Harris vadul hajtott, tudta, hogy nem ütközhet forgalomba. Mindössze egyszer állította meg egy katonai járőrkocsi és értékes perceket vesztett, amíg megmutatta igazolványát és elmagyarázta, mi járatban van. A szolgálatos tiszt sajnálkozott, hogy nem kísérheti el, de megvoltak a saját kötelességei. Sok szerencsét kívánt és intett Harrisnak, hogy mehet tovább.

Aldgate-nél látta meg az első patkányokat. A szőrös testek, mint valami sűrű fekete folyó rohantak az út szélén. S egyre újabbak csatlakoztak hozzájuk az épületekből kifutva, tolakodva, egymás hátára mászva.

A törő üveg hangjára hirtelen oldalt fordult. A J. Lyons étterem üvegablaka betört és patkányok özönlöttek át a nyíláson. Mindannyian ugyanabba az irányba tartottak. Nyilván a Tower of London melletti park felé, ahol az egyik adót felállították, gondolta Harris. Egyre több patkány volt körötte, ahogy tovább haladt, de szerencsére ügyet sem vetettek a kocsira. De ahogy a Commercial Roadra fordult, csikorgó kerékkel fékezett. Mintha széles, mozgó szőnyeg lett volna előtte. Hullámzott az út, mely teljes szélességében tele volt patkányokkal.

A torkában dobogott a szíve a látványtól. A patkányok a mellékutcából jöttek és a főútvonal másik oldalán tűntek el. A sötét tömeg legalább negyven méter szélesen torlaszolta el az utat. Forduljon vissza, keressen másik útvonalat? Vagy azokon is ugyanúgy özönlenek a patkányok? És vajon mennyi időbe telik megtalálnia a kerülőutat? Vagy hajtson keresztül rajtuk? Mi lesz, ha a kocsi elakad, és ő ott találja magát a patkánytömeg közepén? Ha ennyien megtámadják, védőruhája nemigen fog ellenállni. Az ösztöne azt súgta, forduljon meg és keressen menedéket a katonáknál, de ahogy hátrafordult, újabb patkányfolyamokat látott kiözönleni a mellékutcákból és az épületekből, ahogyan a megolvadt láva folyik a vulkánból, kisebb folyamokban osztódva az útba eső tárgyak körül, aztán újra egyesülve. Harris rájött, hogy a visszaút ugyanolyan kockázatos.

Harris padlóig nyomta a gázt. Olyan lesz, mondta magának, mintha víz borítaná az utat. Az a lényeg, hogy ne álljak meg. Lassan, egyenletesen kell menni. A kocsi elérte a patkányfolyam szélét és zötyögni kezdett, ahogy ráment az állatokra. Harris rosszul lett a csontok recsegésétől és az összenyomott testek tudatától. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne vegye le szemét az útról, a lábát a pedálról. A patkányok ügyet sem vetettek a kocsira, nem is próbáltak kitérni a kerekek elől. Néhányan felugrottak a motorháztetőre, onnan a kocsi tetejére, majd le a földre a másik oldalon. Az egyik az oldalablaknak ugrott, meg is repesztette, de nem törte be. A kocsi véres kerekei kétszer csúsztak meg, de Harrisnak sikerült egyenesben tartani az autót, s a motor sem fulladt le.

Hirtelen puffanást hallott a tetőn, aztán egy hegyes fej jelent meg a szélvédő tetején, az orr vadul szimatolt, a karmok az üveget karmolászták.

Harris dermedt rémületében hátrahúzódott az ülésen s közben lába lecsúszott a gázpedálról. De idejében benyomta a kuplungot és a motor nem állt le. Ahogy a kocsi megzökkent, az állat lezuhant a motorháztetőre, és szembefordult Harrisszal.

A motorháztetőn lévő patkány hirtelen a szélvédőnek vetette magát, és kivicsorított fogaival megpróbálta betörni az üveget. Az üveg kitartott, de a tanár tudta, hogy nem sokáig bírja. Megkönnyebbülten látta, hogy csaknem átért a patkányfolyó túloldalára. Most már felgyorsíthat. A patkány ismét előrevetette magát és nagy repedés jelent meg a szélvédőn. A kocsi végre újra betonon futott. Harris rögtön másodikba, majd harmadikba váltott. Tudta, hogy gyorsan le kell ráznia a szörnyeteget, ezért vadul rángatta a kormányt jobbra-balra. De elkésett.

