Jan van den Boomen Fattyúgyík, villám, szerzetes Egy baba. Igen, egy baba lehetett - az a cifra, nemesféle játék, össze sem hasonlítható a pórnépek csutkából, kócból megálmodott kincseivel. A szeme kőből vagy üvegből csiszolt fénycsepp, arcán talányos, festett - vagy talán hímzett - mosoly. Egy polcon üldögélt vagy egy kisebb asztalon, nem látta pontosan; mint ahogy azt sem, hogy hol van ez a polc vagy asztal. A részletek elolvadtak körülötte, akár a jégtükör, homályos bizonytalanságba burkolták a helyiség többi részét. Csak ez a baba látszott tisztán, hószín arcán kifejezéstelen, halott mosoly. A haja szőke volt, akár azé a heróni lányé. Búzaszőke. Ugyanúgy két copfba fonták gondos kezek, ám míg azokról a tincsekről bizonyosan tudta, hogy gazdájuk él (és nevet, és ha vizet merít a kútból, ingujja felcsúszik karján, hogy látni lehessen azokat az édes anyajegyeket), addig bizonyos volt benne, hogy ezek a tincsek halottak, akár kis gazdájuk. A babát kék selyemruhába öltöztették, csipkegallér ölelte körül a nyakát és csuklóit, fekete öv szorult meg a derekán. Lábaira lisztfehér cipellőket húztak, piciny lábfejei aligha lehettek nagyobbak egy paszulyszemnél. Semmi nem mozdult mögötte, csupán gyöngyszemeiben villant időről-időre egy számára láthatatlan gyertyaláng bizonytalan fénye: És igen. Életnek nyoma sem volt - nem is lehetett benne -, s ő tudta, hogy ha egyszer eljön az a pillanat, amikor valóban megpillantja majd, akkor halott lesz ő is, szinte érezte a mellének feszülő tőr gyilkos ívét. Mert akkor élt helyesen. Mert így akarta az istennő. S ő maga sem kívánhatja másként. A szemben ülő alak idegesnek látszott. Egy negyvenes esztendeit taposó ideges uraságnak. Kusza szemöldöke alól már-már gyűlölködve figyelte Ierdast. Haja fényes tincsekben hullott vállára, kerek, felpüffed arcán az unalom és a megvetés megmagyarázhatatlan elegye játszott. Húsos ajkát becsmérlőn elbiggyesztette; nem mintha bármi kicsinylésre méltó is lett volna a környezetében, egyszerűen így látta jónak. Hogy a másik lássa, hogy érezze az ő lenézését az egész ostoba hókuszpókusz iránt. Az, hogy mindez az ő és egyedül az ő érdekeit szolgálta, úgy tűnt, nem illette meg különösebben, s azok pökhendi módján vizsgálgatta a falakat, mint aki kegyet gyakorol azzal, hogy egy egyszerű paraszt megmentheti az életét. Ierdas igyekezett nem tudomást venni róla, jóllehet igen nehezére esett. Egy ablaknál álldogált, onnan figyelte a vár környékét. Fiatal, huszadik esztendejét gyűrögető ifjúnak tűnt bárki számára, csak ó s azok, akik valóban ismerték, tudhatták, hogy mindez csak hiú magamutogatás, csalóka délibáb, amit maga formált öreg szemei köré. Ezek az öreg szemek pedig a szürke álompalota túlsó felét fürkészték, a kékes horizonton gyülekező méregzöld fellegeket, a levegőben remegő alaktalan lények fénycsíkjait. Valami felsóhajtott mögötte. Talán az izgékony figura, talán az egyik őrszem, ugylehet, a kastély maga. Megfordult. Am-Berdor felállt. Sem a nevét, sem a küllemét nem változtatta meg az uraságnak, pedig megtehette volna. Egyszerűen nem érte volna meg, csupán az erejét pazarolná vele. Akármi külsővel ruházná is fel, a mélyén megmaradna annak ami valójában: érzéketlen; önző baromnak. - Hé, te! - mordult a kerek arcú férfi. - Nincs itt véletlenségből valamiféle szórakozni való? Magad mondtad, hogy nincs ennél különb hely... - foghíjasan, elvigyorodott. Mire vágynál, uram? - Mire, mire, te sápkóros? Nőkre, nőket hozz nekem, de izibe, mert kettészakisztalak! Azt mondtad, itt mindent lehet. Gyönge húst akarok, dalos ajkakat, engedékeny csípőt... - Talán elfelejtetted, uram, mit mondtam az efféle vágyakról. Nyomodra vezetik: Az üzekedés olyan hullámokat vet, melyeket nem rejthet el a kastélyom. Bármi erős is. - A démonokra, te babkaró! Ne dacolj velem, mert bizony isten a bakó kezire adlak, s az majd kitanít téged az alázatra! Ierdas enyhén meghajolt. - Itt biztonságban vagy, uram. Fölösleges lenne erről megfeledkezned. A kövér alak körül terjengő düh-hullámokat figyelte, miként ránganak keresztül kék fodrokat vetve a termen, s miként nyelik el őket tágra nyílt szájjal a falakra faragott kőangyalok. - A mindenségit! - csattant fel am-Berdor, s hátra rúgta a míves karszéket tehetetlen dühében. - Legalább inni adj nekem, te kutyapecér! Ierdas egy asztalról hasas rézkorsót emelt fel; még egy kristálypoharat is nyújtott am-Berdor felé. A férfi gyanakodva figyelte. Zavart szemében Ierdas látta a kétkedés halovány szikráit. Elbizonytalanította a dolog, hogy talán eddig nem is látta az asztalkát. Sem a rézkorsót. Nem is.. Am-Berdor szikrázó ívet varázsolt a levegőbe a kristálypohárral. A fénycsík csilingelve tört darabokra. A rézkorsót két marokra fogva emelte halszájához, úgy ivott, hogy kétoldalt fodros ingére locsolta a vérszín bort. - Szomjas vagyok, a mindenit! - hörögte, amint a rézkorsót is a pohár után küldte. Ierdas szótlanul nyújtotta oda neki a másikat. A pohárral már nem is próbálkozott. - Látod, te vajákos, csak tudod, miként szolgálj röhögött am-Berdor, és szájához emelte a másodikat is. - A mindenségit, még mindig innék - nyögte, amikor azzal is végzett. - Miféle lével itatsz te itt engem? Semmit nem érzek, pedig a démonokra mondom, ezt azért becsülettel kiürítettem! - Talán majd később, uram - felelte a fiatal, férfi, és ismét az ablakszem felé fordult. Odakint dühösen vágtatott az égen a távoli haragzöld vihar. A dombokat nyelte el sorra egymás után, harsány villámok cirógatták a messzi vidéket. Ott lehetett valahol, sejtette Ierdas. Az a valaki, akitől óvnia kellett am-Berdort. Palackzöld és piszkossárga ködkutyákat kergetett maga előtt a távoli