4.
  
   Egy felvevőlencse pillantott a cellába: a gépezet szeme.
   Jobboldalt a fal hanyatt zuhant, szakadék mélye ásított... a földön egy nyolclábú csúszómászó rángatózott... lengőszárnyas repülőgép süvített Al felé... fogak martak... torzképek vigyorogtak...
   Minek törődni vele? Ugyan minek?
   Al belemarkolt az egyik torzképbe, de keze keresztülhaladt rajta...
   A futószalag továbbhaladt... megállt... újabb cella... üres - kivéve egy vörös nyomógombot...
   Al bőre borzongani kezdett, a bizsergés erősödött, gyengült, ismét erősödött, egyre csak erősödött... kétségbeesve kémlelt körül... valami menekülési lehetőség?... Egy mentő szalmaszál?... Megtalálta a vörös gombot... megnyomta... Abban a szempillantásban megszűnt az elektromos hidegrázás...
   A padló továbbvitte... megint borzongani kezdett... a gombot kereste... megtalálta..., de nem volt szilárd foglalatban, hanem elmozdítható volt - labirintusszerűen a falba vésett vonalak zűrzavaros szövevényében. Az egyik lefelé kifutó horony végét vörös kör jelezte. A rezgés erősödött, csökkent, újra erősebb lett... Al máris nekiállt, hogy a vörös gombot eltolja - mindössze kétszer tévedt zsákutcába úgy, hogy meg kellett fordulnia... aztán már rá is talált. a helyes irányra az útvesztőn át, a megjelölt helyen lenyomhatta a gombot... az áramütések azonnal megszűntek.
   A szalag vitte tovább...
   Másféle feladatok... elektrosokkban reszkető végtagok... megfeszített gondolkodás, a legintenzívebb koncentráció. Al most már az egészet kihívásnak tekintette, alkalmassági vizsgálatnak. Mindent beleadott, és büszke volt a sikereire...
   ...
   - Ugyan, Al, hagyd az egészet! - Al, mi értelme van ennek?!
   ...
   - Ilyen gyorsan elfelejtettél?
   ...
   ... - Add fel, Al! Ha szeretsz, feladod!
   ...
   Al építőkockákat rakott össze egyetlen nagy kockává; egymásba illő darabokat keresett ki egy halomnyi fémlemez közül, fénytestecskék felizzására reagált, könnyebb és nehezebb számítási feladatokat oldott meg...
   A futószalag haladt, a fal szétnyílt... vakító napfény vágott a szemébe... kitámolygott a szabadba...
   Don, René és Katja már ott ültek, kissé kimerültnek látszottak, de egyébként nem volt semmi bajuk.
   - Na, túlélted? - kérdezte Don.
   - Hanem ez soká tartott! - mondta René. Al Katjára pillantott.
   A lány térdeit felhúzva ült a falnál, tekintete minden érdeklődés nélkül siklott el Al mellett. Ajkát megvetően lebiggyesztette, fütyörészett. Alnak némi időre volt szüksége, hogy összeszedje magát.
   - Hol vagyunk? - kérdezte aztán. René adta meg a felvilágosítást.
   - A ház hátsó végénél. - Mégis melyik részen? Ezt senki sem tudta.
   Al egy rácsos szerkezethez lépett, amely olyan volt, mint egy fúrótorony, és felmászott rá. A fizikai megerőltetés kiűzte belőle a bágyadtságot és az átélt rémület maradványait, olyan frissítően hatott, mint egy jó fürdő: Gyorsan haladt egyre feljebb, a tetők szintje fölé.
