10.
  
   Katja még Al előtt térdelt a földön, René megpróbált feltápászkodni. Reszketett az idegességtől, amikor le akarta törölni homlokáról az izzadságot, a zsebkendő kiesett a kezéből. Katja arcán is ott ült a rémület emléke, néhány vonás jelent meg rajta, melyeknek eddig nyoma sem volt.
   Don odaugrott hozzájuk, és elrántotta a lányt.
   - De most aztán elég ebből az enyelgésből! - Gorombán odább taszította Katját, fenyegetően toppant Al elé, és öklét rázta.
   - Majd én megtanítalak a piszkos mancsaiddal Kat után nyúlkálni!
   Felemelte öklét, és le akart sújtani a földön kuporgó Alra, de René odaugrott, és hátulról vaskézzel kapta el Don csuklóját. A férfi bőszülten fordult meg. Feldúlt volt, de arcán nyoma sem látszott a különleges élménynek, főként azonban magatartása volt elgondolkoztató. Valahogy sehogyan sem illett ahhoz, amit éppen az imént átéltek.
   René, ahogy közvetlen közelből bámult Don arcába, hirtelen megtalálta a megoldást.
   - Csökkentetted az élményintenzitásodat! Ó, te szemét! - René felháborodásában képtelen volt folytatni, előbb néhány mély lélegzetet kellett vennie, hogy megtalálja hangját. - Hányingerem van tőled, szégyelld magad, te gyáva kukac! Ugye megtetted, ismerd be! Az ember egyszerűen nem vesz részt benne tovább, mi? Az ember csak úgy kedélyesen szemlélődik!
   Don erre a vádra mindenről megfeledkezett. Elsápadt, és megpróbált magyarázkodni, de dadogása nem hatott meggyőzően: a többiek tekintetéből világosan kiolvashatta. Az egyébként majdnem hallgatag René félig még az előző kaland sokkhatása alatt volt, és most kitombolta magát, kiömlött belőle mindaz, ami eddig mélyen el volt temetve, és rázúdult Donra. Dont a váratlan támadás annyira lerohanta, hogy hasztalanul kísérelt meg egyébként jól bevált meggyőző erejének súlyával vitába szállni. Nem ismerte ugyan el, de a többiek világosan látták: Don az egyik legnehezebb helyzetben csődöt mondott.
   A kis csoport azonban még korántsem nyugodhatott meg: a gépezetek között megint mozgás támadt. Egy lebegőkocsi bukkant fel, eltűnt az egyik épület mögött, majd ismét előkerült. Kissé ferdén függött a levegőben, csörömpölés hallatszott, mintha üvegszilánkok záporoznának - és pontosan ez is történt: a jármű fara végighasította az egyik csarnok üvegtetejét. Dörrenés: ...két antenna kettétört, és szinte lassított felvételként oldalra dőlt. Ostorcsapásként csattantak végig a tetőkön, és mély, csipkézett szélű sebhelyek maradtak utánuk. Alig kétszáz méterrel távolabb a lebegőkocsi nekirohant a falnak, s a szétfreccsenő roncsok fehéresszürke szökőkútjává vált. Közvetlenül ez után az ütközés hanghulláma fájdalmas erővel csapódott dobhártyájuknak. - Az egész belváros a feje tetején áll - mondta René. - Vajon mi az ördög történhetett?
   Eddig egyiküknek sem volt ideje, hogy a felfordulás okaival törődjön. Most azonban, hogy a kérdés elhangzott, Al agyában azonnal kapcsolódott a kapcsolók közt matató három konkurens játékos emléke a jelenlegi eseményekkel.
   - Gyertek velem! - kiáltotta. - Talán még megmenthetünk valamit! Csak a központban lehet üzemzavar.
   Al felszólításának mindannyian engedelmeskedtek, René azért, mert a Város sorsa most már sokkal inkább szívügyévé vált, mint azelőtt; Don azért, mert reménykedett valamiféle alkalomban, hogy vezéri szerepét visszaszerezheti, Katja pedig egyszerűen azért, mert nem akart egyedül maradni.
