Alan O' Connor

Darton nevében
     
A kopár dombtetőn tornyosuló máglyáról beláthatta az egész vidéket: a masszív Barleath-kastélyt északon, szénégető boksák gyér füstjét délen és alant a völgyben megbúvó nyomorúságos viskókat; Sziklástető falvát. A házak között egy lélek sem mozdult.
     Valamennyien itt voltak, mocskos rongyaikban, arcukon a vakbuzgók áhítatával, mélyen ülő szemeikben azonban a rettegés szűkölt.
     Nireal, a máglya közepéből meredező boszorkánypóznához kötözött, csupacsont gyereklány egy uralkodó sértett méltóságával viszonozta a fáklyákkal hadonászó inkvizítorok - a kopasz hórihorgas és a habzó szájú köpcös - acsargását. Senki nem kelt a védelmére, a pórok valamennyien kerülték a tekintetét.
     Ezt érdemli tőletek az álomúrnő?
     Igen, álmaiban úrnő volt, csodazöld fényben úszó világ uralkodója, aki éjidőn másokat is beavatott birodalma titkaiba.
     Nappal a parasztok csupán sáros térdű, gyászkeretes körmű, kisírt szemű süldőlányként ismerték - és már akkor sem kelt soha, senki _a védelmére: Dúvad Gergan, az apja, Eligor kiszolgált zsoldosa, még mindiga falu legfélelmetesebb embere volt.
     A nappala krumpliföldek göröngyei, a bőrt hasogató kukoricalevelek, a kegyelemkenyérért végzett zsellérmunka ideje volt. Szerény keresményét apja itta el a falu nagyobbik italmérésében - és addig volt jó, amíg ott volt. Amíg nem hallotta rekedt káromkodását, zokogó anyja sikolyait, aki gyakran testével védte egyetlen lányát a lecsúszott zsoldos ökölcsapásaitól.
     Hova menekülhettek volna?
     Alborne tercében, az Álmok havában történt.
     Egy különösen gyötrelmes éj szaka után sajgó tagokkal menekült a Sziklástető barlangjába, az istenekhez fohászkodott, hogy szabadítsák meg kínjaitól - s a halál helyett a Tükörvilágot kapta.
     Azon az éjjelen a kócos gyereklány a barlang sziklái között álomba sírta magát. Nem is akármilyen-álomba. Valaki suttogva vigasztalta, és különös, haloványzöld fényben ragyogott fel körötte a világ - egy olyan világ, amelyben csak akarnia kellett, s minden vágya teljesült.
     A pórok Tükörvilágnak nevezték az elmosódott körvonalú, örökkön változó birodalmat, és álmaikkal soha nem merészkedtek benne távolabb kicsinyes, hétköznapi vágyaiknál és félelmeiknél.
     Nireal mindegyikük álmát ismerte - a smaragdfény világában elég volt megérinteni az alvókra boruló szivárványszín buborékot, s máris velük álmodott. Holdhónapnyi idő alatt megelégelte a disznóölések, süteményhegyek, részeg danászások és szilaj verekedések világát - pedig ez még az álmok szebbik oldala volt.
     Süldőlányként jó okkal borzadt a duhaj férfiak, baljósan károgó, öregasszonyok vágyaitól, a gyermekek arctalan szorongásaitól.
     Két holdhónapba telt, míg rájött, hogy a faluban egyedül ő képes formálni a Tükörvilágot. Hatalmas alabástromszín palotát épített hát a Smaragdbirodalomban, ahol állandó, szívbemarkolóan gyönyörű muzsika szólt, ahol egymást érték a vadászatok és a disznóölések, ahol a föld napszámosai egy asztalnál ehettek az urakkal.
     Álomúrnőként lépett be a falubelieket övező szivárványbuborékba. Senki nem ismerte fel a ragyogó, bellendari vörös csuklyás hölgyben a sziklástetői zsellérlányt, és meghívását szinte senki nem utasította vissza. 
     Most már népe is volt.
     Az emberek nem értették, mi történik velük, de reggelenként derűsebben, kisimult arccal ébredtek, és számukra érthetetlen módon- kezdték megkedvelni egymást. Megszűntek a visszajáró holtak, a brutális férjek, a harapós kutyák, a lezuhanások és vízbefúlások rémlátomásai.
     Mindössze hárman álltak ellen az Álomúrnő meghívásának.