szél, azok szaglásztak utána, azok hajtották félre a várost ölelő sosemvolt fákat. Keres, kutat. Ierdasnak nem lehettek kétségei afelől, hogy ha védence sokat tombol, még ezek a falak sem rejthetik el kutató szeme elől. Pedig legalább addig kellene, amíg az a másik tényleg megérkezik. - Bárcsak egy fegyverem lehetne - morogta a köpcös férfi. - A démonokra mondom, egy jóféle íjjal sok mindent kezdhetnék. - A falakat vizsgálgatta, ajkain nyers mosoly. Ierdas úgy vélte, azzal nem sokat árthat: Embernyi, míves faragásokkal, bőrszíjukkal ékes íjat adott hát a férfi kezébe. Am-Berdor mintha meglepődött volna egy kicsit, ám azután elmosolyodott, s az asztalka mellett álló tegezhez lépett. - No lám. No lám - vigyorgott borfoltos szájjal. - Hát nem félsz tőlem. - De félek, nagyuram - felelte Ierdas. Hogy igazat mondott-e vagy sem, azt a köpcös férfi nem tudta kiolvasni a szemeiből. - Hát azt bizony jól teszed - nevetett, és egy nyilat tett az idegre. Fekete tollút. - Azt bizony jól teszed, mert gyanítom, hogy ezzel azért át tudom gyűrni azt a szépen megrajzolt pofádat.. - Ne tedd, uram. Felesleges - válaszolt higgadtan Ierdas. A szeme sem rebbent, amikor am-Berdor ráemelte a fegyvert: - Lássuk; igazam van-e - lihegte a köpcös alak. A nyílhegy Ierdas arcát fenyegette. Am-Berdor lihegve, félig elnyílt szájjal célozta meg a fiatal férfit. Az igyekezettől még a nyelvét is kidugta. Fél szemét lehunyva vigyorgott. - Tényleg félsz, te fattyú? Elengedte a vesszőt. Az átugrotta a köztük álló teret, s nekiszaladt a fiatal férfi arcának. Sóhajtva nyílt meg Ierdas álcája, kerek tallérnyi lyukat bontott azon a helyen, ahol nekicsapódott volna a vessző. Így az akadálytalanul suhant tovább, s szomorú reccsenéssel tört szilánkokra a falon. Am-Berdor dühödten hajította el a fegyvert. Átkozott kuruzsló! Mit packázol velem? Ierdas nem válaszolt, eltüntette a maradványokat, s arra fordult, ahol egy folyosót sejtett a falon. Ott volt valóban. Homályos mélyén borongós, kék fáklyafény táncolt, s árnyak tünedeztek elő onnan, hol egy kanyarulatot gyanított. Árnyak, lant és dobszó. - Táncosok, hogy végre örömöd leld a várakozásban, uram - sóhajtotta. - Jöhetnek - intett nyögve am-Berdor, mintha ugyan ő parancsolhatna itt bárminek is. Visszaült a székre. Soká tart még? - Nem tudom, uram. Ide fog jönni, de nem akarom, hogy többet tudjon, mint szeretném. El akarom fogni, és meg is teszem. - Jól van, te átkozott, de gyorsan csináld! Azt akarom, hogy vége legyen az egésznek! - Ez itt nem Harsannalk, nagyuram. De megteszem, amit tudok - mondta Ierdas, miközben a táncosok besorjáztak a terembe. Ő maga az ablak felé fordult, onnan méregette a horizont zöld fényeit. Am-Berdor káromkodott. A lovag a vihar közepén vágtatott. Zöld volt ő is, akárcsak körben a szelek. Haragos, remegő, méregzöld. Lova csatakosra izzadt, zabláján gonosz nyálhab remegett. Hátasa messziről látszott csak lónak; ha valaki bemerészkedett volna a vihar szívébe, láthatja, hogy a lovag valami sosemlátott szörnyszülöttet ül meg. Négy lába volt ugyan, ám az állat feje sokkal inkább hajazott valami lidércálomból szabadult rettenetre, mint egy lóéra. Szeme smaragd, sörénye hínár, fogai cápáé. Szerszáma is zöld volt, akár a halott pocsolyák, izzadt szőrének színe, mint a békanyál. A lovag megállt. Viharból formált porkutyái körülötte kavarogtak, hogy azután előreszaladjanak megint. Nem találtak semmit. Egyelőre. Karját előrelendítve küldte harcba őket ismét, s azok port és hínárszagot kavarva rohantak tovább. Errefelé nem sokmindent láthattak, ám az a város a horizonton sok mindennel kecsegtetett. Tornyai büszkék és magasak, arany tetejükön bíbor zászlók csattogtak. Hófehér fallal kerítették körül - újabb bizonyíték az építők dekadenciájára és leányos lelkére. A lovag gúnyosan elhúzta a száját a békaszín sisakrostély mögött. Tollforgója csüggetegen, törten kornyadozott rebbenő köpönyege fölött, de nem törődött vele. Semmibe nem került volna helyreállítani, mégsem próbálkozott vele. Meglesz annak is az ideje. Bizonyára védi valaki azt a fattyút, különben már régen a nyomára bukkant volna. Egyszer-kétszer már meg is találta, ám zavart volt és halovány, nem tudott igazán hozzáférkőzni. Borszag lebegte körül öntudatlan lenyomatait. Bor és savanyú pálinkaillat. Talán megsejtett valamit. Bárhogy legyen is, egyet sem számít. Sokáig nem bírhatja, s ha valóban akadt neki itt is pártfogója - úgy sejtette jó pénzért -, az sem állhat az útjába. Egyszerűen azért, mert ő erősebb nála. Megsarkantyúzta a lovat és felvágtatott a dombra. Ha akar, sokkal gyorsabban is haladhatott volna, ám akkor bizonnyal elkerüli a figyelmét egy s más, ő pedig alapos munkát akart végezni. Megfizették érte bőséggel. Szolgája a vállvasán üldögélt, onnan figyelte a vihar kavargásán túl elterülő tájat. A hullámos, seszínű dombokat, a fehér fallal kerített várost. Nem volt nagyobb egy verébnél, alakra mégis inkább sárkánynak rémlett. Apró, zöld fattyúgyíknak. Szárnyait összezárta a hátán, hosszúkás fejét kíváncsian tekergette vékony tollszár nyakán. - Itt lesz, ebben a városban - mondta. Hangja is vékony volt, mégis meglepően telt és határozott egy ilyen csepp lényhez képest. - Magam is úgy vélem - felelte a lovag. Mélyen és tompán szólt á békaszín sisak alól. - Lássuk, valóban így van-e! A távolban halványan fénylett a város, méregzöld porkarmok kerülgették. A lovag biccentett. - Itt lesz. Ideges és dühös. Haragszik arra az árulóra, pedig jobban tenné, ha megfogadná a tanácsait. Ostoba. - Mi lesz, ha nem tudunk a közelébe férkőzni? - kérdezte a fattyúsárkány. - Akkor megközelítjük máshonnan, ne aggódj - nevetett a hang a békaszín sisak