Jan van den Boomen
 
 Akár a csillagok
     
Akkoriban megfogadtuk, hogy senkinek nem beszélünk róla. Soha, egy szóval sem. Nem mintha nem lett volna más választásunk, egyszerűen úgy gondoltuk, hogy ez nem tartozik senkire. Magunk között sem említettük egyetlen alkalommal sem, s ha csak megpillantottuk a másik szemében, mire gondol, azonnal másra tereltük a szót. Mert észrevettük. Azonnal.
     Elegendő volt egy bizonytalan hallgatás, egy tétova tekintet, s mi rögvest tudtuk, hogy a másik megint ott van. Azon a csillaghideg éjszakán. S ilyenkor segítő, kezet nyújtottunk neki, mert gyanítottuk, hogy ő sem cselekedne másképp, ha a mi szemünkben látná meg azokat a bizonytalan fényeket.
     Persze azóta sok idő eltelt, s mi is egyre kevesebbszer éreztük bőrünkön azt a hideget, s mind ritkábban révedt el egy-egy pillanatra tekintetünk. Ez így van jól, s alig hiszem, hogy lenne bárki, aki másként gondolná.
     Tényleg régen volt, de ha nem is beszéltem róla eddig senkinek, bárhol, bármikor elő tudom sorolni az akkor történteket, mert gyilkos erővel égett belém az az este, s kétlem, hogy bármikor is engedné, hogy megfeledkezzek róla.
     S ha valahogy el is lehetne intézni az ilyesfajta feledést, gyanítom, álmaim mélyéről akkor is újra meg újra előtolakodna. Nem hiszem, hogy bármiféle mágia képes lenne végleg megszabadítani az emlékeimtől.
     Ha meggondolom, ez is rendjénvaló, mert meg nem bántam a történteket, s ha eddig sikerült velük együtt élnem, talán ezt a kis időt, ami megmaradt, már kihúzzuk a másik társaságában.
     Fiatalok voltunk, talán túlságosan is fiatalok, hogy ilyesmi megtörténhessen velünk. De az ember a legritkábban képes az ilyesmit előre meghatározni, s ma is úgy gondolom, hogy megtettük volna, még akkor is, ha előtte tudjuk, hogy mi vár ránk.:
     A magunk módján tisztában is voltunk a lehetséges -következményekkel, de akkor és ott biztosak voltunk benne, hogy ha valakinek, hát nekünk tényleg nem eshet semmi bajunk. Azóta úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló kivagyiság és vakmerőség vezethet az igazán nagy tettekhez, és azok, akik sikerrel járnak, talán még hősök is lehetnek. Mi nem lettünk hősök sem akkor, sem azóta. Csupán afelől bizonyosodhattunk meg, hogy hibáztunk. No persze akkor már mindegy volt.
     Még azt sem mondhattuk, hogy nem figyelmeztettek bennünket előre. Igaz, hogy csupán mesének, mende-mondának tartottuk a Sötét Emberről szóló történeteket, olyasféle kitalációnak, amivel mifelénk a gyerekeket riogatják szüleik, ha már más végleg nem jut az eszükbe.
     Hittük is, nem is a dolgokat, s úgy gondoltuk, akkorra már bőséggel kinőttünk abból a korból, amikor az ilyesmi még hatással lehet bárkire is közülünk.
     Pedig nem voltunk mások vagy különbek, csupán néhány gyerek, akik egymást hajszolták a végzet felé.
     
     
     Nem is tudom, mikor hallottunk először a Sötét Emberről. Persze az az este; amikor legelső alkalommal ültük végig az öreg Berra meséjét a mai napig élénken él az emlékezetemben, de tudom, hogy anyám már sokkal korábban szóba hozta azt a rettenetet, aki a Völgyben lakik. Valahányszor csak későn értem haza, vagy valami kifogással sikerült kibújnom a ház körüli munka alól.
     - Eljön érted a Sötét Ember, Tíd, ne félj! Az ilyen komisz kölykök, mint te, mindig így végzik.
     Anyám az alacsony ajtóban, gondgyűrte arcán szemrehányó harag. Sokszor láttam rajta ezt a kétségbeesett, tehetetlen kifejezést, egyre gyakrabban azóta, hogy apám nem jött vissza a tengertől, s őt apám testvére maga mellé vette a dombon álló házba.
     Talán addig nem is fenyegetőzött soha a Sötét Emberrel, s meglehet én is szorgalmasabb voltam a ház körül, amíg nem Burrta volt a férje. Inkább őt kellett volna elvinnie a Sötét Embernek. Talán akkor minden másképp alakul.
     Mindegy most már, bárhogy is lett volna, azt ma már úgysem tudhatjuk meg. Az viszont bizonyos, hogy a Sötét Ember soha nem jött el értünk: Mi mentünk el hozzá.
     Pedig az öreg Berra meséje valóban megrázott. Jobban, mint bármi azelőtt.
     Tél volt. Egyike azoknak a komisz teleknek, amelyek szinte soha nem akarnak véget érni, s talán sehol másutt nem nyúlnak oly hosszúra a Kereskedőhercegségek területén, mint éppen nálunk. Igaz, hogy azóta sem voltam másutt, csupán a messzi vidékekről érkezett vándorok szavaiból tudom összerakosgatni miféle is lehet a világ innen messze. A többi herceg birodalmaiban. Mert átokülte vidék a miénk, s mi annak is a legközepén ültünk. Ma már persze tudom, hogy miért.
