Jan van den Boomen
 
 Üstökösláng

1
     Nem egyszerű vihar volt, ezt mindannyian tudták. Az gyermekjátéknak tűnt volna emellett, fapörgettyű kavarta szellőnek. Mert miféle vihar az, amelyik fákkal dobálózik, olyan porfelleget kavar, ami a bárkit ledönt a lábáról, s ha még ez sem lenne elegendő, minden porszem mellé késként vágó vízpermetet fagyaszt, mert az esőcseppeknek már arra sem maradt elegendő erejük, hogy egyben maradjanak.
     Volt ugyan név, amit használhattak volna, de egyikük sem merte a szájára venni, pedig látták a többiek szemén, hogy talán ez az, ez lehet ahhoz mérhető. És ez semmi jót nem jelentett.
     Mert azt a vihart, a Förgeteget maga Urria kavarta annak idején, amikor megharagudott az elfek népére, és szerteszórta őket a létező világok mindegyikén. Úgy lehet, most sem a kedvére cselekedtek. Most is ideeresztette annak a förgetegnek egy darabkáját.
     Hallgattak hát, egymásba kapaszkodva, és csak időnként mertek felpillantani, hogy lássák csillapszik-e a mindenség haragja. Hogy lássák a többiek szemeit. Hogy meggyőződjenek róla, élnek-e még.
     Éltek, és Ifhiass nem tudta eldönteni, hogy büntetésül kapták ezt osztályrészül, hogy megismerhessék mi is az az igazi kínszenvedés, vagy éppen ellenkezőleg, ez a legnagyobb kegy, amire még valaha is számíthatnak... hisz legalább az életük megmaradt.
     Meglehet azért, hogy egyszer majd mindent helyrehozhassanak.
     Ha marad valami egyáltalán a világból, amit még érdemes lesz megjavítani.
     Hallani ugyan semmit sem hallott a tombolástól, de azt érezte, hogy a varázs gyengül. Feltápászkodott.
     A változatlannak bűvölt valóság kicsiny gömbje recsegett és hullámzott körülöttük. Északi felén roppant fákból hordott össze torlaszt a végítélet. Csonkára tépázott ágaik olyan keservesen rázkódtak, hogy Ifhiass szíve is belesajdult. Legalább a sírásukat nem hallotta a tombolástól és ezért hálás volt. Leveleiket vesztett ágak verték „a viharból kiszaggatott menedék mágia emelte falait, s ha azok nem is tudtak beszüremleni a gyengülő védelmen, megtette ezt a por és a víz. Sárcseppek potyogtak gyorsuló ütemben a bent kucorgó elfekre, barna könnycsíkokat mosva a koszos vérteken. A láthatatlan falak több helyen is meglazultak, repedéseiket erőszakos kezekkel feszegették a halálról ordító szelek. Nyomukban keserű szagú huzat fütyült, és villámok szaga szivárgott be.
     Ifhiass mély levegőt vett, és megpróbálta összerendezgetni megmaradt mágiáját. A csontjai is belesajdultak. Nem így képzelték a végét. Egyáltalán nem így. Talán egy sem akadt volna közöttük, akinek ez megfordult a fejében. Mindannyian úgy gondolták, ha már veszni kell, tegyék azt fegyverrel a kézben, mágiától remegő szavakkal az ajkukon. Ám az aquirok - vagy valami közönyös-korcs isten - másként rendelkezett. Piszkoslila szeleket kavart, villámokból szőtt az égboltra koszorút, porral és sárral árasztva el a világot.
     lfhiass izmai rendezetlen rángásokkal válaszoltak az erőgyűjtésre, orrából vér. szivárgott gyenge szájára. Mégis kimondta a szavakat.
     Csillagfénnyel szikrázott fel önmaguk emelte börtönük, kizárva a keserű huzatot, a csepegő sárpettyeket, és valamit a tombolás üvöltözéséből is.
     De a gondolataikkal, az emlékeikkel nem tudott mit kezdeni, azok ott kucorogtak kitartón elméik falai mögött, nem akartak elcsitulni egy pillanatra sem. Ifhiass nagyot sóhajtott, s újra szemügyre vette a menedéket. Ha nem is erős, egy jó darabig csak kitart. Utána pedig...
     Most még azt sem bánta volna, ha nem lesz utána. Bár az a könnyebb megoldás lett volna. A könnyebb és a dicstelenebb.
     Ha elrontottál valamit, f am, ne nyugodj, míg helyre nem teszed azt!
     Apja valami hasonlót mondott volna neki; ha most itt van, ha a Szürke Hegyen nem emészti el az az aquir. S mit tudott volna neki válaszolni?
     Ezt helyretenni? Ugyan miként? Ha a harcosaimat haza tudom vezetni; vagy legalább a hágóig e jutunk, már akkor boldog lehetek...
     De ez nem lett volna válasz, ezt Ifhiass is ugyanolyan jól tudta, minta többiek.
     De tehettek másként egyáltalán? Volt talán választásuk?
     Az elf jól tudta, hogy elviekben a válasz igen lenne. Csupán abban nem volt bizonyos, hogy ha másként cselekszenek, sikerrel járnak-e.
     Szomorú arccal nézett a háborgó égre, a hajóként szárnyaló tintaszín fellegekre, a menedék átlátszó falán lecsorgó piszkosbarna lére. Tudta ugyan, hogy valahol odakint kell lennie egy másik menedéknek, hogy valahol ott van kint a sárkány is, de látni semmit sem látott. Ennyi erővel akár az égi kévét is bámulhatta volna, a csillagok között hajózó üstököst.
     Uszálya ezüst por, fején szikrakorona. Ifhiass visszakucorodott a többiek közé.
2
     Az égi hajó, amivel érkeztek, gyönyörű volt. Gyönyörű és erős. Nem is lehetett másmilyen: ez illett a Herceghez, és ha a Tesseri Erdők nem maguk ajánlják fel, bizonyosan megtette volna más. Nem mintha Umhian követelőző vagy túlságosan kevély lett volna. Mindenki tudta - ő maga is -, hogy ez a hajó jár neki. Méltó kecsességéhez, lelkéhez, a szellőkhöz, amik összekócolják az eget. S nem utolsó sorban olyan hajó volt, ami ellenszegülhetett az aquirok Terdt Tanácsának. Azoknak az égi járműveknek, melyeket ez a förtelem köpött az egekre.
     Ellenfél lehetett, amilyen maga a Nevető Herceg is volt.
     Ifhiass nem tudta pontosan, merre is járnak, de nem érdekelte különösebben. A lényeggel tisztában volt: hamarosan olyan földek felett szállnak majd, melyek az aquirok uralma alá tartoznak, s ha ő nem is, a nagator, a hajóval együtt élő, félig-meddig összenőtt kormányos bizonyosan tudja, hová vezet az út.
     Megsúgták neki a szelek. A csillagok. Maga a hajó. Az orrban üldögélt, a csipkésre faragott teraszok egyikén. Onnan nézte, mint suhan el lábai alatt a táj. Sötétzöld dombok végeláthatalan sora, csak a folyók húznak kacskaringós ezüst csiganyomot közéjük. Fenyvesek mélyzöld foltjai, azokat festi még sötétebbre az égen rohangáló fellegek árnyéka..
     És a hajóé. Méltóságteljes lassúsággal úszott alattuk, óvatosan terjesztette ki hatalmát sorra végig a dombokon, hogy azután visszahúzódjon megint, amiként azt a hajó járása megkívánta.
     Apró pötty követte a roppant árnyék araszolását odalent a bokrokkal és fenyvesekkel hintett felszínen. Egy másik árnyék: Méretben nyomába sem érhetett a hajó vetette sötétnek, mégis volt olyan fontos, mint amaz. S lfhiass ezt legalább olyan jól tudta, mint bárki más a csipkefaragásos fedélzeteken. Mert az az baljós folt több volt, mint nyugtalanító. Az elf harcos - s gyanította, ezzel nincs egyedül a vitorláson - időről-időre kihajolt a korláton, hogy lássa, meg van-e még az apró kolonc.
