| | |
A sötét moziban ülve Stephen Abbot gyors pillantást vetett a barátnőjére. Unta a filmet, részben, mert a nagy, erős cowboy a filmen túl öreg volt, hogy szupermant játsszon, másrészt, mert nem viselte a szemüvegét. Vikki nem tudta róla, hogy szemüveges, mert Stephen attól tartott, hogy ezzel elrontaná a kapcsolatukat. Valószínűleg akkor is otthagyná a lány, ha megtudná, hogy elöl két foga hamis, csókolózás közben vigyáznia is kellett, nehogy Vikki fürkész nyelve elmozdítsa őket. Nagyon bogaras ez a lány. Igaz, teheti az ő külsejével. A legjobb csaj a klubban.
Stephennek még egy gondja volt, vécére kellett mennie. Még nem nagyon, de a puszta gondolattól, hogy nem mehet, egyre rosszabb lett a helyzet. Márpedig nem mehet, mert nincs rajta a szemüveg, és így nem talál vissza a helyére. Egyszer már megtörtént vele, addig bóklászott fel-alá a székek menti sötét folyosón, míg barátnője nem integetett neki dühödten. Ez volt az utolsó randijuk.
Kényelmetlenül mocorgott a székben. Átkarolta Vikki vállát, a lány pedig hozzásimult, s egyik kezét a combjára tette. Stephen összes idegvégződése mintha rögtön a lány tenyere alatti területre meg egy kicsivel odébbra koncentrált volna. Finoman megcsókolta Vikki arcát, aztán amikor a lány felé fordult, a száj át is. A kis tenyér még erősebben nyomódott a combjához. A fiú két hete várt a megfelelő alkalomra, hogy ne siesse el a dolgokat. Talán itt az idő. A szíve a torkában dobogott, és a vágyat, hogy vizeljen, egy másik, erősebb vágy nyomta el. Szabadkezét a lány csuklójára tette, és végigsimított a blúz selymes anyagán. Remegő, óvatos ujjai a középső gombig értek, majd eltűntek az egyik nyílásban, s a fiú megszédült a lány meleg húsának érintésétől. Kutató ujjai néhány percig körkörös mozdulatokat végeztek Vikki hasán, s amikor nem ütköztek ellenállásba, Stephen visszahúzta a kezét, és a melle felé tapogatózott. Remegő tenyerébe fogta a finom kis halmot. A lány keze az övére kulcsolódott, és gyengéden, meggyőződés nélkül megpróbálta visszahúzni. Stephen ehelyett továbbhaladt, benyúlt a blúz nyílásába, ám a gombok megakasztották.
Kihúzta a kezét, s kigombolta az egyiket. A lány felnyögött, amikor ismét benyúlt.
Megvan az első, gondolta Stephen. Az első igazán jó csajom. Mindazok a kövérek, gebék, nagy orrúak, nagy fogúak után végre egy szép. Óh, de szerelmes vagyok! Na, majd ha elmondom a srácoknak...
Keze bekúszott a csipkés melltartó alá, megfogta a kemény kis mellbimbót és nyomta, csavargatta, mintha egy gomb volna.
A lány hirtelen sikoltva, majd magával rántva Stephen kezét, felpattant.
- Nem csináltam semmi rosszat - kezdte elvörösödve Stephen. Mindenki őket nézte már.
- Valami megharapott - sírt Vikki. - Van valami a padlón, és megharapta a lábam.
A fiú lenézett, de semmit nem látott a sötétben. Lehajolt, inkább azért, hogy megszabaduljon a vádló tekintetektől, mintsem, hogy megtalálja a bűnös valamit.
- Nincs itt semmi - mondta szerencsétlenül.
- De van! - A lány sírva menekülni kezdett, s a szomszéd széken ülő néző ölébe esett. A mögöttük lévő sorban valaki meggyújtott egy öngyújtót, áthajolt a széke támláján, és a padlóhoz tartotta a kis lángot.
Nagy, sötét árnyék futott el az ülés alatt.
