Fél kilenc volt. Még javában tartott a hétfő reggeli csúcsforgalom. A metró utasai reggeli újságjukba vagy egy könyvbe temetkeztek; aludtak vagy szunyókáltak; csevegtek vagy elmélkedtek; ültek vagy álltak. Némelyik még fel is nevetett olykor. Kishivatalnokok válla igazgatókéhoz ért, gépírólányok modellekhez szorultak, hivatalsegédek irodistákhoz, irattárosok programozókhoz, fehérek feketékhez. A férfiak nyíltan vagy titokban bámulták a lányok lábait, a lányok pedig visszanéztek rájuk, vagy úgy tettek, mint akik nem veszik észre a mohó tekinteteket. Az agyak a kezdődő héttel voltak tele, vagy az elmúlt hétvégén elmélkedtek, netán teljesen üresek voltak.

Jenny Cooper ült, és egy női magazint olvasva el-elmosolyodott, milyen nevetséges helyzetekbe tudnak egyes lányok keveredni. Nem mintha a válaszok többsége különb lett volna. Érdeklődés nélkül lapozgatta az újságot, s gondolatai visszatértek a szombat estére és a bulira, amin részt vett. Alig várta, hogy elmondhassa a barátainak. Főleg azt a klassz krapekot, aki hazavitte. Mit fog szólni Marion, aki után százával futottak a pasasok, és aki ezt mindig eszébe is juttatta a többi lánynak? Jenny csunyuskának látta magát, szemei túl kicsik voltak és túl közel egymáshoz, az orra egy kicsivel hosszabb a kelleténél. Igaz, a lábai jók, hosszúak, nem soványak, nem is vastagok. A haja sem mutatott rosszul. Szép, göndör fürtök, lágy szín. És az arca is elég vonzó, ha nem mosolygott túl szélesen. És ennél a srácnál igazán jó volt, mondta is neki. Voltak eddig is barátai, de egyik sem ütötte meg azt a mércét, akivel, mondjuk, Marion szóba állt volna. Jenny kedvelte őket, de egy kicsit mindig szégyellte magát, amikor elvitték valahová. De ez a fiú más. Legalább olyan jóképű, mint Marion akármelyik udvarlója, sőt a legtöbbnél jobb is. És ma ismét találkozik vele. Alig várta, hogy megmutassa a barátainak. Marion el fog sárgulni az irigységtől.

Violet Melray a Jenny melletti ülésen történelmi szerelmes regényt olvasott. Imádta a szerelmes regényeket. Mindig tökéletesen tudta, mit érez a hősnő egy-egy helyzetben, átérezte szenvedésüket, csalódásukat, örömüket. Magában sóhajtott, amikor a hős, miután elvesztette vagyonát, gonosz feleségét, majd jobb karját egy vadászbalesetben, most visszatért a nőhöz, aki igazán szerette, a hősnőhöz, aki oly lágy és tiszta volt, aki keblére ölelte és vigasztalta gyászában a férfit, azt, aki egykor elárulta s akinek most olyan nagy szüksége volt rá. Violet emlékezett, milyen romantikus volt George, amikor még csak udvarolt neki. Virágot, kis ajándékokat vitt neki, verseket írt. És azóta is milyen gondos volt. De most tizenhat év és három gyerek után hajlamosabb volt megpaskolni szeretettel a felesége hátát, mint az állát megcsiklandozni. De jó ember volt. Becsületes, de puha.