A patkány, mintha csak tudná, hogy ez az utolsó esélye, még egyszer vadul az üvegnek vetette magát, s a szélvédő hirtelen millió apró darabra repedt.

Harris hirtelen farkasszemet nézett a patkánnyal. Az állat feje áttört az üvegen, és vadul küzdött, hogy annyira tágítsa a nyílást, hogy erős teste is átférjen. Véres fogaival a tanárra vicsorgott, szeme kidagadt, ahogy a maradék üveg hátrahúzta a bőrt. Harris tudta, hogy az üveg másodperceken belül enged, és az állat védtelen arcába veti magát. A fékre taposott. Tudta, mit kell tennie és félt tőle. Ahogy a kocsi megállt, felvette a védőruhához tartozó vastag kesztyűt, és kinyitotta az ajtót. Kiugrott a kocsiból, körberohant, megragadta a gyűlöletes testet és teljes erejéből húzni kezdte. Ahogy megcsapta arcát a hideg levegő, döbbent csak rá, milyen védtelen az arca és a feje. A pániktól még gyorsabb és erősebb lett. Kirángatta a patkányt, amelynek a nyakába vágott az üveg, ahogy fejjel jobbra-balra csapdosott.

Ahogy beugrott és be akarta csukni az ajtót, kínzó fájdalmat érzett a lábán. Lenézett. A patkány a bokája fölött csimpaszkodott belé, és csak a védőruha kemény anyaga akadályozta meg, hogy komoly sérülést okozzon. Harris megpróbálta lerázni, de a patkány könyörtelenül kapaszkodott belé, s megpróbált bemászni a kocsiba.

Ahogy véget ért a küzdelem, kinyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy a dög a földre essen, s gyorsan újra becsukta. Néhány percig remegve ült. Nem érzett megkönnyebbülést. Tudta, hogy tovább kell mennie. A motor morgására tért végül magához, amikor a lába a gázpedálra tévedt. Elvette lábát, kivert egy csomó üveget a szélvédőről, hogy átlásson a lyukon, majd egyesbe tette a váltót és felgyorsított.

Jó néhányszor találkozott még patkányokkal menetközben, s habozás nélkül keresztülhajtott rajtuk, még csak nem is lassított, amikor látta, hogy eltorlaszolják az utat. Legalább az ultrahang ötlete bevált, gondolta. Talán van mégis valami igazság a harlemi patkányfogó történetében. Talán az ő sípja is a patkányok frekvenciájára volt hangolva.

Lefordult a Commercial Roadról a használaton kívül helyezett csatorna felé, és ahogy közeledett hozzá, egyre kevesebb patkányt látott. A régi csatornával párhuzamosan futó utcához érve már teljesen kihaltnak tűnt a környék. Valahol az utca közepén egy autó állt. Foskins tehát előbb ért ide. Harris megállt azon a helyen, ahol a házat rejtette a magas fal és az elvadult növényzet. Foskins odébb állt le, ő gyalog kereste meg a házat. Harris egy kis ideig nem szállt ki, hallgatózott, nem akaródzott elhagynia az autó viszonylagos biztonságát. Végül fogta az üvegnézőkés sisakot, és kiszállt. Megállt a kocsi mellett, és az utcán mindkét irányban végignézett. Készen arra, hogy a veszély legapróbb jelére is fejére húzza a sisakot, a falban lévő nyílás felé tartott, ahol valamikor a vaskapu állt. A súlyos táblák közül kettő félre volt húzva. Elég nagy volt a lyuk, hogy egy ember átférjen.

A tanár még egyszer végignézett az utcán, s leküzdve klausztrofóbiáját, a fejébe nyomta a sisakot, és átmászott a lyukon. Az egykori ösvény vonalát követve keresztültörte magát a növényzeten, míg végül elérte az ismerős, öreg házat és megállt az ajtó előtt. Levette a sisakot is ismét felkiáltott. - Foskins, itt van?