   Könnyű légáramlat suhant el mellette, kellemesen hűsített. Barátai már csak apró, jelentéktelen pontoknak látszottak. Al végigtekintett a környéken. A lebegd jármű a városközpont északi részébe szállította őket. A magasabb épületek között elég szabad hely akadt, s a réseken át Al felismerte a városfalat, amely mint egy tál pereme vette körül az általa bezárt sík területet. A fém- és üvegtetejű épületek úgy húzódtak meg a völgyben, mint egy szépen rendbe rakott építőjáték dobozában az alkatrészek. Az egyenletes síkság egyetlen helyen tört meg - Al úgy vélte, azon a helyen, ahol az óváros képe a dombot mutatta a várrommal a tetején: itt az épületek erősen kimagaslottak. Al nem tudta kivenni, hogy az épületek valóban valami dombon állnak-e, vagy egyszerűen magasabbra építették őket, mint a többi házat.
   Lemászott, és tájékoztatta barátait a látottakról.
   - Van egy ötletem - jelentkezett Don, amikor a legközelebbi teendőket beszélték meg. - Jak három nappal előttünk van. Próbáljuk megtalálni őt és embereit, aztán majd meglátjuk, mivel foglalkoznak. Ezzel megtakarítjuk magunknak a hosszadalmas keresgélést.
   - Jó ötlet - mondja Katja.
   Don Alhoz fordult. - Láttál valamit Jakékből? - Nem.
   - Nem tesz semmit - állapította meg Don. - A terület nem olyan nagy, hamar elkapjuk őket. Nekem a domb tűnik a legérdekesebbnek. Legjobb lesz, ha először is odamegyünk. Hanem óvatosak legyetek, Jak is gondolhat rá, hogy közben megint idecsöppentünk!
   - Gondolod, hogy szabadon mozoghatunk? - kérdezte René.
   - Miért ne? - kérdezte vissza Don. - Az automaták ellenőriztek bennünket, ezt mindannyian látjuk. És szabadon engedtek. Ártalmatlannak tartanak bennünket. Nem törődnek velünk többet.
   Al megint csak más véleményen volt.
   - Nem hiszem, hogy ezután nem törődnek velünk. Egy oszlopra mutatott, amely a legközelebbi nagyobb tér közepén állt. Mindenfelé sok hasonlót lehetett látni, vékony, karószerű póznák voltak, amelyek sötét, csillogó, meghatározhatatlan színű gömbökben végződtek. Egyikmásié mindössze néhány méterre nyúlt fel, de voltak olyanok is, amelyek magasan a tetők felett végződtek.
   - Lámpák? - kérdezte René.
   - Lehet, hogy azok is - felelte Al. - Szerintem azonban szemek.
   René bólintott.
   - Gömbobjektívek.
   - Szemek, amelyek szakadatlanul bámulnak bennünket - mondta Katja, de nem lehetett tudni, hogy kérdésnek vagy megállapításnak szánta-e. - Sok ezer szem, amely szakadatlanul figyel minket.
   - Ez csak feltételezés - szólt rá Don kelletlenül.
   - Az ilyen feltételezéseket ellenőriznünk kell! - mondta René. - Nem lehet egyszerűen elejteni őket!
   - Na, hát akkor ellenőrizzétek! - förmedt rá Don barátságtalanul.
   René hűvösen válaszolta: - Éppen azt akarom.
   Átsétált az oszlophoz, és levetette zakóját. A kabát két ujjából hurkot kötött, és a ruhadarabot a bal karjára akasztotta.
   - Na, most megmutatom neked, hogy nemcsak te tudsz mászni - szólt hátra hangosan Alnak, aki Donnal és Kutjával lassan követte ót.
   René, amilyen magasan csak bírta, átfogta az oszlopot, felhúzta lábát, szorosan átkulcsolta velük a sima műanyag rudat, kiegyenesedett, és ezzel a módszerrel meglepően gyorsan feljutott. Néhány húzódzkodás után feje már a gömb mellé került, és akaratlanul visszahökkent. Bár semmi sem mozdult, mégis úgy tűnt, mintha a gömbölyű üvegtest tekintete kifejezetten gonosz lenne. René ügyesen lekapta karjáról a kabátját, és ugyanazzal a gyors mozdulattal ráborította az üvegszemre. Kissé nyomott érzése támadt - gyorsan lecsúszott hát, és a többiekhez lépett, mintha köztük akarna elrejtőzni.
