| | |
| A nap "Fekete hétfőként" vonult be London történetébe. Szabálytalan időközönként, de egész nap érkeztek jelentések sérülésekről és halálesetekről. A metrótámadás volt a legnagyobb katasztrófa, az iskoláé csaknem a második. Bizarr halálesetek is voltak: egy férfi a garázsba ment a kocsijáért, s a garázs tele volt patkányokkal, egy kisbabát a reggeli napon hagytak sütkérezni kocsijában, vidáman gőgicsélt a fekete állatok láttán, egy pap, aki az üres templomban mondta reggeli imáját, két villanyszerelő, akik egy régi házat kábeleztek át az új bérlők számára, egy nyugdíjas, aki egy új kockaház legfelső emeletén lakott, s csak az ajtaját nyitotta ki, hogy bevegye a házhoz szállított tejet, egy szemetes, aki felemelte a kuka tetejét és két lakmározó patkányt talált odabenn. Voltak csodálatos megmenekülések is. Egy postás, aki egy pincelakáshoz vitt levelet, megfordulva három pár ördögi tekintetet pillantott meg, amelyek a széntárolónál meredtek rá. A patkányok nem támadtak rá, miközben felbukdácsolt a lépcsőkön. Egy brigád dokkmunkás egy barakkba menekült a patkányok elől, onnan egymásra tett dobozokon mászott ki a tetőablakon át a tetőre. Egy tejesember azzal ijesztett el két fekete patkányt, hogy tejesüvegeket vágott hozzájuk, egy háziasszony, akinek a nappalijában nyüzsögtek a patkányok, felrohant az emeletre és a hálószoba ablakán kiugrott az utcára. De a legfantasztikusabb megmenekülés talán azé az újságkihordó fiúé volt, aki, hogy lerövidítse az útját, egy törmelékes területen vágott át és hirtelen harminc vagy negyven óriás patkány között találta magát. Egy tizennégy éves gyerektől meglepő hidegvérrel nyugodtan tovább ment, vigyázva, nehogy valamelyikre rálépjen. Valami rejtélyes ok miatt átengedték, és nem bántották. Valószínűleg senki nem hitt volna a fiúnak, ha nem látja mindezt két munkába igyekvő férfi. A jelenségnek nem volt magyarázata, logikus oka. Stepneyben, ahol a legtöbb támadás történt, az emberek féltek és dühösek voltak. A helyi hatóságokat hibáztatták a helyzetért, mondván, már évek óta halogatják, hogy a megfelelő járványegészségügyi intézkedéseket megtegyék. A régi bombatölcséreket a háború óta nem tömték be, évek óta lebontásra ítélt házak még mindig álltak, a piacok hulladékát, a szeméttelepeket soha nem pucolták ki eléggé. Mindegyik a szenny gyűjtőhelye, a rágcsálók menedéke. A helyi hatóságok a kormányt hibáztatták, szerintük az egészségügyi minisztérium vizsgálatai nem voltak alaposak, nem kaptak elég pénzt a patkányok elleni hadjárathoz, és ezért csak kevés időt és munkát tudtak erre szánni. A kormány nyilvános vizsgálatot rendelt el, amely a felelősséget kerek perec Foskins miniszterhelyettes nyakába varrta. Ő pedig vállalta és lemondott, tudván, hogy ezt várják el tőle. Támadások érték a Ratkill céget is. Hanyagsággal vádolták őket, s a kormány nyilvánosan is megfedte a Ratkillt. A cég azzal védekezett, hogy eddig ismeretlen és kiszámíthatatlan alfajjal van dolguk. S még egy esélyt kértek, hogy megbirkózzanak a fenyegető problémával. Válaszul megtudták, hogy az ország összes rágcsálóirtó társaságát felkérték a probléma megoldására, és hogy ezekkel szigorúan együtt kell működniük. A helyzet politikai vitákra is alkalmat adott. A munkáspárt a konzervatívokat támadta azzal, hogy soha nem törődtek igazán a munkásosztály életkörülményeivel, hogy elhanyagolták a külvárosokat, hagyták, hogy a szemét halomban álljon az utcákon, nem valósították meg azt a tervet (még a munkáspárt javasolta, amikor kormányon volt), amely szerint teljesen új csatornahálózat kiépítésével oldják meg London hulladékgondjait. A konzervatívok szerint a londoni munkások életkörülményei nem romlottak hirtelen, amikor ők kerültek hatalomra, hanem már a korábbi munkáspárti kormány idején is egyre rosszabbak lettek. Statisztikákat idéztek a nagyarányú új fejlesztésekről, amiket nemcsak London keleti részén, hanem a város többi, szegényebb részében is végeztek. A fertőzések száma, mint mondták, hirtelen csökkent. A metró kelet-londoni állomásait ideiglenesen lezárták, amíg az alagutakat nem sikerül teljesen megtisztítani. Az emberek jó része azonban a metróhálózat más szakaszait sem merte igénybe venni, és a csúcsforgalmi időkben kaotikus állapotok uralkodtak a városban. A dokkmunkások ismét sztrájkba léptek, nem voltak hajlandók felvenni a munkát a legjobban fenyegetett területen. A szemetesek sem vállalták a munkát, mondván, hogy a szemétben meglapulhatnak a patkányok. A katonaságot kellett igénybe venni, hiszen a hatóságok nem engedhették meg, hogy ilyen időkben összegyűljön a szemét. Amikor híre ment a fertőzés okozta haláleseteknek is, a helyzet még kritikusabb lett. A kelet-londoni választókerületekben lakók azonnali evakuációt követeltek. A kormány arra kérte őket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, a kormány ura a helyzetnek. A szülők nem voltak hajlandóak iskolába küldeni gyerekeiket, s mint a háború idején, vidékre evakuálták a gyerekeket. Az emberek