Harris benyitott és a sötét hallba lépett, s bár anélkül is látott, felkapcsolta a zseblámpát. Megállt egy ajtó előtt, amelyen gyerekkorában, amikor barátaival meglátogatták a zsilipőrt, soha nem volt szabad belépnie. Nem mintha bármi rejtélyes lett volna a másik oldalon, de a zsilipőr azt mondta, ez az ő szobája, itt pihen le és itt olvassa el a vasárnapi újságot. Harris nem tudta miért, de az ismeretlen szoba balsejtelmekkel töltötte el, a félelem a lelkéig kúszott. Idegesen fordította el a kilincset, s nyomta be az ajtót, először lassan, majd határozottan, sőt vadul, hogy az a falnak csapódott.

Harris újra a tábla felé irányította a lámpát. A krétarajz megkopott, és alig volt kivehető a gyenge világításban, de úgy tűnt... Harris levette sisakját és közelebb lépett. A keskeny, hegyes fej, a hosszú test, a vaskos comb, keskeny farok, igen, határozottan egy patkányt ábrázolt a rajz. De, még ha nehéz volt is kivenni a lámpa gyenge fényénél, valami különös volt benne.

Egy pillanatig csend volt, aztán Harris újabb hangot hallott. Halk, csoszogó hangot. Visszarohant az ajtóhoz és ismét Foskins nevét kiáltotta. Újabb csönd, utána megint tompa zaj. Mintha a ház végéből jött volna. Lentről.

Habozva lépett lejjebb egy fokkal és csaknem rosszul lett a bűztől. Látta, hogy az ajtó alját kirágták. Ha a zoológus mutáns patkányokat hozott az országba, itt tarthatta őket. Itt kezdtek szaporodni. De mi történt vele? Megölték a saját szörnyei? És miután ő meghalt, semmi nem tarthatta vissza a patkányok gyors szaporodását. De most már üres kell legyen a pince. A hanghullámok nyilván megtisztították. De az a patkány a kocsiján?! Arra, úgy tűnt, nem hat a hang. Mi van, ha nem ez volt az egyetlen ilyen patkány? Forduljon vissza, vagy menjen tovább?

Ha nem megy tovább, kár volt idáig eljönnie. Folytatnia kell. Megindult lefelé a lépcsőn. Ahogy leért, halvány fénysugarat pillantott meg maga előtt. Lefelé irányította a lámpáját. A padlót fehér tárgyak borították, Harrisnak elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy csontok, s köztük jó néhány emberi csontnak tűnt. Ha ez volt a patkányfészek, ide hurcolhatták áldozataikat, hogy biztonságban lakmározzanak belőlük, vagy talán, hogy velük táplálják kicsinyeiket.

Foskins élettelen szeme vakon meredt a mennyezet felé. Nehéz volt felismerni, mert az orra és arcának egyik fele eltűnt, de Harris ösztönösen tudta, hogy csakis ő lehet az. Az arc alsó részét vér borította, és a tátongó, véres torkon valami mozgott. Egy fekete patkány lakomázott, mohón szürcsölve a vörös folyadékot. Megtorpant, amikor ráesett a fény; sárga, rosszindulatú, ördögi szempár meredt a lámpába.

Ahogy Harris ösztönösen hátralépett, az egész megcsonkított test láthatóvá vált. A ruha foszlányokban lógott. Foskins egyik karját szinte letépték testéről. Ahol valamikor szív volt, most lyuk tátongott. A testen egy másik patkány feküdt, feje eltűnt a holttest belsejében, s mohóságában észre sem vette a másik ember jelenlétét. Foskins keze még mindig egy baltát szorított, amelynek feje egy harmadik óriási patkány koponyájából állt ki. A közelben még egy döglött patkány hevert.

Az egész jelenet képe mintha megdermedt volna Harris agyában. Mintha a szemei fényképezőgép lencséi lennének, amelyek örök mozdulatlanságba merevítik a halálos jelenetet. Legfeljebb két másodpercig állhatott, mégis egy egész örökkévalóságnak tűnt, mintha időlyukban lett volna, amelyet nem lehet órákkal vagy percekkel mérni. Döbbenetében csak homályosan észlelte, hogy még valami mozog a távoli sarokban. Valami dagadt, sápadt, meghatározhatatlan lény. De a rémült dermedtség azonnal megszűnt, amikor a Foskins torkánál lévő patkány hirtelen a fény felé vetette magát.

