| | |
Karen Blakely vidáman sikongatott, amikor a kutya örömében megnyalta az orrát. Egyéves volt, és lenyűgözte ez az élénk, négylábú teremtmény, aki soha nem fáradt bele, hogy játsszon vele, csak amikor enni adtak neki, hagyta abba. Pufók kis kezével megfogta a kutya farkát, és az egész kis erejével húzni kezdte.
A korcs lelkesen csaholva megfordult, és nedves nyelvével végignyalta a gyerek arcát, további lelkes kuncogást és sikongatást váltva ki belőle.
- Shane - kiáltott Karen mamája az izgatott kutyára, ahogy belépett a szobába. - Nem szabad nyalogatnod a babát. Hányszor kell elmondanom?
A kutya jámboran nézett Karen mamájára, a nyelve kilógott, ahogy jókedvében lihegett. Amikor látta, hogy a vizes edényét teletöltötték, odaügetett, és vadul lefetyelni kezdett.
- Most szépen megteázunk, Karen, aztán elmegyünk vásárolni - mondta Paula Blakely, s a lányára mosolygott, aki most a kutya lábát ráncigálta. A kutya és a kislány nagyjából egyszerre érkeztek. Karen idő előtt, Shane pedig Mike, Paula férjének ajándékaként. Úgy tervezték, hogy a kutya lefoglalja Paulát, amíg a nő első gyerekét várja, de még azon a napon fájdalmak törtek Paulára, és azonnal kórházba vitték. Tizenkét órába került, míg a baba előbukkant, és annyi fájdalomba, hogy Paula kedve elment az újabb szüléstől. De ezt a gyereket még Mike-nál is jobban szerette. Talán mert ő volt az egyetlen, aki igazán hozzá tartozott. Talán nem csak ezért. Talán inkább azért, mert Karent ő teremtette, hozta a világra.
A boldog babára nézve Paula elmosolyodott. Vagy csak mert olyan szeretetre méltó? Nem akartak ilyen korán gyereket, nem igazán engedhették meg maguknak. Szerencséjük volt, hogy ilyen gyorsan lakáshoz jutottak, még ha ilyen kopotthoz is. Rossz környéken volt, túl közel a dokkokhoz, de amúgy is Poplaron éltek egész életükben, úgy hogy nincs nagy különbség. És nem volt lerobbant a lakás, erről Paula gondoskodott. Lehet, hogy más házakat az utcában elhanyagolt a bérlője, de az övé makulátlan volt. Nemsokára, ha majd elég pénzt tettek félre, Barkingba vagy Ilfordba költöznek, nem messze a garázstól, ahol Mike dolgozik. Túl jól keres ahhoz, hogy otthagyja, csak valamivel jobb helyen laknának, ahol nem kell kutyát vagy macskát tartani ahhoz, hogy ne szaporodjanak el az egerek.
A teáskanna fütyülése szakította félbe álmodozását. Lekapcsolta, és benyúlt a szekrénybe teáért. Elkáromkodta magát, amikor látta, hogy a doboz üres. Mike kávét ivott reggelente, de ő nem szerette, számára túl keserű volt. Teán nevelték föl, ritkán hűlt ki házukban a kanna.
Karenre pillantott. Vajon el lesz egyedül néhány percig, amíg ő átmegy a szomszédba, és kér egy kis teát kölcsön? Biztosan. Úgy leköti Shane, most is a kutyát figyeli, amint az szürcsölve iszik. Nem lesz el soká, nem lesz ideje a gyereknek rossz fát tenni a tűzre.
Kivett egy csészét a szekrényből, és gyorsan kisurrant a szobából. Nyitva hagyta az ajtót, Karen talán észre sem veszi, hogy elment.
A baba boldogan figyelte, ahogy a kis korcs az ennivalót marcangolja. Sőt meg is kóstolta, beledugva egyik ujját, de rögtön ki is köpte, amikor érezte, hogy nem az ő ízlése szerint való.
A kutya hirtelen megdermedt. A hátán felállt a szőr. Rávicsorgott valamire, ami az ajtóban mozgott. A pinceajtó, amely félig nyitva volt, a konyhaajtó mellett nyílt az előszobából. Onnan futott ki valami feketeség.
Shane rávetette magát, elkapta a nyakát, és vadul megrázta. Éles visítás tört ki a patkányból. Abban a pillanatban újabb patkány jelent meg, és a kutya torkának ugrott, belemélyesztve borotvaéles metszőfogait. A feldühödött kutya megpördült, de még mindig nem engedte el az első patkányt. Aztán egy ú abb termett a hátán, karmolva tépte és harapta a bőrt, Shane nyüszített fájdalmában, és megrázkódott, amikor újabb fekete teremtmények özönlöttek a szobába.
A baba felsírt a rémülettől, amikor látta, hogy imádott játszótársát bántják ezek a rossz szagú lények.
Újabb patkányok jelentek meg a kis konyhában, de ezek másmilyenek voltak. Jóval nagyobbak, és óvatosan mozogtak, ügyet sem vetve a kutyával folytatott vad harcra. Látták a síró kisbabát, és mellette a kutyaeledelt. Szaglászva lopakodtak előre. A kutyaeledel gyorsan eltűnt.
A haldokló kutya mintha megérezte volna, hogy a gyerek veszélyben van, és kitört támadói közül, bár három még mindig a testén lógott. Rávetette magát az óriási patkányra, amelyik már beleharapott a lábába. Shane maradék erejével magasra hajította a szörnyeteget, és szembefordult a többiekkel. A kiskutya még néhány másodpercig élt, mindvégig vadul küzdött, aztán darabokra tépte a sötét, vonagló tömeg.
Amikor Paula Blakely berontott a szobába, felsikoltott a rémülettől és a döbbenettől. Agya fel sem fogta a jelenetet. Csak annyit látott, hogy vad, szőrös lények lepik el a szobát, és valami véreset tépdesnek. Aztán egy kis fehérséget pillantott meg. Pici, fehér kezet remegni a fekete tömegben.
- Karen - sikoltotta.
Üvöltve, rugdosva rontott be a szobába, a vak pánik erőt és gyorsaságot adott neki. Megfogta a kezet, és meghúzta. A kis test felemelkedett, és vele két ráakaszkodó szörnyeteg is. Paula, miközben az ajtó felé rohant, leütötte őket, észre sem véve, hogy a harapásoktól vér borítja a lábát. A két patkány nem az ütésektől esett le, hanem mert a gyerek puha húsa elvált a testétől.
Paula halott gyerekével kirohant a házból. Sikoltott, és a véres testet melléhez szorította.
A patkányok megették, ami a kutyából maradt, aztán visszasiettek a pincébe. Először az óriás patkányok.