5.
  
   A tárgyalás négyszög alaprajzú, tizenhat méter hosszú, nyolc méter széles, négy méter magas teremben zajlott le. A terem oly módon jött létre a foglyok cellájából, hogy a falak hátra húzódtak és megtoldódtak. Határait a már jól ismert építőkockák alkották. Alon és Renén kívül az elnök, az ügyész és a védő három különálló egysége tartózkodott benne. Mindháromnak azonos kocka alakja volt, az ítélethozatal után mindhárman eltűntek a falon át. A két barát egyedül maradt.
   - Úgy érzem, álmodom - mondta René. - Ez csak nem lehet igaz.
   - Mién ne? - kérdezte Al. - Az egész nagyon logikusan hangzott. És végeredményben valóban bűnösök vagyunk.
   - És most gázzal akarnak megölni - mondta René. Al könnyű remegést érzett René hangjában.
   - Félsz talán?
   - Furcsa érzés. Még sohasem ítéltek halálra.
   A falak összébb tolódtak, Alt, aki az egyik sarokban a falhoz dőlt, maguk előtt tolva. René magától hátrább húzódott előlük. A hely egyre szűkült, míg az alapterület egyetlen négyzetméterre csökkent. Kellemetlen érzésekkel álltak az ily módon kialakult magas, keskeny aknában. Aztán a mennyezet süllyedni kezdett feléjük. Nem állt meg fejmagasságban, hanem körülbelül egy méterre közelítette meg a padlót.
   - A fene egye meg, csak nem akarják máris elkezdeni! - ijedt meg René.
   - Mégiscsak disznóság az embert így összepréselni! bosszankodott Al.
   Egymás mellett kuporogtak a padlón.
   - Azt hiszem, kezdődik - suttogta René. Körülszaglászott. - Érzed a keserűmandula szagot? Ciángáz. Fúvókákból áramlik be.
   Al hallotta a halk sistergést, és érezte a szagot, amely eleinte nem is volt kellemetlen. Kis idő múlva azonban a szag érzékeléséhez enyhe rosszullét járult, és csak másodpercek múlva következett be hirtelen a két érzet egyesülése: a szag egyszerre undorítóvá, visszataszítóvá, elviselhetetlenné vált. Al és René feje lüktetni kezdett, a talaj ingataggá vált lábaik alatt, szemük előtt fekete árnyak vibráltak.
   - Kikapcsolni! - kiáltotta Al.
   René egész idő alatt készült rá, hogy gyorsan kell majd kikapcsolnia, mégis most, amikor meg akarta tenni, érthetetlenül tehetetlenné vált. Pontosan tudta, hogy tetszése szerint megszüntethet mindenfajta érzékelést, legyen az bármilyen erős. Azt is tudta, hogy akkor sem eshet semmi baja, ha elfelejt kikapcsolni, vagy ha valami megakadályozza benne. Az élményintenzitás megnövekedése a fájdalomküszöbön túl egészen az eszméletvesztésig, ez volt a legrosszabb, ami érhette, no meg ennek következménye, a lelki sokkhatás. Az utóbbit azonban ártalmatlanná csökkentette az, hogy mindezt előre tudta. Néhányszor már átélte, legutóbb az óváros szélén, a hídhoz vezető kapu előtt, amikor Jak lövése széttépte. De akkor mindez sokkal gyorsabban, szinte észrevétlenül zajlott le.
   Most pedig? Most első ízben elveszítette a talajt a lába alól, és a biztonság tudatának védőhálója, amely végső biztosíték volt eddig, hogy minden kalandot feltétlen veszélytelenségben éljen végig, most hiányosnak és gyengének tetszett. Egyszer csak nem mert már hinni abban, hogy ez a fölényesen magasabb rendű értelem, amellyel itt dolguk van, ilyen könnyűszerrel megtéveszthető lenne. A félelem, hogy minden óvintézkedés és elővigyázatossági rendszabály és mindenekelőtt a bolygót és a Földet elválasztó irdatlan távolság ellenére valamilyen észrevehetetlen módon megtévesztették és becsapták őt, hirtelen tudattá erősödött benne. Rosszullét, fulladás és halálfélelem hullámzottak át rajta anélkül, hogy védekezett volna ellene. Erőtlenül hanyatlott oldalt a fénylő falnak. Öntudata kialudt, teste azonban elkeseredetten védekezett minden ellen, ami egyszerre volt illúzió és valóság.
   Al korántsem volt olyan magabiztos, mint amilyennek társa előtt mutatkozni igyekezett, de neki sikerült idejében kikapcsolnia a szaglást, az ízlelést és a fájdalmat, bár a kivégzés meglepetésszerűen kezdődött. Pillanatnyilag tehát nem érzett sem hányingert, sem szédülést, sem fájdalmat, ehelyett azonban úrrá lett rajta az a sajátos nyugalom, amely rendkívül érzékennyé tesz mások baja iránt.
   A szűk helyiségben, ahová társával együtt be volt zárva, semmilyen lehetősége sem volt kitérni a látvány elől. Így aztán szinte saját maga is végigszenvedte mindazt, amit látnia kellett, a rángatózást, a vonaglást, a görcsöket, a fogcsikorgatást és a habzó száj artikulátlan dadogását. Jóllehet eddig is tisztelte az életet és a halált, most első ízben érezte át hatalmas jelentőségüket.