     A Porhercegség soha nem vonzott tehetős kalmárokat, akik pedig mégis megfordultak mifelénk, nem sok mindent- tudtak elvinni tőlünk, hisz amit megszereztünk, az is csak épphogy volt elegendő mindannyiunknak. Amit hoztak, azt pedig nagy nehézségekkel tudtuk csak megfizetni. Néha kizárólag olyasféle mesékkel, amelyekkel az öreg Berra látta el a falut a legsötétebb téli estéken.
     Akkor, amikor először mesélt a Sötét Emberről, igen hideg volt. Csonttá fagytak a földek, s a kevés hó, ami esett, éles késként szaladgált a szelekkel.
     A Nagyházban gyűltünk össze. A nők abból a kevés gyapjúból próbáltak szálakat sodorni, amit a beteg és sovány birkáinkról még levághattunk, a férfiak komor sarkokba gyűltek, és pálinkával próbálták átmelegíteni elgémberedett tagjaikat.
     Az öreg Berra szótlanul üldögélt a nagy kemence mellett, gubancos ősz haján árnyékok ültek. Várt. Talán a szellemékkel beszélgetett..
     És vártunk mi is, felnőttek s gyerekek egyaránt, mikor nyitja végre szóra a száját. Mert ő ismerte a legszebb és legérdekesebb történeteket a településünkön, s néha még a szomszédos falucskákból is átjöttek, hogy meghallgassák. Akkor is így volt: a bareniek egy kicsikét távolabb kucorogtak a leterített bőrökön, hajukról, szakállukról csak nehezen olvadt a leheletükből ráfagyott zúzmara.
     Ilyenkor pedig az öreg Berra mindig ritkán hallott történeteket mesélt lassú, köhögős hangján, hogy a szomszédok is úgy érezhessék, nem hiába vergődtek át a dombokon. Régi háborúkról szóltak azok a mesék, furcsa szerzetekről s csavaros eszű hősökről. Sosem tudtuk meg, az öreg kitől hallotta őket; meglehet talán tényleg a szellemekkel beszélt, azok susogták a fejébe ezeket a dolgokat.
     Végre azután szóra nyitotta a száját, s elcsendesedtek a sarkokban szöszmötölő férfiak, csak a nők rokkáinak recsegését lehetett hallani. Azután abbahagyták ők is, mihelyt az öreg első szavait meghallották.
     - Ma pedig a Sötét Emberről fogok nektek beszélni mondta időtől és a pálinkától kásás hangon. Mi gyerekek, pedig közelebb húzódtunk egymáshoz és szüleinkhez, én magam bátyám prémcsizmás lábát öleltem át; a mai napig emlékszem avas zsírszagára.
     - Amit most mesélek nektek, régen történt - szólalt meg újra az öreg, s lassan körülnézett, mintha számba akarná venni, mindenki eljött-e. - Az apám apjának apja előtti időkből; úgyhogy elhihetitek, igen rég volt. Akkortájt még nem nevezték ezt az országot Porhercegségnek, mert mindenütt dúsan nőtt a fű, s akadtak madarak is bőséggel.
     Nem figyelt a feltámadt susogásra, elrévedt tekintettel folytatta.
     - Eső is esett. Nem is kevés. Nem úgy, mint manapság. S tán a szél sem fújt annyit. Akkoriban érkezett a Sötét Ember. Nem egyedül jött - szolgák hada kísérte, és furcsa, sosemlátott állatok. Akár démonok is lehettek, meglehet, mindannyian azok voltak. Úgy beszélik, homok szállt a nyomukban, keveset szóltak, s csakis akkor mentek, amikor a kék hold volt fenn az égen. Senki nem tudta, honnan érkeztek, sem azt; merre is tartanak.
     Már akkor is a Villetiniek uralták ezt az országot, ám abban az időben a hatalmuk jóval nagyobb volt, seregeik előtt lefektették zászlaikat az ellenfeleik, s nem mertek kardot emelni senkire, aki a Villetiniek keselyűcímerét viselte a ruháján.
     Akkoriban egy Temeri nevű férfi állt a hercegi család élén, s előbb-utóbb az ő fülébe is eljutott a szóbeszéd az idegenekről. Követeket küldött elébük, hogy beszéljenek a jövevényekkel, s hogy kitudják szándékaikat. Ficánkoló paripákkal, büszke lobogókkal, fényes fegyverekkel indultak útra a herceg emberei,  lelkükben bátorság és büszkeség. Sokáig keresték az ismeretleneket, felkutatták sorra a falvakat, végigjárták az utakat, - s mindenfelé kérdezősködtek utánuk. Ám senki nem akadt; aki segíteni tudott volna nekik. Senki nem emlékezett pontosan, merre is látta őket, s azt sem tudták megmondani, merre mehettek, ha egyáltalán tovább mentek.
     Egy szó mint száz, a herceg embereinek végülis dolgavégezetlenül kellett hazamenniük, s úgy gondolhatták, ha voltak is itt valaha idegen fegyveresek, alighanem átvágtak az országon, s leereszkedtek a tenger felé. Az pedig, hogy a Rőt Herceg birodalmában mit csinálnak, a Villetiniek hercegét annyira sem érdekelte, mint hogy a kutyája mit kap vacsorára. Elfeledték hát a dolgot.
     Volt éppen elegendő egyéb gondolkodnivalójuk, hiszen ekkoriban rúgták össze a port a Vasföldek hercegeivel, s ezidőtájt érkezett meg az átok a földjeinkre. Ekkor apadtak el a források, ezután húzódtak el az esőtől terhes fellegek az ország fölül, hogy csakhamar Porhercegség néven kezdtek csak beszélni róla.