     Az első a falu bábaasszonya, Temril anyó volt. A vén füvészboszorkány rikoltozva támadt rá, mikor megmutatta neki az alabástrompalotát.
     -Távozz tőlem, Antyss-járó! Nagyon is jól ismerem csapdáitokat! - Az anyó volt az első, aki megértette még a lánynál is jobban értette -, mi történik valójában. Az ezerráncú öregasszony most a falubeliek háta mögött toporgott: ő volt az egyetlen, akinek tekintetében valami szánalomféle csillant. A szánalom azonban mit sem ér Evenel Barleath botcsinálta boszorkányvadászaival szemben...
     A második a sziklástetői Lovagpajzs fogadó tulajdonosa volt, aki hajdan dalnokként járta a világot, amíg társait és fél lábát nem veszítette utolsó küldetésében. Álombuborékját áttetsző, jégszín fal övezte -akárcsak az apjáét. Apja, Dúvad Gergan volt az egyetlen, akin bosszút állt volna a Tükörvilágban, de hozzá sem férhetett az üvegszerű pajzs miatt.
     A Fekete Lovas pedig rádöbbentette, hogy álomuradalmába idegenek is betörhetnek. Ha kitekintett az alabástrompalota magas toronyablakain, éjszakáról éjszakára látta, amint vágtában közeledik a látóhatáron. A lovas a homályból jött, ahol a Smaragdbirodalom törvényei uralkodtak. Széles szügyű, felvértezett hátasa a fák lombjait alig érintve, halálos csendben suhant az erdő - az ő erdeje!- felett. Nireal szerette volna szóra bírni, de a hívatlan vendég nyíllövésnyinél közelebb sohasem jött. A betolakodó minden alkalommal_ harciasan meglengette tollas buzogányát, aztán tovavágtatott a messzeségbe, ahol az elmosódó körvonalak Nireal birtokának szélét, a Smaragdbirodalom határát jelezték.
     Lehet, hogy egyszer ő lesz az Álomúrnő méltó párja? Ó, gyermeki ábrándozás
     
     
     A gyermekek kudarca mindig keserűbb, bármit állítanak is a felnőttek. A felnőttek, akik megfelelő fizetség ellenében még az álmokat. is eladják.
     A falubeliek először csak titkon kacsintottak össze az első duhaj éjszaka után, mikor rettegett földesuruk, Barleath álomképmását lerágott csontokkal hajigálták meg az Alabástrompalota udvarán. Mikor a rúd elé fogták, és kikocsiztak vele a-birodalom erdeibe, másnap együtt nevettek a felkelő nappal. A tucatnyi mérfölddel távolabb elgyötörten ébredő nagyúr azonban - érthetően - cseppet sem találta ilyen mulatságosnak a közös álmot.
     Azok a sunyi parasztok csak ártatlanul forgatták a szemeiket miközben összeröhögtek a háta mögött. Ó, ha legalább az arcukra emlékezett volna!
     Barleath gróf tudta, mi a kötelessége. Miután csodálkozva értesült, hogy az Álmok Őrének nincsenek templomai a Szövetség területén, akkora adománnyal támogatta Noir legközelebbi szent helyét - a daroveeni Révület Kútját -, hogy biztos lehessen támogatásában.
     - "Adjuk csak meg az Isteneknek ami illeti őket - hogy nyugtunk legyen tőlük" - idézett vigyorogva egy hírhedten istentagadó északi bárdot, akinek a nevére sem emlékezett már. Biztos, ami biztos, még aznap kerített két gyanús külsejű boszorkányvadászt is, hogy végezzenek az álomrablóval.
     Soha többé ilyen éjszakát - gondolta borzongva, amint a kilovagoló bűnfürkészek után nézett. Lehet, hogy nem tartoztak az Inkvizítorok Szövetségéhez, tán még a Papi Szék vizsgálóbiztosai sem ismerték a két nagyszájú pernahajdert - de Barleath-nak gyors siker kellett. A parasztok nem válogatósak, ha boszorkányégetésről van szó, á Hármak igazsága pedig messze van - ezen a vidéken Barleath gróf törvénye az úr!