Ahogy Vikki felvisított, a mögöttük levő sorban is felugrott egy sikoltó nő. Aztán elszabadult a pokol a moziban. Az emberek vadul rugdostak, felugráltak, s próbáltak valami elől elmenekülni.
- Patkányok - hallatszott egy rémült kiáltás. Vikki hisztérikusan ugrált, mintha sebezhetőbbé tenné, ha a földhöz ér a lába. Stephen megfogta a vállát, és megpróbálta megnyugtatni. Végre felgyújtották a villanyt. Ekkor tört ki az igazi pánik, most, hogy mindenki láthatta, mi történik a széksorok között. Patkányok özönlöttek be, rohantak a sorok közé, és vetették magukat az emberekre. Azok pedig sikoltva, kiabálva küszködtek, hogy kiszabaduljanak, ám minden oldalról testek állták el útjukat. A vészkijárat eldugult, az emberek egymásra zuhantak, verekedve próbáltak kiszabadulni a halálos csapdából. Közben a nagydarab cowboy a filmen megkezdte leszámolását a gazemberekkel.
Stephen lehúzott egy patkányt Vikki hajából és elhajította, közben az állat éles fogai mélyen a kezébe vájtak. Megragadta a lány karját és maga után húzva, utat tört a tömegben. A világítás egyszer csak kialudt, és végül csak a vászonról visszaverődő fény világította meg a pokoli jelenetet. Most a fiú lábát is megharapták, ő egy szék támlája felé rúgott, de mert kevés helye volt, a patkány nem esett le. Lehajolt, hogy letépje a lábáról, de egy másik patkány rögtön a kezébe mart. Stephen egy szék hátára ült, és nehézkesen felemelte a lábát az előtte lévő székre. A nagy, fekete patkány még mindig rajta csimpaszkodott. Vikki elrohant, de átesett egy férfin, aki kezdett alulmaradni három patkánnyal szemben. Alighogy a földre esett, máris elkapták a szőrös testek, sikolya elveszett a többieké között.
Stephen mindkét kezével torkon ragadta a patkányt, de az még mindig kapaszkodott. Közben egy másik dög vetette rá magát és harapott a kabátjába. Stephen anélkül, hogy gondolkodott volna, mit tegyen, gyorsan kibújt a kabátból, és patkányostul elhajította. Egy férfi az elülső sorból bátran megragadta a fiú lábán csimpaszkodó patkányt, és lerántotta. Az állat azonnal megfordult, és az arcába harapott.
A férfi fájdalmában üvöltve esett össze.
A fiú átnézett az ülés támláján és látta, hogy semmit nem tehet megmentőjéért. Mindenfelől el volt zárva útja a kijárat felé. Felugrott az egyik széktámlára, és óvatosan elindult. Ahol lehetett, emberek vállába kapaszkodott, de többnyire a szerencse segített, hogy megőrizze egyensúlyát. Néhányszor megcsúszott, de sikerült újra felugrania, a félelem erőt adott neki, hogy tovább menjen. A mészárlás körötte kezdett valószínűtlenné válni. Lidércnyomás volt, és a vászonról jövő rideg fénytől még földöntúlibbnak tűnt.
Egy férfi előtte a feje fölé emelt egy patkányt, és elhajította. A hosszú test éppen a fiút találta el, aki leesett a széksorok közé. A hátára puffant, és néhány pillanatig kábán feküdt. Valaki megbotlott benne, és átesett rajta. A patkány, amellyel küzdött, Stephen mellének szorult, a fiú felkiáltott félelmében. Sírva, káromkodva ütötte mind az állatot, mind a rajta fekvő embert. A férfi végül felállt, és tovább-botladozott, a patkány még mindig a karjába csimpaszkodott, egy másik a nyakát rágta.
A fiú felállt, újra felmászott a székekre, és folytatta kockázatos útját a szerencsétlen emberek tengerében. Sokan az oldalfolyosón voltak már, összezsúfolódva akadályozták egymást a gyors menekülésben. Az ajtókat eltorlaszolták a tülekedők, és aki mégis kijutott, azt az előcsarnokban üldözték a patkányok.