Jó férj volt és jó apja a gyerekeknek, mindig hűséges, mindig türelmes. Szerelmük lehiggadt az évek során, nem megkopott, mint annyi páré. Csak ne volna olyan józan! Minden problémához értelemmel közelít, s nem érzelemmel, az érzelmeket gondosan méricskéli, nehogy túl sokat mutasson. Csak egyszer lepné meg valamivel, csinálna valami váratlant! Viszonyt persze ne kezdjen, de legalább nézzen meg egy-egy nőt. Vagy lelkesedjen a lóversenyért. Jöjjön haza egyszer részegen! Vagy verje orrba a bátyját, Albertet! De nem, soha nem fog megváltozni. És igazából nem is tehet róla, hogy a feleségére így rájött a vágy, a romantikus kaland, egy kis ragyogás után. Negyvenkét évesen már túl lehetne az ilyesmin. Most, hogy a srácok iskolások, és el tudják látni magukat délután, nem sok dolga maradt, csak a részidős állása egy biztosító irodájában. A férfiak elég nehézkesek voltak, de a lányok némelyikével jól el lehetett röhögni. Ez legalább lefoglalta. Amikor pedig a srácok hazajöttek az iskolából, meg George a munkából, úgyis volt elég dolga. Ne felejtsek el elmenni az ebédidőben Smith-hez azért az új könyvért, gondolta.

Henry Stutton megragadta a kapaszkodót, amint a szerelvény egy kanyarba ért. Hiába próbálta elolvasni az összehajtogatott újságot, ahányszor ki akarta nyitni, vagy lapozni próbált, mindig csaknem elvesztette az egyensúlyát. Végül föladta és az előtte ülő nőre nézett, aki elmélyülten olvasott. Vajon melyik megállónál száll le? Még nem, aki könyvet olvas, messzire megy. És az a fiatal lány mellette? Nem. Valami irodában dolgozhat, nem száll le a City vagy a West-End előtt, és még csak a Stepney Greennél járnak. Évek során Henry szákértője lett annak, ki hol lakik. Reggel kevésbé vált be a dolog, ritkán jutott ülőhelyhez, de hazafelé mindig a mellé az ember mellé helyezkedett, akiről feltételezte, hogy a leghamarább leszáll. A színes bőrűek általában nem mennek messzebb a West Hamnél, a jól öltözött emberek gyakran átszállnak a Mile-Endnél a Central Line-ra. Stutton húsz éve volt tisztviselő egy ügyvédi irodában. Nem túl érdekes, de kényelmes élet, és sok mindenre megtanította. Az élet a maga megszokott rendjében csordogált az irodában. Itt nem voltak gyilkossági esetek, sem nemi erőszak, sem zsarolás. Többnyire válások, sikkasztás vagy házak adásvétele jelentette a munkát. Csupa biztos dolog. De többnyire monoton, gyakran unalmas feladatok. Biztonság! Örült, hogy nem házasodott meg és a saját életét élheti anélkül, hogy gyerekek, iskola, szomszédok, vagy nyaralás miatt kéne aggódnia. Meggyőződése volt, hogy az ember a saját dolgaival törődjön, és ne avatkozzon mások ügyeibe. Elege volt ebből az irodában, bár érzelmileg ott sem keveredett bele. A-templomi kórus volt a társasági élet egyetlen formája, amelyet élvezett. A heti egyszeri próba és az, hogy vasárnap reggelenként kiénekelte szívét, volt a legtöbb, ameddig elment.

- Na tessék- mondta valaki. - Megint húsz perc késés. - Tévedett. Negyvenöt percig ültek vagy álltak és hallgatóztak idegesen, miről beszél a vezető a diszpécserrel a rádión. Henry Stutton, Violet Melray és Jenny Cooper az első kocsiban voltak, és elég jól hallották a vezető válaszait. Valamit látott a sínen, nem volt benne biztos, mi az, de elég nagy volt, azért fékezett és kikapcsolta az áramot. Miután úgy döntöttek, hogy akármi is volt az, ember vagy állat, nyilván megölte a vonat, tehát nincs mit tenni, mint továbbmenni. Csak az volt a baj, hogy nem kapott áramot. Mintha az, amit elütött, valahogy megrongálta volna a vonatot, bár a vezető ebben kételkedett. Talán egy hibás kábel? Hallott már olyat, hogy patkányok átrágtak kábeleket.