     Az öreg egy darabig elhallgatott, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy mindenki átokűző jeleket vet magára, s magam sem akartam kimaradni a sorból. Az öreg Berra várt egy darabig, míg mindenki végzett, azután kezdte csak folytatni.
     - Pedig a Sötét Ember nem ment el az országból. Itt maradt, s itt van azóta is. Vele pedig mind á szolgái. Élt akkoriban egy ember. Olyasforma, mint én. Csak fiatalabb. Becsvágyó volt és akaratos. És szerelmes. Csakhogy a lány - a legszebb lánya faluban - nemigen akarózott észrevenni őt. Azazhogy észrevette, persze, hogy észrevette ezt a legényt, de a világ kincséért nem mutatta volna, hogy tetszik neki. Inkább mindenféle próbatételek elé állította, majd újra és újra kikacagta. Ismerjük jól az ilyeneket.
     De ez a legény nem adta fel. Mindenáron meg akarta mutatni a lánynak, s nem utoljára a lány apjának, hogy igenis rátermett férfiember ő, méltó-a családjukhoz. Ekkor találta ki a lány, hogy menjen el a Sötét Emberhez, és hozzon el tőle bármit. Akár a kupáját is, mindegy.
     Több se kellett a legénynek, azonnal útra is kelt, nem vitt magával mást, csak a kutyáját. Három éjjel és három nap egyre csak ment, mire odaért a Völgyhöz. Komor vidék volt az, egyéb se nőtt ott; csak kavics meg hidegség. Mégis belevágott. Vitte előre a szíve, az meg mint tudjuk, bizony néha bolond tanácsokat ad.
     Ahogy egyre beljebb haladt, úgy lett mind melegebb, pedig már jócskán a Hidegségelején járt az idő. Az ég azonban fakó maradt és sápadt, s növények sem akaróztak nőni a melegebb környéken. Így bolyongott, amikor rábukkant a barlangra. Ha a kutyája nem kezd azonnal morogni, akkor is megismerte volna. Pedig nem látszott annak a küllemén semmi. Mégis érezte. A levegőben lehetett, az telepedett rá a mellére. Talán óvatosabbnak kellett volna lennie, de mit törődött ő akkor azzal! Csak az volt a fontos a számára, hogy végre megérkezett. Be is ment azonnal a barlangba, pedig a kutyája egyre csak nyüszített, s egy tapodtat nem sok, annyit sem akart vele menni. A legény legorombította a kutyát, de az -csak nem akarózott tovább követni őt, csak állt ott és morgott.
     A legény pedig beljebbment.
     Az öreg Berra elhallgatott, és remegő kézzel egy pohárért nyúlt. Töltöttek is neki azonnal az asszonyok egy kis borfélét. Úgy itta, mintha éppen szomjan akarna halni, pedig a mifélénk igencsak kitanulta, miként kell tűrnie ha nem ihat. A szeme csillogott, s a lábára tett bot fura táncot járt. Akkor esküdni mertem volna, hogy ott van abban a barlangban, a Sötét Ember barlangjában, hogy ő az a legény, aki beóvakodott a kutyája minden panaszkodása ellenére. Mert vitte a szíve.
     - És ott... - folytatta rövidhallgatás után az öreg - és ott a legény meglátta a démonokat...
     Lehajtotta a fejét, és egy darabig egy szót sem szólt. Mi pedig csendben vártunk, hogy mikor is folytatja, hogy végre kiderüljön, mit is csent el a legény a Sötét Embertől, s megkapta-e érte azt a makrancos lányt az apjától.
     - Úgy tépték azok szét, akár tüskebogáncs az inget. Csak egy véres tarisznya maradt belőle. A kutyája hozta haza. Nem volt abban sem kupa, de még egy rossz bicska sem. Csak homok.
     Meg a kutyája szemében a fények. Akár a csillagok.
     Az öreg nagyot és erőtlent sóhajtott, azután kiitta a maradék borát, és nekivetette a hátát a kemence falának. Lehunyta a szemeit, úgy várt, amíg elcsendesedünk.
     Azután másról kezdett el mesélni.
     
     
     Azóta a Sötét Ember itt ül a lelkemen. Beette magát, kivághatatlanul. Igaz, hogy az idővel megfakult, s később azon gondolkodtunk, nem csupán egy a sok mese közül, amivel az öreg Berra még egy ideig traktált bennünket. Azon az estén nagyon is valóságosnak tűnt, de hát az idő a legtöbb dolgot sikeresen megkoptatja, akármi kemények legyenek is. Elegendő erről a köveket megkérdezni:
     Most, hogy már tudom, hogy végérvénnyel rátette a nyomát a lelkemre, más fejjel emlékszem arra a nyáresti napra is, amikor a Sötét Ember másodjára került meglehetős közelségbe hozzám.
     Meleg és száraz este volt, amikor a zsoldosok megérkeztek a faluba. Méltó a Porhercegségekhez. Nem lehettem idősebb nyolc esztendősnél, úgy tolongtam a többiekkel a porlepte arcú idegenek körül, miként a darazsak, ha megérzik a nedvességet. Magas, jókedvű férfiak voltak erős lovakon, övükben fegyverek; kellő megbecsüléssel vizsgáltuk hát őket. Lekászálódtak, a gyeplőket nekünk vetették, ők maguk pedig a Nagyház felé vették az irányt. Mint később kiderült, a bírót keresték.