   Cselekedetük vitathatatlan ártalmatlansága ellenére nem érezték egészen jól magukat. Nyugtalanul tekingettek jobbra-balra.
   - Akkor ez játszadozás - morogta Don lenézően, az igazság azonban az volt, hogy önmagát igyekezett ezzel bátorítani.
   Aztán halkan zümmögve feltűnt valami a tetők felett, lebegve megállt a letakart gömb előtt. Fémmadár volt, akkora, mint egy keselyű. Kinyúlt egy fogó... a fémmadár feljebb emelkedett... lehúzta a kabátot a gömbről, újra elindult, René felé közeledett - a férfi ijedten hátrált... a kabát a földre hullott... a repülő test már isme a tetők felett suhant.
   - Nyugodtan felveheted - szólalt meg Al.
   René elfogódottan emelte fel a zakót. Csak néhány félresikerült kísérlet után talált bele az ujjába.
   - Hát akkor ezt most már tudjuk - mondta Don. - És akkor mi van? Gyertek, indulunk!
   Hamarosan megállapították, hogy itt sem létezik a szokásos értelemben vett utcahálózat. Az, amit ők utcának használtak, nyilván semmi más nem volt, mint az épületcsoportok közötti terek és szabad részek többé-kevésbé véletlen egymásutánja. Gyakran nem is lehetett megállapítani, hol végződnek a gépek, és hol kezdődik a kihasználatlan terület. A szabad tereken sok helyütt toronyszerű építményeket láttak, másutt viszont ezek egészen összetömörültek, úgyhogy a táj erdőhöz hasonlított. Ilyen helyeken az előbbrejutás inkább szlalomversenyhez volt hasonlítható, mintsem céltudatos előrehaladáshoz. Előfordult, hogy kifeszített hálók között bandukoltak, néha meg olyan terekre jutottak, ahol azok a körte formájú tárgyak, amelyekre már előbb felfigyeltek, sűrűn egymás mellett sorakoztak. Csak ritkán bukkantak zárt épületekre.
   Al minden igyekezetével azon volt, hogy tájékozódjék. Ez néhányszor csak úgy sikerült neki, hagy az égtájakat a nap állása és karórájának mutatói segítségével határozta meg. Igazság szerint iránytűre lett volna szükség. Ez ugyan csak mellékesen jutott eszébe, de mégis teljesen rendhagyó gondolatmenethez vezette -, hogy ugyanis milyen jó szolgálatot tennének itt most szerszámok, nemcsak az egyszerű, hétköznapi használati tárgyait, hanem igazi, a célnak megfelelő szerszámok, amelyekkel az ember, ha kell, döntően beavatkozhat a környezetébe! Még sohasem tudatosodott benne ennyire világosan a megengedett eszközök elégtelensége, még sohasem érezte ilyen határozottan, hogy ő függ a környező világtól, nem pedig az tőle. Az már abból is kiviláglott, hogy útja sokkal inkább a véletlentől, semmint a saját akaratától függött.
   A távirányítású golyójáték jutott eszébe: a golyó, amelyik a lejtőn gurul, vakon nekiütközik az akadályoknak, lyukak és kapuk kőzött tévelyeg, és végül, függetlenül attól; mi történt vele addig, a gyűjtőtartályban végzi.
   Megint akadály előtt álltak, óriási építmény volt, jobbra is, balra is annyira elnyúlt, hogy túl sok időt rabolt volna a megkerülése.
   - Olyan, mint egy gyár - jegyezte meg Don.
   Mint a legtöbb épület, ez is készségesen tárta fel belsejét. Csak néhány helyen határolták falak, de ezek is abból az átlátszó anyagból készültek, amit Al és társai az egyszerűség kedvéért üvegnek neveztek. A tető is átlátszó volt.
