egy kis egyedüllétre.
- Később találkozunk. A szobromnál - súgta Stella fülébe.
Stella biccentett, jelezve, hogy mindent hallott, de Leopold gyanította, egy szót se jegyzett meg.

 

1999. június 21., hétfő, 22:33
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A vendégek többsége a terem közepe felé fordult. Victoria hálás volt annak a valaminek, hogy irányt szabott neki; örült, hogy nem kell a bejárat előtt, céltalanul ácsorognia, és nem kényszerül arra, hogy kiválassza első beszélgető partnerét. Tudta, ha rosszul dönt, lesznek akik részlehajlással fogják vádolni. Most azonban a sors közbeavatkozott, így feledni lehetett az ilyen társadalmi-társasági finomságokat.
Elindult a terem közepe felé. Menet közben az ajkához emelte a vörös folyadékkal teli kelyhet, rámosolygott Clarice-ra, a közelben álló fiatal Ventrue-ra. A vér ráalvadt Victoria ajkaira; gondosan lenyalta mielőtt megszólalt.
- Gondolom, valami érdekes dolog történt. Clarice udvariasan válaszolt.
- Ma este minden nagyon érdekes, Ms. Ash.
- Tegeződhetünk. Szólíthatsz Victoriának - mondta a Toreador. - Ventrue vagy, ezért nem árt, ha megtanulod, hogy a Vértestvérek többsége azt szereti, ha látszólagos, és nem a valódi koruknak megfelelően viszonyulnak hozzájuk. Ez érvényes a megszólításokra is.
- Különös - mondta Clarice. Magas, erős felépítésű nő volt. Nem lehetett kövérnek nevezni, de zömök volt, és fel lehetett fedezni benne valami furcsa eleganciát. Egyszerű, konzervatív ruhája igénytelenségről árulkodott.
- Nincs ebben semmi furcsaság - felelte Victoria. - Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a Vértestvérek többségénél az évszázadok során ösztönszerűvé vált a Maskarádé megőrzése. Apróság, de bizonyos helyzetekben zavart okozhat, ha egy látszólag idősebb férfi vagy nő uramozza vagy asszonyomozza a nála ifjabbnak tűnőket. Azt hiszem, te sem találnád különösnek a dolgot, ha olyan környezetben élnél, ahol fajtánk létezése nem merült feledésbe.
Victoria olyan fensőbbséggel, olyan határozottan ejtette ki a szavakat, hogy Clarice nem szállhatott vitába vele. Látszott rajta, készületlenül érte a párbeszéd, de menteni akarta Venture büszkeségét, ezért csak ennyit mondott:
- Meggyőzőek az érveid, Victoria.
Ekkor mindketten Jean-Baptiste Carpeaux szobrához, az Ugolino gróf és fiai címet viselő alkotáshoz értek, amely körül már legalább féltucatnyi Vértestvér álldogált, köztük egy magas, karcsú férfi, akiről Victoria gyanította, az a Setita lehet, akinek a meghívására rábeszélték. Javic - akinek még nem sikerült megszabadulnia Cyndytől - a csoport szélén állt, szemmel látható volt, hogy benne is feléledt a kíváncsiság. A társasághoz tartozott még Benjamin, az afro-amerikai Ventrue, aki közeli barátja volt a herceg feleségének, Eleanornak; Thelonius, a Brujah; és a figyelem központjában álló vámpír, akit mindenki csak Tábornokként ismert.
Victoria most látta másodszor a Tábornokot, csak annyit tudott róla, mint mindenki. Malkaviánus volt, nemrég tért magához a Kábulatból, amelynek során a Kőhegy, az Atlantától keletre álló hatalmas gránittömb belsejében tartózkodott. Ott kellett töltenie az idejét, mert az egyik Gangrel, egy bizonyos Dusty látta, amikor előjött.
Az elmúlt egy évben - legalábbis Victoria így hallotta - Benison minden Vértestvért szívesen befogadott Atlantába. Érthető, a pusztító Vérátok után fel akarta duzzasztani a közösséget. Ennek a törekvésnek az lett az eredménye, hogy a városban jelenleg lakó Vértestvérek többsége vagy nemrég költözött ide, mint Victoria, vagy rövid ideje esett át az Ölelés szertartásán. A Tábornok is az újonnan érkezettek közé tartozott, bár az ő esete kissé eltért a többiekétől. Benison neki mindenképpen megadta volna a letelepedési engedélyt, mivel ő maga is Malkaviánus volt.
A Malkaviánusok bizonyos értelemben véve őrültek voltak, bár a legtöbb elmebeteghez hasonlóan a legtöbbször ők is teljesen normálisnak látszottak. Némelyikük - mint például Anatole, a Gyehenna Prófétája - nem is próbálta eltitkolni háborodottságát. Az ilyenek azt vallották, hogy azért vesztették el az eszüket, mert túlságosan tisztán látják azokat az igazságokat, amelyek mellett a Csorda világában élő Vértestvérek a legtöbb esetben vakon elmennek. Az Anatole-hoz hasonló Malkaviánusok szerint létezett egy magasabb rendű Maskarádé, amelyhez képes hitvány színjáték az, amit a Vértestvérek mindegyike ismer. Victoria ösztönösen irtózott a láthatatlan erőktől, ezért úgy vélte, az a leghelyesebb, ha bölcs tannak tartja ezt az őrültséget. A Vértestvérek többségének erről egészen más volt a véleménye.
Mivel mindig is érdekelték a Malkaviánusok, Victoria külön figyelmet szentelt annak, hogy a Tábornok meghívást kapjon a party-ra. Őrült, hogy elfogadta. Őszintén örült, mert a Tábornok (ellentétben azokkal a Kábulatból, az évszázados mélyálomból magukhoz térő Vértestvérek többségével, és főként azokkal, akik mostanában, az elmúlt ötven-száz évben ébredtek fel, és egy új világban találták magukat) a jelek szerint könnyedén alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez és viszonyokhoz. Ez pedig azt jelentette, hogy rendkívüli erővel rendelkezik - olyan erővel, amit érdemes lehetett felhasználni.
Victoria és a többiek érdeklődve gyűltek a Malkaviánus köré. A Tábornok már ledobálta magáról a ruháit, és felkapaszkodott arra az emelvényre, amelyen Carpeaux műve állt. Meztelen teste izmos volt, de nem lehetett látni rajta semmit, ami különösebben vonzóvá vagy visszataszítóvá tette volna.
A Tábornok leguggolt Ugolino gróf lába elé, groteszk, módon utánozva a gróf négy mezítelen fiának pózát. Az arcán olyan komikus boldogság tükröződött, amitől Victoria hátán végigfutott a hideg. A grimasz hatását tovább fokozta, hogy a hozzá legközelebb lévő mellékalak vonásait bestiálisan eltorzította a félelem. A másik három mellékalak arcán különböző érzelmek örökítődtek meg, de egyikük sem volt valami vidám, mert a fölébük tornyosuló központi alak, a gróf éppen arra készült, hogy felfalja őket. A gróf teste izmos és erőteljes volt, az ábrázatát ocsmánnyá változtatta az őrület, karomszerű ujjaival a saját arcát karmolta.
A Tábornok nem vágatta le a haját, a külseje nagyjából olyan volt, mint akkor, amikor megjelent a Herceg és a primogének tanácsa előtt. Akkor, amikor előkerült a Konföderációs hadsereg egyenruháját viselte. Állítása szerint a Kőhegyen létesített emlékpark egyik szuvenírboltjából csente el a kosztümöt, ám a Herceg szinte biztos volt abban, hogy a Tábornok annak idején az ő oldalán harcolt az északi agresszorok ellen. A váratlanul felbukkant Malkaviánus, amikor a bemutatkozásra került sor, egyszerűen Tábornoknak nevezte magát. Sokan tudni vélték, hogy valódi tábornok, bár Benison nem ismerte fel. A legtöbb kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, és amikor a Brujah primogén, Thelonius pontosabb feleleteket követelt tőle, egyszerűen kitépte a szájából a nyelvét, és a megdöbbent tanácstagok elé, az asztalra hajította. Benison jót szórakozott a közjátékon, és engedélyt adott a Tábornoknak a maradásra. Egyesek úgy gondolták, ezzel a lépéssel régi ellensége, a Brujah primogén orra alá akart borsot törni.
A Tábornok - akinek az emlékezetes eset óta kinőtt a nyelve - felmászott a gróf mellé, a félelemtől torz arcú mellékalak felé fordította a farát. Sokkal jobb állapotban volt, mint pár hónappal korábban, a testén úgy dagadoztak az izmok, hogy akár a gróf hús-vér párjának lehetett nézni.
Ezután - az ámuldozó Vértestvérek szeme láttára - eggyé vált Ugolinóval.
Bizonyos Vértestvérek képesek voltak belesüppedni a földbe. A jelek szerint a Tábornok is rendelkezett ezzel a képességgel - másként nem alhatott volna a Kőhegy belsejében a Polgárháború óta eltelt százharminc-egynéhány év során. Most valamilyen módon eggyé vált a szobor anyagával, a szó legszorosabb értelmében belemélyedt a grófba. Amikor végrehajtotta a behatolást a gróf arckifejezése fokozatosan megváltozott, az eszelős arc olyan vidám lett, mint egy perccel korábban a Tábornok ábrázata volt.
Victoria megpróbált rájönni a Tábornok nevetséges, de ugyanakkor meglepő és hatalmas erőről tanúskodó tettének okára. Körülnézett; úgy látta, a többiek se nagyon értik a dolgot. Mindenki döbbenten állt, kivéve Javicot, aki fejcsóválva arrébb lépett. Aki ránézett azt hihette, ostobaságnak tartja az egészet, Victoriának azonban mégis olyan érzése támadt, hogy a szláv tud valamit, amit ő nem. Cyndy természetesen követte Javicot, ismét belecsimpaszkodott. A férfi elvesztette a türelmét, és olyan erővel rázta le magáról a Toreadort, hogy az a padlóra rogyott. Javic ezúttal nem nyújtott segítő kezet a nőnek. Victoria a legszívesebben felnevetett volna, de uralkodott magán. Tudta, ha kinyilvánítja az érzéseit Cyndy, aki eddig passzívan viselkedett vele szemben, rögtön az ellenségévé válik. Egy Hercegnek pedig barátokra van szüksége. Éppen ez volt Benison gyenge pontja - hiányoztak mellőle az önzetlen hívek.
Az egyetlen jelenlévő Brujah Thelonius volt, rajta kívül legfeljebb még egy klántestvére bukkanhatott fel az éjszaka során. Szemmel láthatólag bosszantotta a Tábornok előadása. Gyanítani lehetett, hogy nem nézi jó szemmel a Malkaviánust, mégsem csinált semmit. Victoria ezt fölöttébb furcsának találta, a Brujahok ugyanis előszeretettel rontották el mások szórakozását, kiváltképpen akkor, amikor közbeavatkozásukkal árthattak valakinek. Thelonius azonban nem tartozott a jellegzetes Brujahok közé; talán éppen az volt az oka annak, hogy a klántestvérei közül Benison egyedül őt fogadta be hivatalosan az atlantai Vértestvérek közé.
A Brujahok testesítették meg a Camarillán belüli anarch-mozgalmat. Lázadók voltak, meg akarták buktatni a szervezet konzervatív, általában Ventrue vezetőit. Az öltözködésükkel is rebellis mivoltukat hirdették: általában olyan ruhákat viseltek, hogy külsőre is különbözzenek azoktól, akiket az ellenfeleiknek tekintettek.
Valamilyen oknál fogva Thelonius nem tartozott a tipikus Brujahok közé. Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy általában konzervatív ruhát, modern öltönyt és kerek szemüveget hordott. Fiatal, fekete férfi volt, a vonásai sokkal lágyabbak, mint a Brujah harcosoké, ám ez nem tévesztette meg Victoriát, aki számtalan történetet hallott arról, hogy Thelonius milyen elkeseredetten és leleményesen harcol Benison ellen. Victoria tudta, ha valakinek ilyen hatalmas, szomorú bociszemei vannak, még nem biztos, hogy gyáva a lelke.
Ezen az estén Thelonius - a szokásától eltérően - tradicionális afrikai kosztümöt viselt: bő, narancssárga köntöst, amelyet rózsaszínű, sárga és zöld szalagok díszítettek. A fejére kis kerek kalapot tett, és most nem volt rajta a szemüvege. Victoriának feltűnt, hogy a tekintetet lágyító szemüveg nélkül Thelonius sokkal vadabbnak és kegyetlenebbnek látszik, mint máskor. A pillantása egyenesen rémisztő volt, főleg. akkor, amikor bosszúsan a Tábornokra meresztette a szemét.
Benjamint meghökkentette és összezavarta a Tábornok mutatványa. Victoria mindig is vonzó férfinak tartotta, ő lehetett volna a sikeres, modern afro-amerikaiak mintapéldánya. Victoriát meglepte, hogy Benison befogadta a városába. Köztudott volt, hogy Benjamint régi kapcsolat fűzi Eleanor-hoz, ezért senki sem értette, hogy a herceg, aki alapállásból gyűlölte a fekete vámpírokat, miért tűri meg a felségterületén a potenciális hódítót.
Az igazat kevesen ismerték. Benjamin a herceg asszonyának, Eleanornak sarja volt. Erről Benison sem tudott. Legalábbis egyelőre nem. Victoria - mivel a Mennyország kapuján keresztül léphetett be a terembe, és ezzel eldöntődött a terv végrehajtásának menete - a herceg tudomására akarta hozni a tényeket. (Victoria, amikor erre gondolt, magában hálát adott az égnek azért, hogy Hannah képes volt meghatározni, hogy az egyes vámpíroknak kik a nemzőjük.)
Javic után a két fekete férfi is arrébb lépett. Együtt vonultak el. Victoria elmosolyodott. Nagyon fontos volt a számára, hogy Benjamin és Thelonius szóba állnak egymással. A tervéhez szükség volt egy afro-amerikai szövetségre; a lehető legjobb, ha ezek ketten összeállnak mielőtt megérkezik Julius, és belépésével megszilárdítja a kis csapatot.
Victoria lelki szemei előtt lepergett egy film: Benison megöli Eleanort; Eleanor megöli Benjamint, Julius megöli Benisont. Ha Benison menet közben megöli Theloniust, még jobb a helyzet.
Victoria elmosolyodott.
- Kísérteties! - szólalt meg a mellette álló Clarice. - Azok a gyerekek... olyan szomorúak, és most... ez a mosoly!
Victoria visszapillantott a szoborra. A Tábornoknak nem nagyon akaródzott elválni a gróftól. Victoria az agyába véste a információt. Nem szabad elfelejtenie, hogy a Tábornok a szobor belsejében tartózkodik; nem igazán lenne jó, ha esetleg kihallgatná valamelyik bizalmas szóváltását.
A Tábornok idegesítően vigyorgott rá a négy szoborfiúra. A party hangulata is feszült volt, de Victoriának tökéletesen megfelelt a kialakult légkör. Egy kis zavart idegesség mindig kapóra jöhet, és egyébként is, meg kell mutatnia a többieknek, hogy ő aztán tényleg nem ismeri a félelmet. Ezt persze már a kiállított szobrokkal is elárulta magáról. A Sátán képmásai. A gonosz gróf förtelmes lakomája. Káin és Ábel története... De mit vártak ezek? Talán arra számítottak, hogy impresszionista festményekkel meg aktokkal fogja kidekorálni a termet?
- Lehet, hogy a Tábornok pusztán szórakoztatni akar minket azzal, hogy előadja ezt a kis színjátékot - mondta Clarice-nak. - Lehet, hogy ő így interpretálja a gróf szörnyű tettét.
- A grófét?
- Ejnye, Clarice! Még sosem hallottál Daniéról? A Venture elmosolyodott.
- Ő az, aki könyvet írt a Pokolról, igaz?
- Igen! - Victoria felsóhajtott. - Ugolino grófot és a fiait bezárták egy toronyba, hogy halálra éheztessék őket. A gróf, hogy mentse magát, felfalta a gyermekeit.
Clarice megremegett. Victoria rájött, nem igazán kedveli a testes nőszemélyt. Abból, hogy a kiállított tárgyak kire milyen hatást gyakoroltak, könnyen meg lehetett állapítani, melyik Vértestvér szíve erős, és melyiké túl gyenge. Clarice nem felelt meg az elvárásainak.
A Setita azonban annál inkább. Amikor Victoria ránézett, halvány mosolyt fedezett fel az arcán. A Setita is felfedezte Clarice-on az undor és a iszony jeleit, és szemmel láthatóan jót mulatott rajtuk. Victoria szemébe nézett, egy hosszú pillanatig egymásra meredtek. Victoria már örült, hogy Rolph beszámolt neki a Setita látogatásáról. Kacéran rámosolygott a • magas, karcsú férfira. A Setita vigyora még szélesebbé változott, az arca olyan volt, mintha középen kettérepedt volna.
Clarice ismét megszólalt, és a hangjával megtörte a néma kapcsolatot.
- Tényleg megette a gyerekeit? - kérdezte idegesen.
Victoriát bosszantotta az ostoba locsogás.
- Igen - mondta határozottan. - Csakúgy, ahogy mi, Vértestvérek is felfaljuk a halandók gyerekeit, Hát nem csodálatos a művészet és a valóság összhangja?
Victoria határozottan ellépett Clarice mellől, körbepillantott, a Setitát kereste, de sehol sem látta. Megigazította a jobb vállára tűzött brosst - csupán ez az egy tű tartotta össze rajta a görögös, tógaszerű ruhát -, majd a zsebébe nyúlt és elővette a látcsövét. Ideje volt körülnézni egy kicsit. Kíváncsi volt, eddig ki és mi kerülte el a figyelmét, és persze azt is szerette volna megtudni, hogy Thelonius miről beszélget Benjamin Brownnal.

 

1999. június 21., hétfő, 22:51
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Utolsóként Victoria lépett el az Ugolinót és a fiait ábrázoló szobor mellől. A Tábornok vélhetőleg még mindig odabent volt, mert Ugolino arcáról nem hervadt le az eszelős mosoly. Victoria ismét az arcra nézett, és újra eltöprengett, vajon lehet-e előjelként értékelni az átváltozását. Lehet, hogy ez is egy üzenet, amely a terv sikerére vonatkozik? Megvonta a vállát. A jelenet valamire mindenképpen jó volt: összejött egymással az általa elképzelt trió két tagja. Persze nem lehet hosszú életű a szövetségük, egyikük sem képes rá, hogy sokáig magában tartsa az indulatait.
Victoria humorosnak találta, hogy a két fekete férfi (az egyik a lázadónak tartott Brujah klán tagja, a másik pedig az arisztokratikus Venturék közé tartozik), akiket csak a Benison herceggel való elégedetlenség kapcsol össze, a Tábornok színjátékának lehetséges jelentésein töpreng. Biztonságos távolságból, a látcsövén keresztül figyelte őket. A szoborcsoport körüli felfordulás és a Malkaviánus mutatványának utózöngéi lehetővé tették a számára, hogy észrevétlenül besurranjon a számára előkészített, speciális fülkébe. A kis, ötször ötlábnyi kamra falait ugyanabból az opálüvegből készítették, mint a többi apróbb helyiségét. Könnyű volt bejutni, az egyik üvegfalat arrébb lehetett csúsztatni.
A kamra legfontosabb részlete a padlóba épített csapóajtó volt. Victoria úgy gondolta, senki sem fogja felfedezni, hogy odabent van, de számított arra, hogy esetleg mégis leleplezik. Baj esetén csak annyit kellett tennie, hogy lecsúszik a nyílásba, és alulról bezárja a csapóajtót.
A fülkében nyugodtan használhatta a látcsövét. Mindenkit kifürkészhetett, aki külön nem gondoskodott arról, hogy láthatatlan maradjon. Számított rá, hogy Rolphhal gondjai lesznek; ő még rejtőzködés mestereinek számító Nosferatuk között is különlegesen tehetségesnek számított. Megpróbálta szemmel tartani. Rolph nem csinált semmi érdekeset, de erre bármikor sor kerülhetett. Amikor egyszer csak eltűnt Victoria nem tudta megállapítani, hogy még mindig a teremben tartózkodik-e, vagy éppen a saját, esetleg a klánja érdekeit képviseli valamilyen mocskos ügyben.
Victoria figyelme pillanatnyilag Benjaminra és Theloniusra irányult. Ők ketten, valamint a Brujah arkhon, Julius, komoly szerepet kaptak a terveiben. Amikor belenézett a látcsövébe először Thelonius élénk narancssárga ruháját fedezte fel. Igazított a lencséken, úgy állította be őket, hogy mindkét férfi arcát tisztán lássa.
- Talán a köntösöd miatt van, Thelonius - mondta Benjamin. - Lehet, hogy ez hozza elő a benned lakozó sámánt.
- Szóval ha öltöny lenne rajtam, most nem is próbálnám megfejteni a Tábornok színjátékának burkolt jelentését?
A két férfi gyanakodva, kissé fenyegetően meredt egymásra. Nem csoda, mindketten potenciális veszélyforrásnak tartották a másikat. Ám Victoria tudta, beszélni fognak, mert muszáj megtárgyalniuk az előző esti eseményeket.
Benjamin megvonta a vállát.
- Talán igen, talán nem. Lehet, hogy az az őrült Malkaviánus csak szórakoztatni akart minket.
Thelonius megrázta a fejét.
- Hát éppen ez az! Miért akart szórakoztatni minket?
- Mert ez egy party.
- Egy Malkaviánus számára ennek nincs jelentősége. Lehet, hogy ezen a világon ez valóban csak egy party; de az ő torz agyának sötét zugaiban talán valami egészen más. Szerintem teljesen mindegy, hogy ez az egész mit jelent a számunkra, hogy jelent-e valamit egyáltalán. Az viszont biztos, hogy a Tábornoknak fontos.
Victoria csalódottan figyelte a társalgást. A két férfi jobban ismerte egymást, mint sejtette. Nem baj, ez még belefért a terveibe. Vagy lehet, hogy csak megtévesztésből adják elő ezt a nevetséges kis párbeszédet? Talán azért, hogy közben kódolt üzeneteket továbbítsanak egymásnak?
Vagy valami egészen másról van szó? Victoria látta a gesztusaikat, le tudta olvasni az ajkukról a szavakat. Látta rajtuk, mindketten izgatottak. Mintha mind a ketten rá akartak volna térni a tárgyra, de közben egyikük sem tudta, a másik hogyan fogadja majd az őszinte kijelentéseket.
Victoria maga elé suttogta azt a pár szót, amit Benjaminnak kellett volna kimondania. Vagy a hatalma volt nagyobb, mint sejtette, vagy Benjamin szedte össze a bátorságát... Nem tudta, pontosan mi történt, de a lényeg az volt, hogy a Ventrue hirtelen körbenézett és intett Theloniusnak, lépjenek beljebb az üvegfalú fülkébe.
A Brujah dühödten, összehúzott szemmel nézett Benjaminra, de követte. És közben mondott valamit, amiről Victoria lemaradt.
A nő ismét állított a látcsövén. A két férfi feje megnőtt a szeme előtt. Tisztán látta a szájukat.
- Meglep, hogy itt vagy ma éjjel, Thelonius - mondta Benjamin.
A Brujah arckifejezése ellenségessé változott. Látszott rajta, oda akar vakkantani valami ingerült választ, ám a Ventrue nem hagyta szóhoz jutni.
- Nyilván nem félsz a Hercegtől. Ha meg akartalak volna sérteni, akkor nem beszélek ilyen nyíltan. Ne feledd, én nem valami több évszázados konföderációs katona vagyok! - Benjamin a szoborcsoport irányába biccentett, de közben felvonta a szemöldökét. Ebből Thelonius és Victoria azonnal rájött, nem a Tábornokra, hanem Benisonra gondol.
Thelonius arca kisimult. Elvigyorodott. Victoria is elmosolyodott, amikor ezt látta. Elégedett volt; végre kezdetét vette a valódi megbeszélés.
- Engem nem lehet megfélemlíteni - folytatta Benjamin.
Thelonius oldalra döntötte a fejét. Látszott rajta, meglepődött.
- Engem sem.
Victoria egyre elégedettebb volt. Pontosan tudta, miről beszélnek. Ha minden jól megy, akkor az egész városban két riválisa marad csupán: ez a két férfi. Jól jöhet még a későbbiek során, ha kiismeri őket.
- De másoktól azt várod, hogy ijedjenek meg, mi? - kérdezte a Ventrue. - Be kell vallanom, Thelonius, csalódtam benned. Azt hittem, nem vagy ennyire... tipikusan Brujah.
Thelonius felnevetett.
- Tipikusan Brujah? Úgy beszélsz, akár egy tipikus Ventrue.
- Engem nem zavarsz össze a taktikázásoddal.
- Engem pedig nem lepnek meg a húzásaid.
Benjamin a fogát csikorgatta.
- Mi szokatlan van abban, hogy az Elízium védelmét kihasználva akarok beszélni veled? Az Elízium intézményét az öregek számára és nem az anarchoknak találták ki. Azzal, hogy eljöttél ide ma este... annak ellenére, hogy nyíltan vállalod a Herceggel szembeni ellenségeskedést... ezzel elárultad, hogy még te is hiszel a konvenciókban. Legalábbis ebben az egyben.
- Nem szégyen kihasználni az Elíziumot. Ám az ajánlatod elfogadása már egészen más lapra tartozik.
- Az ajánlatom? Hát így tekintesz az ügyre? A leveledben nem céloztál erre, és...
- A levelemben? - vágott közbe Thelonius.
- Igen, a leveledben... Thelonius megint közbeszólt:
- Úgy érted, a levélben, amit tőled kaptam?
- Ne szakíts félbe! - sziszegte Benjamin, de aztán eljutott a tudatáig Thelonius szavainak értelme. - Tőlem?
A Ventrue és a Brujah a következő pillanatban levette a szemét a másikról, mindketten gyorsan körbenéztek, kilestek a fülkéből. Victoria arra gondolt, akár testvérek is lehetnének. Szinte minden mozdulatuk és reakciójuk egyforma volt. Azt egyelőre nem tudta, előnye vagy hátránya származik majd ebből.
Töprengve folytatta a két férfi megfigyelését. Nem vehették észre. Biztonságban volt Bízott ebben. Legalábbis remélte.
A férfiak ismét egymás felé fordultak.
- Ezek szerint nem te küldted... - kezdte Thelonius.
- Nem. És te sem, igaz?
- Akkor kicsoda?
- Nem tudom - vallotta be a Ventrue. - És azt sem tudom, hogy mit akart elérni ezzel a trükkel. Összehozni minket? Vagy éppen az ellenkezőjét?
Thelonius elbizonytalanodott.
- Szerintem az ellenkezőjét.
- Hogy forduljunk egymás ellen? Egy elíziumi rendezvényen? Ha nincs az a levél, szóba se állunk egymással!
Victoria elismerően mosolygott. A jelek szerint Benjamin volt az okosabb a kettő közül.
Thelonius bólintott.
A bejárat közelében tartózkodó Vértestvérek hirtelen felmorajlottak. Victoria ösztönösen a hang irányába nézett. A két ajtó egyszerre tárult ki. A vendégek az érkezők felé fordultak.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A szem