     Mi meg csak álltunk ott azokkal a gyönyörű lovakkal, a nagy barna szemeikben nézegettük magunkat, s kimondva-kimondatlanul azon járt az eszünk kereke, - hogy mindegyik állat többet ér, mint az egész falu összevéve. Nem lehetett őket a mi gebéinkkel összevetni. Fogtuk hát a kantárokat jó erősen, s reménykedtünk, hogy a zsoldosok mihamarabb visszajönnek, és megmondják, mitévők is legyünk: De csak a falubeli férfiak jöttek, és kivették a kezünkből azokat a pompás állatokat, mielőtt még valami bajuk esett volna. A zsoldosok a Nagyházban maradtak, s borért szalajtották a bíró szolgálóját. Mint később kiderült, egy fél arannyal fizettek, úgyhogy szedte a lábát. 
     Egész éjjel csak forgolódtunk az ágyunkon, és Mirennel azon sustorogtunk, mivégre jöhettek ezek a vitézek a mi elpusztult kis házainkba. Miren a mostohabátyám volt, Burrta fia, s valahogy sokkal inkább megértettem magam vele, mint a vér szerinti bátyámmal. Ő is gyűlölte Burrtát, tiszta szívéből, s neki is el kellett viselnie részeg kirohanásait. Ha valamiben jobb dolga akadt nálamnál, akkor az csak annyi lehetett, hogy nem az édesanyja volt az, akinek a verését könyörtelen rendszerességgel kénytelen volt végignézni.
     Nos. Sem Mirennek, sem nekem nem akadt megfelelő magyarázatunk a dologra: Nem láttuk a katonákon a Villetiniek keselyűit, aligha tehettek hát az öreg herceg emberei, de akármint figyeltük őket, más jelet sem találtunk, amiről azonosítani tudtuk volna.
     Nem lehettek kereskedők, s noha beszélték a nyelvünket, érzett a szavukon, hogy másutt cseperedtek. Szaporán köpködték a foguk alatt csikorgó port, és nagyokat húztak a kupákból. A bíró meg ezúttal nem a fogát szívta, hiszen rendesen megfizették. Valamit beszéltek is vele, de mi abból kimaradtunk, s csak később tudtunk meg egyes részleteket.
     A Sötét Embert keresték, s csak nevettek, amikor látták az elsápadó arcokat. A kardjukat rázták, akár az igazi nemesek, s fogadkoztak, hogy ők bizony utánajárnak ennek a dolognak. Mi pedig - s ezalatt azokat a falusiakat értem, akik bejutottak azon az este a Nagyházba -, csak hallgatunk, s nagy nehezen kezdtünk azután mesélni a Völgyről.
     Nem mintha a Völgy messze lett volna tőlünk, de azt mindenki tudta, hogy rontás ül azon a helyen, s már akkor is rajta lehetett, amikor a Sötét Ember még meg sem jelent a környéken. Legalábbis így gondolom. Pontosan összeillenek azok ketten, s nem is nagyon vágyhatnak más társaságra.
     A zsoldosok ezt másként gondolhatták, mert csak harsányan nevettek, és itták tovább a bíró borát; az aggodalmas képét pedig félbetört ezüstökkel simították ki.
     Másnap már nem mulattak annyira, sápadtan és jobbára még mindig részegen kászálódtak fel a lovaikra a Kút mellett. Nem csörgették a fegyvereiket, de szúrósan még mindig tudtak nézni: Emlékszem, Miren komolyan aggódott, hogy valamelyikük bele talál esni a Kútba, s akkor nehéz lesz majd onnan kiszedni, arról már nem is szólva, mit művelhetett volna az a részeg a mi vizünkkel.
     Végülis összekapták magukat, s megígérték, hogy mihelyt lekaszabolják azt a démont, mindenképp visszajönnek, s elsőül a bíró lányának mutatják meg a fejét. Azokat a málhás öszvéreket, melyekre már nem volt szükségük, a faluban hagyták, viseljük azok gondját egy ideig, ne zavarják őket az odaúton; majd betérnek értük.
     Az öszvéreket két ezüstért darabját adtuk el egy északi kalmárnak, aki egy esztendővel később járt arra. Addigra már a bíró lánya is belévetette magát a kútba szégyenében.
     
     
     Bizonyára minden másképp alakul, ha azon a hideg délutánon Errem nem kezd el kötekedni. De hát Errem már csak ilyen volt, nem is vártunk tőle mást, hiszen régóta ismertük. Magas, erős fiú volt, elálló fülekkel. Foltozott ködmönén megült a piszkos hó, ami végül mégiscsak rászánta magát; hogy aláhulljon az égből. Nem állt össze vastag fehér takaróvá, olyat csak hallomásból ismertünk mifelénk. Vékony, ide-oda szaladgáló foltokba gyűlt csupán, meg sem próbálta eltakarni a satnya füveket.
     Nem lévén semmi dolgunk, a régi őrtorony mellett játszottunk, nem messze a falutól. Kedveltjátékunk volt az, mi is lehetett volna más: várat vívtunk. Hallottunk éppen eleget ilyesmiről az öreg Berra meséiben, s ilyenformán mi magunk is hősök lehettünk egy rövid időre. Kardjaink is voltak, méghozzá elszáradt kórószárakból. Ha nem is oly nagyszerűek, mint amilyeneket néhány éve a zsoldosoknál láttunk, azért nekünk megfeleltek. Istenkísértés lett volna komolyabb eszközökkel próbát tenni, a Porhercegségben mindig is komolyan vették, hogy a parasztok nem viselhetnek fegyvert.
     No mindegy, nekünk voltak kardjaink, s megfelelő elszántságunk is, hogy megvívjuk a "várat". Régi elpusztult őrhely volt valójában, oly elkopott, hogy bele sem mertünk gondolni, mikor lakhatták utoljára katonák:
     Errem és még két fiú lentről kurjászott, mi fent lengettük a kardjainkat Mirennel. Errem a maga pökhendi módján ócsárolt minket odalentről; bizonyos volt benne, hogy már nem sokáig tarthatunk ki.