   A Város egészen más képet mutatott, mint az előző napokon. Renének az a kívánsága; hogy a gépeket üzemben lássa, teljesült. Mégpedig olyan alaposan, ami még az ő kiterjedt műszaki érdeklődésének is sok volt. Minden zúgott, zümmögött, sivított, bőgött, recsegett, fúvókákból gőz sistergett, tartályokban folyadékok zubogtak, felfelé emelkedő forró gázokon törtek meg a napsugarak, erős kéndioxid- és ózonszag terjengett. Kerekek forogtak, centrifugák keringtek, szalagok mozogtak, láncok csörögtek, daruk emeltek, kapuk tárultak szét és zárultak össze. Sínpályákon kocsik gördültek, megálltak, homok szitált beléjük, a kocsi elindult, fékezett, oldalra billenve kiürült, továbbgurult, körbe-körbe, újabb menetre készen több egymást keresztező sínen. Manipulátorok karmai nyíltak szét hirtelen, majd összecsukódtak, továbbítottak, asztalokra helyeztek, befogtak, szédületes fordulatszámokat kapcsoltak, fúrók központoztak, szalagfűrészek fűrészeltek, forgács tekeredett fénylő spirálissá, présszerszámok zuhantak alattuk elfutó lemezcsíkokra, kalapácsok dörrentek, megint manipulátorok nyúltak közbe, továbbítottak, helyretettek, megmarkoltak, odább toltak...
   A műveleteknek csak elenyésző része hasonlított valamelyest vegyiművek, gépműhelyek, erőművek ismert munkafolyamataira, de nyilvánvaló volt, hogy ezeknek sincs értelmes céljuk. Lemezeket például bonyolult munkamenettel kisajtoltak, meghajlítottak, összehegesztettek, leköszörültek, befestettek, hogy aztán a következő állomásokon szétszedjék, szétvágják, felizzítsák, és porrá őröljék őket. Másutt valami port kevertek, ülepítették, feloldották, megszűrték, cseppfolyósították, elektrolizálták, desztillálták, adagolták és csomagolták. A kocsik visszavitték a csomagokat a kiindulási pontra, ott drótkefék kaparták le a burkot, darabjait sűrített levegő sodorta sötét gödrökbe, a csomagból kibomlott téglákat hatalmas mozsárban porrá törték, és ismét bedobták a kémiai folyamatba. Merő véletlen volt csupán, és az üvegfalaknak köszönhető, hogy a megmunkálás minden fázisát követni lehetett: René volt az egyetlen, aki a folyamatokat kritikus szemmel tudta követni. A legfontosabb mozzanatok általában rejtetten zajlottak le a rezgő és dübörgő szerkezetek mélyén, amelyeknek rendeltetését sejteni sem lehetett. A szemük előtt játszódó folyamatok zöme is érthetetlen volt: lemezek dőltek el váratlanul, rugalmas huzalok tekeredtek különleges figurákká, gömbök fúvódtak fel, kúszó elektromos kisülések fonódtak mintázattá a falakon, fonalak táncoltak, mintha szövőszéken vetődnének, sodronycsíkok futottak görgőkőn.
   A négy ember többször is akadályba ütközött. Ahogy az egyik sarkon befordultak, háromkerekű, fogókarokkal és fecskendőkkel felszerelt targoncák és játékszer nagyságú helikopterre emlékeztető repülőszerkezetek nyüzsgését pillantották meg. Hangyaszorgalommal építettek egy hatalmas falat. Művük már körülbelül tizenöt méter magas volt, és keresztbevágta az utcát. A munkarobotoknak azonban ez nem volt elég, jobbról-balról lebontották az épületeket, hogy helyet teremtsenek a falnak.
   Egy másik utcában mintha egy vegyigyár bolondult volna meg. Öt nagy nyílásból zöldessárga, nyúlós massza bugyogott elő, és már csupán egyetlen keskeny sávot hagyott szabadon az "utca" szemkőzte oldalán. Lihegve rohantak a szűk ösvényen, amely szemlátomást keskenyedett.
   - Odanézzetek! - kiáltotta René. A jobb oldali üvegfalon át látták, hogy a bugyborékoló folyadék odabent a helyiséget is betöltötte, és már három méter magasan állt.
   - A falak kihajlanak! - kiáltotta Al. - Rohanjatok, ahogy csak birtok!
