Roul Renier
 
 Hideg karok ölelése
     
Ismeri, atyám, Zayyum oázisát? Ha nem, ne fárassza magát kutakodással; nem érdemes. Hitvány kis porfészek Kelet-Ibarában, a kóbor sakálok se tudnának róla, ha az emírje - aki egyébként orrát-fülét hóhérkézen feledte valahol - nem mérgeztette volna meg az összes környező kutat másfél napi járóföldre. Ezt hívják arrafélé árumegállító jognak; ha a karavánok nem akarnak szomján veszni, kénytelenek Zayyumban felfrissíteni a készleteiket, persze az ottaniak által megszabott áron.
     Hogy mondja tisztelendőséged? Nem, arról szó sincs, hogy kiuzsoráznák őket. Az emír cégéres gaz ember ugyan; de tisztában van vele; meddig mehet el. Tudja, Fra Celestius, azok a karavánok leginkább nyugatra szállítanak, a Fekete Határ felé:.. és a homoki elfek nem mindig mernek rajtuk ütni.
     Hogy miféle úton-módon keveredtem Zayyumba, az igen tanulságos történet lenne, de nem tartozik ide. Pedig azt hiszem, sok férfi örömest meghallgatná, különösen, ha kitérnék a részletekre is; kegyelmedről persze álmomban sem' tételeznék föl ilyesmit. Ősi mesterséget űzök, ősibbet a mágiánál és a fegyverforgatásnál. Tudja, atyám, a dzsadok majd' megvesznek a magamfajta nő után; a szőke hajam, a fehér bőröm, a sudár termetem nekik mesevilágba illő egzotikum. Nem mondom éppenséggel, hogy Ellana úrnő fukarkodott volna az adományaival, amikor megáldotta az anyám méhében megfogant magot, de odahaza Északon keményebben meg kellett dolgoznom a selyemágyért meg a drága illatszerekért.
     Látom a rosszallást a tekintetében, atyám, de nem hat meg vele; tartogassa inkább a nagytiszteletű inkvizítor uraknak! Ami másnak talmi fényűzés, az nekünk mindennapos szükséglet; nélküle nem tudnánk ellátni a hivatásunkat. Kérdezzen csak meg akárhány rangbéli örömleányt a Sheralon innen és túl! És ha nem látott még büszke kurtizánt, akkor most jobb, ha hozzászokik a gondolathoz; különben az a sok-sok fehér papiros ugyanolyan szűz marad az írópulpitusán; mint én voltam tizenkét esztendős koromban. Nem kegyelmed tesz nekem szívességet, mikor lejegyzi a történetemet, hanem én, mikor elmesélem. Az erkölcs és tisztesség dolgában való tanításait majd a szószékről cikornyázza, atyám; nekem sem időm, sem hajlandóságom, hogy végighallgassam. Megállapodtunk?
     Nos tehát, Zayyumban valóságos kincset jelentettem a púpos Naim számára; ő volt a mi hőn szeretett oltalmazónk. Nem mondom, a többi lányt inkább verté, mint védte, ám az én esetemben fordítva állt a helyzet. Bolondlett volna, ha kezet emel rám, hiszen a honfitársait épp a hamvas bőrömmel bolondítottam el; még kilépnem sem volt szabad a sátorszerájból, nehogy megégessen a sivatagi nap. És odabent valóban szükségét láttam a védelmének. Drága dzsad húgaim egy csésze teában megfojtottak volna, annyira féltékenyek voltak rám, amiért elcsábítottam előlük a legmarconább sejkfiakat és rablóvezéreket. Nem mintha jómagam törékeny virágszál lennék, de a mérgezett hajtűk meg a papucsba dugott skorpiók az északi bordélyházakban nem divatoznak. Amúgy fel nem foghatom, mi gyújtotta őket ilyen gyilkos szenvedélyre; azok a sivatagi daliák, akik miatt így irigykedtek rám, mind pálinkától meg lopott birkáktól bűzlöttek, a mosdás fényűzésének pedig esztendőnként ha egyszer hódoltak, amikor a szabadban lepte meg őket a zivatar.
     A púpos Naim egyébként nemcsak számításból kímélt; személy szerint is sokat jelentettem neki. No, nem azért, amit most tisztelendőséged gondol, hiszen eunuch volt, akárcsak a testőrei. Az Ibara-vidéken ez minden jobbfajta szerájban íratlan törvény, és meg kell valljam, üdítő változatosságnak éreztem a máshol uralkodó szokásokhoz képest. Mi csak Juszaf deynek meg egy-két főemberének tartoztunk ingyen örömökkel, akik a maguk részéről Naim védelmezői voltak; és ha egy-egy rablóportyájuk után mulatni tértek Zayyumba, a szavuk nagyobb súllyal esett latba, mint a hóhérbélyeges képű emíré. A púpos legfeljebb a szemével gyönyörködött el bennünk olykor - viszont megszállott ostáblajátékos volt. Krád tudja, merre szedhette föl ezt a furcsa szenvedélyét; fiatalabb korában állítólag bekóborolta a fél világot. Annyi bizonyos, hogy Zayyum környékén hét határon senki sem akadt, akivel le tudott volna ülni egy jót ostáblázni kivéve persze engem. Én még anyámtól tanultam a szabályokat; a quironeiai örömpalotákban az ostábla az előkelő kurtizánok alapműveltségéhez tartozik.
     Akkor is éppen a játékba merültünk, amikor az idegen megjelent a sátorszerájban. Azt is mondhatnám, hogy becsörtetett, ám ez így túlzás lenne, valamiféle bozótban dúló vadkari képét idézné; márpedig erről szó sem volt. A léptei könnyedek és ruganyosak voltak, akár a vadászó párducé. Csak éppen olyasféle módon járt, sebesen és magabiztosan, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mit akar; teszi a dolgát, és közben nem tűr sem akadályt, sem ellentmondást:
     A bejáratot aznap a kövér Yagum strázsálta, aki különösen értett hozzá, hogyan kell körüludvarolni a komoly vendégeket, és elijeszteni a szájtátiakat. Az idegen egy árva szót sem vesztegetett rá, a kezét egy vállrándítással rázta le magáról, mikor a sátorba lépett. Egy pillanatra megállt, a szemét résnyire húzta, hogy hozzászokjon a benti félhomályhoz; és mire Yagum fordult volna be utána, ő már indult is tovább, egyenest a mi ostáblázó kettősünk felé. Babur és Kafiq előlépett a púpos vánkosa mögül, és villanva keresztezték előtte a handzsárjukat. A jövevény 'vándorbotot tartott a kezében; kurta mozdulattal szétütötte az útját álló pengéket, s mire a két hökkent eunuch felocsúdott volna meglepetéséből, már át is lépett közöttük. A bot végével odahúzott magának egy gazdagon hímzett ülővánkost; s oly könnyed természetességgel telepedett le rá, mintha csak otthon volna. Baljának mozdulatára csillogó aranydirhemek gurultak szét az ostáblán, s állapodtak meg forogva a fekete és fehér kövecskék mellett.
     - Egy nőt keresek - mondta szenvtelenül. Nyilván Naimhoz szólt, de nem nézett rá; tekintetét rezzenetlenül maga elé szegezte.
     Naim keze megdermedt a levegőben, párnás ujjai között egy fehér kövecskével. Az ő sátrában nem volt szokásban az effajta viselkedés; azt pedig különösen nem szenvedhette, ha játék közben zavarják.
     - Vagy úgy... egy nőt - felelte azon á csalókán szelíd hangon, amellyel minket, védenceit dorgált meg olykor. - Tálán próbálkozhatnál kissé udvariasabban is.
     Por szállongott az idegen köpenyes alakja körül, s telepedett le kis felhőcskékben a drága szőnyegekre, amerre az imént átvágott a sátorszerájon. Beszéde jele volt ez annak, hogy nemrég érkezhetett a sivatagból, méghozzá - vándorbotjáról ítélve - gyalog. Ha Naim kevésbé ingerült - a játszmája vesztésre állt -, bizonyára felfigyel erre az intő ómenre, és megfelelőképpen értelmezi. Aki gyalogszerrel, magányosan járja a Fű Útját, annak Kelet-Ibarában nem szokás felhánytorgatni a különcségeit, még ha első pillantásra kihívónak tűnnek is. Korántsem baráti elnézésből persze; inkább az egészséges önérdek kívánja így.
     Csakhogy az idegen nem volt dzsad, ez még porlepte öltözéke s az arca elé vont kafiya alatt is tisztán ki tűnt. Bőrét ugyan sötétbarnára cserzette a sivatagi nap, ám szürke szeme, orrának egyenes vonala, a fejfedője alól előbukó barna hajfürtök inkább pyar származásra vallottak. Naim joggal vélhette úgy, hogy viszály esetén senki nem fogná a pártját Zayyumban, nem lenne, aki vérváltságot követel érte. Ráadásul aznap Juszaf dey is az oázisban időzött; épp távozásra készülődött embereivel a tegnap esti kiadós tivornya után. És persze itt voltak még a csengő dirhemek, amelyekből a jövevény fél marokra valót szórt hanyagul az ostáblánkra. A púpos nyilván úgy okoskodott, hogy ahol ennyi van, ott több is akadhat. Sokkal több.
     Jómagam - ahogy az Ibara-vidéken az illemtudó nőktől elvárják - nem néztem föl furcsa látogatónkra. Lesütött szemmel meredtem az ostáblára, összetett kezemet az ölemben nyugtatva, és az aranypénzeket vizsgálgattam. Láttam közöttük kettőt, ami nem tűnt sivatagi dirhemnek, és ez csöppet sem tetszett nekem. Nem ismertem fel őket; de kizárt dolog, hogy pyar veretek lettek volna.
     A jövevényt mindenesetre hidegen hagyta Naim szemrehányása..
     - A nőt Leának hívják - mondta egykedvűen, mintha meg sem hallotta volna. Keresztbe vetett lábbal ült, vándorbotját ferdén a vállának támasztotta. - Pyarroni. A Dúláskor láttam utoljára..: Vil Fyalas alatt.
     - Ez roppant megható. - Naim a fehér kövecskét morzsolgatta az ujjai között; ráncos képén baráti mosoly terült szét. - Mégis attól tartok, idegen, hogy a te történeted szomorú véget ér. Sohasem fogod viszontlátni elveszett kedvesed.
     Jelt adott a tekintete rebbenésével; és Babur hatalmas marka hátulról vendégünk vállára hullott. Ezután meglehetős gyorsasággal peregtek az események, és nem állíthatom biztosan, hogy folyamatosan nyomon tudtam követni őket. Az idegen arcáról lehullott a kafiya; szakállat nem viselt, a bőrét elrútító, szörnyű forradásokat csak sűrű, barnás borosta takarta. Elvicsorodott - mikor felnéztem, fehér fogsora a szemembe villant -; és kobrasebesen odakapott a szájával Babur kezéhez. Vér fröccsent az ostáblára, ahogy ádázul belemart, mint valami vadászó bestia. Az eunuch fejhangon sikoltva roskadt térdre, megcsonkított kezét a hasához szorította; handzsárja tompa puffanással hullott a szőnyegre.
     Naimnak megdöbbenni sem volt ideje, az idegen már lendült is feléje, s a képébe köpte Babur két leharapott ujját, egy szitoknak tűnő szisszenéssel együtt, amit soha nem hallottam még életemben.
     - Grashrat!
     Hogy mikor termett a kezében a kés, arról fogalmam sincs. Én már csak azt láttam, ahogy tövig szalad bal felől Naim bordái közé. A pillanat törtrészéig megbabonázva meredtem a faragott kosfejben végződő markolatra. Ismertem a gorviki vadásztőröket; egyszer még kézbe is vettem egyet, de ez á faragás valahogy más volt - vadabb, erőszakosabb. Aztán a fegyver eltűnt, s a helyén vöröslő sebszájból, ütemes lüktetéssel ömleni kezdett a vér. Naim lassan oldalvást dőlt a díszvánkosokon, és közben furcsa, sipító hangot adott ki, mint amikor az ember eltapos egy feszesre fújt disznóhólyagot Ráncos arcára örökre ráfagyott a fölényes, szánakozó vigyor.
     Csúf látvány volt, mégis magához bilincselte a tekintetem, ám szerencsére nem sokáig; a következő pillanatban valami idomtalan, holt tömeg zuhant rám, a félelem orrfacsaró veritékbűzét árasztva. Kis híján maga alá temetett, de egy ösztönös, irtózat-szülte mozdulattal sikerült kigördülnöm alóla; Kafiq volt az, halántékát a vándorbot csapása zúzta be. Ahogy feltámaszkodtam, léghuzat simította meg az arcomat; az idegen csizmás lába suhant el pár hüvelykkel a fejem fölött, nyakszirten találva a sebesült kezére görnyedő Baburt. Valami roppant, és az óriás eunuch szeme kifordult; nyikkanás nélkül hanyatlott el, akár a letaglózott barom.
     Fölnéztem. Az idegen hanyag terpeszben állt a három holttest fölött, alig karnyújtásnyira tőlem, de háttal. Baljában a kosfejes kést markolta, csípőmagasságban előreszegezve; jobb kézzel ráfogott a vándorbot közepére, alsó végét a hóna alá szorította, a felsőt kifele' eltartotta magától. A szeráj bejárata felé nézett, ahonnan a kövér Yagum bámulta őt sóbálvánnyá dermedve. Aztán nyugodtan, minden sietség nélkül tett egy lépést előre. Yagum elhajította a handzsárt, és kimenekült a sátornyíláson.
     Halotti csend volt. Szeretett dzsad húgaim oly némán és riadtan bújtak össze hátul, a vastag brokátleplek árnyékában, mint az elárvult sakálkölykök, ha oroszlán szaglássza körül a vackukat. Máskor, ha viszály támadt a szerájban, sikoltozva szaladgáltak fel-alá; hogy összezavarják a békebontókat, ezzel is segítve Naimnak a rendcsinálásban. Ezúttal viszont mire elkezdhették volna, nem maradt kinek segíteni; és az én drága kis húgaim, mi tagadás, féltették az életüket.
     Én is féltettem a magamét, de nem a titokzatos idegentől, hanem tőlük. A sivatagi martalócok sohasem riadnak vissza attól, hogy harcon szerzett diadalukra fegyvertelen nők lemészárlásával tegyék föl a koronát; ám ösztönösen éreztem, hogy a mi vendégünk az ilyesmit méltóságán alulinak tartaná. El sem tudtám képzelni, miféle szerzet, és hazudnék kegyelmednek, ha azt mondanám, hogy nem ijesztett halálra.
     Afelől viszont semmi kétségem nem volt, hogy mi fog történni velem, ha magamra hagy a húgocskáimmal. A gazdátlanná vált szerájt Juszaf dey rátestálja majd egy másik kegyeltjére, Szidi Taifarra vagy Hababaddin kulcsmesterre - de, mire új védelmezőm megérkezne, hogy kézbe vegye a dolgokat, én már aligha lennék az élők sorában.
     Mint láthatja, atyám, nem dúskálhattam a lehetőségekben.
     