 

1999. június 21., hétfő, 23:12
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A kisebb helyiségből beáradó világosság elhomályosította a szobrokra irányított spotlámpák diffúz sugarait. A nyitott Rodin-kapun túlsó oldaláról érkező fény-négyszögben álló, kontyos frizurát és bő ruhát viselő alak vékony csontú, sovány nő volt. A másik kapun keresztül belépő alak szinte eltörpült a förtelmes-csodálatos műalkotás keretében (J. Benison Hodge, a Herceg csak néhány hüvelykkel volt magasabb hat lábnál), de olyan különleges aura vette körül, hogy még ilyen környezetben sem tűnt gyengének vagy törékenynek.
Victoria halkan káromkodni kezdett. Még pár perc, és sikerült volna megtudnia, mire készülnek reménybeli szövetségesei, a hercegi pár érkezése azonban megzavarta a párbeszédet.
A Toreador kihasználta, hogy mindenki Benisonékkal van elfoglalva, kisurrant a Rilkéjéből, és elindult az ajtók irányába.
A Vértestvéreket felbolygatta a hercegi pár érkezése. Ahogy Benison és a felesége előrelépett Victoria megszédült; úgy érezte, ha nem kapaszkodik meg valamiben a padlóra roskad. Benisonnak és Eleanornak olyan intenzív volt a kisugárzása (a Herceg erős és tiszteletet parancsoló volt, a felesége nem csupán fizikailag volt szép), hogy a jelenlévők többsége elbizonytalanodva, megzavarodva bámult rájuk; a Vértestvérek egyszerűen képtelenek voltak máshová nézni, mással foglalkozni. Victoria tudta, hogy Benisonék tudatos erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ilyen hatást váltsanak ki másokból, de ő is éppúgy engedelmeskedett a ki sem mondott parancsnak, ő is éppen olyan áhítattal meresztette a szemét a hercegi párra, mint a többiek.
Amikor a pillanat hatása gyengülni kezdett Victoria körülnézett. Meghökkenve tapasztalta, hogy Benisonék megjelenése a többiekre még nagyobb hatást gyakorolt, mint rá.
Clarice és Cyndy a padlóra vetette magát, így akarták kimutatni a két isteni lény iránt érzett imádatukat. Mások - Javic, Rolph, sőt, még Thelonius is - kínlódva próbáltak uralkodni magukon, óriási erőfeszítésükbe került, hogy ne kövessék a két nő példáját. Victoria a Setita reakcióját találta a legkülönösebbnek: a férfi rezzenéstelen arccal, remegés nélkül állt a helyén, de kihúzta magát és megmerevedett.
Amikor Eleanor kilépett a direkt fénybe Victoria hátán végigfutott a hideg. Kénytelen-kelletlen elismerte, hogy az ellenfele minimum olyan hatalommal rendelkezik, mint ő. Talán nagyobbal. Lehet, hogy nem annyira szép, mint ő, de a hibáit legfeljebb egy nő veheti észre, a férfiaknak a lélegzetük is elakad, ha ránéznek. Tejfehér, selymes bőr, csillogó zöld szempár, királyi vonások, ráadásul a birtokában van néhány olyan képesség, amellyel hatást gyakorolhat a Vértestvérekre... Nem lesz könnyű legyőzni.
Victoria szépségétől a férfiak többsége megszédült, de az óvatosabbak veszélyesnek tartották. Ezzel szemben Eleanor mindenkit le tudott nyűgözni, még azokat a nőket is, akik ellenségként tekintettek rá. Victoria eltűnődött. Vajon mi lehet az oka annak, hogy rá nem gyakorolt akkora hatást, mint a többiekre?
Eleanor legalább olyan veszélyes és hatalmas volt, mint maga a Herceg. Együtt uralkodtak, csak amíg a Herceg nyíltan vállalta a döntéseit, addig a nő szép csendben intézte az ügyeit. Egymás ellentétei voltak; talán éppen ezért illettek össze. Kiegészítették egymást. A ravasz amerikai földbirtokos és a nemesi származású nő, akik egyformán vágytak a hatalomra. Mindketten valóra váltották álmaikat, és mindketten fantasztikusan erősek voltak.
Amikor a Herceg kilépett a fénybe, semmivel sem látszott másnak, mint amikor még csak az alakja rajzolódott a Vértestvérek elé. Erős felépítésű, hordómellű férfi volt, a karja és a lába hosszú, izmos. Aranybarna haját hosszúra növesztette, az arca szinte belesüppedt a bozontos szemöldök, a körszakáll és a dús bajusz szőrtömegébe. Szívesen beszélt magáról, Victoria egyenesen tőle tudta meg, hogy a harmincas évei közepén járt amikor átesett az Ölelés szertatásán. A hajában fel lehetett fedezni egy-két őszes tincset, a homlokán kissé kopaszodott. Aki látta ezeket az apró jeleket, aki egyszer is végigmérte duzzadó izmait, az könnyen elképzelhette, milyen kemény lehetett az élete, amikor még a Konföderáció katonája volt.
Ha nagyon akarta, kedvességet tudott erőltetni az arcára. Most is ezt tette. Amikor mosolygott és kipirult, úgy nézett ki, mint Kris Kringle, mielőtt az idő hófehérre festette a haját. Hirtelenharagú volt, Victoria gyanította, a jelenlévők közül már mindenki látta milyen akkor, amikor dühöng. Maga elé képzelte a haragvó Herceg arcát, de a kép olyan rettenetes volt, hogy gyorsan szétfoszlatta az agyában.
Amikor a két impresszív alak lassan levonult a lépcsőn, két szerencsétlen Caitiff - Grant és Fingers - jelent meg a Pokol kapujában. Mindketten erősek és izmosak voltak, de a hercegi párhoz képeset nevetségesen hitványnak látszottak.
Thelonius is észrevehette a két Caitiffet, ő is komikusnak találhatta a külsejüket, mert felnevetett. Hirtelen észbe kapott, és bocsánatkérően Benisonra pillantott. A Herceg ingerülten villantotta rá a szemét, az arcáról egyetlen másodperc alatt leolvadt minden kedvesség. Az átváltozás gyorsasága még félelmetesebbé tette a vonásait.
Benison elsápadt, előtűntek a homlokán és a szeme mellett éktelenkedő sebhelyek. Az arca besüppedt, a szeme visszazsugorodott a koponyájába. Felszegte széles, erős állát. Az addig viselt álarc alól előbukkant valódi énje.
- Hogy merészelsz! - ordította. Egyik kezét ökölbe szorítva kétszer a másik tenyerébe csapott. - Hogy merészelsz ilyet tenni a jelenlétemben? - kérdezte olyan hangon, mintha valami súlyos ítéletet hirdetett volna ki.
A Herceg a jelek szerint ideges volt. Talán azért, mert tudta, Julius is el fog jönni. Victoria elégedett volt; a Herceg ingerültsége megkönnyítette a dolgát.
Thelonius nem válaszolt. Olyan dermedten állt a helyén, akár egy halálra ítélt prédaállat a ragadozó előtt. Talán arra gondolt, hogy a Herceg verbális támadása az első állomás a megsemmisülés felé vezető úton.
Victoria hirtelen közbeavatkozott. Benison mellé lépett.
- Hatalmas Herceg, kérlek, ne feledkezz meg az Elízium törvényéről, amelyet te magad hagytál jóvá.
Benison a nőre meredt. Victoriának minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy a helyén maradjon, ne meneküljön el. A tervére gondolt, hogy megerősítse magát.
- Megmásítom a döntésemet! - vicsorogta Benison.
Victoria hátrahőkölt. Amíg nincs jelen mindenki, akire szüksége volt a tervéhez, mindenképpen meg kellett őriznie a békét. Julius pedig még mindig nem érkezett meg. Másrészt viszont nem akarta, hogy ő legyen a Herceg haragjának célpontja, egyelőre háttérben szeretett volna maradni, csak az est háziasszonyának szerepét akarta eljátszani.
Segítségkérően nézett Eleanorra, ám a Herceg felesége is dühödt, gyilkos pillantásokat vetett Theloniusra. Victoria megértette, hogy ez mit jelent. A Ventrue primogén és a Brujah primogén között nem létezett semmiféle szövetség. Ezt eddig is sejteni lehetett, sőt, voltak olyanok, akik egyenesen azt állították, hogy éppen Eleanor az, aki arra bíztatja Benisont, hogy intézzen még elszántabb támadásokat a Brujahok ellen.
Miközben a Toreador azon töprengett, mit kellene csinálnia, észrevette, hogy a két Caitiff belép a helyiségbe, óvatosan kikerüli a hercegi párt, és csatlakozik a társasághoz. Benison nem látta meg őket, így nem jöhetett rá, hogy Thelonius miért nevetett.
Victoria ismét közelebb lépett a Herceghez, és olyan halkan, hogy csak az egészen kivételes érzékszervekkel rendelkezők hallhatták, a fülébe súgott.
- Kérlek, hatalmas Herceg... Aggódom a biztonságod miatt. Ma este Julius, a Brujah arkhon is itt lesz... De persze te magad tudod a legjobban, hogyan kell kezelni az ilyen bonyolult politikai helyzeteket.
A Herceg hamarabb fogta fel a szavai értelmét, mint remélte. Benison arca ismét megváltozott, eltűnt róla a düh és a gyűlölet, jóságos és megbocsátó kifejezést öltött magára. Egy kicsit eltúlozta, látszott, hogy csak mímeli a dolgot. A józanság valahogy nem illett ahhoz a Herceghez, aki rászolgált az „Őrült Benison” névre. Victoria ennek ellenére elismerően pillantott rá. Vérbeli Malkaviánusként másodpercek alatt át tudta cserélni emocionális jelmezeit.
A Herceg szélesen elvigyorodott és Theloniusra nézett. A Brujah önkéntelenül hátrébb húzódott. Victoria látta, megremeg. Benison megint valami mágiát alkalmaz, gondolta a Toreador.
A Herceg ezután Eleanor felé lépett, a bal karjával átölelte. A jobb kezét felemelte, és vidám hangon felkiáltott:
- Érezzük jól magunkat az év legrövidebb éjjelén! Ma minden perc kétszer olyan értékes, mint máskor!
Egymáshoz koccantak a poharak, innen-onnan halk éljenzést lehetett hallani. A napforduló már órákkal korábban bekövetkezett, de az estély hivatalosan csak ezután kezdődött el. A Vértestvérek a terem másik vége felé indultak.
Victoria elterelte a vendégeit a bejárat közeléből, majd ellenőrizte, hogy a szolgák elég gyorsan dolgoznak-e. Amikor csatlakozott a társasághoz észrevette, hogy Eleanor rá vár.
A Toreador primogén lassan közeledett a Ventrue-hoz. Amikor eléje ért Eleanor lépett egyet és üdvölésképpen megölelte. Victoria nem tudta eldönteni, van-e valami más jelentése a gesztusnak - esetleg az, hogy Eleanor kedveli őt.
- Csodálatos a party, drágám - mondta Eleanor, miután eltávolodtak egymástól. - Elégedett lehetsz. - Az arca őszinte volt, de Victoriát nem tudta becsapni.
Victoria a legszívesebben azon nyomban kibelezte volna a szajhát, de uralkodnia kellett magán. Nem árulhatta el valódi érzéseit, és nem lehetett túlságosan szívélyes, mert ezzel felébresztette volna Eleanor gyanakvását. Elhatározta, ugyanahhoz a módszerhez folyamodik, amit a Ventrue alkalmazott.
- Ó, köszönöm, Eleanor! Az elismerés mindig kellemes, kiváltképpen akkor, ha olyasvalakitől származik, mint te. De nem, sajnos még nem vagyok elégedett. Még nem kezdődött el az igazi mulatság. Csak azt sajnálom, hogy görögösen öltöztem. Egy római stílusú ruha jobban illett volna az alkalomhoz...
Eleanor összehúzta a szemét. Ő is tudta, hogy Julius gladiátor volt az ókori Rómában.
- Érdekes figurák vannak a vendégeid között - mondta a Ventrue.
- Ó, igen! - bólintott Victoria. - De mindenkit, még a városon kívülről érkezetteket is külön figyelmeztettem, hogy a múzeum ma este Elíziumnak számít. Szerintem senki sem fogja megszegni a Herceg békéjét.
Eleanor az alsó ajkába harapott.
- Hát persze, hogy nem! A Herceg eléggé bosszúálló típus, ostobaság a kedve ellen tenni.
- Igen, igen, senki sem érezheti magát biztonságban, ha szembeszegül a Camarilla törvényeivel - mondta Victoria. Tudta, Eleanor pontosan érti, hogy nem az Elíziummal kapcsolatos törvényekre gondol, hanem a városban zajló eseményekre, az anarchok, és főként a Brujahok lázadására céloz.
Eleanor hallgatott. Victoria folytatta.
- Atlanta régebben olyan csendes, félreeső hely volt, hogy a Camarilla valószínűleg nem sokat foglalkozott azzal, ami itt történt. Ám hercegünk kiváló munkát végzett, és sikerült a városra irányítania a figyelmet.
- Ó! Hogy kiváló munkát végzett? Te is így gondolod? Az Olimpia tényleg remek volt.
Victoria elmosolyodott.
- Igen, valóban. Talán... mégis jó, hogy görögösen öltöztem.
Eleanor ajka megremegett, látszott rajta, elege van a Victoriával folytatott társalgásból.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csatlakozom a férjemhez - mondta, és hátat fordított Victoriának. Néhány lépés megtétele után azonban visszanézett. - Jó, hogy ma este itt lesz a Camarilla képviselője. Szerintem csodálatos ez a szervezet, és úgy gondolom, ma este még részünk lesz pár érdekes meglepetésben.
Victoria erre nem tudott mit felelni. Pislogott párat, bólintott. Eleanor elmosolyodott, felemelte a kezét, és miközben arrébb lépett, akár egy bizonytalan római császár, hol felfelé, hol lefelé mutatott a hüvelykujjával. Amikor már távol került Victoriától lefelé fordította az ujját, és még egyszer visszanézett a Toreadorra.
Victoria döbbenten állt. Eleanor hagyta, hogy előadja neki a színjátékát, de aztán váratlanul visszacsapott. Szóval sejt valamit! Csak egy valami volt, ami még ennél is jobban idegesítette: az, amit Julius tudott. Volt a múltjában egy-két részlet, amit szeretett volna titokban tartani.
Arra számított, az est folyamán végig támadó pozícióban lesz. A váratlan fordulat elbizonytalanította, már nem találta olyan kiválónak a saját védelmét, mint korábban.

 

1999. június 21., hétfő, 23:24
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A mozdulat látszólag tökéletes volt. Vegel szelíden végighúzta a kezét a pórustalan alabástromfehér, hűvös márványkézen, majd lágyan megérintette a szobor csuklóját, és félig-meddig meditatív állapotban folytatta az alak tanulmányozását. Miközben az ujjai végigkúsztak az alkaron. Felnézett; teljesen belefeledkezett a látványba. A gyászoló szülőket ábrázoló szoborcsoport alakjainak arcán megörökített érzések a sajátjává váltak. Az apa az ölébe fogta a fiú fejét. Az anya, akinek egyik fiát megölték, a másikat száműzték, a gyermek ernyedt teste mellett kuporgott, a halott vállára hajtotta a homlokát. Az arca eltorzult a kíntól. Az apa kérdőn nézett felfelé, azt az istent kereste, akinek létezését fenntartások nélkül elhitte.
A gondolataiba merülő Vegel két dolgot vett észre. Először: szoborcsoport megvilágítása túlságosan diffúz volt, nem tárt a szemlélő elé minden apró részletet, amit Canova vésője kifaragott. Másodszor: valaki közeledett feléje. Hátulról.
Közeledett, aztán hirtelen megállt. Beszélni akar velem, tűnődött Vegel, vagy csak nem akar megzavarni?
Nem akart elszakadni a műalkotástól, azt remélte, pár oda-- vetett, kellőképpen udvarias szóval elintézi a társalgást. Az illető biztos rá fog jönni, hogy nincs kedves a csevegéshez.
- Nincs semmi, ami simább lenne Canova márványszobrainál - mondta Vegel, hogy minél előbb átessen a nehezén. Amikor bosszantani akarta azokat, akik imádták a sztereotípiákat, mindig idegesítően hosszan ejtette ki a sziszegő hangokat. Most is ezt tette.
- És nincs az a bőr, amibe szívesebben beleharapna a kígyó.
Azonnal felismerte a kedves női hangot, és a választ követő nevetést. Kirántotta magát a műélvezet révetegségéből, hátrafordult, és az est háziasszonyára, Victoria Ash-re nézett.
- Jó estét, Ms. Ash! Talán azt várta, hogy bele fogok harapni Éva márványhúsába, csak hogy még szigorúbb legyen a büntetés, amit az Úr a Csordára kiszab?
- Ó, Vegel! Hogy milyen filozofikus hangulatban van! Ez biztos a mű hatása. - Victoria Ash a férfi elé állt.
Vegel arra gondolt, Victoria mellett olyan jelentéktelenné válnának az legcsodásabb, legelismertebb halandó modellek, mint a színes páva mellett az emuk. Az arca olyan tökéletes volt, amilyen csakis egy Vértestvéré lehet, a szépsége túltett Antonio Canova mitikus alakjainak, Évának, Psychének, Vénusznak, és Helénának szépségén. Vegel már mindegyik szobrot megcsodálta az est folyamán. Amikor eszébe jutott Heléna neve, feltűnt neki, hogy Victoria Ash görögös ruhát visel. Vegel zavarbaejtő, már-már illetlen alapossággal mérte végig a nőt, a selyemruha alatt domborodó tökéletes testet, aztán színpadiasan meghajolt, és szavalni kezdett:

 

Ebben a csodás márvány darabban
Mire az ember képtelen, mind ott van
Mit a természet tudna, de nem tesz,
A szépség, amit Canova teremthet.
Az, mit elképzelni nem lehet,
Mit a bárdok nem énekelhetnek meg,
A halhatatlan, a gyönyör asszonya,
Szívek királynője, szép Heléna.