   Panaszos nyögés töltötte be a levegőt, aztán gyors egymásutánban néhányszor reccsent valami.
   - Repednek a falak!
   René nem bírta elszakítani tekintetét az üvegfelületről. Már nem volt átlátszó, repedések pókhálója szőtte át. A vonalkák egyre szaporodtak, bár növekedésüket szemmel nem lehetett követni; a fal lisztesen fehérnek látszott. Mint ellenállhatatlan kényszer hatására végül is megváltást hozó, de egyszersmind halálos lélegzetvételre domborult. Gumilabdaként fújódott fel, hogy aztán millió parányi lapocskára robbanjon. A szilánkok néhány másodpercig még pikkelyszerűen borították azt a széles, hengeres tömeget, amely lassan hömpölygött az utcára, aztán a massza elnyelt mindent.
   A négy ember lélekszakadva rohant, szorosan a bal oldali fal mentén, úgy futottak, mint még soha életükben, de ez sem volt elég. Szemük a szomszédos utcára meredt, ahová igyekeztek, a nyúlós masszára, amely falként torlódott fel előttük. A közéjük szorult keskeny négyszög, amely még szabad volt, egyre kisebb lett.
   - Állj - üvöltötte Al, és hiábavaló igyekezetében, hogy megálljon, jó néhány métert csúszott. Míg az épület baloldali frontja mindenütt összefüggően sima és áthatolhatatlan volt, itt egy rácsos állványzat bontotta a falat. Lábuk már elnehezült, kétségbeesetten kaptak hát az állvány nyújtotta lehetőség után, négyen azonban nem fértek el rajta egyszerre. Tolakodtak, ellökték egymást, lecsúsztak, érezték, hogy lábuk a folyékony, egyre emelkedő masszába merül, megfeszítették könyöküket, ragacsos szálakat, fonalakat húztak maguk után... Don ért fel elsőnek egy keskeny peremre... Al félmagasságban állt az állványon... lenyújtotta a kezét, hogy Katjának segítsen... látta a lány szürke, lárvaszerű arcát... René még lent küzdött a ragadós masszával, amely folyékony gumiként húzta lefelé... vad mozdulatokkal próbált szabadulni, közben, meglökte Katját...
   A lány éleset sikoltott. Al látta, hogy arca elvillan előtte. Csúnya cuppanás hallatszott, amint Katja hanyatt zuhant a nyúlós pépbe. Karját Al felé nyújtotta, tehetetlenül, lassan, de döbbenetes egyenletességgel süllyedt egyre mélyebbre.
   Al visszamászott, René is észrevette, mi történt - hasztalan kapkodott Katja keze után -, sőt még Don is elhagyta biztos helyét, hogy segítsen. Al messze kihajolt, René belátta, hogy egyedül mit sem tehet, inkább Al gallérját ragadta meg... Katja egyre süllyedt... karjával vadul csapkodott, hozzáért a hólyagos felszínhez - jobb karja máris mintha belefagyott volna. A lány eddig halkan nyöszörgött, most azonban már egyetlen hangot sem adott. Mintha utolsó erejének is végére ért volna, bal karja is lehullt a massza lágyan hullámzó felszínére. Al ezt látva, előredőlt, amennyire csak René vasmarka engedte, és sikerült elkapnia a lány ujjahegyét. Minden erejét megfeszítve húzta, húzta... Kat teste kissé kiemelkedett a masszából... Al másik kezével is megragadta a lányt... Rögtön látta: a legnehezebbjén túl vannak. Minden erejét meg kellett feszítenie, de most már semmi sem ragadhatta el tőle Katját...
   Amit azonban végül egyesült erővel felcibáltak az állványra, formátlan, kerek csomó volt, kanálra tapadt zöldessárga mézre emlékeztetett. Katja olyan volt benne, mint egy begubózott rovarálca. Csupán az arca, bal karja és mellkasa volt szabadon. Bár orrához nem jutott a massza, és így lélegzetvételét mi sem gátolta, nem lélegzett. Nem is moccant. Félig nyitott szeme merev, élettelen volt. Al és Don lefektették a párkányra, alakja körül ovális, zöldessárga tócsa képződött. Magukon is mindenütt ott érezték a ragacsos vacakot - minden lépésnél úgy kellett a talpukat feltépniük.
