7.
  
   Nem hoztak magukkal létrát, ezért vissza kellett térniük a kilátóteraszra. Ez ugyan némi késedelmet okozott, volt azonban előnye is: onnan ugyanis már ismerték az utat, azonkívül így fenntartották a lehetőségét, hogy bármikor visszavonulhassanak ideiglenes táborukba. Vidáman szaladtak le a létrán, most már gyakorlott mozdulatokkal, mit sem törődve a különös optikai szemfényvesztéssel.
   Régies fegyvereikkel furcsán hatottak az ultramodern építmények és gépek között. Tulajdonképpen tisztára őrület - gondolta Al; annyira ellustultunk volna, hogy már semmit sem vagyunk képesek komolyan venni? Valóban nem létezik számunkra más, csupán a szórakozás? Bármiről, ami egyetlen lépéssel előrevinne bennünket, önként mondunk le, nehogy szórakozásunk legcsekélyebb csorbításával kelljen fizetni érte?
   Hallgatólagos megegyezéssel kikerülték az anyagátalakító üzemet, bár ezzel némi időt vesztettek, s jobbra egy utcába tértek, amelyet csak Don látott eddig, és ő is csak csillagfényben.
   - Valahol itt jöttem ki - mondta, és nyílások sorára mutatott, melyek alatt félgömb alakú mélyedések látszottak - mintegy készen arra, hogy a lehulló tárgyakat felfogják. Közvetlenül mellettük mentek el. René kíváncsian lehajolt, és nem bírta leplezni elképedését. Tenyerén biliárdgolyó nagyságú valami feküdt, felülete sima volt, de nem gömb alakú, hanem két oldalán enyhén belapult.
   - A kavics! - kiáltott fel Al. - A kavicsom, amelyet tegnap bedobtam a vályúkba.
   René kezében forgatta a kódarabot, nyomkodta, szagolgatta.
   - Stimmel, Al, ez a kavics. De kénből! Megfoghatatlan!
   A kis, sima fogású tárgy kézről kézre járt.
   - Hát ezek tudtak egyet-mást - mondta Don elismerően. - De most gyertek! Ne vesztegessük az időt! Már elmúlt dél.
   Minél tovább jutottak, annál sűrűbben követték egymást az épületek, annál inkább sűrűsödtek az oszlopok; antennák és tornyok. Egyre szűkültek az úgynevezett utak. Az épület most már gigászi áramátalakítóra emlékeztetett, azokból az időkből, amikor még a villamos áram volt az energiaszállítás fő eszköze. Jóllehet a merevítősoroknak, a huzalrácsoknak, a keretszerkezeteknek, az összes különféle bizarr fém-, üveg- és műanyag alkotmánynak minden bizonnyal egészen más volt a rendeltetése, mint az egykori transzformátoroknak, szigetelőknek és vezetékeknek, és jóllehet Don, Al, Katja és René elismerték, hogy a gépek készséges kiszolgálói az embereknek, mégis kissé vonakodva mozogtak köztük - mintha minden pillanatban romboló kitörésre számítanának - és kínosan vigyáztak, hogy az úton maradjanak.
   Már nem voltak messze a dombtól.
   - Valóban domb - mondta Don. - Az utak felfelé tartanak.
   - Ettől még nem kell dombnak lennie - válaszolta Al. - Ugyanúgy lehet valamilyen óriás épület is. Az utak az épület tetejére is vezethetnek, de hát ezek valószínűleg nem is utak.
   - Hát mik lennének? - morogta Don.
   - Szabad térségek építésre, javítások elvégzésére. René elgondolkozva ingatta a fejét.
   - Ha ez épület, akkor különleges egy épület lehet. Kifelé teljesen zárt, a teteje átlátszatlan.
   Oda érkeztek, ahol az általuk utakként használt szabad sávok emelkedni kezdtek. Mivel semmilyen más lehetőség nem mutatkozott a továbbjutásra, elindultak felfelé az enyhe emelkedőn. Még itt is szerkezetek, gépek, automaták - vagy bármik voltak - álltak jobbra is, balra is. De nem lehetett nem észrevenni, hogy most más típusok voltak túlsúlyban - nem olyan tömör, nagy testek -, vázak vékony rudakból, kifeszített hálók, magasba törő oszlopok, amelyeket magasan fent az ég színébe olvadó szürke fonalmintázat kötött össze.
   - Gyanúsak nekem ezek az antennák - mormolta René. Don meghallotta a megjegyzést.
   - Ez alátámasztaná azt a feltételezésünket, hogy itt valamiféle erőmű van.
   - Ha igen, akkor csak alattunk lehet.
   - Itt egy ajtó - kiáltott fel Katja, aki eddig némán lépkedett Don mellett.
   Haboztak. - Gondolod, hogy Jak odabenn van? - fordult Al Donhoz.
   - Feltételezhető - felelte Don.
   - Tanácsos vajon besétálni? - kérdezte René. - Nem lehet emögött valami csapda?
   Don levette övéről a pisztolyt.
   - Van fegyverünk. Elő a pisztolyokkal!
   Most már habozás nélkül lépett be a kerek nyíláson, amelyet Kat ajtónak nevezett. A folyosó, amelybe jutottak, szintén kör keresztmetszetű volt, átmérője körülbelül három méter. A tetején egy süllyesztett sávból tompa fény áradt. Alig néhány méter után kisebbfajta teremmé szélesülő kereszteződéshez jutottak.
   - Itt is vannak szemek - zsörtölődött René, és a falból kidudorodó félgömb alakú üveglencsére mutatott.