     - Kóckatonák! - kiáltott fel. - Most még megadhatjátok magatokat! Különben magatokra vessetek! Jobb, ha féltek! Jobb, ha elbújtok anyátok szoknyája mögé, ahogy szoktatok!
     Egy kisebb kavicsot vettem fel a porló falakról, azzal hajítottam felé. Olyan szerencsésen elcéloztam az orrát, hogy azonmód eleredt a vére.
     Üvöltve indult felfelé, gazkardját messzire hajítva, Tóm és Teru idegesen figyelték, mire készül.
     - Megöllek, Tíd! - ordította. - Megöllek!
     Bevallom, egy kicsit megszeppentem,. amikor láttam az orrából ömlő vérpatakot. Miren mellettem állt, csak reméltem, hogy a pártomat fogja. Hiba volt kételkednem benne.
     - Mit sírsz, Errem? - szólt le neki. - Eltalálta az orrodat - és akkor mi van? Úgy akarsz tán várat vívni, hogy felhánytorgatod, valahányszor egy kisebb sebet kapsz?
     - Ez neked kis seb? - tajtékzott Errem; véres kezét maga elé tartva. - Ez? - Látszott rajta, hogy verekedni akar. Hebehurgya volt, de erős, nekem pedig semmi kedvem nem volt összeakaszkodni vele.
     - Egytisztességes hadvezér csak nevet az ilyesmin - mosolygott rá Miren. Ha lehet, ez, ez a lenéző mosoly még inkább felbőszítette Erremet. Tovább lábalt felfelé a köveken és szitkozódott. Kisvártatva ott állt előttem, keze ökölbe szorítva, szemében könnyek: Vörösre fagyott fülein vérmaszat, fogai pirosak.
     - Te kezdted, Errem - mondtam neki. - Csak meg akartam mutatni, hogy nem félünk.
     - Ez gyávaság volt, Tíd - mondta. - Gyávaság. Azzal nekem ugrott. Miren állt elé, ő taszította vissza egy kicsit, hogy lehiggadjon. De Errem csak zihált, szájáról vaskos felhőbodorokat kapott fel a szél. Látszott rajta, hogy Mirennel nem akar kikezdeni, mostohabátyám válla felett engem figyelt, az én tekintetemet akarta elkapni.
     - Ne takarózz másokkal, Tíd! - morogta: - Te kezdjél velem, ne a bátyádat küldd ellenem...
     Miren háta mögött valamelyest felbátorodtam.
     - Nem kezdek én senkivel, főként nem a magadfajtával. Eredj vissza, és folytassuk!
     - Gyáva vagy, Tíd? - nézett rám vicsorogva Errem. 
     - Gyáva, tudom én jól - lihegte. - Ha lenne benned egy csepp bátorság, most kiállnál elém.
     Lassan elvigyorodott. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy már tudtam, mit akar mondani. Már akkor tudtam, amikor kézfejével elmázgálta a vért a szája felett.
     - Mint az apád, Tíd. Az is gyáva volt, mi? Tudjuk jól, hogy valami szajha után futott el, akit a kereskedőknél...
     - A tengerre ment... - morogtam tehetetlen dühvel.
     - Benneteket meg itthagyott, mi? Amikor a herceg tiltja a költözést. Gyáva szolga csak az ilyen...
     Nem hagytam, hogy befejezze. Félrelöktem Mirent, úgy ugrottam rá.
     Rövid és dicstelen küzdelem volt, gyors, kétségbeesett, erős ütésekkel. Irgalmatlanul fájt az állam, mire széjjelválasztottak minket, de nekem is sikerült megharapnom tisztességgel a kézfejét.
     - Gyáva vagy, Tíd... - zihálta még mindig Errem.
     - Te vagy a gyáva! - kiabáltam vissza. Miren tartotta a gúnyámat, annál fogva próbált meg távolabb vonszolni.
     - Én? - hőbörgött leheletfelhőbe burkolózva Errem - Csak egyvalakit mutass közülünk, aki kint aludt a temetődombon! Csak egyvalakit! Te talán megtetted? Vagy te? - bökött állával Miren felé.
     Ha akkor hagyom, hagy dühöngjön, alighanem minden másként alakul. Ma minden bizonnyal így tennék, hiszen a vezeklés rámrótta kötelességek jámborabbá tettek. De akkor ott, apám s családom gyalázását hallván nem gondolkodtam egy pillanatot sem.
     - Ha olyan bátor vagy, Erem, miért nem keresed meg a Sötét Embert? Miért nem hozol el tőle valamit? Egy kupát vagy egy rossz bicskát. Miért?
     Minden emberi számítás szerint Erremnek tovább kellett volna kiabálnia, köpködnie, hogy miként gondolhatok ilyen ostobaságot, miért képzelem én, hogy egy démonnal fog ő packázni. Egy gyerek. Amikor á zsoldosok sem jöttek vissza.
     Ő ehelyett elhallgatott, s madárformán félrehajtott fejjel meredt rám. Sokáig. Mindannyian döbbenten figyeltük. Véreset köpött:
     - Rendben van, Tíd. Ha nálad ez számít bátorságnak, hát elmegyek a Sötét Emberhez. De ha valakinek is tartod magad, akkor velem kell jönnöd. Hogy lásd, tényleg odamegyek-e, meg azért, mert akkor én sem mondom rád többet, hogy gyáva vagy...