   Don Katjára meredt.
   - A fene egye meg - mondta. - Csak ez hiányzott! Feladta.
   A párkány az egész épületen körbehúzódott. Hármasban igyekeztek minél távolabb kerülni a besűrűsödött, ragacsos massza kellemetlen közelségétől. Kat testét otthagyták, most már csak egy darab bonyolult szerkezetű, de értelmét vesztett anyag volt.
   A szemközti oldalon még szabad volt az út. Találtak egy állványzatot, amely ugyanúgy ráépült a falra, mint az, amelyiken felmásztak. Ezen a másodikon visszajutottak a talajra.
   Dübörgő gépezete között, füstfelhők gombái és leülepedő portömegek alatt, az utcákon végigcsattanó kisülésektől űzve, beomló állványzatoktól és eldőlő póznáktól fenyegetve közeledtek a központhoz. Viszolyogva rohantak el a porcelánfehér, körte formájú testek mellett, melyekből most fehéren izzó levegősugarak törtek függőlegesen felfelé.
   Aztán beértek a "domb" folyosóiba, és a gépek lármája bizonytalan zúgássá olvadt össze. A félhomály olyan volt, mint valami kriptában, odakint minden távolinak és mellékesnek tetszett. Azt tették, amit elhatároztak, Jakékat keresték, de már nem a helyzet teremtette szükségszerűség, hanem csupán valamiféle kötelességtudat vezette őket.
   Anélkül, hogy tudták volna, mióta tévelyegnek már a folyosókban, egyszercsak felfedezték ellenfeleiket. Irodára emlékeztető helyiségben álltak, fenn, a domb legmagasabb pontja alatt. Úgy tetszett, hogy ez a helyiség ugyanolyan vezérlőterem, mint a mélyebben fekvő rendszer. Itt azonban minden nehézség nélkül fel lehetett mérni az előidézett károkat. A körben futó üvegablakokon át az egész Város látható volt. És amikor Jak vagy Heiko egy-egy kart megrántottak, vagy megnyomtak egy gombot, akkor odalent összeomlott egy épület, lángok csaptak fel, lövedékek vágódtak ki, gépek robbantak fel, vagy valami más ehhez hasonló dolog történt. Jak és Heiko izgalmas játéknak tekintették: fordíts el egy kapcsolót, és jön a meglepetés!
   - Hé - kiáltotta Al az ajtóból -, tisztára vandálok vagytok!
   A két férfi megfordult. Heiko feléjük intett.
   - Hát itt vagytok! Láttuk, ahogy errefelé meneteltetek. Hová tettétek a játékpisztolyokat?
   - Miért romboljátok össze az egész Várost? - kérdezte Al. - Mi értelme van ennek?
   - Az égvilágon semmi - nevetett Jak. - De őrülten mulatságos! Nézd csak! - Elfordított egy kapcsolót, lent kitárult egy kapu, rakéta suhant ki rajta, éles töréssel felvágott az ég felé!
   - Ne olyan sietve - kiáltotta Heiko. Jak mellé lépett, és egy másik kapcsolóhoz nyúlt, melyet aztán ugyanúgy, mint Jak a sajátját, sportrepülőgép-botkormányként mozgatott ide-oda. Lent egy második rakéta süvöltött elő az ezüstös csillogásból és füsttengerből, és az első után száguldott. Az előbbi éles fordulóval tért ki, a másik is megfordult, ismét rárepült... Jak rakétáját még egy fordulóra kényszerítette, aztán rázuhant az "ellenfélre". Izzó roncsok rajzó felhője hullott a földre.
   - Na, ehhez mit szóltok? - kérdezte Jak. - Gyertek közelebb, próbáljátok ki ti is!
   Donnak mintha tetszett volna az ötlet, de uralkodott magán, és megkérdezte:
   - Mennyire jutottatok? Elértétek a célt? Jak felült az egyik vezérlőasztalra.
   - Majdnem ott vagyunk - felelte. - Csupán egy apróság hiányzik még.
   Don bizonytalanul bámult egyikről a másikra.
   - Jak - mondta aztán. - Te már két embert vesztettél. Kisebbségben vagytok. Van egy javaslatom: vegyél át a csapatodba! Nálad szeretném folytatni. Hogy úgy mondjam, René helyett cserébe.
