Jan van den Boomen
 
 Hősi kard

1
     Csend volt és nyugalom. Onnell mindent megadott volna érte, hogy ez mindig is így maradjon: nem nógatta, nem korbácsolta, nem alázta meg senki, ő pedig esküt tett, hogy soha többé nem is fogja.
     Arrébb mozdult a mohos hátú kövön, hogy kényelmesebb ülés essék rajta, homlokát a kard markolatgombjának támasztotta.
     Ősz volt, elmélkedésre, nyugodt gondolatokra serkentő idő. A nap szikrázón tündökölt odafent, de meleget már nem sokat adott. Valami szél űzte el az erejét, az, amelyik cafrangos szélű fellegeket zavart pásztorkutya módjára az égen; lent, a völgyben pedig az erdőről tépett le, és falevelekből gyúrt azokhoz hasonlót. Bronzvörös, sápadtsárga, vérszín lombfelhőket. Bánatosan kerengtek egy darabig a völgy felett, hogy azután a föld hívásának engedelmeskedve alábillegjenek.
     Onnell is érezte a föld hívását, de ez másfajta szó volt, egy olyan földé, melyet soha nem látott. Csakis apja és anyja meséiből szőhette meg magának. De az a vidék csodaszép volt. Ha bármi költőt vagy vándor dalnokot faggat, annak alighanem zengzetes strófák jutottak volna eszébe erről a völgyről is, de bármilyen szépen szólt volna, Onnell számára ez a vidék egészen mást jelentett.
     Csakis olyan emlékek tolultak fel benne a láttán, melyek homályba vonták pillantását. S ezek nem a szépség vagy a boldog gyermekkor képei voltak.
     Neki soha nem akadtak ilyenek.
     Nagy néha úgy gondolta, mégiscsak talált egynéhányat, de az utóbbi napokban elég ideje jutott arra, hogy alaposabban felülvizsgálhassa ennek a földnek az emlékeit.
     Harag, tehetetlenség és gyűlölet.
     Az a vidék, amely folytonosan szólította, a szemhatáron terpeszkedő, hósipkás hegyek mögül küldözgette üzeneteit, és Onnell immáron bizonyos volt benne, hogy akármit is pillantana meg a Hóhágó derekáról, az csakis szebb lehet ezeknél.
     A Dwyll Unió.
     Haragos ellenség a határmenti regitorok térképein, soha ki nem mondott, mesebeli hely minden obsornak, rabszolgának, akik a tartományok uradalmaiban robotoltak.
     A legendák földje. _ Talán nem is létezik.
     Hogy mégis van ilyen hely, azt `csakis azoktól. a billogos hátú dwoonoktól tudták, akik velük együtt görbedtek nap mint nap a szerszámok boldogtalanabbik végének. Ok néha kisimult arccal feküdtek az izzadtság- és álomszagú bódékban éjjelente - Onnell tudta, hogy ilyenkor otthon járnak. Azokon a földeken, amelyek a szürkéskék hegyóriások túlfelén simulnak lassan hegyekké:
     Olyanokká, mint ezek itt, Pidera-Shín tartomány északi részén.
     Valahol mindig is másnak képzelte azokat a hegyeket; ám ha esze józanabbik felére hallgatott, csak arra kellett gondolnia, hogy mégsem lehetnek annyira különbözők.
     A dwoon rabszolgák is csak ugyanolyanok voltak mint ők.
     Onnell felsóhajtott. Ketten közeledtek komótos léptekkel a dombháton, nagyokat lépve, ha szikla állta útjukat. Látásuk keserédes mosolyt csalt az ajkára.
     A két alak mögött száz és száz füstcsík kígyózott az égre. Végig a hegyoldalon és a kiszáradt folyóvölgyben emberek nyüzsögtek. Piszokszín gúnyáikban inkább rémlettek zsongó rovaroknak,. mint seregnek.
     Pedig sereg ez, gondolta Onnell. Hiszen ma hajnalban aratott fényes győzelmet egy másik, sokkal jobban felszerelt sereg fölött. Talán azért, mert amazok elbizakodottak voltak, mert lenézték a szökevényeket, semmibe vették az elszántságukat. Vagy azért, mert emberei elhitték, hogy igenis tudnak harcolni, hogy fontos nekik a szabadságuk. Mert úgy gondolták, hogy ők valóban egy sereg.
     S most már tisztességes fegyvereik is akadtak.
     - Ezt is neked köszönhetem - dünnyögte Onnell a kardnak és feltápászkodott, hogy fogadja az érkezőket. Issir és Kherralas közeledett: egy zömök dwoon és egy inas félelf. Issir kenderkóc haját bőrszíjakkal zabolázta meg, kezében csatacsákány, annak nyelére támaszkodva kapaszkodott egyre feljebb a sziklák között. Arcán üdvözült vigyor, borostáján jól-rosszul letakarított vérmocsok. Fülétől a szájáig húzódott a ma hajnalban szerzett seb, de büszkén viselte, olyasfajta gőggel, ahogy Shulur báli forgatagának nemesei hivalkodnak ~ magukéival.
     A dwoon bőrből készült mellvértet viselt darócgúnyája fölött, bocskora szíjait erős kézzel tekerte körül a lábikráján. Társa, a félelf komorabb pillantással követte Issirt, de azért mosolygott ő is, ahogy hű kapitánynak illik, ha diadalmas hadvezéréhez közelít..
     Onnell nem gondolta, hogy valaha is találkozhat a szülei meséiből már ismert keverék lénnyel, akinek csak az anyja volt ember, apját más istenek kegye – vagy rosszkedve - vezérelte erre a világra. Ettől kíváncsi szemeket és gyöngyöző kacagást kapott örökül, amaz a sudár termetét és kifinomult mozgását hagyta rá. Fázhatott, mert prémes köpönyegfélét kanyarított maga köré, fejébe pedig kopott szőrsapkát csapott. Izgékony, kifejező arca hírekről tanúskodott, finoman metszett kezei büszkén markolták új kardját.
     - Örülnek? - kérdezte Onnell; mihelyt közelebb értek a csenevész bokrok között.
     - Elmondhatatlanul - felelte Issir. A köztoronit beszélte ő is, akárcsak az egész sereg. - Hitet kaptak és bátorítást.
     - Nem volt valami fegyelmezett az ellenfél, ezt ne feledjük - mondta halk sóhajjal Onnell. Arca még kormos volt, hajának pörkös maradványaira fekete kendőt kötött.
     - Ha mondanád nekik, úgysem hinnék el - vetette ellene Kherralas. - De azt hiszem, nem is ez a fontos. Győztek, és én kérem az isteneket, bármifélék legyenek is, hogy hagyjanak nekik időt az örömre.
     - Majd ha odaát leszünk -intett a karddal a hegyek felé Onnell. Tompa visszfény. - Addig nem hihetjük, hogy tényleg győztünk.
     - Pedig győztél - markolta meg karját a dwoon: Széles mosolya fájhatott neki, mert megrándult az arca, de nem törődött vele különösebben. - Megmutattuk rabtartóinknak, hogy komolyan kell számolniuk velünk.
     - Én is ettől félek - biccentett Onnell. - Épp ettől.
     - Inkább a parancsnoki ábrázatodat öltsd fel - mondta a félelf - Beszélned kell valakivel.
     Onnell látta a szemén, hogy ez nem sok jót jelent. Ha rövid ideje ismerte is Kherralast, ezt, a fajta nézését, a szemöldökeinek ezt az ugrását jól ismerte.
     - Akárcsak a menedékben. 
     - Beszélnem?
     - Hisz mondom, hogy immár komolyan vesznek minket - tárta szét a kezét Issir. Kenderkóc hajának elszabadult tincsei körbecirógatták az arcát.
     - Újabb menekülők?
     Kherralas gondterhelten rázta meg a fejét:
     - Egy toroni. - Mielőtt még Onnell felháborodhatott volna, gyorsan hozzátette: - De nem azoktól jött.
     - Ha toroni, engem nem érdekel, honnan érkezett és kit szolgál,.
     - Segíteni akar. Onnell felnevetett:
     - Tréfálsz? Toroni, és lázadó obsorok pártját akarja fogni? Beszennyezi magát egy efféle táborhelyen?
     - Én nem tudom, kiféle-miféle, de fél odalent, az látnivaló, és veled akar beszélni. Felhozzuk ide, vagy lejössz hozzá?
     Onnell csak egy pillanatig töprengett. 
     - Hozzátok fel! Hadd tanuljon valamit. A dwoon szélesen elvigyorodott.
     - Igaz is: Lymassar örököse csak nem fog lesétálni hozzá! - Megfordult és megveregette a félelf vállát. Gyere, Kherralas! Ideráncibáljuk őméltóságát.
     A félelf csak bólintott; nem sok vidámság volt a mosolyában.
     Akárcsak a menedékben...
     Azon az úton tértek vissza, amelyiken érkeztek, találomra kerülgetve a hatalmas, szürkéslila szirteket. Onnell visszaült a mohos hátú kőre, és maga elé emelte a kardot.
     - Lymassar örököse - motyogta a tündöklő pengére pillantva. - Hadvezér? Lázadó obsor? Mit tettél velem, te kard?
     Talán azt várta, hogy a fegyver megszólal, vagy legalább valami jelet ad, de az csak csöndben mosolygott a napfényben, háta szerteszórta a gyenge napsugarakat.
2
     A kard előtt és a kard után: ha muszáj volt egyáltalán bármiféle vonást tennie eddigi életében, azt csakis akkorra húzhatta meg. Onnellnek efelől semmilyen kétsége nem volt,
     A kard előtt.
     Nagyot sóhajtott... és ott volt ismét a porlepte udvaron, az acsargó kutyák, a tyúkszag és a nyomorúságba belebetegedett viskók között. Körben a fal, az nyújtózik a messzeségbe végestelen végig, akár valami sárból, kőből és agyagból tapasztott, ölelő kar. Birtokló, őriző, soha el nem engedő.