A vezető beszélt a központi irányítóval is, ahol azt mondták, hogy várjon, amíg meg nem keresik, és ki nem javítják a hibát. De amikor füstszagot érzett, úgy döntött, hogy a saját felelősségére cselekszik. Az utasok is megérezték a füstöt, és rosszat sejtve szimatolni kezdtek.

A következő állomás, Stepney Green nincs messze. Leszállítja őket és elvezeti az alagútban. Veszélyes lehet ennyi utassal a sötétben, de még mindig jobb, mintha pánikba esnének a fülkékben. Már most izgatott kiáltozást hallott a következő kocsi felől. Megmondta a diszpécsernek, mi a szándéka, aztán kinyitotta az ajtót. Az utasok aggódó tekintettel néztek rá.

- Minden rendben van - nyugtatgatta őket, önbizalmat tettetve. - Valami kisebb hiba, ennyi az egész. Elgyalogolunk az alagútban a legközelebbi állomásig. Nincs messze, és a sínekben nincs áram.

- Minden rendben, uram. Semmi ok az aggodalomra. Hamarosan rendbe hozzuk. - Elindult a kocsi vége felé. - Csak értesítem a többi utast, aztán átvezetem magukat az alagúton. - Eltűnt a másik kocsiba vezető ajtóban, miközben zavart csend ült a rémült reggeli utasokra.

Néhány perc múlva sikolyt, majd kiáltozást hallottak. Az összekötő ajtó kivágódott, és utasok özönlöttek be a zsúfolt kocsiba. Égés szaga követte őket. A hisztéria legalább olyan gyorsan terjedt, mint a tűz.

- Jaj, bocsánat. Borzasztó - morogta, s szemüvege az orra végére csúszott. De ez alkalommal az emberáradat megakadályozta, hogy lekászálódjon az ijedt nőkről. Kénytelenek voltak összefonódva maradni, amíg a vonatot elárasztó, füsttől megrémült férfiak és nők eltülekedtek mellettük. Verekedés tört ki, amikor egyesek úgy érezték, hogy mások gátolják őket a menekülésben. A szerelvény ajtajait végig felfeszítették, és az utasok a sötét alagútba ugrottak, néhányan a falnak csapódtak, és legázolták őket az utánuk jövők.

Violet lélegzetért kapkodott a tisztviselő súlya alatt, míg Jenny megpróbált kiszabadulni.

- Borzasztóan sajnálom, hölgyeim - mentegetőzött Henry. - Nem tudok mozdulni. - Ha... ha várunk egy kicsit, biztos vagyok benne, hogy a tömeg elvonul, és nyugodtan leszállhatunk a vonatról. Nem hiszem, hogy a tűz erre terjedne. Rengeteg időnk van. - Henry furcsamód teljesen nyugodtnak érezte magát. Legalábbis ahhoz képest, mennyire nem kalandos életet élt, elmélkedett a saját higgadtságán. Gyakran elgondolkodott, vajon tudna-e bátran viselkedni vészhelyzetben, és most, amikor az emberek pánikba estek körülöttük, és sikoltozva tülekedtek, egészen meglepődött, mennyire nem fél. Kellemes érzés volt.

- Na, azt hiszem, már fel tudok állni. - Henry felállt, majd felsegítette a nőt és a lányt. - Javaslom, hogy maradjunk együtt, hölgyeim. Amikor az alagútba érünk, megfogjuk egymás kezét, és végigmegyünk a fal mellett. Én megyek előre.

A kocsi elejébe vezette a két sápadt nőt. A sikoltozás hirtelen felerősödött. Az alagút homályában vergődő, küzdő alakokat pillantottak meg. Annyian voltak odakint, hogy nem lehetett igazán kivenni, mi történik. Henry látott egy köcsögkalapos férfit, amint valami feketeséggel az arcán eltűnik az ablak alatt. Amint elérték a vezetőállás nyitott ajtaját, látták, hogy az emberek egy része miért próbál meg visszajutni a vonatra, de útjukat elállják azok, akik még mindig leszállni akarnak.