     Megvolt: Kékre kovácsoltláncon lógott a tatról. Kalit egy különleges vadnak. A lakóját nem láthatták: sötétséget bűvöltek rá, és végestelen álomba ringatták mágikus dalaikkal. Mindenki jobban járt így. Ők nyugodtabbak lehettek, és az aquir sem próbálgatta az erejét odabent. Elegendő volt csupán az álmait megcsapolni, az mindennél pontosabban mutatta az utat a cél felé.
     Ifhiass nem hallotta a lépteket - egyszerűen megérezte, hogy valaki közelít. Magas, ezüsthajú elf volt az, lepkekönnyű páncélt, egyenes kardokat viselt. A szél vékony kígyókká rángatta szét a haját, arcán tisztelet és kíváncsiság elegye.
     - Parancsnok, a Herceg látni kíván.
     Ifhiass felállt, borostyán szemeit a másikra vetette: 
     - Hol van?
     - Most fejezte be a fürdőjét a belső medencénél - válaszolt a kérdezett.
     Ifhiass kurtán biccentett, és elsietett mellette. A kagylószín vitorlákba erősebb szél feszült, a kötélzet - akár valamely ezütszálból szőtt pókfonál - új dalba kezdett.
     Nyugtalanító érzés volt a napfényről, a szabad levegőről leereszkedni a hajó belsejébe. A lehetőségekhez mérten szellősre, kényelmesre építették, de hogy felvehesse a versenyt az aquirok hasonló járműveivel, az elfeknek mégis némi engedményeket kellett tenniük. Kecses bordák hajoltak föléjük; erősebbek bármiféle acélnál. Oldalukból ágak sarjadtak, levéllel zöldellő csoda mindahány. A terem közepén medence. Művi volt, csakúgy, mint minden más a hajón, de mégis több a sem minél. A Herceg ennek a partján szárítkozott á keskeny kürtőkön levezetett napfényben.
     - Ifhiass parancsnok - mosolygott felé. Hercegem?
     - Hamarosan szükségem lesz rád - mondta Nevető Umhian, és felállt a gyökérkerevetről. Most egyáltalán nem tűnt hősnek: közönséges, napfürdőző elf volt csupán, és Ifhiass egy darabig azon gondolkodott, helyénvaló-e ez. Azután végigpillantott a Hercegen, és elszégyellte magát. Hogyan is gondolhatta, hogy egy közülük valóval akadt dolga? Ha a viselkedése nem is, a Herceg testét borító hegek minden másnál ékesebben mutatták, hogy nem egy egyszerű harcos. Minden sebesüléshez egy-egy monda vagy dal tartozott - Ifhiass maga is ismerte majdnem az összeset, hallhatta éppen eleget gyermekkorában a családtól.
     A bokáját és lábait borító karmolások: Beritter élő bilincsei, az aquiré, akivel a Szeles Hátságon küzdött meg. A hasfalát rózsás marokkal összeszorító hegtenger: az agyarszipoly, ami a lelkét akarta elemészteni, de végül kudarcot vallott. A vörös rajzolat a hátán, akárha szúvak festették volna meg bíborral húsát a bőr alatt: esztendők nyoma, amit a Könnytelen Öreg kristálygömbjébe zárva töltött. Száz és száz kisebb nagyobb forradás: megannyi gyilkos küzdelem és ütközet.
     - De nemcsak rád, Oquicorra is. - A Nevető Herceg selyemköpönyeget kerített maga köré, zöldet, akár a hársak tavasszal, s visszazöttyent a gyökérkerevetre. Láttad mostanában?
     - Reggel indult előre, azt ígérte, napközépre visszaér. Ha akarod, előszólítom.. Nem fontos - legyintett a Herceg. - Századévek óta harcolok sárkány driáqokkal vállvetve, - de még most sem tudnám megmondani, mikért válaszolna,. ha anélkül utasítanám, hogy ő maga azt fontosnak ítélné. Hagyjuk, majd visszajön. _
     - Közeledünk, Hercegem? _
     - Igen - pillantott fel Umhian. - A nagator és az álomlátó is ezt mondja. Ha pedig Ekrim Ekraram csatlósa a lánc végén erről álmodik, sajnos ebben sem kételkedhetünk. Azt hiszem magul a földek vannak rá hatással; talán még azt is tudja, hol lehetünk.
     -1Vlilyen messze vagyunk?
     - Nem tudom pontosan. De gyanítom, holnap estére már fel kell vennünk az álcánkat, ha azt akarjuk, hogy Ekrim Ekraram városa ne vegyen észre bennünket. Ifhiass nem mondott semmit a gondolkodó várossal kapcsolatban. Ha valakinek, Nevető Umhiannak elhitte; hogy létezik ilyesmi is. - Kérlek, ha Oquicorr megérkezik, jelezd nekem, s akkor szólok mindkettőtökkel.
     - Úgy lesz, hercegem-- hajolt meg Ifhiass, és kihátrált a teremből. Nevető Unhiam már nem figyelt rá: madárdalt bűvölt magának, és hunyt. szemmel hallgatta a gyökérkerevetről.
3
     Mindhárom hold fennen ragyogott, amikor az aquirok hajója a város fölé érkezett. A vörös arrafelé, amerről a nap kel majd fel - véres sarló a felhőkig kapkodó morzsaléktornyok mögött -, a kék már alig látszott, hasas félgömbjét a várost ölelő szirtek rejtegették; az ezüst mind fölött, majdnem kitelt már, szakadozott fellegekből gyűjtött maga köré fátylat.
     Az aquir nagyúr ez utóbbit figyelte; arckifejezéséből ha egyáltalán arcnak és kifejezésnek lehet ezt nevezni csak a sajtjai olvashattak volna ki valamit. Ők pedig kevesen voltak. Talán tizenöten, maga sem emlékezett rá pontosan. Nem is értük küzdött, s azt sem merte volna állítani, hogy a többi ősfajért, akiket ellenségeik - sárkányok vagy elfek, egyre megy - csakis aquirokként voltak hajlandók emlegetni.
     Ha volt is bennük valami közös, azt az efféle fajzatoknak köszönhették. Nem csak azért, mert - gondolkodás nélkül összemosták a sok ősi, büszke népet, de azért is, mert folytonos nyüzsgésükkel és akadékoskodásaikkal végül sikerült nekik az, ami nekik soha: a mos-quinek, sa-quaddok, askherrák, mirquis-darhok, shi-krisek és a többiek összefogtak. Hogy elmossák ezeket a jövevényeket az útjukból, hogy ne ágálhassanak, ne szövetkezhessenek ellenük. Hogy ne nyüzsögjenek annyit.
     Más kérdés, hogy akadt azért néhány ősi népség, akiket - noha az elfek szívesen emlegették őket aquirokként - ő maga sosem nevezett volna így. Nem voltak rá méltók, nem akadt elegendő hatalmuk. Szolgák voltak semmi több.
     Akár ez a város.
     Akár a lakói... néhány kivétellel.
     Itt is csak egy akadt, akivel - ha nem is mérhette magához -, a nagyúr szóba állt: Ott állt az apró fekete göröngyökből életre. hívott morzsaléktorony csúcsán, szivacsos testén átsütött az ezüsthold. Hams-quir lehetett, vagy egy másik, már-már elfeledett faj tagja. A neve Gherrs, vagy valami hasonló. A nagyúr hasznát látta, s nem bánta, ha valakitől értelmes gondolatokat is hall.
     A hajó roppant tengermélyi szörnyeteg gyanánt úszott az éjjeli égen a morzsaléktornyok között, lassan közelítve ahhoz, amelyiken a város ura állt. Aljáról mérföldhosszú tapogatók sarjadtak, azokkal simította végig maga előtt az utat a nagator akaratából. Vitorlái immáron nem remegtek, összecsukták magukat, mint a virágok, melyek csak hajnaltájt bontják ki szirmaikat, és az est eljöttével fázósan összehúzódnak megint:
     A nagyúr á hajó orrába sétált, kezével a korlát sarjad
     ványaira támaszkodott, úgy fürkészte a morzsaléktornyot. Kétségkívül ez volt a legnagyobb mind közül: halkan remegett száz és száz társa között. Ha úgy parancsolja neki, talán meg is szólal, üdvözlő lángokat köp az égre vagy valami mást cselekszik, amire szegényes természete lehetőséget nyújt... de a nagyúr nem akarta ilyesféle semmiségekkel múlatni az időt.