alól. - De nem hiszem, hogy arra lesz szükség, Bárki is őrzi, nem őt akarja megvédeni. A sárkányforma alak kérdőn megrebbentette szárnyait.. - Engem akar - felelt a ki nem mondott kérdésre a lovag. - Engem szeretne megölni. Piszkoszöld portölcsér rebbent az égre mellőle. - Lássuk, képes lesz-e rá... Levágtatott a domról. A viharkutyák engedelmesen vonyítottak mellette. Esett az eső. Hogy hajnalban ismét rákezdett-e, vagy csak folytatta szokásos csendes munkálkodását, Ierdas nem tudta, de nem is érdekelte különösebben. Ez itt Harsannalk volt, egy a Városállamok számanincs településéből, ahol az esős időszakban senkit nem lepett meg, ha a Quiron-tenger felől érkező fellegek heteken át szórták a kis városállamra az áldást. Most is szorgalmasan dobolt a víz a zsalugátereken. Ierdasnak kedve sem volt kinézni. A sarokban árválkodó dézsához lépett, és néhány maroknyi állott vízzel kimosta az est maradványait szeméből. Csipát, álmokat. Borbélyt hívatni nem nagyon volt kedve, s hogy maga veselkedjen neki a borotvának; arra most gondolni sem mert. Komótosan felöltözködött hát, és kilépett az ajtón. Ha azt a takaros cselédlányt a konyhán találja, alighanem juttat neki valamit az urak maradékából. Am-Berdor uraság reggelijének maradékából. Mert felébredt megint. Mert vigyázott rá, ne maradjon ott az álmai között. Kilépett a nyikorgó ajtón. Nyirkos fapallókkal borított körfolyosón találta magát. Szemben jól-rosszul megfaragott angyalfélék roskadoztak a tető súlya alatt, megfeketedett arcukon esőkönnyek folytak. Lent, mögöttük vízfényes udvar, tán nagyobb is, mint amekkorára egy ilyesféle uraságnak joga vagy elegendő jussa lehetne. A nyikorgó folyosó egyik oldala oda vezetett le, a sárhabos pocsolyák és búbánatos disznók közé. Ierdas megfordult hát, hogy a zömök épületbe vezető ajtóhoz érjen. Fél szemmel még az udvart figyelte, míg az ajtóhoz ért. A tágra nyitott ajtajú kocsiszínt, a kerék-szántotta udvart, az istállóból mosolyogva kilépő szolgálólányt. Hajában szalmatörek, szemében múló gyönyör kívánatos cseppjei. Ierdas maga is elmosolyodott. Célba értek hát a lovászfiúnak küldött álmok. Így van ez rendjén, nem is akarhat mást az Úrnő. Megsimította a köldökén domborodó rajzolatot: A félig hunyt, mégis mindent látó szem jelét, melyet születése óta hordott az égiek akaratából. Az álmok istenasszonyának, Noirnak udzs-szemét. Odalent kisebb vita robbant ki a csepürágók között, hogy hova is állítsák sártól ragadó kerekű kocsijaikat. Színes ruhákba öltözött férfiak és nők perlekedtek valami, Ierdas számára ismeretlen nyelven. Két leláncolt medve. Savanyú mosolyú ikrek, apró torzszülött körgalléros ingben. Széles karimájú kalapjaikról lecsorgott a víz, tarkabarka ruháik elsötétültek az esőben. Tűznyelők és képmutogatók. Sóhajtva lenyomta a kilincset. A zömök épületben hideg és fáklyaszag fogadta. Ismerte már a járást, egyhamar lejutott a szomorú ebédlőig. Nem vesztegette az idejét azzal, hogy körülnézzen: tudta jól, senki olyan nem ül az alacsony gerendák alatt, a megkopott, hosszú asztalok mellett, akivel akár neki, akár úrnőjének gondja akadhatna. Az Álmok Asszonya nem mutatott neki elintéznivalót idelenn. Ami dolga akadhatott, az most fenn hevert a medveprémes ágyon, s bort töltött magának, hogy szomját csillapíthassa végre. Így rögtön a konyhába vezető szurtos ajtót nyitotta meg. A cselédlányt ugyan nem találta, de sikerült megkaparintania egy bögre forralt bort, meg némi sajtot és kenyeret. A bor savanyú és híg, a kenyér pedig szikkadt volt, de Ierdas még így is elégedetten ült le velük az egyik kortól nyöszörgő asztalhoz. Az ebédlő apró ólomüveg ablakszemeit jótékony pára homályosította el, az odakint mocorgó alakok remegő árnyaknak látszottak csupán. Nem sokat törődött velük, komótosan falatozott inkább. Az asztalba karistolt ábrákat nézegette, az elkopott, megzsírosodott rajzokat. Emitt egy többé-kevésbé felismerhető kard; másutt az asztalosok belefaragta óvó jel. Hogy jól essék az étel. Hogy meg ne feküdje a gyomrot, mint a rossz álmok. Olyasfélék, mint amilyenekkel Harsannalk ura, Rierdian am-Berdor birkózott. Szerencséje volt a kövér uracsnak, ehhez kétség sem férhetett. Ierdas nem tudta, miként jutott tudomására, hogy egy Alomgyilkost fogadtak ellenére, s nem is érdekelte különösebben. Am-Berdor pedig az ő érkezéséig a maga módján védekezett ellene: eszméletlenre itta magát minden éjjel.. Hogy ki adta neki ezt a tanácsot? Talán a kis állam Dreina-papja, aki őt is élőkerítette? Vagy valami vajákos? Végül is nem számított semmit - am-Berdor életben volt, mire ő megérkezett. Borgőzös éjjelein az Álomgyilkos nem férhetett hozzá. Am-Berdor nem volt jelen az Antissen, minden álmok mérhetetlen síkján. Mert az a másik; a gyilkos is Noir papja volt - a maga módján. S ha Ierdas sikerre akarta vinni küldetését, vele kellett megbirkózni. Nem pénzért tette, nem is a hírnévért. Az Antiss tisztaságáért. Egyedül azért. Ha sikerül megtudnia, hol lapul a való életben az Álomgyilkos, mindent megnyerhet. Még talán Noir kegyét is. Hogy ne kelljen többet a sárban tapodnia, borszagú úrfélék packázásait elviselnie, bort és sajtot lopnia elhanyagolt konyhákról. Ehhez azonban figyelnie kell. Talán jobban is, mint eddig. Az Antissen épített város jól elrejtette éjjelente Harsannalk urát. Épp eléggé ahhoz, hogy az a másik megtalálhassa ugyan, de onnan kiráncibálni ne tudja. Gondolkozzon ezúttal ő, hogy mi legyen a következő lépés. Ierdasnak addigra talán sikerül kifürkésznie, hol rejtőzködik a való életben. Nem érdekelte különösebben, kinek ért meg ennyi pénzt, hogy egy efféle gyilkossal tetesse el láb alól am-Berdort. Nem akarta a Városállamok kicsinyes