Dave Moodie a falnak dőlve ácsorgott a sivár metróállomáson, s a fejét hátravetve bele-beleivott a kezében tartott tejesdobozba. Elegem van ebből a mókából, mondta magában az állomás homályába pislogva. Ugyanazzal a lánnyal találkozni hetente háromszor, most már két hónapja, egy kicsit sok. Szerdán mozi, szombaton klub, vasárnap tévé, és most még a péntek esti focijáról is mondjon le. Még csak az kell! Lassacskán úgy viselkedik Gerry, mintha házasok lennének, kezdi teljesen kisajátítani őt, elüldözi a barátait, kritizálja a ruházkodását, rászól, hogyan beszél. És utána rohanhat, hogy elérje az utolsó vonatot, száguldhat lefelé a Shadwell-állomás alattomos lépcsőin, többször is majd kitörve bokáját. Még ezt sem bánná, de az egész estéje azzal megy el, hogy taperolja a lányt, és megpróbálja felizgatni, de hiába, ám amikor ideje volna indulnia, Gerry hirtelen csupa kedvesség lesz, majd elolvad. A haverjai azt mondták,
Gerry Sz. K. vagyis száraz kurva, de nem hitt nekik, egyiket meg is verte.

- A jövő héten talán elkapom, hogy jobban higgyen a dologban, hangosan is kimondta. Fütyörészni kezdett. Fura, mennyire várta már, hogy találkozzanak, amikor a szerda eljött. Abbahagyta a fütyülést. Mindig olyan jól néz ki ez a lány, olyan csinosan öltözik. Az anyja ugyan az idegeire megy, de szerencsére nem sokat találkozik vele. Az apja is lusta, vén csirkefogó. Nem úgy, mint az ő szülei. Velük jól kijött. Minden szombat este frissen vasalt ing várta, és ahányszor hazament a munkából, jó meleg vacsora, s az öreget mindig meg lehet vágni hét vége felé. Talán azért is, mert egyetlen gyerek. Azóta, hogy a bátyját hét évvel ezelőtt halálra gázolta egy autó, a szülei minden gyengédségüket ráirányították. Nem bánta, kedvelte őket.

Dave gondolatai a jelen helyzet felé fordultak. Hol van az a rohadék vonat? Egyszer ér ide időben, és akkor is egy órát ácsoroghat a félhomályban. Gerry mindig a kapuig kísérte, s vágya úgy lett egyre erősebb, ahogy ő egyre inkább arra gondolt, hogy lekési az utolsó vonatot. Amikor a lány végül elengedte a kapuban, várt, amíg ő el nem tűnt a szeme elől.

Ő meg hanyagul visszafordult néhányszor integetni, a lány csókot dobott felé, de mihelyt befordult a sarkon, Dave már futott is, csakhamar zihálva a hirtelen erőfeszítéstől. Minden alkalommal szúrt az oldala, amikor az állomáshoz ért, fizetés nélkül vágott át a sorompón, kettesével, hármasával vette a lépcsőket, és általában épphogy befúrta magát a csukódó ajtón. Még szerencse, hogy Gerry soha nem hallotta a káromkodásait, amikor lekéste a vonatot. Jó hosszú gyaloglást jelentett ez a baljós Commercial Roadon. Mindig ácsorgott egy-egy sötét társaság némelyik utcasarkon, meg perverz alakok a kapualjak homályában. Dave nem volt félős, de ehhez nem volt kedve.

Hirtelen valami mozgás ragadta meg a figyelmét. Valami sötét árnyék mozgott a sínek között. A peron szélére ment, és lekukucskált a homályba vezető sínekre. Semmi. Aztán látta, hogy az árnyék megállt. Biztos egy patkány, gondolta, és hozzávágta az üres tejesdobozt, hátha ettől visszaszalad az alagút sötétjébe, de nem, mindössze lejjebb kuporodott a sín mögé. A fiú hirtelen felnézett, amikor hangokat hallott közeledni az alagút fekete nyílásából. Úgy hangzott, mintha a szél zúgna, mégsem hasonlított a közeledő vonat hangjára. Idegesen a sín mellett lapuló alakra nézett, aztán ahogy a zaj erősebb lett, megint az alagút felé. Éppen ekkor bukkantak ki a kis fekete testek az alagútból, százával ömlöttek a nyíláson a sínek közé vagy fel a rámpán a peronra.

Megfordult, és futott, mielőtt eljuthatott volna a tudatáig, hogy ezek a patkányok sokkal nagyobbak és gyorsabbak a normálisnál. A hosszú, fekete folyam csaknem a sarkában volt már, amikor a lépcsőkhöz ért, és hármasával véve a fokokat, felszáguldott. Egyszer megcsúszott, de megragadva a korlátot, visszanyerte egyensúlyát. Egy patkány megelőzte ezalatt, a következő lépéssel Dave rálépett, és újra megbotlott. Ahogy letette kezét, hogy megtámassza magát, éles fogak csattantak ujjain. Félelmében felkiáltott, vadul rugdosott, de lehúzta a ruhájára és húsába kapaszkodó patkányok súlya. Ismét elesett, orrát beverte a lépcső éles szélébe, vér öntötte el arcát meg fehér ingét.

Sikoltozva rúgkapált, de a patkányok lecibálták a lépcsőn, egészen az aljáig gurították, tépve, rázva a testét, mintha játékbaba volna. Sikolya visszhangzott az öreg állomáson. Félig felemelkedett, és mielőtt teljesen elvesztette volna eszméletét, az anyja után sírt.