     Az égre pillantott, a csillagmiriádok között pompázó üstökösre.
     Még nem késő. Sőt, a legalkalmasabb időben érkezett. Ha valamely fajtársa látja, mosolyt vélhetett volna felderengeni roppant arcán, de nem volt itt egy sem, a szolgafajok vagy ez a Gherrs nevű pedig nehezen jöttek volna rá, min örvendezik.
     Hogy miért mosolygott, azt végképp ki nem találhatta volna senki; aki még a Terdt Tanács lelkeket összeolvasztó fajainak eszén is túljárt, bizonyos lehetett benne, hogy titka megmarad. Még egy darabig. Utána aligha akad szerzet az egész világon, aki ne jöhetne rá. Ebben egészen bizonyos volt. Az ilyen titok már nem titok többé, és a Nagyúrnak esze ágában sem volt, hogy tovább rejtegesse terveit.
     Ha mindenben sikerrel jár, maga a Tanács fog elé járulni, hogy köszönetet mondjon, s nem lehet kétséges, hogy kit fognak követni azok az önfejű fajzatok, ha tovább folyna a háborúság.
     Ismét az üstökösre pillantott.  Igen. Így lesz jó.
     Elégedetten fordult a torony felé. Gherrs tisztelgő pózban várakozott, körülötte selymes indákként gyűrődött össze a homály.
     A nagyúr felkacagott.
     Csillogó szikrák zuhataga ömlött a város alant terpeszkedő tömegére.
4
     Az elfek hajója hajnal tájékán érkezett a morzsaléktornyokhoz. Nem hasonlított akkor már semmire, amit annak idején harcosai szerettek benne. Ormótlan volt; inkább erejét fitogtató, semmint kecses: Fekete tapogatóival az egyik toronyhoz szívta magát, akár valami nadály, és tintaszín fellegekét köhögött, hogy tökéletesen megtévessze az azonosítására előszivárgó röpképes, ám különösebb értelem nélküli szolgafajokat.
     A bilincsben tartott aquir álmai alapján formálták át,. az alapján bűvöltek neki új formákat, így kapott új külsőt, zavaros szendergést. Ekkorra az elfek is aquirok voltak már - legalábbis annak látszottak, egy kis részük pedig valóban azonossá vált az ellenséggel. Így akarta a Herceg, s ha akadtak is vonakodók, egy pillanatig sem kételkedett benne senki, helyes-e így cselekedniük.
     - Mindannyian magunkhoz vesszük egy darabját - mondta Nevető Umhian napszálltakor, mihelyt az aquirok sziklaországának határai feltünedeztek a láthatáron. Valamennyien ott álltak a. legfelső fedélzet pillekönnyű gerendázatán. Ithiass és harcosai, Grimissalas kapitány és a hajósok, és ott volt maga Oquicorr is; sárkányformáját levetve: egy volt a Hercegét hallgató elfek közül, csak a szemei vetettek arany lángot. - Mert az álmai nem elegendőek; ha ezekre hagyatkozunk, társai úgy tépnek szét bennünket, akár csendet az égiháború.
     Senki nem is pisszent. Nevető Umhian szólt hozzájuk, tizenkilenc hadjárat Hercege, a Sárkányszövetség Hadura, aki driáqokkal beszélt, akinek szavára leomlottak a Pörzsvidékek védállásai. Ha arra kéri őket, messék el a nyakukat, azt is megtették volna - pedig bizton tudták, hogy akkor soha nem kerülhetnek többé istenük elé. Urria tiltotta el tőlük saját életük kioltását, de a Herceg kérte volna, hogy tegyék meg. Mert ezt kívánja a háború, ezt a Sárkányszövetség... ám ő csak azt kérté, egyenek az aquirból, akit indulásuk óta tartó álomban vonszoltak a hajó után.
     - Ha így cselekszünk, érteni fogjuk őket. Nem jobban, mint őz az erdőt, de legalább hibát nem követünk el. Legalább lesz egy részünk, ami átlátja őrültségeikét. S így legyőzhetjük magunkat. Le a menekülő nagyurat.
     Talán ez volt az, ami végképp elsimította a lelkek viszolygását. Ha ő mondja, tényleg így lehet. Hogyan másként?
     - Álcánkat könnyű szívvel viseljük majd, mert legbelül ugyan marni fog a fekete hús, de tudni fogjuk, miért tesszük, s nem riaszt majd akkor bennünket semmi, amit odakint tapasztalunk. Pedig riasztó az, elhihetitek. Bárkit őrületbe hajszolhat, amit ott lát - tudom, hisz voltam már ott. _
     Más szó nem hallatszott, csak az ezüst pókfonál dúdolása, a kagylószín vitorlák moraja:.
     - Nem mondom, hogy bárki visszafordulhat, hisz tudom: azért jöttetek velem, hogy ott legyetek, amikor a Terdt egyik nagyurát istene elé küldjük. Ha van neki ilyen egyáltalán, s nagy kevélységükben nem üldözték el őket maguktól. Nem mondom, hogy egyikőtök is eldobhatja szájától az aquir szívét, mert tudom, hogy senki nem akar társai gyilkosa lenni; tudom, hogy csak a legkiválóbbak jöttek el velem, s hogy a légkiválóbbak vissza is fognak térni. Itt van hát a szív. Nyeljétek le, mint annak idején Hinnia tette, hogy Siena Boraliss segedelmével legyűrje az átokfattyakat. S majd visszaöklenditek, ha kell, ahogy ő tette egykoron: Ez a mi győzelműnk záloga.
     Ellépett a pajzs mellől, amire a fogoly fekete gondolatait terítették. Legbelső álmait, zegzugos elméje minden titkát. Hatvanöt részre metélte egy kristálypengével, s maga volt az első, aki a szájához emelte az egyik cafatot. Fekete volt az, koromfekete, szinte tapintás nélküli, mint egy felhődarab.
     - A győzelemért - nézett harcosaira, és szájához emelte. 
     - A győzelemért -. visszhangozta Ifhiass, s gondolatban még hozzátette: teérted, Hercegem. Érted, és kardod erejéért.
     Közelebb lépett a pajzshoz. Nevető Umhian rámosolygott.
     - Bármelyiket, Ifhiass. Tudom, hogy erősebb vagy
5
     A város valóban borzasztó volt.
     A nap felkeltével sűrű homályt okádott az égre, beteges, vérszín derengést, hogy óvja vagy rejtse - az elfek nem tudták eldönteni. De ott volt egy darab bennük Ekrim Ekraram szolgájából, s ez a darab elegendő volt ahhoz, hogy ne essenek pánikba, hogy tudják: a derengés nem árthat nekik. Hogy vigyáz rájuk.
     Hogy biztonságot nyújt.
     Nem akartak többnek vagy nagyobbnak látszani annál, ami már magára vonja a figyelmet - kalmár szolga-aquirok lettek hát. Ezzé tette őket a varázs. Nem az idegen faj, hanem saját népük varázsa: Ifhiassnak könny szökött a szemébe, hogy hatalmukat ilyen rettenetek életben tartására kell használniuk.
     De a bűvalak működött, s ha szörnyülködtek is a többiek látásától, a város még inkább rettentette őket; örvendezniük is kellett, hogy legalább társaik velük vannak.
     És hogy a város nem lát át az álcájukon.
     Mert az borzalmas lett volna - tudták, érezték mindannyian.