 

Victoria olyan arcot vágott, mintha elbűvölné a szavalat. Vegel tudta, a nő csak színleli az érzelmeket, de nem zavarta különösebben a dolog. Az est folyamán még egyetlen őszintén viselkedő Vértestvérrel sem találkozott.
Victoria közelebb lépett a férfihoz.
- Bevallom, nem jutott eszembe Byron, amikor ezt a kis kiállítást megterveztem. - Hogy kihangsúlyozza, milyen „kicsi” a kiállítása, Victoria kecsesen körbemutatott a hatalmas termen. Közben elegánsan megfeszítette a nyakát, és csodálatos profilját Vegel felé fordítva végignézett a vendégein.
Vegel is körbepillantott, de közben egy fél lépéssel hátrébb húzódott - valahogy kényelmetlennek találta, hogy vendéglátója ilyen közel áll hozzá.
Az atlantai Szépművészeti Múzeum legfelső szintjét teljes egészében átalakították, hogy megvalósítsák Victoria Ash neoklasszicista elképzelését. Vegel tisztában volt a kiállított művek értékével, ismerte a történetüket, és nem igazán értette, a vendégek többsége hogyan maradhat közömbös a szoborcsodák iránt.
Időközben felduzzadt a vendégek létszáma, egymás után érkeztek a Camarilla-társadalom alacsonyabb rangú és rendű tagjai. Már nem csak azok voltak jelen, akik részt vettek a politikai manőverekben, vagy akik értékelni tudták a szobrokat. Némelyik Vértestvér éppen csak rápillantott az alkotásokra, látszott rajtuk, felesleges díszletnek tartják a műveket. Voltak olyanok is, akik egészen egyéni, de nem műértő módon vizsgálgatták a tárgyakat; Vegel észrevett egy fekete bőrbe öltözött idiótát, aki mímelt undorral szaglászta Adriano Cecioni Ürítő kutyájának farát.
Vegelnek természetesen az is feltűnt, hogy Victoria Ash olyan frizurát visel, mint Canova Helénája. Nem tudta, hogy a nő valójában mennyi idős, de ez nem is számított igazán; beérte annyival, hogy úgy nézett ki, mintha a húszas évei közepén járna. Victoria kissé gömbölyűbb volt, mint a modern amerikai nőideálok, valószínűleg nem ebben az évszázadban született. Olyan klasszikus szépség volt, amit trendektől és divatirányzatoktól függetlenül mindig értékelni fognak a hozzáértők. Kissé kreolos bőre még inkább hasonlatossá tette Helénához, ázsiai jellegű szeme pedig tovább fokozta izgalmasságát.
Victoria felnevetett.
- Lehet, hogy táncoló kobra vagyok? Annak kell lennem, ha ilyen könnyedén megbűvöltem egy másik kígyót.
Vegel gyorsan, elmésen válaszolt:
- Szerintem ön még azt a kígyót is képes lenne megbabonázni, amelyik elcsábította Évát, de ha mindenképpen a Setita klánom témájánál akarunk maradni, akkor bevallom, ezek a kígyóként tekergő hajfürtök tényleg elveszik az eszemet. Egyébként ezt... - Az Ábel gyászolása című kompozícióra mutatott. - ...nem úgy néztem, mint az éhes hidegvérnek a prédát. Egészen más ok miatt keltette fel az érdeklődésemet. Tudomásom szerint Canova csupán terrakotta bozetto formájában készítette el a kompozíciót, sosem véste márványba az alakokat.
Victoria őszintén meglepődött.
- Pompás! - kiáltotta. - Talán tényleg hibáztam, amikor előhoztam ezt a kígyó párhuzamot. Olyan kitűnően ismeri a művészetet, hogy azt hiszem, ki kellene neveznem tiszteletbeli Toreadorra. De persze az a tudásanyag, amire hivatkozik, a halandók tudása. Mindketten olyan helyzetben vagyunk, hogy náluk jóval több információt tudunk szerezni.
- Ez tény, Ms. Ash.
- Kérem... Victoria... Tegeződhetünk. Vagy ma este szólíthat Helénának is, ha ez jobban tetszik. Megfigyeltem, mennyire lenyűgözte az a mellszobor, és észrevettem, hasonlóságot vél felfedezni köztem és Heléna között.
Vegel elmosolyodott.
- Így igaz, „Heléna”.
- Nos, elárulja, honnan ismered ilyen jól ezeket a műremekeket?
Vegel eltávolodott a szobortól. Valahogy zavarta, hogy a gyermeküket gyászoló Ádám és Éva mellett csevegnek. Nem csupán azért, mert szívfacsaróan szomorúak voltak, hanem azért is, mert úgy hallotta, hogy Káin, az első gyilkosság elkövetője, ha még mindig ezen a földön jár s kel, szoros kapcsolatban áll bűnének minden szimbólumával és ábrázolásával, és Ábel megölésének emlegetése olyan a számára, mint egy hívójel. Azt hallotta, már jó néhány neonát ráfázott arra, hogy nem hitt ebben a feltételezésben. Mire rájöttek volna tévedésükre már nem éltek.
Victoria vagy nem vette észre Vegel feszengését, vagy egyszerűen nem tette szóvá a dolgot.
- Uram szolgálata során tettem szert bizonyos tudásra.
- Az urad? Hesha? - kérdezte Victoria, bár előre tudta a választ.
- Igen.
- Nagyon szívesen találkoztam volna vele - mondta Victoria elkomolyodva.
Vegel bólintott.
- Talán ezért állítottad ki Auguste Clesinger botrányos Kígyómarta asszonyát? Egyébként mi a véleményed, a méregtől, vagy az eksztázistól vonaglik annyira?.
- Ó, Vegel, szörnyű vagy! - mondta Victoria. - De áruld el, miért kívánja meg Hesha a sarjaitól, hogy ilyen mélységben ismerjék a művészeteket? Például Auguste szobrát, ami érdekes ugyan, de nem nagy értéket jelenthet egy olyan kincsvadász számára, mint Hesha. Még a kora miatt sem keltheti fel az érdeklődését. Úgy értem, az a szobor csupán százötven éves!
- Igen, valóban új darab, Heléna - magyarázta Vegel -, de Hesha elvárja tőlünk, hogy az újabb alkotásokat ugyanolyan jól ismerjük, mint a régebbieket. Egyébként egy másfél évszázados szobor csupán a mi számunkra új, itt, az Egyesült Államokban már egészen réginek számít, és ennek megfelelő az értéke is. Biztosra veszem, létezik olyan milliárdos, aki szívesen birtokba venné Auguste Clesinger művét. Ha másért nem, hát azért, hogy megmutassa a vendégeinek, és rajta keresztül bizonyítsa be, egészséges szexuális vágyakkal rendelkezik, és korántsem az a nyeszlett kis pénzeszsák, aminek látszik.
- Ó, milyen humoros vagy, Vegel! - mondta Victoria. Mosolya ezúttal őszinte volt, Vegel azonban még óvatosabbá vált a láttán. - Nem csoda, hogy Hesha vagyona ilyen elképesztő ütemben növekszik. Ha ilyen kincsvadászai vannak, mint te, akik képesek kiszagolni és megtalálni az értékes darabokat, akkor neki nincs más dolga, mint megszerezni a prédát.
- Ha kissé furcsának látszom, az csak azért van, mert a legkedvesebb szoboralakomra, Helénára emlékeztetsz.
Victoria felvonta a szemöldökét, várta, hogy Vegel folytassa. A férfi azonban hallgatott. Vegel végül megcsóválta a fejét.
- Ha most elmagyaráznám, miért vonzódok Helénához, talán túl sok mindent árulnék el magamról. Legyen elég annyi, hogy az az isteni mosoly, amit Canova oly mesterien faragott ki... Nos, abban minden benne van. Canova Helénája tud valamit önmagáról, a világáról, a benne élőkről. Az a mosoly elárulja, hogy tudja, a többieknek még fel kell fedezniük magukat.
- Talán az lenne a legjobb, kedves Vegel, ha megtartanád ezt a Heléna-fejet. Emlék a party-mról. Nos, mit szólsz hozzá?
Vegel a nő arcára nézett, és végigfutott a hátán a hideg. Victoria ajánlata meglepő volt és zavarbaejtő, ráadásul miközben kiejtette a szavakat ugyanúgy mosolygott, mint Heléna. Olyan tökéletesen utánozta a szobor mimikáját, hogy egészen természetesnek tűnt az arca.
Vegel zavartan rájött, Victoriához képest egészen kispályásnak számít, de azért sikerült folytatnia a beszélgetést.
- Váratlan és nagylelkű ajánlat, Victoria, de sajnos vissza kell utasítanom. Nem csupán azért, mert már van a birtokomban egy másolat, hanem ezért is, mert ez a darab nálad van a legjobb helyen.
- Köszönöm - mondta Victoria őszintén. - Azt hiszem, ha most elfogadod, később nagyon megbántam volna az ajánlatomat. Különös. Eddig csupán gyűjteményem egyik darabja volt, ám most... Most úgy érzem, valóban jelent valamit a számomra. Köszönöm, Vegel. Köszönöm az ajándékot, amit tőled kaptam.
Vegel szeme megakadt valamin, egy pillanatra balra sandított mielőtt Victoriára nézett. A nőnek feltűnt a dolog.
- Ahogy mondtam: ennek a szobornak nálad van a méltó helye. Szerintem az előbbi kijelentése után Heléna is így gondolná... Nagyon élvezem a társalgást, de muszáj, hogy emlékeztesselek valamire. Ma este nem én vagyok az egyetlen vendéged. Már most is többen méregetnek bosszús arccal, mert ilyen sokáig feltartalak. Kérlek, ha másért nem is, hát a kedvemért... mutasd meg nekik a mosolyodat!
- Igen, igen, a vendégek - mondta Victoria. - Azt hiszem, ma este mindkettőnknek van más dolga is. Egyébként nem sajnálom az időt, amit a megismerésedre fordítottam. Remélem, még találkozunk, Vegel.
- Hogy érted? Milyen körülmények között?
- Mondjuk úgy, hogy eljössz, és megvizsgálod a Heléna szobromat. Vagy esetleg hírt hozol egy olyan műalkotásról, ami nem illik bele Hesha kincsestárába, viszont jól mutatna az én gyűjteményemben.
A férfi Canova szobrára mutatott.
- Esetleg helyet is cserélhetnénk. Belőlem olyan Toreador pozőr válna, aki kivételesen tud is valamit a művészetekről, te pedig olyan Setita lehetnél, aki eljátssza, hogy rengeteg barátja van, miközben kizárólag önmagára számíthat.
Victoria úgy viselkedett, mintha a meglehetősen durva megjegyzés nem lepné meg. Hallgatott. Vegel folytatta.
- Nos, nincs más hátra, mint hogy elköszönjek kígyóbűvölőimtől. - Az elkínzott arcú márványasszony felé fordult. - Szépséges Éva, ments meg minket a bajtól és bocsáss meg Káinnak az ő bűneiért! - Közel lépett Victoriához, és a fülébe súgta: - Ne hagyd abba kígyók becsmérlését, Heléna! Bár azt hiszem, jobban jársz, ha a halandó kígyókkal, és nem a hozzám hasonló halhatatlanokkal foglalkozol.
Vegel sarkon fordult és elsietett. Menet közben feltűnt neki, hogy a fények felerősödtek. Megrázta a fejét. Különös. Ezek szerint a rossz világítás problémájának semmi köze sem volt az elektromossághoz és a villanyégőkhöz... Kényelmetlenül érezte magát.
Victoria a Setita után nézett, és lebiggyesztette az ajkát.
- A halandókkal nem foglalkozom, Vegel, és a közönséges kígyókkal sem.
Vegel visszanézett. Victoria ebben a pillanatban olyan volt, akár egy álmodozó kislány.
A Setita ismét elindult. Victoria az egyik hajtincsét csavargatva csókot lehelt utána.
Vegel, amikor úgy érezte, hogy érzékien csókoló ajkak érnek a nyakához, eltűnődött, vajon Victoria milyen varázslatot alkalmazott. Ugyan miből gondolhatta, hogy sekélyes humorral és egy sértéssel hatást tud gyakorolni egy olyan kultúrált és intelligens lényre, mint ő? Victoria furcsa viselkedése és különös mosolya volt az, amitől Vegel megijedt. De félre a félelemmel, gondolta, most nincs időm ilyesmire. Találkoznia kellett a Nosferatu kapcsolatával; tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy elfogadta a meghívást, és eljött a party-ra Hesha helyett.

 

1999. június 21., hétfő, 23:38
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Vegel komolyan zavarta, hogy a teremben kiállították a halott Ábelt mintázó szobrokat. Túlságosan babonás volt ahhoz, hogy együtt vihogjon a Vértestvérekkel, akik szemmel láthatóan élvezték az alkotások vulgaritását.
Miután otthagyta Victoria Asht a Canova-szobornál, Vegel elhaladt egy újnak látszó alkotás mellett. Ez is az Ábel témát dolgozta fel. Megcsóválta a fejét. Még minimum egy halott Ábelt kell majd látnia - a Nosferatu Rolphhal az előzetes megbeszélés szerint Dupré szobránál, az Ábel pusztulásánál kellett találkoznia.
Ahogy az Ábeleket figyelte, rájött, hogy Victoria Ash milyen óriási veszélyt jelenthet rá. A nő nyíltan és könnyedén elcsábította, utoljára halandó korában ébredt fel benne ennyire a vágy. Intellektuálisan természetesen felfogta, hogy Victoria a szívét vette célba, ám az érzés túlságosan kellemes volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. A Vértestvérekre leselkedő veszélyek közül az egyik legkomolyabb a nosztalgia volt, ezek közül is a testi vággyal kapcsolatos emlékek felidézése.
Felgyorsított, és miközben elhaladt az új Ábel szobor előtt megdörzsölte a nyakát azon a helyen, ahol a Toreador csókját érezte. Mágia volt, vagy csak a vágy pírja melengette a tarkóját?
Az új Ábel megdöbbentő volt, de másképpen, mint Dupré verziója, amelyet évekkel korábban, a Louvre-ban látott először. Dupré Ábeljét a realisztikus részletek tették iszonyatossá, ezt viszont a karikatúra jelleg.
Vegel általában előítéletek nélkül közeledett az új művészeti alkotásokhoz, hagyta, hogy a művek kifejtsék rá hatásukat. Most megpróbált elzárkózni a látvány elől, ám a szobor valahogy magához vonzotta. Annak ellenére, hogy egy másik vendég is éppen ezt az alkotást méregette, megállt, és magába szívta a részleteket. Szerencsére a karcsú Vértestvér nem szólította meg.
Vegel, mielőtt a szoborra koncentrált, lopva oldalra sandított.
Éppen nekilátott az alkotás tanulmányozásának, amikor az idegen mégis megtörte a csendet.
- Egy kupac szemét, nem gondolod?
- Még nem alakítottam ki a véleményemet - mondta Vegel udvariasan. - Előbb megnézem, aztán levonom a konklúziót.
Vegel a szeme sarkából látta, hogy a hosszú orrú Vértestvér ingerülten rávicsorog. Hátat fordított neki, folytatta a szobor vizsgálatát. Hallotta, hogy a másik csoszogva hátrébb húzódik. Nem azért tette, hogy ne zavarja meg Vegelt, inkább azért, hogy magára vonja a figyelmét.
A szobron a legmeghökkentőbb a két alak anatómiája volt. Káin és Ábel végtagjai puhának és húsosnak látszottak, a testüket sok mindennek lehetett nevezni, csak kecsesnek nem. A fejük túl nagy volt. A szobrot jellegtelen fekete kőből faragták, ezért az aránytalanságok még inkább kihangsúlyozódtak.
A gyilkosságra egy hurkolt kötél utalt - a művész tehát úgy képzelte, Ábel testéből a halálakor nem csordult ki a vér. Ez vélhetőleg ellentétben állt a valósággal.
Az alakok arcát részletesen és olyan precizitással dolgozták ki, hogy Vegelt meglepte, hogy még nem hallott sem a szobrászról, sem az alkotásról. Ábel arca vidám volt, hiányzott róla a rezignáltság minden jele. Valószínűleg már látta a mennyországba vezető utat. Vegel eltűnődött, vajon ennek mi köze lehet a valósághoz. Ez volt az első gyilkosság. Ábel volt az első halott. Isten első képmása, aki odaállhatott az Úr mellé a mennyekben. Vagy lehet, hogy a dolog még azelőtt történt, hogy az embereket beeresztették a mennyországba? Vegel nem emlékezett rá, hogy a keresztények mit tanítanak erről.
Ábel vidámsága fokozta Káin arckifejezésének vadságát. A gyilkos eltökélten meredt a testvérére, a felső ajkát kissé összehúzta, mintha undorodna valamitől. A két arc láttán Vegelnek olyan érzése támadt, hogy Káin a saját kérésére ölte meg Ábelt.
A másik Vértestvér járkálni kezdett, Vegel háta mögé került. Vegel meglátta a szobor talapzatára erősített kis réztáblát, amelybe belegravírozták a mű címét: Ábel kárhozatra ítéli Káint. A cím igazolta a Setita feltevéseit.
Vegel azt is felfedezte, hogy a „kötél” valójában köldökzsinór, ami hozzácsatlakozik Káin hasához. Ez egyértelművé tette, hogy a fivérek alakja nem torz, a művész nem arányos felnőtteket, hanem csecsemőket kívánt ábrázolni.
Vegel elgondolkozott, hogy ez a felfedezés mennyiben változtatja meg kialakulófélben lévő interpretációját.
- Jobb lett volna, ha felnőttként ábrázolom őket, igaz?
Vegel bosszúsan hátrafordult.
- Igen, ez az aspektus kissé zavaró - hazudta -, de a cím ismeretében helyesebb és pontosabb már nem is lehetne a megközelítés.
Nem szerette az alkotókkal kielemezni a műveket, különösen nem az olyan szobrászokkal, akik ott ólálkodtak a kész alkotások körül, hogy kicsikarjanak valamilyen kommentárt a nézőkből. Sok esetben akkor ment el a kedve a művektől, amikor megismerte létrehozójukat, sokszor pedig egészen kivételesnek tartotta ugyan az alkotást, de az alkotóval mégis úgy szeretett beszélni, mint egyenrangú féllel. Amikor elbeszélgetett egy-egy művésszel alkalma nyílt arra, hogy megállapítsa, mennyiben tér el, vagy éppen mennyiben hasonlít kettejük interpretációja. Az olyan alkotókkal azonban akik lekezelték a közönségét, akik mindent jobban ismerő szakértőnek tartották magukat, nem tudott mit kezdeni. Elismerte a tehetséget, de azt vallotta, hogy az alkotások értékelését és értelmezését inkább a közönségnek kell elvégeznie.
A Setita a művész felé fordult, és remélte, a hazugsággal elveszi a kedvét a további társalgástól.
- Ön bizonyára az alkotó. A nevem Vegel. Antikvitásokat gyűjtök.
- Akkor az új művek iránt bizonyára nem érdeklődik - mondta a vékony, fiatal férfi. Az arcáról lehervadt a mosoly - Leopold vagyok, és igen, ez az én művem.
Vegel szemügyre vette a szobrászt. Vértestvér volt, és vélhetőleg Toreador - máskülönben Victoria Ash nem engedte volna meg neki, hogy kiállítson -, ennek ellenére pontosan úgy nézett ki, mint az éhező művészek többsége. Vékony volt, kissé elhanyagolta a külsejét, látszott rajta, általában nem foglalkozik a megjelenésével, de ma estére kicsípte magát. A szemében csillogó fény láttán Vegel tudta, a Toreador autentikus alkotó. Ez a fény lehetett az őrültség jele is, de az esetek többségében a tehetséges, ihletett művészek szeme csillog így.
Vegel a legszívesebben beismerte volna, hogy az előbb csak hazudott, de ma este fontos dolga volt, még egy ilyen figyelemreméltó tehetséggel sem foglalkozhatott.
- Szép darab - mondta erőltetett közömbösséggel. - Most, ha megbocsát...
Leopold úgy viselkedett, mintha nem hallotta volna Vegel kérését.
- Még mindig nem bírok a kemény anyagokkal. Talán át kellene térnem valami könnyebben alakíthatóra. Mondjuk a fára. El tudja képzelni, milyen lenne ugyanez a szobor fából? A köldökzsinór például még dinamikusabb lehetne. Kővel egyszerűen képtelen vagyok kifejezni magam, és...
Vegel időközben eltávolodott tőle. Még akkor sem fordult hátra, amikor a művész elhallgatott. Nem szeretett volna belenézni a Toreador szomorú szemében.

 