     
     Az idegen néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanul nézte a sátornyílást, mintha azt várná, hogy Yagum megemberli magát, és visszatér egy pengeváltásra. Aztán eltette a kését, és sarkon fordult. Pillantása úgy siklott át rajtam, mint valami bútordarabom; mégis az a kényelmetlen érzés motoszkált bennem, hogy egész idő alatt tudta, ott vagyok a háta mögött. Ha valami ostobasággal próbálkoztam volna - ami persze eszem ágában sem volt -, akkor most egy hullával több heverne a szőnyegeken.
     Hívatlan vendégünk újra a kafaya mögé rejtette szétroncsolt arcát, majd féltérdre ereszkedett, és nekilátott fölszedegetni az ostábláról az aranyait. Alig fél lépésnyire volt tőlem, de ügyet sem vetett rám.
     Ezen kellett nekem mindenáron változtatni.
     Ülő helyzetbe emelkedtem, és megigazítottam magamon a ruhát. Alaposan ráfért: csúnyán összegyűrődött a nagy felfordulásban, és Naim meg Babur vére több helyütt is foltot ejtett rajta. Aztán a hajamat próbáltam meg rendbe szedni, fésű híján csak úgy az ujjaimmal. Kegyelmednek nemigen lehet nagy tapasztalata ebben, de azt nyilván sejti, hogy az ilyesmi általában. vonzza a férfiszemet. Ha például így előre hajlok közben... vagy teszek egy ilyen mozdulatot... látja, atyám? Nem is túl feltűnő. Ráadásul azt a ruhát, amiben akkor voltam, kimondottan arra szánták, hogy sokat sejtessen, keveset mutasson; a dzsadok ehhez nagyon értenek. Ez a csipkés köntös, ami most van rajtam, ordenáré rongy hozzá képest, pedig a legjobb shadleki szabászok készítették.
     De nem fárasztom kegyelmedet a részletekkel; látom, hogy kedve ellen való. Az idegent amúgy közel sem tudtam ennyire felzaklatni. Felőle lehettem volna akár Ellana úrnő is személyesen, reggeli szépítkezés közben; egy pillantásra sem érdemesített.
     - Összeszedtem hát minden bátorságomat, és rámosolyogtam. Tanulván az előzményekből, ezúttal nem a bujábbik mosolyommal; inkább kissé megbántottnak igyekeztem látszani, már amennyire telt tőlem.
     - Elnézést! - mondtam méltatlankodva, és az ostáblára mutattam. - Uram udvariatlanul félbeszakította a játékomat!
     Rám nézett, most először. Hideg szeme volt, akár a halál. Látott már atyám téli alkonyatot, borús időben, valahol a hegyvidéken, amikor úgy tűnik, mintha a lebukó nap szürke ködbe fulladna? Ilyen volt a tekintete... annyi különbséggel, hogy az ő napját örökre elnyelték a ködök. Ami megcsillant a szeme mélyén, az nem napvilág volt; jéglidérc fénye inkább.
     De legalább ezt a lidércfényt sikerült előcsalogatnom belőle.
     Végigmért, tetőtől talpig, aztán az ostáblára pillantott; épp az előbb szedte föl róla az utolsó dirhemet. Az állás, valami csoda folytán, többé-kevésbé épen maradt; csak néhány kövecske gördült odébb; a többi az eredeti helyén csillogott a lassan nyúlóssá alvadó vérfoltok között.
     - Igaz - szólt kurtán, és megint leoldotta arca elől a kafiyát. - A kockák?
     Elővettem őket a ruhám kivágásából. Régi, jól bevált kurtizánfogás ide rejteni a dobókockákat, míg az ellenfélen a lépés sora. Meghittebbé és érzékivé varázsolja a játék hangulatát; amellett egy jól szabott kivágásban több pár kocka is elfér, más-más súlyozással.
     Az ostáblára az imént bőven ömlött a vér, s amerre a kövecskék gurultak, nyomot hagytak benne. Az idegen a girbegurba barázdák alapján visszarendezte az állást; aztán félrelökte elhunyt védelmezőm holttestét, és a helyére telepedett.
     - Egy fehér kő hiányzik - mondta. 
     - Nála van - intettem a púpos felé.
     Elvette tőle, bár két ujját ki kellett törnie hozzá.
     - A bal hatos mezőről indult - mutattam. - És nyolcat dobott. 
     Az idegen bólintott, és befejezte Naim félbehagyott lépését.
     Néma csendben folytattuk az órákkal ezelőtt megkezdett játszmát, ide-oda tologatva a kövecskéket az alvadó vérben, miközben- a három tetem lassan kihűlt és megdermedt körülöttünk, dzsad húgaim pedig babonás rémülettel meredtek ránk a sátorszeráj hátuljából. Idáig hallottam a foguk vacogását; egyikük sem mert mozdulni vagy sikoltani. Ennek kifejezetten örültem; annak már jóval kevésbé, hogy a saját torkom is egészen elszorult, meg sem bírtam mukkanni.
     A forradásos képű jövevényt egyáltalán nem feszélyezte a kísérteties helyzet, hideg közönnyel dobálta a kockákat, húzta meg a lépéseit. Mi több, nagyszerű ostáblázó volt; talán a legjobb, akivel valaha dolgom akadt. Én ezzel szemben - beláthatja tisztelendőséged - nem igazán tudtam a játékra összpontosítani; minden csepp erőmre szükségem volt, hogy nyugalmat és hidegvért színleljek.
     Az idegen vert helyzetből fordított, lassan, de kérlelhetetlenül ledolgozva azt az előnyt, amit még Naim ellen szereztem. Egyre fenyegetőbben közeledett a perc, amikor az utolsó kövecskémet is leveszi vagy visszakényszeríti az első sorba. Előre látni véltem, mit fog csinálni ekkor: föláll a vánkosról, és szó nélkül távozik. Márpedig valahogy mindenképpen föl kell keltenem az érdeklődését, különben itt ragadok ebben a halálcsapdában, ami másfél éven át az otthonom volt.
     - Elképzelhető, uram, hogy új fent megzavarják majd a játékunkat - nyögtem ki elszántan, amikor egy ravasz lépéskombinációval egyszerre három kövecskémet ütötte vissza.
     Nem szólt egy szót sem, türelmesen várta, hogy dobjak.
     - Az az igazság - mondtam, kezembe véve a kockákat -, hogy gazdám, akivel uraságod összeszólalkozott, Juszaf dey embere volt. Juszaf deytől sokan tartanak, és történetesen épp itt van a városban.
     Gondoltam, ezt csak nyugtázni fogja valahogy, ha másként nem, legalább egy megvető horkantással - de arcizma sem rezzent. Hallgatott..
     - Valószínű, hogy Yagum... a harmadik eunuch... egyenesen hozzá sietett a hírrel. - Dobtam: kettest, amivel az égvilágon semmit sem tudtam kezdeni, legfeljebb még hátrányosabb helyzetbe manőverezhettem volna magam. - Uram nem találja ezt megfontolandónak?
     - Nem - felelte kurtán.
     Kifordított tenyérrel jeleztem, hogy lemondok a lépésemről. A kockák után nyúlt. 
     - És az nem merült föl uramban, hogy ilyen... kényes helyzetben nekem talán hasznomat veheti?
     - Nem - ismételte meg egykedvűen. Tízet dobott, és némi töprengés után leszedte két kövecskémet. A táblára nézve úgy ítéltem, legfeljebb féltucat lépésem maradt.
     Kezdtem kétségbeesni; és csakis a kétségbeesés sugallhatta nekem a vakmerőséget, amit ekkor elkövettem. Nem vagyok ábrándos szűzleány, sok vért és halált láttam már életemben: meg tudom ítélni azokat, akiknek ez a mesterségük. Ez a szófukar idegen szégyenbe hozta volna bármelyik ünnepelt dzsad kardtáncost, és embert ölni annyi volt neki, mint nekem férfit ölelni. Ha megsértem, végem. Mégis vállaltam a kockázatot.
     - Pedig nélkülem uram sohasem fogja megtalálni a nőt, akit keres! 
     Fölnézett; a keze megállt az ostábla fölött. A szemében megint megláttam azt a furcsa csillogást, a bolygó lidércfényt a szürke ködök mélyén.
     - Miért? - kérdezte.
     Nagy levegőt vettem, és széttártam a karomat.
     - Uram idegen ebben a világban... másféléhez szokott - mondtam, körbemutatva a sátorszerájon; de egész Zayyumot értettem alatta az egész Ibaravidéket, és még annál is többet. Megértett; láttam a szemén. - Persze ha akar, utat taposhat magának. Félelmet kelteni könnyű. De... bizalmat? - A halott púpos felé intettem. - Akikkel uram beszél, azok vagy meghalnak, vagy hazudnak. Elküldik koholt fantomokat hajszolni; történeteket találnak ki, hogy minél messzebb tudják uramat. Meglehet, idővel rájön a hazugságokra, és visszajön bosszút állni. Közelebb kerül ezzel ahhoz, akit keres? Megtudott Naimtól bármit, aminek, hasznát vehetné? - Vállat vontam. - És a keserű igazságok... a gonosz igazságok.:. örökre rejtve maradnak uram előtt. Nem lesz senki, aki meg merné mondani őket: A félelemnek vannak hátrányai.
     Ezen elgondolkodott egy kicsit.
     - Igaz - bólintott végül.  Lecsaptam a szóra, mint valami utolsó, pislákoló reménysugárra.
     - Én lennék uram helyett a beszélő nyelv; a mosolygó száj; a simogató kéz. Nekem az emberek azt is elmondanák, amit uramnak soha. Kicsalogatnám belőlük, amihez nem férhet hozzá; mert urammal a félelem jár, és a félelem megfagyasztja a szíveket. Velem van esélye uramnak; nélkülem elbukik!
     Hosszan nézett rám azzal a szürke, halott szemével. Reszkettem a tekintete alatt; a fogaim összeverődtek, s úgy éreztem, mindjárt megpattan bennem valami.
     - Mit kérsz cserébe? - kérdezte aztán.
     Ekkor összeomlottam; talán az iszonyattól, talán a megkönnyebbüléstől, talán mert a hosszú szónoklat minden maradék erőt kivett belőlem. Zokogva borultam a vérmocskos ostáblára, szerteszét szórva a fekete és fehér kövecskéket. Lehunyt szemem előtt villanásnyi képekben lepergett az egész életem; a temérdek keserűség és megaláztatás, a koszos, tapogató kezek, a röhögő, szakállas arcok, a fájdalom, a tehetetlen beletörődés... és sok-sok minden más, amiről kegyelmednek, atyám, nem beszélek.
     - Csak vigyél el innen! - nyöszörögtem neki a könnyeimen keresztül. - Vigyél el innen:.. valahová messzire!
     Kinyújtotta a kezét, és megérintett a vállamon. Hidegek volt az ujjai; nagyon hidegek.
     - Jó - mondta egyszerűen.
     
