| | |
Harris a London kórházba vitte Keogh-t, hogy megvizsgálják a kezét. Nem árt egy-egy ilyen alkalom, hogy közelebb kerüljön a tanítványaihoz, és mivel a következő órája szabad volt, úgy döntött, maga kíséri el a fiút. Keogh már útban a kórház felé a szokásosnál jobban fölengedett tanárával szemben. Amikor odaértek, várniuk kellett a zsúfolt előcsarnokban.
- Szóval, hogy is történt - kérdezte Harris.
- Késésben voltam, így aztán levágtam a csatorna felé - felelte Keogh.
- Igen, ismerem az utat - mélázott Harris.
A fiú szemöldöke fölemelkedett, aztán folytatta. - A híd alatt történt, tudja, ahol a régi gátőrház van. Szóval ott volt egy döglött macska, és két patkány marcangolta. Te jó ég, csak látta volna mekkorák voltak, Mr. Harris. Legalább akkorák, mint maga a macska. De különben sem ették, hanem cibálták magukkal, tudja. Én meg hozzájuk vágtam egy téglát. - Elhallgatott és véres zsebkendőjére meredt. - Hát ezek ahelyett. hogy elfutottak volna, csak megfordultak, és rám néztek. Eltaláltam az egyiket, de ügyet sem vetett rá. Aztán, b..., pardon, szóval nekem estek. Én elfutottam, érthető, nem, de előbb az egyik kiharapott egy darabot a kezemből. Én belerúgtam, hogy a csatornába esett, átugrottam a falon, és futottam. De tudja, az a fura, hogy amikor visszanéztem, ott ült az a másik patkány a fal tetején, és nézett utánam. Egyenesen felszaladhatott oda. Nem vacakoltam, húztam a csíkot.
Harris elmosolyodott a gondolatra, hogy a patkány akkora volt, mint egy macska. Lehet, hogy egy kismacskát marcangoltak, és Keogh fürge elméjének ennyi elég is volt. De arra emlékezett gyerekkorából, hogy a csatornafal magas, még Keogh-nak sem lehetett könnyű fölmásznia. Hát még egy patkánynak! Tudta, hogy képesek mászni, van fán élő patkányfaj is, de hát egy majd két méter magas téglafal? Nehéz elképzelni.
Aztán az elsősegélyre várók szeme az ajtó felé fordult, amikor két mentős egy hisztérikus nőt hozott be, aki egy véres batyut szorított magához. Egy nővér sietett felé, hogy elvegye tőle a kis csomagot, de a sírástól rázkódó nő kétségbeesetten magához szorította.
Harris csak akkor döbbent rá, mit tart a kezében. Egy babát. Véráztatta kis teste nem úgy tűnt, mintha élet lett volna benne. Szerencsétlen, gondolta Harris. Egy orvos jelent meg, próbálta megnyugtatni az asszonyt, csöndesen magyarázott, és nem is tett kísérletet, hogy elvegye tőle a terhet. Aztán átkarolta, és a nővér segítségével elvezette.
A szobában mindenkit megrázott a tragédia. Néhány pillanatig csend volt, aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, igaz, suttogva. Harris Keogh felé fordult, akinek arcából kifutott a vér, s a lábai remegtek.
Nem olyan kemény, mint amilyennek játssza magát, gondolta a tanár, de nem szólt.
Eltelt még egy kis idő, mire bejutottak az orvoshoz, aki fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint Harris. Amikor az orvosok és a rendőrök kezdenek gyerekeknek kinézni, azt jelenti, hogy öregszel, elmélkedett magában Harris.
- No, lássuk csak - mondta az orvos, miközben kibogozta a kezdetleges kötést Keogh kezén. - Csúnya. - Megvizsgálta a széles fognyomokat. Mi harapott meg?
- Patkány - válaszolt Harris Keogh helyett.
- Újabb patkányok? - A doktor nekilátott kipucolni a sebet, s Keogh önkéntelenül megrándult.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Harris.