1999. június 21., hétfő, 23:47
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A jelenet olyan volt, mintha valamelyik korai hollywoodi szörnyfilmből emelték volna ki: egy sötétbe öltözött, csuklyás alak egy majdnem meztelen férfi mellett térdelt. A csuklya miatt nem igazán lehetett látni az arcot, a hátulról érkező fényben a kissé oldalra fordított fejen csak a görbe orr, és a túlságosan hegyes és hosszú áll körvonalai rajzolódtak ki.
Vegel maga elé képzelte az elegáns, fehér nyírfasort, ami teljessé tette volna a kísérteties képet. A karcsú, fehér fatörzsek óriási, napszítta csontokként meredtek volna az égre, fehér kérgük miatt még éjszaka, a leggyengébb holdfényben is tisztán látszottak volna.
De az alakokat nem vették körül fák, a halott sem volt igazi. A szörny azonban hús-vér valójában ott kuporgott: Rolph volt az, a Nosferatu klán tagja, az a Vértestvér, aki miatt Vegel Atlantába utazott.
Rolph úgy térdelt az alak mellett, mintha az valódi hulla volna, pedig „csak” egy újabb Ábel volt, Giovanni Dupré Halott Ábele, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna romantikus kompozíciónak nevezni. A karok szétvetve, a szem kiguvadt, a száj eltátódott. Az ujjak és az ujjbegyek hiánya nem a művész ötlete volt - ezek a darabkák az elmúlt másfél évszázad során törtek le a szoborról.
Rolph testét szinte teljesen eltakarta a bő köntös, de Vegel mégis felismerte. Korábban már találkoztak, és aki egyszer látta ezt a balra görbülő, hosszú orrot, ezt a hosszú és hegyes, szarvszerű állcsontot, az sosem felejtette el, kinek az arcához tartoznak.
Rolph átlagos termetű volt, talán pár hüvelykkel lehetett alacsonyabb a hat láb magas Vegelnél. Észrevette a közeledő Setitát, de nem egyenesedett fel. A csúf barna köpeny alja tócsaként terült szét a padlón.
Elsőként Rolph szólalt meg.
- Üdv, Vegel. Már jó ideje figyellek. Csak róttad a köröket. Kíváncsi voltam, mikor térsz rá végre arra, amiért ideutaztál.
- Hello, Rolph. - Vegel közelebb lépett. A Nosferatu végre felállt. - Azt az utasítást kaptam, hogy éjfél körül jöjjek ide, ehhez a szoborhoz. Ha pontosabban meghatározzák az időt, akkor talán nem adtam volna okot az elégedetlenségre.
- Nem érdekes - mondta Rolph. - Időben érkeztél, de már azt hittem, másik szoborhoz fogsz odamenni. Rengeteg Ábel van a teremben... Amint láttam, élénk érdeklődést tanúsítottál a háziasszonyunk iránt.
Vegel zavarba jött, de nem próbált védekezni, inkább úgy dönt, hazudik és közben visszavág Rolphnak.
- Igen, elbeszélgettünk egy kicsit. Azt hiszem, ő esetleg segíthet megtalálni pár szobrot azok közül, amelyeket Hesha keres.
- Értem - mondta Rolph. - De talán ideje lenne, ha végre a tárgyra térnénk.
- Természetesen - felelte Vegel. Örült, hogy vége a csevegésnek, sosem szerette az ilyesmit, a legkevésbé pedig arra vágyott, hogy egy Nosferatuval társalogjon. Nem bízott a klán tagjaiban, bár általában sokat segítettek neki munkája során. Rolph különösen sokat. A Nosferatuktól a legtöbben csúfságuk miatt riadtak vissza, de nem ez volt az egyetlen kellemetlen tulajdonságuk; időnként eléggé durván viselkedtek, és megpróbálták elhitetni magukról, hogy átlátható, egyszerű játékokat űznek. Vegel tapasztalatból tudta, hogy nem egészen igaz, korántsem olyan bárgyú fickók, amilyennek tűnnek. Sőt, talán ők voltak a legravaszabbak valamennyi Camarilla vámpír között. A Venture klán tagjait tartották a megtévesztés nagymestereinek, de csak azért, mert ők a politika mindenki által látható arénájában küzdöttek. A Nosferatuk ezzel szemben a háttérben maradtak, és titokban gyakoroltak befolyást a Camarilla vezetőire, akik ennek köszönhetően sok esetben a klán érdekeinek megfelelő döntéseket hoztak.
- Ne haragudj, hogy berángattalak ebbe a rablófészekbe - mondta Rolph -, de tényleg csak így adhatom át azokat az anyagokat, amelyeket Hesha oly régóta keres.
Vegel nem aggódott amiatt, hogy valaki kihallgatja őket, biztosra vette, hogy Rolph már megtette a szükséges óvintézkedéseket. Ha a Nosferatu esetleg nem tudott védekezni a fülelők ellen, akkor ő sem tehetett semmit. Ha egy másik Setitával kellett volna beszélgetnie, akkor azt a sziszegő hangokból álló nyelvet használja, amelyet a klánjuk tagjain kívül senki sem értett, most azonban arra készült, hogy egy Nosferatuval tárgyaljon.
Rolph folytatta:
- Különben biztosra veszem, érdemes volt vállalnod a kockázatokat. A Nosferatu klán szeretné megfizetni régi tartozását Heshának. Amint átadom neked az ajándékunkat kvittek vagyunk. Még akkor is, ha Hesha eddig nem felejtette el az a bizonyos bombayi incidenst, ami pár száz évvel ezelőtt történt. Nekünk kettőnknek ugyan nem sok közünk van az egészhez, de az urad tudni fogja, mire célzok.
- Jól van - felelte Vegel. - Tudatni fogom urammal, hogy ezzel a információval vagy anyaggal kívánjátok törleszteni adósságotokat. Ha esetleg nem találja kielégítőnek az ajándékotokat, majd kapcsolatba lép a vezetőitekkel... Ezek szerint nekem most semmit sem kell adnom. Kíváncsian várom, mit kapok.
- Rendben - mondta Rolph. Oldalra lépett, elhúzódott Dupré szobra elől. Vegel így végre szemügyre vehette az alkotást.
- Ma este egy olyan tárgyat ajánlok fel neked, Vegel barátom, amire az urad már régóta vágyik. Ez a tárgy pedig nem más, mint Hazimel Szeme.
Vegel képtelen volt leplezni meghökkenését. Fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett Bombayben, de biztos valami komoly dologról lehetett szó, ha a Nosferatu vénei Hazimel Szemével - ami talán azonos a Gonosz Szemével - kívánják megfizetni adósságukat. Ez volt az a tárgy, amire a cigányok és a babonás népek a hiedelmeiket alapozták. Vegel jól ismerte a vele kapcsolatos történeteket, és tudta, ezekben a legendákban is ott rejlik az igazság magva.
- Láthatod, mennyire meglepődtem, Rolph. Ha az a tárgy, amiről információkat adsz, valóban Hazimel Szeme, akkor biztosra veszem, hogy Hesha azonnal nekilát a felkutatásának.
- Nincs szükség kutakodásra - nevetett Rolph. - A Szem itt van. Itt, Ábel szobrában. - A lábánál fekvő alakra mutatott.
Vegel meglepődött.
- Ezek szerint Victoria Ash tulajdona?
- Nem - felelte Rolph. - Legalábbis nem a szó valódi értelmében. Szerintem a gyönyörű Ms. Ashnek fogalma sincs arról, hogy a Szem az egyik szobra belsejében van. Talán még azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik.
Vegel óvatosan, nehogy a gesztusaival elárulja az izgalmát, megvizsgálta a szobrot. A legszívesebben odaugrott volna melléje, de nem akart feltűnést kelteni. Rövid szemlélődés után elbizonytalanodott. Kitűnően értett a tárgyak felkutatásához - egyszer sikerült megtalálnia azt a smaragd fülbevalót, amit a kínai Nagy Fal belsejében rejtettek el -, de most mégsem észlelte a mágikus erejű Szem közelségét. Ismét végigmérte Ábel szobrát, és csüggedten megcsóválta a fejét. Már tíz lépés távolságból észre kellett volna vennie, hogy Hazimel Szeme itt van, de... Hiába. Nem látott semmit.
- Meg tudnád magyarázni, hogy miért nem tud róla senki? - kérdezte.
- Igen - mosolygott Rolph. - A jelenlegi állapotában észrevehetetlen.
Vegel felnyögött. Ez mindent megmagyaráz! Vagyis... semmit sem magyaráz meg. Mit jelent az, hogy „a jelenlegi állapotában”?
- Ezért nem tartom valószínűnek, hogy Ms. Ash tud arról, hogy az ő birtokában van - folytatta Rolph. - Most már érted, miért kellett idejönnöd? A szobor közelébe kellett kerülnünk, hogy átadjam neked klánom ajándékát.
Vegel lopva körbesandított. Senki sem lehet a közelben amikor sor kerül a tárgy átadására. Lehet, hogy a Szemet most nem lehet észrevenni, de mi lesz a helyzet akkor, ha majd kikerül a szobor belsejéből? Mert valahogy ki kell venni, hiszen nem csaphatja a hóna alá a szobrot. Még akkor sem tehetné meg, ha olyan ereje lenne, mint Heshának, és meg bírná emelni Dupré remekét.
Vegel észrevett néhány fontos részletet. Először: a szobrot a fülke szélén helyezték el, és a közelben volt egy vészkijárat. Szerencsére senki sem állta el az odavezető utat.
Másodszor: Hannah, a Tremere boszorka még mindig nem jelent meg. Ha valaki, akkor ő biztosan felfedezné a Szemet. Ha pedig felfedezi, akkor meg is szerzi. A Setita tudta, Hannah mindkét szemét odaadná ezért az ősrégi, mágikus erejű tárgyért.
Harmadszor: Victoria Ash időnként kíváncsi pillantásokat vetett feléje.
Negyedszer: a Peachtree Streetre néző ablakok fölé akasztott óra szerint közeledett az éjfél. Erre ugyan senki, egyetlen szóval sem célzott, de Vegel úgy érezte, az ajánlat csak tizenkettőig érvényes.
- Lenne pár kérdésem - mondta a Setita. Rolph is ránézett az órára.
- Rendben, de csak röviden. Nincs sok időnk.
- Miért fontos az éjfél?
- Mert megszerveztük a menekülésedet. Pontosan egy perccel éjfél előtt kell kilépned a vészkijáraton, különben nem is reménykedhetünk a sikerben.
Vegel bólintott.
- Ha kikerül a szoborból észre lehet majd venni a Szemet?
- Egy darabig nem. Elég időd lesz a menekülésre. Amíg egy másik tárgy belsejében van, addig senki sem fedezheti fel.
Vegel átgondolta mindazt, amit a Szemről hallott.
- És ha mondjuk egy élőlény belsejébe kerül?
- Mondjuk egy szemgödörbe? Akkor életre kel..
- Értem... Ebben az esetben egy vámpír minek minősül? Élettelen tárgynak, vagy élőlénynek?
- Természetesen élőlénynek. A Szem valamikor egy hozzánk hasonló lény tulajdona volt. Igyekezz, még egy kérdés, és fejezzük be!
Vegel elgondolkozott. Nem nagyon tetszett neki, hogy mások gondoskodnak a meneküléséről. Még akkor sem örült az ilyesminek, ha az a bizonyos „más” maga Hesha volt. Pedig nem sokan voltak olyanok, akik össze mertek akaszkodni az urával... Most azonban a Nosferatukon múlott minden. Ha kudarcot vall, akkor az értékes tárgy Rolphnál marad. Rolph a jelek szerint tényleg szerette volna kiegyenlíteni azt a régi tartozását, ám semmi jó sem származhatott abból, hogy esetleg megkaparintja a Szemet.
A ruhája mellzsebébe nyúlt, és előhúzott egy mobiltelefont.
- Miért kell azon az úton távoznom, amit ti jelöltök ki? Miért nem hívhatom ide a sofőrömet? Mi lenne, ha egyszerűen fognám a Szemet, és ott mennék ki, ahol bejöttem? Ha úgyis észrevehetetlen marad...
Rolph türelmetlenül legyintett. Idegesítette Vegel akadékoskodása, de erőt vett magán. Az órára nézett, majd a Setitára pillantott.
- Figyelj ide, mert miután válaszoltam át fogom adni a Szemet. Amint megkapod azonnal menj ki azon a vészkijáraton. Értesítsd a sofőrödet, de ne a kocsidon távozz. A sofőr menjen el... Ő lesz a csali. Biztosra veheted, hogy soha többé nem találkozol vele.
Rolph mélyen Vegel szemébe nézett. Vegel megértette, hogy a Nosferatu nem akar mentális trükköket alkalmazni, egyszerűen csak nyomatékosítani szeretné a szavait.
Vegel lassan bólintott.
- Helyes - mondta Rolph.
Rolph az ég felé emelte a kezeit, szétterpesztette az ujjait, és hátralökte a csuklyáját. Vegel undorodva nézett az arcára. A Nosferatu ügyet sem vetett a fintorgó Setitára, talán észre sem vette, milyen arcot vág. Úgy viselkedett, mintha megszűnt volna számára a világ.
Vegel körülnézett. Rolph nem keltett feltűnést. Sőt, mintha a közelben tartózkodó Vértestvérek szánt szándékkal a másik irányba néztek volna.
Vegel elismerően pillantott a Nosferatura. Időnként ámulatba ejtette az az erő, amivel egyes Vértestvérek rendelkeztek. Lehet, hogy ő könnyedén megtalálta azt a bizonyos fülbevalót, Rolph azonban ennél is többet tudott: képes volt láthatatlanná változtatni magát és talán másokat is.
A Setita kiguvadt szemmel bámulta a Nosferatut, aki Ábel szobra fölé hajolt, és összedörzsölte a jobb keze mutató- és hüvelykujját. A bal kezével Ábel mellkasára támaszkodott, a jobb kezét a szobor bal szeme felé közelítette. Vegel arra számított, hogy a fej széthasad amikor a kéz belemélyed a szemgödrébe, ám Rolph ujjai simán belemélyedtek a sötét pupillába.
Rolph oldalra fordult, úgy mozgatta a jobb kezét, mintha megpróbálna elkapni valamit a szobor fejében. A keze és a karja hirtelen megmerevedett. Felnézett, rávigyorgott Vegelre, aztán az órára nézett.
Vegel is az óra felé lesett. A Nosferatu nem húzta ki az ujjait Ábel szemgödréből.
Telt az idő.
Már csak egy perc volt hátra éjfélig. Rolph meg se moccant.
A Nosferatu egyszercsak felnézett Vegelre.
- Felkészültél? - kérdezte.
- Fel.
Nedves cuppanás hallatszott - Rolph kirántotta a kezét a szoborból. Olyan világos lett, mintha egy ezer wattos fényforrást tartana az ujjai között. Vegel szinte megvakult, de így is látta a Nosferatu mutató- és hüvelykujja között lüktető hosszúkás tárgyat.
Rolph a Setita felé nyújtotta a tárgyat. A mozdulata olyan óvatos volt, mintha egy elképesztően veszedelmes, forró és értékes valamit kínálna fel. Vegel maga elé tartotta a tenyerét. Rolph lejjebb eresztette a kezét. A tárgyról alvadt nyálka csorrant Vegel ujjaira, aztán a hideg, nedves tárgy is hozzáért a bőréhez.
Vegel ökölbe zárta a kezét. Olyan érzése támadt, mintha egy darab szivacsot tartana a markában. A tárgy meglepően nehéz volt, és elég nagy, nem is fért bele a Setita kezébe. Vegel, amikor kitisztult a szeme, gyorsan körbenézett. A jelek szerint a jelentnek egyetlen nemkívánatos szemtanúja sem volt. A Vértestvérek egyszerűen nem vettek tudomást a túlvilági fényt árasztó szemgolyóról, tovább szőtték nevetséges politikai intrikáik hálóját.
Vegel felnevetett, de nem sokáig örülhetett. Rolph megrángatta a ruhaujját, aztán a pirosra festett vészkijárat iránya tolta.
- Menj, és ne törődj a riasztóval - mondta a Nosferatu, akinek az arca a korábbinál is rútabbá változott a bíborszínű ragyogásban.
Vegel nem tétovázott. Nem rohant észvesztve az ajtóhoz, mert nem tudta, hogy a Rolph által létrehozott álca meddig terjed ki. Ennek ellenére pár másodperc alatt odaért. Sikerült úgy megtennie a rövid távot, hogy senki sem figyelt fel rá, vagy a markában lévő tárgyra.
Ahogy a nehéz ajtó becsukódott mögötte, Vegel meghallotta a vészjelző sziréna vijjogását. Szétnézett. Lépcsősorok vezettek felfelé és lefelé. Nem habozott, futásnak eredt. A lába hangosan dobogott a fémfokokon, de a hang beleveszett a sziréna üvöltésébe.
Viszonylag atlétikus alkatú volt, az átlagos Vértestvérekkel ellentétben élénken mozgott, ezért gyorsan haladt. A Szemet a jobb kezében tartotta. Még csak néhány lépést tett meg, amikor a bíborszínű fény elhalványult. Ezzel párhuzamosan felgyorsult majd lelassult a Szem pulzálása.
Négy lépcsősor, két emelet... Az egyik fordulóban az ajtóra sárga plasztikszalagot ragasztottak, amelyen a RENDŐRSÉG felirat virított. Az első emeleten volt, de gyanította, hogy a Nosferatuk tervei szerint ezen az ajtón kell keresztülmennie, különben Rolph leszedette volna a szalagot, nehogy megzavarja a menekülőt.
Az ajtó nehezen mozdult ki a helyéről. Vegel, amikor betolta maga előtt, egy pillanatra azt hitte, tokostól ki fog szakadni a helyéről.
Ha kiszakad, akkor azok, akik esetleg utána erednek, azonnal tudni fogják, merre ment...
Vegel mozdulatlanná vált, alaposabban szemügyre vette az ajtót, és rövid vizsgálódás után rájött, hogy az egészet, az ajtót és keretet együtt kell kimozdítania a helyéről.
Átpréselte magát a keletkező nyíláson. Nem tudta kikerülni a tokból kimeredő szögeket. A ruhája elszakadt néhány helyen. Ha halandó lett volna talán felsebzi magát, ám a bőre erősebb volt, mint az embereké.
Az ajtó mögötti részen csak néhány halvány lámpa égett. Körülnézett, és meggyőződött arról, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély. Visszafordult, a helyére tolta az ajtót.
Egy keskeny fémhidat látott maga előtt, amely egy liftakna fölött vezetett át. Avas gépzsír bűze csapott az orrába; a szagból arra következtetett, hogy az aknában már jó ideje nem közlekedik a felvonó.
A fémhíd közepe táján felfelé és lefelé vezető létrákat talált. Úgy döntött, az lesz a leghelyesebb, ha lefelé megy tovább. Gyorsan a zsebébe, a telefonja mellé dugta a Szemet, és mászni kezdett.
Egy másik fémhídra jutott. Gyanította, hogy már a földszinten van. A híd közepén lévő létrán leereszkedett az alagsorba. A harmadik híd alatt ott pihent a lift. Vegel körbenézett, és meglátott egy szervizajtót.
Egy pillanatra megállt, kikapcsolta a telefonját, nehogy éppen ennek a csörgése árulja el a hollétét. Megfogta és lenyomta az ajtó kilincsét.
Az ajtó nem nyílt ki.
Vegel ismét megpróbált keresztüljutni rajta. Közben megpaskolta a mellzsebét. A Szem a helyén volt. Felesleges volt ellenőriznie, mert érezte, hogy ott van: a tárgyból jeges hideg áradt.
Oldalra fordult, meglátta, hogy a lift tetején lévő csapóajtó félig nyitva van. Kilépett a fémhíd szélére, és leugrott a fülke tetejére, a csapóajtó mellé.
Lenézett. A világítás túlságosan gyenge volt, nem látott be a fülkébe, de sejtette, hogy üres. A Nosferatukat átkozva bemászott.
Csend és sötétség. Egy pillanatra mozdulatlanná vált. Eszébe jutott amit Rolph a sofőrjével kapcsolatban mondott.
Biztosra veheted, hogy soha, többé nem találkozol vele...
Vajon mi történik majd azzal a szerencsétlennel? Tényleg szükség van arra, hogy megöljék? Lehet, hogy nem csak neki kell elpusztulnia? Victoria Ashre gondolt, és aggódni kezdett. A nő erős és okos, de... vannak olyan veszélyek, amiket ő sem képes elhárítani. Bízott benne, hogy Victoriának nem esik baja.
Megrázta a fejét, visszarántotta magát a valóságba. A lift ajtaja felé fordult, megpróbálta kifeszíteni.
Az ajtó olyan könnyedén nyílt ki, mintha nemrég olajozták volna a görgőit.
Egy kivilágított folyosón találta magát. Meglepte, hogy a Nosferatuk megmutatták neki az Elíziumból kivezető utat. Biztos nem ez az egyetlen, különben nem osztották volna meg vele a titkot. Talán a másik, a harmadik még ennél is biztonságosabb...

 

1999. június 21., hétfő, 23:55
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Stellától végre megkapta a remélt dicséretet. Leopold örült, de közben arra gondolt, a nőnek talán csak a fotózáshoz van jó szeme, a szobrászathoz nem igazán ért. Ráadásul egy barát dicsérete nem minden esetben mérvadó. A barátok könnyen elragadtatják magukat; egy barátot mindig nehéz megkritizálni. Leopold éppen ezért sosem értette, hogy egyes művészek miért tartják olyan fontosnak a körülöttük élők véleményét. Valaki vagy jó kritikus, vagy jó barát. A kettő kizárja egymást.
Otthagyta Stellát a szobra mellett, félrehúzódott, az egyik üvegfal mellé állt. Párszor rákoppintott, és közben elgondolkozott. Végül arra a következtetésre jutott, mégis hihet Stellának. Lehet, hogy attól a Setitától is elismerő szavakat hallott volna, ha nem kényszeríti ki belőle a véleményét.
De mi mást tehetett volna, ha egyszer égett benne a türelmetlenség? Csüggedten az üvegfalhoz szorította a homlokát, aztán zavartan körülnézett, látta-e valaki elgyengülését. Először azt hitte, megúszta a dolgot, de aztán megpillantotta az egyik szobor mögött ülő férfit.
A Vértestvér külseje rettenetes volt. A haja hosszú és gubancos, az arca ocsmány. Leopold gyanította, hogy a Gangrel klán tagja. Ez azt jelentette, hogy az illető vagy Javic, vagy Dusty, aki Atlantától északra élt. Elhanyagoltságából ítélve az utóbbi lehetett.
A Gangrel egyenesen Leopoldra nézett, de nem emelte üdvözlésre a kezét, nem is biccentett amikor a Toreador visszapillantott rá. Leopold egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ezért elindult, és keresett egy olyan helyet, ahol vélhetőleg senki sem láthatta.
Ismét erőt vett rajta a csüggedtség, megint az üveghez szorította a homlokát - ezúttal olyan hevesen, hogy zúgni kezdett a füle.
Hannah még mindig nem került elő. Halkan káromkodni kezdett. Miért nem jön már? A jelek szerint ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a Tremere távolléte. Senki még csak meg sem említette. Persze, hiszen senkinek sincs vele olyan ügye, mint neki.
Mi van akkor, ha félreértette a nőt? Felidézte, amit Hannahtól hallott. A folyamat utolsó fázisa egy szimpla varázslat lesz, amit a Tremere fog végrehajtani. Talán analizálni akarja, hogy az a furcsa vér milyen hatást fejtett ki a szervezetére?
És mi van akkor, ha az egész egy nagy átverés? Leopold megremegett a gondolattól. Mi van akkor, ha a Tremere magához láncolta azzal a vérrel? Ha ez a helyzet, akkor Hannah-nak nem kell eljönnie ide, mert az ő szemével lát, az ő fülével hall. Sőt, lehet, hogy a cselekedeteit is ő irányítja. Ott ül az otthonában, és bábként játszik vele!
Nevetséges! Vagy mégsem? A Toreador az elmúlt pár évben éppen elég fantasztikus eseményről hallott, megtanulta, hogy sokszor a legabszurdabb dolognak is van valóságalapja.
Hannah tehát nem jött el... Leopold elgondolkodott, mit csináljon. Talán az lenne a legjobb, ha elmenne a Tremere kápolnába, és megnézné, hogy Hannah miért maradt otthon. Nem, ez nem túl jó ötlet. Ha a nő nem akar találkozni vele, vagy ha oka van a távolmaradásra, akkor nem igazán örülne a látogatásnak.
És mi lenne akkor, ha egyszerűen odaállna Victoria elé, és nekiszegezné a kérdést: „Te vagy a nemzőm?”.
Ostobaság!
Vagy mégis ez a legjobb megoldás? Lehet, hogy tényleg • Victoria a nemzője, de ez nem jelenti azt, hogy ismeri a múltját. Victoria nem a szenátora, nem köteles képviselni és segíteni, de... De talán mégis megteszi. Talán elég jól ismeri a Toreador-vért ahhoz, hogy megállapítsa, ki a nemzője.
Érdekes lenne, ha kiderülne, hogy ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint Victoriának...
Beszélni fog vele! Ma este Victoria a házigazda, szóba fog állni vele.