     Pidera-shín soha nem tartozott Toron azon tartományai közé, amelyek bőséggel juttattak volna gabonából, gyümölcsből vagy bármiféle kerti javakból a császárvárosnak. A Semmerys uradalom nagyhangú obsorvigyázói mégis megpróbálták: roppant gazdaságaik agyag- és sziklafallal körültapasztott, kövecses földek óriás asztalkendők gyanánt terpeszkedtek a völgyekben, próbáltak meg felkapaszkodni a terméketlen morzsalékra. Satnya zöld foltjaik azonban mégis csak a szemnek váltak hasznára, ha nagy néha az arra utazók a kőmorzsalékos kyr út-dögökről felpillantottak.
     Megsápadt ültetvények a sárkánycsontvázaknak rémlő irdatlan kutak körül.
     Míg a hozzáértők - Shulur kertmesterei - hiábavalóságról és makacs ostobaságról beszéltek, addig az esedékes regitorok a kemény munkára és a rabszolgák erejére esküdtek. S ha hoztak is valamiféle hasznot ezek a földek - meglehet csak annyit, hogy a kohók, bányák és kőfejtők obsorai nem döglöttek éhen:
     Onnell keze ökölbe szorult. Az udvar.
     Fallal körbekerített nyomor a fallal körbekerített szenvedés körül. Középen a feketetölgy, három alsó ága lecsupaszítva és megcsonkítva, hogy okulásul szolgáljon az engedetlen rabszolgáknak. Onnell előtt apja szánandóan kétségbeesett szemei bukkantak fel egy pillanatra. Oda akasztották a bidryssini hajóács mellé. Ott rúgkapált, míg ki nem szenvedett.
     Balról a nagykapu a sunyi tornyokkal, jobbfelől a szállásukul rendelt düledékek. Szalmával többé-kevésbé befedve, ajtajuk csak egy elhasznált rongy, ablakaik olyanok mint egy kutya feje. Ott született valamelyikben - anyja később nem tudta felidézni, hol is kaparta morzsává az agyagpadlót, melyik viskó ajtajába karcolták a többi mellé a démonokat távoltartó jeleket. Azt a jelet, ami csak neki, csakis az eljövendő Onnellnek szólt.
     Így utólag azt gondolta, nem ért fabatkát sem az a jel. Ott voltak a démonok mindenütt. A nagykapu tornyaiban, a vaskos ajtószárnyak mögött. Vaskesztyűs kezükben korbács, elrothadt fogaikon örök vigyor.
     Luchias. Verdesstur. Kurta Sernissil.
     Döglött kutya mindahány. A Lymassar-on Mechytt Ház kopói..
     Apja valaha haonwellinek hívhatta magát, később már ezt sem mondhatta el. Csak obsor volt. Nevenincs senki. Fél kezével nem sok bajt, kavarhatott, de ha üggyel-bajjal is, a kapát még elbírta. A nagy háborúban fogták el annak idején - nem sokat mesélt róla, bárhogy faggatta Onnell később, amikor már számolhatott az eszével. Otthagyta a karját is. Talán egy üszkös kapu dőlhetett rá, talán egy mesebeli szörny harapta le. Még. az anyjának sem beszélt róla, a vékony csontú Imillónak, akivel később több-kevesebb sikerrel összekötötte nyomorúságos életét.
     Hitük szerint való pap nemigen akadt, maguk suttogták hát el a régről ismerős szavakat egy téli éjszakán, amikor a vastag hó jeges álomba ringatta az uradalmat.
     Elég domború volt már akkor Imilló hasa, hogy még a Luchias-féle torzszülöttek is észrevegyék, és úgy gondolták, bárhol is vannak az istenek, ez talán elegendő védelmet nyújt neki.
     Olyan komolyan hittek benne, hogy egy darabig működött is a dolog.
     Hogy végül is hol romlott el? Hiszen rossz volt az az elejétől fogva. Onnell makacs, akaratos gyerek volt, már amennyire az ilyesmit egy efféle uradalomban bárki is megengedhette magának. Talán valamelyik -nagyszülő vére keveredett fel benne. Szülei makacssága csupán annyiban rejlett, hogy makacsul ragaszkodtak az emlékeikhez, melyek enyhet adtak nekik a legcudarabb időkben is. Az azelőtti idők emlékeihez.
     A kard előtt, a kard után...
     Mindketten Haonwellből származtak, a csodaszép város-óriásból, s talán ez volt, ami a közös nyomorúságon kívül egymáshoz vezette őket. Onnell estéken keresztül hallgatta ábrándozásaikat a horkolásoktól és szellentésektől hangos viskóban, azokban az órákban, amikor inkább aludni kellett volna.
     Csodaváros. Valami ilyesmit hitettek el vele a szülei. Valami ilyesmit képzelt el magának, amikor a város-óriásra gondolt. A három fallal körülkerített negyedek, az elfek és félelfek kristálypalotái, az égbe nyúló tornyok, a temérdek ember, sanda tolvajok és könnyűvérű úrilányok, ahol pegazusok és sárkányok keringenek az égen, ahol mindenki azt csinálhat, amit a kedve diktál neki, ahol mindenki... szabad.
     Ez volt a kulcsszó, mindig ide tértek vissza ezek a suttogós beszélgetések, minden esetben ezzel a megfoghatatlan képpel a szempillái mögött aludt el.
     Nem tudta pontosan elképzelni, milyen is lehet a szabadság, de úgy gondolta, mégis sejti, mi az.
     Igen. Ezek a hosszú hallgatózások tehették, hogy nem lett olyan, mint a többi obsor-gyerek, akik makacsságot és álmokat nem, csak tehetetlenséget és beletörődést örököltek szüleiktől, ha meg tudták nevezni, kik voltak azok, ha nem.
     Onnell pedig elraktározta a meséket és az elalvás előtti képeket abba bizonyos szívbéli rekeszbe, amihez csak neki volt kulcsa, és ha nagy néha úgy adódott, újabbakat helyezett melléjük... de soha egyet sem azokból, melyek csakis ahhoz kellettek, hogy életben maradjon. Hogyan kell a porban kúszni, ha valamelyik felvigyázó másnaposan ébredt, hogyan kell eltűnni a szemük elől, vagy legalábbis úgy tenni, mintha ott sem lenne. Miként kell megtörten járni, elkerülni a korbácsütleget, közönyös vagy megbánó arccal hallgatni az ordítozásukat attól függően, hogy melyik a helyénvaló. 
     Ezeknek más helye volt. Gyűlölte azt a helyet... a kevés kiválasztott emlékhez pedig két kézzel ragaszkodott. A szülei vagy Ghobas meséihez.
     Ghobas jól megtermett embervolt valahonnan a Nagy Tenger túlfeléről. Bármilyen nagy és erős volt is, járásán, testtartásán látszott, hogy ezt sikeresen elfeledtették vele. Feje kopaszon fénylett, akár a külső gyümölcsösök satnya almái, válla, mellkasa beesett. Hátán két billog, lábai sántára verve.
     Amikor rákérdezett a másik sebhelyre, arra, ami még az obsorok között is számkivetetté és náluk is alantasabbá tette, Ghobas sokáig csak hallgatott. ~ amikor nagyvégre egyszer valaki elmondta neki, mit is jelent az a szégyenfolt, Onnell azonnal tudta, hogy ennek is a szívbéli rekeszben a helye.
     Lázadás. Ismerte persze mindenki ezt a szót, de ugyanolyan tilalom ült rajta, mint sok más hasonlón az uradalomban. Tiszta víz, embernyi ágyak, pihenés.
     Szabadság.
     Onnell meglepődött, mikor sikerült kiderítenie, hogy bármennyire is ismerik az obsorok ezt a szót; a legtöbbjük számára mintha semmi jelentése nem lett volna.
     Engedetlenség, sors, hekkák. Szégyen.
     Az ütleg és a szégyenbillog sokkal érthetőbbek voltak nekik. S amikor Ghobas végre szóba állt vele, egycsapásra mintha Onnell hátára is felkerült volna az a pör-kös szájú heg.
     Legalábbis egy darabig.
     Mert a többiek, a toroniak számára - s ezt Onnell csak később értette meg - tényleg nem volt értelmezhető ez a szó. Ők mindent tudomásul vettek, csöndben engedelmeskedtek, akár egykori bűnözőkről, akár olyanokról volt szó, akit szülei adtak el a remélt aprópénz fejében, hogy tovább kerülgethessék az elkerülhetetlent.
     Ők továbbra is összegörnyedtek a hagyomány megkövetelte pózba, ha egy náluknál előkelőbb a közeliikben járt, poros szájjal adtak hálát a hekkáknak, ha végül nem méltatták őket figyelemre. Ha nem méltóztattak leereszkedni hozzájuk. Ha nem vágtak végig a hátukon Makrancos Ilessával.
     Onnell keze ismét ökölbe szorult - Verdesstur nevezte így a szöges korbácsot, ha jó kedve volt.
     Onnell soha nem sütötte le a szemét, ha a földön görnyedve ordítozott vele valaki-odafentről. A porszemeket nézte. A makacs közönnyel hallgató rögöket. A csodavárosra gondolt. A sebhelyre Ghobas hátán. A lázadásra. Hogy létezik erő, mely ideig-óráig a legszívósabb bilincset is felrepesztheti. Hogy van rá mód. Hogy lehetetlen.
     Apja halála után kezdte maga is elhinni, hogy tényleg az. Akkor már csak ő, ez a megtört öregember suttogott neki időnként a városról, anyját régen magának pörölte Makrancos Ilessa. De nem mesék voltak már ezek. Lázálmokból elkapott foszlányok. Csak egy rövid időre kaptak életre. Amíg az öregember botokat tört az új ültetvény melletti bokrokról.
     Onnell kérte meg rá.
