9.
  
   Egy újabb éjszaka várakozásteljes álmai után arra ébredtek, hogy Don lármásan feltápászkodik, és kimászik a sátorból.
   - Gondolod, hogy megnyerheted a tervünknek? - kérdezte René halkan.
   Al nyújtózkodott.
   - Nehéz lesz, de megpróbálom.
   - Mit susmorogtok ott? - mormolta Katja félálomban.
   - Mennyi az idő?
   - Itt az ideje, hogy felkelj - felelte Al, és René mögött ó is elhagyta a sátrat.
   Valamivel később megint lent, a hágcsó alján gyülekeztek.
   - Megvannak még a fegyvereitek? - kérdezte Don.
   - Még egyszer próbálkozni akarsz a lövöldözéssel? kérdezte René.
   - Világos! Gondolod, hogy ilyen könnyen feladom? Egyet már kiiktattunk közülük. Már csak ketten vannak. Persze, óvatosaknak kell lennünk. Összetörjük az összes szemet a környéken, és kihasználjuk az időt, amíg az automaták nem látják, mit csinálunk. Kinek van ellenvetése?
   René titokban megbökte Alt.
   - A terv jó - mondta. - De mi tegnap ismét átgondoltuk a dolgot. Van egy másik tervünk. Mondd el neki, Al! Al elmesélte elképzelését. Don egy ideig homlokát ráncolva hallgatta. Aztán egyszer csak félbeszakította a magyarázatot azzal, hogy tüntetőleg befogta a fülét.
   - Hogy nektek milyen fura ötleteitek támadnak, amint az ember magatokra hagy benneteket! - mondta mérgesen. - Műszaki kiselőadást akartok tartani? Beszédelmélettel és filozófiával akartok vacakolni? Jegyezzétek már meg magatoknak, hogy az ember úgy ér a legbiztosabban célba, ha egyenesen nekiindul! Kell nekem valami, hát elveszem magamnak! Erről van szó.
   - És mit értél el eddig ezzel a módszerrel? - kérdezte René.
   Don tanáros rábeszélő tónusra váltott át. Meg akarta győzni társait.
   - Nézzétek, én nem mondom, hogy a ti elképzeléseitekkel semmire se mennénk. De hát rettenetesen soká tartana. Közben a másik csoport célhoz ér, és nekünk marad a bánat.
   - De hát Don - mondta Al elkeseredve -, lásd be már végre, hogy itt más eszközökre van szükség. Nézd meg ezt a vacakot! - Kihúzta Don övéből a pisztolyt, és társa orra alá dugta. - Ezzel a játékszerrel akarsz gépek ellen védekezni, olyan értelem ellen, amelyet fel sem tudsz fogni, és amelyik ezt az egészet létrehozta!? - A fegyvert Don lába elé, a műanyag talajra ejtette, megragadta Don vállát, és megperdítette. - Nézd meg hát magadnak jól ezt a hatalmas gyárat! De még valamit elárulok neked: ez itt még mind semmi. Ez itt még nagyon is egyszerű. Igaz, más, mint a mieink, másképpen épült fel, másképpen rendezték be, mégis ijesztő módon hasonlít a mi rendszereinkre. Ugyanazon a fejlődési fokon áll, mint a mi technikánk. De értsd meg, ezeknél itt ez réges-régen a múlt! Ezek már sokkal messzebbre jutottak. Valahol tehát van valami, ami később jött - ami magasabb szintű! Valahol lennie kell! És ez sokkal bonyolultabb és hatalmasabb, mintsem el bírnád képzelni. A te szándékaid és terveid pedig egyszerűen nevetségesek!
   Don még sosem látta Alt ilyen izgatottnak. Kissé megzavarodott, hallotta, amint a szavak rázúdulnak, de értelméig nem jutottak el.
   - De Jak - dadogta. - Jakék...
   ...ugyanúgy csődöt mondanak, mint mi! Összevissza csavargatják a kapcsolókat a központban, micsoda hülyeség! Még elrontják az utolsó lehetőségeinket is.
   Hirtelen elhallgatott. Viharzó szóáradata közben nem ügyelt a környezetre, most azonban valami feltűnt neki
   Don arcán... értetlenség, megdöbbenés, rettenet tükröződött rajta. Don tekintete egy távolabbi pontra irányult, valamire, amit Al e pillanatban nem látott, amelyről azonban, anélkül hogy látta volna, azonnal tudta, hogy valami lélegzetelállító. Megfordult a fal felé.
   De nem volt fal. Nem volt ott az ósdi épületekből álló gyűrő sem, és nem volt ott az elefántcsont színű villák övezete, nem voltak mezők, sem sziklák, dombok és tavak, sem a hegyek láncolata, sem horizont. Egy korongon álltak, és ez a korong megszűnt előttük. Az égbolt messze leért az eltűnt látóhatár alá, kéken sugárzott, a legkisebb felhőcske, a legkeskenyebb páracsík sem látszott rajta.
   Egy pillanatig dermedten álltak, aztán visszahőköltek. - Csak optikai csalódás lehet - kiáltotta Al, de a többiekkel együtt ő is hátralépett, annyira erős volt az égbolt betöltötte szakadék hatása.