     Kalmár szolga-aquirok lettek hát, hiszen az álmokból tudták, hogy őket szívesen látják, hogy nekik - bár különböznek a várostól és lakóitól - nem eshet különösebb bántódásuk. A Herceg még nevetett is, hogy ha ennyire mások lesznek, mint a többi szörnyszülött. Legalább gond nélkül felismerik egymást, ha megzavarodna a szívük.
     Ifhiass nem kacagott: pontosan érezte, mire is gondol a Herceg. S bár a többiek nevettek a tréfán, ő csak komoran mosolygott, és az aquir szív remegését figyelte odabent. Nem volt nehéz elképzelnie, amint kacsokat ereszt az ő szívéhez, hogy ártalmas álmaival megbolondítsa..
     De ezen akkor már kár volt gondolkozni, s Ifhiass nem is nagyon akart. Teljesen hiábavaló lett volna most már, ahogy harmincöt harcost hátrahagyva a kalmáraquirok serege lesorjázott a fedélzetről.
     A hajó tapogatócsápjain araszoltak végig, mint a pondrók, a bátrabbak kibontották szárnyaikat, úgy vergődtek el a morzsaléktorony tetejére. Fegyverek nem voltak náluk, de tudták, hogy bármikor kardokat, szigonyokat sarjaszthatnak testükből a varázs akarata és saját vágyaik szerint.
     A Herceg ért először a toronyra. Körülbírálta az alacsony, beteg mennyboltot, a romlott fényben fürdő tornyokat, a lábuknál hullámzó miazmát. Mintha megdobbant volna valami pumpáló szív a lábuk alatt.
     - Ez él - suttogta Ifhiass.
     Valójában nem szólt: száj nélküli fejével, rángó bőrével nem is szólhatott. A gondolatait hallották meg a többiek, s így válaszolt a Herceg is:
     - Semmin ne csodálkozz! - Azután a többiekre figyelt, bőrszárnyait szélesre tárva intett feléjük. - Indulás!
     Szótlanul követték a morzsaléktorony belsejébe.
     Mindannyian az aquir szívére figyeltek, a beteg gondolatokra, nehogy árulójuk legyen egy rossz mozdulat.
     A nagyúr itt volt valahol, szörnyhajója a legnagyobb toronyhoz pányvázva lebegett. Őt kell megtalálniuk, s mindannyian jól tudtál: ha Nevető Umhian vezeti őket, rábukkannak majd, és legendává lesznek maguk is.
     Elnyomták hát a fekete gomolygást legbelül, s követték a Herceget a sötétségbe.
6
     Ekram Ekraram - ahogy az elfek az aquir nagyurat nevezték - elégedetten figyelte szolgálóit. Gherrs jó munkát végzett, s főként titokban. A térképféleség pontosan mutatta a helyeket - ki tudja, miféle lény irhájára rótták a torz rúnákat olyan tintával, amit csak az ő szemük látott. Kiterítve feküdt előttük az összedolgozott bőrdarab, rajta kusza, fekete minták halmaza. Gherrs szótlanul várakozott a nagyúr háta mögött. Amaz, mikor végzett a szolgafajok ellenőrzésével, ismét a bőrdarabra összpontosított.
     - Úgy tűnik, mindent jól intéztél, Gherrs - dünnyögte.
     Megtisztelsz dicséreteddel, uram.
     - A városok jó helyen -sarjadtak, s főként időben. Az égi kéve csakhamar föléjük ér. Nagy erőket rángat magával.
     - Magam nem érzem ezeket az erőket, de hiba lenne kételkednem nagyuram érzékeiben:
     - Hiba lenne bármiben is kételkedned - mordult a nagyúr, hogy megremegett az irhatérkép. - Igenis roppant erők gyülekeznek ott fent, s én ott leszek, hogy a fókuszukba állhassak. Ki tudja honnan jönnek, tári a csillagokat szipolyozzák ki. Honnan jönnek, mit akarnak... - mélázott egy darabig -...mindegy. Én tudom, mit akarok, és ez a fontos. Készítsd elő a hajómat! Minél hamarabb ott akarok lenni!
     - Igenis, nagyúr - hajbókolt Gherrs. - Magad is szemrevételezheted, ha akarod; már elkezdtem. az előkészületeket. 
     Az aquir elégedetten mormogott. Lássuk hát - szuszogta.
     Hatalmas, élő csarnokokon vágtak át, remegő szelek hátán utaztak, roppant alagutakon siklottak felfelé. Nem maradt idejük arra, hogy elunják magukat.
     A hajó egy erkély mellett lebegett. Nem volt akkora, mint a szörnyeteg, amivel érkezett, nem volt nagatora, de ez a nagyurat egy cseppet sem érdekelte. Neki csak az kellett, hogy céljához repítse, hogy kicsiny legyen, hogy ne vessen nagy hullámokat semmiféle térben és síkon, bárhonnan figyelik is. Tán maga volt a nagator. Az sem érdekelte különösebben. Nem bízott ugyan Gherrsben - nem volt szokása magán kívül bárkiben is megbízni -, de ösztönei azt súgták, nem fog csalódni benne. Hogy a másik félelemből vagy csodálatból teljesíti parancsait, mit sem számított: Jól dolgozott, és ez elegendő volt. 
     Ezt bizonyította a kis hajó is, fehér tapogatóival, halovány, alácsüggő vitorláival.
     - Szép - göcögte elégedetten a nagyúr. - Szép lett, Gherrs. Bár ez a legkevésbé fontos nekem.
     Egy pillanatra elhallgatott, úgy figyelte az aprócska járművet. Vagy talán a szelekbe fülelt bele, az árnyakat szaglászta meg. A másik türelmesen hallgatott hátul. A sötétséget markolászta, abból gyúrt homálylabdacsokat idegességében.
     - Nocsak, Híib - dünnyögte. Hangjában meglepetés. Utánam találtál, vagy amazok küldtek a nyomomba?
     - Nagyúr? - lépett előbbre Gherrs, addig a határig, amit az illem és a biztonságérzet még megengedett neki.
     - Semmi -- mélázott a nagyúr. - tulajdonképpen semmi. Habár... - Gherrs felé fordult, opálszín bőrén kék repedések gyűrődtek. - Lenne egy másik feladatom is a számodra.
     Megtiszteltetésnek veszem.
     - Inkább végezd el tisztességgel - intett a nagyúr. Nem is oly rég volt egy szolgálóm. Eltűnt, elmúlt, ki tudja. Híib a neve. Ha szerte kellett is foszlania, hát legyen. Ha vége, nem érdekel többé... de most mintha ismét itt lenne, s nem egészen az, aki volt. Még az sem biztos, hogy él. De érzem, mert itt van. Követett volna, hűséggel, vagy valaki utánam küldte? Mindegy, de tudnom kell, mit akar. Mert itt van a városban.
     Gherrs szótlanul figyelte.
     - Érzem, és ez nyugtalanít. Kerítsd elő nekem!
     - Ha itt van a városban, megtalálom. A hajóra ne legyen gondod, nagyúr. Magától készül el nemsokára. 
     - Az nem is aggaszt. Csak ez a Híib. Hozd elém! Énekelj neki, Gherrs, és előjön.
     - Úgy lesz, Nagyúr. Azonnal utánajárok. 
     - Nem. Ne azonnal. Most rögtön!
     Gherrs meghajolt, és felszökkent egy toronyforma kiszögellésre. Szivacsos testét a homályba feszítette, hogy hirtelen kétakkorának rémlett, mint annakelőtte, és feldalolt. Csápkarjai remegve táncoltak körülötte, szél kavarodott a lábainál.
     Az ének pedig felrivallt a város felett.
7
     Mindannyian hallották a hangot: a tornyok egyikéről szállt a magasba: Ha az eredeti valójukban szól hozzájuk, alighanem kirázza őket a hideg, s betapasztják a füleiket. Így azonban másként történt.
     Az a valami odabent szintén hallotta a dalt. Nem ártó szándékú mágia volt, bár hatalmát lehetetlen lett volna nem észrevenni. Hívott, csalogatott, titkos kamrákba, rekeszekbe nyúlt, azokban kavart meg valamit.
     Oquicorrt markolta meg először.
