5.
  
   Egyetlen hang nélkül haladtak tovább, az út előttük többször is elágazott. Mindig azt az irányt választották, amerre a leggyorsabban juthattak át a túloldalra.
   Don, aki legelöl haladt, egyszer csak felemelte a karját. - Állj! Csend!
   Visszatuszkolta a többieket.
   - Micsoda ostoba dolog! Számíthattunk volna rá: Jak és társai. Nem szabad, hogy meglássanak.
   - Meghallották a lármát - állapította meg Al. Don óvatosan kikémlelt az épület sarkánál. - Ott áll Jak és Heiko. És itt van Tonio is!
   - Közelednek hozzánk? - kérdezte Kat.
   - Tanakodnak - suttogta Don. Visszafordult. - Nekünk jó ez az alkalom, de nem szabad, hogy ók meglássanak. Mi figyeljük őket, és utánuk lopakodunk.
   Don megint kikukucskált. - Vigyázat, jönnek! El kell bújnunk!
   René felfelé mutatott. - Legjobb lesz ott fent.
   A felfelé vezető fokokat nyilvánvalóan nem lépcsőnek szánták, de kölcsönösen segítve egymást felmásztak rajtuk. Négyszögletes nyílásokkal átlyuggatott vízszintes platóra jutottak, négyszer négyméteres lehetett. Halványan egy lefolyó rácsára emlékeztetett. Itt nem lehetett alulról meglátni őket.
   - Lefeküdni - vezényelt halkan Don. Lehasaltak a kemény platóra.
   - Jaj, de kényelmetlen - nyöszörögte Katja.
   René megpróbált bepillantani az egyik lyukba, de belül koromsötét volt.
   - Remélhetőleg nem valami gázvezeték - mormolta. - Úgysincs már üzemben! - sziszegte Don.
   Lent lépések hangzottak. A második csoport közvetlenül alattuk lehetett. Már a hangokat is hallhatták.
   - ...biztos, hogy innen hallottuk! - De hát mi a csoda lehetett?
   - Talán Don kószál errefelé. - Látsz valami nyomot...?
   A hangok elhalkultak. Csak néhány szófoszlány hatolt még fel hozzájuk.
   - ...Mindent gondosan átkutatni!
   Don megint lekémlelt. Figyelmeztetően integetett. - Nem tehetünk mást, egyelőre itt kell maradnunk. - Nem kellene...? - Al elharapta a szót is.
   - Mit? - kérdezte Don az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül.
   - Beszélni velük. - Mit akarsz?
   - Jól hallottad: szerintem beszélni kellene velük!
   - Megőrültél? Teljesen elment az eszed? - Don magánkívül volt.
   Katja tenyerébe támasztotta állát, és félig mulatva, félig unatkozva nézte őket. Al egyelőre hagyta Dont, hadd beszéljen. Beszélt is még jó darabig.
   - Ha összefogunk - próbálta Al meggyőzni -, többre mehetünk...
   - Mire mehetünk? Hogy leszünk akkor mi az elsők? Összefogni! Micsoda lehetetlen ötlet!
   - Don, hát még most sem érted? Itt most sokkal többről van szó, mint arról, hogy ki lesz az első. A rejtély, amelyet megoldhatnánk. Olyan problémákat tisztázhatnánk, amelyek az egész emberiséget érintik. Itt nekünk...
   - Hallgass, Al, nagyon kérlek! - mondta Don rendkívül határozottan. Al a másik kettő arcát figyelte. René elgondolkozva szaglászta a nyílásokat. Katja kiszámított lassúsággal a hátára fordult, tarkóját összekulcsolt tenyerében nyugtatta, és bele-belepislogott a felülről áradó fénybe. Már nem a nappal mélykékje nézett le rájuk, a késé délután tintafoltokat mázolt az égre, és feketén keretezte a szivárvány színeit.
   - Késő van - jegyezte meg a lány.
   - Késő? - ismételte Al. - Talán már... Valóban.
   - De most aztán legyen vége - förmedt rá Don. - Csinálod velünk tovább vagy nem? Mert akkor nem kell ittmaradnod. Na, mi lesz?
   - Jól van, na - felelte Al, és olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.
   - Na, akkor - mondta Don elégedetten. Megint előrekúszott a plató szélére, és lenézett. - Odaát vannak. Tanácskoznak.
   - Nekem ez itt nagyon kemény. Le akarok menni mondta Katja, és felegyenesedett. Don azonban odaugrott hozzá, és visszarántotta.
   - A szentségit, maradsz nyugton! Olyan pofont kapsz...
   - Al, segíts!
   - Engedd el, Don - mondta Al fenyegetően.
   Don tajtékozva fordult szembe vele. Al azonban ugyanolyan dühös volt.
   - Engedd el! - parancsolta újra.
   - Mi közöd hozzá? - vágta oda Don.
   - Tégy már valamit, Al! - könyörgött Katja. Igyekezett kirángatni magát Don kemény markából. - Ugyan, hagyd már az egészet, Al! Add fel! Mi ketten...
   Don befogta a lány száját. Al fektében elkapta Don karját, és magához rántotta. Don elengedte Katot, és Al felé sújtott, egyszer, kétszer, anélkül hogy felemelkedett volna... Al elkapta a feléje vágó öklöt, és megcsavarta... hirtelen szétrebbentek. René dobta magát közéjük.