Harris hátralépett, megbotlott a csontokon és a hátára esett. Elejtette a zseblámpát, az végigcsúszott a padlón, de szerencsére nem törött el. Ahogy végigvágódott a földön, akkor döbbent rá Harris rémülten, fogy nincs rajta a védősisak, sőt még ki is csúszott a kezéből. Érezte, hogy súlyos mancsok rohannak végig a testén védtelen arca felé. Sikerült elkapnia a patkány torkát, mielőtt az fogait a húsába mélyesztette volna. A vadállat bűzös lehelete, mindössze centikre az arcától, még jobban növelte félelmét. Ez a patkány nagyobbnak és súlyosabbnak tűnt, mint a többi óriási példány, hasonló volt ahhoz, amelyik a kocsiban támadott rá. Kétségbeesetten oldalt fordult és kirúgott, szerencsésen fejen találva a másik közeledő patkányt.

Az első patkány az arcára vetette magát, de Harrisnak sikerült idejében elfordítania a fejét. Így is kínzó fájdalmat érzett, ahogy a borotvaéles metszőfogak súrolták a bőrét. Jobb kezével továbblódította a patkányt, röptében nagyot lökve hátsó felén, mire az állat nekivágódott az egyik töredező ketrecnek. Harris négykézláb, mint a szörnyetegek, amelyekkel harcolt, a fejsze felé mozdult, amelyet Foskins kezében látott.

Az elejtett zseblámpa kísérteties fénnyel világította meg a fejszét, és ahogy érte nyúlt, döbbent rá Harris, hogy ez a keze csupasz, semmi nem védi a patkányok karmaitól és harapásaitól. Majdnem hátrahúzta, hogy testével védje, de nem tehette, kesztyűs kezével kellett támaszkodnia. Újra kinyújtotta két kezét a fegyverért, amelytől élete függött, s rögtön éles fogak csattantak rajta és rázták dühödten.

Harris, furcsamód, nem érzett fájdalmat, annyira megbénította a döbbenet. Az ajtó felé botorkált. Menekülni akart. Nem érdekelte többé sem Foskins, sem az, hogy legyőzze a patkányokat, csak ettől a lidércnyomástól szabaduljon. A vállára ugró patkány a földre döntötte. Az egyik ketrecre esett, átgurult rajta, közben lerázva a patkányt magáról. Egy pillanatig vágyat érzett, hogy elbújjon, lefeküdjön, meghaljon, aztán ezt elsöpörte egy morgás, sikoly, dühödt harci kiáltás, soha nem fogja tudni eldönteni, micsoda, ekkor felpattant s megragadta a patkányt. A hátsó lábánál fogva emelte fel. A másik patkány a combjára ugrott, és harapását Harris a védőruhán keresztül is érezte. Vér folyt le a lábán, és tudta, hogy a harapás áthatolt a vastag védőruhán is. De ettől csak még dühödtebb lett, és ez további erőt kölcsönzött neki. Nem az őrület erejét, mert agya most már hidegen számítóvá vált, nem törődve a fájdalommal. Annak az embernek az ereje volt ez, aki nem hagyja, hogy legyőzze egy alantas, gyűlöletes teremtmény.

Lehajolt a másikhoz, de a fájdalom már szinte elviselhetetlen volt. Megemelte a vergődő testet, és Foskins élettelen alakja felé botorkált. Térdre esett, és csaknem elájult a fájdalomtól meg az erőfeszítéstől, de makacsul tovább mászott. Tudta, hogy már nem bírja soká. Összegyűjtötte maradék erejét, kinyúlt a holttest felé és ráesett. A rácsimpaszkodó patkány elengedte, de rögtön újból támadott. Harris a hátára gurult, felhúzta térdeit és mindkét lábbal kirúgott. A rúgástól a patkány átcsúszott a szobán, Harris végre feltérdelhetett.

Megragadta a fejszét, és kihúzta a döglött patkányból. De rémületére Foskins keze még mindig mereven kulcsolódott a fejsze nyelére. Sebesült bal kezével megragadta a halott csuklóját és a jobbal kiszabadította a fegyvert. Épp idejében perdült meg, mert a fekete vadállat ismét támadott. Habzott a szája, véres volt az állkapcsa, szemei kidülledtek a gyűlölettől. Harris lecsapott a fejszével, és szétvágta a patkány hegyes koponyáját. Az állat Harris elé esett. Holtan, de még holtában is vadul rángatózott.