   - Egyszer már átéltünk ilyesmit - nyögte Don. - Gondoljatok csak a hídra!
   - Hát menjetek - támadt rájuk René -, próbáljátok ki, hogy körös-körül minden megszűnt-e, vagy a valóságban folytatódik!
   Dühösen ordítoztak egymásra, ezzel kísérelték meg elnyomni magukban a rémületet, de sikertelenül. Don egy lépést tett előre, a kék üresség felé, de olyan fojtogató szédülés fogta el, hogy összegörnyedt, és karját széttárva hátrált vissza a többiekhez.
   - Úristen - szólalt meg Al -, csak nem hagyjuk, hogy néhány irányított fényhullám ennyire kikészítsen bennünket!
   - De hátha igaz - zokogta Katja. Alhoz szaladt, és arcát a férfi vállába, a kulcscsont feletti kis mélyedésbe fúrta.
   - Meg kell győződnünk róla - kiáltott fel René. - Adjatok valami kemény tárgyat! - Mivel senki sem mozdult; kirántotta a tőrt Katja ruhájából.
   - Légy szíves, Al, fogd a lábam! Előremászom. Segítsetek már!
   Al félretolta Katját, és René mellé lépett. Don, mint az alvajáró, tétován megfordult.
   René körülbelül tíz méterre megközelítette a "szakadékot", és ott hasra feküdt. Al René mögé ereszkedett, barátja lábszárát a bokája felett. Így csúsztak előre, deciméterről deciméterre. René kinyújtotta a karját, és a tőr nyelével ütögette a talajt. Csigalassúsággal közeledtek a letöréshez... a tőr nyele változatlanul kőkemény talajon koppant...
   Katja hirtelen felsikoltott, ekkor megtorpantak és körülnéztek. És aztán meghallották a szirénahangra emlékeztető vijjogást, és meglátták a zsíros fekete füstoszlopokat, amelyek az épülettömeg belsejéből nőttek ki, a magasba gomolyogtak, hogy aztán úgy érjenek véget, mintha elvágták volna őket. Most tüzes folt, hatalmas, izzó csepp tűnt fel, valahol hátul, a tetők mögött, egyre gyorsabban emelkedett, s végül eltűnt fent a levegőben. Újabb füstoszlop nyomult elő. Az egész olyan volt, mintha a korong, amelyen a gyárak álltak, a füstoszlopok zsinórzatán csüngene a szabad ég alatt.
   - Tovább - sziszegte René fogcsikorgatva, és továbbmászott. Al szorosan mögötte maradt.
   René megint mozdulatlanná merevedett. - Látod? - kérdezte.
   Al felemelte a fejét, és barátja fölött előretekintett. - A perem mozog - mondta.
   A korong széle oszcillált. Húsz centiméterrel megnőtt, aztán húsz centiméter lemállott belőle, állandó hullámzásban.
   - Íme, a bizonyíték, hogy megint csak optikai csalódásról van szó! - kiáltotta Al.
   René tovább kúszott.
   - Gyerünk! - kiáltotta, és türelmetlenül rángatta lábát, amelyet Al szorosan markolt.
   A perem lüktetése most nyugtalanabbá vált, nagyobb kitérésekkel mozgott, egyszer csak feléjük szaladt, elsiklott alattuk...
   A korong mögöttük feküdt. Papírvékony volt. Előttük, mellettük és alattuk csak az égbolt kéklett. Ott lebegtek ebben az égboltban, illetve nem lebegtek - feküdtek. Szilárd talaj volt alattuk, amelyen tovább koppantak René ütései. Al elengedte René lábát. Keze megérintette, megtapogatta, érzékelte a láthatatlan talajt. És ha százszor optikai csalódás volt is - a látás és a tapintás érzékelése közti ellentmondás borzalmas volt. Be kellett hunyni a szemüket, hogy meg ne zavarodjanak.
   Hallották, ahogy mögöttük Don és Katja a nevüket kiáltják.
   Anélkül, hogy szemüket ki merték volna nyitni, mászni kezdtek a hangok irányába, egyre hangosabban, kapkodva, szinte száguldva... Felállhattak volna, mehettek volna kétlábon is, de akkor megszűnt volna közvetlenül érzékelhető kapcsolatuk az egyetlen dologgal, ami megóvta értelmüket a bomlástól - a szilárd talajjal.
   A hangok egyszerre más színezetet kaptak. Kezek ragadták meg, rázták, rángatták őket, de ők még nem merték megkockáztatni, hogy kinyissák a szemüket.
   - Vége van, hallod? Vége!
   Al puha, nedves arcocskát érzett az arcához simulni, és csak most pillantott fel, hogy aztán gyorsan megint lehunyja szemét. Katja térdelt előtte, és csókolgatta. Zokogott. A szakadék eltűnt. A fal ismét a helyén állt, ott voltak a viharvert épületek, az időtől megfeketedett, patinás tetők, oromzatok, cirádák, ereszcsatornák.
   Semmi sem emlékeztetett a rémlátomásra.
   Mégis - valami megmaradt belőle: a fekete füst a gépezetek fölött. Már nem oszlopokban emelkedett, tépetten örvénylett, rongyokká szakadozva húzódott dél felé.
  
  
    
     A következő fejezet