 

1999. június 22., kedd, 00:04
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Nem harsantak fanfarok. Az ajtó kinyílásakor nem dörrent meg az ég. Elmaradtak a zengzetes bejelentések. Semmi különös nem történt, amikor a férfi belépett az ajtón. Victoria gyanította, csak neki tűnt fel az érkezése. A többiek távol voltak a bejárattól, kisebb-nagyobb csoportokat, alkotva szétszóródtak a teremben.
Victoria nem tudta, miért ment éppen akkor a bejárat közelébe. Egyszerűen úgy érezte, ott kell lennie. Talán azért, mert Rolph, aki egy időre eltűnt, most ismét felbukkant, és elköszönt. A Nosferatu nem magyarázkodott, nem mentegetőzött, és olyan sietve távozott, hogy Victoriának nem nyílt alkalma kérdezősködni.
A Toreador mély lélegzetet vett. A végjáték következett. Az érkezőre nézett, rámosolygott, majd gyorsan körülnézett és feléje nyújtotta a kezét.
A férfi macskaléptekkel sietett le a lépcsőkön. Egyetlen pillanat alatt Victoriához ért, de végig elegánsan, sietség nélkül mozgott. Olyan kecses, olyan vonzó volt, hogy a nő megszédült. Megfogta Victoria kezét, lehajtotta a fejét.
Julius volt az a Vértestvér, aki segített a Brujah ítélethozónak betarttatni a Camarilla törvényeit. Victoria imádta ezt az arkhont. Hatalmas termetű, fekete férfi volt, az arca szögletes, hosszú haját vastag fonatokban hordta. Jóképű volt és erős. Valahányszor találkoztak Victoriában mindig felébredt a vágy, hogy megérintse az arcán végighúzódó bíborszínű hegeket. Az egyik sebhely a jobb halántékától a szeme mellett a homlokára kígyózott. A másik a bal fülétől az álla hegyéig tartott.
Julius bőszárú vörös nadrágot viselt, testre simuló magas nyakú pulóvert, a vállán antik fegyverszíjat vetett keresztbe. A bőrszíjra tizenkét kis rézdobozkát erősítettek; apró, szilárd tárgyak lehettek bennük, amelyek minden lépésnél összecsörrentek. Két kardját, amelyek oly híressé tették, a hátára szíjazva hordta magával. Victoria tudta, hogy a két pengére latin nyelvű szöveget véstek. Furcsállta a dolgot, mert biztos volt benne, hogy Julius kétezer éve a római arénákban nem ugyanezekkel a fegyverekkel küzdött.
Victoria sokszor hihetetlennek tartotta, hogy Julius gladiátorként harcolt a római arénákban, abban viszont sosem kételkedett, hogy a férfi erős, hatalmas és veszélyes. Tudta, ezen az estén megszegik majd az Elíziumra vonatkozó törvényeket, és Julius kénytelen lesz nyíltan szembefordulni Benison herceggel.
Victoria csalódottan látta, hogy a Brujah nem viseli a Fekete Párducok jelvényeit, furcsa volt, hiszen mindenki tudta róla, hogy komoly szerepe volt a szervezet létrehozásában. Állítólag éppen az 1968-ban, Chicagóban végzett munkája tette egyértelművé a Brujah elit számára (amelynek Julius akkor is tagja lett volna, ha nem kétezer, hanem „csupán” ezer esztendős), hogy az egykori gladiátor aktívan is hajlandó részt venni a klán ügyeiben.
Victoria megnyalta az ajakit. Egy militáns fekete Brujah. Ah, a mai tűzijáték csodálatos lesz, ha Julius tényleg kihasználja az alkalmat, és nyíltan szembeszáll a Konföderáció egykori tisztjével, a Herceggel, amiért olyan brutális harcot vívott a város anarchjai ellen.
És Juliusnak lesz egy Ventrue szövetségese, Benjamin, akinek állítólag szintén voltak bizonyos, a polgárjogokkal kapcsolatos kifogásai. Victoria minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy a részleteket összeillessze. Például a Brujah ítélethozó tudomására hozta, hogy Benison a városban élő valamennyi Vértestvér számára engedélyezte a tetszés szerinti utódnemzést. Mindenkinek megengedte, kivéve a Brujahokat. Mindenkit befogadott, ha nem Brujah volt. A Malkaviánus tábornok, a Boszniából idemenekült Gangrel nyugodtan letelepedhetett Atlantában. Clarice és Cyndy is a Vértestvérek társadalmának tagjává válhatott. A városban mindenkinek jutott hely, ha nem Brujahnak vallotta magát.
Annak idején, amikor a városban már nem fért volna el több Vértestvér, amikor a túlnépesedés veszélye fenyegetett, Benison engedélyezte a feleségének, hogy végrehajtsa az Ölelést Benjaminon. Az új Venture helyet kapott Atlantában, ám ha esetleg érkezett volna egy Brujah...
Victoria magában elismerte, Benjaminnal kapcsolatban nem lehet nyíltan megvádolni a Herceget. Benison esetleg azzal védekezne, hogy nem tudott a dologról, és megbüntetné az engedély nélkül nemző Eleanort. Persze lehet, hogy azt hazudna, minden rendben volt, tudott az ügyről. Nem lehetett előre kiszámítani, mit lépne egy ilyen szituációban.
- Légy üdvözölve Julius, fénylő városunk nemes arkhonja! Örülök, hogy tiszteletedet teszed szerény kis összejövetelemen.
Julius elhúzta a száját.
- Én mindig nyíltan cselekszem és beszélek, ezért ne is várd, hogy viszonzom alázatoskodó bókodat. Nem vagyok a szavak embere. Ne haragudj, Victoria, de nem értek az ilyen Toreador-kifinomultságokhoz. Egyébként a party-d nagyon kellemesnek látszik. Ami pedig Atlantát illeti... Nos, szerintem korántsem lehet fénylőnek nevezni.
Victoria elmosolyodott.
- Őszinte vagy, de ne tagadd kifinomultságodat. Jól bánsz a szavakkal, Julius. Biztos vagy benne, hogy az arénák hőse voltál, és nem a latin eposzok egyik szerzője?
- Lehet, hogy átragadt rám valami az eleganciádból. Hagyjuk ezt!
- Biztosra veszem, hogy a Herceg felhívja majd a figyelmedet a törvényre, de engedd meg, hogy én is figyelmeztesselek. Az Elíziumba tilos fegyvert behozni.
Julius megrázta a fejét.
- Egy nemes arkhon mindig magánál tartja a fegyvereit. Ha valakinek nem tetszik, panaszoljon be az uramnál.
- A Benison és Thelonius közötti nézeteltérés ügye is Pascek elé fog kerülni? - kérdezte Victoria.
- Lehetséges - mondta Julius Ravasz fény csillant a szemében. - Ha odáig fajulnak a dolgok.
A Toreador színlelt szomorúsággal csóválta a fejét.
- Szerintem már most nagyon elfajult az egész. Benison már jóval azelőtt kifejtette véleményét a klánon kívüli Vértestvérekről, hogy én a városba érkeztem. Ez már régi ügy. Azt hiszem, a Camarilla vénei a hibásak, amiért nem léptek közbe időben.
- A Herceg túllépett a hatáskörén amikor azt követelte a klánon kívüliektől, hogy formálisan csatlakozzanak valamelyik klánhoz.
- Talán mégsem lépte túl a hatáskörét. Talán csak a határáig jutott el.
- Lehetséges - mondta Julius. - De tény, hogy ezzel az intézkedésével fordította maga ellen az anarchokat, akik nem voltak hajlandóak behódolni neki.
- Már több, mint egy éve tart a dolog. Miért kellene éppen most közbeavatkozni?
Julius a nő szemébe nézett.
- A föld-levegő rakéták elég feltűnő játékszerek.
Victoria állta Julius tekintetét.
- Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy ezeket a bizonyos rakétákat Brujahok vagy anarchok lőtték ki.
Julius elmosolyodott.
- Így igaz. Ám információim szerint Theloniust maga a Herceg hozta össze azzal, akitől beszerezte a rakétákat.
- Ez megváltoztatja a helyzetet - bólintott Victoria. Magában átkozódni kezdett. Eleanornak igaza volt. Julius tényleg több információval rendelkezett, mint ő. A Toreador az elmúlt egy órában abban reménykedett, hogy a Ventrue állítása alaptalan. Most azonban elbizonytalanodott. Lehet, hogy Julius tényleg egy lépéssel előtte jár?
Persze ami a rakétavásárlást illeti az nem számít. Az információ, mely szerint az anarchok Benison révén jutottak hozzá a fegyverekhez, Victoriától származott. Elég volt egy névtelen levélke... Amit persze nem a Toreador írt meg, mert tartott attól, hogy Eleanor esetleg kinyomozza, kitől származik.
- Te ellenzed a közbeavatkozást?
- Nem - felelte Victoria, majd mosolyogva hozzátette: - Szerintem ideje, hogy Atlanta belépjen egy új kor kapuján.
Julius nevetett.
- Igazán?
Victoria témát váltott.
- Körbevezesselek?
- Nem kell.
- Ah, most már értem, mire gondoltál, amikor azt mondtad, nem vagy a szavak embere. Egy kicsit olyan vagy, mint Lear kenti hercege.
Victoria, miközben válaszolt Juliusnak, meglátta az egyik ghoulját. Samuel a Pokol kapujában állt. Amint észrevette úrnőjét, nyugalmat erőltetett magára. A Toreador látta rajta, sürgősen beszélni akar vele. Valami zavarta a ghoult. Talán semmi komoly...
Julius értetlen arccal nézett Victoriára, nem igazán tudta, miért szedte elő Shakespeare karaktereit.
- Mindegy. Feledkezz meg rólam, mintha itt se lennék. Egy pillanatra otthon fogom érezni magam annál a démonnál. - Feuchére Sátánjára, mutatott. - Aztán bemutatkozom pár vendégnek. Azt hiszem, Benison herceget később fogom megkeresni.
- Ahogy kívánod, nemes arkhon - mondta Victoria. - A Sátán remek munka, érthető, ha valaki eltölt a közelében bizonyos időt. Nem lehet elkapkodni a tanulmányozását. Még az is érthető, ha valaki annyira belemerül a szemlélésébe, hogy megfeledkezik az etikettről.
Julius halkan nevetett.
- Okos kislány vagy, Victoria. - Átment az üres fülkébe (a vállszíjára erősített fémdobozokban hangosan csörögtek az apró tárgyak), odaállt a szobor elé, úgy tett, mintha tanulmányozná, aztán Victoriára nézett és elmosolyodott. Felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha inna, majd intett a nőnek, menjen tovább.
Victoria engedelmesen arrébb sétált. Megkönnyebbült. Julius „okos kislánynak” nevezte, de egyetlen apró jellel sem utalt arra, hogy tud a mesterkedéseiről.
A Toreador magához intette Samuelt. A ghoul odasietett úrnőjéhez.
Victoria közben ráparancsolt az útjába akadó második szolgára, hogy vigyen innivalót az arkhonnak. Az első nem látszott elég okosnak a feladat elvégzéséhez. Az italt természetesen ő is fel tudta volna szolgálni, de Victoriának olyasvalakire volt szüksége, aki megértette, mikor, hol és főként ki előtt kell említést tennie a Brujah jelenlétéről.
Benison minden bizonnyal tombolni fog a dühtől ha megtudja, hogy az arkhon megérkezett, de még nem tette nála tiszteletét. Az udvariatlanság ürügy lehetett a számára ahhoz, hogy rátámadjon Juliusra, ám a Brujah vélhetőleg számolt ezzel, és éppen az volt a célja, hogy a Herceg felhergelődjön. Dühösen könnyebb hibát véteni, mint tiszta fejjel...
Victoriának minden szempontból megfelelt Julius terve, de egy kicsit azért feszült lett amikor rájött, hogy a Brujah mire készül. Eredetileg ő akarta kirobbantani az ellenségeskedést. Minden eszköz a kezében volt, ám hiába, mert Julius elvégzi helyette a munkát. Ez egy kissé aggasztotta, mert teljesen mindegy, hogy melyik kapun keresztül sikerült belépnie a terembe, ha a dolgok irányítása menet közben kicsúszik a kezéből.
Lecsillapította magát. Arra gondolt, ha a Pokol kapuján keresztül lépett volna be, akkor mindenképpen elhalasztja a terv kivitelezését. Ha ezt történt volna, akkor most figyelmeztetné Benisont, elmagyarázná neki, hogy a Brujah mire készül. Akkor pedig Juliusnak nem lenne semmi esélye.
Ám a Mennyország kapuján keresztül érkezett, belekezdett a terv végrehajtásába, és bármit is tesz az arkhon, még mindig ő irányít.
Samuel halkan megköszörülte a torkát Victoria háta mögött. A Toreador megfordult.
- Mi az?
- A garázsban az egyik sofőr azt mondja, azonnal beszélnie kell az urával. A Vértestvér a Setiták klánjához tartozik, és Vegel a neve.
- Itt van valahol - mondta Victoria. - Mi történt? Valami baj van odalent?
Samuel megrázta a fejét.
- Nem, minden rendben zajlik, milady. A sofőr azt mondta, Vegel telefonhívást kapott a partnerétől, egy bizonyos Heshától.
- Heshától? - Victoria összepréselte az ajkait, és érdeklődve bólogatni kezdett. - Jól van, várj az ajtó előtt. Kiküldőm hozzád Vegelt. Egy perc, és megtalálom.
Samuel körülnézett a labirintussá változtatott teremben; látszott rajta, nem nagyon hiszi, hogy egy percig fog tartani a dolog, de nem tett fel kérdéseket Victoriának.
- Ahogy kívánja, milady. - Meghajolt, és kisietett az előtérbe.
Amikor senki sem volt a közelében Victoria visszasurrant a fülkéjébe, a szeméhez emelte a látcsövét, és keresni kezdte Vegelt.
Sehol sem találta.
Megnézte, hogy Julius mit csinál. Az arkhon a Sátánra könyökölve iszogatott.
Victoria gyanította, hogy Vegel a közelben van valahol. Nem mehetett el, hiszem a sofőrje odalent van, a garázsban. Ismét körülnézett, majd kilépett a fülkéből, hogy információkat gyűjtsön. Az ismerősei közül mindenki jelen volt, egyedül Vegel hiányzott.
Hirtelen megállt. Miféle játék készül itt? Dühös lett. A telefonhívás, meg a sofőr... az egész csak figyelemelterelés. Vegel tudta, hogy Victoria, ha meghallja, hogy maga Hesha keresi telefonon, azonnal keresni kezdi őt. Keresés közben pedig nem foglalkozik mással.
De mi értelme van ennek az egésznek?
Victoria elhatározta, végére jár az ügynek. A kijárathoz ment, kinyitotta a Pokol kapuját. Be akarta bizonyítani magának, hogy nem babonás, nem fél attól, hogy átlépjen a Poklon. Annak a játéknak már vége. Most az újabbakkal kell foglalkoznia.
Samuel a lift mellett, a falhoz támaszkodva állt. Amikor meglátta Victoriát azonnal kihúzta magát.
Victoria a ghoul elé lépett. Az arca komor volt, de így is gyönyörű.
- Jól van, lássuk, valóban Hesha van-e a telefonnál.
Samuel zavarodott arcot vágott, de szokásához híven most sem tett fel kérdéseket. Beszálltak a liftbe.
- A sofőr az oldalszárnyban van - mondta a ghoul.
Victoria bólintott, majd a becsukódó ajtóra meredt.

 

1999. június 22., kedd, 00:08
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A folyosót a fémfalakba süllyesztett lámpák világították meg. Amint rájött, hogy a járat hosszabb, mint először gondolta, Vegel futásnak eredt. A zsebében lapuló Szem dermesztő hideget árasztott magából; a Setita remélte, a gyors mozgástól felmelegszik egy kicsit.
Futva egy perc alatt a folyosó végére ért. Egy acéllétrát talált, amely a mennyezeti csapóajtóhoz vezetett. Körülnézett, de sehol sem látott más kijáratot.
Felkapaszkodott a létrán, felnyúlt, kinyitotta a csapóajtót.
Amint az ajtó kinyílt kialudtak a fények. Vegel hirtelen elvesztette az irányérzékét. A nyakát tekergetve nézett lefelé, abba az irányba, amerre a hosszú folyosót sejtette. Semmit sem látott, még a leghalványabb fényforrás is semmi vált.
Abban a hitben, hogy az elsötétítésre biztonsági okok miatt volt szükség, átmászott az ajtón. Szuroksötét vette körül. Az ajtó közelében maradt, de hiába várta hogy legalább lentről érkezik egy halvány fénysugár.
Eszébe jutott, hogy előveszi a Szemet, de mivel nem volt biztos benne, hogy világítani fog, és mert amúgy sem tudta volna szabályozni a fényerejét, inkább a zsebében hagyta. Az egyik kezét az ajtó alá dugta. Arra gondolt, odalent esetleg kigyúlnak a fények, ha visszahajtja, de mégsem merte megtenni. Ha az ajtó visszacsapódik, és elkattan rajta a zár, akkor ő örökre itt marad a sötétben.
Visszahúzta a kezét, és hagyta, hogy az ajtó bezáródjon. Vákuumos zár kattant.
Halvány fény derengett fel. Vegel úgy érezte, bátorsága megkapta a maga jutalmát.
Körülnézett a meghökkentően szűk fülkében. A rézsútos mennyezet arasznyira volt a fejétől. A helyiség méretéből és formájából arra következett, hogy valami lépcső vagy liftakna alá került.
Szerette volna elővenni a zsebéből a Szemet, de nem merte. A múzeumtól már elég messze került, de még mindig nem volt teljes biztonságban. Az életébe kerülhet, ha most nézelődésre fecsérli az időt. Meghalhat, és megsemmisülhet a Szem.
Nem nyúlt bele a zsebébe. Egy idő után úgy érezte, a Szem lehűlt. Már nem árasztott magából fagyot.
Vegel összeszedte a gondolatait, majd elindult a fülke másik ajtaja felé. Halk morajt hallott, a zaj a gyenge földrengéseket kísérő mormogásra hasonlított. Eszébe jutott, hogy a garázsban van. Nincs oka aggódni az ilyen zajok miatt; nincs oka arra, hogy azt higgye, a beinduló kocsikban ülők őt keresik.
Lecsillapodott valamelyest, de óvatosan nyitotta ki az ajtót. Egy zárt lépcsőház legalsó szintjén találta magát. Szemét, falfirkák mindenütt. A levegőben vizeletbűz terjengett.
Vegel keresztülsiklott az ajtón, halkan elindult egy másik ajtó felé, amely vagy a garázs másik részére, vagy az utcára nyílott. Az ajtó mellé állt, kilesett a felső egyharmadába épített kis ablakon.
Az ajtó az utcára nyílott. Vegel egy pillanatra hátranézett, fellesett a lépcsőre. Senkit sem látott. Visszafordult, az ablakhoz szorította az arcát, hogy a lehető legjobban kiszélesítse a látóterét. Egy keskeny kis utcát látott. Apró boltok, éttermek - egyik sem kifejezetten turistáknak való hely. Mindegyik zárva volt. Balra egy utcatábla; Vegel csak a hátulját látta. Ember, autó sehol.
Úgy tűnt, a menekülési útvonal végére ért. Fogalma sem volt arról, merre tovább. Nem látott sárga rendőrségi zárszalagot. Nem látta a Szem falra mázolt mását. Semmit.
Kivette a zsebéből a mobiltelefonját, tűnődve megnyomott rajta egy gombot, de aztán meggondolta magát. Ostoba és veszélyes dolog lenne használni. Ha Rolphnak igaza volt, akkor a sofőrje már nem él. Ha felhívná, akkor a gyilkosok a limuzinba építetett modern nyomkövető segítségével könnyen rátalálhatnának. Mert az autója most már valószínűleg azok kezében van, akik el akarják venni tőle a Szemet. Biztos értenek a készülék használatához.
A lokátort azért szerelték be a kocsiba, hogy a sofőr mindig és mindenkor megtalálhassa Vegelt. Sokszor hasznát vették, de most... Most csak bajt hozhatott rá.
Vegel az egyik szemétkosárba pottyantotta a telefonját, ráhúzott egy undorító, zsíros papírdarabot.
Az lesz a legjobb, ha kimegy a reptérre. Nem a Hartsfield-re, a nemzetközire; az üldözői bizonyára ott keresnék. Inkább a DeKalb-Peachtree-re, a belvárostól északra lévő kis repülőtérre, ahol a vész esetén használandó gépet tartották. Ha egy órán belül felszállna, hajnalra már Baltimoreban lehet - ebben a városban volt Hesha keleti parti központja.
Ki kell jutnia valamelyik nagyobb utcára, de nem a Peachtree Streetre. Fognia kell egy taxit. Kár, hogy Atlantában nem nyüzsög belőlük annyi, mint mondjuk Manhattanben. Ott sokkal könnyebb eltűnni.
Vegel kinyitotta az ajtót, óvatosan kilépett az utcára. A fal mellett haladva elindult az utcatábla irányába.
A támadás felülről érte.
A levegőben egy lebegő köpeny jelent meg. A következő pillanatban iszonyatos súly nehezedett Vegel vállára. Szerencsére jó kondícióban volt, nem rogyott le a betonra. Ösztönösen reagált. Berogyasztotta a térdét, és hanyatt dőlt, és oldalra fordulva gurulni kezdett.
Egy pillanattal később belerúgott támadójába. Mély, torokhangú hörrenés hallatszott, aztán csilingelő nevetés. Mindkét hang felülről érkezett. Vegel felpattant, hátrébb ugrott, megpróbált eltávolodni támadójától. Felnézett.
Három Vértestvért pillantott meg. A csoport közepén egy hatalmas termetű vadállat, mellette szétégett hullákra emlékeztető külsejű alakok vihogtak. A középső Vértestvér, az, amelyiket sikerült megrúgnia, lassan talpra állt. A banda tagjai közül az ő külseje volt a legnormálisabb. Sátáni vigyorral Vegelre nézett. A pofája akár egy vadállaté. Sziszegve széttárta a karját, kinyújtotta az ujjait.
A hosszú ujjaik több láb hosszú húscsápok voltak. A szörny felröhögött, eltátotta a pofáját, kivillantotta agyarait.
Vegel rádöbbent, most nem kell, nem szabad törődnie a Maskarádéval. Semmi kétség, a három vadállat a Sabbathoz tartozik.
Három Sabbat-tag... Esélye sincs az életbemaradásra. Felordított.
- Gyertek, rohadékok! Egyikkőtöket magammal viszem! Na lássam, ki akar elkísérni Set pokolvermeibe?
A Vegelhez legközelebb álló Sabbat elmorgott pár érthetetlen szót. Vegel hátrálni kezdett. Közben egy pillanatra oldalra fordította a fejét, és meglátta az épület oldalán lefelé ereszkedő izmos, pókszerű alakot. Átlendítette a lábát egy korlát fölött, és ugrani készült. Vegel nem tudta, a földre, vagy őrá akar érkezni.
Vegel dühös volt. Rolph elárulta! Biztos menekülési útvonal, mi? Mennyi mindent összehordott Bombayről, meg arról a régi tartozásról! Heshának most aztán tényleg lesz mit visszafizetni. Ő sosem hagyta megbosszulatlanul az ügynökei halálát.
A fentről érkező Sabbat ugrani készült. Vegel jó ötvenlábnyira távolodott a másik négytől, de a szörny, olyan erővel rúgta el magát, hogy mögéje érkezett.
A Setita csapdába került. A háta mögött egy izmos Sabbat, három másik előtte.
- Kedves tőled, hogy eljöttél hozzánk - mondta az egyik hullaszerű lény.
A hosszú ujjú Sabbat elindult, a másik kettő fél lépéssel lemaradva követte. A hosszú ujjú meglóbálta a karjait; az ujjai kígyókként lendültek Vegel felé.
Vegel valahogy nem tudta értékelni a megjegyzés iróniáját.
A háta mögött álló izmos alak ismét ugrott egyet. Ezúttal Vegel jobb oldalára érkezett. A Setita kitért a karjai elől, a földre vetette magát. Oldalra gurult, bele az egyik tócsába.
Talpra szökkent, és rohanni kezdett, de a hulla-ikrek gyorsabbak voltak nála. Szaltózva, mestertornászként mozogva utolérték. Vegel megállt, de még körül se nézhetett, amikor hátulról az egyik karjára tekerődtek a kígyóujjak.
Vegel kínlódva, vergődve megpróbálta lerázni magáról az ujjakat. Közben egy pillanatra lehajolt, és a bokájára csatolt tokból előrántotta a kis tőrt. Lecsapott. A tőr pengéjén zöldes, viszkózus anyag csillogott. Vegel oldalra mozgatta a tőrt, és amikor a szeme sarkából meglátta, hogy az izmos Sabbat közelebb nyomul... előrevágott. A Sabbat nem volt elég közel ahhoz, hogy a penge megérintse, ám a pengéről lerázott méreg így is a szeme közé fröccsent.
Iszonyatos ordítás. Az izmos Sabbat agonizálva kapott a szeméhez. Fájdalmában toporzékolni kezdett; a lába körül hajszálrepedések jelentek meg a járdán.
Vegel kiszabadította a karját, és a kígyóujjak tövébe döfte a kést. A penge megcsúszott, a hegye megkarcolta tulajdonosa oldalát. Vegel nem esett kétségbe - neki nem árthatott a méreg, a seb pedig nem volt komoly.
A hosszú ujjú felvisított, visszarántotta a kezét. Vegel eleresztette a tőrt, amely így benne maradt a Sabbat kézfejében. A hosszú ujjú hátrébb húzódott, hogy megszabaduljon a pengétől. A méreg kifejtette rá a hatását.
Méreggel nehéz kárt tenni a vámpírokban, ám ez az anyag a vért bomlasztotta szét. A vért, amely a Vértestvérek számára is éppoly fontos volt, mint a halandóknak.
A hosszú ujjú és az izmos Sabbat kínlódva hörgött. Vegel az ellentámadás során elvesztette az egyensúlyát, letérdelt a betonra. Miközben felegyenesedett a két hullaszerű lényre nézett.
- Ki a következő?
A hullák tétován megálltak.
Vegel dühödten kinyújtotta villás nyelvét. A két gyáva hulla hátrébb ugrott.
Vegelt meglepte, hogy a zaj senkit sem csalogatott elő. Fordulni készült, hogy elmeneküljön, de az izmos Sabbat még nem adta fel a küzdelmet. Hátulról csapott le. Vegel magatehetetlenül dőlt előre, végigterült a betonon. Megpróbált felállni, de a hullák azonnal rárontottak, és olyan ütéseket mértek rá, hogy mozdulni is képtelen volt.
A félig megvakított vadállat felemelte a földről. A gallérját markolva maga felé fordította. Vegel a szörny pofájába nézett. A méreg leégette a bőrt a szeme körül, az egyik szemgolyója megfeketedett, de a másik vad elszántsággal meredt rá.
Az izmos Sabbat hörögve, morogva magához szorította Vegel testét. A Setita bordái nem bírták elviselni a nyomást, egymás után elroppantak. Vegel felsikoltott. A szörny ereje iszonyatos volt.
Vegel érezte, hogy a karjában szétroppannak a csontok. A nyílt töréseknél kicsorrant a vére. Vér tolult a torkába. Fuldokolni kezdett. Köhögve ráokádta a vért a szörnypofára.
Amikor érezte, hogy elhagyja az ereje, Vegel megpróbált még egy utolsó Setita trükköt. Vajon elég gyors lesz ahhoz, hogy megelőzze a két hullaszerű Sabbatot? Nem bízott a testében, de meg kellett kísérelnie a lehetetlent. Hirtelen mozdulattal kicsúszott véráztatta ruháiból, valahogy úgy bújt ki belőlük, mint a vedlő kígyó a régi bőréből.
Meztelenül, összetört csontokkal átbújt az izmos szörny lábai között, és a földön fekvő hosszú ujjú fölött átugorva beszáguldott a parkolóházba. Elfutott a sorompó mellett. Még elég vér maradt a testében ahhoz, hogy megpróbálja behegesíteni a sebeit. Teljesen nem húzhatta össze a bőrét, de már azzal is megelégedett volna, ha megakadályozza a további vérveszteséget. Hiába menekül el, ha könnyen követhető, vörös nyomokat hagy maga után...
A félvak Sabbat dühödten felordított, elhajította a véres ruhákat. Az egyik hullaszerű lény Vegel után vetette magát. A Setita beugrott az egyik régi BMW mellé. A hullaszerű lény nem vette észre. Megérkezett a társa is. Körözni kezdtek, de nem fedezték fel a menekülőt. Pár perccel később visszasiettek az utcára.
Vegel óvatosan kilesett a kocsi mögül. A félvak Sabbat dühödten toporzékolt. Amikor a két hulla jelentette neki, hogy nem találták meg az üldözöttet, az izmos szörny őrjöngeni kezdett. Dühében magához rántotta az egyik hullát, és olyan vadul harapott a nyakába, hogy a fej leszakadt a nyakról. Az izmos Sabbat egy pillanatra abbahagyta a tombolást, kiszívta a kisebb termetűből a vért, aztán megvetően elhajította a fej nélküli testet.
- Tüntesd el! - mordult rá a másik hullaszerű lényre. - Aztán vidd fel Jorgét az emeletre. Gyerünk!
A Sabbat ugrott, hogy teljesítse a parancsot. Vegel tekintete elhomályosult. Úgy érezte, le kell dőlnie... csak egy kicsit.
Csak egy pillanatra.