     Elátkozta azt a napot, amikor eszébe jutott. Akkoriban messzebbre vitték őket. A Lymassarok új területeket akartak, új földeket, melyeken semmi nem terem meg tisztességgel. Jókora darab televényt szemeltek ki, amekkorát ép ésszel nem kezd feltörni senki. De a Lymassarok ilyesmivel nem törődtek - ők a rabszolgák erejére és kitartására esküdtek, és édesmindegy volt nekik, hogy az a darab sziklakert egy vagy tizenegy év alatt fordul termőre. Valamikor háborúk dúltak erre. Úgy beszélték, hatalmas csata pusztított ezen a vidéken, s a Lymassarok egyik őse is itt veszett. Igazából senkinek nem volt fontos, miféle koponyákat fordíthatnak ki az ekék, még a Ház urai sem vették a fáradtságot, hogy ezen töprengjenek. Nekik új ültetvény kellett, ha százan, ha ezren döglenek is bele.
     Az obsorok egy része a leendő kutat ásta, a többieket szétzavarták a környéken, hogy a kehes marhákkal megpróbálják feltörni a talajt. Hogy összegyűjtsék a köveket. Falakhoz, kapukhoz, egyre megy.
     Onnell és apja egy horpadásba került egy ösztövér marhával. Nem nagyon láttak oda a felvigyázók, és nem is igen foglalkoztak velük. A nap kellemesen sütött, egy feketetölgyliget elegendő árnyat adott, az obsorok meg... ugyan hova juthatnának innen? Milyen messze szaladhatnak rabszolgabilloggal a hátukon?
     Valamiféle szabadság volt ez is. Talán erről jutott eszébe a tizenötesztendős Onnellnek a csodaváros;- miközben a nagyobb sziklákat hordták fel a horpadás peremére, a bokrokhoz. Meglehet, a verőfényes napsütés volt, ami apjában felmelegítette a hideget, ami a felesége halálával költözött be oda.
     Onnell mosolyogva figyelte, mint tesz-vesz az öreg a fél kezével. Maga is meglepődött, amikor megkérdezte tőle:
     - Apa, te valami harcosféle voltál, ugye? Amolyan pietor?
     A megfáradt öregember először tán nem is értette a kérdést. Azután mégiscsak elmosolyodott.
     - Hát igen, afféle.
     - Taníts meg a karddal bánni!
     Az öreg úgy pördült meg, mintha darázs pottyant volna a nyakába, de nem látott senkit. Csend ült a horpadásban, jobbfelől sziklás hegyorom takarta a kilátást. Amazok valahol ott üldögélhettek, a túloldali árnyékban.
     - Bolond vagy; fiam. Ilyesmire gondolnod sem szabad!
     Onnell maga sem értette, miként sikerült végül mégis rávennie az apját, mivel tudta elbolondítani, hogy két egyenesforma gallyat törjön az egyik bokorról. Úgy lehet, a napsütés volt az, oka. A bokrokon üldögélő madarak.
     - Így tartsd - mutatta az öreg a saját botjával. - Így álljon a hegye. Nem voltam valami nagy harcos, de ezt azért még tudom.
     Furcsán hangzott a „harcos" szó a köztoroni beszédben.
     - Vannak testrészek, amikre külön is ügyelned kell, bármi történjék is - melegedett bele az apja. - Főként a nyakad, mert ott azután pap kell, hogy a vérzést elállítsa. Vagy a felsőtested. Ha ott szúrnak meg, az sem kellemes.
     Így okítgatta, szomorú mosollyal, csak a szemében csillant valami, amit a fiú büszkeségként értelmezhetett, miközben apja szánalmasan láthatatlan kezének csonkjával kalimpált előtte.
     - Ügyes vagy, Onnell - mondta végül, amikor sietve eldobta a botokat. - Határozottan ügyes: Csakhogy... sóhajtott lemondón, és szemeibe visszatért a szomorúság. Legyintett. - Na, fogd azt a követ!
     Onnell életének legboldogabb nyara volt, amikor apjával a horpadásból elhordták a köveket, és az ösztövér marhával megpróbálták egy kicsit fellazítani a talajt. A nap valahogy soha nem unta meg, hogy felhők nélkül szemlélje a vidéket, s nekik is akadtak pillanataik, amikor órákon keresztül a kutya sem figyelt rájuk. Vívtak. Az öreg nevetett. Azután persze - mint minden másnak - ennek is vége szakadt.
     A bidryssini hajóácsot két nappal korábban lógatták fel az udvaron a feketetölgyre, miután alaposan végigsimogatták Makrancos Ilessával.
     Akkor már régen nem került senki a fára, talán éppen ezért cibálták fel ezt a reszketeg kis emberkét. Almát evett az egyik kertben, és rajtakapták. Még tán a zöld, félig sem összerágott falatokat is kiverték belőle.
     De a nap nem törődött ezzel, és tovább sütött. Akkor délután pedig, amikor Verdesstur felbukkant a horpadás szélén, az a feketetölgy is elég távolinak tűnt. Nyár végére Onnell és az apja már tisztességgel eltakarították a kisebb-nagyobb sziklákat a kijelölt területről, és egy részét már az ekével is lazítgatták.
     Talán azt hitték, már semmi bajuk nem lehet. A nap süt, a madarak nézelődnek. Talán még nevettek is, Onnell már nem emlékezett pontosan.
     Csak az apja szemére.
     Hogy tűnt el abból egy pillanat alatt minden csillogás. Miként lett hasonlatos a szanaszét heverő kövekhez. Valamit észrevett a horpadás tetején.
     Olyan gyorsan ugrott a fiúhoz, amilyen gyorsaságot Onnell már régen nem feltételezett az öregről. Egyetlen mozdulattal tépte ki a kezéből a botot, és a sajátjával együtt messzire hajította. Mintha ezzel bármit is helyrehozhatott volna.
     Verdesstur felnevetett a horpadás szélén. Onnell végre megfordult. 
     A hajcsár öles léptekkel jött le á domboldalról, keze már a korbácsot kereste. Nevetett ugyan, de a szeme moccanatlan volt, abba egy szikrányi sem költözött a jókedvéből.
     - Mi van, pietorok? - sziszegte vésztjóslón.
     Onnell azonnal a földre bukott, még a szemét is behunyta, csak arra várt, hogy végre hallja, amint az apja is lekuporodik mellé a földre, kezeit a tiszteletadás pózába görbítve, de semmi ilyesmit nem hallott. Semmit. Csak az öreg csoszog még mindig szerencsétlenül.
     - Pietorokat még úgysem vertem agyon. Hát minek képzelitek magatokat, büdös férgek? - ordította Verdessur, hogy azt a távolban kornyadozó kútváznál is meghallották. Csikorgó, közeledő léptek. - Mit gondoltok egyáltalán?
     - Csak én voltam, a gyereknek ehhez semmi köze hallotta Onnell valahonnan föntről.
     Verdessurnak egy pillanatra a szava is elakadt. Megtorpant.
     - Megszólaltál - sziszegte hitetlenkedve. - Megszólaltál! Hát úgy tűnik kihullott valami abból az ostoba fejedből! Talán az én Ilessám majd visszateszi, te korcsfajzat!
     - A gyereknek semmi köze hozzá - hallotta még Önnel, azután vérpermet vertvégig a hátán, ahogy a szöges korbács az apjába mart. Az öreg még állt egy darabig, azután odazuhant mellé a kövekre.
     - Megdöglötök, rohadékok! - üvöltötte valami démon odafentről, a kiváltságosok világából, azután az is artikulátlan hörgésbe fúlt, ahogy újra és. újfa végigvert a hátukon a korbáccsal.
     Az apja még nyöszörgött egy darabig, hogy Onnellt ne bántsák, azután mát arra sem maradt ereje. A fiú véresre harapott szájjal feküdt: kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen a halál arcába, hogy ne raktározhassa el ezt is a leggyűlöletesebb emlékek közé, hogy ne lássa, mint dudorodik a korbácsos vadállat bőrnadrágja az ágyékánál.
     Azután elájult. 
     Apját a bidryssini hajóács mellé akasztották a fára. Talán csak Onnell. ismerte fel akkorra, úgy összeverték. Azt az egy kezét a derekához kötözték, és lassan húzták fel, hogy tovább tartson.
     Az obsorok egy kicsit hátrébb kucorodtak a földre. Onnellnek a fa tövéből kellett végignéznie a gyászos kapálózást, az öreg szájából kihulló véres nyálhabot, a csonka kezet, ahogy tehetetlenül kapkod a bog felé.
     Verdesstur elégedetten vigyorgott mellette: a fiút figyelte, rá meri-e emelni a tekintetét. Talán kissé csalódott volt, mert csak köpött egyet a lassan pörgő tetem felé, és elvonult.
     Onnell száraz szemmel nézte végig a dolgot. Tudta, hogy ez nem a könnyeknek való idő. Gyűjtögetett a kis rekeszébe. Abba a másikba, amit akkor nyitott meg, amikor az apja vére a hátára hullott a horpadásban.
3
     Ez volt az utolsó emlék azokból az időkből, melyeket még a kard előttieknek hívott. Történt ugyan egy s más addig is, amíg felgyógyult a korbácsmarta. sebekből, és Verdesstur ismét kizavarta a horpadásba követ hordani. De az nem sokat számított, és bármennyire fájt. is, Onnell úgy tapasztalta, hogy a szíve sokkal kevesebb hétköznapi szörnyűséget volt hajlandó bezárni a kis rekeszbe, mint amennyi valójában megesett vele.
     Könnyebb lett volna. így? A szíve alighanem úgy gondolta, igen.
     Onnell szerint Verdesstur szándékosan küldte vissza őt egyedül a horpadásba. Talán még közben is járt valakinél, hogy személyesen felügyelhessen rá. Hogy ne hagyja megszökni.
     Mert ez az asztráldémon azt hitte, minden másnál jobban fog fájni neki, hogy ott robotol, ahol minden egyes kavicsról apja félkeze vagy bátortalan tekintete jut eszébe. Ahol elég csak egyszer körbefordulnia, hogy rögtön tudja, merre is hasaltak a sziklákon, amikor Verdesstur végigvert a hátukon Makrancos Ilessával.