mérget tettek a pincékbe, kertekbe, szemétládákba, megölve kis patkányokat, egereket és sok háziállatot. Az éttermek kongtak az ürességtől. Jó néhány hentes úgy döntött, hogy egy ideig zárva tart. Túl kényelmetlen volt a gondolat, hogy annyi nyers hús között vannak. Minden olyan munka állt, amelyet a föld alatt kell végezni, s akiknek éjszaka kellett dolgozniuk, most megtagadták a munkát. De a támadások folytatódtak, s továbbra is haltak bele emberek a sérülésekbe vagy a betegségbe. Bár a rágcsálóirtó cégeknek együtt kellett volna működniük, mindegyik próbálta megelőzni a másikat. A mérgek hatástalannak bizonyultak, mivel a patkányok, úgy tűnt, főleg emberi és állati húst esznek. A normál mérgek - cinkfoszfát és arzénoxid - után szódium flúoracetáttal és fluoracetamiddal próbálkoztak, de nem sok sikerrel. Mint az iskola elleni támadásnál kiderült, a gáz a hatékony fegyver, de ehhez zárt helyen kellett elkapni a patkányokat. Gázt juttattak a csatornákba, a régi épületek pincéibe, de amikor a védőruhába öltözött emberek lementek, hogy megnézzék az eredményt, a sok átlagpatkány teteme között csak nagyon kevés döglött óriás patkányt találtak. Harris a lakásának ablakán bámult kifelé, amikor a telefon megszólalt. A kis magánparkot nézte a magas, teraszos házak között. A valaha pompás paloták mostanra alaposan megkoptak. Várta, hogy áthelyezzék egy másik iskolába, most, hogy a St. Michalest, akárcsak a körzet többi iskoláját, ideiglenesen bezárták. Mindig megnyugtató hatással volt rá a békés kis park látványa, és az iskolabeli megpróbáltatások után feszült idegeire ráfért a nyugalom. Fölvette a telefont, amelynek csöngése ismét fölkavarta benne a feszültséget. - Hello, Mr. Harris. Itt Foskins. Harris, miután leküzdötte meglepetését, válaszolt. - Hello, Foskins. Mit tehetek... - Arra gondoltam, talán a segítségünkre lehetne, öregfiú. - Nos, hát természetesen... - Csak néhány kérdést tenne föl az egyik fiú a csapatból. Semmi különös, nem tart soká. Tudja, azt hiszem, maga az egyetlen, aki többször is kapcsolatba került a gyilkos patkányokkal, és életben maradt. Ha be tudna jönni ma délután... - Rendben. De azt hittem, hogy magát... - Elbocsátottak? A nyilvánosság előtt igen. A köznek áldozat kellett. De sajnos, a miniszternek meglehetős szüksége van rám ezekben a napokban, úgyhogy ne vegyen mindent készpénznek, amit az újságokban olvas. Mondom a címet, ahová szeretnénk... Foskins személyesen fogadta, amikor megérkezett a megadott címre ami, mint kiderült, a popfari városháza volt. Harris szerint egy ilyen hadművelet természetes főhadiszállása. Foskins egy tágas tárgyalóterembe vezette. A falakat a körzet nagyléptékű térképei, a metró és a csatornahálózat diagramjai borították, meg az óriás patkányoknak a fotói, egészben és felboncolva; még a nyáladékukat is lefotózták. A szobában zajlott az élet, de Foskins egy asztal körül nyugodtan, csendben beszélgető csoporthoz vezette Harrist. - Uraim, bemutatom Mr. Harrist, azt a tanárt, akiről már beszéltem önöknek. És íme a mi szakértőcsapatunk - folytatta a bemutatást. - A nagyobb kártevőirtó társaságok kutatói, biológusok, a mi közegészségügyi szakértőink, sőt még a hadügytől is van egy pár fickó, akik a vegyi hadviselés specialistái. Harris bólintott. - Elmondom a legújabb fejleményeket, aztán felteszünk néhány kérdést - kezdte Foskins. - Alaposan megvizsgáltuk ezeket a szörnyetegeket, és semmi különöset nem találtunk rajtuk, kivéve persze a méretüket és a szabályosnál valamivel nagyobb agyukat. A foguk is nagyobb a normális patkányénál, de arányban van a testméretükkel. Még a fülük is, amely annyira hosszúnak tűnik, mert csupasz, arányait tekintve normálisnak mondható. A fekete patkánynak amúgy is hosszabb füle van, mint a barnának. És ezzel egy érdekes ponthoz értünk. - Elhallgatott, intett Harrisnak, hogy helyezze kényelembe magát, majd folytatta. - A barna patkányok alighanem eltűntek Londonból. Mivel a barna patkány nem mászik olyan jól, mint a fekete, kevesebb esélye volt, hogy megéljen a városban. Míg a fekete patkányok képesek falakra felmászni, és háztetők közt átugrani, a barna patkányok nehezen jutnak be olyan területekre, amelyeket kerítéssel elzártak előlük. A két fajta évekig harcolt egymással, és most úgy látszik, a feketék nyertek. A barnák nyomát sem látjuk, még a nyáladékukat sem találjuk, amely jelentősen különbözik a feketékétől. - Jogos a feltételezés, hogy a fekete óriás patkányok megjelenése felborította az egyensúlyt - szólt közbe a csoportból valaki. - Igen, mintha egy kis ország hirtelen hidrogénbombához jutna - folytatta Foskins. - Nos, úgy tűnik, teljesen elűzték a barna patkányokat. A csoport egyik ifjú tagjának volt egy olyan ötlete - s közben az előbb szóló férfira nézett -, hogy nagy számban telepítsünk be barna patkányokat, hogy harcoljanak a feketékkel, s számbeli fölényük ellensúlyozza méretüket. Mondanom sem kell, nem szándékozunk Londont a patkányok csataterévé változtatni. A következmények beláthatatlanok