 

1999. június 22., kedd, 00:33
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Victoria befejezte a Heshával folytatott beszélgetést, és visszasietett a nagyterembe, hogy megnézze, mi történt Benison herceggel és Juliusszal. Vegel ügyének elintézését a ghoulokra bízta; neki most egy sokkalta fontosabb dologra kellett koncentrálnia. Körülbelül húsz percig volt távol a teremtől. Ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy Benison tudomást szerezzen Julius jelenlétéről, és kellőképpen feldühödjön.
Victoria, ahogy elhaladt a bejárat közelében lévő fülke mellett, látta, hogy a Brujah még mindig az üvegfalak között van.
Julius vért hörpölgetett az elegáns üvegkehelyből. Magabiztosnak és nyugodtnak látszott. A jelek szerint semmi sem izgatta fel; Victoria még elképzelni sem akarta azt a szituációt, amelyben az arkhon elvesztheti a fejét.
Victoria készenlétben állt, feszülten figyelte, mikor gyorsulnak fel az események. A party-n minden rendben zajlott, bár a Toreador a megszokottnál kicsit udvariatlanabbul bánt a vendégeivel. Nem akart komolyabb beszélgetésbe bonyolódni - különösen nem Leopolddal. Most, hogy Julius végre megérkezett, semmi kedve sem volt az olyan lelkizéshez, amire a fiatal szobrász vágyott.
Körülbelül tizenöt perccel később Victoria visszasétált a fülkéhez, hogy megnézze, Julius ott van-e még. Alig bírta visszafojtani a nevetését amikor látta, hogy az arkhon Cyndyvel beszélget. A nő buján simult a férfi karjához. Victoria leolvasta a Brujah szájáról a szavakat. Julius semmitmondó, de kedves dolgokat mondott Cyndynek, üres ígéreteket tett. A buta Toreador tágra nyílt szemmel hallgatta. Victoria sejtette, hogy a ravasz Brujah hűséges hívévé akarja tenni Cyndyt, aki szemmel láthatóan bedőlt a trükkjeinek.
Valamivel később Cyndy átsétált a teremnek abba a végébe, ahol a Vértestvérek többsége gyülekezett. Önelégülten rámosolygott Victoriára. Az idősebb Toreador bosszúsan csóválta a fejét. A kis szuka most biztos azt hiszi, tud valami olyasmit; amit én nem, gondolta.
Victoria pár percen át szemmel tartott Cyndyt. A szánalmasan ostoba nőszemély semmi különöset sem csinált. Victoria megvont a vállát, és arrébb sétált. Clarice és Stella az egyik közeli fülkében beszélgetett. Victoria úgy érezte, muszáj kifürkésznie őket. Keresett magának egy biztonságos helyet, és a szeméhez emelte a látcsövét. Semmi érdekeset nem látott.
Victoria az órájára pillantott. Mindjárt egy óra... A Sátán felé fordította a látcsövét. Julius már nem állt a szobor mellett.
- Mit nézel, Victoria? - szólalt meg a háta mögött egy mély hang.
Victoria összerezzent.
Julius állt mögötte; kíváncsian várta a választ. A Toreador tudta, milyen sok minden múlik azon, hogy most mit felel.
- Csak elgondolkoztam, nemes arkhon. Azon, hogy mit mondjak, ha valaki esetleg megkérdi, megérkeztél-e már.
- Értem. - Az arkhon arrébb sétált.
Az egyik üvegfal mögül iszonyatos ordítás hallatszott. Benison herceg hangja olyan artikulátlan volt, mint a beszélni tanuló süketeké.
- Hogy merészelt megsérteni?!
Julius megtorpant, és érdeklődve hallgatta a kérdést követő káromszavakat. Victoria felé fordult.
- Azt hiszem, egyikünk sem olyan ravasz, mint gondoltuk.
Victoria bólintott.
- Szerintem mindkettőnknek elég nagy a képzelőereje, de... talán nem elég nagy.
Julius komoran biccentett.
- Tetszik a stílusod, Victoria. - Megtett néhány lépést, aztán ismét visszafordult. - Ne maradj le a mulatságról.
Victoria az ellenkező irányba indult el. Észrevette, Julius megigazítja a vállszíját és az egyik kardját.
A következő pillanatban a kard Julius kezében volt. A mozdulat olyan gyors volt, hogy Victoria csak akkor vette észre, amikor a penge visszacsusszant a helyére.
Victoria elkomorult. Ő is gyors volt, de az arkhonnal nem vehette fel a versenyt.

 

1999. június 22., kedd, 01:02
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Leopold úgy látta, Hannah nem fog eljönni a party-ra. Stella korábban azt mondta, szerinte a Tremere klán mindenképpen képviseltetni fogja magát valakivel. A jelek szerint tévedett; eddig egyetlen Tremere sem bukkant fel.
A fiatal Toreador úgy döntött távozik. Már az ajtóhoz vezető lépcsőkön lépkedett amikor meghallotta a Herceg kiáltását. Megtorpant és megfordult, hogy megnézze, mi a hangzavar oka. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy a Herceg figyelmének középpontjába került.
Benison herceg - egyik kezével az ideges arcú Cyndyt tartotta maga mellett, a másikkal egy szolga nyakát fogta - csapatnyi Vértestvér élén viharzott elő a galéria hátulsó részéből. Leopold egy pillanatra pánikba esett. Mi követhetett el?
- Hol van, Toreador? Nem láttad azt a mocskot? - bömbölte Benison.
Eltartott egy kis ideig míg Leopold rájött, hogy a Herceg hozzá, és nem Cyndyhez intézi a szavait.
- K-kicsoda...? M-micsoda...? - Ez volt a második alkalom, hogy megszólította a Herceget; a hangja recsegőssé változott az izgalomtól.
- Az a kibaszott segg, az a Fekete Párduc, az a mocsok Brujah arkhon, az, te szánalmas kis rohadék!
Leopold megremegett a sértés hallatán, de csak annyit tett, hogy körülnézett. Mielőtt bármit válaszolhatott volna a Herceg kifröccsentett magából egy újabb adag trágárságot, és odacsörtetett ahhoz a fülkéhez, amelyikben Leopold pár órával korábban elbeszélgetett Stellával.
Cyndy bemutatott a fülkébe.
- Itt volt. Idebent.
- Mikor? - üvöltötte a Herceg. Vádlón Cyndyre és a szolgára meresztette a szemét.
Leopold, amikor rájött, hogy Benison pillanatnyilag megfeledkezett róla, eltávolodott a lépcsőktől, és csatlakozott a Herceg mögött toporgó csapathoz. Stella gyorsan melléje állt, megfogta a kezét. Az érintése megnyugtatta a fiút.
- Húsz perccel ezelőtt, Herceg - hebegett Cyndy.
Benison a padlóra lökte a Toreadort és a szolgát. A tálca, amit a szolgának eddig sikerült a kezében tartania, a padlóra csattant, a kelyhek szilánkokra törtek, a bennük lévő vér szétfröccsent.
- Neked nincs mondanivalód? - kérdezte Benison a szolgától.
- Nekem? Úgy fél órával ezelőtt szolgáltam fel neki az első italát - dadogta a szolga.
- A Pokolba mindőtökkel! - ordította a Herceg. Dühösen toppantott. - Akkor most hol van?
- Mögötted, Herceg - szólalt meg egy tiszta, mély hang.
A tömeg szétnyílt, folyosó keletkezett a Malkaviánus Herceg és a Brujah arkhon között.
Julius ártatlan hangon megkérdezte:
- Talán megbántottalak valamivel?
Benison kivillantotta a fogait.
- Éppen ellenkezőleg, arkhon. Boldoggá tettél. Nagyon boldoggá. A francba az Elíziummal! Megbüntetlek alávaló viselkedésedért!
Fémes suhogás hallatszott - Julius kardot rántott.
- Azt hiszem, most azokról a terroristákról fogsz beszélni, akik abba a régi gyárba fészkelték be magukat. Egy kicsit furcsa lenne, hogy ugyanezek a terroristák egy múzeumban próbálnak elrejtőzni. Vagy neked más a véleményed, Benison?
Benison remegett a dühtől, de még az ő vörösen izzó szemei sem törhették meg azt a sűrű sötétséget, ami hirtelen ráborult a teremre.

 

1999. június 22., kedd, 01:04
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A leereszkedő sötétség nem csupán a látványt takarta el, de a hangokat is letompította, furcsán kongóvá változtatta a Camarilla Vértestvérek kiáltozását. Victoria úgy érezte, hogy élőlényként mozgó foszlányok borultak a lelkére, vastag keserűség-, megbánás- és csalódottságréteget vontak a lényére. A gyalogjai pontosan úgy álltak előtte, ahogy eltervezte. Az elmúlt néhány hónap munkája megérlelt a maga gyümölcsét, már csak a kezét kellett kinyújtania érte, de az elerőtlenedő fényben, a megfakuló hangokat hallva megértette: meghalt az álma.
Talán újjá fog születni, mert elhomályosuló retináján főnixként izzott cselekedetei utóképe. Julius és Benison egymás felé fordult, Julius kihúzta egyik kardját, hogy ledöfje az eszét vesztett Malkaviánust, aki képes lett volna feláldozni az Elíziumot és akár az életét is, pusztán azért, mert egy Brujah megsértette.
Victoria - bár nem látott minden részletet - a jelenet mentális visszajátszása során észrevette, hogy Thelonius és Benjamin keresztülsiklik a tömegen, és mindketten Eleanor háta mögé húzódnak. Ha esetleg ők is úgy döntenek, hogy figyelmen kívül hagyják az Elízium lényegét, a Ventrue szukát senki sem menthette volna meg. Valószínűleg magával vitte volna a halálba valamelyik támadóját; Victoria gyanította, ha idáig fajulnak a dolgok, akkor áruló fattyat, Benjamint választja. Ez azt jelentette volna, hogy a béke helyreállta után két hercegjelölt marad: Victoria és Thelonius. Azt pedig egyszerűen nem lehetett megengedni, hogy egy Brujah arkhonként nyomuljon be Atlantába, és ott is maradjon, mint Herceg...
Victoria egyetlen hangot sem adott ki, a dühe az elméjében talált visszhangra. Ó, milyen átkozottul közel volt a céljához!
A Toreador úgy érezte, egyre erősebben szorítja a sötétség.
Az álomképek elillantak. A feketeség szinte tapinthatóvá változott, és Victoria rádöbbent, valami komoly veszély fenyegeti. A következő pillanatban megszólalt egy mély, zengő hang. Torz volt, de Victoria így is érteni vélte a szót, amit elüvöltött.
- LA-SOOOM-BRA!
Victoria érezte, hogy a sűrű sötétségtömeg benyomul a testébe, és pillanatok alatt szétolvasztja az ott lévő plazmikus masszát. Tapasztalt volt, óriási hatalommal és erővel rendelkezett, de most... most pánikba esett. A padlóra roskadt, és úgy vergődött, mintha a sötétség perzselő, mindent megsemmisítő tűz volna.
A kín nem tartott sokáig. A sötétség kiszállt belőle, szétoszlott, a teremben itt-ott kigyúltak a fények. Victoria felemelte a fejét, elborzadva körülnézett, és azt kívánta, térjen vissza a sötétség, boruljon rá, és legyen végre része a fájdalommentes, gyors Végső Halálban.
Az imént még Herceg akart lenni, most pedig már a Végső Halált kívánta...
Körülötte áldozatok vinnyogtak, támadók és védekezők hörögtek. Victoria úgy érezte, a testében összesűrűsödik a vér, a röggé váló massza lassanként szétfeszíti a gyomrát.
A sötétség foszlányokra szakadt. A világos és fekete foltok között Victoria olyan bizarr, torz alakokat látott, amilyeneket korábban elképzelni sem tudott. A Vértestvérek teste számtalan módon deformálódhatott, ocsmánnyá változhatott, de a szeme elé táruló valóság sokkalta iszonyatosabb volt, mint az agyában korábban megszületett alakok. Fekélyes, égett, csonka, kitekeredett, inas, kocsonyaszerű testrészek szédítő, hányingert keltő kavalkádja...
- Sabbat! - üvöltötte Julius.
Victoria felismerte az arkhon hangját, amelyből hiányzott a félelem - amelyet átitatott a kétségbeesés. Tudta, mindannyiuknak vége. A groteszk szörnyek csakis a Tzimisce hússzobrászok műhelyeiből származhattak, a sötétséget csakis a Lasombra hozhatta létre. A támadást tehát az a diabolikus csoport hajtotta végre, amely a gonoszságot, a brutalitást képviselet a Vértestvérek világában: a Sabbat.
Victoria elképzelni sem tudta, hogyan és miért gyűltek össze erre a támadásra. Persze felesleges volt okokat keresni a kaotikus Sabbat cselekedetei mögött. A „miért” olyan rejtélyes, olyan homályos volt, hogy épeszű Vértestvér talán fel sem foghatta. A „hogyan” megválaszolásának már több gyakorlati haszna lett volna. Ennek ellenére a támadással kapcsolatos kérdések többsége „miért”-tel kezdődött. Miért most? Miért Atlantában? Miért, miért, miért?
Victoria a Brujah arkhonra nézett. Julius még mindig erősnek és veszedelmesnek látszott, de már nem volt megállíthatatlan. Sötétségből formázódott csápok, élőlénynek tűnő nyúlványok tekergőztek körülötte, Lasombra-anyagból létrejött kezek csaptak feléje. A csapdába ejtett Camarilla Vértestvértől nem messze a Sabbat harcosai gyülekeztek.
Az egyik Sabbat túlságosan közel merészkedett hozzá. Julius kardja beleharapott a testbe, de a lényt annyira megrészegítette a vérontás lehetősége, hogy a sebtől csak fokozódott a bátorsága. Folytatta a megkezdett támadást.
A Victoria által ismert Vértestvérek - Benjamin, Eleanor, Thelonius, Javic, Cyndy, Leopold és a többiek - azonnal megfeledkeztek egyéni céljaikról, a köztük feszülő ellentétekről, és egymás mellé állva küzdöttek az életben maradásért. Victoria tanúja volt annak az óriási jelentőségű pillanatnak, amikor Julius és Benison egymásra nézett. A Brujah előhúzta a második kardját, és a Herceg felé nyújtotta, aki legalább olyan jól értett a víváshoz, mint ő.
Az ordítozásba belekeveredett a bezúzódó ablakok zaja. Ököl nagyságú, hússzínű gömbök röppentek a Camarilla Vértestvérek közé. A pánik és a zavar tovább fokozódott; elszabadult a pokol, amikor a húsgránátok szétrobbantak és véres nyálkát fröccsentettek a megtámadottakra.
Aztán megindultak a démonok. Egy széles vállú, apró fejű lény Victoria felé rohant. A karja olyan aszott volt, akár a feje, így a nő viszonylag könnyedén kitért előle. A bestia lába között felemelkedett az óriási duzzasztott testrész - amelynek láttán bárki rájöhetett, hogy a dög valamikor hímnemű volt -, és előrelendült, hogy lebunkózza Victoriát. A nő felsikoltott. Az óriáspénisz a jobb combját találta el. A levegőbe emelkedett, aztán a bestia lábai elé omlott.
Egy kard villant meg Victoria előtt, a penge könnyedén lemetszette a szörny pulzáló húsdorongját. A dög felvisított, fájdalmas vergődése közben szétzúzta a nő mellett álló üvegfalakat. Egy hatalmas, karmos kéz zúgott el Victoria védtelen teste fölött - Julius, a Toreador megmentője nem foglalkozhatott tovább a megcsonkított aszott fejűvel.
A Victoria előtt álló szörny üvöltve csapkodott, sebéből vér és ocsmány testnedvek fröccsentek elő. A mocsok csúszóssá változtatta a padlót. Victoria látta, nem tudna felállni, ezért oldalra gurulva került távolabb támadójától. A bestia eltorzult pofával összeszedte megmaradt erejét, és elindult, hogy megbosszulja magát. A karja és a feje nevetségesen kicsi volt, de a törzse és a lába akár egy mamuté. Amikor ráugrott a Toreadorra, súlyával szinte belepréselte a törött csontú női testet a padlóba.
Victoria hallotta, ahogy elroppan az egyik lábszárcsontja, az egész testét fájdalom szaggatta; fogalma sem volt arról, hány helyen sérült meg. A lény apró karjai püfölni kezdték a fejét. Victoria minden tőle telhetőt megtett, hogy kivédje a csapásokat, ám hiába. A zuhogó ütések elkábították, összezavarták a gondolatait.
Nem sok mindent tehetett. Egy végső, elkeseredett mozdulattal segítséget kért. Nem a hangjával, hanem vámpíri erejével. Leopold egy pillanattal később mellette termett. A fiatal Toreador nem volt valami erős, tapasztalt harcos - Victoria maga sem értette, hogy miért éppen őt rendelte magához -, de elvégezte a munkát.
Egy csizmás láb rúgott a Sabbat-ocsmányság fejébe. Egyszer, aztán még egyszer, és amikor a szörny megpróbált felegyenesedni, harmadszor is. Iszonyatos reccsenés hallatszott - Leopold utolsó rúgása eltörte a lény nyakát. Az élettelenné váló test rároskadt Victoriára.
Leopold letérdelt Victoria mellé, és mielőtt bármit mondott volna mélyen a szemébe nézett. Victoria meglepődött. Leopold tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, viszont. tele volt kérdésekkel.
Leopold szeme hirtelen kiguvadt, az arca fájdalmasan összerándult. A következő pillanatban eltűnt Victoria mellől.
Victoria vérmocskosan kikászálódott a tetem alól, és Leopold után nézett. A szobrász derekára rácsavarodott az egyik combvastag sötétségcsáp. A nyúlvány felemelte a megbéklyózott testet, aztán iszonyatos erővel hozzácsapta a padlóhoz. Leopold ismét felemelkedett, és újra a padlóhoz csattant.
Victoria sajnálta az ifjú Toreadort, de nem is próbált segíteni rajta. Megfordult és futásnak eredt, ám törött lába nem bírta el a súlyát. Elvesztette az egyensúlyát és elesett. A fájdalom hullámai összecsaptak a tudata fölött. Vérének erejével gyorsan összeforrasztotta a törött csontot, felidézte, amit annak idején a tanítóitól a gyors mozgásról hallott. Felegyenesedett, és villámgyorsan elhagyta a csatateret.
Végigrohant a tetemek között, kis híján felbukott egy fekete bőrű férfi szétzúzott testében. Lenézett. Thelonius vagy Benjamin volt az...
Csupán pár szívdobbanásnyi időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson ahhoz az üvegfalú fülkéhez, ahonnan korábban a Vértestvéreket figyelte. A zsebébe nyúlt, elővette a látcsövét, de nem volt elég lelkiereje ahhoz, hogy használja.
Még nem...

 

1999. június 22., kedd, 01:07
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A sötétség, a vér és a pusztulás káoszában egyetlen tiszta pillanat volt csupán. Egy pillanat, egy kép, ami újra és újra megjelent Leopold agyában, miközben a fekete csáp szűnni nem akaró erővel a padlóhoz csapdosta.
Victoria szeme.
A padlóhoz csattant a bal oldala.
Victoriának szüksége volt rá.
A feje hozzácsapódott egy testhez, valaki fájdalmasan felordított.
Victoria odahívta magához!
A bal karját már csak néhány ín tartotta a helyén...
Tudta, Victoria valamilyen mágikus módon rendelte magához. Ilyen kapcsolat talán csak a nemző és a sarja között létezhet... Ilyen hívást a Vértestvérek csak a saját nemzőjüktől kaphatnak!
A padlóhoz csapódtak a lábai; mindkettő megreccsent és megcsavarodott.
Leopold tudta, hogy ő mentette meg Victoriát. Tudta, nem lett volna muszáj reagálnia a hívásra, de... Victoriának szüksége volt rá. Nem tagadhatta meg tőle a segítséget.
A csáp szorítása megroppantotta a bordáit.
Lehet, hogy ez az utolsó perce ezen a földön... Nem akarta megtagadni a segítséget az anyjától. A szerelmétől. Megmentette.
Ernyedt teste kiszabadult a csápból, a levegőbe emelkedett. Üveg csörrent, a szilánkok a húsába szúrtak. Pörögve szállt, aztán zuhanni kezdett a múzeum előtti járda betonja felé.