     Tegnap éjjel - az utolsó éjjelen - bált rendeztek a Tükörvilágban. Sziklástető asszonyai olyan ruhakölteményekben pompáztak, amilyenekről legfeljebb álmodniuk volt szabad. A méltóságteljesen hömpölygő zenére egyre több páros keringett-forgott a holdmárvány padlójú terem karcsú oszlopai között. A malachitzöld kristálytrónuson ülő Nireal rosszallóan konstatálta, hogy az asszonyok egytől egyig fehér ruhás, nyalka hercegeket álmodtak maguknak.
     De álmukban valamennyien gyönyörűen táncoltak. A bellendari vörös csuklya eltakarta az úrnő arcát. Azon az éj szakán már-már azon volt, hogy hátra vesse a csuklyát, és rájuk nevessen: én vagyok az, Nireal a napszámoslány!
     Hirtelen elhallgatott a zene.
     Odakint panaszosan sóhajtott a firmamentum, s fojtott dühvel felelt a morajló föld. Az alabástrompalota megrázkódott.
     Mi történik itt?
     Azúrnő felpattant, csuklyája hátracsúszott.
     - Nireal! -visszhangzott a megdöbbenés moraja a zsúfolt teremben. Az álomhercegek pedig elolvadtak - a rémült parasztlány hirtelen tucatnyi falubelivel nézeti farkasszemet. Éppen szóra nyitotta száját, mikor meghasadt a holdmárvány padló és a résen egy iromba, vörös-fekete pikkelyes mancs - nagyobb, mint egy négyökrös szekér- furakodott át.
     Nireal verejtéktől csatakosan bukott fel a Hús Valóságába. Fertályóráig csak saját ziháló lélegzetét, bordáit rúgó szívének dörömbölését hallgatta -aztán meghallotta a hangokat odakint.
     Rekedt kiáltások, sikolyok és pergő kofabeszéd. 
     -Gergan, add elő a boszorkány lányodat! - kiáltotta egy borízű férfihang, akiben a lány felismerte a falu kovácsát. Kilesett a padlásszoba cserepei között. Valamennyien ott voltak; sebtében felkapkodott ruháikban - a pórok meztelenül aludtak, hogy a drága ruhát kíméljék - vasvillákkal, fáklyával, kaszával. Az ő népe egytől egyig.
     Milyen szorgalmasan gyűjtötték reggel a tűzrevalót! A botcsinálta inkvizítorok elképedtek a falubeliek buzgóságán: Sziklástető parasztjai még aznap túl akartak esni az egész ceremónián. Rettegtek, hogy a lány éjjel ismét a hasadtpadlójú álomkastélyba ragadja őket, ahol a szörny...ó nem, saját, biztonságos álmokra vágytak.
     Nem volt tárgyalás. Senkinek sem szúrt szemet a módszeres kihallgatás, a feltáró kérdések, az advocatus diaboli mellőzése. A parasztok vörösen táncoló tüzet akartak, lelket megtisztító lángot - mintha ezzel meg nem történtté tehetnék az alabástromkastélyban történteket.
     Kora délután volt, a legfőbb dologidő, most mégis félholtra vert anyját és a csonka dalnok fogadóst leszámítva - mindenki a Sziklástetőn felállított máglya körül tolongott. Hogyisne, hiszen a falu eddig sosem büszkélkedhetett saját boszorkányégetéssel!
     Milyen érdekes a kín, ha másé...
     A húsba vágó kötelek elzsibbasztották a tagjait. Nireal legszívesebben sikoltozott volna a falubeliek ostobaságán. Nyugodt éjszakáikat - és nappalaikat egy ártatlan feláldozásával akarják megvásárolni, egy gyermeket vetve koncul az égi és földi hatalmasságoknak. Tekintete találkozott a füvesasszony szánakózó pillantásával és megrezzent, mikor a fejében Temril anyó reszelős hangja csendült:
     - Ha kegyesek az égiek, megfojt a füst, mielőtt a lángok a húsodba marnak. De a fejed, lányom, akkor is iszonyatosan hasogatni fog.
     A két boszorkányvadász köpenye a fehér inkvizítori palástot majmolta, a reájuk rótt ákombákomok a Hit óvórúnáit utánozták. Mindketten égő fáklyával hadonásztak, és ízzó szavakkal ecsetelték az Istenekkel és Barleath nagyúrral dacoló, kárhozatos lelkekre váró gyötrelmeket. Sziklástető parasztjai komoly arccal, buzgón bólogattak a bikahangú köpcös és a hórihorgas kopasz ostobaságaira. Egy valódi inkvizítor undorodva fojtotta volna a két ripacsba a szót, de közel s távol nem akadt egyetlen igazi pap vagy paplovag sem. Vagy mégis?