volnának. A fiatal kutató elvörösödött és elmélyülten tanulmányozta a körmeit. - Íme az első számú közellenség. - Foskins felemelte egy nagy, döglött patkány fotóját. Rattus rattus. Fekete patkány. Vagy hajópatkány. Trópusi országokban nem ismeretlenek ekkora alfajai. Véleményünk szerint ezek néhány példánya jutott át valahogy hajóval, és itt a mi kis patkányainkkal szaporodott. Tekintve a nehézségeket, feltételezzük, hogy titokban hozták be őket. Az állatkertek tagadják, hogy ők szereztek volna be ilyen állatot, és mivel az egész törvénytelen, nyilván senki sem fog előállni és bevallani, hogy ő tette. - Információkra van szükségünk, Mr. Harris szólalt meg a bizottság egy másik tagja. - Minden érdekel, amit mondani tud ezekről az állatokról. Még egyetlen példányt sem sikerült élve elkapnunk, és maga az egyetlen, aki több alkalommal is szoros kapcsolatba került velük, és életben maradt. Nem ismerjük a szokásaikat, nem tudjuk, hová tűnnek egy-egy támadás után, miért van az, hogy néha egyáltalán nem támadnak, és azt sem, mi okozza az emberi hús iránti vágyukat. A legkisebb különlegesség, amit esetleg észrevett, hasznos lehet a számunkra. Harris elmesélte a patkányokkal kapcsolatos tapasztalatait. Beszélt Keogh-ról, az egyik első áldozatukról, arról, hogyan űzték végig a fiút a csatorna mentén, másztak föl egy majd kétméteres falra, hogy aztán hagyják elmenekülni. Beszélt Ferrisről, a Ratkill alkalmazottjáról, arról, hogy amikor először pillantották meg a patkányokat, azok szabályos alakzatban úsztak, s hogyan állt meg az egyikük a csatorna túlpartján tanulmányozni őket, s tűnt el hirtelen a kerítésen keresztül. - Megijesztették, azért tűnt el? - kérdezte valaki. - Nem. Nem félelem volt. Felemelte a fejét, mintha hirtelen meghallott volna valamit, szinte, mintha hívták volna. De én semmit nem hallottam. Az egyik kutató közbeszólt. - Igen éles hallásuk van. A patkányok megtalálják a kicsinyeiket egy kukoricaföldön úgy, hogy azok alig hallható, éles visítása után mennek. Semmi különös nincs benne. A mi cégünk dolgozik is egy ilyen módszeren, hogy ultrahang segítségével kergesse ki a patkányokat az épületekből. Most kezdtük csak a kísérleteket, de úgy tűnik, működni fog. - Hát, lehet, hogy az volt. De az már furcsa, ahogyan tanulmányozzák az embert. Több alkalommal megtörtént velem, mondhatom, mintha olvasnának az agyamban. Ijesztő. - Elmesélte nekik az iskolai csatát, minden részletét megpróbálta felidézni. Amikor befejezte, csönd volt az asztal körül. - Sajnálom, hogy nem sokat segítettem. - Harris úgy érezte, mintha kihagyott volna valamit, és hiába próbált rájönni, mit. - Éppen ellenkezőleg, Mr. Harris - mosolygott Foskins. - Igazán hasznos volt. Most pedig nem raboljuk tovább az idejét, majd gondolkodunk mindazon, amit elmondott. A fiatal kutató, akire Foskins korábban rápirított, most izgatottan felpattant. - Fertőzzük meg őket - kiáltott fel. Minden szem felé fordult. - Azért nem tudjuk megmérgezni őket, mert csak emberi vagy állati húsra éheznek. De megfertőzhetjük őket. - Mégis, hogyan? - érdeklődött. a kétkedő természetű Foskins. - Megfertőzünk egy csomó állatot: kutyát, macskát, vagy akár barna patkányokat valami igen fertőző vírussal, amely halálos a patkányokra. Nem hiszem, hogy ez gondot jelentene a biokémikusainknak. Aztán szabadon engedjük őket olyan helyeken, amelyeket Mr. Harris megmutat majd nekünk, például a csatorna megfelelő szakaszán. A fekete patkányok megtámadják a megfertőzött állatokat, megkapják a fertőzést és elterjesztik a saját fajtájuk között. Néhány másodpercnyi csönd következett. - Megfertőzhetünk embereket is. Járvány törhet ki - vetette ellen valaki. - Nem, ha a megfelelő vírust használjuk. - Megölheti az összes állatot Londonban és környékén. - Megéri a kockázatot, nem? Újabb csend. - Tudják, talán van benne valami - szólalt meg végül Foskins. A fiatal kutató arcán hálás mosoly villant fel. - Igen, beválhat - hajolt előre egy másik tudós izgatottan. - Túl okosak a nyavalyások ahhoz, hogy mérgekkel csapdába csaljuk őket vagy talán immunisak rájuk. De ha megfertőzzük őket... - De nem patkányokkal - vetette közbe egy másik. Az ötletet talán végső kétségbeesésből kezdték komolyan venni. - Túl nagy lenne a kockázat. A patkányok kiszámíthatatlanok. - Akkor legyenek kutyák. Kölyökkutyák, hogy a patkányoknak könnyebb dolguk legyen. Harris agya fellázadt a gondolatra, hogy kutyakölykökkel etessék a patkányokat. - Miért nem patkányeledelt fertőznek meg? - javasolta. - Mert a vírusnak élő szervezet kell. - Az a kérdés, milyen vírusra van szükség. Még egyetlen élő óriás patkányt sem fogtunk el. Honnan tudjuk, melyik vírus öli meg? - kérdezte Foskins. - Máris van egy ötletem - jelentette egy biokémikus. - Leellenőrizzük a fekete patkányon és reméljük, beválik a nagyokon is. A vita folytatódott, érvek csaptak össze, megoldások születtek. Harris egészen hízelgőnek találta, hogy részt vehet a tanácskozáson, de még mindig piszkálta a gondolat, hogy valamit