     Rosszul számított, csakhogy erről Onnell egy szót sem szólt, és arcára is annyi gyötrelmet tudott varázsolni, ami a rabszolgafelügyelőt elégedetté, őt magát pedig még elszántabbá tette. Valójában az a horpadás maradt csak neki a családjából. Odalent minden kőhöz az apja verítéke tapadt, minden visszhangból az ő csendes szava; szűrődött ki: Igen, az apja ott volt, s nem az ólak mögött, ahová azután elkaparták, amikor egy hét elteltével levágták a feketetölgyről.
     Ott, azon az istenverte néhai csatamezőn:
     A Lymassarok egykori vereségének színterén. Először csak koponyákat fordított ki az eke, rozsdaette sisakokat, darabokra morzsolódó vértezeteket. Egy időre még a felügyelők is odaszoktak, hátha valami használhatót kapar elő, az a makacs obsor meg a soványka marha. Később azután megunták az elkorhadt dicsőség piszkálgatását, már nem játszottak pietort, nem húzták fejükbe a csatacsákányoktól átlyuggatott sisakokat, nem röhögtek ostoba vicceiken. Meghagyták a kölyöknek, hogy hordja halomba mindazt, amit talál, és alkonyattájt odagyűltek a rozsdakupac mellé vihorászni.
     Akár a keselyűk.
     Onnell szorgalmasan hordta nekik a roncsokat. Amit ő, meg a soványka marha kiforgatott a kövek alól. Csatokat, beszakadt vértdarabokat, rozsdás kengyelt, vicsori lókoponyát: Hadd szemezzenek egymással.
     A kardot persze nem mutatta meg nekik - pedig azt aligha hagyták volna ott a rozsdahalom tetején.
     Elsőre azt hitte, ez sem lesz más, csak valami ócskaság a sok közül. Meg sem akart állni, nógatta volna tovább a szomorú szemű állatot, de az, amin megcsikordult az eke, csak nem engedte; kénytelen volt hát közelebbről is megnézni.
     A kard volt az. Nem is akármilyen. Össze sem lehetett mérni az eddigiekkel.
     Mielőtt lehajolt volna érte, gondosan körülnézett. Senki nem figyelte. Se a dombtetőről, se a túlnan emelkedő óvatos hegygerincről. Lehajolt hát.
     Jóféle anyagból kovácsolhatták a pengét annak idején - még az is lehet, hogy valami kyr műhelyéből került ki, mert néhány kisebb folttól eltekintve nem látott rajta különösebb romlást. Elszíneződött egy kicsit, az igaz, és a markolatáról is lerohadt a rátekert bőrszíj, de azon kívül nem sok hibája akadt. Onnell megemelte.
     Össze sem lehetett hasonlítani azzal az érzéssel, amit a bokrokról tört kardoknál érzett. Ugyanaz volt, ám valami módon annyival erősebb, tisztább, igazabb, hogy beledobogott a szíve.
     Pietor, harcos volt egy darabig, hogy ki is csúszott a fejéből minden más.
     A szíve súgta meg azt is, mit kell tennie. Hiszen nem álldogálhat itt naphosszat karddal a kezében. Az, hogy odaadja a rabszolgafelügyelőknek, fel sem merült benne. Akkor alighanem eljut valami kyr nemesig, és azután ott porosodhat egy, régi dicsőségterem falán, hogy sosemvolt mondákat faragjanak hozzá.
     És mi van akkor, ha ehhez a kardhoz nem kell meséket kitalálni? Ha minden legendába beleszőtték már a nevét? Ha győzhetetlenséget biztosít?
     Ez utóbbit gyorsan el kellett vetnie: Mit is keresne akkor elhajítva egy régi harcmezőn?
     Hanem a gondolat csak nem hagyta nyugodni. Sietve az egyik bokorhoz szaladt a horpadás szélén. A koszos pengét úgy szorította magához, mint anyján kívül azelőtt senkit és semmit. Nem került sok időbe néhány kő alá rejteni, és óvatosan visszasétálni az ekéhez. De csak akkor kezdett megnyugodni, amikor egy fertályra múlva sem került elő senki, hogy rápillantson. Akkor lett igazán övé a kard.
     A Lymassarok varázskardja, hisz mi más lehetett volna? 
     Majdhogynem nevetett, amikor visszaértek a szállásra.
4
     A kard ott is maradt. Nem vehette elő sokszor, és meg sem fordult a fejében, hogy bevigye az udvarra. Annál azért több esze volt. De abban biztos lehetett - és akadtak pillanatok, amikor csak ez tartotta benne a lelket -, hogy akad ott kint valami, ami csakis az övé, amivel számolhat, aki álmokat hoz neki, aki nem hagyta kifakulni ' azt a csodavárost, amit látatlanban magának épített ott legbelül.
     Sejtette ő, hogy valamiképp hasznát is láthatná, de csak akkor jött rá a módjára, amikor Kherralast bemutatták Makrancos Ilessának. Amikor Ghobas hátán a szégyenbillognak már komoly jelentése volt.
     Kherralas makacs félelf volt, annyi szent: Nem onnan tudta ezt Onnell, hogy megkorbácsolták, hiszen ez bárkivel megeshetett, ha nem vigyázott magára, de a félelfet rögtön az első délutánján összecsókolták Ilessával, s ő nem szólt egy szót sem:
     A felügyelők talán elégedettek lehettek, ám Onnell látta, amit azok nem vettek észre. Ott rejtezett a félelf szemében. Még csak el sem rejtette - talán meg nem tudta a módját -; de Onnell megpillantotta. Ez a keveréklény elégedett volt. Nem azért, mert még élt, vagy kedvére való volt az ütleg. Megverték ugyan, de tudta, hogy nem győzték le, s ez ott reszketett valahol a szembogarában. Sem mosolyogni, sem nyögni nem volt ereje, de ha veszik a fáradtságot, hogy a szemébe nézzenek, megláthatták volna, mit gondol a félelf a versengés végéről. Onnell meglátta, és azonnal tudta, hogy ennek a véres hátú roncsnak, nem szabad meghalnia.
     Inkább személyesen akadt gondja rá, hogy ha kell, a saját fejadagját is megosztva vele, visszahozza az életbe. Hogy megtanítsa bizonyos dolgokra... és persze hogy ő is elmondjon neki dolgokat..
     Akkor még nem is tudta, hogy kincsesbányára bukkant.
     A félelf nem kevesebbet állított, minthogy látta a csodavárost.
     Mint kiderült, az ő Haonwellje egészen más volt, mint amit Onnell ápolgatott a keblében. Szerinte nem köröztek sárkányok az egén, s nem villant mindenünnen aranykupola a látogatók szemébe. Nem énekeltek a források, a vándorok nem ingyen, és még csak nem is kristályserlegben kapták a szomjoltó italokat. De Kherralas nem nevette ki a fiút, csak óvatosan kiigazította, néhol pedig megfűszerezte az ő városát, óvatosan ügyelve, hogy épp annyit - vagy többet - tegyen hozzá, amennyit kénytelen volt elvenni belőle.
     Ő maga valami fegyverforgató volt - nertonként emlegette, ha szóba került - és büszke arra, hogy ezt sikerült eltitkolnia a toroniak elől. Onnellnél is jobban csillogott a szeme, ha szóba kerültek a nem is távoli hágók; amin túl a makacs dwoon zabszolgák országa terült el...
     Onnell mégis majd egy esztendőt várt, mire elmondta neki a kardot.
     Igaz, addigra már egészen bizonyos volt benne, hogy a Lymassarok varázskardjára bukkant a horpadásban. Nem magától találta ki: az egyik toroni rabszolga zavaros meséjéből sikerült kiszűrnie egy csendesebb estén, amikor megengedték nekik, hogy a nagy tűz körül üldögélve még napszállat után is sutyorogjanak. Az őrök mérhetetlenül kegyesnek, az obsorok szerencsésnek érezték magukat, s ez mindkét felet olyan elégedettséggel töltötte el, hogy már-már ki is békültek a világgal.
     Akkor hallgatta végig Onnell a történetet a kardról, mely a Lymassar-on Mechytt Ház dicsősége és átka volt, ami a családfő kezében lángolt, ha hadba vezette a csapatait, és messziről dalolt, hogy megfélemlítse az ellenséget. Onnell bizonyos volt benne, hogy ez utóbbi túlzás, hiszen ő már ismerte azt a csalódást, ami a csodaváros és a valóságos Haonwell között született, s nem esett nehezére ekként gondolni a kardra sem. De maga a tény, hogy a Lymassarok kardja ott maradt az egykori harcmezőn, egész testében megbizsergette, mert kétsége sem lehetett afelől, hogy ő, éppen ő bukkant rá. Talált ott éppen elég rozsdásodó vackot, hogy lássa a különbséget. Az ő kardja - már nem tudott másként gondolni rá - fényes és tündöklő lett a sok titkolt tisztogatástól. Még a markolatára is kerített egy bőrdarabot, hogy jobb fogás essen rajta. Hitte, hogy a kard hálás neki - hogy ezért nem szól, ha néhanap valamelyik felügyelő közelebb kerül a rejtekhelyéhez. Hogy hálás Onnellnek, aki a napvilágra segítette, és csak arra vár, hogy viszonozhassa a szolgálatot.
     Így hát várakozott ő is.
     Most már biztosra vette, hogy az a szégyenbillog Ghobas hátán a bátorságot jelzi... s persze a lehetőséget, amit nem szabad elmulasztani. Így várták azután Kherralasszal azt a misztikus valamit, mely a félelf szerint rögtön felismerhető. Igyekeztek együtt maradni, hogy semmiképp el ne mulasszák: még megalázkodni is hajlandóak voltak ennek érdekében. Onnell, ha nagy néha úgy gondolta, ez már az, csak Kherralasra pillantott, hogy a félelf izgékony arcán rögtön lássa, még nem jött el az idő.
     Az igazi alkalomra majd' három évet kellett várniuk.
5
     Akkoriban számos hír érkezett a szomszédos kőfejtők lázongásairól. A regitornak épp elég gondot okoztak, és más zavaros ügyei is lehettek, mert úgy tűnt, nem jut elegendő felügyelő a kőfejtőbe. Talán ezért kapott lóra egy hajnalban a telep számos korbácsosa - a piszkos földtúrókra annyi is elég, amennyi ittmarad -, és Onnell látta a félelf szemén, hogy ez az, a lehetőség, csak tudni kell kivárni a legjobb pillanatot.
