6.
  
   Ők hárman azonban nem a csillagokat figyelték. Fáradtak és letörtek voltak, és ha úgy vélték is, hogy Don megérdemelte sorsát, mégis különös módon bizonytalanná váltak társuk nélkül, aki mindig azonnal cselekedett, és a többieket is magával ragadta. Mindenekelőtt azonban még az iszonyú erők hatása alatt álltak, amelyek elemekbe, kondenzátorokba, huzalokba, csövekbe, tartályokba rejtve szenderegtek, és csupán egy mellékes apróság kellett hozzá, hogy mechanikusan teljesítsék feladataikat, függetlenül attól, hogy a feladatoknak van-e még értelmük vagy sem.
   Bár ez az éjszaka ugyanolyan világos volt, mint a többi, mégsem volt könnye megtalálni a visszafelé vezető utat. Fél órára volt szükségük, amíg a falhoz érkeztek. Tíz perccel később már gumimatracaikon feküdtek a sátorban. Hálózsákjukat a fejükre húzták, hogy se lássanak, se halljanak - az öntudat évmilliós fejlődésének, a természettől való elfordulásnak, egy mesterséges külvilághoz való alkalmazkodásnak egyre tökéletesedő termékei, akikben azonban mégis ott él az állati ösztön, hogy elrejtőzzenek.
   - Al!
   Katja suttogott, nehogy felébressze Renét, aki álmában nyugtalanul forgolódott.
   - Mi van, Kat?
   - Már két ízben kérdeztem tőled valamit. Al sóhajtott.
   - Tudom.
   - Ennyire keveset jelentek neked?
   - De hát Katja, értsd meg... ez itt...
   - Al, nem kellene többet erőlködnünk, bosszankodnunk, kínlódnunk...
   Al megpróbált közbevágni.
   - Kérlek, Kat, hallgass rám...
   Katja nem zavartatta magát, beszélt tovább.
   - Talán még átregisztráltathatom magamat. Lehet, hogy engedélyezik, hogy egy pár legyünk... és akkor... Nem akarod?
   - Dehogynem, Katja, persze...
   - Hát akkor hagyd ezt az egész ostoba bolygót, az unalmas gépeivel, ezt az egész unalmas Várost...
   Már hangosan beszélt, és Al csitította: - Pszt! - René szuszogva fordult egyet.
   - Al, én eddig is csak miattad maradtam. Nem tudod, milyen szörnyi nekem itt minden. Képzeld el, milyen csodás lehetne! Együtt játszanánk a távirányítású dobozzal, járkálnánk a plasztikus termekben, élveznénk a színdallamokat és a sztereózenét! Nos, feladjuk közösen?
   - De hát várd már meg, amíg véget ér! Kat, ha meg tudnád érteni!
   - Feladod a kedvemért? Se nem később, se nem majd... most rögtön?!
   Al hallgatott.
   - Feladod? - sürgette Kat. - Nem - felelte Al. - De...
   - Felesleges többet mondanod. Ennyi nekem elég - jelentette ki Katja élesen. Hálózsákjával a sátor legtávolabbi sarkába gurult, és hangját sem lehetett hallani többé.
   Másnap reggel hirtelen riadtak fel álmukból. Valaki felrántotta a sátorlapot, fény öntötte el a sátor belsejét, és egy hang berikkantott:
   - Hé, álomszuszékok! Ki az ágyból! Kifelé!
   Katja kicsusszant a burkából, átszökdécselt Al és René hálózsákba göngyölt testén, és Don nyakába ugrott.
   - Halló, Kat! Na, ehhez mit szólsz? Al, René, hétalvók!
   Al álomittasan ült fel. - Honnan kerültél elő?
   - Ki veletek, mindkettőtökkel! - kiáltotta Don harsány jókedvvel. - Kutyabajom sem történt!
   Al kibújt a hálózsákból, és körülményesen kimászott a sátorból. Barátságosan oldalba vágta Dont. Ebben a pillanatban minden veszekedésről megfeledkezett.
   - Mesélj hát!
   René is csatlakozott hozzájuk.