   Jól hallották, ahogyan Jak az orrán át mély lélegzetet vett.
   - Ejha, ez aztán egyenes beszéd! - Rövid ideig gondolkozott. - De amit mondasz, nem butaság. Felőlem lehet. Don visszanyert valamit magabiztosságából. Alhoz és
   Renéhez fordult: - Hallottátok? A legjobb lesz, ha eltűntök innen! Ti túlságosan puhák vagytok. Nyavalygásaitokkal minden akciómat elrontottátok.
   Al tetőtől talpig végigmérte Dont, aztán megvetően hátat fordított neki.
   - Na, ezzel jól bevásároltatok! - mondta Jaknak. - Sok örömetek legyen benne. - Halkan néhány szót váltottak Renével. - Figyelj ide, Jak! - folytatta aztán. - René meg én feladjuk, átengedjük neked a győzelmet. Egyetlen feltételt szabunk: mindent el kell mondanod, amit eddig felfedeztél.
   Jak meglepődve húzta fel a szemöldökét.
   - Ha tehát mi megállapítjuk, milyenek voltak, és a képet kiállítjuk a múzeumban, akkor rólunk lesz elnevezve az egész?
   - Igen - erősítette meg Al. - Bennünket a dolognak ez a része nem érdekel.
   Jak leugrott az asztalról, és kezet rázott Allal.
   - Hát akkor megállapodtunk. Most pedig mesélj! - követelte Al.
   - Gyere velem - mondta Jak.
   Visszamentek a folyosókba, több hatalmas kupolás termen át, ezek a "lépcsőházak" voltak a lefelé kanyargó rámpákkal. Ahol csak lehetett, mindenütt lefelé fordultak. Közben Jak beszélt.
   - Sok mondanivalóm nincs - vélte. - Az első táborunk odaát van nyugaton, a hegy lejtőjén. Hiszen ebben állapodtunk meg. Aztán elindultunk, először megnéztük a modern, aztán a régi épületeket, és végül megérkeztünk a falhoz. Végigmentünk a fal mentén, amíg a hídra bukkantunk. Az volt az első csalódás, magatok is láttátok, mi a helyzet a híddal. Aztán megtaláltuk a fegyvertermet. Az én ötletem volt, hogy egy kicsit elsózzuk nektek a levest, hiszen várható volt, hogy ti is odajöttök. Nagyon meglepődtetek?
   - Kibírtuk - morogta Don, akit a kérdés kellemetlenül érintett.
   Jakot most már szórakoztatta a beszámoló.
   - Aztán háromnapi előnyünk volt veletek szemben, de beletelt egy kis időbe, amíg rájöttünk a víztükör trükkjére. Akkor aztán egy kőtélen lemásztunk. Ott voltunk tehát a központban... de nem volt tovább. Az automaták rögtön valamiféle vizsgálóberendezésbe dugtak bennünket, de aztán ismét szabadon engedtek, és nyugodtan körülnézhettünk. A gyárak murisak, de a lakosoknak nyomát sem láttuk. Bennetek is felötlött az a gondolat, hogy valamilyen katasztrófa elől rejtőztek el és aztán kihaltak?
   Kérdően nézett körül, de nem kapott választ. Donnak erről nem volt véleménye, Al pedig túlságosan is mohón várta, hogy Jaktól valami újat halljon, semhogy fejtegetéseit fáradságos és feltehetően eredménytelen magyarázatokkal megszakítsa.
   - Természetes, hogy ez a domb látszott a legérdekesebbnek. És úgy látszik, igazunk volt. Ez a Város irányítóközpontja. De nemcsak erről van szó: találtunk még valamit, és ezt fogom mindjárt megmutatni nektek.
   A folyosók nem változtak, de a helyiségek, amelyekhez vezettek, s amelyeket összekötöttek, kissé másképpen voltak berendezve, mint a felsőbb emeleteken. Míg ott szinte az egyhangúságig mindenütt ugyanazok a berendezések sorakoztak, itt a legkülönbözőbb felszerelések leírhatatlan gazdagságát találták. Némelyik helyiség egyszerű vezérlőfülkének látszott, mások inkább bonyolult fizikai, kémiai és biológiai kísérletekre alkalmas laboratóriumokra emlékeztettek. Voltak helyiségek, amelyeket archívumoknak néztek a számtalan könyvvel, lemezekkel, szalagokkal teli polcokkal, és más hasonló, dokumentációs rendeltetésű felszereléssel.