     Hogy a kard rendezte-e így, valami unatkozó hekka, esetleg a csodaváros istenei, Onnellt nem érdekelte különösebben. Az számított csupán, hogy aznap korábban terelték be őket az ültetvényekről, mert minden eddiginél komiszabb porviharok szakadtak rájuk odakint. Nem mintha a felügyelőket különösebben zavarta volna, ha egy-két obsor odavész a kavargásban, de őket is fullasztotta az ítéletidő, szájukat, szemüket porral tapasztotta össze, és miután eleget bosszankodtak, megfújták végre a kürtöket.
     Kherralas azonnal intett Onnellnek.
     A horpadástól messze voltak ugyan, de a rabszolgateleptől is elég távol ahhoz, hogy egy kis előnyhöz jussanak. A por mindent lebírón kavargott, gonosz vonyításában düledező árnyaknak rémlettek az emberek. A marhált csak vonakodva gyűltek össze, és mire nagyjából egybeterelték a rabszolgákat, a felügyelőknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál; semhogy megszámolják őket. Ha kint is marad egy-kettő, ugyan mire mennek? Ha nem fúlnak bele a porba - amire kevés esélyt láttak - két-három nap múltán így is, úgy is elkapják őket; elárulja mindet a nyakszirtjükre ütött billog.
     Újfent belefújtak hát a kürtökbe, és elindultak vissza, a fallal körülkerített nyomorúság felé. Onnell és Kherralas egy nagyobb szirt mögül nézték végig, mint düledeznek a kavargó porban, míg az utolsót is el nem nyelte a piszkosvörös forgatag.
     Hangoskodni, nevetni akkor sem mertek, csak ölelték a másikat, valami földöntúli, torokszorító boldogsággal, amiről Onnell nem is tudta, hogy létezik egyáltalán.
     A kard ott várta őket a horpadás. szélén a kőhalam alatt. Még így is csillogott, fénylett, hogy ordító morgással nyalta körbe a homok. Onnell fülig érő vigyorral forgatta meg a feje fölött, és intett a félelfnek, hogy menjenek. 
     Arrafelé, ahol a távolban a hósipkás hegyeket sejtették.
6
     A toroni nem volt ugyan tisztavérű kyr, de fakó haja és akaratos orra sejtette, hogy ereiben ősi fajzatok véréből is akad. Méltósággal kerülgette a sziklákat, porszínű dreggise alját óvatosán megemelte. Issir és Kherralas közvetlenül a nyomában jöttek, utánuk - kissé lemaradva - Ghobas sántikált.
     A rabszolgatábor - pontosabban a szabad lázadók tábora - roppant festményként terpeszkedett mögöttük hevenyészett szélfogóival és füstkígyóival. Minden mozgott, mocorgott odalent; néha még egy-két hangosabb kurjantás is felhallatszott.
     Onnell felállt a szikláról, és a jövevény felé fordult. A kardot nem tette el, továbbra is a markolatára támaszkodott, hegyét egy nagyobb szikla tövének vetette.
     A toroni három lépésre állt meg tőle. Vasszürke haját összekócolta a szél, ahogy viszonozta a kardra támaszkodó ifjú tekintetét. Ha tiszteletet nem is; de elismerést olvasott ki ebből a pillantásból Onnell, és ez máris több volt annál, amit. valaha toronitól kapott.
     Amaz gyűrűs kezét dreggise mélyébe rejtette, mintha erőt meríthetne a mozdulatból. Nem látszott félelem rajta, pedig ő aztán bizonyosan tudhatta, hogy élete fabatkát sem ér ezeknek az obsoroknak a táborában. Bal orcáján kígyótetoválás, nyakában aranylánc.
     Onnell hallott már a toroni kígyóistenről, ám azt nehezen tudta volna eldönteni, hogy egy papot lát-e maga előtt, vagy sem. A jövevény inkább tűnt harcosnak, mint a kígyó szolgájának.
     Csend.
     Ha megalázónak gondolhatta is, mégiscsak a toroni szólalt meg:
     - Te vagy a lázadók parancsnoka..
     Onnell bólintott. Zavarban érezte magát, sokkal inkább, mint azt előtte gondolta volna, és csak remélhette, hogy a többiek ebből mit sem vesznek észre. Hogy a másik egyetlen pillantással felmérte ezt, még inkább zavarta, és nem tudta, miként keveredhetne ki a csávából.
     - Tárgyalni küldtek az én uraim - mondta a toróni. Arcáról Onnell semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni. 
     - Tárgyalni? Mióta tárgyalnak a magadfajták rabszolgákkal?
     - Pietor vagy, nálad a Lymassarok kardja - jelentette ki a toroni. - Tárgyalhatunk.
     Ez az indoklás meglepőnek, ám logikusnak tűnt. Onnell gondolatait össze is kuszálta kissé.
     - Nincs semmi, amiről megegyezhetnénk.
     - Talán mégis - vélte a kígyótetoválásos. - Át akartok menni a hegyeken, ugye?
     Onnell nem válaszolt. A toroni rövid hallgatás után folytatta:
     - Ha arra indultok, meg kell ütköznötök a regitor seregével:
     - Ma vertük szét azt a sereget - szólalt meg Kherralas dühödten. A toroni nem sokat törődött a közbeszólóval, továbbra is Onnellhez intézte szavait.
     - Ne higgyétek, hogy amit ma hajnalban legyőztetek, igazi sereg volt. Az valamivel távolabb várakozik rátok. Esélyetek sincs ellene.
     - Ha csak azért jöttél, hogy ezt elmondd, hiába fáradtál. Még az is lehet, csak a kígyós arcodat küldetem a gazdáid lábához - mondta Onnell.
     - Nem ezért jöttem. Inkább alkut ajánlanék..
     - Ismerem a magadfajták alkuit - mordult Onnell.
     - Alig hinném, hogy ez igaz lenne - mosolyodott el halványan a toroni -, de ez nem számít most. Gazdáim segítséget ajánlanak, hogy elérjétek a hágót.
     - Hazudsz. Mindannyian hazudtok, egy szavatok sem igaz.
     - Bárhogy gondolod is, pietor, elmondom, amiért küldtek, azután mérlegelj belátásod szerint.
     - Ennyit megtehetek. Utána kotródj. - Onnell elbiggyesztette a száját. - Ígérem, hogy nem esik bántódásod. 
     - És ha csak azért jött, hogy kikémleljen bennünket? - Issir arcán megrándult a friss heg.
     - Amit tudniuk kell, már úgyis tudják - fordult felé Onnell. - Többről akkor sem beszélhet nekik, ha akar. Ismét a követre nézett. -- Hallgatlak, toroni.
     - Bölcs vagy, ha így teszel.
     Onnell nem -válaszolt, csak intett, hogy unja már a szócséplést.
     -Nos..: -A jövevény továbbra is kizárólag Onnellhez intézte szavait: nála volt a kard, ő vezette a sereget, a többiek lázadó rabszolgák voltak, semmi több. - Nem sok út vezet a hegyeken át, és ezt tudják azok is, akik rátok lesnek. Két szorosba húzódtak vissza. Az egyik a Dereshegy felé vezet, a másik a Kőtetőre. Ez nem afféle gyülevész szabadcsapat, amivel reggel találkoztatok. Regitori légiók, lándzsagárdisták. Kyrek. - Savanyún elmosolyodott. - Lymassar-on Perren személyesen. Fülébe jutott, hogy előkerült a kard. Maga akarja visszaszerezni.
     - Fülébe jutott? - hüledezett Onnell. Leginkább ez lepte meg a történetből; a többire valahogy számított. Ezt beszéli az egész tartomány - susogta a toroni. 
     Shulurban talán még fogadásokat is kötnek, mennyi ideig húzhatjátok egy kyr karddal, és vajon akad-e szertartás, ami elég erős ahhoz, hogy megtisztítsa, ha visszakerül.
     - Kutya - mordult fél Issir, és előrelendült. Hátrarántotta a toroni kezét, és megcsavarta, hogy az kis híján térdre esett. Bizonyára fájt neki, de mintha ügyet sem vetett volna rá, továbbra is Onnellhez beszélt.
     - Ami számotokra is fontos lehet: a Dereshegy mögött gazdáim földjei terülnek el, míg a Kőtető a Mahharys családhoz tartozik. Ők régi ellenségeink.
     - És mi közünk nekünk ehhez?
     A toroni nem felelt, csak a fejével intett a csuklóját markoló dwoon felé.
     - Engedd el, Issir - legyintett Onnell. - Miért érdekelne bennünket, hogy ti kivel mikor háborúztok?
     - Rávezethet, hogy azt a csapatot támadjátok meg; amelyik e Dereshegyre vezető hágóban áll. Ott vár benneteket a Mahharysok feje a fiaival, persze a regitor oldalán. 
     - És?
     - Ha azt a sereget támadjátok meg, és sikerrel jártok,. gazdáim átengednek benneteket a földjükön, egészen a határig. Ha károkat okoztok a Mahharysoknak, úgy tesz, mintha egyszerűen kicsúsztatok volna a kezei közül.
     - Hazudsz - mondta hidegen Onnell.
     - Higgy, amit akarsz - felelte a toroni. - Átadtam az üzenetet, mérlegelj kedved szerint. A választ tudni fogjuk. Ha a Dereshegy felé vonultok, hogy a Mahharysok ellen fogjatok fegyvert, bizonyosak leszünk benne; hogy elfogadtátok az ajánlatot. Ha győztök, elvonulhattok..: de ha a másik irányban próbálkoztok, az én uraimmal is számat kell vessetek.
     - Vigyétek - intett Onnell. - Nem kötünk toroniakkal semmiféle egyezséget.
     A szürke dreggisbe burkolózott férfi mosolygott.