elfelejtett. - Rendben - zárta le a vitát végül Foskins. Néhány nap alatt megtaláljuk a megfelelő vírust. Bár alaposan ellenőrizni kell - azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem, milyen alaposan -, a jövő hét közepére készen kell legyünk. Addig Mr. Harris, meg a földhivatal egy embere segítségével megkeressük a legmegfelelőbb helyeket a fertőzött kutyák kihelyezésére. Mr. Harris ezen a környéken nőtt föl, és feltételezem, ismeri azokat a területeket, amelyek esetleg a patkányok vackai lehetnek. Addig is folytassák, amin dolgoztak, méreg, gáz, vagy bármi, ami csak az eszükbe jutott. Minden reggel fél kilenckor találkozunk, hogy lássuk, mire mentünk. Van kérdés? Nincs? Helyes, akkor munkára. - Harrishoz fordult. - Meginna velem valamit, Mr. Harris? - kérdezte halkan. Átmentek a városháza előtti úton és beléptek egy sörözőbe, amely a délutáni záróra után most nyitott ki. A késő délutáni napsütés után szemük nehezen alkalmazkodott a helyiség félhomályához. - Mit iszik? - kérdezte Foskins, előhúzva tárcáját. - Sört. - Egy korsót kérek meg egy gint tonikkal. Találtak egy csöndes sarkot és letelepedtek a műbőr székekre. - Egészségére. Koccintottak, majd néhány pillanatig csöndesen ittak. - Azért csodálkozom - szólalt meg Harris. - Min? - Hogy még mindig maga irányítja a dolgokat. - Ahogy a telefonban mondtam, Mr. Harris, az emberek valaki fejét követelték. Mivel én voltam a felelős, nem volt más választás. - Halványan elmosolyodott, szemét nem vette le a pohár karimájáról. - Bűnbakot kellett találni, mindig így szokott lenni. - Aztán mintha lerázta volna magáról a rosszkedvet, a tanárra mosolygott. - De túl jól értek a munkámhoz, hogy nélkülözzenek és ezzel odafönt - tudja, a meghatározhatatlan ők - is tisztában vannak. Az egyetlen hiba, amelyet legutóbb elkövettem, az volt, hogy alábecsültem az ellenséget. Mondhatom, elég komoly hiba. Súlyos következményei lettek. De az adott körülmények között érthető tévedés volt, nem gondolja? Úgy értem, efféle dolog nem mindennap történik, ugye? - Azt hiszem, így van. - Harris magán érezve Foskins tekintetét, hosszan kortyolt a sörből. - Maga is meglehetősen haragudott rám, amikor legutóbb találkoztunk - mondta Foskins. S Harris hirtelen rájött, miért is vonták be a hadműveletbe. Ennyire azért nem volt szükség rá. Ő maga, például, nem nevezte volna felbecsülhetetlennek a segítséget, amit nyújtott. De Foskinssal igazságtalanul bántak. A közönségnek áldozat kellett és a feljebbvalói őt dobták oda. Legalábbis a nyilvánosság előtt. Ő, aki szidta, szimbolikusan megtestesítette a nyilvánosságot. Ő Foskins kontaktusa azokkal az emberekkel, akik kigúnyolták. És most rajta keresztül akarja megmutatni nekik, hogy tévednek. Megmutatni, hogy még mindig ő parancsol, és nagyon, nagyon, nagyon is jól. - Úgy tűnik, egész komoly áttörés történt ma Foskins hátradőlt a széken, arcán széles mosoly terült el. - Nem is értem, miért nem gondoltunk erre korábban. Iszik még egyet? - Most én hozok. - Harris kiitta korsóját és felállt. - Ugyanazt ismét? Amikor az italokkal visszatért az asztalhoz, Foskinst mélyen a gondolataiba merülve találta. Amikor felnézett, csaknem olyan pillantást vetett Harrisra, mintha nem ismerné. - Köszönöm - mondta. - Hát ezt, azt hiszem, megoldottuk, nem? Az élet hamarosan visszatér a normális kerékvágásba. Maga visszamegy az iskolába. Én visszakapom a pozíciómat, persze nem verik nagydobra, az is lehet, hogy egy másik osztályra kerülök. De nem lefokozva. - Belekortyolt a ginbe. - Mondja, miért az EastEnden tanít? Vannak kellemesebb környékek is, nem? - Hazai pálya. - Óh, még mindig itt él? - Nem. Van egy lakásom a King's Cross közelében. - Házas? Biztosan. - Nem. Nem igazán. - Értem. Én az voltam. Foskins belekortyolt az italba és figyelme újra elkalandozott: Harrist kicsit kezdte zavarni, hogy milyen mélabúsra fordult a beszélgetés. - Gondolja, hogy időben kijönnek a megfelelő vírussal? - próbált témát váltani. - Persze. Nem probléma. Ha akarja, ezek a fiúk olyan vírust csinálnak, amitől a légy kanyarós lesz. Csak az idő számít. Tudja, milyen sűrűn szaporodnak ezek a rohadt patkányok? Évente öt-nyolc alkalommal. És az utódok három hónap múlva szaporodásképesek. Maga tanár, kiszámolhatja. Ha nem öljük meg a rohadékokat idejében, ellepik az egész várost. Még egy kör? - Nem, mennem kell. Várnak. - Igen, igen. - Foskins ismét leverten nézett maga elé. - Természetesen. Hát, akkor kora reggel frissen, fiatalosan. - Úgy gondolja, hogy én is jöjjek? - Persze. Maga is benne van, öreg fiú. Az iskola miatt ne aggódjon. Majd én elintézem. Sőt tulajdonképpen már meg is tettem. Biztos, hogy nem iszik még egy pohárral? Helyes. Akkor holnap találkozunk. Harris megkönnyebbülten távozott. Nem tudta volna megmondani, miért nem kedveli Foskinst. Talán éppen kiszámíthatatlan hangulatváltásai miatt. Egyik pillanatban vidám, szívélyes, lényegre törő, a következőben... nincs jobb kifejezés, olyan, mint egy megvert kutya. Csak már lenne