     Az alkalmi inkvizítorok éppen hatásvadász szünetet tartottak, mikor Sziklástetőre vezető Keleti Út felől paták robaja dübörgött fel. A következő pillanatban megpillantották a jövevényt a dombháton. Nireal felsikoltott.
     A Fekete Lovas!
     Döbbenten néztek fel a közéjük robbanó, éjszín csatamén nyergében tornyosuló, feketevasba öltözött óriásra. Az obszidián-vértezet, a kápán függő nehéz pallos, a varjúszárnyként lebbenő felleghajtó; Darton a halálisten felszentelt lovagját sejttette. A falubeliek riadt csirkeként vágódtak szét a máglya tövében lovát táncoltató, fenyegető idegen elől.
     - Levenni onnan! - intett az óriás tollas buzogányával a lány felé. Szavai nyomatékosítására kivonta másfélkezes pallosát is: Nirealból megkönnyebbülten zokogott fel. Az álomúrnőért e jött a lovagja! Nagyobbat nem is tévedhetett volna.
     - Boszorkányságért tűzhalál jár a Pugnus Maleficarium betűi szerint! - replikázott a köpcös álinkvizítor.
     A paplovag felcsapta sisakrostélyát, hogy láthassák a feketéskék szakállal keretezett, füstösbarna arcon szétszaladó gúnyos vigyort.
     - De jól tudod, de jól tudod... én meg aszondom; ráér még az égiek elé járulni. De ti, urak, ha ennyire siettek..: - mosolygott az óriás félreérthetetlenül a lova mellett ágáló, hórihorgas, kopasz kóklerre. A botcsinálta boszorkányvadászok kényelmetlenül érezhették magukat a lovag közelében, mert fenyegetőzni, utóbb kántálni kezdtek... A varázslás láttán az öles termetű férfi sem vette tréfára a dolgot és a következő pillanatban a nyakigláb álinkvizítor a szó szoros értelmében elvesztette a fejét. Köpcös társa annyira megdöbbent, hogy halálosnak szánt lánglövedéke csupán a másfélkezes pallost ütötte ki a lovag kezéből. Ezután újabb pergő kántálásba kezdett, megfeledkezve arról, hogy öt lábról egy jól elhajított tollas buzogány is ér annyit, mint bármilyen cikornyás varázsige. Csak sokkal gyorsabb.
     A fegyvereit veszített óriás nem jött zavarba. Puszta öklét rázta a falubeliek felé.
     - Mi lesz már, csürhe?! Azt mondtam, levenni! Hozzátok már a pallost meg a buzogányt, vagy a misericordiával nyissam meg a süket disznó fületeket? - sandított lovagtőrére.
     Nyergére ültette a megkönnyebbülten szipogó lányt, majd fegyvereit visszaszerezve a falubeliek felé fordult. Ez a Hatásos Beszéd Ideje. De ezeknek...? Eh! - kiköpött. - A lányt magammal viszem, mert az örökkévalók védelme alatt áll! De ha akarjátok, ezeket biccentett a két boszorkányvadász teteme felé - megsüthetitek.
     - Kit tisztelhetünk benned, nagyuram? - bátorkodott előlépni sápadtan a kovácsmester. Á lovag rádörgött. 
     - Sokat kérdezel! De ha más is érdeklődik, itt minden az istenek parancsára történt! Mondjuk...- kelletlenül morzsolta a szót -...Darton nevében!
     
     
     Az alkony feltartóztathatatlanul közeledett, mint a téli hógörgetegek Tarin nyaktörően meredek szirtjei között. A tavaszba forduló erdő szokatlanul csendes volt. A keskeny földúton poroszkáló lovak patadobogását leszámítva a vadon nyugtalanítóan némán ölelte körül az érkezőket.
     Az élen haladó fekete köpenyt, obszidiánszín páncélt viselő öles termetű férfi azonban kedvét lelte a csendben. A halandók legtöbbje ostoba módon végigfecsegi egész életét, holott az igazán fontos dolgok nem igényelnek szavakat. A markáns, cserzett bőrű, rövid, feketéskék szakállal keretezett arcon játszadozó elégedett félmosoly azonban ugyanolyan csalóka volt, mint a férfi álmosnak tűnő pillantása. A leeresztett szempillák alatt igazi ragadozóra valló éjfekete szemek villantak. Segor Al-Nogar, Orwella leghívebb lovagja a vadászatéri élt, a lesújtó fegyver végső igazságáért.