     
     Ne higgyen gyöngének, atyán, csak mert most mindezt a papirosára bízom. Magyarázkodni sem kívánok; tudom jól, minek neveznek a hátam mögött. Kráni szajha, ugye? Vagy sátán ribanca? Egyre megy. Némelyeket elriaszt a házamtól; másokat épp ellenkezőleg, a tiltott gyümölcs zamatával csábít: Pedig nem vagyok boszorkány, legalábbis nem jobban, mint bárki más asszony vagy leány, aki megköveteli jussát a világtól. A szent inkvizíció hiába buzgólkodik körülöttem a sok kétballábas kémmel. Az ágyban én beszéltetem a férfiakat, nem azok engem. Majd adja át üdvözletem, a nagytiszteletű kopasz atyáknak. A gúnyneveket azzal érdemeltem ki, hogy két esztendőre át tiszta szívemből szerettem egy férfit, akinek még a nevét sem tudtam meg soha. És jegyezze föl kegyelmed, hogy büszkén viselem őket; mert azt az embert, amíg élek, nem fogom megtagadni, éppoly kevéssé, mint önmagamat!
     Az a borzongató pillanat volt az első, amikor megérintett a sátorszerájbani a felborult ostábla fölött. Később, amikor már azzal áltattam magam, hogy kezdem őt megérteni, rájöttem, hogy ez az érintés fényűzés volt; az ő életelvei szerint merőben fölösleges. Ajánlkozásomat szóban is elfogadhatta volna; aztán szép nyugodtan megvárja, amíg kibőgöm magam, és ismét használható leszek. Amikor megfogta a vállam, egyszerre intett és bátorított, hogy ne veszítsem el az erőt; amit bennem látott; ami különválasztott engem a szemében a többi lánytól. Nem lett volna köteles bizalmat ajándékozni egy alsóbbrendű lénynek.
     Gyönyörű pillanat volt, de nem tartott sokáig. Félbeszakította a sátornyílásban felcsapó röhögés. Sok férfi nevetett, legalább tucatnyian; a leghangosabb közöttük egy öblös bariton volt, az vitte a vezérszólamot. Száz közül is megismertem volna Juszaf dey hangját.
     Felkaptam a fejem; ő visszahúzta a kezét. Kicsi dzsad húgaim, akik mindeddig épp csak maguk alá nem csináltak ijedtükben a hátam mögött, most egyszerre mozgolódni és sutyorogni kezdtek. Mindent hallottak, amit az idegennek mondtam; és tudtam, hogy amit jelenteni fognak rólam, azzal nemigen lopom be magamat Juszaf dey szívébe.
     A dey zömök, hordómellkasú dzsad volt, csikófogait rég elhullatta már; sűrű, fekete szakálla, tömött bajsza erősen deresedett. A Fű Útján vonuló karavánok megvámolásából élt, ami nem számított éppen veszélytelen mesterségnek. Amelyik karavánmester a kráni gyepűvidék uraival üzletel, arra nem lehet ráijeszteni egy kis szablyasuhogtatással: Nagyapja korában, még a Dúlás előtti a dey csapata egyszerű rablóbandának indult, ám azóta egy fokkal följebb küzdöttek magukat. Védelmi pénzt szedtek ugyan a kalmároktól, de cserébe valóban meg is védték őket, és az utóbbi időben már többet verekedtek a portyázó ork hordákkal, mint a sarcukat nem fizető kereskedőkkel. Nyereségét Juszaf dey csupa olyan üzletbe fektette, amely a Taba el-Ibarának e csücskében tisztes vállalkozásnak minősült; így ő pénzelte' a mi bordélyunkat is, ahol kishúgaimmal egyetemben élveztük a púpos Naim vendégszeretetét.
     Komoly személyiség volt tehát - ami azt illeti, a legkomolyabb, akivel Zayyumban a rossz sors összehozhatja az embert. És most ott állt a szeráj bejáratában, teli torokból hahotázva; másfél tucat fegyveres dzsad tolongott a sarkában, köztük a kövér Yagum. Mind egyszerre nevettek vele, de nála beljebb egy se lépett.
     Az idegen kifejezéstelenül nézte őket. Az én fejemben mindenféle őrült terv kavargott, hogyan menthetném meg a bőrömet, pillanatnyilag azonban egyik sem tűnt kivitelezhetőnek. Zavart voltam és kimerült, s tehetetlenségemben meddő átkokat szórtam a sorsra, amiért aznap délelőtt leültem ostáblázni a púpossal.
     Juszaf dey megunhatta a mókát, mert felhagyott a nevetéssel; mintegy varázsütésre, elhallgatott a mögötte harsogó kórus is. Megcsóválta kivörösödött fejét, és bütykös öklével elmorzsolt egy vigalomkönnyet a jobb szeme sarkában.
     - Szavamra mondom, ez aztán Galradzsa tréfája! Micsoda megindító jelenet! - kiáltotta kedélyesen. Szerájaim szőke gyöngyszeme, amint épp szerelmet vall álmai lovagjának! Igazán választhattál volna szebb daliát is, édes Leylám; ezt a rongyos csavargót csak a kosz tartja össze! - Mentegetőzve tárta szét a karját. - Mi sem áll tőlem távolabb, kicsi Leyla, semhogy beavatkozzak egy regényes lányszöktetésbe, de attól tartok, ~ ez a heves vérű fiú egy s mással tartozik nekem. A te pendelyváltságodat elengedném örömest; szegény Naim viszont hasznos emberem volt, bár rútabb, mint öreganyám hátulja! - Lemondóan legyintett. - Azt is megérdeklődhetnéd szíved választottjától, honnan a pokolból szerezzek két ekkora derék barmot Babur meg Kafiq helyett. Hát illik ennyi bosszúságot okozni szerető atyádnak, kinek szeme előtt csak a te jóléted és boldogulásod lebeg?
     Arcom vérvörösre gyúlt a gúnyos tiráda hallatán, az idegen azonban egyszerűen eleresztette a füle mellett az egészet. Mikor a bejáratban felcsattant a martalócok röhögése, nyugodtan felállt véráztatta vánkosáról, és megindult feléjük. Nem sietett; pontosan akkor ért a dey elé, amikor az befejezte szónoklatát. Megállt, némán a szemébe nézett; s bár esküdni nem mertem volna rá, a sátorszeráj félhomályában úgy tűnt, mintha aggodalmas felhő suhant volna át a vén haramia vonásain.
     - Te vagy Juszaf? - kérdezte tőle az idegen. A dey bosszúsan ráncolta ősz szemöldökét.
     - Mifelénk az a szokás, hogy a hontalan csavargó befogja a száját, és nem tetézi pimaszkodással bűneit - felelte oktató hangnemben. - A deyi rang boldogult üköm óta száll atyáról fiúra családomban. Figyelmeztetlek, hogy ha továbbra is elmulasztasz megtisztelni vele, halálod még annál is gyötrelmesebb lesz, mint eredetileg elterveztem. Ami pedig - köztünk legyen mondva - nem csekélység.
     Az idegenre nem tettek különösebb hatást a szavai. Kinyújtotta a botját, és félrehajtotta vele a sátornyílás egyik zárólebernyegét, hogy a sivatagi nap fénye szörnyen szétroncsolt arcára essen.
     Én aiuth vagyok Rah Gul városában - mondta csendesen. - Nevem még nincs, de ghai címmel illetnek. Van szavad?
     Juszaf dey néhány szívdobbanásnyi ideig homlokát ráncolva vizsgálgatta az arcát, mintha valami jelet keresne rajta. Aztán egyszerre csak halottsápadt lett, egész testében reszketés fogta el; úgy festett; mint akire most parancsoltak rá, hogy ásson sírt magának. A következő pillanatban emberei legnagyobb megrökönyödésére hasra vágódott az idegen előtt, és a porban fetrengve tépni kezdte a szakállát.
     - Irgalom, nagyúr! Irgalom! - nyüszítette sírva. lrgalom nyomorult fejemnek! Méltatlan vagyok rá, hogy a véremet ontsd!
     Úgy van. - Az idegen alig észrevehető mozdulattal bólintott. Aztán oldalt fordult; botja széles ívben körbelendült, most énrám mutatott. - Egy birodalmi ghat kegyesen elfogadta ennek az asszonynak a szolgálatait. A törvények értelmében mától fogva a shur címzés illeti meg.
     - Akaratod szerint, nemes nagyuram! - nyögte a földről Juszaf dey.
     Mindenki sóbálvánnyá meredve állt; jómagam is. A martalócoknak arcára fagyott a gúnyvigyor; drága húgocskáimnak torkukon akadt a csivitelés. Senki sem tudta mire vélni az események megdöbbentő fordulatát. Úgy tűnt; mintha azok ketten - az idegen és a dey - valami hátborzongató, csak számukra érthető színjátékot adnának elő, amelyben minden szónak és mozdulatnak rejtett jelentése van. Csakhogy a játék - és ezt akkor a csontjaimban éreztem, atyám - véresen komoly volt a kívülállók számára is. Egyetlen kurta gesztus életről és halálról dönthetett.
     Az idegen magához intett, és én kába fővel engedelmeskedtem.
     Nyelvemül szegődtél; beszélj hát velük! - mondta kurtán. - Mire az Ég Szeme megfordul,, folytatnunk kell utunkat.
     A fegyveres dzsadok felé fordultam; tekintetük visszatükrözte rám a saját arcomról sugárzó döbbenetet. Ismertem ezeket az embereket. A szerájban ingyen gyönyörrel tartoztam nekik, s ruhám megoldásával kellett engedélyt kérnem rá, hogy lesütött szemmel szólhassak hozzájuk. Most viszont... shur lettem. Talán valamiféle... parancsnok?
     - Lovakra... lovakra volna szükségünk. - Igyekeztem öntudatos és határozott hangot megütni, de mit szépítgessem: siralmas eredménnyel. - Aztán meg... ruhákra. Élelemre... vízre... készletekre.
     Az egyik martalóc - nem őriztem róla kellemes emlékeket - sötét képpel elkáromkodta magát.
     - Ha azt hiszed, Leyla madaram, hogy nekem egy büdös kis ribanc...
     Tovább nem jutott, mert Juszaf dey, mint aki rugóra jár, pattant föl fektéből, és egyetlen baromi erejű ökölcsapással letaglózta. A haramia hördülve elterült a szőnyegen; kínlódva feltámaszkodott, vért és törött fogakat köpködött maga elé. A dey lendületből gyomorszájon rúgta, hogy kirepült a sátorból a forró homokra.
     - Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni a méltóságos shur nagyasszonnyal? - üvöltötte magából kikelve. Aztán kirántotta övéből mindkét fegyverét jobbfelől szablyát; balfelől dzsambiát -, és tajtékozva szembefordult riadt embereivel. - Jól figyeljetek, tetves sakálok, mert még egyszer nem fogom elmondani! A birodalmi úrhoz és az úrnőjéhez egyedül én szólhatok, megértettétek? Ez az én jogom, és ölök érte, ha kell! Karón fog száradni, aki elvitatja tőlem!
     Fanyar kifejezés suhant át az idegen arcán, valami megvető félmosoly, melyből mérhetetlen undor sütött; ez volt az első alkalom, hogy rezdülni láttam sebhelyes vonásait.
     - Mondd meg neki, shur - fordult hozzám egykedvűen -, hogy a kiváltsága csak terád vonatkozik. Az én személyemet sérti alacsony társasága.
     Tolmácsoltam szavait a rablóvezérnek, bár nem sok értelmét láttam, hisz mindenki hallhatta őket. Legnagyobb döbbenetemre Juszaf dey áradóan hálálkodva mondott köszönetet, amiért a nemes ghat arra a kegyre érdemesítette, hogy foglalkozott vele.
     Parancsnok? - gondoltam kótyagos fővel. Talán inkább... hercegnő.
     