     - Egy határon túl nem juthatsz tovább megalkuvások nélkül. Te már rég túllépted ezt a bizonyos határt. Tégy belátásod szerint... de vonulja Dereshegy felé, hogy elérhesd a következőt. Semmi egyebet nem tanácsolhatok neked.
     - Vigyétek már! - kiáltotta Onnell. Elfordult, nem akart az önelégült szemekbe nézni. Csak akkor fordult meg ismét, amikor már messziről sem hallotta a lábdobogást.
     - Igazad volt - szólt Ghobas, aki még mindig ott üldögélt egy kisebb sziklán. Fájós lábait kinyújtotta, fürkészőn figyelte Onnellt. Az egy darabig nem szólt semmit, csak a kard markolatgombjával szemezett.
     - És ha nem hazudott?
     - Neked kell tudnod - vigyorgott Ghobas, ráncos almafejét simogatva. - Tréd a kard, te döntesz, hogyan tovább. Talán álmodban megsúgja majd.
     - Talán - sóhajtott Onnell. A lenti nyüzsgést figyelte, Issirt és Kherralast kereste, meg a toronit, vajon merre hagyja el a tábort.
     Nem találta őket sehol.
7
     Korábban minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Megszöktek, velük volt a kard, előttük a hegyek. Semmi olyasmi, amin különösebben gondolkodni kellene. Jött az is később, de egy darabig nem is akarózott ilyesmivel foglalkozniuk. Először a menedékben szembesültek vele:
     Rád vár mindenki, Onnell - vigyorogta Ghobas a menedék sziklateteje alatt. Csak kis tüzet gyújtottak, annak fénye csillogott az idős rabszolga ráncos homlokán.
     Hogyhogy mindenki? Két napja szöktünk csak meg, s te most arról beszélsz, az egész környék lázong...
     - Azt akarják, te legyél a vezetőjük - egészítette ki felemás mosollyal Ghobas.
     - De hogyan...
     - Ő az oka - bökött Ghobas a kardra.
     - Ő? - emelte meg a Lymassarok kardját Onnell. Ghobas kuncogott.
     - Azt hiszed, nem tudott róla senki? Ez talán igaz is, ha Verdessturt és a többi fafejűt számoljuk. De volt olyan aki látott téged a horpadásban, amikor a kardodat babusgattad, és hát... ez a Kherralas sem tett lakatot a szájára.
     - Micsoda? - fordult dühödten a félelf felé Onnell. Te kibeszélted a kardot? Nekik?
     - Pontosan tudtam, mit csinálok. - Kherralas idegesen vakarta az állát. - Elmondtam nekik, hogy te vagy a Választott, hogy a kard téged akar, és hogy erről nem beszélhetsz senkinek, ha nem akarod, hogy a kard hatalmát veszítse.
     Onnell egy darabig szóhoz sem jutott.
     - Erről majd később beszélünk - nyögte végül. - Ha négyszemközt leszünk.
     Hideg volt az este, gyorsan hűlő, kellemetlen fuvallatokkal teli. Az első igazi győzelem után nyomban indulniuk kellett, ha még haladni is akartak az éjjel. Nappal elrejtőztek, úgy próbálták kipihenni az előző esti menetelést és a porvihar marásait.
     Hogy mégsem pihenhettek egész nap, arról Ghobas. és a többiek tehettek. Napközben Kherralas és Onnell a menedék - egy rejtett barlangnyílás - szájában üldögéltek. Előttük csökevényes növényzet, alant a völgyben a régi kyr út romjai. Azon osontak a szökött obsorok. Ghobas vezette őket, úgy szimatolt, akár valami kopó. Onnellék még fel sem ocsúdhattak a meglepetésből, amikor Ghobas észrevett valamit, s kétségbeesett mozdulattal intett a többieknek odalent. El akartak rejtőzni, nem vitás: valaki közeledett az úton.
     Verdesstur volt az, és még két felügyelő. Apró termetű lovakon vágtattak elő a kanyar mögül, és a rabszolgák utóvédjére vetették magukat. Már amennyiben utóvédnek lehet nevezni azt a három beteges kamaszt, aki nem volt elég erős ahhoz, hogy gyorsan felkapaszkodjon a sziklákon, be a cserjésbe.
     Onnell utólag nem tudta eldönteni, mi történhetett volna másként. Talán, ha. nem mozdul, ha hagyja, hogy a felügyelők végezzék a dolgukat. Meglehet, így is, úgy is ez lett volna a vége; de Verdesstur felbukkanása, egy szempillantás alatt eldöntött mindent..
     Odalent forgolódott Makrancos Ilessával a kezében, és az egyik földre zuhant kamaszt verte le-le hajolva a ló hátáról. Valamit ordíthatott is, de nem sok hallatszott fel belőle a menedékig.
     Mindegy is volt akkorra.
     - Onnell... - fogta volna meg a kezét Kherralas... hiába. Onnell a kardot két kézre fogva csörtetett alá a domboldalról, és a félelf kénytelen-kelletlen követte.
     Onnell elviharzott néhány rémült arcú obsor mellett, arra sem volt ideje, hogy a nevüket az eszébe idézze. Az egyik felügyelő a nyomukban ordítozott: lovát lent hagyta az út mellett, kezében korbács. Kardja az övén.
     Vannak testrészek, amikre külön ügyelned kell, bármi történik is...
     Két lépés kellett, hogy odaérjen. Teste egy őrjöngő hegyidémoné, a kardmarkolat akár a parázs.
     Főként a nyakad, mert ott azután pap kell, hogy a vérzést elállítsa... 
     A toroni talán rá sem ébredt, hogy mi történt. Onnell futtában intett a félelfnek, hogy vegye magához a kardját.
     A másodikkal hátulról végzett. Nem túl nagy dicsőség, de akkor és ott ilyesmi meg sem fordult a fejében. Amaz egy földön fekvő obsort - talán aszisz lehetett a fickó - rugdosott, kezében meg-meglendült a korbács. Meg sem fordulhatott; a kard nyakszirtjétől a mellcsontjáig hasította ketté.
     Verdesstur. Hol lehet az átkozott?
     Még mindig lent őrjöngött az úton. Onnell keresztülviharzott hát a satnya növények között.
     - Verdesstur! - rikoltotta.
     Amaz lassan megfordult a lóval, a hitetlenkedés lassan kárörvendő mosolyba fordult az arcán.
     - Pietor - köpte vigyorogva, és közelebb rúgatott. Megemelte Makrancos Ilessát, és lecsapott.
     A szöges korbács az arcán marta meg Onnellt, még úgy is, hogy ő maga elé emelte- a kardot. A szögek azonban megakadtak a markolatnál, a bőrfonat rátekeredett d keresztvasra. Onnell azonnal elengedte baljával a kardot, és rámarkolt a korbácsra - még közelebb is lépett, hogy a csuklója köré tekerhesse.
     - Átkozott féreg - sziszegte Verdesstur, és nagyot rántott a fegyverén. Nem sok haszna volt: Onnell épp annyit lépett közelebb, és most rajta volt a sor, hogy az egyensúlyából kibillent rabszolgafelügyelőn rántson egyet.
     Verdessturnak csak felmordulni volt ideje; arcára kétségbeesett vicsor ült ki, ahogy lebukott a lóról. Meg sem fordult a fejében, hogy elengedje a korbácsot..
     A kard a mellkasánál nyársalta fel. Zavartan hörgött a porban, szájából vér buzgott a földre.
     Onnell egy szempillantásnyi időre még valami szánalomfélét is érzett - ő lepődött még ezen a legjobban -, azután ellépett mellőle. Hagyta, hadd remegjen utolsókat a koszban.
     Behunyta á szemét, hogy elhessegesse az emléket. Amikor kinyitotta, Ghobast látta maga előtt a tűz túlfelén, mögötte tágra nyílt szemű szökevények, Nagyot sóhajtott.
     - Készüljetek, Ghobas! Szedj össze mindenkit, addig én váltok néhány szót Kherralassal: Indulnunk kell, leszállt az éj, a határ messze, élelmünk nincs.
     Arrébb cibálta a félelfet, hogy a szedelőzködők ne érthessék a szavukat. A feje zsongott, a szavai remegtek: Ghobas beszéde mindjárt más színnel festett meg mindent. Egyedül menekülni? Százak várnak rá és a kardra. Magukra hagyni őket? Elvinni a. maradék reményt is, hogy valaha még jobb lesz. Megteheti egyáltalán? Miért is ne? A kard őt választotta.
     De mit akar ez a fegyver? És miért port őt akarja?
     - Megőrültél, Kherralas? Miért beszéltél ezeknek a kardról? Mit akartál vele? Hogy elevenen megnyúzzanak érte, ha kiderül?
     - Nem derült ki, és ez a legfontosabb - próbálta egy legyintéssel letudni a dolgot a félelf. - Különben is, ki mondta volna el? A toroniak? A szemüket sem merik felemelni, ha egy Verdesstur-féle állat a közelükbe merészkedik. A többiek? Hát nem érted? Reményt adtál nekik és ők hálásak ezért. Mit gondolsz, miért alhattál mindig a nagykunyhóban a parázs mellet? Merő véletlenségből? Onnell levegőért kapkodott.
     - De mégis... hogyan... hogyan képzelted, te őrült?
     - Ugye te sem hiszed, hogy adódik még egyszer olyan alkalom; mint a tegnapi?
     - És ha igen?
     - Térj észhez: csak ennyi kellett, hogy kirobbanjon a lázadás. Abban reménykedtem, hogy egy nap betelik a pohár, hogy alkalmunk lesz egyszerre belevágni. Csak a vezető hiányzott, aki mögé odaállhattak volna, de most... Tiéd a Lymassarok kardja, Onnell, ezt ne feledd! 
     - Én...
     - Ne ezzel foglalkozz! Minden a legnagyobb rendben, nem derült ki semmi, Verdessturékat levágtuk. Pontosabban te egymagad. Vagy a kard. Nekem édesmindegy; győztünk, és szabad az út északnak.
     - Lázadást szerveztél, Kherralas, ha nem bánt, hogy figyelmeztetlek -. mondta halkan Onnell. = És engem tettél meg a vezetőjének, anélkül, hogy tudtam volna róla. Mi van, ha nem vállalom?