- Az a nő, akit az előbb hoztak be. A kisbabát patkányok támadták meg. Szörnyűség. - Az orvos kenőcsöt tett a sebre, és kezdte bekötözni. Persze meghalt, esélye sem volt. Az asszony sokkos állapotban van, és magát hibáztatja az egészért. El kellett altatnunk, hogy elláthassuk a sebeit.
Harris nehezen talált szavakat. Bármi szörnyűség történt gyerekekkel, így hatott rá. Elég szerencsétlen sorsot látott, hogy érzékeny legyen mások szenvedésére.
Végül megszólalt. - De nem szokatlan, hogy patkányok megtámadjanak egy embert? Úgy értem, megtámadhatnak egy kisbabát, sőt, ha sarokba szorítják őket, még egy felnőtt embert is, de ez más. Amikor üldözni kezdték a fiút, el is pucolhattak volna. De nem akartak. Inkább támadtak.
- Igen, tudom - mondta az orvos, és egy injekciós tűt vett le egy tálcáról. - Egy gyors szúrás, és készen is vagyunk - mosolygott Keogh-ra. - A mentősök azt mondják, a patkányok megölték a család kutyáját is, hogy a gyerekhez jussanak. A szomszédok szerint darabokra tépték. A patkányokat persze nem látták, csak néhány félig megevett példányt. Nyilván a kutya ölte meg őket, kannibál társaik pedig felfalták. A pinceajtó félig nyitva volt, de senki nem merészkedett le. Gondolom, a rendőrség dolga.
Egy dobozba dobta a tűt. - Megvagyunk. Holnap gyere vissza, és meglátjuk, hogyan gyógyul, rendben? - Harrishoz fordult. - Az egész ügy nagyon különös. Eddig is volt néhány patkányharapásos esetünk, még fertőzés is, amit patkányok okoztak, ilyen ez a környék. De ilyen még nem volt. Teljesen hihetetlen. Remélem, elszigetelt incidensek maradnak.
Amikor elhagyták a kórházat, Harris látta, hogy Keogh még mindig remeg.
- Mi a baj? Nagyon megrázott? - kérdezte barátságosan.
- Nem, hanem nem érzem jól magam. - Egészséges kezével Keogh megtörölte a homlokát.
Elhagyja magát? - gondolta Harris. - Nem. Kicsit fehérnek látszik, és az izzadtságot a homlokán nem tudja megjátszani. Talán az injekció utóhatása.
- Oké, nyomás haza, és ha rosszul érzed magad, holnap nem kell bejönnöd. De mindenképpen menj el a kórházba, megmutatni a kezed.
Harris biztos volt benne, hogy holnap nem fogja látni Keogh-t, soha nem hagyná ki a lehetőséget, hogy egy napot lógjon. Na és, ő is ilyen volt. Egy szabadnapot nem lehet kihagyni.
- Fel a fejjel - mondta Keogh, és eltűnt a sarkon.
Visszafelé menet Harris a patkányokra gondolt, és arra, mit is jelenthetnek ezek a támadások. Gyerekkorában sokat látott ezekből a gusztustalan teremtményekből. Emlékezett arra, amikor évekkel ezelőtt a család leült a vasárnapi ebédhez, és a macskájuk fogai közt egy döglött patkánnyal megjelent a nyitott ablakban. Miután felpattantak és elzavarták, jót nevettek az ötleten, hogy a macska hozta a saját vasárnapi ebédjét. Egy alkalommal pedig a szomszédasszony azt mesélte, hogy az utcán megkergette egy patkány. A férje kiment egy piszkavassal és utána rohant, de a patkány eltűnt a lebombázott házak valamelyikében.
Harris azt hitte, mindez a múlt. Ez is csak azt mutatja, hogy elszakad bizonyos dolgoktól az, aki a King's Cross-on lakik, a legfelső emeleten.
Nyilván ugyanannyi patkány van, mint azelőtt volt, de feltételezte, hogy a járványügyi szakemberek a szó szoros értelmében a föld alá kényszerítették őket. Jó néhány cég virágzott, tisztes hasznot érve el patkányirtásból. De nem kell túl sokat belemagyarázni abba, hogy mindkét incidens ugyanazon a napon történt. Nem a tizennyolcadik században élünk.