     Egy pillanatra elállt a lélegzetem is. Mire magamhoz tértem, már ott állt előttem, vérmaszatos kezét felém tartva.
     - Ne légy bolond, Tíd - nyögte Miren. - Csak tréfál... De én tudtam jól, hogy Erremnek esze ágában sincs ezzel tréfálkozni. Láttam a szemén:
     Mégis belecsaptam a tenyerébe.
     
     
     Így esett, hogy két nappal később, rögtön pirkadat után, hogy megetettük az állatokat, mindannyian kint álltunk a falu határában, a kőoszlopnál. Tóm Errem háta mögött álldigált. Rosszalló arccal nézte a kavargó szelet. Miren is ott volt; nem hagyhatta, hogy egyedül vágjak neki, bárhogy is próbáltam meggyőzni. Gyanítom, arra gondolt, hogy majd menet közben sikerül bennünket lebeszélni erről az őrültségről. Én azonban tudtam, hogy ez aligha sikerülhet neki. Addigra már belelovaltam magam a dologba, szinte láttam, ahogy kifüstöljük a Sötét Embert a barlangjából. És ott volt még Teru is. Persze. Arcán az elmaradhatatlan, félszeg mosoly.
     Utólag azt kell mondanom, egyikőnk sem lehetett gyáva, ha már odáig elmerészkedett. Mindannyian megérdemeltük volna, hogy akkor azonnal hazainduljunk. De nem volt velünk senki, aki elrendezte volna lelkünkben a háborgást. Aki azt mondja: rendben van gyerekek; becsülettel nekibőszültetek; de most aztán irány haza, mert kaptok két egyformát!
     Nem szóltunk egy szót sem, csak bámultuk a másikat. Alig hiszem, hogy Errem még mindig neheztelt volna rám - soha nem volt haragtartó -, de látszott rajta, hogy most már aligha térítheti el bárki a szándékától. Én pedig nem akartam.
     
     
     A Völgy a falutól nem messze terült el, egy betegesen sekélytó túlpartján. Átokülte hely volt, mint már mondtam, senki nem vágyott igazán a látására. A tóig hamar eljutottunk, csupán néhány, száraz fűvel benőtt dombot kellett megmásznunk hozzá. A szél keletről fújt, hideg porförgeteget hozott, és semmivel nem tette kellemesebbé, hogy piszkos hómaradékot is sodort magával.
     Keskenyre húzott szemmel haladtunk, egyik a másik után, s nemigen szóltunk egymáshoz. Errem talpalt elől, konok, görnyedt hátán a szél meg-megemelte a kopott prémeket:
     Még nem volt Napközép, amikor a tó partjára értünk. Valaha - az öreg Berra szerint - nagy és mély tó volt, csupán a földeket sújtó rontás után kezdett apadni, amikor az elerőtlenedő patakok már képtelenek voltak magasan tartani a szintjét. Így azután több óráig tartott, amíg a néhai tófenéken kavarva a fagyott port, elértük a szélét.
     Már régen befagyott, hátát piszkos porral lepett jégpáncél fedte. Homályos tükrén hó és porfoltok kergetőztek a szelek kedve szerint. Errem gondolkodás nélkül sétált fel rá.
     - Jöhettek, elbír - szólt hátra foghegyről, majd vigyorogva visszasandított. - Nem kell félnetek.
     Morogva követtük.
     A Völgy valahol a túlfélen terpeszkedett, két nagyobbfajta domb között, így amennyire láttunk a portól, nagyjából arrafelé vettük az irányt: Sokáig mentünk azután. Nagyon sokáig. Egészen elgémberedett minden tagunk, mire, átértünk. Kegyetlenül átfáztunk, Teru alig bírta már emelni a lábát is, de arcáról csak nem fagyott le a mosoly. Miren zordan nézett, maga elé, lehelete fehér bajusszá fagyott a szája felett. De átértünk, és ez volt a fő. Majdhogynem ránk esteledett.
     Errem úgy tudta, hogy van egy elhagyatott házféleség ezen az oldalon, ahol, ha kell, kihúzhatjuk az éjszakát. Valaha a tó partján állt, de mostanra egy nagyobb dombot kell megmásznia annak, aki el akar jutni oda. Legalábbis ezt mondta valamelyik nagybátyja. 
     Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy már régóta kereshetnek bennünket a faluban. Talán arra is rájöhettek; hogy együtt lehetünk valahol. Abban azonban tökéletesen biztosak lehettünk, hogy ebben az irányban nem fognak kutakodni utánunk. Azzal még egyikőnk sem foglalkozott, mit fogunk majd kitalálni, ha hazaértünk. Milyen Berra-féle mesével állunk majd elő. Egyelőre csupán az volt a fontos, hogy itt vagyunk. A többiről ráérünk majd később is elgondolkodni.
     Csontig átfagytunk, mire felkecmeregtünk az egyik dombra. Nem volt azon fa, de még valamirevaló gazcsomó sem, csakis sziklák. Halott, porló iszappal fedett sziklák:
     No meg az a ház. Öreg, elkopott építmény volt. Talán valami nemesféle lakhatta, legalábbis erre utalt a berendezés maradéka. Két nagy ládát találtunk meg néhány könyvet, s - Krad bocsássa meg nekünk - abból raktunk tüzet.
     Hosszú éjszaka volt, túlontúl hosszú, épp elég nehéz gondolattal terhes. Így hát, amikor felébredtünk, mindannyian igen komor hangulatban találtuk magunkat. De egyikőnk sem akart immár visszafordulni, hogy azután otthon egy egyszerű sétáért kerüljenek elő szüleink bőrszíjai: Nem. Talán még Miren is hajlott már ekkor arra, hogy megkeressük a Völgyet.