     
     Nem részletezem tovább. Mindennek a legjavát kaptuk, amivel a banda csak szolgálhatott; márpedig Juszaf dey dúsgazdag gazember volt, még a zayyumi emírhez képest is. A felszerelés összeválogatása közben szerét ejtettem, hogy négyszemközt maradjak vele. Azt hittem, árulkodó tanúk híján a hirtelen jött tisztelet tovaillan majd, és újra "cukros kicsi Leylácska" lesz belőlem, de nem: továbbra is ugyanolyan alázatosan forgolódott körülöttem, mint titokzatos patrónusom színe előtt.
     Kőnyéken ragadtam, és mutatóujjammal megemeltem az állát, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni. Reszketni kezdett, és kövér verítékcseppek ütköztek ki a homlokán. Félt.
     - Ha kérdezek tőled valamit, őszintén fogsz rá válaszolni, dey? - mondtam halkan.
     Ha úrnőm úgy kívánja - válaszolta, és lesütötte a tekintetét.
     - Miért rettegsz tőle így? Félelmetes harcos, az igaz. - a saját szememmel láttam -, de idegen; a te parancsodat pedig száznál több szablya lesi Zayyum körül. Legalábbis eddig így volt, tettem hozzá magamban; nem mertem volna fogadást kötni rá, hogy a dey tekintélye sértetlenül átvészeli a mai eseményeket. Ha félszáz lovassal jössz rá, ellenük ő sem állhatna meg.
     - Nem biztos. - A rablóvezér idegesen megrázta fejét; ősz üstökéről verejtékcseppek szóródtak szerteszét. - Hallott már úrnőm Tigur Takkalról? ,
     Szónoki kérdésnek szánhatta, hisz Tigur Takkal neve szájról szájra szállt innen Abadanáig. Legendás kardtáncos volt, trófeákkal ékes párbajhős, a vetélytársak réme; mióta felbukkant az Ibara-vidéken - jó tizenöt éve már =, egyetlen viadalt sem veszített, és minden ellenfelét megölte. Számtalanszor próbáltak méreggel, tőrrel, kelepcével az életére törni; eddig még -mindenki rajtavesztett. Abadanától nyugatra, a dzsenn dinasztiák ősi szállásterületére azonban sohasem merészkedett; úgyszólván mindenki tudta róla, hogy kráni renegát.
     - Ne beszélj gyerekségeket! Takkalt mindenki ismeri.  A dey megnyalta a szája szélét.
     - Az az ember egyszerű gyepűvidéki. Csak pár esztendőt töltött a Fekete, Határ túloldalán, aztán szökve menekült, mert nem bírta tovább. Odaát a bulh rangot viselte; ez messze-úrnőmé alatt áll. - Mélyén meghajolt előttem. - Ha úrnőm találkozik Tigur Takkallal, könyörögve kérem, ne tűrjön el tőle semmiféle pimaszkodást! Arra sem méltó, hogy úrnőm szolgáinak szolgáit szolgálja.. 
     - Csak éppen izinekre szabdalna, ha egy rossz szót szólnék hozzá - próbáltam elütni egy kis tréfával a hallottak élét.
     - Porban csúszva járulna úrnőm elé - vágta rá habozás nélkül Juszaf dey. - Ám ha mégis ilyen: szörnyű gyalázatra vetemedne, én khaynesst fogadnék a gaz sakálfajzat ellen, és a világ végéig üldözném, hogy bosszút álljak úrnőmért, akár utolsó csepp vérem árán is! - Az öreg rabló szilajul fölvetette ősz fejét; sötét szenében ádáz fények villogtak. - Nagy kegyre érdemesített engem a mi Urunk, mert szabadon szólhattam egy birodalmi shurral, és ismerhettem őt, mielőtt fölmagasztaltatott! Csak azt sajnálom, hogy ami vén életemből még hátravan, siralmasan kevés egy ekkora adósság törlesztéséhez.
     Összeborzadtam; és korántsem csupán azért, mert ezzel a hűségszózattal Juszaf dey elárulta nekem, miféle istent tisztel valójában, miközben színleg Doldzsahhoz és Galradzsához fohászkodik. A fogadalmában lángoló őszinte szenvedély döbbentett meg, és mindaz, ami ebből következett. Teremtő Kyel, gondoltam iszonyodva, kivel adtam én össze magamat? A Tizenhármak titkos ügynökével tán? Vagy valami álcában járó aquir nagyúrral?
     - És mondd csak, derék dey - puhatolóztam óvatosan -, vajon hányan lehetnek, akiket ilyen fogadalom fűz... például... egy birodalmi ghathoz? Hányan indulnának el vérbosszút állni, ha őt sérelem érné?
     - Százan és százan, úrnőm! - felelte a vén haramia büszkén. - És ha mind kudarcot vallanának, utánuk a fiaik, az unokáik és az unokáik unokái...
     Szóval ezért borult arcra kegyelemért könyörögve az idegen előtt, amikor az a sátornyílásban állva fölfedte kilétét... És megtette volna akkor is, ha ezer állig fölfegyverzett dzsad várakozik a háta mögött, mind ugrásra készen és vérre szomjazón.
     Tudja tisztelendőséged, a kurtizánok szava nem ércbe öntött oszlop, mint a lovagoké. Inkább a későn jött hóhoz hasonlatos: elolvad hamar. A bordélyhűség mulandó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy mihelyt elhagytuk Zayyurriot, az első adandó alkalommal megszököm ettől az ijesztő idegentől. Csak most döbbentem rá, hogy nem tehetem. `
     
     
     A rablóbanda válogatott lovasai egészen Tafyeh oázisig kísértek minket. A déli útirányt én tűztem ki, úgy okoskodva, hogy ha az a Lea nevű nő pyarroni területen tűnt el, akkor kézenfekvő arrafelé vonulni. Egyelőre nemigen tudtam, hogy egész pontosan mit keresünk és miért.
     Ha az idegennek kedvére volt a díszkíséret, nem mutatta. Ami azt illeti, tudómást sem vett róluk, egészen az utolsó percekig, amikor Juszaf dey nekiveselkedett, hogy cikornyás dzsad búcsúbeszéddel köszönjön el tőlünk. Szegény hiába törte magát; az első mondatnak sem jutott a végére, amikor az idegen kurta kézmozdulattal a torkára forrasztotta a szót.
     - Mondd meg a grashratnak - fordult hozzám -, hogy méltányolom őszinte igyekezetét, amellyel jóvá kívánja tenni tudatlan vétkeit. A maga szánalmas szintjén elfogadható teljesítményt nyújt. Jóindulatom jeléül tanáccsal fogom jutalmazni.
     A rablóvezér marcona képe sugárzott a megtiszteltetéstől.
     Az idegen nyeregbe ülve sem vált meg vándorbotjától; a hátára szíjazva hordta. Most lekanyarította, és kíséretünk egyik tagjára mutatott vele. A kövér Yagum volt az; a mézes beszédű eunuch, aki handzsárját eldobva menekült előle a sátorszerájból. Mikor meglátta a rászegeződő botot, mészfehérre sápadt, és kis híján lefordult a lováról.
     - Az az ember - mondta az idegen szárazon - nem vállalta a halált fölesküdött gazdájáért. A fegyverére is szégyent hozott. Hitvány fickó; nem érdemel kíméletet. Büntetését belátásodra bízom.
     - Még ma éjjel varjak fogják szaggatni a húsát! - kiáltotta buzgón Juszaf dey. Intésére szablyák villantak, és a többi haramia nyomban gyűrűbe zárta a reszkető heréltet. 'Az idegent azonban mindez már nem érdekelte. Hátat fordított a jelenetnek, és tempós ügetésben megindult a déli láthatár felé, ahol Tafyeh vályogfalai izzottak a sivatagi alkonyatban.
     Utána eredtem a kantárszárra fűzött vezetéklovakkal. Kicsit sajnáltam szegény Yagumot, hiszen mindig kedves volt hozzám, néha még ajándékot is hozott... cukorkát meg színes szalagokat... Ide nem ez volt a dolga, hanem hogy vigyázzon a púposra.
     És tudja, atyám, valóban megfutott.
     
     
     A tafyehi karavánszerájban megalkudtam egy szobára meg istállóhelyre az állatoknak. Az idegen egy szót sem szólt, - rám hagyott mindent, rendezzem el belátásom szerint. Le is aratott vele jónéhány megvető pillantást; milyen férfi az, aki az ágyasát beszélteti maga helyett? Tudtam, hogy a tarsolya tele van arannyal, mégis körmöm szakadtáig harcoltam minden egyes piaszterért. Meg akartam mutatni neki, hogy méltó vagyok a bizalmára. Öntudatos nő, aki érti a dolgát.
     Elégedett voltam magammal, és mégis: mikor odafönn a szobában kettesben maradtunk, úgy elbizonytalanodtam, akár egy süldő szűzlány: Nem az ölelésétől féltem; akkor még azt hittem, férfi nekem újat nem mutathat. Nem, inkább a pusztajelenléte nyomasztott: a komor alakja, a sebhelyes arca, a jégszürke szeme.. az egész lényéből áradó nyugalom és erő. Ébren voltunk, mégis úgy éreztem magam, mint akit egy szunnyadó oroszlánnal zártak össze.
     Ő a szoba közepén állt, karba tett kézzel, és módszeresen végigvizsgálta a falakat, a -padlót, a szegényes berendezést. Én az egyik sarokba kuporodtam le, a kecskelábú asztal mellett, melynek lapján riadozó lánggal égett a tenyérnyi olajmécs. Egy idő múlva azért megembereltem magam.
     - Nagyuram:.. szólhatok hozzád? - kérdeztem, és meglepődtem, milyen vékonykának cseng a hangom a saját fülemben.
     - Nem - felelte szenvtelenül, és folytatta módszeres vizsgálódását. Egyetlen hüvelyknyi faldarabot sem hagyott ki, egyetlen szálkát és repedést sem a gyatra bútorokon. Ha végzett a szoba egy-egy szeletével, árnyalatnyit odébb moccant a sarkán, és kezdte elölről a következő sávban. Több mint egy órába telt, mire teljesen körbefordult. Akkor leeresztette a karját, és rám vetette hideg tekintetét. - Most már beszélhetsz. Ez a hely biztonságos. - Vállat vont. - A körülményekhez képest. 
     Ajkam egészen kiszáradt a hosszú várakozásban; meg kellett nedvesítenem, hogy szólásra nyithassam. 
     - Nagy jó uram...
     - A megszólításom ghat - szakított félbe. - Értéktelen címekkel csak a férgek dobálóznak; te pedig már nem tartozol közéjük.
     - Igenis... ghat... és... a neved? Árnyék suhant át tépett vonásain.
     - Nincs nevem - mondta. - Még nem érdemeltem ki. A név nagy súlyú adomány; nem osztogatják méltatlanoknak.
     Ezt nem egészen értettem, de hirtelen eszembe villant, hogy még be sem mutatkoztam neki; talán sértésnek veszi, és haragszik miatta.
     - Engem igazából Marielnek hívnak - siettem helyrehozni mulasztásomat. - Leylának csak a dzsadok neveztek el, mert szerintük...
     - Neked sincs neved! - dörrent rám olyan ádázul, hogy hátrahőköltem ültömben. - Shur nagy; ennyi és semmi több. Hogy képzeled hogy mindjárt nevet is kapsz, alig egy nappal a rangod után? Vagy tán a dieurökhöz mérnéd magad szertelen gőgödben?
     - Nem... dehogyis... eszemben sincs... - makogtam, miközben igyekeztem kiverni a fejemből a nyugtalanító kérdést, hogy kik lehetnek azok a dieurök. - Azt akarod mondani - ragadtam meg az első utamba sodródó épkézláb gondolatot, akár fuldokló a szalmaszálat -, azt akarod mondani, hogy odaát a Fekete Határ túloldalán az anyák nem adnak nevet a gyermeküknek? 
     - Én nem a Legnagyobb Úrjogara alatt születtem mondta a ghat, és az arcára mutatott. - Pyarroni vagyok.
     Dehát akkor... - ráncoltam értetlenül a szemöldökömet - ...akkor mégiscsak kaptál valami nevet a szüleidtől!
     - Kaptam, de régen. - Vállat vont. - Az ilyen név odaát értéktelen.
     - És mégis... mi volt ez a név?
     - Már nem tudom. Elfelejtettem. - Szürke tekintete az enyémbe kapcsolódott, s jeges tőrdöfésként nyilallt szívem legmélyéig: - Üres dolgok iránt tudakozódsz, shur. Csak az idődet fecsérled. A hamis neveidet előbb-utóbb te is el fogod felejteni..
     Nem igazán tudtam felfogni, mit beszél; elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki egyszerűen elfelejtse a nevét, amit évtizedeken keresztül viselt. Makacsul tovább ütöttem hát a vasat, még azt is kockáztatva, hogy kivívom vele a haragját.
     - Juszafnak tegnap azt mondtad, hogy ayud vagy... illetve valami hasonló...
     - Aiuth - javított ki. - Az nem a nevem, hanem a hivatásom.
     - A hivatásod? Amiből élsz?
     - Élni mindannyian a Legnagyobb Úr kegyelméből élünk. A hivatásunk az a mód, ahogy a legméltóbban szolgálhatjuk őt..
     - És mit jelent ez... ez az az aiuthság? - kérdeztem kíváncsian. - Fejvadász volnál? Kém? Vagy titkos diplomata? 
     - Nem, nem, dehogyis! - tiltakozott fölemelt kézzel. Meghökkentett, hogy ilyen heves gesztusra ragadtatta magát; úgy láttam, mintha még a szeme is megrebbent volna. - Akikről te beszélsz, azok legalábbis tharsok, de inkább dunok, meg attól fölfelé... Sokkal emelkedettebb szellemek nálam. Eszedbe ne jusson engem még egyszer hozzájuk hasonlítani!
     - Miért?
     - Ostoba vagy, shurr - Feddően nézett rám, mint valami éretlen csitrire. - Én úgy érzem, nem telt le még az időm, amit ezen a világon a Legnagyobb Úr szolgálatának szentelhetek. Ám ha egy birodalmi dunnak a fülébe jut, hogy velem veted őt össze, könnyen előfordulhat, hogy úgy dönt: tévedek. És nekem sem jogom, sem erőm nincs hozzá, hogy kétségbe vonjam az ő bölcsességét.
     Végigfutott a hideg a hátamon.
     - Elnézést... nem fog többet előfordulni - ígértem. De ha nem vagy titkos ügynök... már megbocsáss... akkor mit csinálsz... hivatásból?
     - Elkóborolt jószágokat fogok be, ha túlzottan elvadulnak, és a birodalom egyensúlyát veszélyeztetik - mondta, majd összevonta a szemöldökét. - A sivatagi nyelvben van erre egy találó kifejezés... azt hiszem, az ő fogalmaik szerint... sintér vagyok.
     Megfordult velem a világ. Egyre jobban kezdtem beleélni magam az ábrándba, hogy valamiféle kráni nemesúr első udvarhölgyévé léptem elő; és erre tessék, kiderül, hogy egy közönséges sintér cselédje lettem!
     - Meg kell tanulnod elleplezni az érzelmeidet; ez az első lépés a tökéletesedés útján - mondta a ghat nyugodtan. - Megsértettél az arcoddal.
     - Az arcommal? - kérdeztem értetlenül. Bólintott.
     - Látszott rajtad, hogy csalódtál bennem, és megvetést táplálsz hivatásom iránt. Kétségbe vontad egy birodalmi ghat tekintélyét. Mivel csak nemrégiben emelkedtél ki az alsóbbrendű lények sorából, és még nem volt időd megszabadulni a hamis gondolatoktól, kivételesen nem öllek meg ezért.
     Hűvös szavai hathatósabban kijózanítottak, mintha ütlegekkel halmozott volna el. Azt a viselkedést megszoktam már a férfiaktól, tudtam kezelni, ha úgy fordult a helyzet; ezt nem.
     - Megölni?... - hebegtem. - Jó, talán fintorogtam kicsit, de... Juszaf tegnap koszos csavargónak gyalázott, és te egy ujjal sem...
     - Egy féreg sértései üres buborékok; elpattannak, mert nincs bennük tartalom - vágott a szavamba halkan, ám ellentmondást nem tűrően. - Egy magasztosult lény sértéseinek súlya van; azokat az ember nem engedheti el a füle mellett: - Komor tekintetet vetett rám. - Még egyszer nem leszek elnéző, shur. Az emelkedés felelősséggel jár; aki ezt a leckét nem tanulja meg, az nem méltó a Legnagyobb Úr szolgálatára.
     Egy sintér, gondoltam. Egy sintér, aki előtt reszketve alázkodott meg Zayyum legrettegettebb rablóvezére. Egy sintér, aki a cselédjévé fogadott; és ez elegendő volt hozzá, hogy ugyanez a haramia sírig tartó hűséget esküdjön nekem.
     Aztán eszembe jutott még valami. Fra Celestius, kegyelmed szerint mifélék lehetnek azok a kráni "jószágok", amiket időnként össze kell fogdosni, nehogy elvaduljanak és felborítsák a birodalom egyensúlyát? Mert hogy nem afféle nyiszlett kóbor ebek, amilyenekkel ideát bajlódnak a mi pecéreink, az eléggé valószínű. Milyen házi kedvenceket tarthat a tornyában - mondjuk - egy köztiszteletben álló pokoligázó, akinek a neve hallatára Gorvik összes bíborosa a nadrágjába csinál ijedtében? Vagy milyen kopófalkájuk lehet v azoknak az éltes arisztokratáknak, akik már Tysson Lar erdejében is kedélyesen elvadászgattak? És - nem utolsósorban - ugyan miféle zsákmányra uszíthatják rá őket?
     Meghánytam-vetettem magamban ezeket a dolgokat, aztán az idegen felé fordultam, és - nem szégyellem - leborultam előtte, ahogyan Juszaf deytől láttam.
     -. Bocsáss meg, ghat, hogy kételkedtem benned! - mondtam őszinte megbánással. - Vak voltam, de te rányitottad szememet az igazságra.
     - Úgy legyen! - felelte ő, szinte szelíden.
     Aztán legnagyobb meglepetésemre odalépett hozzám, és átkarolt, hogy fölsegítsen. Amikor felnéztem szürke ködszemébe, megint megláttam benne azt a mélyen bolygó lidérclángot, és úgy éreztem, mintha dér lepné be a lelkemet. Hideg volt az ölelése, atyám; hideg és csodálatos.
     