     
     
     Hátrapillantott. Mögötte a csúnyácska, csupacsont süldőlány - a vezetéklovat is alig üli meg - nyugtalanul fészkelődött.
     Mi érhet ezen a girhes kölykön harminc aranyat? 
     Pedig Gelarn, a kemény húsú, zabolátlan, férfifaló Gelarn harmicat számolt le az Eligor herceg portréjával díszített sárga fémből, sőt, hogy biztos legyen dolgában, saját borotvaéles körmeivel véste a férfi tarkójába a Kígyószívet, az Úrnő jelét.
     A férfi elfojtott egy sóhajt.
     Gelarn, Orwella kegyeltje, a parázsló szemű, feszes bőrű papnő, aki egymaga több kalandozót taszított a Rettenet Asszonyának trónusa elé, mint a Kard Testvériségének tucatnyi pallosforgatója. Markotányosnőként szolgált az Északi Hármak fogadóiban - csaknem úgy ismerte a többkomponensű mérgeket, mint a Catratan Transyl szektájának venomagitorai. Ki gyanakodhatott a könnyű életű nőcskére, mikor hetek és mérföldek távolában; otthona falai között a híres gianagi sajt, a habzó Aranysör vagy éppen a drágán vásárolt predoci óbor aktiválta Gelarn szunnyadó félmérgét? A papnőnek a lány kellett, és az aranyak mellett izzó szájával, egész, belső tűztől hevülő testével = csak neked, fekete oroszlánom - fizetett régi hódolójának. Ezért a csitriért?
     A lány ismét elkapta tekintetét a hátraforduló lovagról.
     Ma délután, mikor nehéz csontú csataménje hátán bevágtatott Sziklástetőre, a lány ugyanilyen szorongva nézett rá - igaz, akkor egy máglyára volt kötözve. Két fehérköpenyes álinkvizítor hergelte fel a falusiakat a boszorkány megégetésére.
     Nem voltak hivatásos boszorkányvadászok, de ez ott és akkor - nem sokat számított. Meghaltak, mire helyet cseréltek a lánnyal a máglyán. Ez az életrendje - gondolta Segor dartonitához illő sötét humorral. A hasonlatosság nem volt véletlen. Fekete lova nyergében, obszidiánszín páncéljában, másfélkezes pallosával gyakorta vélték Darton lovagjának az avatatlanok. Mindannyian túl későn ébredtek rá tévedésükre. Az orwellánus Segor nemegyszer távozott ellenfelei vérétől iszamós páncéllal, csupán két szót vakkantva a holtra rémült szemtanúknak: "Darton nevében!"
     Nemigen szerzett híveket a Hallgatag Úrnak, de úgy vélte, a halál istene örömét leli véres tréfáiban. Egyetlen varjat sem lőtt le - már csak azért sem, mert a lőfegyverekhez nem is konyított.
     Mélázásából varjúkárogás riasztotta fel. Vadászkürtök tucatjai válaszoltak.
     Hohó, ez még, csak az Áldozat hava; a bocsok, gidák és fiókák ideje! A hajtóvadászatok legalább fél év múlva kezdődnek! Ráadásul alkonyatkor? A lányt pedig alig három órája raboltam a máglyáról! Egyszerűen nem tudhatnak még rólunk az uradalomban! -az égre sandított. Darton; ez igen rossz tréfa volna!
     - Kapaszkodj és kövess! - reccsent a megszeppent lányra. Megragadta a vezetékló kantárját, és gyorsabb tempóra ösztönözte a hátasokat. Jó fertályóráig ügettek, mikor előttük is kürtszó harsant. Segor káromkodott, részletesen kitérve a pyarroni halhatatlanokra. A lány rettegve nézett rá.
     - Egy Darton-lovagnak hm, szabad ilyet csinálnia! - sercintett az orwellánus.