Harris leroskadt, de valami csoszogó hang figyelmeztette. Felnézett, a másik patkány mászott felé, az, amelyiket elhajított, amelyről azt gondolta, hogy betörte a koponyáját a falon. Alig élt már, mégis maradt benne elég erő és gyűlölet, hogy vércsíkot húzva felé kússzon.

Már fél méter sem volt közöttük, amikor Harris feltérdelt, s két kézre fogva a fejszét, magasan a feje fölé emelte. A patkány hátsó része megremegett, amint megpróbált erőt gyűjteni az ugráshoz, amelyre nem maradt ideje. Harris lecsapott, a fejsze a nyakánál törte szét a patkány gerincét, vágta el az ütőereket.

- Te jó ég - morogta. De legalább élt. Valami felszabadult érzés töltötte el. Az oltás, amit kaptam, megakadályozza, hogy elkapjam a betegséget, nyugtatta meg magát. Most már csak ki kell jutnom ebből a lyukból.

És újabb halk csoszogósszerű zörej hallatszott. Sietve az elejtett zseblámpa felé kúszott, amely szerencsére még működött, bár fénye érezhetően halványabb lett. Maradt-e erő bennem, hogy meg védjem magam? - futott át Harris agyán: Nemigen. Föl kell venni a lámpát, aztán elérni a lépcsőt és kijutni az utcára, amilyen gyorsan csak lehet.

De amikor elérte a lámpát és még mindig nem támadták meg, feltámadt a kíváncsisága. A zaj felé villantotta a fényt. Valami volt ott, valami fehér vagy szürke színű lény mozgott lassan. Két szem nézett vissza Harrisra. Apró szemek. Világító szemek. Harris lassan megindult feléjük.

Ahogy közelebb ért, az egész teste megremegett, lénye visszariadt a látványtól. Megállt, és legyőzte a vágyat, hogy elrohanjon, kényszerítette magát, hogy a szörnyűségre nézzen.

A lény egész teste görcsösen lüktetett, szinte teljesen szőrtelen volt, mindössze néhány szürke szőrszál árválkodott fehér vagy inkább szürkésrózsaszín testén, a gyenge világításban lehetetlen volt pontosan meghatározni színét, s a vénák obszcén módon lüktettek át a bőrén, ahányszor a test megmozdult. Harrist leginkább egy nagy, feldarabolt, véres szemre emlékeztette. Nagyot lélegzett, hogy leküzdje a hányingert.

Harris rémült kiáltással hőkölt hátra. A második fejen nem voltak szemek, de volt egy fogakkal teli száj. Nem voltak fülek, de egy hegyes, szaglászó orr igen.

Harris felzokogott. Felemelte a fejszét, és a szörny felé botorkált. Tudta, hogy meg kell ölnie, tudta, hogy nem hagyhatja a hatóságokra. Tudta, hogy életben hagynák, hogy tanulmányozhassák, és tudta azt is, hogy ő soha többé nem alszik nyugodtan, ha ez a valami életben marad. És neki, Harrisnak kell kivégeznie.

Előrevetette magát, a vak teremtmény megpróbált hátrálni előle. De falánksága, s az, hogy megszokta, alávetettjeitől függ, legyőzte. Túl súlyos volt, túl öreg, túl ügyetlen.

Kisvártatva megtörölte a szemét és felállt. Még egy pillantást vetett a gusztustalan húshalomra, majd megfordult, és kibotorkált a pincéből. Útközben már nem is érzett semmit Foskins holtteste láttán.

Fáradtan mászta meg a lépcsőket, és ment ki a konyhán keresztül a napsütésbe. Néhány percig a csatorna szélén állva nézte a vakítóan kék ég felé emelkedő gázfelhőket, s megnyugtatta a tudat, hogy a gáz elvégzi halálos munkáját. Nagyokat lélegzett, hogy kitisztítsa orrlyukaiból a pince bűzét. Arca megrándult a fájdalomtól, amikor megvizsgálta ujjai csonkjait. Judy után vágyott. Emberek után. Emberek között akart lenni.

TOVÁBB >>