     - Ez sem érdekel, hogy őszinte legyek. Fogd a kardot és menjünk a hegyeknek! Egy hét alatt átérünk.
     Az a fény a szemében.
     - És ezekkel mi lesz, te bolond? - emelte fel a hangját Onnell. - Ezek miattam szöktek meg, miattam vállalták akár a halált is.:.
     - Vagy a kard, vagy a szabadság miatt - húzta el a száját a félelf. - Ha ez zavar, add oda nekik, és gyere velem: 
     - Te megőrültél! - Onnellnek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne kiabáljon. - Te tökéletesen megőrültél! Nem hagyhatom őket magukra ezek után... és ezt te intézted el nekem. 
     - Ahogy gondolod - mormolta Kherralas.
     Csend. Csak a haldokló tűz pattogott a háttérben.
     - Olyan vagy te is, mint a toroniak - mondta végül Onnell.
     Kherralas közelebb lépett, arcán sértődött grimasz. 
     - Ezt vondd vissza azonnal!
     - Miért? Hát nem hazudtál ezeknek az embereknek, csak hogy hasznot húzz belőle? Nem hitegetted őket mindenféle mesékkel?
     - Ezek nem mesék, Onnell! - A félelf szemé fekete bogár, lehellete bodzavirág. - És most mindannyian szabadok vagyunk.
     - És az a zavaros magyarázkodás a kardról, hogy én lennék valamiféle Választott? Meg az az átok?
     - Elhitték, és erőt merítettek belőle. Talán baj, hogy olyan társakat kaptál, akik vakon mennek utánad?
     - Igenis baj. Mi van akkor, ha méltatlan vagyok rá? Ha csak a halálba vezetem őket?
     - Úgy hát inkább visszamennél az Ültetvényre? Elfelejtenéd, hogy legalább megpróbáltad?
     - Nem erről van szó, tudod jól.
     - Igenis erről van szó! Erről szól ez az egész nyomorult próbálkozás! Ha vezető kell nekik, hát itt van egy. Te vagy a kard, nekem mindegy. ~ És ígéreték. Te pedig azt ígéred nekik, amire a legjobban vágynak.
     - És ők jöttek - mélázott el Onnell. 
     - Jöttek - hagyta rá a félelf.
     Hosszú ideig hallgattak. Onnell törte meg végül a csendet:
     - Egyetlen dologra válaszolj nekem, Kherralas. Te hiszel ebben a kardban? Hogy a Lymassaroké? Hogy varázsereje van? Hogy ezzel győzhetünk?
     - Bolond lennék,. ha nem hinnék. Magam láttam: hármat bírtál le vele, s még csak meg sem sérültél közben. 
     - Akkor kitartasz mellettem - simított végig a korbácsmarás helyén Onnell. - Elfogadod, amit tenni akarok? Amit a kard súg nekem?
     A félelf tűnődni látszott.
     - Vagy velem és a karddal tartasz, vagy mehetsz a magad útján. Egyedül - tette hozzá Onnell. - Megérdemelnéd.
     Kherralas sóhajtott.
     - Egyedül nem fog sikerülni - mart rajta egy utolsót Onnell.
     - Veled megyek.
     - Dicsőség lesz akkor a részed - mosolyodott el Onnell, ahogy csak a hadvezéreknek van joga. Mintha hirtelen rettenetes tehertől szabadult volna meg. - Dicsőség.
     Így esett, hogy másnap rajtaütöttek a khebraki kőfejtőn, és megölték az öt felügyelőt. Száztizenöten csatlakoztak hozzájuk, és elhozták az összes élelmet, amit találtak. Két nap múlva a detremyssini, azután az arhulapsysi kőbánya következett.
     Majd ma reggel megütköztek a toroniak seregével. Csoda? Isteni akarat? Mindennél rosszabb tréfa? Úgy szórták szét a fegyveres ármádiát, akárha magokat vetnének a rossz földbe.
     Onnell ismét a kardra pillantott. Aztán a messzeségbe. Odalent a völgyben az ezerszínű lombfelhők megállíthatatlanul kavarogtak, a szelek akarata szerint:
8
     Már legalább kétezren voltak, mire a szorossal szemközti dombféleségen tábort ütöttek. Jöttek mindenhonnan, ahová csak elért a lázadás hangja. A felügyelők tehetetlennek bizonyultak, s csak néhány helyen sikerült vérbefojtani a kétségbeesett próbálkozásokat. Nagy éhes horda gyülekezett hát a Dwyll Unió határánál. Szemben a Dereshegy hágója, palackként összeszűkülő torkában a regitori sereg volt a dugó:
     Hadvezéri sátornak igazán nem volt nevezhető az a piszkos ponyva, amit két nyeszlett vörösfenyő közé állítottak fel. Öten üldögéltek alatta, mellettük kialvófélben lévő tűzparázs.
     Onnell, kezét mellkasán összekulcsolva, Issir, a dwoon óriás, akit hazája közelsége mérhetetlen érővel ruházott fel, Kherralas, a félelf, kissé egykedvű arckifejezéssel, Ghobas, aki folyton tanácsokkal látta el Onnellt, hisz némi tapasztalata már volt a lázadó obsorokkal kapcsolatban: szégyenbélyege mindennél inkább feljogosította erre, és Matachil, egy erv erőművész, aki az arhulapsysi kőfejtőben csatlakozott hozzájuk. No és persze a kard. Csöndben, talányosan csillogott. Hogy hallott-e, látott-e mindent? Onnell néha már úgy érezte, igen.
     - Mi lett azokkal, akik kifosztották azt a kis ültetvényt? - kérdezte Onnell Ghobastól.
     - Elzavartuk őket, akaratod szerint - felelt a kopasz. Onnell elhúzta a száját. Még ez sem igazán a kedve szerint történt, de miután Ghobas azt javasolta, elrettentő példaként végezzék ki őket, inkább erre a megoldásra szavazott. Csöndben bólintott hát, s megigazította ölében a kardot. Matachik felé fordult.
     - És mi van a maradék élelemmel?
     - Vízben nem szűkölködünk, azt merítettünk magunknak eleget, még a forrásoknál. Hanem minden más elfogyott. Ma este mértük ki az utolsó adagokat, amit a kőfejtőből el tudtunk hozni.
     Onnan pedig elhoztak mindent, erre Onnell jól emlékezett.  
     - Bárhogy legyen is, holnapra vége - szólalt meg Kherralas.
     Ezzel nem szállt vitába senki.
     - Ha itt végeztünk, mindannyian lementek a csapataitokhoz - rendelkezett Onnell. Nem szívesen vette fel ezt a parancsolgató stílust, de Kherralas hamar meggyőzte,. hogy itt erre lesz szükség. - Elmondjátok nekik, mire lehet számítani: holnap reggel megütközünk. Nem megyünk eléjük, mert a lovasaikkal szétmorzsolnának. Vannak már annyira dühösek, hogy nekünk essenek. Fel fognak jönni ide. Legyőzzük őket is, és megszerezzük a készleteiket. Mondjátok meg az embereknek, hogy holnap már a toroniak ebédjét esszük.
     Mosolyogva bólintottak, csak Kherralas szája sarkában sötétlett cinikus fintor.
     _- És ha este támadnak? - vetette fel Issir. Onnell megvonta a vállát.
     - Figyelünk. Ennél többet nem tehetünk. - Megköszörülte a torkát. - Azonkivül szeretném, ha mindenki tudná, hogy nem kell velem maradnia: A toroniak nem fognak kivégezni mindenkit, aki visszatér az ültetvényére. Ennyi munkaerőt egyszerűen nem nélkülözhetnek.
     Egy pillanatra Ghobas szégyenbillogjára tévedt ~ tekintete: A kopasz férfi elértette a pillantást. Sértődöttség bújkált a hangjában, amikor megszólalt. _
     - Ugye nem gondolod, hogy ismét feladom? Te vagy a Választott, tiéd a kard. Nem veszíthetünk. Így gondolja mindenki.
     - Nem baj. Azért csak mondjátok meg nekik. Én nem fogok haragudni, ha visszafordulnak. Mi van a felderítőkkel? - fordult Onnell Kherralas felé.
     A félelf megvonta a vállát.
     - Még nem jöttek vissza, és alig hinném, hogy napkel-. te előtt ideérnének. Ha bármit is kiderítenek a Kőtetőről, annak már aligha látjuk hasznát.
     - Küldd azért őket hozzám - mondta halkan Onnell. Nem bízott ugyan a kígyótetoválásos toroniban és névtelen gazdái üzenetében, de hosszas töprengés után úgy döntött, sok vesztenivalójuk nem akad, ha legalább megpróbálják. Felderítői többé-kevésbé alátámasztották mindazt, amit a toroni mondott, és mert a Dereshegy hágója amúgy is közelebb esett, itt vertek hát tábort, ide gyűjtötték a környék összes lázongóját.
     Furcsa volt úgy gondolni rájuk, mint fanatikus harcosokra, akik minden parancsának engedelmeskednek, de
     Onnell kénytelen volt tapasztalni, hogy így van. Ha felbukkant valahol, azonnal köré gyűltek, hogy legalább egy pillantást vethessenek rá vagy a kardjára, hogy égy érintéssel erősítsék magukat a végső összecsapás előtt. Választott?
     Kezdetben csak a fejét csóválta, ha innen-onnan felharsant a tömegből, de most már félig-meddig ő maga is hitte, s válaszul a kardot emelte magasba, amerre járt.
     És hittek neki, ő pedig hitt bennük, a kardban, a csodavárosban.
     - Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt - szólalt meg, mikor már terhesnek érezte a csöndet. - A lelkem tiszta, és a tietek is az lehet. Bárhogy is lesz holnap, elmondhatjátok, hogy mindent megtettetek.
     Csönd. Csak a ponyvát emelgette a hideg szél.
     - Most pedig menjetek, és pihenjétek ki magatokat! A mi napunk virrad néhány óra múlva, s nem akarom, hogy ne velem lássátok.