     Az úton Barleath címert viselő, kutyás hajtók közeledtek. Egyiküknél sem látott nyúzókést vagy húshordó tarisznyát - ez a vadászat tehát valóban emberre megy. Segornak pedig nem voltak illúziói affelől, kit üldözhetnek ilyen veszettül a várúr csatlósai. A féltucatnyi, vérebeket vezető, íjász - kürtös fajankó nem ellenfél egy lovagnak, de gondolnia kellett a lányra is. Orwella kezében vagyunk - főleg te, kis vakarcs - pillantott a lány felé.
     Vágtába kapta csataménjét, és csettintett a vezetéklónak.
     A káromkodó piperkőcök meg sem próbálták feltartóztatni őket. Segor nem is tőlük, hanem Barleath harcosaitól tartott. A hajtófalat áttörve lassítás nélkül vágtattak tovább.
     Már csaknem teljesen besötétedett, mikor. Segor csataménje felbukott egy alattomosan kifeszített kötélben.
     Csapda! A lovag lapos ívben repült a földútra, jobbját messzire nyújtotta, hogy csökkentse a zuhanás erejét. A vállában felüvöltő fájdalom megértette vele, hogy ez most nem volt sikeres tompítás: Útonállók, rosszabb esetben Barleath-harcosok vad rohamára számított, de csupán egy varjú károgott kárörvendően a közeli fán.
     - Minden varjat megkopasztok! - ordított a lovag a csillagos égre.
     -Megsérültél, nagyuram? -hajolt fölé riadtan a pórlány. Megbotló lováról lecsusszanva macskapuhán ért földet és Segor savanyúan konstatálta, egyedül őt nyomorította meg a gazdátlanul hagyott sodorkötél. Verejtékezve könyökölt fel.
     - Meg kell szállnunk valahol!
     - Füstszagot érzek - szimatolt a lány.
     - A füst embereket jelent és ennivalót.
     Ha ők feszítették ki ezt a kötelet, akkor halált is. Rút, Orwellának tetsző halált.
     A közelben kürt rivallt.
     - De sürgős! Éjszakára sem bírjátok abbahagyni? - acsargott a lábát húzó lovag. A süldőlány avatott kézzel vezette botladozó lovaikat a füstszag irányába.
     Egy közeli tisztáson hevenyészett, de szemmel láthatóan viharálló kunyhóra, hatalmas fáskamrára és négy szénégetőboksára bukkantak.
     Szénégetők! Nincs az a véreb, amelyik elboldogul ebben a füstszagban!
     A kései óra ellenére a szénégetőt - egy zömök, nehézkesen mozgó férfit - az egyik boksánál találták: Itt mindenki mennyire buzgó - fanyalgott a lovag, hangosan azonban csak ennyit mondott:
     - A területet birtokba veszem! Lovainkat a fáskamrában szállásolod el, mi magunk a kunyhóban alszunk. 
     - Aztán milyen jogon? -kérdezte vállát vonogatva a paraszt. Segor a pallosához kapott - és összecsikordultak a fogai a vállába hasító kíntól. Nem baj, öreg. Majd meghalsz, ha távozunk. Most szükségünk van rád és a szénégetőbűzödre.
     - Darton nevében! Jól megvigyázd szavaimat, bugris, mert noha a Hallgatag Úr kedveli a tréfát, de őistenségével nem lehet tréfálni! Ha bárki keresne, nem láttál itt senkit, különösen nem két lovast, magunkfajtákat! A halálisten lovagjával állsz szemben az öreg kurta mozdulatot tett - úgyhogy a túlvilág gyötrelmei várnak rád, ha megpróbálsz becsapni! - mennydörögte.
     Segor gúnyos vigyorral látta, amint az öreg és a lány a földön csúsznak a rémülettől.
     A bugrisokkal csak így lehet! Pedig ha tudnátok, hogy a híres Dartonotok legfeljebb csatlós lehet a Rettenet Asszonya mellett.
     A lovakat ellátva, félórával később az orwellánus jóllakottan heveredett le a kunyhó egyetlen fekhelyére. A lány némán guggolt az ajtó mellett. Segor jólesően nyújtóztatta ép tagjait és a szénégető pálinkájától egészen kegyes hangulatba ringatta magát.
     - Alhatsz mellettem, te lány. Nem bántalak, pedig... Mélázását a kinti szóváltás, és vérebek morgása szakította félbe. Tollas buzogányát markolva szökkent az ajtóhoz, a lány azonban ajkára tett ujjakkal nemet intett.
     - Elmennek - lehelte.