     A sárkány már az elf testét sem kedvelte, erre a mostanira pedig egyenesen gyűlölettel gondolt. Egyedül a Herceg kedvéért volt hajlandó felvenni, nehogy árulója legyen az elfeknek. Azt nem vállalta, hogy a városon kívül, biztonságos távolban várja meg, míg visszatérnek. Büszke és nemes lény volt, aki magáról is ekképp gondolkodott. Az aquir szíve ott legbelül több fájdalmat okozott neki, mint azt valaha is gondolni merte. Idegen gondolatokat küldött feléje, játszott, incselkedett vele, sötétséget eregetett minden pórusából.
     Oquicorr - pontosabban az a förmedvény, akinek most látszott - megdermedt, amikor meghallotta az aquir dalát. A többiek is megtorpanni látszottak, de ők legalább mentek, araszoltak tovább. Ám a sárkány lelkében valami felnevetett, s ez a kacagás fájdalmasabb volt minden eddiginél, hiszen belőle szólt, az ő egyik része hahotázott. Sötétebben minden csillagtalan éjszakánál. Mérhetetlenül idegenül.
     Az aquir testbe szorított sárkány nekidőlt az egyik falsarjadéknak, hogy az felszisszent. Nem akart ő kiáltani: nem akart semmit, csak csillapítani azt a fekete kacsokkal burjánzó kacagást legbelül, valamimód lakatot tenni a szájára. Panaszosan felnyögött. 
     A többiek mintha nem is hallották volna. 
     Iflhiasst is meglepte a dolog. A Herceg járásán látta, hogy hallja, hogy nem bírja kizárni a fejéből az őrült dallamot.
     Ha megzavarodna a szívünk, ugye, Hercegem?
     - Az a valami legbelül rángatózni kezdett, és Ifhiass most már bizonyos volt benne, hogy valóban csápokat növeszt, hogy gomolygó árnyfelhőket izzad magából. Nagy levegőt vett, és tovább indult.
     - Erősebbek vagyunk! - sugározta mindenkinek Nevető Umhian, és hátrafordult. Egy pillanatra mind megálltak: A torony még elég messze volt. Túlságosan is messze, ha ez a dal tovább szól. - Asszonyaitok és gyermekeitek képét lássátok inkább, mindezt rekesszétek ki a szívetek mellől - szólt a Herceg. - Hisz ti vagytok a legkülönbek...
     Egy pillanatra elakadt. Meglátta Oquicorrt.
     A sárkány aquirteste egy hullámzó falszerűségnek dőlt, csonka szárnyai közé húzott fejéből izzó aranyként világoltak elő a szemei. A sárkányszemei. Azután elhomályosodott egy pillanatra minden, s ismét az aquir volt ott egyedül. Rángott, remegett, de legyűrte a belsejében dolgozó sötétséget. 
     - Menjél, Herceg - morogta.
     Igazán nem rajta múlt, hogy nem sikerült.
     Hárman rogytak össze szinte egyszerre, s hamarosan másik kettő is a földre zuhant. Egy darabig nem moccantak, azután fekete füstpamacsok robbantak ki testnyílásaikon. Óvatosan felkucorodtak. És változni kezdtek.
     Csontból és szaruból virágzottak ki a testükön a fegyverek. Kagylószín kaszaszerűségek, bogárbarna, ízelt kardok. S felmordultak. Hátukon rikoltva bomlottak ki a szárnyak, szaruagyaras pofájukból fekete nyálgömbök potyogtak a földre.
     - Elég legyen ebből! - morajlott valami a hátuk mögött.
     Oquicorr. Az aquir tovább dalolt a távolban.
     - Elég! - visszahangozta a sárkány; és parázsszikrákkal köhögött fel. Az aquir szívét maga elé köpte, s szárnyakat bontott maga is. De nem csökött bőrlebernyegeket, fényes szelvényekből összerótt átlátszó mozaikot. Sárkányszárnyak voltak azok, acélszín, vitorlák, árnyékukban arany szemek villámlottak fel, ahogy a roppant féreg az égre nyújtotta a nyakát.
     - Bocsáss meg, Hercegem - rivallt a magasból. - Nem nekem való ez az osonás; küzdjünk harcosok módján, még akkor is, ha itt kell veszni!
     A szörnyetegek azonnal rárontottak, s megremegett körben a város is: észrevette a sárkányt.
     Az elfből lett aquirok zavarodottak voltak, meglepettek, s tán tudatlanok is, mint minden újszülött: Hangjuk hatalmát nem is használták, sarlónyúlványaikkal, üszkös perzselésű nyálukkal támadtak a sárkányra. Az elsöpörte őket egyetlen szavával, hogy nyomuk sem maradt. Karmos lábaival az égre rúgta magát, onnan ordított a közelgő szolgafajok seregére.
     - Ha így alakult, hát legyen - bólintott a Herceg, s lassan lefoszlott róla a varázs. Úgy állt ott, kardját magasra emelve, mint maga a megelevenedett legenda, ezüsthaját felkapta a szél, pengéje fénygömböt varázsolt a homályba. Nagy levegőt vett, és eltépett minden szálat odabent, ami az aquir darabkáját még a testéhez kötötte.
     - Távozz belőlem! -hörögte, maga elé köpve a fekete húscafatot.
     Ifhiass elmosolyodott, és maga is levedlette az álcát. Nyögött, morajlott körülöttük a város, s megremegett a talaj is a lábuk alatt.
     - Ezt akartam még egy darabig elkerülni - mutatott előre a Herceg. Kardja vége a felhőkben közelgő szolgafajokra mutatott.
     - A kalahorák akarták így - biccentett felé Ifhiass. Szája széléről letörölte a keserű ízt, lábával arrébbrúgta az aquirdarabot. Abba a halomba, ahová a többiek is hajították. 
     Fejük felett hatalmas árny bontotta ki a szárnyait: Oquicorr, a sárkányok driáqja bömbölve szállt szembe az értelem nélküli felleggel.
8
     - Nocsak, ez érdekes - dünnyögte a nagyúr. A korlát felé lépett, onnan vette szemügyre az eseményeket. Csak mordult egyet, hogy Gherrs abbahagyhatja a_ z éneket. Elfek? És egy sárkány? Mindegy.
     A hajóra nézett.
     - Kész vagy? - mormolta hegyomlás hangján. A sápatag vitorlák megrebbentek, a hajótest felragyogott. Rendben - fordult vissza Gherrshez. - Nem tudom; de nem is érdekel, miként fogták el Híibet. Ő már nem létezik; ráadásul -a nyomomra vezette ezeket a pondrókat. Megérdemli hát a véget. Te itt maradsz, és elhárítod ezt a nevetséges próbálkozást! Nem fogom az erőmet rájuk pazarolni. Kisvártatva felbukkan az égi kéve, s akkor nekem már ott kell lennem a sarjadványvárosok középpontjában. Ez a te vadászatod, Gherrs, és a városodé. Lassú léptekkel indult meg a belső fényektől remegő hajócska felé. - Nem hiszem, hogy ne lennétek rá elegendők.
     - Akaratod szerint lesz minden - felelte a másik, engedelmes pózba görbedve.
     A nagyúr nem válaszolt: gőgös mozdulattal szállt a csónakba. Az szinte kéjjel sóhajtott fel, amikor megérezte. Vitorláiba lassan életet pumpált, s nagyívű fordulóba kezdett a morzsaléktorony körül. Gherrs szótlanul bámulta. Csak akkor mordult fel, amikorra a Nagyúr már elég messze került, ám még mindig láthatta.
     A torony értett a szavából.
     Falain ökölnyi lyukak nyíltak, s vérvörös ködök gomolyogtak onnan elő.
     A nagyúr, akit az elfek Ekrim Ekraram néven ismertek, felnevetett a távolodó hajócskán. Megrogytak körben-az ég felé kapaszkodó rommezők.