     Nos, nem volt nehéz megtalálni. Ott terpeszkedett a tompa hajnali fényekben nem messze tőlünk. Ugyanolyan egyszerű völgynek tűnt, amilyeneket a tó túlpartján is ismerhettünk, semmi nem mutatta, hogy meg lenne átkozva. Akkor még nem.
     Beóvakodtunk hát a fagyos porral lepett domboldalak közé, s megindultunk, hogy előkerítsük a Sötét Embert. Nem is tudom, mi törtérit velünk. Egyfajta révület szállt meg bennünket, Erremet és Engem. A többiek arcán egyre nyilvánvalóbban kiütközött a félelem, de becsületükre legyen mondva, jöttek utánunk. Egyedül Miren próbálkozott néha egy-egy bátortalan közbeszólással, de akkor már nem hallgattunk rá. Gyanítom, nem akadt volna emberfia; akinek a szavát akkor megfogadtuk volna:
     Egy darabig az egykori tó alján rúgtuk a port, s csak lassan emelkedett velünk a Völgy mélyén húzódó ösvény. Akkor egyenes útnak rémlett, de azóta már volt időm visszaidézni a dolgokat, s Miren is úgy vélte, valójában össze-vissza bolyonghattunk a görbeélű sziklák és csenevész cserjék között.
     Mindaz, amit így utólag fel tudok eleveníteni - a legvégét leszámítva -, lassan, szinte észrevétlenül történt velünk. Először csupán azt vettük észre, hogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé zavar bennünket a hideg. Sőt. Ruháink alatt rendesen megizzadtunk, eltűntek szánk elől a leheletfelhők, s egyre inkább neki kellett vetkeznünk. A szánk lassacskán kiszáradt, a halott tóhoz vált hasonlatossá, s mi egyre nagyobbakat voltunk kénytelen nyelni, de a végére már csak valami poros ragacs maradt a szánkban. Mindannyian hozzá voltunk szokva, hogy elviseljük a szomjúságot, s hogy türelemmel legyünk, míg valahogy vízhez jutunk, de ez a fajta szárazság nem hasonlított egyetlen másikhoz sem.: belülről jött, legbelül apasztott el mindenfajta forrást.
     Cserepes szájjal, kitikkadva gyalogoltunk egyre beljebb az átokülte vidéken. Azután Errem egyszercsak megállt.
     - Nézzétek! - valahová előre bökött, a Völgy oldala felé.
     S valóban. Mintha állt volna ott valaki: Egy strázsa. Moccanatlan kőalak:
     Amint közelebb óvakodtunk, kiderült, hogy az is volt. Egy kőszobor. Egyike azoknak a zsoldosoknak, akik annak idején fegyvercsattogtatva indultak el a faluból.
     Kőszobornak tűnt; aprólékos gonddal faragott alkotásnak, de végül mégsem az volt. Ahogy Errem oldalbabökte, recsegve omlott össze. Akár egy rosszul kiégetett cserépdarab. Nem maradt más a helyén csak por.
     Tóm és Teru ijedten húzódott hátrébb, s mostanra már valahogy nekem sem volt túl sok kedvem szembeszállni a Sötét Emberrel. Egyedül Errem volt az, akit változatlan elszántsággal nézett körül. Kihívóan pillantott rám.
     Nem mertem nem nézni a szemébe. Ő pedig pökhendi léptekkel indult meg előre. Sóhajtva követtük. A bejárat ott volt nem messze. Barlangnyílás a völgyfalon. Sziklák ölelték körül, komor, durva szirtek. Lábuknál forró por kavargott, hátukra elkopott színekkel festettek valamiféle jeleket az idők hajnalán. Egy másik szoborféle hevert még ott, csupán keze és hátának pikkelypáncélos íve meredt elő a rátelepedett hordalékból.
     Nagyot; szárazat nyeltem.
     És akkor vettük észre egyszerre, mindenféle átmenet nélkül, hogy hirtelen ránk esteledett, hogy a csillagfényes égbolt néz le ránk. Kirázott a hideg
     De mire magunkhoz tértünk, Errem már a barlang szájában állt, arcán eszelős vigyor, úgy intett, hogy mehetünk.
     Teru és Tóm inkább kint akartak maradni, láttam az arcukon, de szólni nem mertek. Biztos vagyok benne, hogy ők is azért jöttek be végül, amiért én is elindultam - mert valahol legbelül égető és sürgős hívást éreztünk. Hívást, ami több az egyszerű kíváncsiságnál.
     Bolondság volt, őrülettel határos vakmerőség, persze. Ma már tudom. 
     Odabent sötét volt. Nagyon sötét. Nem láttunk, csak halovány formákat, s azokat is csak azért, mert még sötétebbek voltak, mint a környezetük. Lassan botorkáltunk egyre beljebb.
     Csendben. Csak lábunk alatt a por.
     Azután megláttuk a fényeket. Legalábbis én láttam, s később Miren is hasonló dolgokról beszélt, ha nagynéha elszólta magát álmában.
     Valahonnan a barlang legmélyéről szivárgott élő, talán a kövek, a sziklák közül. És a fényekkel képek is érkeztek. Így utólag nem tudnám megmondani, hogy ott volt-e bármi is azok közül, amit akkor láttunk, vagy csupán a Sötét Ember üzenete tréfált meg minket. Nekem úgy tűnt, kezdetben csupán a barlang belsejét terítette be borongós fényével, s csak azután árasztott el bennünket a képeivel. A lázálmaival.