Egy idősebb pár egymást átölelve állt, miközben a patkányok a lábukat, feneküket rágták, majd mindketten térdre estek.
Egy férfi mereven, kezét a karfára kulcsolva ült a székén, mintha még mindig a filmet nézné. Egy patkány ült az ölében, félig eltűnve a gyomrában lévő lyukban.
Egy csoport tizenéves egymásnak vetve hátát, kört formált, így haladt lassan fölfelé a folyosón, súlyos csizmáikkal rugdosva odébb a patkányokat. Ám a kijárat körül tolongó emberektől nem tudtak továbbmenni.
Az erkélyen lévők helyzete sem volt jobb. Mindössze két kijárat volt, és mindkettőn özönlöttek a patkányok befelé. A menekülők hátraszorították a többieket, sokan átestek a korláton, és lezuhantak. Stephen rémülten szipogva ment tovább, míg végül elérte az első sort. Viszonylag üres volt, az emberek és a patkányok mind a kijáratokhoz és az oldalfolyosókba gyűltek. Leugrott a földre, és a színpad felé rohant. Felmászott rá, de rögtön egy csomó szőrös, fekete test bukkant elő a függönyök mögül, és száguldott egyenesen feléje. Stephen megfordult és futni kezdett, de elcsúszott a sebesült lábából folyó vérben. A patkányok egy pillanat alatt ellepték, s egymást félrelökve harapták, hogy jobban a húsához férjenek. Egyre kevesebb erő volt karjaiban, végül már nem ütötte a patkányokat, csak az arca elé tette a kezét. A patkányok szabadon lakmározhattak testéből.
Amikor egyik kezét felemelte, értetlenül meredt a széles, színes vászonra fölötte. Látta a szavakat, sőt halkan ki is mondta őket, de a tudatáig nem jutottak már el. - Vége - suttogta.
George Fox több mint húsz éve dolgozott az állatkertben. Jó néhány társával ellentétben, nagy becsben tartotta a gondjára bízott állatokat. Aggódott, amikor egyik oroszlánja rosszul érezte magát, kényeztette kedvenc gazelláját, amikor az nem kapott ennivalót, és egyszer egy egész éjszakát virrasztott egy haldokló óriáskígyó mellett. Amikor huligánok törtek be a madárházba és minden ok nélkül, puszta vérszomjból megölték harminc egzotikus kis barátját, Fox teljesen letört, három napig sírt. Megértette és szerette az állatokat, lehettek azok kicsik vagy nagyok, vadak vagy szelídek. Még azt a majmot sem büntette meg, amely néhány évvel ezelőtt leharapta a fél fülét, hanem a fájdalommal nem törődve gyengéden letette, és véráztatta zsebkendőjét füléhez szorítva kiment a ketrecből.
Ma éjszaka megérezte, hogy nyugtalanok az állatok. Csönd volt, szokatlan csönd, de az állatok nem aludtak. Amikor körbejárt, látta, hogy a vadak fel-alá járkálnak ketrecükben, a majmok összekapaszkodva, idegesen néznek kifelé. Csak a hiéna hisztérikus röhögése zavarta meg a csendet.
- Nyugalom, Sara - csitítgatta kedvenc gepárdját a tágas macskaházban. - Nincs mitől tartanod.
Hírtelen vad madárrikácsolás hallatszott az éjszakában. Mintha a madárházból jönne, gondolta Fox, és kirohant az ajtón az alagút felé, amely az út alatt vezetett a csatorna menti madárházhoz. A föld alatti átjáró bejáratnál egy másik őr csatlakozott hozzá.
- Mi volt ez, George? - lihegte.
- Még nem tudom, Bill. Valami megzavarta a madarakat, úgy hangzik, mintha megőrültek volna.
Zseblámpáikat felkapcsolva besiettek az alagútba. Alighogy kiértek a másik oldalon, dübörgést hallottak a zsiráfok felől. Döbbenten látták az egyik kecses állatot körberohanni kifutóján, remegő testén nagy, fekete lények csimpaszkodtak.
- Nagy ég, mi ez? - kérdezte Bill bizonytalanul pislogva a gyenge fényben.