9
     A szolgafajok első fellege hamar az elfekig ért. Már messziről, kétségbeesetten ordították bűvigéiket, végsőkig kiszipolyozva testük tartalékait. Oquicorr szava állította meg őket: erőtől remegő, mágikus sárkánydal. Kék foszlányokkal kélt életre a semmiből, útját állta a korcs zengzeteknek, pörgő, aláhulló bábokká alázva az elsőket, akik makacsmód szárnyaltak tovább.
     A Herceg felnevetett.
     - Így! Előre! - kiáltotta, és futásnak indult a forgatag felé. Ifhiass a nyomában szökellt, át-át ugorva a talaj fekélyként megnyíló sebhelyein. Kiáltott, énekelt maga is, nem mert arra gondolni, a sárkány meddig bírja a dallal..
     Messziről látta a lassú rángást, ami végigremegett a város testén. Roppant, óceánmélyi hullám bukik így a felszínre; nyomában felfakadt a képlékeny talaj, és vérszín gőzöket köpött gejzírmód a magasba.
     Tudta, érezte, hogy jönnek nyomában a többiek is; hallotta a magasra szárnyaló éneket, szinte látta a pillekönnyű páncélokat, a magasba csapó kardokat. Szíve gyorsabb ütemben dobolt, torkában kitörni vágyó mágia reszketett.
     A második felhő egy hánykolódó hídféleségen rontott rájuk. Ezer és ezer szárnya, agyara volt, élettelen, vak szemekkel figyelté őket, egyszerre nyitotta ki mindegyik förtelmes száját, hogy lesöpörje az elfeket a hídról.
     A Herceg megtorpant, lábai előtt újabb és újabb szolga-aquirok bújtak elő a talajból. A sárkány valahol a magasban üvöltött, onnan csapott le az új ellenfelekre.
     Ifhiass mágiára nyitotta a torkát, és gátat vetett az első rohamnak. Éles szavára kifakultak, elernyedtek köröskörül a szolgák: bénán, holtan zuhantak alá a híd két oldalán. A Herceg ériekére gomolygó gömb fakadt, gyorsan terjedt minden irányba, szikrázó széleivel új valóság határait szabva meg. Az elfeket magában tartotta, azon kívül mindent felperzselt, üszökfolttá változtatott.
     Megrogyott a híd. Talán fel is sikoltott - Ifhiass már semmiben nem volt biztos.
     Körben felbomlott a város. Nyögve, sóhajtva rogyott össze. A híd elpárállt: az elfek az őket védő gömbburokkal együtt az alsóbb válóságok felé kezdtek zuhanni. A sárkány fent maradt az égen, szárnya koszos pernyét kavart, körötte kitisztult a lég.
     A behatolók néhány öllel lejjebb, nagy puszta térség közepén _ találták magukat. Körülöttük az aquirok döghalmai, a szétfoszlott híd feketén vérző két sebszája. Ifhiass hátrapillantott. Ott voltak mindahányan, a gömb belsejébe zára: Három halottat és jó néhány sebesültet látott, de nem maradt ideje ezzel foglalkozni.
     A térség túlfeléről óriási, lomhacsáp ereszkedett feléjük. Tízszer, tizenötször nagyobb lehetett, -mint a sárkány. Tapogatózó végén egyetlen alak várakozott, hogy a közelükbe férhessen. Egy aquir. Egy igazi ellenfél. Teste az áttetsző és a valóságos közötti félúton; háta mögött ugrásra kész szolgafajok serege.
     - Ez nem ő - mondta meg sem fordulva a Herceg. Tudta ezt Ifhiass is, hiszen emlékezett még a fekete szív hozta álmokra, Ekrim Ekraramra. De tisztában volt azzal is, hogy nehéz küzdelem következik. Ki tudja, honnan szipolyozza az életét fenntartó hatalmat új ellenfelük? Talán a vérszín ködökből, talán magából a városból.
     - Ott van - suttogta a Herceg. Kardja egy apró pontra mutatott a sápatag fellegeken túl. Valami hajóféle lehetett, korántsem akkora, mint az a szörnyeteg, amelynek a nyomát idáig követték. - Azt kell elkapni, ha ezeket itt lebírjuk!
     Ifhiass bólintott.
     A sárkány odafent újból összeakaszkodott a söpredékkel: hatalomszavaikat visszafordította, testüket emésztő lánggal égette el. De már fáradt - Ifhiass látta a mozdulatain, hallotta az énekén. Csak azt kérte a kalahoráktól, hogy addig segítsék, amíg maguk is mellé állhatnak majd. De ahhoz előbb a légből szőtt ellenfelüket kell lebírniuk.
     Az aquir úgy lépett át a valóságburkon, mintha az ott' sem lett volna. Szolgái sercegve pattantak vissza róla, ő maga apró réseket vágott rajta csontból sarjasztott pengéivel. 
     - És összetört az egész.
     A lökéshullám szertedobta őket, prédául vetve a kint zsivajgó szörnyetegeknek:
     Rájuk rontottak.
     Ifhiass nem emlékezett pontosan, miként verte vissza első rohamukat; torkát véresre karistolták a hatalomigék, mire rendet vágott közöttük. Ahol szava nem volt elég, ott kardjával nyert magának levegőt, s csakhamar kisebb tisztás közepén találta magát. Nem sok ereje volt már, javarészét felemésztették a válaszok, mikkel az ellene üvöltött bűvigéket védte ki. Mégis újra és újra szavakat csalt az ajkára; s csakhamar újdonat valóság burkolta körül, annak védelmében nézett szét.
     A Herceg az aquirral csatázott, ütközetük széltében meghasadt a föld, holtan peregtek alá az égből a torzszülöttek. A többiek elkeseredetten, védekeztek, hátukat egymásnak vetve, egyre gyengülő dallal. Ifhiass még egy utolsó hatalomigét vett az ajkára.
     Szikrázva, csikorogva tolta szét a védőbúra határait. Orrából, füléből vérpatak indult meg, az aquirok marta sebeiből buzogva tört elő valami savó. Öt harcosát tudta maga mellé rángatni: a többieket széttépték; elemésztették odakint.
     Legszívesebben sírt volna, de fontosabb dolga is akadt most.
     A Herceget nem sikerült a védvarázs alá rejtenie. Az aquirral járta halálos táncát odakint, mellőlük - akárha egy másik varázs tartaná távol őket - eltakarodtak a korcs fajzatok. Úgy ültek körben a rángó-remegő talajon, akár a dögevők.
     A küzdők már kitapasztalták a másik erejét. Óvatosan forogtak egymás körül, minden szabályát betartva a halálos táncnak. Fortyogott, öklendezett a lábuk alatt a föld, mintha az egész város maga is köréjük gyűlt volna, hogy lássa, ki kerül ki győztesen a bálból.
     A Herceg csak egy pillanatra veszítette el az egyensúlyát. Talán egy gyűrődésben botlott meg, talán a talaj nyílt meg a lába alatt. Hátrazuhant, kezeit önkéntelenül az esés tompítására vetette: Az aquir előretört, és magasra emelte szelvényezett fegyverét.
     Nevető Umhian elmosolyodott, s lemondón elbiggyesztette az ajkát.
     Ifhiass tudta, mi következik, és lekucorodott, hogy legalább ne lássa.
     A föld végtelen magasba csavarodott a védburok alatt, az ég mintha kettészakadt-volna. Azután eltűnt alóluk a talaj. A megmaradt elfek hörögve zuhantak ismét a pörkös talaj felé. Nem estek ki a varázs oltalma alól, s ezért Ifhiass később hálát adott a kalahoráknak.
     Amikor felpillantott, egy darabig semmit nem látott. Odakint véreső zuhogott, szétszaggatott cafatok, összeégett maradványok doboltak mindenütt.
     A Herceg a hátán feküdt. Orcája sápadt, szeme alól, orrából, füléből vérpatak csordogált. Előtte roppant kráter, amíg a szem ellát. A város, vagy ami a város volt valaha, csonkán döglődött az irdatlan sebhely szélein. Az aquir eltűnt, mintha sosem lett volna: gyülevész serege vérgöbökre szakadva még most is a föld felé bucskázott.