     Szobrok voltak abban a meleg, száraz barlangban: Különféle színekkel megfestett, hatalmas szobrok. És minták, kusza, színes ábrák végig a falakon. S mintha az egykori zsoldosok elporlott szobrait is láttam volna egy villanásnyira. És Erremet.
     Ahogy bizonytalan léptekkel mind beljebb araszol. Talán kiáltott valamelyikünk, erre nem mernék megesküdni. De Errem nem fordult meg, nem intett, csak ment befelé kitartóan. Tóm és Teru a nyomában botladozott. Ekkor láttuk őket utoljára.
     Mert a barlang megszólalt.
     Pontosabban nem szavakkal beszélt. Hallottunk ugyan valamiféle motyogást, de az oly nyelven szólt, melyet sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Mégis, a fel-felbukkanó képek mögött a barlang - vagy a Sötét Ember - hozzánk beszélt. 
     Fekete árnyakat láttunk, amint csillaghintette égbolt alatt óvakodnak előre, furcsa állatokat, sosemvolt fegyvereket. S valahogy tudtuk, hogy ezek az alakok ide jönnek, pontosabban jöttek valamikor: Nem voltak sokan, de erőt és magabiztosságot sugallt minden mozdulatuk. Testük félmeztelen, olajjal és festékkel ékes, hajuk fekete, mint az éj, szemük kék, istenem, kék, akár a felhőtlen égbolt. Vékony és hosszú, egész a halántékukig.
     S tudtam, hogy ahonnan jönnek, ott háború tombol, s ott nem porból, de homokból ér szemhatárig a sivatag. S hogy menekítenek, rejtegetnek valakit. Vagy valamit. A Sötét Embert.
     És szobrokkal és festményekkel ékítették a barlangot, hogy óvják, védjék a Sötét Embert. S valóban démonokat kötöttek hozzájuk.
     Mindez régen volt. Nagyon régen.
     Azóta azok, akik irányíthatták a démonokat, szobrokká váltak maguk is, homokká és porrá, s immáron nem maradt más, csak a Sötét Ember. Pontosabban, amit mi annak hittünk. Ami kiszárított körben mindent, ami elűzte a hercegség fölül a fellegeket. Olyasmi, mint egy korsó. Egy hatalmas rézkorsó. Oldalán fények táncolnak a cirkalmas minták mögött, talán mögüle szivárognak át. Szikrázó, apró foltok. Akár a csillagok.
     Talán az szólalt meg. 
     - Vége?
     Azt hiszem ezt kérdezte.
     - Vége már? 
     Akár a mennydörgés. Türelmetlen és kiszolgáltatott. Erős.
     - Indulhatunk vissza? Hívnak s mehetünk...
     Nem válaszoltunk, nem válaszolhattunk. Miren csak tátogott mellettem, s azt hiszem, magam sem festhettem különben. Hogy Errem és a többiek mivel próbálkoztak, nem tudom: De ha feleltek is, nem tetszhetett annak a magányba beleőrült valakinek odabent.
     Csak azt hallottuk, hogy a többiek sikoltoznak. Akár az állatok.
     
     
     Hogy mi hogyan menekültünk meg, ne kérded; magam sem tudom. Egyszercsak kint találtuk magunkat a szabad ég alatt, a csillaghideg éjszakában. Őrült szavakat motyogva botladoztunk egyre csak előre, lábunk alatt a befagyott, porlepte jég. Félholtra fagytunk, mire hazaértünk, nyomunkban éledező vihar kullogott, sosemlátott piszokfellegeket kavart az égre.
     Otthon azt mondtuk, a túlparti házba mentünk, s a többiek beszakadtak a vízbe. Nem kutattak utánuk. A mögöttünk jövő vihar mindent elsöpört. Állítólag még a vén házat is letörölte a dombtetőről. Akár úgy is lehetett. Én soha nem mentem többet arra.
     Nem sokáig bírtam azután az este után otthon. Rémképekkel küszködtem, s lekiismeretem nem engedett nyugovást. Mindig is magamat tartottam felelősnek azért, hogy ők hárman odavesztek.
     Errem, Tóm, Teru.
     Lázálmaimban gyakorta az ágyam szélére kucorodnak: Még jó, hogy Miren velem maradt. Talán neki köszönhetem, hogy ép elmével megúsztam a dolgot. Csak remélhetem, hogy én is segíthettem neki, ha a Sötét Emberrel küzdött az emlékei között.
     Később egy Dreina-pap vetődött a faluba, s én utána szöktem. Még neki sem mondtam semmit, s ő megkímélt engem a kérdéseitől. Mérhetetlenül hálás voltam neki ezért.
     
     
     Volt időm azóta elgondolkodni a történteken, s úgy hiszem az isteneknek komoly terveik lehettek velem, ha menekülni engedtek. Talán éppen az, hogy ezt most elősoroljam neked, nagyuram. Miren immár húsz esztendeje halott, én magam öregségemre már megbékéltem a nekem rendelt sorssal. Te kerestél olyanokat, kik tudomással bírnak a Sötét emberről, ha a keselyű hasznát látja ennek a tudásnak, hát sáfárkodjon vele kedve szerint.
     Végleg úgysem törölhetem ki azt az éjszakát a lelkemből, de talán csökkenthetem a ráakaszkodó súlyt.
     Talán elfelejthetem azokat a fényeket Miren szemében, amelyek fel-felvillantak, míg mi sírva botladoztunk át a befagyott dögtavon. Gyanítom, az enyémben is hasonlók világoltak. Mint a kutyáéban, akiről az öreg Berra mesélt nekünk annak idején.