belviszályait feltérképezni. Neki éppen elegendő volt a tudás, hogy valóban egy Álomgyilkos fenyegeti Harsannalk urának életét. A többi legyen az ő gondja. A fatányért és a kupát az asztalon hagyta. Az eső még mindig esett, de mintha ezúttal csökkent volna a lelkesedése. Abaszisz felől kékebbnek tűnt az ég, mint itt-tartózkodása óta valaha is. Ierdas a korlátot támasztotta két esőkönnyáztatta arcú angyaloszlop között, úgy nézte az udvaron serénykedő mutatványosokat. Nem nagyvilági akrobaták voltak, a nagykirály, s Baraad udvarainak művészkedő csepürágói. Egyszerű, sáros csizmájú magamutogatók, akik a vásárok, s az ehhez hasonló nevenincs udvarok garasainak mosolyogtak. Tűznyelők és képmutogatók. Fejcsóválva lépett vissza szobájába. Napközép tájában indultam Berdor elé. Nem mintha az hívatta volna, de Ierdas látni akarta, sikerült-e végre kipihennie magát, s valamit kérni is akart tőle. Egyre kevésbé tetszett neki ez a hely. Selyemövet tekert öregedő dereka köré, abba csúsztatta tőrét. Keveset konyított a forgatásához, de bizonyos körökben nem nézik jó szemmel, ha az ember fegyver nélkül megy látogatóba. Hosszú, őszülő haját tessék-lássék fésülte csak ki, inkább egy bőrszíjjal hurkolta össze, azzal fogta laza kontyba. Maga köré kanyarította álomspirálokkal hímzett köpönyegét, s kilépett az ajtón. Az eső végülis hosszú agónia után úgy döntött, hogy felfüggeszti vigasztalan tevékenységét. Szél járt a nyomában, az fodrozta össze az udvar pocsolyáit, az kergette a felhők maradékát az égen. Az angyaloszlopok egykedvűen fogadták a körfolyosón. Nem sírtak immár, de arcuk az eső nélkül is szomorú maradt. Minek is örültek volna itt a világvégén? Minél többet volt Ierdas az Antissen, annál kevésbé értette, mi is az, ami még mindig ehhez a sárfészekhez köti. Miért is nem ad végre az Úrnő jelet? Hogy maga mögött tudhassa ezt az egészet, hogy ne kelljen csizmájára akaszkodó sárkoloncokkal, hideg, nyirkos szelekkel vagy akadékoskodó uracsokkal foglalatoskodnia. Nagyot sóhajtott. Le sem kellett hunynia a szemét, hogy láthassa a fehér fallal kerített várost, a tornyok arany sisakjait, a fennen lobogó bíbor zászlókat. És a vihart: Ne feledd a zöld vihart! No igen. Azt is.. A baba. Az a baba mindent megváltoztathatna. A körfolyosóról a sarokbástyára-kapaszkodott, onnan vízfoltos gyilokjáró vezetett a lakótoronyig. Az őrök félve húzódtak el az útjából. Ierdas nem látta ugyan, de tudta jól, hogy a háta mögött óvó jeleket rajzolnak magukra. Mosolyogni sem volt kedve. A domb tövében meglapuló kis várost nézte inkább, a víztől elnehezült fekete zsindelyeket, a mohlepte falakat, a templomtéren gyülekező vásározókat. Innen fentről akár még tökéletes is lehetett volna, de Ierdas tudta jól, hogy össze sem lehet hasonlítani az ő városával. Az aranytornyossal. Járt ő lent, amikor megérkezett, látta a megrogyott városfalakat, a sártól és vizelettől iszamos utcákat, a komor, összedőlni, halni kész házakat. Fejcsóválva lépett a lakótoronyba. A nagyterem előtt három fegyveres üldögélt egy billegő lábú asztal körül. Ketten kártyáztak, a harmadik gyanakodva figyelte a papot. A zsíros kártyalapok szaporán hullottak a kis kupac rézgaras mellé. Fekete Fattyúgyík, Villám, Szerzetes. Csak a tétet figyelték, az egyszerű játékot, aligha láttak a lapok mögé. Intrika, vihar, halál. Ha így kell lennie, hát legyen. Ierdas megvakarta törött orrát - régi emlék, harminc év előtti emlék egy részeg gladiátortól -, és belépett a terembe. Am-Berdor egy szánalmas trónszékszerűségben pöffeszkedett. Szemében bor fénye, lábainál csontokat rágó kopók. A zsalukat nem tárták ki, a teremben állott, zsíros, ázott kutyaszagú lég terjengett. Amikor meglátta a papot, komor villám csillant a szemében. - Mi van, vajákos? Tán felébredtél? Ierdas meghajolt. - Engedelmeddel, uram. Csupán azt akartam látni, te magad jól vagy-e. Tudod, e világon nem viselhetem gondodat. - Tudok magamra Vigyázni! - csattant fel a kövérférfi. Horkanva fordult hátra: - S akad még itt más is, ki gondomat viselné. Ierdas szemügyre vette a trón homályában állókat. Megrettent a feléje szikrázó gyűlölettől. Issor állt ott, am-Berdor fia s annak testőre, egy gonosz tekintetű, nyúlszájú fickó. Kezét fenyegetően kardjának markolatára helyezte, mintha bizony Ierdastól kellene óvnia urait. A pap nyelt egyet. Talán Harsannalk urának közelebb kellene keresnie a veszedelmet, mint gondolná. - Én magam viszont félek, uram - bökte ki. A testőr jóváhagyóan elvigyorodott, a városállam ura harsányan felröhögött. - Azt el is hiszem, te félnótás. Tán azért jöttél, hogy ezzel felvidíts? Sosem vettem- semmibe azokat, akik nem tudták magukat védeni, ha kell.:. - Magam mellé szeretnék kérni egyet az embereid közül uram, ha lehet. Am-Berdor - az idősebb - fejcsóválva röhögött, a kutyák felmorogtak a lábánál. Ismét nyílt a terem ajtaja, s a lenti csepürágók vezetője dugta be festékekkel mázolt képét rajta. - Itt vagyunk, nagyúr, ahogy parancsoltad... - Rendben, kezdjétek hát gyorsan! Remélem, táncosnőket is hoztatok, különben csúnya egy fizetségetek lesz! - A Városállamok legcsinosabb leányai állnak szolgálatodra, uram - vigyorgott a festett képű. - Uram - próbálkozott ismét Ierdas. - Mi van már? - morgott rá a kövér férfi. - Te még mindig itt vagy? Szúrassam ki a szemed, vagy tán nem látod, hogy kutya bajom? - Az őr az ajtómhoz, uram - mondta Ierdas. - Tán szükségem lenne rá. - Rendben van, kutyák egyék a májadat, te haszontalan! Vihetsz egyet, az ajtó mellől; lelked rajta. Hanem most már tűnj a szemem elől, nem azért kapod a pénzed, hogy nap közben is mellettem rontsd a levegőt! Estig ne is lássalak! - Nem fogsz, uram - felelte a