- Megmondom, mi ez - üvöltött George. - Azok a rohadék patkányok. Azok, amelyeket állítólag kiirtottak, az óriás patkányok. - Néhány lépést tett a szerencsétlen zsiráf felé, aztán visszafordult Billhez. - Rohanj vissza az irodába! Hívd a. rendőrséget, mondd meg, hogy az állatkertet megtámadták a patkányok. Mondd meg, hogy minden lehető segítségre szükségünk van. Siess!
Újra a zsiráf felé futott, bár tudta, hogy semmit sem tehet a szegény állatért. Aztán megfordult, amikor emberi sikolyt hallott az alagút felől. Bill bukkant fel, testét teljesen elborították a patkányok, a fejéből ömlött a vér. Összeesett, félig sikerült felemelkednie, aztán újra előrezuhant.
- Te jó Isten - suttogta. Neki kell telefonálnia! Volt egy fülke a közelben, de hogy odaérjen, át kellene menni a patkányokkal teli alagúton és a hídon a csatorna felett. És biztos, hogy a csatornából jöttek. Azok a rohadékok azt mondták, kiirtották a patkányokat. És erre legyilkolják az állataimat. Az én szegény állataimat:
Tehetetlen dühében hangosan felnyögött. Végül határozott. Megpróbált nem tudomást venni a patkányok által megtámadott állatok kiáltásairól, a kerten áthaladó utat határoló kerítés felé futott. Ügyetlenül, de gyorsan átmászott. Ahogy leesett a másik oldalon, máris meglátta egy közéledő autó fényeit. Feltápászkodott, és vadul integetve kifutott az útra. Először úgy tűnt, a vezető továbbhajt, aztán a reflektorok fényében megláthatta az egyenruhát. Csikorogva fékezett s George félreugrott, nehogy elüsse.
Az izgatott őr már javában kiabálta, mit akar, amikor az autós még csak az ablakot tekerte le. Amikor George meglátta az értetlen kifejezést a férfi arcán, újra kezdte. - Hívja a rendőrséget, mondja meg, hogy patkányok támadták meg az állatkertet. Százával vannak. Ha nem érnek gyorsan ide, a rohadékok lemészárolják az állataimat. Menjen már ember, siessen!
Ahogy a kocsi felgyorsított, George-nak eszébe jutott valami, s megdermedt a rémülettől. Amikor a rendőrök és a katonák ideérnek, egyetlen fegyverük lesz, a gáz. Az pedig ugyanolyan végzetes az ő állataira, mint a patkányokra. Kétségbeesetten felkiáltott, majd átfutott az úton az állatkert főbejárata felé. Ahogy átmászott a bejáratot elálló forgókereszten, két másik éjszakás őr rohant felé.
- Te vagy az, George - kiáltotta az egyik, zseblámpájával az arcába világítva.
- Igen - takarta el karjával a szemét.
- Gyere, tűnjünk innen! Mindenütt nyüzsögnek a patkányok. Az óriás patkányok. Az állatokat akarják.
- Nem lehet. Ki kell engednünk őket, nem hagyhatjuk, hogy a patkányok mind leöldössék őket.
- Nagyon valószínűtlen, hogy élve kijutnának. Semmit sem tehetünk. Te pedig velünk jössz. Ezzel a férfi megragadta az öreg őr karját, és megpróbálta magával húzni a forgókereszt felé. George vakon kiütött, kiverte a lámpát kollégája kezéből, és az iroda felé rohant.
- Hagyjad, Joe - szólalt meg a másik. - Öngyilkosság volna, ha utánamennénk. Tűnjünk el innen.
Társa vonakodva rázta meg fejét, és mászott át a forgókereszten az utcára.