   - Kapcsolótermek - kiáltott fel Al félhangosan. A jobb felé vezető folyosószakaszba kémlelt, amely hatalmas csarnokká bővült, óriási ellipszoid formájú buborékra emlékeztetve. A padlón, jobban mondva a határoló felületek legmélyebb, csaknem vízszintes síkján kapcsolótáblatömbök sorakoztak, gombok, karok, skálák ezreivel.
   - A központi irányítóberendezés - suttogta René, s hangjában mintha áhítat csendült volna. - A Város szíve. Don már az asztalok között állt, előre figyelt, hogy a lehető leggyorsabban felfedezze Jakot és két társát. René a kapcsolók mellé beégetett írásjeleket bámulta, s eközben a szokatlan, ívelt padlón majdnem orra bukott. Al figyelme megoszlott a környezet és a berendezés között. Kat azzal próbálta elterelni figyelmét a kellemetlen helyzetről hogy pikáns illatkombinációkat képzelt el magának.
   Így tettek meg jókora távolságot anélkül, hogy Jakék nyomára bukkantak volna. Csarnokokon mentek át, némelyek - a kapcsolóberendezésektől eltekintve - teljesen üresek voltak, másokban ernyőszerű tárgyakat, huzallal átszőtt kereteket, és más ilyesmit láttak, vagy a falra erősítve, vagy a fal síkjába besüllyesztve. Végtelen folyosókon gyalogoltak végig, hatalmas dómszerű termekbe értek, melyekből kanyargós rámpák vezettek a következő emeletekre.
   René végül is nyomra akadt: az egyik teremben nem volt a helyén egy fedőlemez, láthatóvá váltak az elektromos kapcsolások, amelyeket rengeteg ismeretlen elemük ellenére is felismertek.
   - Itt kell lenniük a közelben - suttogta Don. Feszült figyelemmel lopakodott keresztül a termen... le a csatlakozó folyosószakaszba... átjutott azon is... egészen a következő csarnok bejáratáig... És ott álltak... A hosszú Jak vajszínű kezeslábasában, fehér csizmában és fehér sapkában, Tonio karcsún, középmagasan, haja koromfekete, tetőtől talpig kékben, végül Heiko szőke kefefrizurájával, szürke nadrágban, rövid fekete kabátkában. Tökéletes zavartalansággal viselkedtek, hangosan beszélgettek, de a terem olyan erősen visszhangzott, hogy érteni semmit sem lehetett abból, amit mondtak.
   - Ezt a levest elsózzuk nekik - suttogta Don. - Al, René, háromig számolok, aztán egyszerre lövünk. Utána mindjárt fussatok át a csarnokon a. másik kijárathoz, olyan gyorsan, hogy ne legyen idejük felocsúdni, ha nem találjuk el őket. Katja, hallottad?
   - Igen, persze!
   Hangtalanul előbbre óvakodtak, hogy semmi se akadályozza a célzást.
   - Tehát figyelem: egy, kettő, három!
   Lövések csattantak, füstfelhő gomolygott, repeszek sivítottak... Al és René előrerohantak.
   Amikor a füst eloszlott, egy testet láttak a földön, több darabra tépve, részei természetellenesen kifacsarodva.
   - A többiek a kapcsolóasztalok mögé bújtak! - kiáltott át Don Alnak és Renének. - Rögtön töltsetek újra, és úgy tüzeljetek, hogy egy pisztoly mindig lövésre kész legyen. Egyszerűen a falra célzunk!
   Megint meghúzta a ravaszt, a másik oldalról is elcsattant egy lövés.
   Don magánkívül volt örömében.
   - Erre bezzeg nem gondoltál, Jak, öregfiú! - kiáltotta. - Most mit szólsz?
   Várt néhány másodpercet, aztán odaszólt Katnak:
   - Nem árulják el a búvóhelyüket. - A többieknek pedig átkiáltott: - Vigyázzatok, Al és én egyszerűen lemegyünk. Kat és René fedeznek bennünket. Világos?
   Hirtelen halk zümmögés hallatszott mögöttük, könnyű fuvallat libbent elő az alagútból... korong alakú valami tűnt elő, felül tompán csillogott, alul nyílások, ernyők és különféle szerkezetek látszottak rajta. Kampókban végződő kar nyúlt ki belőle, két lágy tapintású, de szilárd kengyel zárult össze Don derekán... Don egy pillanatig még kapálózott, aztán máris puha párnákon feküdt. A következő szempillantásban Katja is ott ült mellette. Könnyed siklás, egy ugrás... megállás. Máris belebbent René, megint finom, alig érezhető rándulás... Al is megérkezett...
   Egy lebegőjármű belsejében találták magukat. Még éppen látták, ahogy Jak és Heiko feltápászkodtak az egyik asztal mögött... aztán a sebességtől elmosódottan suhant a folyosó - a fénycsík enyhén kanyargott... aztán nappali világosság, napfény, kék ég következett... elsuhanó tárgyak, fém, műanyag, üveg...
   Gyorsan lebegtek tova, anélkül hogy bármit tehettek volna a kényszerű utazás ellen, sem lassítani, sem megállni nem tudtak. Egészen a városfalig repültek, addig a pontig, ahol létrájuk függött. Ott szétnyílt a tolóajtó. Kiszálltak. Az ajtó összezárult, a csónak megindult, tovalebegett - villogó fényes pont a város géperdejében.
   Még nem fogták fel, mi történt. Csak álltak, és bámultak a jármű után.
  
  
    
     A következő fejezet