pap, és kisétált a teremből. Száját összeszorította, nem is figyelt a betóduló népségre, a fáklyákkal hadonászó, olajozott bőrű férfiakra, a vigyorogva óvó jelet rajzoló törpére, a festett arcú kardtáncosra: Maga mellé intette az egyik őrt. Háta mögül felharsant am-Berdor röhögése. - Bort - üvöltötte az ajtók mögül. Az őr sajnálkozó arccal tette le a kártyáit. Követte Ierdast. Két Kancsó, Vadászat, Kopók. Noir papja elkomorodott. - Szerencsétlenség - suttogta maga elé. A zöld vihar halványodni tetszett: Porkezeit visszahívta, elült, megnyugodott. A lovag egy dombon jelent meg. Egyik pillanatban még nem volt sehol, a következőben pedig már a csillapuló fergeteg közepén pöffeszkedett. A lidércálmokból szőtt ló ficánkolt alatta egy keveset, ő maga elmosolyodott a békaszín sisakrostély alatt. Körül az Antiss végenincs tájai hullámoztak, a magasban álombéli madarak szálltak. A fehér város eltűnt, pontosabban a zöld lovag hagyta ott, miután megbizonyosodott róla, hogy ostrommal egykönnyen nem veheti be. Még akkor sem, ha az Álomsíkot lakók legerősebbjeit szólítja maga mellé. A helyét mindenesetre megjegyezte, bár most már kételkedett benne, hogy valaha is szüksége lesz rá. Sikerült megtalálnia am-Berdort, s most már ő irányítja a játékot. Tudta, hogy a pökhendi úrféle elaludt, s így már nem esett nehezére megkeresni. Lehunyta szemét, érzékeit szabadon engedte az Álomsík végtelen ege alatt. Valahol a külső vidékeken, az Antiss peremén kellett keresnie. A hozzá hasonlók, akik járatlanok ezen a síkon, mindig ott bukkannak fel, ha elalszanak, arrafelé szövik múlandó, kusza álmaikat. Amit azután ő már szabadon alakítgathat. Attól a másik Noir-paptól immáron nem kellett tartania, nemrég látta urát ébren, aligha gyanítja, hogy máris alszik. Miből gondolhatná? Nincs, aki szólna neki, még a kutyák is elszenderedtek a trónszéke mellett. Mákonyfüves bor, ledér tánc és egy kis mágia. Ott hortyognak mindahányan. - Miért nem végeztünk velük ott fenn? - morgott a vállvasán üldögélő fattyúgyík. - Aludtak mind, elaltattad őket. A zöld lovag felnevetett. - Nem erről szólt a szerződés, Aarian. A sárkányféle sértődötten mocorgott. - Vér nem folyhat - szőtte tovább a hínárszagú lovag - Úgy kell tűnnie; mintha álmában halt volna meg. Senki nem nyer azzal, ha átvágjuk a torkát. Arról nem is beszélve, hogy bajba sodorhattuk volna vele azt is, aki fizet ezért a kis mutatványért. Az pedig sem neked, sem nekem nem lenne megfelelő. A fattyúgyík tovább morgott. - Inkább keressük meg azt a kövér állatot - nevetett a békaszín lovag. - Most nem óvja senki, s magam intéztem el, hogy álmodjék. Itt van valahol. - Rendben - morgott a sárkányféle, és megkapaszkodott a vállvasban. Repültek, mint a gondolat. Ierdas leült az ágyra. Be kellett vallania magának, hogy egy kissé összezavarodott. Nehezén tudta kiverni a fejéből azokat a pillantásokat, az ifjú am-Berdor és testőre gyűlölködő tekintetét. Miért? És főként: miért pont így? Nem ismerte a harsannalki szokásjogot, nem tudta, Dreina papjai miféle módon ötvözték Pyarron törvényeit a helyi regulákkal, de úgy vélte, jó oka lehet az ifjúnak, ha így próbálkozik. Szóljon az apjának? Aligha hinne neki. Kezdett arra hajolni, hogy ez innen már nem is az ő dolga, hogy neki édeskevés köze van mindahhoz, amit látott. Itt csak egyetlen játszma van, amibe beleszólása lehet, az pedig a zöld viharon és rajta kívül nem tartozik senkire. Talán csak Noirra egyedül. Feljebb kuporodott a nyöszörgő ágyon, és előkotorta bőriszákját az ágy alól: Odakint, az ajtó előtt kelletlenül járkált az őr, bőrcsizmája unottan nyekergett a körfolyosó vizes gerendáin. Ierdar megvakarta törött orrát, és összébbhúzta magán a hímzett köpönyeget. Közelgett a hideg - mindennél biztosabban érezte a csontjaiban. A bőriszákot maga mellé dobta, és előkerítette belőle a gyökérpipát. Apró, kézbe illő jószág volt, jóideje hűséggel szolgálta már. Térdére fektette, míg egy kisebb bőrzsákocskát kotort élő az iszák mélyéről. Egy darabig nem akadt gondja, megtehette hát. A feketére festett zsákocska oldalán vékony hímzéskígyó tekergett, száját megoldva felerősödött a belőle áradó illát. Méreg annak, aki nem ismeri. Szikrafű. Látott épp elég szerencsétlent, akit halálba kergetett; s neki sem lett volna szabad ehhez folyamodni, de sem Noir nem tiltotta, sem az ő erejét nem haladta meg, így hát komótosan tömködni kezdte a gyökérpipát. Ő tudta, hogy nem az az Antiss, amit a szikrafű hoz el neki, hogyannál százszorta szebb és tündöklőbb, de mégis több volt annál, amit a sárral és gyűlölködéssel szennyezett udvar nyújthatott. Önámítás? Meglehet. Mindenesetre onnan már csak egy karnyújtás az Álomsík, s talán Noir is elsiklik az ilyesmi felett. Álmot hoz ez is. Egyeseknek halálos, másoknak, a hozzáértőknek csupán nyugodalmas álmot. Szikrát csiholt hát, s az izzó taplót a gyökérpipa szájához emelte. Az udzs-szene megremegett a köldökén. - Tudom, Nagyasszony - morogta Ierdas; míg a füstöt a mennyezet felé fújta -, hogy most haragszol rám, de ígérem jóváteszem. Zaklatott vagyok, s kell ez most a lelkemnek. Tudta, hogy hazudik, s gyűlölte is magát éppen eléggé, de azt is tudta, hogy ha most nem ízlelgetheti a mérget, aligha fog megbirkózni az estével. Újat szippantott. És még egyet. Hagyta, hogy látása elhomályosodjék, óvatos kézzel az ágy mellé helyezte a gyökérpipát. Hátát a falnak vetette, s lassan lehorgasztotta a fejét. Szájából nyálcsepp indult álomspirálokkal hímzett öle felé. Még egy darabig hallotta az őr komótos, nyikorgó lépteit odakintről, azután... Nem egyszerűen elaludt. Átlépett az Antissre. Azonnal tudta, hogy baj van. Egy sikátorban üldögélt, valahol a fehér