   Hogy ezeket a kínzóan hosszú pillanatokat ne nyújtsa feleslegesen, maga is lecsúszott a padlóra, és amikor René teste már nem mozdult, ő is mozdulatlanná vált.
   Al várakozott. Türelmesen várta, hogy René felébredjen, de várt az eseményekre is, amelyeknek most majd be kell következniük. Előbb a sistergés halkult, végül megszűnt, majd később ismét elkezdődött. Egy idő múlva bekapcsolta a szaglás legalsó fokozatát, és megelégedetten állapította meg, hogy a levegő ismét lélegezhető. Várt még egy keveset, aztán újra beállította a szaglást, az ízlelést és a fájdalomérzékelést, mert ezek nélkül életérzése nem volt tökéletes. Amint észrevette, hogy René megint lélegzik, felült, hogy barátja segítségére legyen. Tisztában volt vele, hogy ha az átkapcsolás egyáltalán hatásos lesz, akkor is csak rövid ideig fog tartani.
   René hatalmasat sóhajtva kinyitotta a szemét.
   - Hát öregem, neked semmi sem elég valódi? - kérdezte Al jóindulatú ugratással. - Miért nem kapcsoltál ki? Renének kis időre volt szüksége, amíg meg tudott szólalni.
   - Nem tudom... - mondta rekedten. - Egyszer csak nem tudtam... semmit sem bírtam csinálni.
   - Ne törődj vele - vigasztalta Al. - Hogy érzed magad?
   - Tűrhetően - felelte René. - Mi történt közben?
   - Kiszívatták a gázt, és később friss levegőt nyomtak a helyére. Egyébként semmi.
   René még egyre levegőért kapkodott.
   - És most mi lesz? - kérdezte egy idő múlva.
   - Megkísérlem magam megértetni velük - mondta Al. A következő pillanatban nagyot kiáltott, bár még ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, hogy ugyanúgy suttoghatna is: - Halló, a védőt hívom!
   A helyiség azonnal megnagyobbodott, amíg elérte az előző kockaalakot a négyméteres élhosszakkal.
   - Na, hála istennek - mormolta René, amikor a mennyezet felemelkedett és végre kiegyenesedhettek.
   A falak ismét megmozdultak és besiklott az automataegység, amely védőnek nevezte magát.
   - Ti visszaéltetek a bíróság előzékenységével - hangzott a membránból. - Komolyan azt hiszitek, hogy így elkerülhetitek a felelősségre vonást?
   - Mindössze bebizonyítottuk nektek, hogy egynémely döntő fontosságú dologban főlényben vagyunk veletek szemben - mondta Al. - Még most sem értitek, hogy kizárólag saját elhatározásunkból vagyunk a kezetekben?
   - Erre semmi bizonyíték. Valami trükköt alkalmaztatok.
   - Arra gondolsz, hogy nem tájékoztattunk benneteket az igazsághoz híven a földi emberek szervezetének funkcióiról? Valamiféle kitalált büntetőrendszerről meséltünk nektek? Olyan halálnemet adtunk meg, amely mit sem árt az embernek?
   - Nem, azt nem hiszem. Információitok megfeleltek a valóságnak. Ellenőriztem őket a hazugságmérővel. Bevallom, hogy az általatok alkalmazott trükköt nem ismerem.
   - Figyelj rám! - mondta Al. Majdnem sajnálta a rászedett robotot. - Az egész pert azért csináltuk végig, hogy bebizonyítsuk fölényünket, de egyszersmind békés szándékainkat is. Való igaz, hogy károkat okoztunk ezen a bolygón. Készek vagyunk elfogadni az ítéletet, persze, csak amennyiben arányos a vétséggel. Még azt is megtudhatjátok, hogyan érkeztünk erre a bolygóra, jóllehet a technikai részletek nélkül, azokat ugyanis mi sem ismerjük. Akkor meglátjátok, mit tehettek, hogy végképp eltávolítsatok innen és meg fogjátok érteni, hogy a mi jóindulatunktól és egyetértésünktől függ, hogy valóban sikerül-e ez nektek. Minderre azonban csak bizonyos ellenszolgáltatás fejében vagyunk hajlandók. Ti bíróság elé állítottatok és elitéltetek bennünket, mert állítólag embereket sebesítettünk és öltünk meg. De honnan tudhattuk volna, hogy itt emberek élnek? Mi eddig még egyetlen itteni élőlénnyel, nem is szólva emberekről, nem találkoztunk. Jogos és érthető tehát, ha azt követeljük, hogy láthassuk ezeket az állítólagos embereket, akik valahol itt rejtőznek. Mindent tudni akarunk róluk.
   Fölényünk olyannyira nyilvánvaló, hogy hajlandók vagyunk elmondani nektek, hogyan közlekedünk a világűrben, és hogyan jutunk el a világmindenség bármely tetszőleges pontjára, még mielőtt a kért információt megkapnánk tőletek.
   Bár számotokra valójában semmilyen más kiút nincs, mégis megkérdezzük: egyetértetek?
   Ez volt az első alkalom, amikor a válasz nem azonnal érkezett. Jó fél perc telt el, amíg felhangzott a védő válasza:
   - Egyetértünk.
  
  
    
     A következő fejezet