     Oquicorr még a levegőben volt: füstölögve zuhant a láthatár felé.
     Ifhiass a Herceghez rohant. Nevető Umhian halotthalvány arcán sápatag mosoly.
     - Ezt nem akartam... Azt hittem... elég, ha... a másiknak tartogatom.
     - Ne beszélj, most Hercegem - mondta Ifhiass, ahogy mellé guggolt. - A hazaútra tartogasd az erőd!
     - Nem... - próbált meg felülni a Herceg. - Azt a másikat... kell elfogni - nyögte. - A nagyurat a Terdtből. Engem hagyjatok itt..:
     - Ilyet ne is kérj, Hercegem - fakadt ki kétségbeesetten Ifhiass. - Téged nem hagyhatunk itt. Nem csak azért, mert te vagy a hadúr; a Sárkányszövetség nélküled... amit te jelentesz... mindőnknek...
     Sók mindent akart még mondani, de valami a torkában útját állta.
     - Velem ne... - intett bizonytalanul a Herceg. - Azt a másikat...
     Meglehet nyögött még valamit, azután elájult. Ifhiass hálát rebegett a kalahoráknak, s körülnézett. A város - pontosabban ami még megmaradt belőle ismét éledezni kezdett. Szakadozott gyökércsápok türemkedtek elő körülöttük, s akárha a talaj fiadzaná őket, új és új szolgafajok másztak elő a ronggyá lett sebekből.
     - Ó, Siena - suttogta Ifhiass, és a földre fektette a Herceget. Felegyenesedett, vértől vagy akármi ragacstól síkos fegyverét védekezésre emelte. Napvörös fellegeket sodort feléjük valami kósza szél, s a morzsaléktornyok, no meg a maradványaik közelebb húzódtak.
     - Ide... - próbálta rikoltani Ifhiass. - A Herceg köré! Harcosai óvatosán oldalaztak mellé.
     Hatalmas árny húzódott fölébük, a korcsfajzatok pedig, akárha csak erre vártak volna, az elfeknek rontottak. Kevés volt már akkor a dal az ajkakon, erőtlen és fakó: Az első rohamot mégis valahogy túlélték. Kardjaik megállás nélkül vágtak és szúrtak, vérből fonva maguk köré csillogó gátat. A korcsfattyak mintha tétováztak volna egy darabig, azután ismét előre vetették magukat.
     Hogy színtelen cseppekre robbanjanak azután. S velük a hátukban komorló városfalak is.
     Az árnyék volt az: az vetette a nemlétbe mindet egyetlen szavával.
     Ifhiass felpislogott, szeméről letakarította á mocskot. Egy hajó úszott be fölébük komor méltósággal. Vitorlái ezüst és haloványkék tollak, minden kötélzete ezüstből szőtt pókfonál, csipkefaragásos erkélyein elf harcosok.
     - Ide mind! - rivallt odafentről egy hang. Grimisallas kapitánya Levedlették már ők is az álcájukat, a koromfoltok, a pörsenések a bordázaton pedig arról vallottak, hogy mindez nem ment zökkenő nélkül.. - Közelebb!
     . Nincs sok időnk; az egész dögvészlepte város átalakul! Nem is nagyon értették, miként kerültek a fedélzetre. Ifhiass emlékezett valamire ugyan, ami megrágadta, s felemelte, miközben tiltakozó jobbja a Hercegét szorította, de később sem tudta pontosan megmondani, mi is lehetett az.
     A fedélzeten feküdt és egyelőre ez tökéletesen elegendő volt.
     - A Herceg - nyöszörögte - Őt vigyétek...
     - Rá ne legyen gondod, parancsnok. Már biztonságban van.
     Ifhiass egy darabig komolyan hitte, amit hallott.
10
     Nem jutottak túlságosan messzire, amikor- a város utolérte őket. Még arra sem volt idejük, hogy komolyan fontolóra vegyék, merre is tartsanak. A Herceg - akkor még úgy tűnt -, biztonságban volt, s Ifhiassnak nem maradt ideje, hogy más szempontból is átgondolja a fejleményeket. Hogy a kis hajón távozó aquir nagyúr után forduljanak Esetleg.
     Hátuk mögül kelt a vész. Fodros szélű fellegnek rémlett messziről, vörös ködökben nyüzsgő bogárrajnak. Persze a város volt az, mindannyian jól tudták, a harcosokká esett élő romhalmaz
     A hajó lassan haladt, éppen csak arra volt idejük, hogy a sárkányt megkeressék.. Szörnyen nézett ki, de élt, farkasvicsorral szállt a hatalmas égi vitorlás mellett. Arany szemei vérfátyolban, testén korom és üszök.
     Ifhiass intett neki, a roppant lény bágyadtan legyezett válaszul.
     A felleg hamar utolérte őket. Hamarabb, semmint bármit is kiokoskodhattak volna a teendőkről. Ifhiass bizonyos szempontból még hálás is volt nekik, amiért a felelősséget - a maguk módján - levették a válláról.
     - Nem győzhetünk ellenük - suttogta, amikor az első vak szemeket, a harapásra, ordításra nyílt agyaras pofákat megpillantotta: A kapitány értetlenül nézett rá.
     - Sokan vannak. Nagyon sokan - sóhajtott Ifhiass a ki nem mondott kérdésre. - Ha harcba bocsátkozunk, elveszünk.
     - Van talán más megoldás, parancsnok? - nézett rá
     Grimisallas. Ferde vágású szemeiben borostyánfény, messzire lobogó haja mögött aquirfelleg.
     - Maradt még egy kevés mágiánk - fordult felé Ifhiass. - Azzal talán célt érhetünk.
11
     A hajó közepén gyülekeztek. Oda varázsolt védburkot, gyöngyházfénnyel csillogót, Grimisallas. Ithiass és a többiek csak megerősítették. A kapitány sírt, könnyek csorogtak az arcán, de senki nem akarta észrevenni. Legfőbbjük irigyelte azokat a könnyeket.
     Az első aquirfattyak az árbocokra akaszkodtak, onnan üvöltötték bűvszavaikat a kristályként ragyogó burokra. Egy csapat az Oquicorrt óvó mágiának rontott. Ifhiass látta, hogy a sárkánynak nincs kedvére a tétlen várakozás: időről-időre szikrázó füstpamatokat lövellt maga köré, aranyfénnyel izzó szemeivel az elfeket kereste, de nem mozdult a hajó orrából. Ha gyengülni érezte a védelmét szellemkezeivel igazított rajta.
     Az aquirok, a városból született szörnyetegek pedig csak jöttek, szakadatlan. Úgy lepték el lassan a hajót, akár a penész: előbb kicsiny csoportokban, majd nekibátorodva, gyors burjánzás gyanánt. A hajó megbillent, gerince közelebb került az alant suhanó szirtekhez. Az aquirokat nem izgatta különösebben a dolog, egyre ott nyomakodtak, ordítottak mellettük, karmaik a valóságburkot feszegették, szörnyénekük a mágia falait ostromolta.
     A hajó már akkor sem szállhatott volna gyorsabban, ha á nagator úgy akarja, ám ő már korábban kiegyezett a sorsával. Maga javasolta Ifhiassnak, a több sebből vérző parancsnok pedig rábólintott. Most már úgy gondolta, aligha tehetett volna másként.
     Nem mintha ez bármi alól felmentette volna, de egyelőre könnyített szívén.
     Már nem láttak ki az átformált valóság nekik rendelt burka alól: tehetetlenül dőltek jobbra-balra a hajó - s az aquirok - kénye-kedve szerint. Csupa szarukarom, vak szem, bőrlebernyeges szárny volt akkor a világ, s azok odakint tehetetlen dühükben immár egymást pusztították, acsarogva estek a másiknak, mocskos vérrel fertőzve meg mindent, amihez hozzáértek.
     - Mindjárt - suttogta Ifhiass. Jól tudta, hogy az, akinek szánta, tisztán hallott mindent. Lábainál a Herceg magatehetetlen teste feküdt, a hímzett takaró alig emelkedett a mellkasán. - Mindjárt...