George pedig futott. A tüdeje majd szétszakadt, de rohant, és ügyet sem vetve az alagútból özönlő sötét alakokra, felszaladt az irodához vezető rövid lépcsősoron. Eddigre az egész állatkertet vad zaj töltötte meg. Vonítás, visítás, ordítás, morgás állt össze pokoli zűrzavarrá. George levett annyi kulcsot a tartóról, ahányat csak el tudott vinni, és kirohant az irodából. Döbbenten megdermedt, amikor meglátta a hatalmas gorillát, az állatkert nagy öregjét, amint óriási kezével széttépi a patkányokat, borzasztó erejével összezúzza csontjaikat, s rongydarabként hajítja el őket. De még rajta is úrrá lett a borotvaéles fogú kártevők tömege. Teljesen elborították, és a földre döntötték, de a gorilla még így is harcolt tovább.
George döbbent csendben figyelte a lenyűgöző állat haláltusáját, de amikor mozgást érzett a lába körül, magához tért. Ahogy lenézett, látta, hogy az undorító, sötét testek egész tömege rohan el mellette, furcsamód ügyet sem vetve rá. Mérgében belerúgott az egyikbe, de az továbbrohant, hogy mielőbb a fogoly állatokra vethesse magát.
Az őr velük rohant, menet közben kinyitva a zárakat, és kitárva az ajtókat. A szerencsétlen állatok közül jó néhányan tovább kucorogtak ketrecük sarkában, de voltak, amelyek azonnal megragadták a lehetőséget, és kitörtek a szabadság felé. A madaraknak szerencséjük volt, ők felrepülhettek. A többiek egyetlen esélye a sebesség volt. A büszkébbek nem futottak meg, harcoltak, és sok rágcsálót megöltek, mielőtt maguk is elpusztultak volna, de a többség menekült. Amikor elérték az állatkert kerítését, dühödten vetették magukat neki. A majmoknak, meg a legfürgébb lábú állatoknak sikerült csak átjutniuk, a többiek csak nekirohantak a kerítésnek vagy körbeszáguldoztak.
Az öreg őr a nagy ragadozók házához ért. A patkányok még mindig nem támadták meg, és ő nem rágódott az okán, túlságosan lesújtotta a látvány ahhoz, hogy a saját biztonságával törődjön. Fülsiketítő morgás fogadta a vasketreceknél, a macskák vicsorogtak félelmükben és dühükben. George az oroszlánok ketrecéhez szaladt, és habozás nélkül kinyitotta az ajtót.
- Sejk, Sába, gyertek - hívta őket halkan, sürgetőn. Aztán továbbsietett, s mit sem törődve a veszéllyel, kinyitotta az összes ketrec ajtaját. Az oroszlán dühödt morgással ugrott előre, amikor néhány sötét árnyék jelent meg a macskaház ajtajában. Darabokra tépte őket, állkapcsával a levegőbe hajította, mancsával széttépte a patkányokat. Ahogy egyre több patkány özönlött be, a többi macska is csatlakozott a mészárláshoz, a tigris, a leopárd, a párduc, a puma, a jaguár, a kaguár, mind együtt harcoltak a közös veszedelem ellen. Csak a gepárd maradt a ketrecében.
- Gyere, Sara, nem maradhatsz bent - könyörgött neki George. De az óvatos állat a ketrec sarkából vicsorgott rá, fogát mutatva, mancsát megemelve.
- Kérlek, Sara, legyél jó kislány. Nincs mitől félned. Nem maradhatsz itt. - George végső kétségbeesésében bemászott a ketrecbe. - Gyere, kislány, én vagyok az, az öreg George. Azért jöttem, hogy segítsek.
Lassan, kinyújtott kézzel, halkan, de szünet nélkül beszélve közeledett a gepárd felé. Az odébb húzódott, s még vadabbul vicsorított.
- Én vagyok az, Sara, George. Az öreg George.
A macska az öreg őrre vetette magát, és Georgeból másodperceken belül csak véres húscafatok maradtak, amelyeket a gepárd diadalmasan húzott körbe a ketrecben.
Aztán kiugrott a ketrecből arra, ahol társai a patkányokkal harcoltak, de ahelyett, fogy a kártevőket támadta volna meg, a párduc hátára ugrott, és a vállába mélyesztette fogait. S a patkányok eközben folyamatosan özönlöttek a macskaházba, és a harc a tömeg meg az erő között folytatódott szomorú vége felé.