otthon, hogy elmesélje Judynak. Foskins mogorván meredt a poharába. Nem maradhatok itt soká, gondolta. Nem kell, hogy ha valaki véletlenül beugrik a csoportból, itt találjon, ahogy egyedül iszom. Rosszul venné ki magát, főleg most. Elgondolkodott a fiatal tanáron. Valószínűleg együtt él egy lánnyal. Nem tűnik homokosnak. Magabiztos. Fiatal. Hasznos lehet ebben a vállalkozásban. Nem nélkülözhetetlen, de legalább meglátja a tanár úr, milyen nehéz egy ilyesfajta tervet megszervezni. Jót fog tenni neki a tapasztalat. Bárcsak több embere lenne tisztában a nehézségekkel, akkor talán nem keresnének olyan vadul bűnbakot az első szorult helyzet után. Nemsokára meglátják, hogy korán írták le az öreg Foskinst. Rendelt még egy italt. Búcsúzóul fogadkozott még egy sort magában, aztán visszament a helyére. Furcsa, hogyan alakulnak a dolgok, morfondírozott. Mindig bizonyítania kell. Egyeseknek könnyen megy, mindig előttük a bársonyszőnyeg, de a többségnek állandó, kemény munkára van szüksége. Nem lazíthat, nem árulhatja el a gyengeségét, mert rögtön akadnak jó néhányan, akik az előnyükre fordítanák. Én mindig is így voltam. Munka, vezetői állás, egyik sem jött könnyen. Ha tudnának az átgürcölt éjszakákról, a tanulásról, hogy lépést tartson, sőt egy lépéssel előbbre legyen. Rosemary tudta. Rá kellett jönnie, elvégre a felesége volt. Bármely más asszony segítséget, vigaszt nyújtott volna, de nem Rosemary. Hamarosan beleunt abba, hogy ő mindenféle papírokkal tölti az éjszakáit. És amikor rájött, hogy az ágyban való vitézkedés sem jön könnyen, még nagyobb volt a csalódása. Ha lett volna gyerekünk, elfoglalhatta volna magát, gondolta Foskins. De még azért is engem hibáztatott. Valamit mégiscsak érezhetett irántam, különben nem tartott volna a dolog tizenöt évig. Tudtam persze, hogy vannak kalandjai, de ez nem nagyon számított, amíg diszkréten csinálta. Még arra is volt megoldás, hogy a kollégák és barátok előtt kigúnyolt. Ugyanazon a hamisan szívélyes hangon visszatréfálkoztam. De ahogy egyre sűrűbbek lettek a viszonyai és egyre kevésbé kezelte diszkréten őket, s ami a legrosszabb, egyre lejjebb engedte a mércét, véget kellett vetni a dolognak. De Rosemary megelőzte, egyszerűen lelépett egy utazási ügynökkel. Egy ügynökkel. Mindent megtettem, hogy elkerüljem a botrányt, de így is híre ment a dolognak. Nem volt más hátra, mint még keményebben dolgozni, még sikeresebbnek lenni, s ezzel elfedni a szégyent, hogy faképnél hagyott egy hűtlen feleség. Hogy felszarvazott azzal a nyavalyás ügynökkel! Hogyan őrizheti meg ilyesmi után az ember a méltóságát? Mégis sikerült felküzdenem magam ebbe a pozícióba. Igaz, ez az ügy a patkányokkal rontott a hírnevemen, de azért a feletteseim nem engedtek távozni. Ők tudják, mit érek. A nyilvánosság pedig le van szarva. És amikor ez a kis epizód lezárult, mindannyian el kell, hogy ismerjék a munkámat. Az a helyzet, hogy minél hatalmasabb valaki, annál könnyebben talál megoldást a problémáira. Csak megfelelő emberekkel kell körülvennem magam, jó koponyákkal, majd ők előállnak a válaszokkal, és enyém a dicsőség. Csak addig nehéz, amíg elérem azt a szintet, ahol ez lehetséges, de ha elértem, könnyű dolgom van. Na, még csak még egy pohárral, aztán talán elmegyek a klubba, elmondom a fiúknak, hogy minden jól alakul, elejtek egy-két célzást az ötletünkről, nem túl sokat, hátha nem válik be, de eleget ahhoz, hogy lássák, az öreg Foskins megint megcsinálta. Ezt kell tennem. Semmi értelme hazamenni az üres házba. A fiúk biztos örülnek, ha látnak. Kiürítette poharát és kilépett a még mindig fényes napsütésbe. Harris naponta megjelent a reggeli értekezleteken, a városházán. Tíz olyan helyet találtak, amelyekről feltételezték, hogy patkányfészek van a közelében, a két végére pedig a biokémikusok előálltak a megfelelő vírussal. Megmosolyogták, hogy a tanár milyen csodálattal nézi a teljesítményüket. - Nem ez volt a probléma - magyarázták. - Évek óta ismerjük ezt a vírust, sőt örököltük a háború után. A németek kidolgozták, hogyan lehet megölni az összes lábasjószágunkat úgy, hogy a népesség megmaradjon. Szerencsénkre a háború véget ért, mielőtt bevethették volna. Azóta is hétpecsétes titok még néhány hasonlóan ronda kis dologgal együtt. Az idő ahhoz kellett, hogy ellenanyagot találjunk. Nem lelkesedtünk az ötletért, hogy kiirtsunk minden állati életet az országban. Végül találtunk egy antitoxint, és egyszerűen beoltjuk vele az állatainkat, vagy az ételükbe, italukba keverjük. Máris jókora mennyiséget előállítottak belőle, mi pedig, biztos ami biztos, dolgozunk egy másik szérumon is, hátha az első csődöt mondana. Teljes biztonságra törekszünk. Az égvilágon semmi okunk feltételezni, hogy az első nem válik be. Foskins gratulált nekik a kitűnő munkához, aztán kitűzték az akció kezdetének idejét. - Nos, uraim, kedd reggel hat órakor rakjuk ki az első fertőzött kutyákat. A nap folyamán mind a kilenc helyszínen végigmegyünk, és az összes kulcsponton otthagyjuk a szerencsétlen, de feláldozandó