város falain belül. A szíve, az súgta neki, hogy valami nincs rendjén. Felállt. Mellette elmosódtak egy kicsit a falak, ő maga megtántorodott. - O, Noir, ha ezt tudom... - nyögte. Mert még így is, eltompult - érzékein keresztül is tudta, hogy a vihar elült odakint. Ez pedig csak egyet jelenthetett. Hogy találtak másik módszert. Hogy a pöffeteg úr nem üldögél a trónteremben, de nincs ennek a hófehér városnak a falai között sem. Nem akarta, de lelkéből kellett áldoznia, hogy megkösse, megzabolázza valahogy az elméjére telepedő homályt. Hogy tisztán láthasson végre, most, mikor idő előtt kell cselekednie. Gyorsan fogyott az ereje, de a szikrafű kárörvendő röhögéssel visszahúzódott. Meg kell találnia am-Berdort. Felszökött az égre, magasan a város falai fölé, egy szintre az arany toronysisakokkal; a bíbor zászlókkal. Feje, tagjai zsibbadtak, szájába keserű nyál gyűlt. Még nincs veszve semmi. Ő ugyanis tudta, hol keresse am-Berdort. Ő tette rá a jelet, hogy megtalálja, ha kell. Megszédült, mégis nekirugaszkodott. Az Antiss gomolygó fénytengerré változott alatta, ahogy elindult a peremvidékek felé. Beleszagolt a kék szélbe, suhantában szertetapogatózott az ismerős álom felé. A szikrafű tovább marta, tompította odabent. Szédült a magasságtól a sebességtől, de nem tehetett mást. Száguldott. Gyémántként ragyogó égi paloták maradtak el mellette, lassan köröző sárkányfélék, zöldellő dombok, szalagként tekergő türkizfolyók odalent. A megjelölt álom vonta, csábította, s tudta, hagy egyhamar megtalálja. Zöld viharba érkezett. Valami régesrégi düledékház mellett állt meg. Az erőfeszítéstől lihegett, szemei előtt összemosódott a világ. A vihar kárörvendően viháncolt körülötte, zöld porfellegei mögött antisslények gyülekeztek. - Nyilván, hogy elvégezzék a piszkos munkát. Öklendezve támaszkodott a ház mohos falának, s csak imádkozni tudott, hogy odafent, a való világban meg ne fulladjon. Nyögve hányt, kiadva minden mérget, minden áfiumot magából, amit csak tudott. Zöld gömbök hullottak ki a száján, nyálkás golyóbisok. Szétpattantak a lábainál, s feketén tekergő kígyók rajzottak szét belőlük. Valamivel jobban érezte magát. Belépett a lidércálomban fogant ház kapuján.. A vihar mintha csendesedett volna odakint. Bent egymásnak boruló, démonfaragásokkal díszes falak várták. A fáklyákat eloltotta a vihar, keserű füstjük megtöltötte a folyosót. Lassan ébredt csak rá, hogy hol is van. A harsannalki vár egyik féregjáratában tántorgott. Megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson. Meg kell találnia am-Berdort. Vagy ha őt nem is, legalább az Álomgyilkost. Léptei furcsa neszeket vertek, s minduntalan késztetést érzett, hogy hátrapillantson. Mert rettegett attól, hogy valaki követi. Mert ő maga is am-Berdor volt most egy am-Berdornak szóló álomban. Távolról kétségbeesett sikolyokat hallott. - Segítség! - Ezt üvöltötte volna? Valóban ezt hallotta? Mindenesetre megindult a lépcsőn felfelé. A nagyterembe érkezett. A való életben talán nem is létezett ilyen folyosó, soha nem nyílt a roggyant trónszék mögött ajtó a falban. Most mégis itt volt - s vele szemben Rierdian am-Berdor sírt a padlón. Körülötte táncosnők meztelen, felkoncolt, holttestei hevertek, tört gerincű kutyák, vérrel mocskolt estebéd maradványai.. - Ó istenek - nyöszörögte -, hát itt vagy - kimeredt szemeit kétségbeesetten forgatta, más körülmények között Ierdas talán még nevetségesnek is találta volna. - Megölt. Megölt-mindent... - zokogta. Az ablakok mögött valami hatalmas, karmos dolog feszegette a zsalukat. Am-Berdor felsikoltott. - Segíts! Segíts rajtam, te pap... Segíts már, az istenedet! Odakintről zöld porkacsok csúsztak be az ablak alatt. Ierdast megint letaglózta a szikrafű. Valami felnevetett odakint. - Ó Noir, hát ezt el sem hiszem - kacagta. - Szikrafű? Szikrafüvet használ egy ilyen magadfajta szentéletű? Ierdas görcsben rángatózva öklendte fel a kígyók maradékát. Lihegve nézett azután fel. A zsalugáterek porrá robbantak, a vihar besöpörte az ólomüveg ablakok cserepeit. Am-Berdor felsikoltott. Zöld lovagszerűség lépett be az ablakon, vállvasán korcs kis fattyúgyík egyensúlyozott a szárnyaival. Harsannalk ura tovább sikoltozott, megpróbált elrejtezni a kutyadögök mögött. - Így is jó - nevetett a lovag. - Előbb téged s csak azután azt, miért fizetség is jár. Hogy szavának nyomatékot adjon, intett a kint tomboló viharnak, mire az sosemvolt szörnyetegeket okádott magából. Megkapaszkodtak az ablakok peremében, úgy rángatóztak egyre beljebb. Karmos lábaik üvegcserepeket csikorgattak a kövön. - Ébressz fel! - vonyította am-Berdor. - Ébressz fel! - Meg se próbáld - intett az Álomgyilkos. - Mákonyfüveket főzettem a borba, amit felszolgáltak, s magam is segítettem ott, hol a főzetek ereje nem volt elegendő. Am-Berdor szánalmasan vinnyogott. Ierdas jobban érezte magát annyira, hogy megváltoztassa maga körül a világot. Helyére ugrott a trónterem, a karmos szörnyetegek kiszorultak a falakon kívülre. - Nocsak - nevetett az Álomgyilkos. A sárkányfajzat riadtan forgatta a fejét. - Nem hittem volna, hogy még képes vagy ilyesmire. De megölni csak nem fogsz, ugye? Még ha lenne rá elegendő erőd, akkor sem. - Kitaszíthatlak az álomból - szólalt meg végre Ierdas, letörölve szájáról a kígyóval töltött gömbök maradékát. - Dehogy taszítasz, Bálványimádó, dehogy taszítasz... Annyi erőd azért mégsincs. Vagy tévednék? - Elegendő erőt adott nekem az Asszonyom... - Aligha hinném, hogy többet, mint nekem. - És mire mész vele? Ha meghalsz, nincs tovább. Vége. Eltűnsz az Antissről: - Talán téríteni jöttél? Bűnbocsánatra kényszeríteni? Engem? Nem vonzanak a te meg a hozzád hasonlók vágyálmai - csattant fel a lovag. - Taszít és undorít mindaz, amit ti imádtok! Miért akarnék én Lélekőr lenni, ha meghalok? Hogy másokat irányítgassak? Nevetséges. Ha meghalok, én halott akarok lenni, nem holmi élőholt! S amíg élek, én élni akarok! - Előrébb lépett - És ölni! - Ha megölhetnélek, Noirra esküszöm, megtenném - sziszegte Ierdas, s lassan felöltötte egy kék köpönyeges ifjú alakját. Kört hintett maga köré az ujjából szitáló szikrákból, s ez ismét hátravetette a lovagot. De nem teszem, mert én már láttam a halálomat, s ha az jön el, ha beteljesedik, utána Noir az Örök Álommal ajándékoz majd meg. Amit te nem nyerhetsz el soha! - Úgy mondod ezt, mintha valami különleges kegy lenne - nevetett az Álomgyilkos, és mégis közelebb lépett. - Nem érdekel ez a te Örök Álmod, én nem fogok itt kísérteni, ha egyszer bevégzem. Én újrakezdem, érted? Még közelebb jött. Gyengülsz, ugye tudód? - vetette oda foghegyről, s lépett még egyet. A szörnyetegek ismét beljebb nyomakodtak az ablakon. A szoba lassan elkezdett visszaváltozni a lovag akaratának megfelelően. - Én is láttam a halálomat, Bálványimádó, mint mindenki, aki Noir tenyerébe teszi mindenét, s el kell keserítselek, de nem te leszel az: Nincs forradás az arcodon. Tudom, mert láttalak, amikor kijöttél ettől a szánalmas alaktól - intett a sarokban nyöszörgő am-Berdor felé. Ierdas keze ökölbe szorult. Tudta jól, hogy ereje fogytán, hogy elveszett, hogy nem gyűrheti le ezt a rémet. A szikrafű megzabolázása sokkal több erejét felemésztette, mint azt gondolta volna. - Sajnállak - mondta a lovagnak. - Mert megadatott neked a kegy, s te mégsem tudsz élni vele: - Fejezzük be ezt a semmitmondó beszélgetést intett a lovag, s összeroppantotta Ierdas óvó köreit. A kis barátaimat talán még távol tarthatod egy darabig, s meglehet, ezt a szánalmas figurát is óvhatod még, de veled már végeztem. - Elbizakodott vagy, gyilkos - suttogta Ierdas. - Nem jobban, mint kellene - felelte a zöld lovag, és előreengedte a szörnyetegeket. Üvöltve akaszkodtak Ierdasba, tépték, szipolyozták, lehántották róla a kék köpönyeges ifjú álcáját. Am-Berdor felsikoltott. Ierdas megtántorodott, s kettőt lépett hátra. A szikrafű újból erőre kapott odabent, s érezte, mint szívják ki maradék erejét a zöld lovag szörnyetegei. Pislákoló lámpás volt, döglődő gyertyaláng, mely lassan beléfúl az olvadt viaszba. Utolsó erejét megfeszítve előrerontott. Hosszú, ősz haja kibomlott, törött orrából vér freccsent álomspirálokkal hímzett köpönyegére. Az udzs-szem lángolni tűnt a köldöke körül. Támadásával nem ért el sokat, de sikerült leütnie a lovag sisakját. A fattyúgyík visítva rebbent fel, s Ierdas végre szembenézhetett a gyilkossal. És messzire látott. Nagyon messzire. - Ez nem sok - mosolygott a rettenet arcú lény. - Éppen elég - sziszegte Ierdas, és nyögve omlott köddé az álomkarmok között. Nem hitte volna, hogy egyszer még örülni fog a szoba keserű szagának. Még akkor is, ha most a kihányt reggeli is ott bűzölgött. Köhögve tápászkodott fel az ágyról, s undorodva dobta le álomspirálokkal hímzett köpönyegét. A gyökérpipát összeroppanthatta valamikor, most darabjai halkan koppantak a padlón. Nem volt ideje bánkódni. Majd, szerez másikat. - Ide! - akarta üvölteni, de ismét csak egy köhögésre futotta az erejéből. Összeszedte magát, és az ajtóig botorkált. A körfolyosón strázsáló őr visszahőkölt, amikor sápadt arcát, vérző orrát megpillantotta. - Uram? - mondta kétségbeesett arccal. - Itt van - nyöszörögte Ierdas. Elveszítette az egyensúlyát, meg kellett támaszkodnia az ajtófélfában. Az őr mögött az angyaloszlopok kárörvendőn szomorkodtak. - Itt van - mondta még egyszer, s, az udvar felé mutogatott: - Kicsoda, uram? - hajolt közelebb az őr. Odakint megmordult az ég. És a pap ismét a zöld lovag szemeiben volt, a szörnyeteg résnyi szemeiben, s látta, hogy ebben a világban miként is fest. Valami szekérféleségen kucorgott, amit nem esett nehezére az udvaron állók egyikével azonosítania. Odabent tarka ruhák kusza halmán aludt az Álomgyilkos, apró kezei ökölbe szorítva a mellén. Mindenütt árnyak kavarogtak, azok billegtették a körös-körülzizegő szárított füveket. Zöld árnyak. - A törpe az - zihálta Ierdas -, az az átkozott törpe... Az akarja megölni az uratokat. - A törpe? - hüledezett az őr. - Az a kis vakarék? - Ne becsüljétek le! - kiáltott fel Ierdas, hogy az őr hátrahőkölt. - Nagyobb hatalmú varázsló itt mindenkinél. Ha más nem is, ez megtette a hatását. A pap tudta, hogy hiába beszélne Noir hagyományairól s a hitbéli ellentmondásokról, azzal semmire sem menne. Ám ez a szó, "varázsló", nagyobb bűbájjal bírt bármi másnál. - Most alszik. Ott lehet valamelyik szekérben. Öljétek meg az összes többivel együtt! De vigyázzatok, alighanem mindannyian őt fogják védelmezni! Az őr hitetlenkedve figyelte. - Indulj már, te szerencsétlen! Vegyél magad mellé annyi katonát, amennyit csak bírsz! Ne késlekedj, mert urad élete múlik most ezen! Ez hatott. Az őr némi tétovázás után hátat fordított, és eltrappolt a barbakán felé a többiekért. Ierdas elégedett szuszogással nyugtázta, hogy egykor homlokától az álláig szétvághatták az arcát. A sebhely most fakóra sápadt az izgalomtól. Ő maga a trónterem felé botorkált. Mire a nagyteremhez ért, már majdnem jól érezte magát. Egy lépcsőfordulóból az udvarra is lenézhetett, s amit odalent látott; jobb kedvre derítette. A mutatványosoknak nem sikerült elengedniük a két medvét, ők maguk viszont vicsorogva védekeztek a két sármocskos szekér körül. Tőrvetők, kardtáncosok. Ha más nem is, a túlerő csak legyűri őket. A trónterem előtt két őr hevert mély álomban, másik kettő a kártyákra borulva hortyogott. Nemigen foglalkozott