A harmadik kísérlet

   1.
  
   Itt fent sokkal erősebben sütött a nap, mint valaha lent a völgyben, de a szél is szilajabb volt, és az árnyékos helyeken a levegő másodpercek alatt fagypontig hűlt. A szél néha homokfelhőket sodort magával, finom homokot, amely bement az ember szemébe, fülébe, szájába. Kellemetlenül ropogott a homok a fogak közt, behatolt a ruhadarabok alá, és mozgás közben sebesre dörzsölte a bőrt.
   Al és René megüvegesedett salakos kérgen álltak. Le-pillantottak a száz méterrel mélyebben fekvő síkságra. A levegőben még most is kakukkfű illata érzett; most, hogy egyetlen növény sem létezett többé, az illat eredete még rejtélyesebbé vált, mint annakelőtte.
   Harmadízben eszméltek újra ezen a bolygón. Ez alkalommal jóval türelmesebben kellett várniuk, mert a berendezésekből semmi sem maradt. Nem tudták, hogy a robbanás pusztított-e el mindent, vagy a változás azoknak a számukra ismeretlen eseményeknek a következtében állt be, amelyeknek a robbantást követniük kellett.
   A Város nem létezett többé, eltűnt a síkság, a völgy is. Alattuk a katlanban - jó két kilométerrel a régi völgy szintje felett - pusztaság terűit el megfagyott tengerként. A felszín nagy részét homok borította, a homokréteg azonban nem lehetett nagyon vastag. Helyenkint ugyanis sziklák nyúltak a felszín fölé. Nem csúcsok vagy szirtek voltak, hanem terebélyes tömbök, néha alig kiemelkedő, lapos lépcsők. Mintha olvasztott viaszt öntöttek volna ki, amely hol gyorsan megmerevedett, még mielőtt a felszínét tökéletesen elsimíthatták volna. A pusztaság megszakítás nélkül egészen a szemközt húzódó hegyláncig terjedt, amely sötét határvonalként rajzolódott a horizontra.
   - Azt hiszem, semmi értelme - mondta René.
   - Gondolod, hogy minden elpusztult? - kérdezte Al. - A Városból legalábbis nem maradt semmi.
   Al mérlegelő oldalpillantást vetett Renére. - Nem emlékszel az optikai trükkökre? René elképedten felnevetett.
   - Az persze mindent megmagyarázna. Hogy én erre nem gondoltam! Úgy véled, hogy a kövek és a homok is csak szemfényvesztés?
   - Mindjárt megállapítjuk.
   Táborukat ott rendezték be, ahonnan különösebb nehézség nélkül juthattak le a síkságra. A tábor felett közvetlenül meredek sziklafalak emelkedtek. Hogy sík területhez jussanak, ahol a helikopter leszállhat, ék alakú teraszt vágtak a sziklafalba.
   Még ebben a magasságban is észlelhették a robbanás okozta hőhullám nyomait. Kiugró sziklacsúcsok éleit elsimította, lekerekítette, megolvadt, folyékony ásványok erei futottak a sziklákon lefelé, mint a kúszónövények indái. Amikor Al és René az imént lefelé indultak, talpuk alatt lépten-nyomon recsegett-ropogott a megmerevedett anyag vékony, törékeny burka. Néhányszor homokkal teli gödrökbe léptek.
   - A talaj valódi - állapította meg René, ahogy leérkezett. Lehajolt, belemarkolt a homokba, és ujjai között pergette a laza szemcséket. Al néhány métert előrement, és talpával súrolgatta a homokréteget. Egy idő múlva odahívta Renét.
   - Mi a véleményed róla?
   René letérdelt, és megtapogatta a sima burkolatot, amely a homokréteg alól előbukkant.
   - Műanyag - mondta. - Ugyanaz az anyag, amelyből régebben a tavak és a mezők vidékén a sziklaszirtek készültek.
   - Azt hiszem, mégis van értelme - mondta Al. René kérdőn bámult fel rá.
   - Azt hiszem, mégis van értelme, hogy körülnézzünk. Valami még létezik, ami változásokat hoz létre. Ezek a műanyag tömbök itt mégsem természetesek.
   - Most már értem - mondta René. Felegyenesedett, kezét nadrágjához veregette. - Tehát még léteznek. Élnek, és megtöltötték a völgyet ezzel az anyaggal. De miért?
   - Talán mert valamit óvni akarnak, ami alatta rejtőzik. - Hihetetlen teljesítmény - vélte René. - És mindezt tizennégy nap alatt! Úgy látszik, egyet és mást elszalasztottunk!