állatokat. Van kérdése valakinek? - Igen - emelte fel a kezét Harris, majd gyorsan leengedte, ahogy rájött, hogy távollevő tanítványait utánozza. - Nem leszünk-e mi is a patkányok áldozatai, amikor kirakjuk a kutyusokat? - Mindenki védőruhát visel majd, Mr. Harris. Egy ilyen akciónál ez természetes. Azt hiszem, megfelelőnek fogja találni, még ha kényelmetlen is. - Foskins körülnézett. - További kérdések? - Igen - mondta Harris. - Mr. Harris? - Mi lesz, ha nem válik be? - Mi nem válik be? - Az ötlet. - Akkor az Úr irgalmazzon, Mr. Harris. A szürke hajnal homályba borította a régi csatornát. Még egy madár sem zavarta meg a hűvös, reggeli csendet. A piszkos vízen pici hullámok jelentek meg néha az enyhe hajnali szellőben, nekicsobbantak az ember alkotta folyó kőpartjainak. Vékonyka csaholás verte fel a csendet. A parton haladó öt férfi úgy nézett ki, mintha más bolygóról látogattak volna ide. Egész testüket súlyos overall fedte, fejüket sisak az arc előtt üvegablakkal. Ketten közülük egy nagy kosarat cipeltek, melynek fedele fel-felnyomódott, ahogy a kosárban lévő állatok megpróbáltak kiszabadulni. Az egyik férfi intett, s letették a kosarat a földre. - Ez jó lesz első eresztésnek - mondta Harris. Csorgott róla az izzadság a súlyos védőruhában. Felemelte a sisak üvegablakát, hogy a többiek jobban hallják. - Itt pillantottuk meg a patkányokat a legutóbb. Idáig úsztak fel a csatornán, aztán kimásztak és eltűntek azon a lyukon keresztül - mutatott a másik part felé. Kinyitották a kosarat, és három kiskutyát emeltek ki belőle. Harris szeretettel megcirógatta az egyiket. Szegény kis jószág gondolta. Stephen Howard, az a fiatal kutató, akit Harris az első városházbéli találkozón ismert meg, felemelte a sisak üvegét, és kesztyűs kezével megtörölte homlokát. - Szerintem kettőt kössünk meg, a harmadikat engedjük szabadon. Így a legvalószínűbb, hogy a patkányok rájuk találnak. Harris nézte, amint fémrudat vernek a sáros csatorna partján futó kemény ösvénybe, és hozzáláncolnak két kutyust. - Jól van picim, te mehetsz, amerre akarsz. Letette a kiskutyát, és gyengéden meglökte, de az a kezéhez bújt, megnyalta, és szeretettel nézett fel rá. - Gyerünk, fiú. A hazáért és a királynőért. A kiskutya a hátsó lábaira állt, és úgy nézett fel Harrisra. - Te jó ég - morogta Harris -, nehezebb lesz, mint gondoltam. Howard nyers húst húzott elő a kosárból. - Majd ezzel elcsalom. Patkánycsalinak van szánva, de miért ne legyen a szerencsétleneknek egy utolsó jó falatuk. Elcsalom vele a hídhoz, és otthagyom, hagy lakomázzon. Na, gyere, kisöreg. - A kutya orra elé tette a húst, és csak néhány centire tartva a csattogó állkapcsoktól, maga után csalta a kölyköt. - Ne menjen túl messzire - kiáltotta utána Harris, amikor a furcsa öltözetű alak eltűnt a híd alatt. Aztán a többiekkel nyers húst szórt a két maradék kölyöknek, érezzék ők is jól magukat. Rohanó lábak zajára figyeltek föl, Howard futott feléjük, közben izgatottan integetett. Először nem értették, mit kiáltoz, de amint a híd felé mutatott, rájöttek, miért igyekszik minél távolabb kerülni a hídtól. Fekete árnyékokat láttak a híd alatt nyüzsögni a kutyus körül, amely máris szánalmasan szűkölt. Harris ösztönösen arra indult, de egy kéz visszatartotta. Bólintott. Mit számít egy kiskutya élete, ha számtalan emberéletet menthetnek meg általa? De akkor is szörnyű halálnak teszik ki a szegény kis jószágot. Hirtelen egy csapat patkány a menekülő tudós után vetette magát. A leggyorsabb hamarosan utolérte a nehéz ruhájában ügyetlenül botladozó férfit, és a lábába kapott, de még a borotvaéles fogak sem hatoltak át a védőruhán. Howard tovább futott, magával ráncigálva a lábán csimpaszkodó állatot. - A sisak! - üvöltötte felé Harris. - Csukja le az ablakot. Howard meghallotta, és azonnal lehúzta az üveget. Megbotlott, amikor egy másik patkány a másik lábának ugrott, de sikerült talpon maradnia. A kis csoport döbbenten nézte, amint egy harmadik patkány felfut a hátán, és a fejvédőjére csattint. Howard nagy puffanással esett el, egyik kezével a csatorna vizébe csapva. Feltérdelt, de addigra már patkányok borították egész testét. Hiába próbálta lerázni őket, óriási piócaként kapaszkodtak rá. Aztán bekövetkezett, amitől Harris tartott, a kemény anyag kezdett szakadozni. Előrerohant, a másik három ember követte. Ahogy Howardhoz értek, kezdték lerángatni róla a patkányokat, ám azok ügyet sem vetettek a kapott ütésekre, vadul cibálták a ruhát. Harris kettőt a csatornába rúgott, remélve, hogy eléggé elkábultak, hogy megfulladjanak, s nem törődve a ráakaszkodó patkányokkal felrángatta a tudóst, és maga után cibálta a parton. Ahogy egyre több patkány támadta őket, nemsokára mindegyikük a saját életéért harcolt. A kerítésen lévő rés felé menekültek, s némi segítséget jelentett, amikor az üldözők a vonyító kutyákhoz és a kiszórt nyers húshoz értek, mert a patkányok lelkesen a könnyebb prédára vetették magukat. - Vissza a kocsihoz - hallott Harris egy fojtott kiáltást. - Ott