     
     Lám, Fra Celestius, kegyelmed tapintatos férfi; ám nem eléggé tapasztalt. Tapintatos, mert nem teszi fel a kérdést, ami történetemnek e pontján úgyszólván kikerülhetetlen; és tapasztalatlan, mert messziről lerí az ábrázatáról, hogy közben majd' megvész a kíváncsiságtól. Ne epessze magát tisztelendőséged; nem kell engem bújtatott szavakkal ösztökélni, elárulom a saját jószántamból is.
     Nem, nem háltunk együtt. Aznap éjjel még nem. Természetesen fölkínálkoztam neki, pedig - Arel a tudója! - nem egykönnyen vitt rá a lélek. Egészen addig nem gondoltam volna nehéznek, míg nyugovóra készülve neki nem vetkezett. Utána viszont... Sejtheti, atyám, hogy nekem nem idegen holmi a férfitest, még akkor sem, ha sok csatán forgott. Egy-két rút forradástól még nem lel ki a hideg. De ő... ő úgy festett, mint akit szétmarcangolt valami bestia, aztán egy jótét isteniporonty újra összerakta. Az arcáról már sejtettem, hogy szántszándékkal csúfították el, és az a temérdek heg a bőrén valami titkos jelet takargathat; a többi azonban... Sejtelmem sem volt, hogy halandó lény miféle boszorkánysággal épülhetett. föl ilyen sebekből. És nem is gyógyult be mind; láttam. A jobb vállát például, azt teljesen elvesztette, eddig ni, le a kulcscsontig. Mégsem volt nyomorék. Odaát pótolták neki valamivel... amiről nem beszélek.
     . Megborzongtam, ám erőt vettem magamon. Ő az új gazdám, gondoltam; kötelességem a kedvére tenni. És próbáltam közelebb férkőzni hozzá... baloldalról persze... de hiába. Mikor meg akartam cirógatnia nyakát, mindjárt itt a füle alatt - mert azt szeretni szokták -, akkor odafordult felém, rám vetette ~ halott szemét, és csak annyit mondott:
     - Ne érints!
     Visszakaptam a kezem, mintha vipera marta volna meg. Nem tagadom, bántott az elutasítás; sokat-hittem magamról, hogy kitapasztaltam már a férfinép minden csínját-bínját, és egyikük sem képes ellenállni nekem. Azóta okosabb lettem; de akkor, atyám, ez a két szó olyan sértéssel hasított a szívembe, hogy még a szégyen pírja is az arcomba szökött.
     Sokáig nézett, de nem úgy, ahogy a férfiak szokása. Ettől még inkább zavarba jöttem. Nem mertem viszonozni a tekintetét. A kezzemmel végképp nem tudtam mit kezdeni, jobb híján az ölembe ejtettem hát, és némán tördeltem, mint valami elfogódott kislány.
     - Hálából tennéd - szólalt meg aztán, hosszú idő múlva. - Hálából, mert fölemeltelek.
     Hálából, mert kiragadott a halál torkából, gondoltam; és nem értettem, miért baj ez.
     - A hála gyöngeség. Szabadulj meg tőle! - Minden szava: egy-egy ostorcsapás. - Büszke ember nem érez hálát; csak lerója tartozásait.
     Hallgattam, tettem a sértődöttet. A hiúság érzékeny pontja a magunkfajtának, atyám. És mégis inkább zavart voltam, mint megbántott; fel nem foghattam, miért okít így engem, amikor erre - ezt ösztönösen megéreztem - nem kötelezi sem törvény, sem szokás.
     Hanyatt fordult megint, lehunyta a szemét, és elnémult. Már azt hittem, alszik; össze is rezzentem ijedtemben, amikor váratlanul újra megszólalt.
     - Ha majd magad miatt teszed... -csak azért, mert neked szükséged van rá... - mondta halkan. - Akkor elfogadlak.
     
     
     Nem árulta el, miért keressük azt a nőt, és én akkor már okosabb voltam annál, semhogy megkérdezzem tőle. Nem is mondott róla semmit. Ott ültem az ostáblánál, amikor közölte a púpos Naimmal, mire van szüksége - a pyarroni Leára, akinek húsz esztendeje vesztette nyomát, a Dúláskor, Vil Fyalasban -, és nem szerette fölöslegesen ismételni magát. Be kellett érnem ennyivel; egy jó nyelv, aki érti a dolgát, kevesebbel is elboldogul.
     A legegyszerűbb persze az lett volna, ha leutazunk Vi1 Fyalasba, és ott kezdünk puhatolózni, a helybéliek között. Csakhogy Vil Fyalasból a Dúlás üszkös, lakatlan romokat hagyott csupán; húsz év nem volt elég hozzá, hogy a borzalmak emléke elhalványuljon, s a túlélők visszatérjenek. Egyébiránt harminckettő sem. Kísértetváros ma is: egyike a számtalan elgennyedt sebnek, amiket Krán karmai szaggattak a Szövetség testébe.
     Könnyű megoldás nem lévén, kerülő úton kellett próbálkoznom. Fyalasi menekülteket kerestem az új határvidéken, és kifaggattam őket. Alig maroknyian vészelték át a Dúlást meg a rákövetkező ínséget; aztán kit ide, kit oda vetett a sorsa, szerteszét szóródtak, akár a szélhordta homokszemek. Sokan már nem éltek; mikor a nyomukra bukkantam; velük magukkal már nem beszélhettem, hát a gyermekeiket kérdeztem helyettük. Csupa bűbáj voltam, kedves mosollyal és jól megválogatott szavakkal; anyám régi barátnőjét keresem, mondtam nekik, s a hallgatag férfi az oldalamon a testőr-kísérő, akit az útra felfogadtam. Ahol kellett, csengő arannyal köszöntem meg a híreiket, de erre ritkán volt szükség; egyszerű emberek voltak, örültek, ha segíthettek.
     Lassanként kezdett kirajzolódni bennem egy kép a pyarroni Leáról, s minél többet tudtam meg róla, annál kevésbé értettem, miért kutatja őt oly szívósan a ghat. Nekem egyáltalán nem tűnt érdekesnek: hétköznapi teremtés volt, egy olajütő mester egyetlen leánya, nem túl szép, nem túl okos, jámbor és ártatlan. A Dúlás évében töltötte be a tizenhetet. Túlélte a háborút - erről többen is biztosítottak -, ám hogy hova-merre került utána, azt senki sem tudta. Koldusbotra jutott, s egy ideig vándor rongyszedőként tengődött a Larmaronban; aztán elszegődött cselédnek egy jómódú kalmárfamíliához, de hamarosan valami viszálya támadt a gazdájával, és kiadták az útját. A családfő - egy ájtatos; birsalmaképű vénség - már alig emlékezett rá. Vele egyébként nehezen vergődtem zöldágra, mert nagyon fenn hordta az orrát; a végén kénytelen voltam ingyen adott öleléssel fizetni azért a kevésért, amit tudott:
     A ghatot nem zavarta; rám bízta, mit teszek és hogyan. Amikor később beszámoltam neki, csak egyet kérdezett..
     - Tisztességgel bántak vele?
     - Azt hiszem, igen - feleltem. - A vén bolond folyton az üzleti sikereiről locsog, de a szolganépét nem tartja rosszul, és az asszonya sem túl rigolyás.
     - Jó - bólintott kurtán. - Különben meghaltak volna. A kereskedő házában a nyom kihűlt de én nem adtam fel. - Ahol a halandó furfang már nem vezet tovább - gondoltam -, ott másféle útmutatáshoz kell folyamodni: Sok jósda van a Délvidéken, ahol az arra hivatottak tolmácsolják nekünk az égiek szózatát.
     Hosszú időbe telne előszámlálni, hány orákulumba látogattam el tanácsot kérni. Igen, én egymagam; mert legtöbbjükbe a ghat nem kísérhetett el. Ó-Pyarronban egy szomorú arcú szerzetes azt mondta nekem, árnyék borult a lelkemre. Nem bántam. Ordanban egy Feketeláng ajkáról hallottam a Tűzkobra tanácsát, két marék csillagrubint hagyva az áldozati oltáron; a ghat sok embert ölt meg értük. $s volt egy olyan szentély is, amely a kegyelmed urának jelét viselte a homlokzatán; mikor azonban a pap elé járultam, ő leborulva köszöntött, shurnak szólított, és hűségesküt tett nekem, mint Juszaf dey Zayyumnban:
     Nem, Fra Celestius; nem fogod megtudni tőlem, hol van ez a hely. Ha kedved tartja, szabadítsd rám bátran a drágalátos inkvizíciótokat. Azt a papot én akkor egyszer láttam életemben; ám ha kívánnám, még ma is habozás nélkül meghalna értem. Szerinted milyen ember lennék, ha ezt azzal viszonoznám, hogy feladom őt az ellenségeinek?
     