   Lassan visszabandukoltak a hegyoldalhoz.
   - Szörnyű undok ez a homok - panaszkodott René. Aztán valami eszébe jutott: - Te, Al! Honnan került ez ide egyáltalán?
   - Nem nehéz kitalálni! - Al felnevetett. - Radioaktív hamu, a robbanás után a gombafelhőből ülepedett le. René megrémült. Rohanni kezdett, hatalmas ugrással érkezett a sziklás talajra.
   Al ráérősen követte társát.
   - Cseppet sem biztonságosabb itt sem. Fogadok, hogy az egész felület radioaktív.
   Vidáman nézett Renére. Aztán megszólalt:
   - És mi kárt tehet bennünk a sugárzás? Ne felejtsd, most már semmilyen szabály nem érvényes!
   René hallhatóan fellélegzett.
   - Azért ez furcsa - mondta. - Még hozzá kell szoknom. - Nekem ugyanolyan furcsa - felelte Al. Utolérte Renét, és egymás mellett másztak fel az emelkedőn. - De ez a radioaktivitás-ügy még a legkevesebb. Azt amúgy sem érzi az ember. Csak éppen teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk. Ha szigorúan vesszük, arra sem kényszerit bennünket semmi, hogy a teljes érzékelést használjuk. Mit árthat nekünk például a hideg? Ha kellemetlenné kezd válni, egyszerűen kikapcsolod. Hőségben, persze, ezt nem tanácsolnám.
   René nem értette, de palástolni igyekezett zavarát.
   - Igen, a hő biztosan ártana. Persze, jóval magasabbra emelhetnénk a fájdalomküszöböt. És a látás? Nem volna célszere a fény látható színképtartományát megnövelni? Például az ultraibolyán túl?
   - Éppenséggel megteheted. Bár nem hiszem, hogy sokat segítene.
   - Ha már figyelmen kívül hagyhatjuk a szabályokat, miért nem használunk nagyobb teljesítményű modelleket? Amelyek jobban látnak és hallanak?
   - Mert nincsenek jobbak. A régiek a rakétakorszakból már nem üzemképesek. Az átvitel különben sem volt olyan finom, bár érzékelési sávjuk szélesebb volt. Valami újat kellett volna kifejlesztenünk, az pedig sok időt kíván. Lehet persze, hogy végül mégis rákényszerülünk.
   De van egy másik oka is. Egy ilyen modell egészen másként érzékelne, mint a mi érzékszerveink. Gondold el, mennyi időt venne igénybe, amíg az emberi agy elsajátítaná az új érzékelést! Addig, amíg csak a megszokott benyomásokat kell feldolgoznunk, gyorsan és megbízhatóan reagálunk. Márpedig, úgy vélem, erre ugyancsak szükségünk lesz.
   Ismét mesterséges platójukra érkeztek. Az alattuk elterülő táj leírhatatlanul kopár és kietlen volt. Most, amikor már tudták, hogy valahol alatta esetleg rejtőzik valami, aminek indítékait és szándékait nem ismerik, még bizonytalan veszélyérzetet is keltett.
   Al pár percig hallgatott. A szél testére tapasztotta ruháját. Megborzongva hajtotta fel a gallérját.
   - Fázom - mondta -, de érdekes, mégis jól érzem magam. Ameddig nem kényszerülök megváltoztatni, mindent úgy hagyok, ahogy van. .
   - Ugyanúgy vagyok vele én is - válaszolta René. Csodálatosnak találom, hogy végre komoly feladatunk van. Hogy valóban felfedezhetünk valamit. Valódi ellenféllel szállhatunk szembe.
   - Hozzá kell szoknunk a gondolathoz - mondta Al.
   Szinte hihetetlen véletlen, hogy éppen mi akadtunk itt valamire, ami különbözik mindentől, amit eddig találtak.
   - Lehet, hogy mások is találtak már hasonlót, csak nem figyeltek fel rá? Feladták, mint Don, Jak és Heiko?
   Alt különös érzés kerítette hatalmába. Hirtelen úgy érezte, hogy többé nem a megszokott világban él, hanem csábító titkok és rejtélyek sűrűjében.
   - Nem lehetséges... - kezdte -, úgy értem, elképzelhető, hogy a világűrben még sokkal több ismeretlen dolog is létezik? Rengeteg olyasmi, amivel érdemes lenne foglalkozni?
   René nem tudott válaszolni, de most először tökéletesen megértette barátja rendhagyó gondolatmenetét.
  
  
    
     A következő fejezet