- Na lássuk csak - mondta félig magának-, kell, hogy legyen itt valami lámpa vagy zseblámpa. Aha, ez jó lesz. - Lehajolt és a sarokból fölvett egy hosszú, gumibevonatú zseblámpát. Hirtelen kaparó zajt hallott a nyitott ajtó felől, s arra fordult. Valami sötét kuporgott az ajtóban. Henry felkapcsolta a lámpát, és arrafelé irányította a fénysugarakat. Jenny felsikoltott, ahogy a fény megcsillant az ördögi szemeken. Henry ösztönösen, anélkül, hogy tudná mit tesz, kirúgott a lábával és a fején találva a patkányt, lerepítette az alagútba.

- A fekete patkány, amiről az újságban írtak - kiáltott fel rémülten Violet. Jenny sírva fakadt, arcát az idősebb nő vállába temette. Henry levilágított a sötétbe a zseblámpával, és megdermedt az előtte levő látványtól. Az alagútban emberek rohantak összevissza s harcoltak kétségbeesetten, miközben több száznyi fekete patkány tépte, harapta őket a vérszomjtól teljesen megvadulva. Gyorsan becsukta az ajtót, és visszanézett a szerelvénybe. Látta, hogy a patkányok már behatoltak a vonatba, és most azokat támadják, akiknek nem sikerült leszállniuk, vagy visszamásztak. Becsapta az összekötő ajtót, és lekapcsolta a lámpát.

- De csöndben kell maradnia - mondta Henry, kezét gyengéden a lány vállára téve. - Nem szabad meghallaniuk minket. Azt hiszem, eltörtem annak az ördögnek a nyakát, az nem próbálkozik újra. Azt javaslom, hogy üljünk a padlóra és amennyire lehet, maradjunk csendben. Leültette a szipogó lányt, és újra kinézett az ablakon. Megbánta. Ezt a látványt nem fogja elfelejteni, ameddig csak... gyorsan kizárta agyából az élet és halál kérdését. Amit látott, kész lidércnyomás volt. A pokol egyik jelenete. Vérrel borított végtagokat látott, szétszakított arcokat, széttépett testeket. Egy férfi szinte vele szemben mereven egyenesen állt a falnál, szemei élettelenül meredtek a semmibe, csupasz lábain három nagy patkány lakmározott. Egy teljesen meztelen kövér nő szánalmasan sírt, miközben két, dús melleire kapaszkodó patkányt püfölt. Egy tizennyolc év körüli fiú lábait a falhoz szorítva megpróbált a vonat tetejére mászni. Egy vaskos patkány felszaladt a falon és az ölébe vetette magát. A fiú a földre esett, és csakhamar sikoly hasított át a levegőn. Segélykiáltások hasogatták Henry agyát. S mindez az alagút sötétje előtti félhomályban... rohanó, szőrös fekete lények, amint felfutnak a falakon, s onnan vetik magukat áldozatukra, és csak akkor pihennek meg, amikor az már nem mozog, hogy lakmározzanak belőle.

- Várunk egy ideig, meglátjuk, mi lesz. Nyilván küldenek valakit az alagútba, hogy megtudják, mi történt. Nem tarthat soká. - Megpaskolta Violet kezét. Titokban kezdte élvezni az asszony ijedtségét. A múltban mindig egy kicsit szégyenlős volt a másik nemmel szemben, de most, a káosz kellős közepén természetének új oldalát ismerte meg. Valami büszkeség kezdte elmulasztani a félelmét.

A sikoltozás hirtelen abbamaradt. Néhány másodpercig nem mozdultak, fülüket hegyezve figyeltek. Aztán sóhajokat hallottak. Egyetlen hosszú sóhajjal kezdődött, ahhoz csatlakozott a többi. Hamarosan az egész alagút visszhangzott a tragédia hangjaitól, az elhaló segélykérésektől. De nem volt több sikoly. A metsző sürgősség eltűnt a hangokból. Mintha a megcsonkított emberek - már amelyikben volt még élet - tudnák, hogy rosszabb már nem jöhet. A szörnyűség megtörtént, most már élnek vagy halnak.