     
     Döntöttél, atyám? Nem hívod a hóhérokat? Akkor folytatom.
     A nyomok Zurazanba vezettek minket; ez egy koszos kis városka a sivatag és Gorvik közötti senkiföldjén, ahol már nincs elég hegyoldal kővárak építéséhez, de még nincs elég sík terep lovas portyákhoz. Nem túl vendégszerető vidék: rablólovagok és kopjás martalócok egyaránt sarcolják, de mindkettőből csak a szemetje. Aki ér is valamit, az máshová megy duhajkodni, mert errefelé nem talál se kövér termőföldeket, se gazdag ércbányákat, se ősi rommezőket, se kereskedelmet. Mivel az egyszerű néptől nincs mit elvenni, a mindenféle rendű-rangú haramiák jobb híján egymást fosztogatják, és így is koldusszegények maradnak.
     Ha rajtam múlik, soha az életben be nem teszem ide a lábam; de Zurazanban akartam találkozni valakivel, aki személyesen ismerte Leát, alig egy éve még szót is váltott vele. Nem volt nehéz ráakadni, kint feküdt a temetőben, három láb mélyen a föld alatt. Megint zsákutcába jutottunk hát; ám az utazás mégsem bizonyult hiábavalónak.
     A fogadóban, ahol megszálltunk, épp egy veszett kedvű banda garázdálkodott. Gorviki siedonok voltak, talán tucatnyian; valami hazájukbéli kisebb méltóság fogadta fel őket fegyveres kíséretnek. Ezek a szabad harcosok - bár én inkább útonállóknak nevezném a fajtájukat - ritkán jutnak pénzhez, így hát ha van belőle, kegyetlenül hamar a nyakára hágnak. Természetesen a maguk módján: törve-zúzva, kötekedve, kihívóan és orcátlanul. A fogadós külön ivótermet üríttetett ki nekik, mégsem bírt velük; a vendégek közül meg persze mukkanni sem mert senki. Mikor meglátták, mi készülődik, szedték volna a sátorfájukat, de két siedon sorra járta őket, és vigyorogva bejelentették, hogy ha távozni próbálnak, azt az egész társaság sértésnek veszi. Fizettek mindenkinek, aztán nagylelkűségükért cserébe mindenféle megalázó szolgálatot követeltek: egy nyomorult párával tisztára nyalatták az asztalukat, egy másikat pedig a sank elé ültettek köpőcsészének. Pokolian jól szórakoztak, mondhatom, és á gazdájuknak eszébe sem jutott közbeszólni: ott gubbasztott az asztalfőn a csuklyás útiköpenyében, vedelte a bort, és a különösen remekbe sikerült mókákat érdes röhögéssel kísérte.
     Mi akkor csöppentünk bele az egészbe, amikor az egyik mókás kedvű fickó végigzörgette az emeleti szobákat, és minden -szállóvendéget meginvitált egy kis esti mulatságra; aki vonakodott, azt lepofozta a lépcsőn: A ghat szó nélkül elfogadta a gunyoros meghívást, még a kését és a botját is odafönt hagyta. Én fáradt voltam, és a legkevésbé sem vonzott ennek a csürhének a bárgyú duhajkodása - de a mesterségemmel jár, hogy sok nemszeretem dologhoz jó képet tudok vágni. Lesétáltunk tehát; és letelepedtünk egy félreeső sarokasztalhoz; foglalt volt ugyan, de á gazdáival épp a siedonok szórakoztak a különteremben.
     Nem telt bele pár perc, és az egyik gorviki odasétált hozzánk. Alacsony, izmos, sima képű férfi volt, fekete haj a csak úgy fénylett a sok pomádétól; szétcsapott szárnyú bőrmellénye szabadon hagyta gondosan szőrtelenített mellkasát. Szó nélkül felvette a mécsest az asztalunkról, az arcomba világított vele, és egy darabig úgy méregetett, egészen közel hajolva, mint kupec a lovát: Aztán kiegyenesedett, és kihívó mosollyal a ghatra villantotta hibátlan fogsorát.
     - Mibe kerül? - érdeklődött barátilag.
     A ghat sebhelyes arca rezzenetlen maradt.
     - Nem rabszolgám; a maga ura - felelte egykedvűen: - Tőle kérdezd.
     Gúnyos megvetés ült ki a. gorviki vonásaira; megfutamodásnak értelmezte a választ, egy gyáva ember kitérésének a nekiszegezett kihívás elől. Felém fordult, fél szemöldökét egy árnyalatnyival följebb vonva.
     - Nos?
     Látom az elszörnyedését, atyám, de ne siessen az ítélkezéssel! Az a siedon nem valami agyonpiperézett nemeskisasszonyhoz beszélt. Az én számomra ebben a helyzetben nem volt semmi megalázó vagy rendkívüli. Kurtizán vagyok, mióta az eszemet tudom, fizettek értem a férfiak; s hogy milyen modorban érdeklődnek a díjszabás felől, az végső soron csupán ízlés kérdése. Adtak-vettek engem ennél már udvariatlanabbul is.
     Tulajdonképpen az lett volna a természetes, ha megérdeklődöm a fickótól, milyen szolgáltatást kíván, aztán mondok egy szép borsos összeget, és elmegyek vele. Nehéz megmagyarázni, miért nem ezt tettem. Tudja, atyám, mióta találkoztam a ghattal, nem voltam rászorulva a pénzre; a magam kedvére pedig egyszer sem kerestem gyönyört. A kereskedő, az más volt, azt a vállalt feladatom követelte meg; de ez a pimasz fajankó... Tetőtől talpig végigmértem, aztán a ghatra néztem, óhatatlanul összehasonlítottam magamban őket... és valami olyasmi villant át rajtam, hogy az egyik elutasított, a másik meg vinne erővel is... hogy micsoda különbség, nemcsak ebben, hanem minden másban is... hogy melyikük az, aki... Eh, nem lehet ezt szavakba önteni; amolyan női cifraság.
     Sejtelmem sem volt, hogy a ghat ki fog-e állni mellettem. Általában visszahúzódóan- viselkedett; hagyta, hadd rendezzem én a dolgokat, és ha csávába kerülök, másszak ki belőle egyedül. Szűkszavú volt és közömbös, a mindennapos ügyeinkkel sohasem foglalkozott, mintha egyáltalán nem is érdekelnék aminthogy nyilván így is állt a helyzet. Ha magamra vadítok egy tucat félrészeg gorviki martalócot, és ő a kisujját sem mozdítja értem, csúnyán megjárhatom:..
     Visszanéztem a pomádés hájú siedonra, és annyi metsző gúnyt sűrítettem a pillantásomba, amennyi csak telt tőlem - az pedig, higgye el, atyám, nem kevés:
     - A férfiak sokat szoktak fizetni értem - mondtam mézédesen. - De egy rühes patkánytól a világ minden kincse is kevés.
     . Elsápadt, aztán elvörösödött. Nem ilyen válaszra számított, azt hiszem. Egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt a döbenettől; majd kurta szitok röppent fel ajkáról, s keze nyitott tenyérrel ütésre lendült.
     A mozdulat félúton megakadt. A gorviki rámeredt a csuklójára fonódó ujjakra, aztán lassan, hitetlenkedve követte tekintetével a hozzájuk tartozó kar vonalát, míg egy szürke szempárral nem találkozott:
     - Mi bajod? - kérdezte a ghat nyugodtan. - Csak az igazat mondta.
     Tépett hangú üvöltés: A siedon szabad kezével kést rántott és döfött. A penge felhasította a ruhát társam jobb vállán, szikrát vetett és csendülve félbetört. Amit ott ágyaztak a testébe,. azon nem fogott halandó acél.
     A ghat felállt; látszólag sietség nélkül; közben könnyedén csavarintott egyet zaklatóm karján, s a ferdére hasadt csontvég reccsenve bukkant elő a bőr alól. A másik csuklóját egy gyors rúgással törte el; a pengecsonk pörögve szállt el a levegőben. Aztán megütötte a tenyere élével; nem feszítette ki mereven, ahogy egy tiadlani harcművésztől láttam egyszer, hanem lazán, szinte hanyagul tartotta, az ujjait kicsit behajlítva. Inkább szerelmes simogatásnak tűnt, mint támadásnak; mégis kiverte a gorviki egyik szemét, s fél arcát véres ronccsá változtatta.
     Egyik pillanatról a másikra történt az egész, olyan hirtelen, hogy az áldozat dühös ordítása szinte átmenet nélkül csapott át elkínzott vonításba. A ghat nem engedte el törött karját; szabadkezével pomádés hajába markolt. Két sebes lépéssel a különterem küszöbén termett, s a vonagló testet a hosszú asztalra lódította. Ahogy végigszánkázott a gyalulatlan deszkán, kupák dőltek fel, korsók cserepei röpködtek, bor fröcskölt vérrel elegyesen. A túloldalon székestül felborított egy másik gorvikit, átgördült rajta; és a fal tövébe zuhant.
     Mindenki elhallgatott, csak a megnyomorított siedon üvöltött tovább pokoli hangon. Valamennyi szempár az ajtóban álló győztes felé fordult, a köpőcsészének kinevezett boldogtalant kivéve, aki megigézetten meredt a véresre tiport emberroncsra; éppen az orra elé esett. Meglehet, a vakvéletlen rendezte így; de én inkább a ghat szándékát gyanítottam mögötte.
     Társam zord szoborként állt a füstös terem ajtajában; nem mozdult, csak jégszűrke pillantását járatta végig a gyülekezeten. A gorvikiaknak arcukra fagyott a borgőzös mosoly; egy cseréppohár kihullott az ernyedten szétnyíló ujjak közül, és csengve tört szilánkokra a piszkos padlaton.
     Az asztalfőn trónoló vezető ocsúdott föl először. Koppanva letette maga elé félig telt kupáját, majd lassú, kimet mozdulattal felállt. Megtermett, bivalyvállú férfi volt, tagadhatatlanul tekintélyes megjelenésű. Az én ghatom szinte eltörpült mellette; a szemem mégis őt látta nagyobbnak kettejük közül. A belőle sugárzó hideg, halálos nyugalommal a gorviki fellépése sem vetekedhetett.
     Vezetőjük mozdulatára a siedonok felbolydultak. Kezek kaptak a fegyverek markolatához; ádáz fények gyúltak a fekete szempárokban; halk szitkok kéltek az ajkakon. Kiáltássá erősödni azonban nem volt idejük. A nagy ember az asztalfőn kezének kurta intésével elhallgattatta őket.
     - Komoly hibát követtél el, idegen - szólalt meg mély, rekedt medvehangon: - Fogalmazhatnék úgy is: megbocsáthatatlant.
     Hátravetette arcából a csuklyát; s nekem a szívverésem is elállt egy pillanatra, amikor vaskos homlokán megláttam a tetovált kosfejet, Ranagol kiválasztott szolgáinak jelét.
     
     
     Kegyelmednek persze fölösleges mondanom, atyám, hogy fantomoktól riadoztam: valójában semmi okom nem volt aggodalomra. Arra számítottam, hogy a ghat visszahőköl, mentigetőzni kezd, vagy akár még térdre is hullik, bocsánatért esedezve; és ez esetben mivel a viszályt én támasztottam - óhatatlanul rajtam csattanna az ostor. Bolondnak szidalmaztam magam, hisz tudtam jól, kit vallanak Gorvikban legfőbb égi hatalomnak; igazán lehetett volna annyi eszem, hogy ne szálljak szembe azzal a siedonnal: Amilyen hangulatban volt a társaság, biztos nem lett volna egy kellemes élmény; de végtére is átestem már ennél sokkal rosszabb dolgokon.
     - Aki szolgámat megsérti, az engem is megsért emelte föl hangját a tetovált homlokú pap -; és aki engem megsért, az megsérti uramat és parancsolómat is!
     Kész, vége, futott át az agyamon. Megúszhattam volna némi fájdalommal és egy alapos mosdással utána; de nem, nekem mindenáron akadékoskodni kellett. A nyavalyás büszkeségem a lehető legjobb pillanatot választotta ki, hogy felhorgadjon. Eszembe jutottak a kósza történetek, amiket a gorviki kínzómesterekről hallottam; nem kecsegtettek éppen szívderítő kilátásokkal.
     Az én ghatom azonban egyáltalán nem mutatkozott megilletődöttnek. A szeme sem rebbent, amikor a gorviki rámennydörgött; továbbra is ugyanolyan nyugodt tartásban állt az ajtóban. Ismertem már az elképesztő hidegvérét, ám most mégiscsak istene fölszentelt papja vonta felelősségre; ráadásul erről az istenről sok mindent összehordtak már, de megbocsátónak még soha senki nem nevezte.
     Ám a ghatot mintha ez teljesen közömbösen hagyta volna.
     - Ki vagy te, hogy a Legnagyobb Úr nevében szólasz hozzám? - kérdezte szenvtelenül.
     A pap arca elkomorodott..
     - En Ermano vil Tessini vizitátor vagyok, s ha ismered a Szent Föld törvényeit, tudnod kell, mit jelent ez a név Rokmund tartományban - felelte gőgösen fölszegett állal. - És ki vagy te, hogy orcátlan kérdésekkel zaklatod azt, aki ítélni fog fölötted?
     - Nekem még nincs nevem; és máshogy tudom a törvényeket - ingatta fejét a ghat. - Mifelénk úgy tartják, a Legnagyobb Úr nem mások szájával beszél. Neki nincs szüksége tolmácsra, mert mindenkinek a lelkében ott visszhangzik a szava; ki így hallja meg, ki úgy.
     - Igen? Tifelétek? - kérdezte a vizitátor gúnyosan. - És hol van ez a tifelétek?.
     A ghat nem válaszolt neki, csak forradásos arcán derengett föl valami hideg, megvető alig-mosoly. Ermano vil Tessini farkasszemet nézett vele, s ahogy a hallgatás egyre hosszabbra nyúlt közöttük, tetovált homlokán mind jobban elmélyültek a ráncok. A nyomorékká tört gorviki hangja halk, elkínzott vinnyogássá halkult.
     A háttérből figyelve nem tudtam megállapítani, mikor gyúlt világosság a pap agyában. Sokkal jobban uralkodott magán, mint Juszaf dey; és kemény ember volt, megőrizte a tartását. Nem verítékezett, s ha el is sápadt kissé, az ivó félhomálya jótékonyan eltakarta. De a szeme fénye megtört; és én hirtelen határtalan megkönnyebbüléssel ráébredtem, hogy érezheti most magát.
     Mint egy félig írástudatlan, vidéki kispap a te hazádban, atyám, amikor szemtől szembe találja magát az ország egyik zászlósurával.
     - Te úgy láttad jónak, hogy igével szolgáld a Legnagyobb Urat. Szíved joga; ám ez még nem helyez fölém - mondta a ghat szelíden. - Ha mégis úgy véled, hogy nagyobb vagy nálam, készen állok a bizonyításra.
     A vizitátor lassan végigsimított az állán. Csak szeme ideges rebbenésein látszott, mennyire megrendítette a szóváltást; egyébként bámulatraméltó erőfeszítéssel őrizte méltósága roncsait. Túl büszke volt hozzá, hogy nyíltan elismerje vereségét; alantasaihoz fordulva tette meg. R
     -. Ildenza balgán választotta meg; kivel kötözködik mordult rájuk. - Megbűnhődött érte. A tartozást leróttuk; a viszálynak vége. - Szeme a bejárat felé villant. - Jól beszéltem?
     A ghat nem válaszolt: Lassú, kimért léptekkel elindult a pap felé. A marcona siedonok aligha értették, mi zajlott le előttük, ám vezetőjük váratlan meghátrálása óvatosságra intette őket. Sápadtan tértek ki bajtársuk tönkrenyomorítója elől; tekintetük időnként a vértócsában fekvő Ildenzára tévedt, aki egyre elhalóbban nyöszörgött a fal tövében.
     A ghat - az én ghatom - odaért a gorviki vizitátorhoz, és mosolyogva fölnézett rá.
     - Rossz helyen ülsz, Ermano - mondta halkan.
     A tagbaszakadt pap szó nélkül oldalt lépett, az alantasai közé, átengedve neki a székét. A ghat leült az asztalfőre, végighordozta tekintetét a bénult csendben álló gyülekezeten; aztán könnyed mozdulattal intett nekik.
     - Vigadni jöttetek - hajtotta meg a fejét. - Folytassátok csak, mintha itt se lennék!
     