 

1999. június 22., kedd, 01:18
Ansel Parkolóház
Atlanta, Georgia

A Szem!
Vegel magához tért. Otthagyta a szemet. A ruhájában! Dühöngeni kezdett saját ostobaság miatt, de aztán lecsillapodott. Rájött, már nem élne, ha nem veti be azt az utolsó trükköt.
Átkozott Nosferatuk! Miféle sötét játékot űznek? Felhasználnak egy Setitát, hogy kivigye Hazimel Szemét a Camarillák party-járól, beleküldik a Sabbat kelepcéjébe. Ez az egész egy olyan bonyolult terv része lehet, amilyet a Nosferatukon kívül senki sem tudna kiagyalni.
Eszébe jutott valami. Mit is mondott az az izomtorony Sabbat? Utasította a társát, hogy takarítsa el a másik hullaszerű lényt, és vigye fel az emeletre a hosszú ujjút. Egyetlen szóval sem utalt a Szemre. Nem parancsolt rá a társára, hogy nézze át a levedlett, véres ruhákat. Nem jelentette ki, hogy a Szem nincs itt, keressük meg a Setitát.
Semmit sem mondott a Szemről...
Vegel összezavarodott, valahogy nem bírt gondolkozni. Érthető: rengeteg vért vesztett, és félholt volt. Ilyen állapotban természetes, hogy nem működik az agy.
Vissza kell mennie az utcára. Meg kell keresnie a ruháit! A lehető leghamarabb el kell tűnnie innen. Lehet, hogy a Sabbatokat lerázta, de a napfény elől nem szökhet meg ilyen könnyen. Talán sikerül kinyitnia azt az ajtót, amin keresztül kijutott a szabadba. Nem igazán volt kedvére való, hogy visszamenjen az ellenségei közé, de a múzeum volt az egyetlen hely a közelben, ahol elbújhatott a világosság elől.
Kimászott a BMW mögül, elindult az utca irányába. Mozgás közben tisztán érezte, testének mely részei sérültek meg. A bordái összetörtek. A bal karja és válla használhatatlanná vált. A jobb combcsontja eltört, a bal megrepedt. Számtalan kisebb horzsolást és sebet szerzett. Tudta, belepusztulhat a sérüléseibe, ha nem jut el valami biztonságos helyre. Méghozzá nagyon gyorsan...
Kivergődött a parkoló kapuján. Szerencsére nem őrizték. Szétnézett, és meglátta a helyet, ahol a Sabbatok lecsaptak rá. A ruhái az utcán hevertek. A szemét erőltetve megkereste a zakóját.
Az utca üres volt. Lassan elindult a zakója felé. Fájdalmasan lekúszott a járdaszegélyről, keresztülvergődött a pocsolyákon. Végül a zakó közelébe ért.
A bal oldalára fordulva kinyújtotta a jobb kezét, megtapogatta a zakót. Megveregette a bal zsebét.
A Szem még mindig benne volt!
A meglepetéstől majdnem elájult.
Halk zajt hallott. Mozdulatlanná vált. A nesz a parkoló felől érkezett, abból az irányból, ahonnan a Sabbatok rátámadtak.
Hangok. Beszédhangok... Nem értette a szavakat, de felismerte az izomhegy Sabbat hangját.
A fogai közé kapta a zakót, és visszamászott a parkolóházba. Lassan, nagyon lassan haladt. Minden mozdulat csökkentette az erejét.
Ismét hangokat hallott. Messziről érkeztek, tompák voltak. Koncentrált, és megértett két szót.
- Ideje indulni.
Semmi sem utalt arra, hogy felfedezték. Remek! A Sabbatok ezek szerint nem foglalkoznak vele.
Elérte a járdaszegélyt, ráhajtotta a fejét a betonpárnára.
Tudta, nem sok minden tehet. Vagy a Sabbatok végeznek vele, vagy a napfény. Talán sikerül elbújnia valahol, de valószínűleg nem bírja ki a következő éjszakáig. Főként nem a Nosferatuk alagútjában. Talán ha visszaszerezné a telefonját... Nem jó. Lehet, hogy éppen így találnának rá.
Istenem, gondolta, mi mindent megtenne Hesha ezért a Szemért! Arra gondok, milyen jó lenne, ha tudná, hogyan kell erőt meríteni a Szemből. Talán... Igen. Talán ez segítene neki életben maradni. De hiába, semmit sem tud róla.
Aztán rájött, mit tehet. Már csak egyetlen dolog volt, amivel megpróbálkozhatott. Az utolsó pillanatig hűséges szolgaként fog viselkedni. Rászolgál, hogy Hesha bosszút álljon érte a Sabbatokon, Rolphon és a Nosferatukon.
Kivette a szájából a véres zakót, a zsebébe nyúlt. A Szem, ahogy előhúzta, lüktetni kezdett. Most végre szemügyre vehette.
Groteszk, fekete, rostos anyagból volt, valamivel nagyobb, mint egy normál méretű szem. Nedves nyálkaréteg borította, és mintha vékonyka bőrtokban lett volna. Saját szemhéja volt; a fekete pillák nem nyíltak szét, bárhogy feszegette őket.
Vegel érezte, elhagyja az ereje. Nem halogathatta tovább a dolgot. Óvatosan a zakóra tette Hazimel Szemét, felemelte a jobb kezét, belemélyesztette az ujjait a saját szemgödrébe, és kitépte a szemgolyóját. Elhajította; a szemgolyó port és mocskot ragasztva magára végigcsúszott a járdán.
Vegel kézbe vette Hazimel Szemét. Felnevetett. Lehet, hogy a Sabbatok rá fognak találni, de a Szem után hiába kutatnak majd.
Megforgatta Szemet, benyomta kiürített szemgödrébe. A tárgy halk cuppanással csúszott be az üregbe. Vegel úgy érezte, valami hozzákapcsolódik az agyához. Érezte a Szemet, a nehéz pillákat, a belőlük áradó erőt.
Kinyitotta a Szemet, és...
Az utolsó csepp erő is kiszivárgott belőle. Mindörökre.

 

1999. június 22., kedd, 01:37
A föld gyomra

Nevetése megrázta a kripta kőfalait, vidámsága lágy rengéshullámokat idézett elő a világ világos felületén. De ez sem számított. Senki sem gyanította, hogy itt van. Senki sem gyaníthatta, hogy egyáltalán létezik.
De most egésszé vált.
Ó, milyen élvezet lesz ismét gyermeki játékokat űzni...!

 

1999. június 22., kedd, 01:40
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

Gondolatok ezrei, százezrei száguldottak Victoria agyában. Egyszerűen képtelen volt magyarázatot találni a történtekre. Megpróbálta összeilleszteni a mozaik részleteit. Lehet, hogy a Nosferatunak köze van a támadáshoz? Rolph már korán elment. Rajta kívül csak Vegel távozott... Vagyis, ő nem ment el, hiszen a sofőrje még mindig itt van a garázsban. Ha valami cselről volt szó, akkor ki, és miért terelte rá a figyelmét Vegel távollétére?
Beszélt Heshával, őt is meglepte, hogy szolgája nincs a party-n. Victoria telefonon keresztül nem tudott olyan jól olvasni mások gondolataiban, mint a személyes kontaktusok során, és a Setiták köztudomásúan ügyesen hazudnak, tehát elképzelhető volt, hogy Heshának is része van a cselszövésben. Ha egyáltalán Hesha volt az, akivel beszélt. A Toreador már semmiben sem volt biztos, nem is lehetett - kiváltképpen nem egy olyan éjszakán, amikor a Sabbat támadása megtizedelte a város Vértestvéreit.
A Sabbatokkal kapcsolatban csak néhány kérdés merült fel, de Victoria ezekre sem találta meg a választ, ezért inkább nem foglalkozott velük.
Néhány kérdés elvesztette a jelentőségét. Vajon Eleanor tudta, hogy Victoria adta Benisonnak a rakétákkal kapcsolatos tippet? Ha tudta, akkor elmondta Juliusnak? Az elmúlt két évben Victoria életében ez az ügy volt a középpontban, ám most az egész nevetségessé változott.
Biztosra vette, hogy a party-n megjelent Camarilla Vértestvérek közül senki sem maradt életben. Lehet, hogy páran megszöktek, de nem igazán bízott benne, hogy mások is olyan szerencsések voltak, mint ő. Neki is csak azért sikerült megmenekülnie, mert - más okok miatt - gondoskodott erről a csapóajtóról...
Miután bejutott a fülkéjébe, és eléggé magához tért ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, azonnal rájött, mit kell tennie. A csapóajtón keresztül a harmadik és negyedik szint közötti szervizfolyosóra jutott. A járat csupán négy láb magas volt, kúsznia kellett.
Menekülés közben hallotta a fentről érkező zajokat, ordításokat. Párszor vértócsába tenyerelt. Néhány alkalommal Julius hangját vélte hallani; az arkhon mintha diadalmasan üvöltött volna, de... Nem. Ez nem volt valószínű.
A csatazaj hamar elhalt. Túl hamar. Még Julius sem lenne képes ennyi idő alatt végezni egy ekkora ellenséges csapattal. Talán akkor, ha egyesítik erőiket Benisonnal... De nem. Akkor sem...
Megfordult a fejében, hogy a Sabbat talán mégsem aratott győzelmet a Camarilla fölött, ám amikor lejutott a parkolóba minden reménye szétfoszlott. Arra számított, a ghouljai ott várnak majd rá, beindítják a Rolls Royce-ot, kiszáguldanak az éjszakába, és még jóval napkelte előtt megérkeznek az állam déli részén lévő rejtekhelyére.
A ghoulokat lefejezték és kibelezték. Vegel sofőrjét is kivégezték. A limuzin belsejét úgy alakították ki, hogy biztonságos menedéket nyújtson a napfény elől. Victoria meghúzhatta volna magát benne, de nem mert a Sabbat-horda közelében maradni. A kocsik kerekét széthasogatták, de talán így is el lehet jutni rajtuk valameddig.
Már csak abban reménykedett, hogy képtelenség összetartani egy ekkora Sabbat-csapatot. Azok az őrültek, miután végeznek az utolsó Camarillával, minden bizonnyal egymásnak esnek. Ha másért nem, hát a zsákmány miatt biztos összeugranak.
Victoria benézett Vegel limuzinjába, hátha talál valami használható tárgyat. Kivett az ülésről egy mobiltelefont - a Sabbatok valószínűleg nem tartották értékesnek, azért hagyták itt. A saját telefonja be volt építve a Rollsba, ez a hordozható készülék most előnyösebb lehetett. Tudta a számot, amelyen a sofőr elérte Heshát. Talán még ennek is hasznát veheti.
Ha valóban Hesha volt az, akivel beszélt. Talán ő majd segít... Természetesen megkéri majd az árát, de most az életéről van szó, nem alkudozhat. Bármit megad neki, amit kér. Vagyis... majdnem mindent.
Kisietett a parkolóból, kilépett a múzeum mögötti keskeny utcára. Olyan helyet akart találni, ahonnan ráláthatott a múzeum legfelső szintjére, és ahol biztonságban érezhette magát.
A zaj... messziről érkezett, de felismerhető volt. A lift ajtajának kinyílását kísérő csengetéstől Victoria hátán végigfutott a hideg. Bebújt az egyik betonfal mögé, visszalesett a garázsba. Csapatnyi deformált alak lépett ki a liftből.
Victoria nyugalmat erőltetett magára. Ha most pánikba esne csak annyit érne el, hogy hamarabb rátalálnak... Amikor azonban a vörösen izzó szempár feléje fordult, a Toreador elvesztette az önuralmát. Minden emberfeletti erejét összeszedve futásnak eredt. Az életéért rohant.
A véréből táplálkozó erő birtokában rakétasebességgel száguldott végig az utcán. Minden egyes lépés megtételével meghosszabbította az életét, ám az üldözői éppen olyan képességekkel rendelkeztek, mint ő.

 

1999. június 22., kedd, 02:09
Egy sötét utca
Atlanta, Georgia

Végignyalta a kemény, durva felületre alvadó viszkózus anyagot.
Most csak ez számított.
Az idő telt; ez a nyelvmozdulat, aminek végrehajtására az életösztöne adta ki a parancsot, ez volt az egyetlen dolog, amit képes volt felfogni.
Fáradhatatlanul folytatta a nyaldosást. Négykézlábra támaszkodva, állatként szívta, nyalta az alvadásnak indult anyagot.
Annyira kiszáradt, hogy nem volt nyála, a nyelve száraz dörzspapírként súrlódott a kőhöz. A folyadék sűrű volt, nehezen tudta lenyelni, de csak nyalta, beledugta az orrát, az ajkait. A legkisebb repedésből is kipiszkálta, bemocskolódott nyelvével a legapróbb résből is kitakarította.
Minden csepp szent volt.
Több ennél. Minden csepp az életet jelentette.
Egy idő után bárhogy erőlködött nem talált többet. Valami mélyen gyökerező ösztön azt súgta neki, kell lennie a közelben még pár cseppnek. Egy ösztön, ami a Vértestvérek és a Csorda létrejötte előtti időkből származott, ami abban a korban jött létre, amelyben fajtája kétlábra állt.
Hallgatott az ösztön szavára, és gondolkodás nélkül kereste a folyadékcsöppöket. A nyelve megérintett, megízlelt minden útjába kerülő tárgyat.
A nyaldosás meghatározhatatlan hosszúságú ideig tartott.
Mit számít az idő, amikor a nyelv hegyén ott az élet?
Végül nem talált többet, de így is eleget felnyalt. A fájdalom és a késztetés lecsillapodott. A Bestia fokozatosan visszahúzódott, és Leopold lassanként feleszmélt.
Vér!
Ez volt az első gondolata.
Ez volt az a folyadék, ami képessé tette a gondolkodásra.
Aztán... felfogta, hogy egy utcán, a járda mellett kuporog. A fejében sűrű köd gomolygott, a gondolatai lustán moccantak. Nem csodálkozott azon, hogy itt van. Nem tett fel kérdéseket, hogy mit keres itt.
Az agya fokozatosan kitisztult. Leopold leült, a hátát a falhoz támasztotta. Megnyomkodta a fejét. Érezni kezdte az ízeket. Dühödten köpködött, idegesen dörzsölgette a nyelvét. A szájából kifúvódó homok- és porszemcsékre halvány, rózsaszínes vér tapadt. Megtörölte a száját, aztán szórakozottan megnyalta az ujjait.
A feje egyre tisztább lett. Nevetségesnek találta a viselkedését. A fejéhez nyúlt, kitépte a hajából a beleragadt rágógumit. Az arcára egy nyalóka maradványa tapadt, a fehér pálcika furcsa szögben mutatott az orra felé. A tenyere olajos volt, a könyökét és a térdét fekete-vörös mocsokréteg borította.
Vér!
Felugrott, a tócsára nézett, amivel percekkel korábban feküdt.
Összezavarodott. Megszédült, és visszarogyott a járdaszegélyre.
Hirtelen eszébe jutott valami. Egy bezúzódó ablak. Zuhanás. Fájdalom. Annak ellenére, hogy megidézte a vér erejét, és megpróbálta begyógyítani a legfájóbb sérüléseit, a bordája még érzékeny volt. Talán eltört néhány...
Megdörzsölte a száját, csak most vette észre, hogy van benne valami. Valami, amit szórakozottan szopogatott. Valami, ami szúrta a nyelvét... Talán egy fog. Akkor lazulhatott ki, amikor földet ért. És most kifordult a helyéről...
Nem. Ez túlságosan puha.
Abbahagyta a valami szopogatását, és arra a helyre nézet, amit korábban szomjas kutyaként nyaldosott. Furcsa érzése támadt. Mi lehet a szájában?
A tenyerébe köpte a valamit. A gömbölyded tárgy puhán hullott a kezére. Megérintette. Nem volt kemény, inkább olyan lágy és törékeny, akár egy tojás sárgája.
Felemelte a kezét. Nagyobb, mint egy üveggolyó... Ragacsos. Lehet, hogy erről került a szájába az a nyálkás izé, amit most nyelt le?
Megremegett, de még mindig nem merte bevallani magának, hogy mit tart a kezében. Ismét megérintette, visszahúzta az ujját, megint megbökte. Addig piszkálgatta, míg megfordult.
Pupilla...
Egy szemgolyó.
Elhajította, és idegesen utánanézett, ahogy mocskot ragasztva magára legurul.
Megrázta a fejét. Lassanként visszatértek az emlékképek. A múzeum. A Sabbat támadása. Victoria segítségkérése. A széttörő ablaktábla. A zuhanás és a csattanás. A fájdalom, és... az ösztön, ami megmentette az életét.
Vérhez jutott, és megmaradt.
Vérhez, amit itt az utcán talált. De hogyan?
Végignézett az utcán. Egy kicsit lejtős volt. A vér, amit felnyalt valahonnan fentről folyhatott le idáig.
Valaminek a vére.
De mié lehetett? Nem tudta beazonosítani az ízét. Nem, nem emberi vér, ez egészen biztos. Nem is valami háziállaté. Ez sokkal... finomabb.
Mohón felnézett az emelkedőre. Sűrű árnyakat látott, a lámpák alig-alig oszlatták szét a sötétséget, ám Leopold mégis észrevett valamit. Egy alak. Egy ember. Valószínűleg halott. Körülötte üvegszilánkok.
Tehát nem ő az egyetlen, aki kizuhant a múzeum ablakán. És nem ez az egyetlen Vértestvér, aki meghalt ezen az éjszakán.
Mi történt?
Balra nézett, a múzeumra pillantott. A csata a jelek szerint véget ért.
A csata? Az információk ott voltak a fejében, de nem igazán tudta összeilleszteni a részleteket. Képek. Hangok. Pár dologra tisztán emlékezett. Például arra, hogy valakik - vagy valamik - ledöntik a lábáról Benison herceget. És hogy valaki felüvölt: Lasombra!
Ha mindez valóban megtörtént, akkor az azt jelenti, hogy Atlanta valaki más kezébe került. Talán csak az egyik primogén akart megfizetni valamiért Benisonnak. De... Akkor miért öltek meg mindenkit, aki részt vett a party-n? Kész csoda, hogy ő életben maradt.
És egy újabb csodára lesz szükség ahhoz, hogy tovább éljen. Csodára, és vérre.
Mi történt Victoriával? És Stellával? Felnyögött, és ismét az épületre nézett. Elvesztette a barátait, és velük együtt a múltjával kapcsolatos tényeket. Minden odalett.
Hannah kivételével.
Ez a gondolat szétoszlatta kétségbeesését. Nem érdekes, mi történt a party-n. Most csakis az számít, hogy eljusson a rejtekhelyére. Talán később elmegy majd a Tremeréhez.
Jobbra nézett. Jó lenne még egy kis vér... Vajon minek a vére volt az, amit felnyalt?
Felállt, és elindult a földön fekvő test irányába. Lenézett rá. Egy meztelen férfi. A hasán feküdt, a feje a járdaszegélyen, a lába kissé felhúzva. A bal karja kinyújtva, a jobb az arca alá húzva. Nem volt rajta seb, de... vérzett.
Talán már semmi sem maradt benne, amit meg lehetne inni. Leopold körülnézett. Már nem volt annyira éhes, hogy felnyalja a betonon alvadozó vért. Lehajolt; meg akarta nézni, a szem, amit szopogatott, ezé a szerencsétlené volt-e.
Lassan megfordította a hullát.
Azonnal ráismert. Míg így, öltöny és nyakkendő nélkül is. A Setita. Vegel.
Megdöbbent. Vajon ő hogyan lépett meg a támadók elől? Leopold leguggolt, jobban megnézte a Vértestvér arcát. A Setita úgy tartotta a kezét az arca előtt, mintha a Végső Halált követően még le akarta volna fogni a saját szemét.
Leopoldnak hányingere támadt.
Lehet, hogy Vegel szemét szopogatta?
Óvatosan elhúzta a kezet a szem elől. Közben elfordította a fejét, és csak akkor nézett oda, amikor a kéz kellőképpen eltávolodott.
Az arc... olyan iszonyatos volt, hogy Leopold úgy érezte, megolvadnak a csontjai. Leroskadt. A jobb szem sértetlen volt, üvegesen meredt a semmibe. A bal viszont... rémisztő, szinte szürreális volt obszcenitásában. Ez is mereven bámult a távolba, de Leopoldnak mégis olyan érzése támadt, mintha őt nézné.
Az undorító gömb hirtelen elvesztette szem jellegét, Leopold számára csupán egy félelmetes, talán fenyegető tumor volt, amihez pupillát és szaruhártyát ragasztottak. A tekintete, akár egy kísértetházban lakó kíváncsi aggszűzé, a Toreador minden mozdulatát követte.
Leopold megremegett, de erőt vett magán, és közelebbről is megvizsgálta a szemet. Ha babonásabb lett volna talán keresztet vet, vagy valamilyen más gesztussal próbálja távol tartani magától a gonosz szem rontását.
A szem világítóan fehér részét élénkvörös vérerek hálózták be. Valószínűleg műtéti úton ültették Vegel koponyájába, mert jobban kidülledt, mint a másik, és a golyó körbefogó húscafatok furcsa idegenséggel tapadtak rá a Setita saját húsára. Bárhogy is került a helyére, Leopold biztosra vette, hogy Vegel, amikor a party-n találkoztak, még nem ezzel a szemmel nézett rá. Egy ilyen jellegzetesség nem kerülte volna el a figyelmét.
Tehát beültették Vegel szemgödrébe. De hogyan? Hol? És mikor? Még nem hallott ilyen gyorsan végrehajtott műtétekről. Habár... Leopold elbizonytalanodott. Ki tudja, mennyi idő telt el azóta, hogy kizuhant a múzeum ablakán?
Leopold nem nagyon sajnálta a Setitát. Talán ha nagyobb érdeklődést mutat a szobra iránt, más lett volna a helyzet... Nem érdekelte különösebben, mi történt vele; sokkal inkább izgatta, hogy mi lett a többiekkel.
Az agyába hasított egy gondolat. Ó, tehát ezért volt olyan szokatlan íze a kövekről felnyalt vérnek! Ezért volt olyan frissítő! Egy Vértestvér vére volt. Leopold már hallott pár történetet azokról a vámpírokról, akiket Diablériáknak neveztek, akik a saját fajtájuk vérével táplálkoztak. Most már azt is megértette, mi készteti őket erre a rettenetes tettre. Ehhez képest még a legfinomabb halandóvér is undorító volt.
Leopold arról is hallott, hogy a Diabléristáknak van egy másik motivációjuk is: az erő. Ha valamelyik Vértestvér kiszívta a társa vérét, ha az utolsó cseppig magába fogadta egy nála idősebb vámpír drága nedvét, akkor közelebb került Káinhoz. A vérben erő lakozott, és ez az erő átkerült a test szöveteibe. Átkerült, és bennük is maradt.
Leopold elgondolkozott, és még egyszer, alaposan végigmérte a halott Setitát.
Holtan vagy élve, Vegel semmit sem jelentett Leopold számára. Ám a hulla felébresztette benne a művészi Toreador lelket. A sápadt, sárgás lámpafény furcsa sávokban hullott a karcsú, izmos testre...
Mit is mondott Vegelnek, mielőtt a Setita elfordult a szobrától? Leopold felidézte a saját szavait. Még mindig nem bírok a kemény anyagokkal. Talán át kellene térnem valami könnyebben alakíthatóra.
Mondjuk a fára.
Vagy a húsra, töprengett.
Vegel abban a pillanatban átváltozott, Leopold már nem úgy tekintett rá, mint egy élőlény halott testére - a Toreador már csak azt a látványos szobrot látta, amivé a hullát át lehetett alakítani. A végtagok kicsavarodtak, de még mindig erősek voltak. A test vértócsában hever, látható sebek nélkül. A szemek a nézőre merednek. És a kompozíció középpontjában ott bámul a szem.
Remekművet lehetne csinálni belőle!
Leopold izgatott körülnézett, nem látja-e valaki, ahogy ott térdel a hulla mellett. Rádöbbent, valójában a szem az, ami érdekli. Ha beültették Vegel koponyájába, akkor ki is lehet venni onnan. Ez lehetne a múzsája, egy remekmű központi eleme. Egy olyan alkotás lényege, amely túltenne mindenen, amit eddigi élet során csinált.
Félig félelemből, félig mohóságból fakadó vad elszántsággal megragadta a Setita fejét, és két ujját a különös szemgolyó két sarkához nyomta.
A szem anyaga meghökkentő volt. Nedves, rugalmas, de közben mégis szilárd. A szobrász felélénkült amikor megérintette.
Meglepően könnyen sikerült kivenni. Ez volt az első szemgolyó, amit a Toreador élete során kiemelt. Arra számított, hogy a hátulsó részéhez inak, húscafatok csatlakoznak, idegszálak, amelyek Összekötik az aggyal. Semmi ilyesmit nem talált. A szemgolyó úgy csúszott ki az üregből, ahogy a satnyult gyökerű gyomok a talajból. A hátulsó részén csak néhány kékes ér látszott.
Olyan gyorsan lezajlott az egész, hogy Leopold csak akkor kapott észbe, amikor már a halott Setita mellett ült, és a tenyerén tartotta a túlméretezett golyót. Ahogy oldalra gördítette, a húsos pillák rázárultak a pupillára. Leopold meglepődött, megbabonázva nézte, ahogy a szempilla fokozatosan eltakarja a véreres fehérséget, aztán kétoldalról közelítve összecsukódik előbb a barackszínű kör, majd a sötét pupilla fölött.
Leopold a Setitára nézett. Az üres szemgödörből vékony vérpatak csorrant elő. A Toreador belebámult a vöröslő lyukba, de csak a kibuggyanó, sötét vért látta.
Leopold a Setita koponyája fölé hajolt, a nyelvét bedugta a szemgödörbe. A sűrű folyadék tiszta volt, nem szennyezte be az utca mocska. Tiszta és édes... Leopold mélyre dugta a nyelvét, mohón nyaldosta a szemgödör hátulján lévő nyers húst.
Amikor a mélyedés kiszáradt Leopold elégedetten leült a betonra, és megnyalta az ajkait. Végighúzta a nyelvét hegyes szemfogain. Vért akart. Több vért!
Megfogta, magához húzta és átölelte Vegelt, és a Vértestvér sápadt nyakába mélyesztette a fogait. A vér a szájába tolult. Mohón nyeldeste az édes elixírt.
Lehunyta a szemét, és élvezte, ahogy a vér végigcsorog a torkán. Amikor a vérpatak elapadni látszott szívogatni kezdte a harapott sebet. Úgy érezte, minden egyes cseppel hatalmas erő költözik a testébe.
Minden csepp erő.
Minden erőcsepp akár a tűz...
Vegel kiszárított teste összeomlott. A gyönyörű pózban heverő hússzobor testrészek kusza halmazává vált.
Leopold csak ekkor dőlt hátra. Hosszú nyelvét kinyújtva megnyalta az ajkait, az állát. A Setitára nézett. A testét majd szétfeszítette a korábban sosem tapasztalt energia.
Most már tudta, minden igaz, amit a Diablériákról hallott. Kétség sem férhetett hozzá, Vegel idősebb, jóval idősebb volt, mint ő, és most a sajátjává tette az energiáit.
És mintha ez nem lenne elég: a szemből is megmagyarázhatatlan erő áradt. A Toreador tudta, ezen az éjszakán közel került a halálhoz, de most úgy érezte, újjászületett. Megváltozott, és már alig várta, hogy alkothasson, hogy felhasználhassa a megszerzett erőt. Alkotni akart, és érezte, megváltozik a sorsa. Egy csodálatos mestermű körvonalai jelentek meg a tudata határán.
Egy percig sem kételkedett abban, hogy ennyi erő, ennyi kreatív energia birtokában akár a világot is képes megváltoztatni.