     A hangok lassan távolodtak. Segor csak jó félóra múlva merte kidugni orrát a résnyire nyitott ajtón; és a rőtvörös hold fényében meghökkenve látta, hogy a férfi az egyik szénégetőboksához beszél.
     - Mi folyik itt? - rivallt egy becsapott halállovag dühével az öregre. A zömök, ősz férfi zavartan vonogatta a vállát. A tomboló Segor nehéz csizmáival, a baljában szorongatott tollas buzogánnyal túrta szét a faszén előállítására rakott agyaghalmot. Amikor a göröngyök között egy alakot látott mozdulni, lesújtott. -Ne! - kiáltott az öreg.
     - Aztán miért ne, te vállvonogató? - A lovag csapása a menekülni próbáló alak bal vállát zúzta szét. Mosta fejét!
     A nyúlánk idegen fojtott kiáltással szökkent félre a második csapás elől. Törött karja bénán csüngött alá, amint az erdőbe vetette magát - mindössze két, elképesztőívű szökkenéssel. Csak egy pillanatra látta a másik vonásait, de a légiesen könnyed mozgás, a hosszú ugrások bizonyossággá érlelték a gyanút. Segor felkacagott.
     - Egy elf! Egy nyomorult fűzabálót rejtegettél a boksában, ót hajtották a kékvérűek. - Köpött. - Így, bénán biztosan elkapják. - A zömök férfihoz fordult. - Megyek aludni, de te kint maradsz a lovaknál! Ne szólj; mert ütök - a magadféle hazudozókkal Darton hívei így bánnak el!
     Varjú károgott az éjszakában. Ezek a dögfalók sosem alszanak?
     Segor öklét ropogtatva, a jól végzett munka elégedettségével dőlt a hevenyészett fekhelyre. Egy idő után az ajtóban kuporgó, riadt lány sötétben parázsló tekintete sem zavarta.
     Álomba zuhant.
     Hatalmas; alabástromfehér kastélyban sétált. Rosszat sejtve kerülte meg a bálterem holdmárvány padlóján ásító hasadékot, de a következő pillanatban már nem is törődött vele. Ezer közül is felismerte volna Gelarn kuncogását. A papnő halványlila kereveten feküdt, anyaszült meztelenül: A letérdelő Segor egy lovag eleganciájával emelte ajkához a hosszú körmű, illatos kezet, mikor odafentről gúnyos, károgó kacaj harsant.
     A Hallgatag Úr érti a tréfát!
     A lovag egy pillanatra mintha egy széles pallosra támaszkodó; lobogó fekete hajú alakot látott volna a boltívek között, féloldalas vigyora akár a baljában tartott koponyáé. Kedvese keze jéghideggé fagyott, és amint tekintetét visszakapva rámeredt, az őrjítő szépségű Gelarn ruganyos testéről izzó serpenyőre hajított zsírcafat gyanánt, a szeme láttára sercent szét a hús.
     A kormosszürke csontváz felült; és ölelésre tárta karjait. 
     - Fekete oroszlánom... 
     - Neeeeeem! A árkádok alatt menekülő lovag kis híján a márvány padló hasadékába zuhant. Ökrösszekér méretű, sokkarmú, fekete-vörös pikkelyes kéz vágódott ki a szakadékból, és megragadta a visszahőkölő orwellánust. Páncélját morzsolva rántotta le a Yerem jegesen süvöltő éjszakájába.
     Torkában még a tagolatlan ordítás tombolt, ahogy felült a kis kunyhóban. A lány még mindig az ajtóban kuporgott, szemei nyugtalanítóan parázslottak a sötétben. Az ajtó azonban nyitva volt, szabadon áradt be a tavaszéj hidege. A szegényes kalyiba az első hold rőtvörös fényében fürdött.
     Valaki állt az ágya mellett. Gondolatai között idegen, elhaló suttogás:
     "A magadféle hazudozókkal Darton hívei így bánnak el.:."
     A fölötte tornyosuló alak alig emlékeztetett a vállát vonogató ősz szénégetőre. A férfi fojtottan mormolt odakint varjú károgott az éjszakában - de Segor még ki tudta venni a mellén derengő Varjúszárny-szimbólumot, a Hallgatag Úr jelét, s még hallottá az utolsó szavakat,, amint a kurta nyelű fejsze lesújtott:
     - Darton nevében!