vannak a gázpatronok. Most, hogy a patkányok jó része lemaradt, könnyebb dolguk volt. Egymást kölcsönösen segítve elérték a rést, és keresztülmásztak rajta. A rájuk csimpaszkodó patkányok hirtelen leugrottak, mintha éreznék, hogy veszély fenyegeti őket, mihelyt elhagyják a csatorna körzetét. Harris leküzdve undorát, rávetette magát az egyikre, mielőtt az elmenekülhetett volna. Egyik kezével a nyakánál ragadta meg, a másikkal a hátsó lábainál, és felemelte. - Itt egy élő példány - kiáltotta, szorosan tartva a kapálódzó állatot. - Óriási - lelkendezett Howard, s odaugrott, hogy segítsen. Az óriás patkány rettentő erős volt és vadul küzdött, de a két ember keményen fogta. Ám a többi patkány, amely nem menekült még el, hirtelen visszafordult és nekik támadt. Három társuk rugdosva próbálta visszaverni őket, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy hiába, hacsak nem kapnak segítséget. A furgonban lévő társaik, látva mi történik, beindították a motort, feléjük száguldottak, majd csikorgó kerekekkel álltak meg mellettük. A furgon hátsó ajtaja kipattant, az emberek bemásztak, a patkányok pedig rájuk akaszkodtak, vagy beugrottak az autóba. Fülsiketítő volt a zaj még a védőruhán keresztül is. A kutyák vadul ugattak kosaraikban, a patkányok a maguk jellegzetes éles visítását hallatták, az emberek kiabáltak, vagy üvöltöttek dühükben. Harris a sofőrre nézett, és meghűlt benne a vér. A férfin nem volt kesztyű és sisak. Rákiabált, hogy fedje el kezét és fejét, de az nem hallotta a zajban. Lerugdosták a kocsiba ugró patkányokat, és előszedték a gáztartályokat. Harris és Howard nem engedte el foglyát, bár a harapások, ha nem is hatoltak át a ruhán, de fájdalmasan csípték a húst. A kocsi elindult. Patkányok űzték őket, s ugrottak fel nyitott ajtaján. Visszarugdosták őket, le a kocsiról, míg végre sikerült becsukni az ajtót. Először egy patkányra csapták, amelyet aztán egy durva rúgással lerepítettek, utána tudták rendesen bezárni. Az egyik patronból kiengedték a gázt, hogy elbánjon a furgonban rekedt és még mindig vadul támadó patkányokkal. - Ezt ne - szólalt meg Howard. - Keressenek valamit, amibe beletehetjük. Élve van szükségünk rá. Egy fém szerszámosdobozt ürítettek ki, abba dugták a megvadult patkányt, aztán jól bezárták a fedőt. A kocsi hirtelen irányt változtatott. A vezetőre néztek. Az a csupasz kezéről próbált lerázni egy fekete szörnyeteget. Gázt lövelltek a patkányra, s az állat kisvártatva a vezető lábához esett a földre. A sofőr bal keze bénán lógott alá, a férfi fájdalomtól nyögve, jobb kézzel vezetett tovább. A kocsiban körbefújt gáz másodpercek alatt végzett a legvadabb patkányokkal is. - Elég lesz a gáz - kiáltotta Howard. - Nehogy a kutyákat is megöljük vele. Ahogy a legutolsó patkány is botladozni kezdett, majd megmerevedett, az emberek levették védősisakjaikat, és a sebesült sofőrre néztek. Tudták, hogy halálra van ítélve. - A másik kocsi szorosan mögöttünk van - kukucskált ki Howard a hátsó ablakon. - Most már elég messze vagyunk, nyugodtan félreállhat, hogy megnézzük a sebét - mondta a sofőrnek, de közben Harrisra pillantva lopva megrázta a fejét. A furgon félrehúzódott a járda mellé, a másik követte. Kinyitották az ajtókat, az elcsigázott emberek kimásztak, boldogan szívták be a friss reggeli levegőt a gáz kesernyés füstje után. Harris a kocsi oldalának dőlt. Szédült, rosszul érezte magát. - Ez a gáz, egy embert is megöl, ha sok van belőle, főleg ilyen zárt helyen. Szerencse, hogy rajtunk volt a sisak. A vezető is ettől ilyen kába, nem a sebtől, pedig ő a nyitott ablak mellett ült. - Tudja a szerencsétlen, hogy meg fog halni? - kérdezte Harris. - Most már mindenki tud a betegségről, Mr. Harris. Tudatában volt a kockázatnak, és vigyáznia kellett volna. - Hát, lehet; hogy magának is pechje volt - mutatott Harris a Howard védőruhájában lévő szakadásra. A tudós elsápadt, és a résre tette a kezét. - Nem hiszem, hogy megharaptak, de az egész testem csupa zúzódás a fogaiktól. Te jó ég! - A szürke overall cipzárjával babrált, majd sietve lehúzta. Megkönnyebbülten látta, hogy a ruha, amit a védőruha alatt visel, sértetlen. Nagyot sóhajtva dőlt a furgon oldalának. Végül megszólalt: - Vigyük be a szerencsétlent a kórházba, nem mintha sokat tehetnének, aztán folytassuk a munkát. Csak további védelmet kérek Foskinstól. Remélem, a többi helyszín, amit kiválasztott, Harris, biztonságosabb lesz. Harris halványan elmosolyodott. - Maradt még egyáltalán biztonságos hely? Még három alkalommal támadták meg őket aznap a patkányok. Harris mind testileg, mind lelkileg teljesen kimerült, mire este hazaért. Az idegei pattanásig feszültek az átélt szörnyűségektől. Belevetette magát egy karosszékbe, és elmesélte Judynak az eseményeket. - A csatorna volt a legrosszabb. Meglehetősen megrázott minket, főleg, hogy a sofőr megsérült, utána óvatosabbak voltunk. A csatornától a dokkokhoz mentünk. Még soha nem láttam ilyen kihaltnak az utcákat. Kiraktuk a csalétket és elpucoltunk. - Vigyázott, hogy