   - Befejezni! Csönd! Csend legyen! - Feszülten hallgatózott... Léptek hallatszottak... majd hangok...
   ...itt valahol...
   ...nem tévedhettem...
   A léptek eltávolodtak. A hangok érthetetlenné váltak.
   - Ezzel az átkozott veszekedéssel - pattogott René még mindig elrontotok! Hát miért törjük magunkat?
   Don és Al valamennyire megnyugodtak, csak néha-néha váltottak gyűlölködő pillantásokat. Egy darabig vártak, hallgatóztak. A léptek többször hangosabbá váltak, majd ismét elhalkultak.
   Beesteledett, leszállt az éj. Hirtelen sötétedett, mint mindig a ragyogó napsütéses napok után. A visszfények kihunytak. A gépek elvesztették csillogásukat, éleik meglágyultak, szögleteik lekerekedtek.
   - Lemászunk! - rendelkezett Don. - A sarkukban kell maradnunk, különben meglógnak előlünk!
   Segítettek egymásnak lemászni, és hamarosan mindannyian épségben leértek. Egy távoli sarokból valami zaj hallatszott.
   - Ott hátul! - suttogta René. - Gyertek gyorsan! Lábujjhegyen osontak végig az úton, amely világosszürke szalagként kacskaringózott az alvó gépszörnyek között.
   Katja nemigen nézett a Iába elé, egyszer csak megbotlott, és az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy függőlegesen álló, spirális fémalkotmányban. A lökés végigszaladt a rugalmas anyagon, visszaverődött, olyan hang csendült, mintha hárfa húrja pattant volna el, a visszhang újra meg újra szárnyára kapta, s a hang egyre halkult, mégis felverte a csarnok csendjét.
   Hangok, zörejek, léptek koppanása fémfelületen... Lyon vadul nézett körül.
   - Ide!
   Leugrott az útról egy széles platóra, amely valami hajlott fémfelületből nyúlt ki, végigkúszott a felületen, a félhomályban csak sejteni lehetett az alakját...
   A léptek gyorsan közeledtek.
   Al is leugrott Don után - a távolság mindössze méternyi volt -, és kinyújtotta a kezét, hogy Katjának és Renének segítsen. Dont követve ók is áttornászták magukat a púpos fémfelületen...
   Fent három árnyék állt meg...
   Don messze előttük volt, rohantak, hogy ne veszítsék szem elől. Éppen valamilyen akadályon lendült át... És akkor - egy gereblye söpört végig az úton, Don étesen felkiáltott...
   Most már zengett a levegő, szinte énekelt, metszően, szünet nélkül, egyenletesen...
   Mint a villám, vakító kék fény haladt végig a felületeken, az éleken, beleakadt a szegletekbe és a csúcsokba, ott függött a huzalsorokban... tizenkét fehéreskék gömbvillám lüktetett azonos ütemben...
   Az ébredés, a mozgás úgy terjedt, mintha szellő fuvallata hordozná. A dugattyúk dörgése, a szárnykerekek zúgása, a láncok csikorgása, a felfelé szálló szikraözön tűzijátékának ropogása túlharsogta Don sikolyait.
   A kék világosságtól halványan állt a három mozdulatlan alak fent az úton, a fényfoltokból és a visszahúzódó árnyakból szőtt háttér előtt.
   - Atombomlás - nyögte René.
   A szállítószalag mellett futott, amelyre előzőleg Don rálépett, látta, hogyan tűnik el Don egy fekete nyílásban. René továbbrohant felfelé, látta, hogyan kerül Don ismét elő - egy lapát egész sereg szűrőn nyomta végig, míg aztán az utolsó szűrő nagy szemein át legurult a vályúk egyikébe, amelyeket elsőnek pillantottak meg itt. Bukfencezve, hiába kapkodva valami után, amiben megkapaszkodhatna, gurult lefelé a lejtőn, elnyelte egy nyílás. Valamivel odább egy másik nyílás kiköpte, végigcsúszott a rázószerkezeten, aztán következett a harangszerű háló, valamiféle huzalból készült lepkefogó föléje nyúlt, feldobta, majd afölött az árok fölött hajította ki, amelyben néhány órával előbb a kékes izzást látták...
   René már megállt. Arcát kezébe temette.
   Ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, véget is ért minden. Csend volt. Halálos csend.
   A fényözön után kis időbe telt, amíg a félhomály ismét rálehelhette a tárgyakra megnyugtató szürkeségét.
   Fent az úton léptek koppantak. Jak, Tonio és Heiko elvonultak, mit sem törődve a másik csoporttal.
   René megkereste Alt és Katját. Magukba roskadva álldogáltak a futószalag szélén. Ők is némán hagyták el a helyiséget. Az idegen csillagképek szikrázó fényénél vándoroltak a fal mögötti táborhelyükre.
  
  
    
     A következő fejezet