     Odakint recsegve szakadtak le a keresztárbocok a roppant súlytól, pengve pattantak el az ezüst pókfonalak, szikraörvénnyé robbantak a vitorlák, s ha nem is látták, érezték, hogy sír a hajó. Hiszen lassan égy fél város súlyát kellett elviselnie.
     - Mindjárt...
     Halk sercegéssel fénylett fel a védburok, de értő dallal összefércelték megint, s Ifhiass csak remélhette, hogy valahol a szörnytenger alatt, a hajó orrában így tesz a sárkány is.
     - Készen állsz? - szállt a ki nem mondott üzenet.
     - Készen - válaszolt a nagator valahonnan a hajó mélyéről. Fa, mágia és fények közé szőtt test.
     - Akkor rajta!
     - A kalahorák nevében- hallotta utoljára Ifhiass.
     A dülöngélő égi jármű városnyi terhével a földnek fordította. orrát, és zuhanni kezdett. Nem tartott sokáig. A főcsarnokba börtönzött, hajóval összenőtt kormányos csak abban bízott, hogy a többieknek lesz idejük dalukkal áthelyezni azt a valóságot, amelybe magukat börtönözték.
12
     Már esteledett, de a füstöt még mindig látták. Amikor a földcsuszamlástól biztos távolban lerántották magukról a védburok gyöngyszín páncélját; még minden fáklyánál harsogóbban égett, szikrafellege az égig ért: Most már csak parázslott a mérföldhosszan szétszórt üszökhalom, kormos füstje végenincs zászlóként hullámzott mögötte.
     Ifhiass egy porhalom mellett üldögélt, s egy fadarabbal piszkálgatta maga mellett a földet. Az aquirok maradéka a városdög halálával enyészett el, bűzhödt hulláik még egy jó ideig pörögtek alá az égből.
     Legalább a Herceg megmaradt. Hogy Ekrim Ekraram mivé lett, hová tűnt, nem tudta, de nem is érdekelte különösebben.
     Jó ideig azt hitte, már nem is kell vele foglalkoznia. Ismét egy tévedés, amit a kalahorák siettek mihamarabb helyrehozni.
     Mihelyt az égi kéve megjelent a csillagok között. Uszálya ezüst por, fején szikrakorona.
     Mihelyt a hegyek pereméről az égbolt közepére ért. A mindenség megremegett.
     Ithiass nem akarta elhinni; hogy a város még mindig él. Hogy talán az mozgatja halott testét a szétforgácsolódott égi hajó sírhantján. De nem az volt. A többiek kétségbeesett kiáltozására volt csak hajlandó felkapni a fejét, s felnézni a csillagpettyes égboltra.
     Bár legszívesebben soha nem nézte volna végig azt, amit akkor látott. A Terdt nagyurának hatalmát. Mert kétség sem férhetett hozzá, hogy az ő keze van a dologban.
     Az ezüst hold villant meg odafent, az billent oldalra, akár egy tétovázó hullócsillag. Azután lassan, akárha meghalt volna, megremegett, majd belesápadt a fekete égbe.
     Csak néhány felhőcafat rongyoskodott üresen maradt birodalma fölött.
     Ifhiass pedig térde közé hajtotta a fejét, és sírt, akár egy gyermek:
     A vihar nem sokkal ezután érkezett.
13
     A fergeteg harmadnapra csendesedett el annyira, hogy Ifhiass kimerészkedhetett a burokból. Szomorú táj várta. Még mindig erős szél fújt; s helyenként a térde fölé ért a sár. A horizonton forgószelek táncoltak, de egyelőre nem fenyegették.
     Egy halmot keresett. Egy másik, közel szabályos dombocskát. Tudta, Rogy nagyjából merre kell keresnie, mégis nehezen bukkant rá. Két elf magas sár és törmelék borította, s csakis szabályos alakjából jött rá, hogy ezt keresi. Ezalatt kell lennie a sárkánynak.
     Halkan szólítottá a driáqot.
     Oquicorr tompán válaszolt. Talán beteg volt, talán a mérhetetlen fájdalom gyűrte le. Amikor Ifhiass végülis meglátta, egészen megijedt.
     A sárkány szürke volt, akár egy haldokló kígyó, pikkelyes páncélja megsápadt, máskor is halvány mintáit szinte észre sem lehetett venni. Keservesen emelte fel a fejét.
     -A Szövetségnek vége, Ifhiass - mondta kongó hangján. Az elf megdermedt. Nem tudta mire vélni a sárkány szavait. - Vége; és nem tudom, életre hívhatjuk-e valaha is.
     - Hiszen a Herceg él - guggolt le a fűmocskos sárba az elf. 
     - Nem a Hercegen múlik - felelte bágyadtan Oquicorr. - Ezen.
     Orrával apró kupacot bökött meg. Az elf eddig észre sem vetté. Ökölnyi gyöngyöknek rémlettek, belsejükből tompa ezüst ragyogás áradt.
     - Mi ez? - emelte meg az egyiket Ifhiass. Bársonyos volt az érintése, mégis akár a jég.
     - Könnyek... ha csak a tényeket nézzük. - Oquicorr lassan feltápászkodott, hogy megremegett a sárból összehordott torlasz. - De a hold fénye van beléjük zárva. A holdé, amit az aquir lebűvölt az égről.
     Ifhiass döbbenten nézte a gyöngyöket. Valahogy tökéletesen elveszettnek érezte magát, s jóllehet sok oka nem volt rá, lelkifurdalást vélt felfedezni a saját hangjában. Miattunk?
     - Nem... nem igazán. De ezekkel majd felébreszthettek. Engem is, a többieket is.
     - Hogy érted azt, hogy felébreszthetünk?
     - Eltűnt a hold. Aludni térünk. Olyan összefüggések ezek, melyek ellen nem tehetünk. Sajnálom.
     Elfordult, nem nézett az elf szemébe. 
     - Elalszotok?
     - El. És azt hiszem, soká lesz még, mire fajunk ismét a világra nyithatja a szemeit. Néha-néha... Talán... Időnként. De aludni fogunk. Soká.
     Ifhiass szólni sem tudott. A gyöngyöt nézte, a sárkány könnyeit, a belézárt holdsugarakat.
     - S a hold? Ha újra előjön?
     - Csak attól félek, rossz az a hely neki - mondta válasz helyett a sárkány, és álmosan kinyitotta a szárnyait. - Rossz, és ha sokáig ott marad; megromlik maga is. Ettől félek. Elveszíti a fényét, s ha mégis felbukkan, ki tudja, kiket hoz magával akkor? Ha tudtok, tegyetek valamit. Amíg lehet.
     Az elfre pillantott, azután megremegett, és szélvihart kavart a szárnyaival. Nem búcsúzott. Az elf is csak halkan figyelte.
     Oquicorr ólomszárnyakon reppent az égre, tett egy lassú kört, és elindult valamerre, ahol hegyeket mutattak a megváltozott láthatár kék gyűrődései.
     - A kalahorák legyenek veled, barátom - motyogta Ifhiass, és leguggolt a gyöngyhalmok mellé. Nem akarta látni a roppant lényt és szomorú árnyékát, amint álmos mozdulatokkal eveznek a messzeség felé.
14
     Beszélik, hogy akad a Sötétség Birodalmában egy hely, amit elfek hasítottak maguknak a kardjuk erejével az aquirok földjéből. Dombok és Völgyek szegik azokat a tartományokat nem messze Krán szívétől. Az elf harcosok pedig eldobták régi Családjaikat és kalahoráikat, s újakat választottak maguknak. A miértről soha nem beszéltek senkinek, s manapság pedig nemigen akad, aki ezt megtenné. Annyi bizonyos csupán, hogy van egy Házuk, valahol egy jéghideg folyó partján, amely If'Hiassnak nevezi magát. Egy aquirt keresnek, hogy régi jussukat visszakövetelhessék tőle. Ők csak úgy nevezik, Ekrim Ekraram.
     Az Opálhajós.