ne említse a kiskutyákat, nem akarta felzaklatni a lányt, aki nagyon szerette az állatokat. - Egy helyen, egy sikátor bejáratánál állítottuk le a kocsit, és gyalog vittük le a csalétket a folyóhoz. Amikor megfordultunk, hogy visszamenjünk, láttuk, hogy elvágták az utat a rohadékok. Egy csatornarácson özönlöttek kifele. Nem álltunk meg gondolkodni, Howard, mint akit puskából lőttek ki, átrohant rajtuk, mi pedig utána, rugdosva, taposva, és hálát adva az égnek a védőruháért. Bemásztunk a kocsiba, és elhúztuk a csíkot. - Tudod, az a furcsa - folytatta -, hogy a városházán ülve, tervezgetve, hallgatva a jelentéseket, nem voltunk igazán tudatában, milyen rohadt a helyzet. A mai nap kellett hozzá, hogy teljesen felfogjam. Az utcák gyakorlatilag kihaltak voltak reggel, és később is csak csoportokban meg kocsiban láttam embereket. Utána megkaptuk a fegyveres kíséretet, amit Foskins megígért. A hadsereget vetették be. Két teherautónyi katona jött velünk vízágyúkkal, lángszórókkal, gázzal meg mindennel. Határozottan jobban éreztük magunkat. - Így kellett volna indulni is - szakította félbe Judy. Nem Harrisra haragudott, hanem Foskinsra, akinek hatalom volt a kezében. - Tudom - felelte Harris. - Alábecsültük őket. Minden információnk dacára mindössze nagyon veszélyes kártevőknek tartottuk őket, és nem annak a mindent elárasztó erőnek, amivé váltak. Még a metróbeli vérfürdő és az iskola elleni támadás után sem vártuk, hogy egyetlen nap ilyen sokkal találkozunk. Igaz, hogy a legvalószínűbb helyeket választottam, mégsem készültem fel rá, hogy ilyen sokszor találkozunk velük. Hidd el, Judy, ha ez nem sikerül, az egész környéknek vége. - És mi van, ha máris túl késő? - borzongott meg Judy. - Te magad mondtad, milyen gyorsan szaporodnak. Mi lesz, ha elárasztják egész Londont? Harris egy ideig csendben ült, mielőtt válaszolt volna: - Akkor viszlát, London. - Drágám, utazzunk el! Te mindent megtettél, segítettél, amennyit csak lehet. Magad mondtad, hogy nincs is igazán szükség rád, csak Foskins lelkének esik jól. Hagyjad, csinálják csak nélküled! Menjünk, mielőtt rosszabb lesz! - Ugyan Judy, tudod, hogy lehetetlen. Hová mennénk? - Egy ideig Hazel nénihez. Áthelyezhetnének az ottani iskolába, és én is kibírnám, ha egy ideig boltban kéne dolgoznom. Az összes iskola túlterhelt vidéken az evakuálások óta és sírnak, hogy menjenek le a tanárok is Londonból. - Nem, drágám. Most nem mehetek. Tudod, ahogy ma állig felfegyverzett katonák kíséretében, azokban a röhejes űröltönyökben végigmentünk ezeken a helyeken, csupa olyan helyen, amelyet gyerekkorom óta ismerek, amelyek részei az életemnek, tudtam, hogy végig kell csinálnom. Tudom, hogy bután hangzik, de hozzám tartoznak. A többiekhez nem. Foskinstól és a többi minisztériumi fejestől akár idegen ország is lehetne. Nem mondom, hogy szeretem ezt a környéket, vagy hogy a véremben van. Nem mondok semmi ilyen gennyeset. De igenis érzek némi felelősséget iránta. Érted? - Igen. Értem. - Judy Harrisra mosolygott, és az arcához emelte a férfi kezét. - Te butus. Harris vállat vonva elmosolyodott. - Mi történt még ma? - kérdezte a lány. - Egy iskolaudvaron egy kutyát támadtak meg. Egyenesen közéjük hajtottunk, és megállás nélkül dobtuk ki a csalétket. - Újra látta maga előtt a szörnyű látványt, amikor társai kidobták a furgonból a kutyakölyköket a nyüzsgő patkányok közé. Később egy lebombázott templomba mentünk, ahol két ember csontvázát találtuk. Nem lehet megmondani, kik voltak, s mióta vannak ott. A csontok túl tiszták ahhoz, hogy rég ott legyenek, ruhának nyomát sem láttuk. Egymást átölelve feküdtek, mint a szeretők. Épp kezdtük kirakni a csalit, amikor sikoltást hallottunk. Az egyik emberünknek a nyakára akaszkodott egy patkány. Mint az őrült rohant fel és alá. A védőruha szerencsére megmentette a komolyabb sérüléstől, de a félelme ragályos volt. Mindannyian pucoltunk kifelé. Ketten a segítségére siettek, de csakhamar ők is bajban voltak. Mindhárman patkányokkal elborítva rohantak ki a bejáraton, és vízsugarat kellett a nyílásra irányítani, hogy több patkány ne jöjjön ki. A katonák a bajonettjeikkel szabadították meg a három embert a patkányoktól. El akarták árasztani a helyet gázzal, de Howard nem engedte. Kivételesen azt akartuk, hogy élve maradjanak a nyavalyások, hogy elterjeszthessék a vírust. Ezután nem sok gondunk volt, bár találkoztunk patkányokkal. Elővigyázatosabban dolgoztunk, olyan közel maradtunk a kocsikhoz, amennyire csak lehetett; és az első jelre beugrottunk. Sajnos, egyikünk sem bizonyult valami bátornak. Túlságosan is tudatában voltunk a kockázatnak. - Nem halott hős kell nekem - mondta Judy. - Hidd el, nem leszek. - És most mi történik? - Várunk. Megvárjuk, amíg a vírus hatni kezd, aztán már nem tart soká, hogy elterjedjen a járvány. Azt mondják, néhány héten befúl eldől a dolog. - És ha nem válik be? - Az már nemcsak az East-End problémája lesz. A patkányok elárasztják majd egész Londont. És akkor nem szívesen lennék itt. |