     Halkan bólintottak, és felcihelődtek. Issir óvatoskodott csak közelebb.
     - Legyőzzük őket, ugye, Onnell?
     Amaz csak elmosolyodott és felemelte a kardot. 
     - Nincs más választásunk.
     Megígéred? Onnell keményen a szemébe nézett:
     - Megígérem - mondta. - Ha a Választott szava bármit is ér neked.
     A dwoon arcán szélesre szaladt a mosoly. Meghajolt, és kisietett a többiek után az éjszakába. v
     Onnell hosszan bámult utánuk. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét.
9
     Csak ötvenen hagyták el reggelre a tábort. Jobbára toroni obsorok, de hát ők amúgy sem nagyon tudták lerázni a századéves hagyományokat: Akkor is a földre vetették magukat, ha Issirt vagy Kherralast látták közeledni.
     Bármiként is ripakodtak rájuk. Talán fel sem fogták, miről van szó. A felderítők nem sok jó hírt hoztak.
     - A Kőtetőről visszavonultak a csapatok - mondta az egyik, amikor hajnalban Onnell elé álltak. Széles állú tiadlani volt, hajában avar és némi sár: - Hogy a sziklák között rejtőzik-e valaki, azt nem tudtuk kideríteni, nem értünk volna vissza a győzelemre. - Csorba mosoly.
     - Szóval van egy átjáró a két hágó között - jegyezte meg Onnell. Keserű volt a nyál a szájában.
     - Valószínűleg - felelte a másik, egy ravasz szemű gianagi. - Alighanem kifigyelték, hogy erre tartunk, és minden erejüket ide vonták össze.
     - Köszönöm. - Onnell a szemközti szorosra, a csendes párába burkolózó csapatokra nézett. Mégiscsak hazudott a kígyótetoválásos férfi. Vagy mégsem? Bárhogyan is, estére okosabbak lesznek.
     A két felderítő még mindig ott álldogált. 
     - Elmehettek, ha nincs más.
     Azok vigyorogva hajoltak meg, s elsiettek az ébredező tábor irányába.
     - Issirt és Kherralast kerítsétek elő! - fordult a háta mögött gubbasztó Ghobashoz Onnell. Az csak biccentett és elsántikált.
     A toroniak két óra múlva indultak meg. Nem tudtak már tovább várni, vagy csak a számoknak leginkább megfelelő órára vártak - Onnell nem tudta, de nem is érdekelte. Emberei már beásták magukat a domb oldalába, csak a fejeket látta megmoccanni a sziklák között. Idegesen nyelt egyet.
     - Elég sokan vannak - jegyezte meg Kherralas.  Sokan.
     Csendben figyelték, mint kígyóznak elő a toroniak a szorosból. Mintha nem akart volna végetérni a hadoszlop. Előttük hatalmas zászlók, színeik rikító foltok a terméketlen sziklán. A bágyadt nap acélon csillant. Temérdek acélon.
     - Beszélj hozzájuk - szólalt meg halkan Kherralas. Félnek.
     - Én is félek - mondta volna legszívesebben Onnell, de csak bólintott. Határozott léptekkel sétált ki egy komor sziklára, kivonta a kardot és onnan kiáltott fel. Hangja kőgörgetegként hömpölygött végig a domboldalon.
     - Katonák! - süvöltötte: Maga is meglepődött, mennyi erő van a hangjában. A kard tette volna? A kétségbeesés? - Mindannyian emlékeztek, mit hagytunk magunk mögött! És mindannyian látjátok azt is, mi van előttünk! Azt pedig tudjátok, milyen erősek is vagyunk. Nem mi vertük szét azt a sereget két nappal ezelőtt? Nem mi törtük szét a kőfejtők láncait?
     Egyre erősödő, lelkes ordítozást hozott fele' a szél. És acélszagot.  És halálszagot.
     - Ezek itt előttünk csak emberek, akár mi magunk. Szétroppantjuk őket, és utána miénk az, amit mindannyian várunk: a szabadság!
     Akár a visszhang, úgy kelt életre ez a szó odalent.
     - Nem ígérhetek semmit, mert magam és a kard mindezt nem intézhetjük el. De nektek is vannak kardjaitok, s szívetekben oly elszántság, hogy seregeinket a poklok kapui sem állíthatják meg!
     Magasba lökte a kardot, úgy hallgatta az örömmámorban úszó emberek diadalittas üvöltözését. Akár valami szobor. Egy kyr pietor szobra.
     Lángcsapásokkal perzselték fel az első sorokat, mire a toroni hadoszlop a domb tövébe ért. Kyr csatamágusok lehettek valahol a szorosban, esetleg a kígyóisten papjai. Szembántó füst csavarodott elő odalentről, az égők ordítozása. A sűrű fekete fellegeknek még idejük sem volt szétszakadni, már keresztültörtek szakadt fátylain a toroni katonák:
     Mellvértjük acélkék villanás, pajzsaikon lángszín kimérák.
     - Utánam! - ordított Onnell, és rohanni kezdett a sziklákon lefelé. Még hallotta, hogy Kherralas, Issir és a többiek is szájukra kapják a szavát, de nemigen akadt ideje, hogy ezen morfondírozzon. Tíz lépés. Tizenöt.
     Toroniak akaratos vicsora a sisakok mélyén, füsttől szürke fogak, a pengéken vér.
     Huszonöt lépés.
     Egy nagyobb, előrenyúló szikláról vetette magát a forgatagba. Körülötte felüvöltöttek az emberei.
     Az első katonát szinte kettévágta. Csak a döbbent arcot látta, az erőtlen, fel sem emelkedő kart. Alighanem híre kélt odaát is, miféle acsargó vad vezeti az obsorokat, mert eltisztultak előle: Kétfelől irtóztató csatazaj hasogatta a fülét. Fémsikoly, vérbefúlt emberi ordítások.
     Körülkaszált á karddal és előrelépett az egyre terjedő füstbe.
     Hatalmas toroni került elé. Kereste vagy sem, a szemében diadalmas fény villant.. Sisakján vérvörös forgó, kezében iszamos kard.
     Onnell feléje sújtott. Gyors volt a riposzt és fájdalmas. Még ki sem hamvadtak a kardok verte szikrák, a toroni már mellette volt. A kard markolata ökölként vágott Onnell gyomrába, az acélsisak az orrát zúzta szét.
     Felnyögni sem volt ereje.
     A kardmarkolat második csapása a halántékát érte. Hang nélkül rogyott a véres sziklára..
10
     A tartomány regitora magas támlájú trónszéken üldögélt. Előtte két ember magas címerlándzsa. Kétfelől hatalmas zászlók lengedeztek bágyadtan, rajtuk vicsorgó szörnyetegek, hátul Morgena hollódíszes lobogói. Ősi ellenfelének, Sogronnak nem jutott hely mellettük.
     Udvaroncok és talpnyalók, véres kardot markoló nagyurak félkaréja. Keserű füstszag terjengett mindenfelől; még a réz háromlábakba szórt illatszerek sem tudták elnyomni a bűzét.
     Onnellt a trónustól hat lépésre lökték a földre. Arca egyetlen vérrel festett folt, kezei a háta mögött megkötve. A kard a lábai előtt hevert.
     A regitor komótosan intett.
     - Hozzátok ide a kardot! - Hosszú körmű kezei elvesztek a tengerkék dreggis selyemhullámaiban, fehér haja, akár egy másik selyemköltemény.
     Két pietor ugrott azonnal a szóra, készséggel és nem csekély tisztelettel emelték föl Onnell fegyverét. A regitor elé emelték. Az kedvtelve, igazi szakértő módján nyúlt érte.
     - Lymassar! - emelte meg a hangját. Nem nézett hátra, akkor is tudta, hogy a sorfalat álló Házak harcosai előreengedik a délre elterülő uradalmak első emberét. Magas, vékony férfi lépett elő a szóra. Csatavértje makulátlan, páncélkesztyűjén három gyűrű. Hószín haját tarkójáról előrelendítette, úgy térdepelt a regitor trónusa mellé.
     - Hát itt a kardod - nyugtázta az érkezést amaz, rozsdavörös arcfestésén babrálva. - Bár alighanem másra számítottál. - Óvatosan megemelte a kardot, a súlyozását, a küllemét bírálta. - Kitűnő munka, az ezerötszáz év előtti Khamyssi Ház műhelyéből. Talán maga Erjabhyr mester kezét dicséri. Makulátlan, sem idő, sem más fegyver nem fogott rajta. Mágiának azonban nyoma sincs. Soha nem is volt. Nem ezt a kardot kerested, Lymassar, de a győzelem emlékére megtarthatod.
     Könnyed mozdulattal nyújtotta a jobbján állónak a fegyvert, s felállt a trónusból. Komótos mozdulatokkal sétált az előtte térdeplő Onnellhez. Az nem sütötte le a szemét, méltósággal felemelkedve bámulta a császári szóval nevezett helytartót.
     Az egyik pietor bele akart rúgni, hogy tisztességre tanítsa, de a regitor intett, s á katona meghunyászkodott. 
     - Hát te volnál az - mondta halkan a kyr. Onnell összeszorította a száját. Véres szemeivel a rozsdaszín ákombákomokkal körberajzolt pillantást kereste.
     - Sajnálom, hogy nem sikerült - sziszegte nagy kínnal. - Téged hagytalak volna utoljára...
     - Meglehet - válaszolt a regitor. Még utoljára végigmérte, és Onnell döbbenten vette észre a fakó szemek mélyén felcsillanó tiszteletet.
     - Hozzátok a lovamat! - intett a regitor, s eltépte tekintetét a fogolyétól. Megfordult, s következő szavait már a légió parancsnokának intézte: - A pietor torkát te magad vágd el, a többi vezért húzzátok karóba!
     Kemény- léptekkel sétált a lováig. Fellendült, s még egy pillanatra visszanézett a térdeplőre. Ajka rozsdavörös vonás. Szó nélkül megfordította lovát, és elléptetett a pietorok szétnyíló sorai között.