- Azt hiszem, elmentek. - A nő és a lány felé fordult. - Nem látom őket.

- Szerintem megijedtek a tűztől és elmentek. Kimegyek és utánanézek. Aztán visszajövök magukért.

- Ne hagyjon itt minket - kapaszkodott Violet a karjába. Henry rámosolygott, és a vöröses fényben szemügyre vette a nőt. Jól néz ki, gondolta. Nyilván házas, gyereke van. Máskor ügyet sem vetne rám. Kár.

- Muszáj lesz, drágám. Itt nemsokára megfulladna. - A füst egyre erősebb lett. - Most már biztonságos, meglátja. - Henry Violet segítségével talpra erőltette a lányt. - Szeretném, hogy amikor kimegyünk, nem néznének körül. Csak kapaszkodjanak belém, és nézzenek egyenesen előre. És kérem, bízzanak bennem.

Óvatosan kinyitotta az ajtót és zseblámpájával bevilágított az alagútba, bár már nemigen volt szükség rá a vonatról jövő vöröses fény miatt. Ameddig csak ellátott, testeket látott elszórva, némelyik még mozgott, próbált elkúszni a vonattól, mások mozdulatlanul feküdtek. Mintha kis árnyékokat is látott volna köztük mozogni, de nem volt biztos benne, nem a remegő láng csapja-e be a szemét.

- Induljunk, hölgyeim. Ne felejtsék, amit mondtam és csak maguk elé nézzenek. Nem szabad megállniuk semmiért és senkiért. - Bár könyörületes ember volt, tudta, hogy végzetes lenne, ha megpróbálnának most segíteni, a sérülteken. Később kell megmenteni őket.

Lemászott és felnyúlt, hogy lesegítse a fiatal lányt, aki nem tudott úrrá lenni remegésén. Lágyan beszélt hozzá, nyugtatgatta, próbálta lecsitítani a feszült idegeket. Violet rámosolygott. Félt, de úgy döntött, ennek a kedves kis embernek a kezébe teszi az életét. Előrehajolva mentek előre, magasabban füstösebb volt a levegő. Henry haladt elöl, a lány követte, arcát a férfi hátára hajtva, s rögtön mögötte Violet, karjával átkarolva Jennyt.

Tudta, hogy nem állhat meg; a lány és a nő élete is tőle függ. Majd visszajön a mentőkkel. Most az a kötelessége, hogy ők hárman kijussanak, és értesítse a rendőrséget a következő állomásról. Visítást hallott és valami puha mozgott a lábai alatt. Levilágított a zseblámpával és egy patkányt pillantott meg. Több is volt körötte, de nem olyanok, mint azok, amelyeket korábban látott. Ezek kisebbek voltak. Normálisak. Csúnyák, de normálisak. Rúgott egyet és az állat elszaladt, de rögtön egy másik ugrott előre és harapott Henry nadrágjába.

Szerencsére csak az anyag szakadt, és Henrynek sikerült gyorsan a falhoz lendítenie lábát, amitől a patkány szorítása engedett, és az állat a földre huppant. Lábával erősen rátaposott, és döbbenten hallotta a kis csontok törésének recsegését.

- Minden rendben - szólt Henry gyorsan. - Ezek rendes patkányok. Veszélyesek, de messze nem annyira, mint a nagyok. Valószínűleg jobban félnek tőlünk, mint mi őtőlük.

Félelme dacára Violetben egyre nőtt a csodálat a kis ember iránt. A vonaton korábban persze észre sem vette. Az a fajta volt, akit nem szoktak észrevenni. Egy arc a sok közül. Az a fajta férfi, akiről senki nem sző álmokat. Nem kelti fel az érdeklődést. De idelent, ezen a szörnyű helyen milyen bátran viselkedik. Megmenti őt a haláltól. És persze a lányt is. Milyen bátor!