 

1999. június 22., kedd, 03:12
Manhattan, New York City

Nem létezett egyetlen hang. Sem egyetlen cél. Sem egyetlen szándék. Csak a célok, szándékok, szükségletek és ösztönök ötvözete.
Az, amit az egyik lény az ösztöneire támaszkodva hajt végre, a másik könnyedén, megerőltetés nélkül megteszi. Az állatok rejtélyes módon megtalálják a vizet. Az embereknek nincs szükségük ilyen kutakodásra, ők egyszerűen kinyitják a csapot, ha szomjasak. A Vértestvérek pedig egyszerűen keresnek maguknak egy embert.
Bizonyos eseményeket véletlenszerűnek lehet tekinteni, de sok esetben nagyon is komoly, komplex összefüggések vannak mögöttük. Bizonyos esetekben az egyén tettei értelmetlennek látszanak, de sokszor így is megvan a pontos funkciójuk a csoportos működésben.
Bizonyos csoportos cselekedetek végrehajtásához kollektív motivációkra és az ösztönre van szükség. Vagy pedig egy sötét intelligenciára, egy velejéig gonosz irányítóra. Arra az irányítóra, aminek a reakciója precíz volt és hatékony. Könnyedén és gondolkodás nélkül hajtotta végre a cselekedetet, valahogy úgy, ahogy az alvó elhessegeti a szúnyogokat. Aztán folytatódott az álom.
De a tóba vetett legkisebb kő is fodrokat hoz létre a felszínen.
A féltucatnyi munkás éppen arra készült, hogy megnyissa a 147-es alagutat, amikor a több száz patkány beözönlött a járatba. A munkásokból csak tisztára rágott csontok maradtak.

 

 

1999. június 21., hétfő, hajnali 4:43
Buckhead Ritz-Carlton hotel, tizenharmadik emelet
Atlanta, Georgia

Az ajtó felől három éles kopogás hallatszott. A hang hallatán Sascha Vykos megtorpant és felpillantott. Tekintetében jó adag bosszúság tükröződött. Gondosan összehajtogatta a levelet és eltűntette makulátlan Chanel öltönyének egyik belső zsebében.
Az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy Ravenna beférjen a résen. Nem csukta be az ajtót maga után, de nekivetette a hátát, mintha meg akarná akadályozni, hogy még jobban kinyíljon.
- Sajnálom, Vykos. Van itt egy... úriember, aki ragaszkodik hozzá, hogy haladéktalanul beszélhessen Önnel.
A ghoulnak sikerült megfelelő mennyiségű helytelenítést sűríteni a hangjába, de az aggodalma nyilvánvaló volt.
- És mi lenne a neve ennek az úriembernek? - mosolygott Vykos a feszengő szolgán.
- Asszonyom! - suhant át egy rémülethez nagyon közeli kifejezés a ghoul gondosan kordában tartott vonásain - Nem tudom... senki sem... Azt szeretném mondani...
Vykos láthatóan nem szándékozott kisegíteni, így Ravenna suttogóra fogta a hangját.
- Ő egy Ass...
Éles reccsenés hallatszott és Ravenna a földre rogyott.
- A bérgyilkos annyira csúnya szó. - jelentette ki a látogató és átlépte a ghoul mozdulatlan testét - Ezer áldás szálljon Önre és házára. Látogatásomat számíthatja ezek közül az elsőnek.
Vykos a helyén maradt és végigmérte az idegent.
Mozgása szinte szívfájdítóan folyékony volt, akár a csöpögő méz. Testét szinte teljesen eltakarta a maga köré tekert fehérítetlen vászon palást. Igen szokatlan viselet egy bérgyilkos számára. Mindig is azt hitte, hogy a bérgyilkosok között létezik egy hallgatólagos megegyezés a megfelelő viselet tekintetében. Úgy tűnt, mindegyikük a testhezálló ruházatot kedveli, azt a típust, amelyik nem akadályozza őket a mozgásban. Már ez alatt a rövid idő alatt is legalább négy vagy öt módozatát eszelte ki annak, hogy közelharc során hogyan fordíthatná a maga javára látogatójának terjedelmes ruházatát. Nagyon valószínűnek látszott azonban, hogy a köntös redői között több halálos lőfegyver rejtőzött és ezek miatt hiábavaló lett volna folytatni az előbbi gondolatmenetet.
Egy másik, most megdőlni látszó, régi hiedelme az volt, hogy a fekete ruházat valamiféle hivatali jelképként funkcionál a második legöregebb mesterség űzőinél. Ez a ruházat azonban már a leghalványabb holdfényben is felragyogna, és így eleve meghiúsítana minden észrevétlenségre irányuló kísérletet. Ilyen hibát pedig még egy amatőr sem követne el, ebben teljesen biztos volt. Ezek szerint a vendége egyáltalán nem törődött semmiféle rejtőzködési szemponttal. A szavai, a tettei, de még a ruhái is a saját képességeibe vettet egészséges bizalomról árulkodtak. Vykos ezt egy kicsit bosszantónak találta.
- Feltétlenül szükség volt erre? - Vykos hangjában csupán tárgyilagos nemtetszés csengett, ami világosan mutatta, hogy a ghoul haláláért nem kíván semmiféle ellenszolgáltatást.
Vendége felfelé fordította mindkét tenyerét és enyhén meghajolt. Kezei elnyújtottak, ujjai hosszúak voltak - mint egy zongoristáé, egy művészé vagy egy sebészé. Mozgásának lusta eleganciája kirobbanni készülő energiákról árulkodott. A kezek halványan megrebbentek, mint egy finom kis madár szárnyai.
Vykos tekintetét rabul ejtették ezek a kezek.
- Legalább vigye át az első szobába, és akkor nem kell beszélgetés közben folyton a testet néznünk. - folytatta Vykos - Nehezen tudom elhinni, hogy mindig ilyen hanyag lenne a testek eltüntetését és a hasonló dolgokat illetően. És visszafelé hozzon magával egy széket is. A szolgáimnak még nem volt idejük kipakolni.
- Nem szokásom elrejteni a munkámat, - jelent meg egy hófehér mosoly az ébenfekete arcvonásokon - eltekintve természetesen a tanúk elhallgattatásától. És nem kell aggódnia a kényelmem miatt. Majd állok. Egyedül vagyunk? Mintha szolgákról említett volna.
- Most már egyedül vagyunk, igen. A legértékesebb társaimnak természetesen kimenőt adtam a mai éjszakára. A vendégeim közül egyeseknek nagyon... lobbanékonyak.
- És nem aggódik a biztonsága miatt? - az idegen hangja fenyegetően mélyről jött - Sokan vannak ebben a városban, akik rosszat akarnak Önnek.
- Ma este egész Atlantában én vagyok a legnagyobb biztonságban. - Vykos szándékosan hátat fordított neki és a zsúfolt asztalhoz ment - Az Ön mesterei nagyon elővigyázatosak. Nem küldenének ügynököt a likvidálásomra, amíg még folyamatban lévő üzleteink vannak. Ez nagyon amatőr dolog lenne. Valamint azt sem engedhetik meg, hogy egy harmadik fél megsebezzen, mert ebben az esetben mindenki őket gyanúsítaná.
- Nem, nem félek Öntől, annak ellenére sem, hogy halált hozott a házamba. - fordult felé Vykos és gyorsan folytatta, mielőtt még a szavába vághattak volna - Ma este Ön az én őrangyalom, a védelmemre felesküdött lovag. Mielőtt befejeznénk az üzletünket Ön harcolna vagy akár meg is halna csak, hogy nekem ne essen semmi bántódásom. Nem igaz?
- Ma este - villantotta fel újra ragadozó mosolyát az Asszamita - én vagyok az Ön életbiztosítása. De csak ma este, hölgyem.
A köntöse alól előhúzott egy juta zsákot. Szabad kezének egyetlen mozdultával megtisztította az asztal közepét majd hangos puffanás kíséretében az asztalra helyezte a csomagot.
Színpadias fattyú - gondolta Vykos. Jelenleg azonban nem volt más választása, mint hogy belemenjen a játékba. Másképp nem járhatott volna az üzlet végére. Rezignált sóhajjal kibontotta a zsákot.
A hírszerzési fotókról ismerős vonásokat azonnal felismerte. Hannah volt az, a Tremere [chantry] vezetője. Vagyis inkább Hannah feje. A kezeket szintén levágták és keresztbe vetve az álla alatt pihentek. Nagyon stílusos, gondolta Vykos. A babonának és a hagyományok pontosan megfelelő keveréke. Tudta jól, hogy az Asszamiták varázslókkal szembeni gyűlölete egyidős a klánjukkal.
Természetesen nem tette meg neki azt a szívességet, hogy hangot adjon csodálatának.
- Tehát meghalt.
Az Asszamita mindent megtett, hogy elrejtse meglepetését ezen a tényszerű megállapításon.
- Biztos, hogy Ő az - folytatta egy árnyalatnyi rosszindulattal a hangjában, mielőtt még az Asszamita válaszolhatott volna.
Úgy tűnt, a bérgyilkos vissza fog vágni a megsebzett büszkeségéért, de végül látható erőfeszítéssel összeszedte magát.
- Ah, most már látom, hogy Ön az én rovásomra élcelődik. Azonban biztos vagyok benne, hogy Ön nem csak felületesen ismeri az elhunytat. - az Asszamita hangja lágy volt és hivatalos, akár egy temetkezési vállalkozóé, aki egy kellemetlen tényt a lehető leggyengédebben próbál tudatni.
- Ezelőtt még soha nem láttam őt - válaszolta Vykos hidegen és minden szót határozottan és külön ejtett ki - és ha jól értem Önt, a halála előtt nem is tartózkodtam ebben az országban.
- Emiatt nem kell aggódnia. Végig az Ön határozott utasításai szerint jártam el. A boszorkány személyazonosságához pedig kétség sem férhet. Ha megengedi...
Az Asszamita szórakozottan belemarkolt a levágott fej hajába és annál fogva tartotta egyensúlyban, amíg kihúzta alóla az egyik liliomfehér kezet. Megfordította és tenyérrel felfelé az asztalra tette.
- A boszorkány mágiája még mindig a kezekben van. A kés ezt el nem vághatja, a kasza ezt le nem szelheti. - idézte a sorokat tisztelettel, mintha csak egy ősi litániát idézne.
Gyengéden, mint egy szerelmes, megcirógatta a kezet.
Az érintése nyomán a kezet behálózó vonalak elsötétültek és elmélyültek. Az Asszamita újhegyével tovább simogatta a kezet és a vonalak vonaglottak, a szélek mentén feltekeredtek. Mintha csak valamilyen láthatatlan tűz elől próbálnának meg elmenekülni.
Vykos szeme előtt a tekergő vonalak lassan egy sor összetett és enyhén nyugtalanító pecsétté álltak össze.
Az Asszamita elégedett mosollyal húzta vissza a kezét. A jelek tovább vonaglottak a bonyolult hálózatban.
- Ismerősek a jelek?
Vykos nem válaszolt: dermedten meredt a varázsjelekre.
- Sajnos nem tudom értelmezni a jeleket - folytatta az Asszamita - de egy adeptus megnevezheti őket. Mindegyik szimbólum egy egyedi mágikus jel, amely a boszorkány végső napjait lekötő varázslatok lenyomata. Szüksége van Önnek ilyesfajta információra?
Vykos lassan megrázta a fejét, de a szemét még mindig nem vette le a kézről.
- Nem. - válaszolt aztán, mintha csak hatalmas messzeségekből érkezett volna vissza - Most már nem számít. Hannah halála után az egész [chantry]...
- Milyen udvariatlan vagyok. - váltott hirtelen sebességet Vykos - Nem kellene ilyen jelentéktelen dolgokkal és személyes ügyek részleteivel untatnom. Ön nagyon elnéző velem szembe. Tehát, mit is mondott a bizonyítékról, ami kétségtelenül igazolni fogja Hannah személyazonosságát?
Az Asszamita felvonta a vállát és egy féloldalas mozdulattal az asztalon heverő kéz felé intett.
- Lenyűgöző bemutató - ellenkezett Vykos - és pillanatnyilag tételezzük fel, hogy hajlandó vagyok kételyek nélkül elfogadni az események Ön által adott magyarázatát.
- De ez még mindig csak azt bizonyítja, - vette elejét minden tiltakozásnak feltartott kézzel Vykos - hogy a kéz egy Tremere boszorkányhoz tartozott. Azt egyáltalán nem bizonyítja, hogy a kéz Hannah-é volt.
- A látszat - fuvolázta Vykos - halálosan megtévesztő lehet.
Beszéd közben leült az asztal mögé. Szórakozottan kisimított egy rakoncátlan hajfürtöt Hannah arcából, majd végigsimított a sápadt arcon. Kezeivel megcirógatta az arc és nyak hűvös húsát.
Amikor újra megszólalt az előtte fekvő halotti maszkot vizsgálta és már nem nézett a vendégére.
- Természetesen láttam mát őt, de mindig csak fényképen. - érintette össze újhegyeit a fej tarkóján - Szépnek találja őt?
Úgy tűnt a kérdés meglepte a vendégét, aki lemondóan felhorkant mielőtt visszanyerte volna önuralmát.
- Hölgyem, ilyen megfontolásoknak nincs helyük a munkámban.
Vykos elmosolyodott és felemelt hüvelykjeivel megérintette a lecsukódott szemhéjakat.
- Ó, hát persze.
Hangja lágy volt, szemeit lesütötte. Hüvelykjei még mindig a csukott szemhéjakon időztek. Gyengéden megnyomta őket, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy többé már nem nyílnak ki.
- De nem a szakmai véleményére vagyok kíváncsi. Biztos vagyok benne, hogy bőven adódott rá alkalma, hogy lássa, hogy megfigyelje. Mit gondol, szép volt?
A bérgyilkos hátat fordított neki és el mormolt néhány szótagot egy durva, idegen nyelven.
- Remélem, megbocsát, ha azt mondom, hogy Ön egyike a legbosszantóbb ügyfeleknek. Az csak természetes, hogy megfigyeltem a boszorkányt. Nem is tehettem volna másként. Hibának, tétovázásnak, és irgalomnak nincs helye, amikor az embernek ezzel a fajtával van dolga. Most itt van Ön előtt. Döntse el Ön, hogy szép volt-e vagy sem.
Vykos, akit láthatóan nem hatott meg ez a kitörés, kritikus szemmel vizsgálgatta az arcot. Rövid tétovázás után kinyitotta az egyik fiókot és kivett belőle egy ezüst fésűt, majd fésülgetni kezdte Hannah hosszú gesztenyebarna haját.
- Igen, de Ön látta őt vérrel telítve - amikor még „életben” volt - mozogni, beszélni, látta a kifejezéseit és az érzelmeit. Ezekről pedig sem a fényképek, sem pedig ez a kis emléktárgy nem mutat semmit.
Az Asszamita idegesen járkált fel és alá a szobában és csak hosszú idő után válaszolt.
- Igen, láttam a boszorkányt életben. Sőt. Amint azt ön is jól tudja, én vagyok az a személy, aki utoljára elevenen látta őt.
Távolba révedő tekintete mintha újra látná a rég nem létező embereket és helyeket.
- Éreztem a hátának az ívét, amikor a karjaimmal átfogtam a derekát. Láttam a finom lüktetést a torka mellett, ahogy megfeszítettem a haját. Láttam, hogy az ajkak szétválnak és belekezdenek egy soha be nem fejezett varázslatba. Igen, ugyanolyan szép volt, amikor meghalt, mint amilyen szép így holtában.
Vykos elmosolyodott és folytatta Hannah fésülését. Csendesen számolta a mozdulatait.
Vendége kényelmetlenül összerezzent, de mostmár nyugton maradt.
A kialakult kellemetlen csendben csak a hajkefe ütemes hangja hallatszott. Mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, Vykos felpillantott a bérgyilkosra.
- Milyen néven nevezhetem, én szentimentális bérgyilkosom? - kérdezte félig lezárt szemhéjai mögül - Még nem árulta el nekem a nevét.
Az Asszamita egy pillanatig félrehajtott fejjel vizslatta és megpróbálta kitalálni, hogy valóban választ vár erre a kérdésre, vagy csak tovább ingerkedik vele. A kérdésnek volt egy sajátos mellékzöngéje. Valami, szinte a hallóküszöb alatt, valami macskaszerű és nyilvánvalóan vészterhes. És ez a valami meghazudtolta pillantásának ártatlan vonzerejét. A bérgyilkos akaratlanul is védekező pozíciót vett fel.
- Nem áll szándékomban közölni Önnel a nevemet. Nevezzen csak Parmenidesnek.
- Ah, tehát egy filozófus. Már kezdtem azt hinni, hogy egy költővel állok szemben. - folytatta hangosan az elmélkedést Vykos - Ön nem tűnik görögnek és nyilvánvalóan nem eléggé aszott ahhoz, hogy az athéni iskolák megvilágosodottal között járhatott volna. Ezekszerint egyfajta klasszicista, egy tudós lehet... vagy inkább egy romantikus.
Parmenides szinte szemmel láthatóan visszahőkölt az utolsó jelző hallatán és tiltakozásra nyitotta a száját.
- Nem. Ne mondjon semmit. A következtetések elkerülhetetlenül a feltevésekből születnek. Nem kell tartania semmitől, a titok nálam biztonságban lesz. - felkapta a hajkefét és a vendégéről megfeledkezve újra munkához látott.
Az Asszamita nyílt hitetlenkedéssel a szemében meredt rá, de úgy tűnt, hogy Vykos teljesen elmerült a munkájában. A fáradhatatlan kefe hatására Hannah haja csomókban hullani kezdett. A haj rövid idő múlva az egész asztalt ellepte, de Vykos folytatta a munkát.
- Hölgyem, azt hiszem, van még egy kis megbeszélnivalónk.
Vykos most sem pillantott fel. A megmaradt hajcsomók alatt láthatóvá vált koponyán a kefe fülsértően kaparó hangot adott. Úgy tűnt, a fület kikerülve a hang egyenesen az idegeket cibálja.
A húson zúzódások jelentek meg és a bőr elkezdett feketedni.
- Igyekezett nekem bebizonyítani, - mondta elgondolkodva Vykos hosszú szünet után - hogy ez itt valóban Hannah, az atlantai [chantry]-t vezető Tremere boszorkány. Azonban minél jobban szemügyre veszem ezt a példányt, annál kevesebb hasonlóságot látok kettejük között.
Félretette a kefét, majd hátrébb tolta a székét, hogy szemügyre vehesse erőfeszítéseinek eredményét. Elégedetten bólintott.
- Hiányzik valami... ragyogás - csippentette meg Vykos az arcot, mintha csak egy kis színt akarna csalni a bőrre, de végül elégedetlennek tűnt az eredménnyel.
- Egy bizonyos kihívás, ami már nincs jelen az áll vonalában, - mutatóujjának lassú simításával szemléltette álláspontját.
- És a szemek. Még a fotókon is látható volt, hogy a boszorkának mélyen ülő szemei voltak. A szeme mintha a sötét órákon látott sok borzalom elől menekülnének. Ezek a szemek azonban láthatóan kidüllednek, és nyoma sincs bennük annak a tűznek, ami a Tremere boszorkányságok öröksége.

 

Tartalom:
I. Leopold
II. Victoria
III. A szem