   - Amikor a szállítószalagon át akartam szaladni kezdte Don -, megjelent az óriási gereblye, és besöpört egy folyosófélébe. Az egész nemigen különbözött a tegnap délelőtti vizsgálattól, hasonló állomások voltak, ahol besugároztak, lefröcsköltek, rám fújtak és még más dolgokat műveltek velem. Aztán elejtett. Puhára estem, valami rugalmas szövevénybe. Lassan csúsztam lefelé egy spirálison, a szövevény engedett, s máris a szabadban ültem. Ez minden!
   - És mit...
   René nem folytatta, de úgyis mindenki tudta, mit akart kérdezni, és mit igyekezett Don túláradó hangos közlékenységével leplezni: azt, hogy mit csinált eddig? Élesen ellenkezett a szabályokkal, hogy valaki egy közös vállalkozás közben eltűnjön, méghozzá egész éjszakára. Nem véletlen, hogy Don ilyen kipihent és jókedvű. De emlékeztek, velük is előfordult már néhányszor, hogy nem egészen szabályosan viselkedtek. És mentség is volt: ez az élmény kétségkívül túlnőtt a szokott kereteken. Don borzalmas sikolya még mindegyiküknek visszhangzott a fülében - és hallgattak.
   - Nem is szóltok semmit? - szólt rájuk Don szemrehányóan. - Pedig az egész szinte hihetetlen! Ti hogy magyarázzátok?
   - Vannak dolgok, amelyek nem is olyan titokzatosak mondta René. - Valószínűleg egy atomhasító berendezésről van szó, valamiféle anyagátalakítóról. Egészen leegyszerűsítve a következőképpen dolgozik: az elején beledugják az anyagot, és a végén kijön, de a kívánt formában.
   - Rém praktikus - mondta Don.
   - A voltaképpeni átalakulás az atommáglyában megy végbe - ez a berendezésnek az a része, amelynek a nyílása olyan kéken fénylik. A Cserenkov-sugárzás teszi! A sugárzás akkor indul meg, ha nagy sebességű elektronokkal, vagy más, töltéssel rendelkező részecskékkel bombázunk bizonyos anyagokat - mint ahogyan ez például maghasadáskor is előfordul. Mindaz, ami ez előtt történik, csupán az anyag analízise és rendszerezése...
   - Hát nem mondtam? - vetette közbe Don.
   - Az analízis eredményét aztán arra használják, hogy a különféle sugárzásokat - alfarészecskéket, lassú neutronokat, gammasugárzást és így tovább - megfelelően adagolják. A máglyában játszódnak le végül is azok a magreakciók, amelyek a tényleges átalakuláshoz szükségesek.
   - Hát akkor miért nem változtam át arannyá? - kérdezte Don.
   - Valószínűleg van valahol egy biztonsági berendezés - vélte René.
   - Így kell lennie - erősítette meg Al. - Hiszen az ilyen szuperszerkezeteket nálunk a Földön is úgy konstruálják, hogy ne tehessenek kárt senkiben.
   - Pompás - mondta Don -, akkor hát nem is kell különösebben ügyelnünk rájuk, és teljesen Jakra összpontosíthatunk. Van egy elképzelésem. Figyeljetek ide!
   Rövid mondatokban, sietősen magyarázta el tervét barátainak.
   Valamivel később a városfal mellett bandukoltak, ugyanazon az úton, amelyen néhány nappal előbb. Különös, ellentmondó érzés volt, a várépítményt látni bal kéz felől, színesen, plasztikusan, szinte kézzelfogható közelségben, és egyszersmind tudni azt, hogy mindez csak szemfényvesztés. De ettől eltekintve is - a középkornak ez a közvetlen összecsapása egy utópisztikusan ható technikai civilizációval önmagában is elég különös volt, és megerősítette a valószerűtlenség érzését.