Amikor Henry megölte a patkányt, Jenny kénytelen volt körülnézni. A látványtól elakadt a lélegzete. A falnak roskadt, és a földre rogyott volna, ha a mögötte álló nő meg nem tartja. Miért nem engedi vissza ez az ember a vonatra, ahol biztonságban voltak? Megpróbált visszatámolyogni, de Henry elkapta a karját.

Miközben tovább-botorkáltak, patkányokat láttak férfiak és nők holttestén lakomázni, olyan emberekén, akik munkába indultak akárcsak ők, azt gondolván, hogy ez is olyan nap lesz, mint a többi hétfő, kis örömökkel és kis aggodalmakkal, és nem hitték volna, hogy meg fognak halni. Soha nem gondolták volna, hogy bármikor is ilyen szörnyű halállal haljanak meg. Ők hárman pedig továbbmentek a fojtogató füstben, időnként valamelyikük elesett, a másik kettő felsegítette, míg végül maguk mögött hagyták a halottakat és sebesülteket. Henry hirtelen megtorpant. Jenny és Violet beléütközött.

- Mi történt? - kérdezte az asszony aggódva.

- Van valami előttünk. Valami megcsillant.

Lámpájának fényével követte az ezüstszínű sínt, aztán a fénysugár négy fekete alakon állt meg. Négy óriáspatkányon. Rájuk vártak a sötétben lapulva. Egyik csoport sem mozdult egy ideig, aztán az emberi hármas lassan hátrálni kezdett. A patkányok mozdulatlanul lesték őket. Henry hallotta, hogy Violet lélegzete felgyorsul, és a nő megszorította a karját. - Mögöttünk is vannak sikerült kimondania.

Henry megperdült és meglátta őket. Kettő, és feléjük lopakodik. Csapdába ejtették őket. Most az elülső négy is megindult, apró, lapuló lépésekkel, megfeszülő hátizmokkal, ugrásra készen. Magam talán megmenekülnék, gondolta Henry. Átugranék az előttem lévőkön és rohannék. A lánynak és a nőnek biztosan nem sikerülne... de egyedül volna esélyem.

- A fal mellé, hölgyeim. - A menekülés gondolatát kizárva agyából, hátratolta őket. - Jöjjenek mögöttem, és ha a patkányok megpróbálnának elfutni mellettem, teljes erőből rúgjanak beléjük. Levette a zakóját és karjára tekerte, a lámpa fényét az előtte gyülekező patkányokra irányította. A lány a falhoz szorította arcát, az asszony gyerekeire gondolva sírva fakadt.

Az egyik patkány megindult előre, hideg tekintetét Henry szemébe fúrva.

A patkányok és a három ember a hangok felé nézett, de egyik csoport sem mozdult. A zajra Henry ismét a patkányok felé pillantott, s még látta őket eltűnni az égő vonat felé. Mindet, egyet kivéve. Amelyik a legközelebb volt, ott maradt és őt figyelte. Nem mozdult, láthatóan nem félt. A tisztviselő jeges hidegséget érzett, mintha a kutató pillantás a lelkébe hatolt volna. Megbénította a félelem. A hatalmas patkány csaknem megvetően a közeledő emberek felé fordította fejét, még egyszer Henryre nézett, aztán eltűnt.

- Ide! Jöjjenek! - kiáltotta Henry.

Violet Melray lépett előre dühösen. - Akkor menjen és nézze meg - kiáltotta. Aztán megfordult, megfogta Henry kezét és lágyan folytatta. - Köszönöm. Köszönöm, hogy segített.

- Hát jó... - mondta az őrmester. - Megnézzük. Két emberem visszakíséri magukat az állomásra. - Nem - közölte Henry. - Én visszamegyek magukkal a vonathoz. Minden segítségre szüksége lesz. - Az asszonyra nézett, aki még mindig fogta a kezét. - Viszontlátásra. Még biztos találkozunk.

Mielőtt visszahúzta volna a kezét, Violet közelebb lépett, és megcsókolta az arcát.

- Viszontlátásra - suttogta.

TOVÁBB >>