     
     A mulatság akadozva indult be újra, és meglehetősen erőltetett hangulatban folytatódott, de senki sem merte megsérteni a ghatot azzal hogy nyugovóra tér. Ildenzát felnyalábolták, és fölvitték a szállásukra; ahogy elnéztem, nem sok lehetett neki hátra. Az emberi köpőcsésze minden ízében reszketve elsompolygott, és a többi vendég varázslatos gyorsasággal követte példáját. A gorvikiak nem zaklatták tovább őket, pedig - én tudtam - nyugodtan megtehették volna; a ghatot a legkevésbé sem érdekelte, mit művelnek velük.
     Ami engem illet, nos, nekem is megfordult néhány gondolat a fejemben. Nem tudtam megbocsátani ennek a csőcseléknek a durvaságukat, a faragatlanságukat... meg hogy így rám ijesztettek. Ne valami kicsinyes bosszúvágyra gondoljon kegyelmed; valahogy úgy éreztem akkor, bennük testesül meg minden utálatosság, amitől egész addigi életemben szenvedtem. A kurtizánsors keservei, vagy ahogy akarja, atyám... mint valami undok ragacs, amit az embernek mielőbb le kell mosnia magáról,
     Miután a dolgok úgy-ahogy visszazökkentek a rendes kerékvágásba, odamentem az én ghatomhoz, és megálltam a széke mögött. Azon a nyelven szóltam hozzá, amit tőle tanultam, és amit kevesen beszélnek a Fekete Határ innenső oldalán.
     - Értik, amit mondok? - kérdeztem.
     - Ezek? - A hangsúly, amit használt, mindennél kifejezőbb volt.
     Bólintottam. 
     - Valaha rég sértésekről és buborékokról beszéltél nekem. Ez a banda ugye nem tud megsérteni téged? 
     - Soha - felelte kurtán.
     - De én csak shur vagyok, kevesebb nálad; ők pedig, azt hiszem? - többet érnek Juszafnál... különösen az a tetovált képű. Köztünk nem olyan nagy a különbség. Én magamra vehetem a sértéseiket?
     Nem nézett rám, de a levegő egyszerre csak feszültséggel telítődött körülöttünk. Mintha valami régóta várt esemény előtt állnánk; van tehetségem hozzá, megérzem az ilyesmit.
     - Ezt csak te döntheted el, shur - mondta nyugodtan. Nem volt szükségem többre. Fölszaladtam a szobánkba, némi pénzért meg egy prémes köpenyért amilyen forrók Zurazanban a nappalok, olyan dermesztően hidegek az éjszakák -, és egy időre búcsút vettem a fogadótól. Néhány gorviki lopva gyanakvó pillantásokat vetett rám, de nem tartottam tőlük. Amíg a ghat ott ül az asztalfőn, úgysem mernek kiszökni a teremből.
     Hosszabb éjszakai sétához nemigen fűlött volna a fogam ezen a helyen, különösen az aranydukátokkal tömött erszény miatt a ruhám kivágásában, szerencsére azonban úticélom csak két saroknyira esett. Zurazan elég nyomorúságos porfészek, de annyira azért nem, hogy ne büszkélkedhetne féltucat nagy forgalmú bordéllyal. A legelőkelőbbet választottam ki közülük, a Baldek Rózsasálához címzettet; itt volt a legtöbb esélyem, hogy megtalálom, amit keresek. A házat egy kiszolgált kurtizán vezette, hervadt korára is ápolt és megnyerő. Mikor beléptem. á rózsaolajjal illatosított fogadószobába, az arca felderült; azt hitte, munkát keresek.
     - Vendég vagyok - siettem lehűteni, és nyomaték gyanánt megcsörgettem a dukátjaimat. - Egy óra, aranyban.
     - O, hogyne! - Meg kell adni, jól leplezte a csalódását. Egy magamfajta nő valóságos kincsesbányát jelentett volna neki. - Sajnos, a fiúk most javarészt alszanak. A hölgyvendégeink inkább napközben szoktak betérni hozzánk...
     - Nekem lány kell. Dzsad lány.
     Ő nem ütközött meg annyira ezen, mint most kegyelmed. A jobb bordélyokban ennél sokkal különcebb igények kielégítésére is fel vannak készülve; higgye el, atyám, tapasztalatból beszélek.
     Öt dzsad húgocska dolgozott a házban, és ketten is viselték közülük a szemöldökükön a Huqbar-csillagot. Közönséges látogató nem látott volna többet egyszerű női cicománál, de nekem Zayyumban bőségesen volt időm megtanulni, mit jelent. Az idősebbik mellett döntöttem; a másik túl butácskának látszott, nem bíztam benne, hogy idejében továbbítani tudja az üzenetem:
     A lányt Zubeidának hívták; és kíváncsi szemmel méregetett. A legtöbb női vendége nyilván az idősebb, jómódú férjes asszonyok közül kerülhetett ki, én meg inkább szakmabélinek tűntem. Mikor visszavonultunk a hálófülkénkbe, nekilátott megoldani a ruháját, de leintettem.
     - Hagyd csak, majd máskór. Most beszélgetni akarok.
     Vállát vont, és lehuppant egy ülővánkosra.
     - A te pénzed bánja, szívem. Mit akarsz, miről csevegjünk?
     - Az ezüst csillagról a homlokodon - feleltem. Azonnal láttam, hogy jól választottam. Úgy csukódott be, mint a megpiszkált kagyló; pillantása egyszerre bizalmatlanná ált.
     - Ifáq haya ad-dín, ifáq s 'aamal yumahdi - nyugtattam meg sietve. - "Ezüst az én arcom, és az ezüst fénye örök." Beavatott vagyok.
     Ami persze nem volt igaz, csak elestem a titkot a zayyumi húgocskáimtól. Hallott már atyám a Huqbarhivő dervisekről? Nem csodálom; nem kifejezetten szószátyár társaság. Ha az én véleményemet kérdezi, egytől egyig eszelős, fanatikusok, következésképp nem árt jóban lenni velük. A Huqbar-csillagot vezérlő lángnak tartják, amit Doldzsah kimondottan az ő kedvükért gyújtott a mennyboltozaton; és mivel a pályája történetesen Gorvik felé hajlik, az utóbbi pár száz évben legalább egy tucat szent háborút hirdettek az -ország elfoglalására. Különösen Rokmundra fáj a foguk, mert a csillaguk delelőpontja nagyjából a tartomány székvárosa fölé esik. Odabent az ivóban az jutott eszembe, hátha nem rajonganak a rokmundi bíboros vizitátoráért.
     - Gorvikiak szálltak meg a főtéri fogadóban - mondtam a lánynak. - Tíz-tizenkét siedon a vezetőjükkel. Jó harcosok; ám az ital ma este elgyengíti őket..
     - Hogy ott vannak, tudjuk; hogy részegek, sejtjük. A bizalmatlansága még nem oszlott el egészen. Nem voltam dzsad; nem értette, miért hozok nekik híreket kéretlenül. - De nincs dolgunk velük. Egy falka hitetlen sakál, csupa senkifia, akikért nem érdemes kockáztatni.
     - A vezetőjüket - jegyeztem meg tűnődve - Ermano vil Tessininek hívják.
     Ez telitalálat volt: Láttam a szemében a gyűlölet ádáz villanását.
     - Én is örömlány vagyok; a szerájnevem Leyla igyekeztem elaltatni- a maradék gyanakvását. Zayyumban dolgoztam a púpos Naim keze alatt.
     
     
     Rám nézett, ezúttal nem mint vendégre, hanem mint egyik kurtizán a másikra; és tekintetébe kiült a megértés.
     - Gyalázatot műveltek veled, és most bosszúból feladod őket.
     - Azt akarom, hogy a poklok mélyén rohadjanak! - suttogtam, s magam is meglepődtem, micsoda szenvedély süt a szavaimból. - Reggelre kótyagos lesz a fejük a sok nehéz bortól, és mélyen fognak aludni. Ha a testvéreid értik a dolgukat, öt éles dzsambia gondoskodhat róla; hogy soha többé ne ébredjenek föl!
     A törékeny dzsad lány különös, keskeny mosolyra húzta ajkát. Bájos teremtés volt; de aki látta az arcán ezt a mosolyt, az aligha vágyott volna rá, hogy kettesben maradjon vele egy éji pásztorórára.
     - A testvéreim túl messze vannak - mondta sötéten. - De dzsambiából elég lesz kettő is: az enyém meg a húgomé.
     
     
     Mikor visszatértem a fogadóba, a mulatság még javában tartott, bár a gorviki csürhe számára inkább kínlódás volt már, semmint szórakozás. Amivel az ezüstcsillagos lányt buzdítottam, várakozáson felül valóra vált: az egyre idegesebb siedonok borba fojtották a szürke jégszemektől való rettegésüket. Talán sikerült vele kitörölniük utolsó álmukból ronccsá tépett bajtársuk haldoklásának rémképeit; őszintén remélem, hogy Noir úrnő nem érdemesítette őket erre a kegyre.
     A ghat arcizma rándulásával sem adta jelét, hogy észrevette volna az érkezésemet, én azonban kiolvastam tekintetéből a néma kérdést, mely úgy szállt felém, hogy senki más ne vegye észre. Ehhez még a vizitátor tudománya sem volt elég, aki komor csendben ült az új helyén; a kupájában lötyögő italra meredve.
     Odaléptem az én ghatomhoz, és a Fekete Nyelven szóltam hozzá.
     Halottak mind, csak még nem tudnak róla.
     Szürke lidércláng lobbant a szemében, erősebb fénnyel, mint valaha.
     - A nyelv megtanult magától beszélni - mondta. Másképpen büntet, mint a kéz; de néha gyilkosabban. Odasimultam hozzá, ezúttal jobb felől, és átöleltem a vállát. Erős mozdulat volt, félénkség nélkül való; nem irtóztam már attól, amit a testébe ágyazva hordott. Pillantásom lassan körbevándorolt a kínjában vigadozó csordán, mely önnön halotti tórát ülte; és nem éreztem mást irántuk, csak undort és végtelen megvetést.
     - Megszabadítottál egy súlyos kolonctól, ghat - mosolyodtam el zordan. - De eszemben sincs hálásnak lenni érte.
     - Nincs miért; magad oldottad le a nyakadból. Fölnézett rám ültéből; a szeme szinte izzott. - Szükséged van rám?
     - Nagyon! - feleltem szívem mélyéből; de a hangom szenvtelen maradt.
     Fölállt, s egy pillanatra megérintette a vállamat, mint akkor rég, a sátorszerájban.
     - Akkor menjünk - mondta egyszerűen.
     Ez volt az első szerelmes éjszakánk, s hajnali ölelkezésünkhöz a gorviki martalócok halálhörgése szolgáltatta a nászindulót.
     