   Alt mindez lenyűgözte, Jak azonban ügyet sem vetve rá, vezette őket egyre mélyebbre. Végül nagy kiterjedésű, alacsony csarnokba értek; mennyezetét szabályosan elrendezett oszlopok tartották. A csarnok üres volt. Úgy tetszett, hogy ezzel a csarnokkal mintegy lezárul a folyosórendszer, mert sehol sem láttak olyasmit, amivel az emberek - vagy a bolygó feltehetően emberhez hasonló lakói a különféle helyiségeket elválasztják egymástól vagy összekötik őket. Sem ajtók, sem kapuk, sem ablaknyílások, sem folyosótorkolatok nem voltak. A padlózaton azonban volt valami feltűnő, bár ez is csak egyetlen helyen: egy körülbelül húsz méter átmérőjű, tálszerű bemélyedés és ezen a körön belül még más azonos alakú, egymást körülvevő, de excentrikus elrendezésű mélyedések, a bezárt gyűrű mindig egy kevéssel mélyebben volt a zárógyűrűnél. Ha az ember pontosabban megnézte, akkor észre lehetett venni, hogy a kör alakú formák tulajdonképpen lépcsőzetesek, mintha mindent apró, kockaszerű építőkövekből raktak volna össze.
   Jak a bemélyedés szélére lépett, és így szólt: - Hát ez az. Mit szóltok hozzá?
   Ellentétben a többi padló- és falbevonattal, amelynek szürke anyaga a domb egész belsejét borította, itt a padlózat és a hatalmas, süllyesztett tál fémhól volt, valamilyen tükröző felületű, de szokatlanul sötét, majdnem fekete fémből.
   - Mintha rejtőznék alatta valami - mondta René. Körbekopogtatta az anyagot, lehasalt, és rászorította a fülét. - Így semmit nem állapíthatunk meg róla.
   - Ki kellene nyitni - szólalt meg Don. - Éspedig hogyan? - kérdezte Heiko.
   Al a legkülső gyűrűre fektette kezét. Hűvös és meglepően sima tapintású volt. Úgy tetszett neki, mintha a tenyerén keresztül a mélyhól eleven mozgásokat és áramlásokat érzékelne, de rögtön meg is szidta magát ezért a képtelen ötletért. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy szíve a torkában ne dobogjon. Különös érzés kapta szárnyára, és egy belső hang azt suttogta: valamelyik kapcsolóteremben bizonyára van lehetőség a kapu kinyitására. Rá kell jönnünk, hogyan működnek ezek a szerkezetek, meg kell...
   Don nyers hangja szakította félbe a gondolatait:
   - Van egy ötletem. - Várt egy percig, hogy szavainak kellő hatása legyen. - Felrobbantjuk ezt a fedelet!
   - Mivel? - kérdezte Jak érdeklődve. Don rákacsintott.
   - Hogy mivel? Hát ez a kérdés. De én tudom a választ. Ebben a Városban rakéták vannak, akkor pedig robbanólövedékeknek is lenniük kell, bombáknak, valószínűleg atombombáknak. Megkeressük őket, és feltörjük a zárat.
   - Ez a legértelmetlenebb dolog, amit életemben hallottam - kiáltotta Al ingerülten, és Donhoz közeledett. Egy kezet érzett a vállán. Jak vigyorgott rá.
   - Én egyáltalán nem tartom ostobaságnak. Sőt, nagyon is jó ötlet! Felrobbantjuk ezt a fazekat itt. Miért is ne? Jókedvűen biccentett. - Nektek nem kell segédkeznetek fordult Alhoz és Renéhez. - Szórakozzatok a kapcsolókkal. Csak bennünket ne zavarjatok. Mi kutatóútra indulunk!
   Jak, Don és Heiko hamarosan eltűntek a legközelebbi, csigavonalban felfelé vezető rámpán.
   Al és René szótlanul bámultak utánuk.
  
  
    
     A következő fejezet