Harris nem érzett magában erőt, hogy visszamenjen az iskolába délután. Sétált egy ideig gyerekkora utcáin, rég elfelejtett sikátorokra bukkant, a dohányboltra, ahol élete első Domino cigarettáját vásárolta, Linda Crossley házára - ő volt az a lány, aki egy éjszaka tinédzserkorukban vele meg hat haverjával leitta magát a helyi ifjúsági klubban, s attól fogva csak hetesfogatnak nevezték -, lebombázott házakat látott, amelyekig nem ért el az újjáépítés, s a póznákat, amelyekhez régen a lovakat kötötték, s amiken ő és a barátai békaugráltak. Ma? Hát nem sok ló maradhatott, és mikor is látott utoljára békaugráló gyerekeket? Végül felszállt egy buszra és hazament. Teát készített, leült egyetlen karosszékükbe. Még mindig nem tért magához a délelőtt eseményei után. Keogh, az a nő a gyerekével, a szerencsétlen hajléktalanok, Ferris és az idős hölgy. A civilizált Londonban. A dalos Londonban. A koszos, véres Londonban.

Londonban, amely minden modernsége, magas életszínvonala ellenére ilyen undorító, betegségterjesztő szörnyeket tenyésztett ki. És mekkorákat! Vajon mi okozhatta mutációjukat? És milyen értelmesek! És az, ahogy az egyik ilyen nagy fekete patkány egy nap kétszer is csak állt és meredt rá! Nem keresett menedéket, nem is készült támadni, csak nézte, mintha tanulmányozta volna. Rejtélyes. És vajon ugyanaz a példány volt-e mindkétszer... Úristen!

Hány embert fognak még megölni, mielőtt elintézik őket? Mitől ennyire intelligensek, mint kisebb társaik? De miért is aggódik? A rohadék hatóságok dolga. Nem is tudta eldönteni, mi undorítja jobban. A patkányok-e, vagy az, hogy mindennek éppen Kelet-Londonban kellett történnie. Nem Hampsteadben vagy Kensingtonban, hanem Popfarban. Nem a felső és a középosztállyal szembeni régi előítéletei dühítik? Az elöljáróságok iránti utálata, amelyek megfosztották a munkásosztályt külvárosaitól és magas, távoli betontornyokba dugták őket, mondván, soha nem volt még ilyen jó dolguk? Nem fogták fel, hogy negyven lakás egy házsorban negyven külön cellát jelent, ahol az emberek közötti egyetlen kommunikáció a liftben való beszélgetésre korlátozódik. Nem az bőszíti-e, hogy ugyanezek az elöljáróságok eltűrik a koszt, amely ilyen fekete patkányokat eredményezhet. Emlékezett, milyen dühöt érzett akkor, amikor az egyik "ultramodern" ház összeomlott. Valami csoda folytán csak kilenc ember halt meg. Harris nemcsak az építészekre haragudott, akik a blokkházakat tervezték, hanem a hivatalnokokra is, akik jóváhagyták a terveket. Emlékezett az akkori pletykákra is. A legjobb az volt, hogy egy betörő az egyik lakásban robbanóanyagot tartott, az robbant föl, és nyomta ki az egyik betonlemezt, amitől az egyik oldalon úgy omlottak össze a falak, mintha kártyavár lett volna. Mondták azt is, hogy gázszivárgás okozta a robbanást, s mint kiderült, így is történt. De a lényegen ez nem változtatott: a konstrukció lehetővé tette, hogy egy kisebb balesetből nagy legyen. Az a konstrukció, amely olcsó technológiát adott ahhoz, hogy egy családot a lehető legkisebb helyre zsúfoljanak. Ez keserítette el Harrist.

Nem, nincs értelme, hogy túlságosan felbőszítse magát a hatóságok ellen. Ugyanez a nemtörődömség van minden szinten. A gázszerelő, aki otthagy egy szivárgó csövet. A szerelő. aki nem húz meg egy csavart. A sofőr, aki a ködben nyolcvannal hajt. A tejesember, aki egy pinttel szállít kettő helyett. Nem valami ilyesmi az eredendő bűn? Mert akkor mindannyian bűnösök vagyunk.

- Szia, lustaság - csókolta meg a lány az orrát. - Láttad az újságot? - Judy kinyitotta a Standardet, és megmutatta a főcímeket, amelyek a patkányok újabb áldozatairól szóltak.

- Tudom. Ott voltam. - Kemény, érzelemmentes hangon számolt be a nap eseményeiről.

- Egyszerűen belebetegszem, Judy. Hogy manapság emberek ilyen értelmetlenül haljanak meg. Ez őrület.

Harris hirtelen megnyugodott. Szervezete így védekezett, amikor valamiből elege volt. Ha eljutott egy bizonyos pontig, és tudta, hogy semmit sem tehet, az agya egyszerűen kikapcsolt.

A hét többi része nyugodtan telt, már ami a patkányokat illeti. Nagy volt a felháborodás persze, a szokásos sajtókampányokkal, hogy Londont meg kell tisztítani. Politikusok dühöngtek a televízióban, és még a miniszterelnök is nyilatkozott. A dokkvidék nagy részét lezárták, és a patkányirtók vették át a terepet. A dokkmunkások sztrájkba kezdtek, amíg két nap múlva meg nem győzték őket, hogy patkányoknak nyoma sincs. Katonák és rendőrök kutatták át a dokkokhoz vezető csatornákat, de csak átlagos patkányokat találtak, abból sem sokat. Sokfelől jelentették, hogy nagy, fekete patkányokat láttak, de amikor a hatóságok utánajártak, rendre kiderült, hogy kutya vagy macska tévesztette meg az embereket. A gyerekeket elkísérték a szülők az iskolába, ha kihaltabb utca is útba esett. A grundok és játszóterek szokatlanul csöndesek voltak. Az állatkereskedések alig győzték a forgalmat kutyákból, macskákból. Szakértők mérget szórtak szét, de az áldozatok mindig egerek, vagy a szokásos kisebb patkányok voltak.

Egyetlen nagy, fekete patkányt sem találtak.

S az érdeklődés hamar kezdett lelohadni, ahogy más hírek foglalták el a főcímeket. Nemi erőszak, rablás, politikai és politikamentes gyújtogatások lett ismét a beszédtéma. Azzal, hogy patkánymérget szórtak ki eredménytelenül, és újabb haláleset sem történt, a dolgot elintézettnek tekintették. Csak Foskins nem nyugodott meg, azon volt, hogy osztálya valóban lezárhassa a dolgot, vagyis meg semmisítsen minden kártevőt, amely emberéleten vagy tulajdonban kárt okozhat. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy további kormányzati támogatás nélkül lehetetlen feladatra vállalkozott, de ahogy a felháborodás elhalt, úgy hallgattak el azok a hangok is, amelyek azt mondták, hogy a kincstár majd ad pénzt a patkányok elleni harcra.

TOVÁBB >>