Errol Johnson kinyitotta a személyzeti szoba ajtaját, és kirohant. Hallotta a sikolyokat és biztos volt benne, hogy valaki a hosszú peronról a sínek közé esett. Tudta, hogy egyszer megtörténik, a lépcsők nem voltak eléggé megvilágítva. Ha valaha is állomásfőnök lehetne, ha színes bőrűek valaha is állomásfőnökök lehetnének, kipucolná és tisztességes állomást csinálna belőle. Azért, mert nem sokan használják, még nem kéne elhanyagolni.

Tátott szájjal torpant meg. Milliónyi patkány nyüzsgött az állomáson. És nagyok ráadásul, akkorák, mint amilyeneket szülőföldjén látott, sőt még nagyobbak. Nem gondolkodott, futott anélkül, hogy hátrapillantott volna. A lépcsőket elvágta a patkányok tömege, s csak egyetlen út maradt nyitva előtte. Habozás nélkül lerohant a peronra és be az alagút sötét méhébe. Félelmében egyenesen a közeledő vonat elé ugrott, amely könyörületesen megölte, mielőtt tudatában lett volna, mi történik.

A vezető, aki amúgy is fékezett, most a fékre csapott, s néhány utasa előrezuhant a széken. Amint a vonat kétségbeesetten csikorgó kerekekkel kibukkant az alagútból, a vezető azonnal reagált az előtte levő jelenetre, s ezzel megmentette az utasai és a saját életét. Elengedte a féket és gyorsított.

A patkányok megdermedve figyelték a hatalmas, közéjük tolakodó szörnyeteget. Azok, amelyek a sínek mellé húzódtak vissza, miközben a vonat átdübörgött felettük, most reszketni kezdtek a rémülettől.

Az utasok a borzalomtól megbénulva néztek ki az ablakon, mintha a vonat a pokol folyosóira tévedt volna. Egyikük hátraugrott, amint egy sötét, szőrös test feléje vetette magát, hogy visszapattanva az ablakról, a peronra zuhanjon. Ahogy a vonat felgyorsult, egyre több állat vetette magát az ablakokra. Némelyik a vonat és a peron közé esett, ezeket szétvágták a kerekek, de az egyik betörte az ablakot és rögtön megtámadta a fülke egyetlen utasát. A férfi erős volt és sikerült elhúznia torkáról a megvadult állatot. Felkiáltott fájdalmában, ahogy a patkány fogaival és karmaival a kezébe vájt, de nem engedte el. A földhöz vágta a patkányt és nyomban fejére taposva súlyos csizmájával, összezúzta a koponyáját. Fölvette az ernyedt testet, döbbenten nézte, mekkora, aztán kidobta a nyitott ablakon a sötét alagútba. Remegve ült vissza, nem sejtvén, hogy huszonnégy órán belül meghal.

Az állomásfőnöknek a torkán akadt a tea, amikor meghallotta a sikoltásokat a lépcső felől. Kiköhögve próbálta visszanyerni a lélegzetét. Már megint verekedés! Miért vonzza ez az állomás a huligánokat hétvégéken? Különösen szombat éjszakánként. A föld alatti állomások mindig zűrösek voltak szombatonként, de a vasárnapok nem olyan szörnyűek. Csak azt remélte, hogy az a bolond majom Errol nincs benne. Mert neki mindenbe bele kell avatkoznia. Javaslatokat tesz, hogyan kéne vezetni az állomást. Segíteni kellene a részegeken, ahelyett, hogy kizavarják őket. Mit gondol, hol van? A Charring Crosson?

Shadwell megfelelt az állomásfőnöknek, úgy ahogy volt. Nyugodtabb, mint a többi állomás és ez neki elég. Persze koszos, de mit várhat az ember egy ilyen régi lyuktól? Ráadásul ez is távol tartja az embereket.

Amikor összeszedte magát, fölvette zakóját és kilépett az irodából. Minden sietség nélkül poroszkált az egyes peron lépcsői felé.

- Mi történik odalenn? - üvöItötte, s bandzsítva próbált kivenni valamit a gyenge világításban. Valami kiáltást hallott, ami úgy hangzott, hogy anya, aztán egy fekete, mocorgó árnyékot látott. Óvatosan lejjebb ment néhány lépést, és újra megállt. - Ki vele, mi baj?

A fekete árnyék kis fekete foltokra bomlott, amelyek megindultak feléje a lépcsőn. Hallotta, ahogy egy vonat csikorogva fékez odalent, aztán valami okból hirtelen gyorsít és megállás nélkül kihúz az állomásról. Aztán cincogást hallott, mintha több száz egér lenne itt, s látta, hogy a sötét valamik a lépcsőn egyenesen feléje tartanak. Nem egerek, patkányok. Szörnyű, nagy patkányok. Ronda feketék.

- Rendőrség? Azonnal, siessenek! A Shadwell metróállomásról Beszélek, itt az állomásfőnök... Felnézett, amikor zajt hallott. A jegypénztár ablakán keresztül egy óriási, fekete, ördögi kinézetű patkány meredt rá.

Leejtette a telefont, és az iroda végébe rohant. Az ablakok be voltak rácsozva, erre nem menekülhetett. Kétségbeesetten nézett körül, vaskos teste remegett a félelemtől. Aztán a szekrényre esett a pillantása, ahol a takarítók tartották seprűiket és vödreiket. Kinyitotta és betuszkolta magát, majd magára csukta az ajtót. Nyüszítve kucorgott a sötétben, alig mert levegőt venni, nedvesség áradt szét a combjai között. Az a sikoly! Errol lehetett, vagy egy vonatra váró utas. Elkapták, és most ő következik. A vonat vezetője nem állt meg. Látta őket és továbbhajtott. És senki más nincs az állomáson. Te jó Isten, mi ez? Rágás. Kaparászás. Az irodában vannak. Megpróbálják átrágni a szekrényajtót!

TOVÁBB >>