   René érdeklődve közeledett az egyik nyitott térséghez, és elindult valami útfélén, amely úgy látszott, a gyár belsejébe vezet.
   - Keresztülmehetnénk - javasolta, mert arra gondolt, hogy jó lenne legalább egy ilyen létesítményt megszemlélni.
   - Miért ne? - mondta Don, és ezzel mintegy megadta a jelet a belépésre.
   Úgy tetszett, hogy most valóban útról van szó, mert a sík sáv folyamatosan végighúzódott az elszórtan felépített részek között. Körülbelül egy méter széles volt, lépcsők nélkül, gyakran lejtett vagy emelkedett, de sohasem annyira, hogy a járást zavarta volna. A lejtőkre és az emelkedőkre a számottevő magasságkülönbségek miatt volt szükség. A gépek - ha egyáltalán gépekről lehetett szó elképesztően hatalmasak, gyakran több emelet magasak voltak.
   - Vajon mire valók? - kérdezte Don.
   Éppen egy korlát mellett haladtak. Mélyen lent lejtős vályúk egész sora vezetett kapuforma nyalásokhoz.
   - Valamiféle szállítóberendezés talán? - találgatta René. Lelkesedését nem tudta palástolni. Nagyszerű. Hát még ha üzemben is lehetne látni!
   - Hogy jutott eszedbe az anyagmozgatás? - kérdezte Don.
   - A vályúkban valaminek le kell csúsznia vagy folynia - magyarázta René -, ott fent mintha valamiféle osztályozó lenne, lent pedig valami történik a megmunkált dolgokkal. - Hevesen gesztikulált, tele ügybuzgalommal, hogy a többieknek, akiknek fogalmuk sem volt ezekről a műszaki dolgokról, érthetővé tegye a látványt. - Természetesen minden teljesen automatizáltan működik.
   - Hát ezt ki kell próbálni! - mondta Al, és mielőtt valaki is megakadályozhatta volna, ledobott az egyik vályúra egy kavicsot, amelyet a zsebében talált. Nem is lett volna, aki megakadályozza, hiszen Don amúgy sem volt túlzottan óvatos, René még sokkal nagyobb kockázatot is vállalt volna, hogy üzembe helyezhesse a gépezetet, Katja pedig oda sem figyelt.
   A kő lent fémes csengéssel ütődött valaminek, visszapattant, aztán visszaesett a vályúba, legurult rajta, és becsúszott a vályú alsó végén levő nyílásba...
   Egyszerre csak magas, éles hang csendült a levegőben, és egyre szólt, színét és erősségét nem változtatva... A négy barát dermedten állt és bámult... Tizenkét hatalmas csillogó gömb szállt fel szappanbuborékként tizenkét tölcsérből, gömbök, amelyeket villamos kisülések selymes szövevénye alkotott, emelkedtek, merültek, mint a szökőkút sugarai a szélben. Dugattyúk zakatoltak, kerekek indultak forgásnak ott, ahol a kavics eltűnt; valami tompán őrölt. A mozgás hullámként terjedt át a többi alkatrészre - kerekek kapcsolódtak, csuklók csattogtak, tengelyek forogtak, relék kattantak, szikrák pattogtak.
   Katja is felijedt az álmodozásból, és hirtelen felkiáltott: - Itt van! Itt!
   A kő ismét előkerült, egy rázócsatornán ugrándozott végig, aztán harang alakú, finom szemekből álló drótháló nyúlt ki fölé, mint egy kéz, felemelte, és beleejtette egy gödörbe, melyet onnan, ahol álltak, nem láthattak. Rohanni kezdtek az úton, majd megtorpantak. Lentről száraz, fojtó levegő csapta meg őket. Rövid, szaggatott sistergés hallatszott, a Cserenkov-sugárzás világoskék fénye valahol meghatározhatatlan mélységben izzott. Aztán egyszerre csend lett.
   - Atombomlás - suttogta René. - A hétszázát! Atombomlás!
  
  
    
     A következő fejezet