velük. Odabent sűrű, mágiaszagú félhomály terpeszkedett. Korántsem volt annyira visszataszító, mint az álomban, Ierdast mégis kirázta a hideg. A padlón mákonyillatú borfoltok; az asztalokon rommá lett ételek. Rierdian am-Berdor kiesett a trónszékből, arcán furcsa csodálkozás, szemei csukva, szája félig tátva. Körülötte a kopók szaladtak álmukban. Ierdas közelebb szaladt; és lehajolt a nyáltól síkos szájú férfihoz. Am-Berdor szemét könny áztatta, orrából, füléből vér szivárgott. Még élt. Hát mégiscsak ért valamit a varázs, mit az Antissen hívott létre. Issor am-Berdort és mogorva testőrét nem látta sehol. Ezen nem csodálkozott különösebben. Tudta; hogy Harsannalk urát a hagyományos módon aligha tudná felébreszteni; ezért bele sem vágott. Viszont mihamarabb magához kell térítenie, hiszen ki tudja, mire képesek azok ott lenn a cifra szekereik körül. Meddig védhetik uruk álmát. Lehunyta szemeit, és körültapogatózott a láthatatlan világban. Kiterjesztett karjai köré mágikus sziporkák gyűltek, élő, rángó mana gyülekezett a hívó szóra. Köldökén felmelegedett az udzs-szem, véres ruhái alól kiszüremlett sárga fénye: Most! Először a kutyák ébredtek fel. Bambán, értetlenül nézték az előttük térdelő, kifordult szemű papot; orrukkal, fülükkel keresték a fogaik közül elinalt zsákmányt. Azután vakarózni kezdtek. Rierdian am-Berdor nem felsóhajtott, de felsírt, amikor kinyitotta a szemét. Hosszú ideig csak bámulta a térdelő Ierdast, kerekre nyílt szeméi a gubancos ősz hajat, a törött orrot, a vérmaszatos arcot fürkészték. Egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna. Azután összecsukta a száját és felkönyökölt. Jól van, pap - nyögte. - Ezúttal szerencséd volt. Ierdas recsegő térddel állt fel. - A törpe- vetette oda am-Berdornak. - A törpe volt az. Én elmegyek.. Nem fordult meg, nem hallotta a feltápászkodó férfi kiáltozásait. Csak egyszer fordult meg, hogy szemügyre vegye az elégedetten közeledő sebhelyes testőrt. Összevillant a tekintetük. A férfi a hajánál fogva hozta a törpe levágott fejét. Harsannalk az eső utáni gyengécske fényekben sütkérezett. Ierdas már a domb aljában járt, keskeny, fagerendákkal megerősített utcácskán ereszkedett egyre lejjebb. Nem figyelt a háta mögé, nem érdekelte az am-Berdorok fekete fészke, a város felett terpeszkedő zömök vár, sem a zászlóin tekergő aranyszarvasok. Még egy csókot s némi útravalót kért - és kapott a konyhai cselédtől, azután szedte a cókmókját, és kisétált a várkapun. Tiszteletteljesen félreálltak az útjából. Csak a lovászfiú állt meg előtte egy pillanatra, hogy hálálkodva kezet csókolhasson neki. Ierdas mosolyogva zavarta el. Dreina temploma előtt elbizonytalanodott. Tanácstalanul nézte az Aranyúrnő szobrát, mintha bizony az segíthetne neki eldönteni, merre is induljon. Talán nem olyan sürgető azonnal elhagynia várost, meglehet, még egy kényelmes ágy is akad valamelyik fogadóban. Harsannalk komoly vásározó hely volt, nem félt attól, hogy nem talál kedvére való vendégházat. Bármelyik jobb lehet, mint kényelmes ágya ott fenn. Igen. S talán még egy pipát is elszívhatna. Azám! A pipa. Az bizony eltört. Megreparálni aligha tudta volna, arra tán csak valami kahrei mesterember lett volna képes, ezért fájó szívvel ugyan, de otthagyta a várban. A jó kis gyökérpipa. Két polgártól is útbaigazítást kellett kérnie, mire megtalálta a megfelelő kereskedőt. Kicsiny, alacsony ajtajú házikóban lakott, cégérén elzöldül rézmanó vigyorgott. Alacsony volt az üzlet is, és noha három lépcsőn kellett leereszkedni, a keresztgerendák még így' is a fejét simogatták: Volt itt minden: halott virágillat edényekbe zárva, fegyverek, szárított és porított füvek elmekórra és más nyavalyákra, preparált békák s más teremtmények, toroni gúlasakk majd az összes bábuval, apró bőrtarisznyák, mikbe, ki tudja, miféle dolgokat dugtak, lábosok, edények, míves gyertyatartók mindenféle fényekkel, de még egy cifra tollú madár is valami fűzfakalitkában. - Nyugalmat adjanak az istenek - mondta a kereskedő, aki időközben előkerült valahonnan a bolt mélyéről. - Mit adhatok az úrnak? - Alacsony, manóforma ember volt, hasonlatos a cégéren himbálózó figurához. Szeme nagy, kék és tiszta, ősz haja, mint a szénaboglya, aligha volt elég az a sapkaféle, amit a fejébe nyomott, hogy megrendszabályozza. Kezében valami üveggömböt szorongatott, talán pókot vagy más effélét zárhattak bele. Ierdas nem figyelt rá. - Mit adhatok? - ismételte meg a manóforma ember, immár türelmetlenebbül, de Ierdast nem sikerült kizökkenteni ámulatából. A babát figyelte. Itt ült egy sereg haszontalan holmi között. Haja szőke, mint annak a heróni lánynak, mosolya hímzett, szemei kőből csiszolt fénycseppek. Kétség sem férhetett hozzá. Az a baba volt. Amit Noir mutatott neki. Kék selyemruhába öltöztették, csipkegallér ölelte körül a nyakát és csuklóit, fekete öv szorult meg a derekán. Lábaira lisztfehér cipellőket húztak, piciny lábfejei aligha lehettek nagyobbak egy paszulyszemnél. - Nos? - próbálkozott még egyszer a kereskedő, de Ierdas nem válaszolt: Semmi értelme nem lett volna. Hiszen tudta, mi fog történni. Meg sem lepődött. Csupán szembefordult az ajtóval. Recsegve rúgta be egy csizmás láb, majd gyorsan letrappolt a kopott lépcsőfokokon. Térdén bőrnadrág, derekán rézveretes öv, kezében tőr. Ierdas nem csodálkozott különösebben; mikor megpillantotta a gyilkos bikanyakát, az akaratosan vicsorgó nyúlszájat, az elszánt tekintetet. Ezzel a nagy égi mozaik utolsó darabja is a helyére került. Szinte érezte a mellének feszülő tőr gyilkos ívét. A bosszúszomjas pillantás mögött Issor am-Berdar őrjöngött. Ierdas elmosolyodott, s álomra hunyta szemét: Örök Álomra.