     
     Így futott hát révbe az én románcom egy birodalmi ghattal - vagy ha jobban tetszik, egy kráni söpredékkel, fajtája árulójával. Nevezheted őt akárminek, atyám, nem fogsz megsérteni vele; a lelkemben őrzött emlékeket nem változtathatod meg, mert azok igazak, és az igazság örök. És bár őseim isteneit nem tagadtam meg soha azért én birodalmi shur vagyok ma is: rangomat a Legnagyobb Úrtörvényei szerint érdemeltem ki, és nem váltam méltatlanná rá azóta sem. Aki kezet emel rám; az ellen az egész Délvidéken meghirdetik a khaynesst; Juszaf dey volt az első, a névtelen pap a második, de utána jöttek még mások is, sokan. Ezért nem sújt le rám - a kráni ribancra - igazságosztó öklével a szent inkvizíció; ezért, no meg mert az ó szemszögükből nézve lényegében ártalmatlan vagyok. Ugye ez volt az a furcsaság, ami a nyomomra vezetett? Nem értetted, miért tűrnek meg háborítatlanul egy magamfajtát a Fényes Birodalom szívében? Nos, titkok buzgó gyűjtögetője; megkaptad a válaszod.
     Titkokról mesélhetnék még egyet s mást neked, mert közös kóborlásunk során sok furcsa kalandban volt részünk. Te azonban - nem tagadom, jó érzékkel mind közül a legnagyobb rejtélyről kérdeztél: hogy miként szerethet bele egy északi asszony egy kráni idegenbe. Ebből a történetből pedig már kevés van hátra: tulajdonképpen csak a befejezés.
     Két esztendő múlva megtaláltam Leát. A syburri hercegség egyik határfalvában lakott, amelynek a nevét nem kívánom elárulni. A Dúlás kárvallottjai között szétosztott földekből nagy sokára neki is jutott égy szeletke; ha bejárásom van a hercegi levéltárba, azonnal rábukkantam volna. Az alamizsnabirtokból persze nem tudta volna fenntartani, úgyhogy mellette varrogatott is a falubelieknek; még rongyszedő korában tanulta ki a módját. Férfi nélkül élt, küszködve, de tisztességgel; a legmegátalkodottabb rossznyelvek sem vethettek a szemére semmit.
     Először egyedül zörgettem be hozzá, hogy megbizonyosodjak róla, valóban ő-e az, akit keresünk. A Lea gyakori név a Szövetség nyugati fertályában, és nem ez lett volna az első eset, hogy hamis nyomra futunk. Az ilyen ellenőrző utakra nem szívesen vittem magammal a ghatot; elég feltűnő jelenség volt a szétroncsolt arcával, és határsáv ide vagy oda, Syburrban állandóan kerülgette őt a veszély. No meg - bevallom őszintén - a kíváncsiság is furdalt, hogy kiféle lehet ez a híres Lea, aki után felforgattam az egész Délvidéket; mert a ghat sohasem árult el róla semmi közelebbit.
     Ő volt az, semmi kétség: az életút, az időpontok, a helyszínek - minden egyezett. Persze nem rontottam ajtóstul a házba; ezeket a dolgokat a szomszédoktól tudakoltam meg, hozzá csak akkor toppantam be, amikor már biztos voltam a dolgomban. Egy szürkülő hajú asszony nyitott ajtót; inas, szikkadt testét korán elnyűtte az élet, arcát mély ráncok barázdálták. Nem volt szép, és soha nem is lehetett az; szeméből egy megfáradt lélek tekintett rám. Negyven felé járt, ám legalább tíz évvel idősebbnek tűnt.
     Bevezetett egyszobás házikójába - a berendezés szegényes volt, de takarosan rendben tartotta -, leültetett az egy szem székre, és friss kútvízzel kínált. Azzal az ürüggyel jöttem, hogy ruhát akarok varratni magamnak, és megdöbbentem, mikor megmutatta nekem néhány félkész munkáját: csupa esetlenül összefércelt, nehézkes szabású darab, amilyen egy rongyszedőtől telik. A rendelés örvén apróra kifaggattam az életéről, amit elég alaposan ismertem már. Észre sem vette, mit csinálok. Lomhán, parasztosan fűzte a szavakat; csüggedt türelemmel válaszolgatott.
     Végül úgy döntöttem, levetem az álcám. Ez az asszony vagy valóban olyan szürke és hétköznapi volt, amilyennek mutatkozott - vagy olyan zseniális szélhámos, akinek úgyis hiába próbáltam volna túljárni az eszén. Így vagy úgy, a további színlelésnek: semmi értelmét nem láttam.
     - Ismerek valakit, aki nagyon régóta keres téged - kezdtem, mindjárt a dolgok közepébe vágva. Értetlenül bámult.
     - Keres? Engem? Kicsoda?
     - Lehet, hogy már nem is emlékszel rá. A Dúláskor láttad utoljára.
     - A Dúláskor... - Fájdalmas árnyék suhant át az arcán. - Hát, az tényleg nagyon régen volt... és azóta is igyekszem elfelejteni.
     - Ez az ember - és itt nagy levegőt vettem - Kránból jött vissza érted.
     Leát akárha mennykőcsapás érte volna. Egy hosszúhosszú percig úgy meredt rám, mint aki a temetőben szembetalálkozik a saját szellemével; közben szép lassan minden vér kiszaladt az arcából. Nem egyszerűen Krán említésétől rémült meg; vonásai inkább valami mélységes, hitetlenkedő döbbenetet tükröztek. Aztán csak annyit nyögött: - Magasságos Kyel! -...és a következő pillanatban villámsújtottan hanyatlott a földre.
     Én, atyám, nem vagyok az az ájuldozós fajta, bár szükség esetén remekül el tudom játszani. Drámai helyzetekben az ilyesmi mindig kapóra jön, egyébként azonban meglehetős kockázatos fényűzésnek vélem; nem is volt részem benne soha, csak ha leütöttek. Nehezen tudom elképzelni, hogy valakit néhány kimondott szó leterítsen; ehhez vagy gyönge idegzet kell, vagy egészen rendkívüli körülmények. Lea esetében valószínűleg mindkettő fennállt, engem azonban ez nem tett boldoggá különösebben. Pogányul elkáromkodtam magam, felnyaláboltam a földről; és végigfektettem a dikóján; aztán néhány rongydarabból hidegvizes borogatást készítettem neki, és gyengéden pofozgatni kezdtem:
     Eltartott egy darabig, míg magához tért, de sokra ekkor sem mentem vele, mert most meg görcsös zokogásban tört ki. Az egész testét rázta a sírás, szinte fuldoklott tőle; közben belém kapaszkodott, és teljesen eláztatta a ruhám elejét.
     - Hát visszajött... visszajött végre... - Egyre csak ezt hajtogatta: - Annyi év után... mégis visszajött... Csitítgattam, amennyire tőlem telt.
     - Nyugodj meg... Nincs semmi baj:.. Uralkodj magadon...
     Nem szeretem az ilyesmit, de értek hozzá; bőven volt alkalmam gyakorolni feldúlt húgocskáimon. Fertályóra múlva úgy-ahogy lecsillapodott. A könnyei továbbra is patakzottak, ám ahhoz eléggé összeszedte magát, hogy felüljön. Kihasználtam az alkalmat, és gyorsan belediktáltam egy pohár vizet.
     - O... most milyen? - szegezte nekem a kérdést mohón, mihelyt képes volt rá.
     Vállat vontam.
     - Megváltozott. - Aztán valami furcsán belém nyilallt; és bár legszívesebben visszanyeltem volna, kiszaladt a számon a magam kérdése. - Szeretted?
     - Huszonkét... huszonkét éven át.... - borult a vállamra zokogva. - Vártam, hogy visszajön... nem kaptam róla hírt... az emléke élt... itt bennem, mindvégig... és hű maradtam hozzá... de a remény... a remény; az...
     - Egyre csak fogyott - fejeztem be helyette tompán. Megsimogattam a haját, ahogy ilyenkor szokás; az egyik borogatásnak használt ronggyal fölitattam a könnyeit. - Ismerem, milyen. Nagyon tud fájni.
     - Már lemondtam róla:.. már nem is hittem, hogy.... csak az arcát..: az arcát... azt őriztem egész idő alatt... 
     - Az arcát - visszhangoztam. - Hát, ha majd találkoztok... szóval az arca...
     Nem tudtam, mit mondjak neki, de szerencsémre a szavamba vágott.
     - Megmentette az életemet... akkor, a Dúláskor... gyerek volt még, akárcsak én... alig serkent a bajsza... de nekik támadt a botjával... és kiabált, hogy: "Fuss; Lea! Fuss! Fuss innen!"... én futottam... őt elhurcolták... elvitték rabszolgának...
     Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bár nyelne itt nyomban a föld.
     - Aztán jött a földönfutósors... a küszködés, a szenvedések... az éhség... a rongyszedés... de soha nem felejtettem el őt... soha, egyetlen pillanatra sem... Hirtelen fölkapta a fejét, és zilált hajjal, könnytől kimart szemekkel meredt rám. - Istenem, hogy tehetek ilyet!... Csak magamról beszélek... a saját nyomorúságomról... de min mehetett át ő... Teremtő Atyám!... mennyit szenvedhetett odaát... huszonkét évig, rabszolgaként...
     - A saját nevét elfelejtette - mondtam. A hangom üresen, fénytelenül kongott, akár a rosszul öntött bronzharang. - A tiédre emlékezett.
     Lea szeme kerekre nyílt.
     - Elfelejtette a nevét? - kiáltotta döbbenten. - Hiszen úgy hívták, hogy:..
     Nem hagytam, hogy befejezze.
     
     
     Az alkonyat leple alatt tértem vissza-a házikóhoz a ghattal, aki nagyon messziről érkezett a hívásomra; titkos utakon járt, s lépteit nem követhették fürkész szemek. Nem szóltam hozzá, és ő se hozzám. Kitártam neki az ajtót, és bevezettem a szegényes szobába. Lea ugyanúgy feküdt az ágyon, ahogy búcsút vettem tőle: némán, sápadtan, mozdulatlanul. A lenyugvó nap sugarai követtek minket a helyiségbe, és bíborszín glóriát ragyogtattak föl a feje körül, ahol a vérösszegyűlt a posztóvánkos mélyedésében, s átitatta szürke hajfürtjeit. Torkát alvadtan vöröslő vágás szelte keresztbe; az én késem nyoma.
     A ghat nem adta jelét különösebb felindulásnak. Szokásához híven gondosan tanulmányozta a látványt, mintha emlékezetébe akarná vésni minden apró részletét. Szemlélődése ezúttal hosszabbra nyúlt a vártnál; csak akkor hagyott föl vele, mikor a nap hűlő parazsa utolsót lobbant a szemöldökfán. A fény kihunyt, ő pedig rám emelte tekintete acélját, hűvös érdeklődéssel, mint aki magyarázatot vár egy kevéssé jelentős ügyben. A szürke lidérclángokat nem láttam benne; és valami tompa sajgás a lelkemben megsúgta nekem, hogy nem is fogom, soha többé.
     Ám amit tettem, megtettem; és meg sem fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kibújni a következmények alól.
     - Csalódtál volna; ghat - mondtam neki. - Mindketten megváltoztatok. Múltba fagyott emlékképeket őriztetek egymásról, amiket az idő múlása meghamisított. Ő szörnyetegnek látott volna téged; te szánalmas véglénynek őt.
     Bólintott, de nem szólt. Újra Leára nézett, ködszürke pillantásával gyengéd-óvatosan körülcirógatta halálba dermedt vonásait. Aztán lehunyta szemét, és mélyet sóhajtott.
     Fáj - mondta közömbös hangon.
     - Nem felejtett el - Lesütöttem a szemem, vereségem beismeréseként. - Hű maradt hozzád huszonkét éven át... akárcsak te hozzá.
     - Ha nem tette volna - jegyezte meg tűnődve -, most talán könnyebb lenne.
     Nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgát: Lehajtott fővel térdre hullottam előtte; hájamat a csuklómra csavarva előrehúztam, hogy szabaddá tegyem a nyakam.
     - Ra urdath san uthmor ahen, aggun hara'het shaka'thorr! - mondtam fel a Fekete Nyelven az ősi ítéletkérő formulát, amire ő tanított meg az első időkben, amikor még nem volt az én ghatom, csak egyszerűen ghat. - Vérem és velőm a tiéd; tégy vele belátásod szerint!
     Nem válaszolt. A percek ólomlábakon vánszorogtak, lomha körmenetben, míg a térdemet törni kezdte a padló és a combomba beleállt zsibbadás. Sejtettem, hogy ha felnéznék, olyan viharokat látnék dúlni az arcán, mint még soha; így hát eltökélten magam elé szegeztem a tekintetem. Meglehet, mindjárt véget vet az életemnek; de szégyenbe hozni akkor sem kívántam.
     Amikor végül megszólalt, hangja egy árnyalattal fátyolosabb volt a megszokottnál.
     - Ne vádold magad, shur! Amit cselekedtél, helyénvaló volt. Kitéptél a lelkemből egy régi gyökeret, ami túl mélyre nyúlt, és csak romlást hozott volna rám. Többé és erősebbé tettél általa; méltatlan volna tőlem, ha büntetéssel sújtanálak érte.
     - Hadd segítselek tovább az utadon, ghat! - kérleltem kiszáradt torokkal. - Hadd legyek azzá, aki Lea lehetett volna!
     - Nem - felelte azonnal, szelíden, de megfellebbezhetetlenül. - Ahhoz elég erős vagyok, hogy belássam, mekkora szolgálatot lettél nekem. Ahhoz viszont már nem, hogy nap mint nap magam mellett tudjalak, gyarlóságom eleven emlékeként. - Egy pillanatra mintha habozott volna, aztán jóval halkabban hozzátette: - Ne kísérts, shur! Félek, hogy egy gyönge percemben elpusztítanálak.
     Nekikészülődtem, hogy kiegyenesedjek, hiszen feloldozott; át akartam ölelni őt, ajkamat az ajkára szorítani, hogy egy végső, kétségbeesett öleléssel búcsút vegyek tőle. Ám alig mozdultam meg, a keze a vállamra nehezedett; akkor éreztem utoljára az érintését.
     - Nem! Maradj! Ne állj fel! - kiáltotta, s hangja olyan rekedt volt, mint még soha. - Most... most nagyon gyönge vagyok... Ne nézz rám!
     Visszakapta rólam a kezét, mintha tüzes vasat fogott volna, és szinte futva megkerült, hogy az ajtóhoz férjen. Csizmája kettőt koppant a padlón, aztán sarokvasak nyikordulása hallatszott, s távolodó léptei már a puha füvön dobogtak. Én engedelmesen térdeltem tovább a sírig hű asszony előtt, akit a saját kezemmel gyilkoltam meg; torkomba valami forróság szökött, és hosszú-hosszú ideje először kibuggyantak a könnyeim.
     Nem láttam őt elmenni, nem tudtam búcsút venni tőle; képzeletemben úgy él ezekben utolsó percekben, mintha a kráni bércek felől hideg ködkarok nyúlnának utána tapogatózva, s iszonyú, láthatatlan ölelésükbe zárnák.
     - Isten veled, szerelmem! - suttogtam könnybe. fúló hangon, bár nem hallhatta már. - Menj csak békével... menj haza!