   Ez alkalommal akadálytalanul érkeztek meg arra a térre, amelyről a kapun keresztül a felvonóhídra lehetett jutni, átmentek a magas boltív alatt, és ahhoz az ajtóhoz értek, amelyik jobboldalt hátul az épületbe vezetett. René vezette őket, mert ő már járt itt. Felmentek egy lépcsőn, közben több ajtót elhagytak. Sietve lépkedtek a kopott, töredezett, körbefutó lépcsőfokokon. Megint egy ódon, faragásokkal díszített ajtóhoz jutottak. Az ajtó nyitva volt, és René megállt. Célhoz értek. A helyiség fegyverterem volt, a közepén páncélzatok álltak, a falakon számos kínzóeszköz, és sokféle, ismerős és ismeretlen fegyver függött.
   Al visszatért a lépcsőhöz, és még egy emelettel feljebb ment. Egy nyíláson, amelyből sugárban hullott a por és a homok, áterőszakolta magát a lapos tetőre. A tetőteret mellmagasságban mindkét oldalon mellvéd szegélyezte, a mellvédre szabályos közökben négyzetes tömböket építettek, nyilvánvalóan azért, hogy az oldalról érkező lövedékek ellen védjenek. Néhány, kerekes, kartácsszóró ágyú közvetlenül a mellvéd mellett állt. A vastag porrétegben húzódó friss nyomok elárulták, hogy csak nemrég tolhatták oda őket - Jak lövöldözött velük. Innen fentről élvezet lehetett célozni. Minden irányban messzire nyílt kilátás, a rozsdavörös és jádezöld tető- és esőcsatorna-tengeren túl, a városfalra, a vizesárokra, a hídra - a hídra, amily egyetlen lendülettel ívelte át a vizesárkot, és a túloldalon magas boltívben végződött.
   Al visszament a fegyverterembe. Néhány fehér folt a falon arról árulkodott, hogy ott hosszú idő óta fegyverek lógtak - Jak és társai vették le őket, és Don is már egy szablyát tartott a kezében.
   - Keressetek magatoknak valami megfelelőt! - unszolta őket.
   - Vigyázzatok, nehogy törött legyen! - René ebben is óvatos volta
   Don fiókokban kotorászott lőszer után. Diadalmasan halászott elő egy golyóval teli dobozt és egy puskaporos zacskót.
   - René, meg tudod mondani, hogy működik ez? René figyelmesen megnézte a zsákmányt.
   - Úgy látszik, hogy különböző századokból származó fegyverek - mondta. - Úgy vélem, ez a legmodernebb. - Egy szerkezetre mutatott, amely pisztolyra emlékeztetett; de jóval nagyobb volt. - Itt a muníció is hozzá. - Barátai körülállták, és figyelmesen követték kezének minden mozdulatát. René hüvelyknyi hengeres töltényt dugott egy nyílásba, majd a nyílást lapkával lezárta. Aztán az ablakhoz lépett.
   - Vigyázat! Most kipróbálom!
   A fegyveren ott, ahol a szokványos pisztolyokon a závár van, egy dugattyút talált. René kidugta a fegyvert az ablakon, és megmozdította a mutatóujját.
   Valami dörrent, aztán újra dörrent. Renét füstfelhő burkolta. De még mielőtt a füst elnyelt volna mindent, mindannyian látták: lent az udvaron kör alakú lyuk támadt, kövek repültek szanaszét, fehér füstfelhő gomolygott.
   - Robbanótöltet - mondta René elismerően.
   - Nagyszerű - mondta Don. - Vegyetek magatokhoz mindannyian egy-egy ilyen izét. És elegendő Tószert is. Talán a többi holmiból is hasznosíthatunk valamit.
   Egy ideig még próbálgatták a fegyvereket. Végül is mindegyik azzal szerelte fel magát, ami a legjobban tetszett. Dont az ügyes, robbanótöltetes kézi lőfegyverek bűvölték el, amelyeket egyszerűen pisztolyoknak neveztek. Övet kötött fel egy pisztollyal, és magához vett még egy csillag alakú buzogányt is. Al is zsebrevágott egy pisztolyt, René kettőt. Katjának ezek a fegyverek túl nehezek voltak - végül is egy finom művű, aranyberakásos tőrt kötött kabátkája egyik hurokmintájára.
   - Must már készen állunk - kiáltotta Don. - És most visszaadjuk Jaknak a kölcsönt!
  
  
    
     A következő fejezet