2.
  
   Al úgy támaszkodott a falnak, mintha a lehető legtovább akarná fenntartani a kapcsolatot a megszokott világgal. Don azon igyekezett, hogy az elé táruló látványban valami ismerőset, vagy legalábbis megmagyarázhatót fedezzen fel, ami segítségére lehetett volna abban, hogy lelki egyensúlyát visszanyerje. Katja valamiféle ülőhelyet keresett, de hiába - akik ezt a területet berendezték, nem számoltak ilyen emberi szükségletekkel. René a talpát súrolgatta valamilyen anyagon, aztán felállt, és türelmesen várakozott.
   - Hát ez most lényegesen más - jegyezte meg Don. Az óvárosból - vagy a tükörképéből - semmi sem maradt. - Rápillantott a létrára, az egyetlen dologra, ami összekötötte őket a külvilággal. A létra kinyúlva, simán lógott a falon, egyetlen görbülettel vagy lazulással sem árulkodva arról, hogy egy megmagyarázhatatlan módon optikailag aktivizált zónán vezet keresztül.
   - Nekem nem tetszik itt - zsörtölődött Kat. - Ez itt olyan... - kereste az ide illő kifejezést, de nem talált rá.
   - Kedélytelen - mondta Al enyhe gúnnyal. Katja megfeszítetten gondolkozott.
   - Másmilyen - mondta aztán. - Idegen.
   - Tovább kell mennünk - sürgette őket Don. - Tulajdonképpen hová? - kérdezte René.
   - Na, most figyeljetek ide! - Al hangosabban és magabiztosabban szólalt meg, mint egyébként. - Elhatároztuk, hogy még egyszer megpróbáljuk. Most itt vagyunk, ahol három nappal ezelőtt abbahagytuk. Ne higgyétek azonban, hogy a dolog olyan egyszerűen megy majd, mint eddig. Hogy csak úgy nekiindulunk, mint egy gondozott, védett parkban, és mindaz, amit keresünk, majd magától elénk sétál. Ne feledjétek, ez a dolog veszélyessé válhat... Lehetnek...
   - Szóval, úgy gondolod, hogy mégis élnek! - vágott közbe Katja, és feltűnés nélkül a létra felé húzódott.
   - Úgy vélem, hogy végigjárták az útjukat. A kellemetlen azonban: nem tudjuk, hogyan fejlődtek tovább azután, hogy az édes semmittevés korszaka a kis kertes házakban véget ért. Hiszen magunkról sem tudjuk, hogyan fogunk továbbfejlődni. Éppen ezért itt olyan dolgokra akadhatunk, amelyekkel még sohasem találkoztunk, olyan gépekre, amelyeknek a "viselkedését" nem láthatjuk előre...
   - Ugyan, hogy viselkedhetne egy gép? - kérdezte Don. - Az ember megnyom egy gombot, és a gép azt csinálja, amire beállították.
   - Hát azért lehet bonyolultabb is - jegyezte meg René. - Esetleg semmit sem kell megnyomni, a gép magától is elvégzi, amit kell...
   - ...amit beleprogramoztak - helyesbített Al. - De mi történik, ha saját maga alkotja meg a programját?
   A kérdés jó ideig a levegőben maradt. Katja el nem tudta képzelni, mi történne, de nem is érdekelte. Azon töprengett, hogy nem lenne-e jobb otthon lenni, az élményfilmekre gondolt, amelyek soha nem voltak olyan megerőltetők, mint ez a kirándulás, amelyekben soha nem beszéltek ennyit. A filmekben a hősök egyszemélyes rakétákkal harcoltak egymás ellen, ő pedig a győztes karjába omlott, a régi idők klasszikus bálványaival, Fred Astairerel és Frank Sinatrával táncolhatott, Kleopátra lehetett, uralkodott, elítélt és elcsábított, Caesar és Augustus hevertek a lábánál. Aztán a távirányítós játékszekrénykék jutottak eszébe, amelyek egyetlen pultról sem hiányoztak, a guruló, ugráló, lebegő golyók, találatok esetén csilingelések, és az éles csattanás, amikor a vesztes pontokon szétpukkantak. Gondolt a szín- és formatáncokra is, arra, milyen érzés a plasztikus szobákban lebegni, az íz- és szagorgonák ontotta keverékekre..., de furcsa módon képtelen volt lelkesedni értük. Hát tulajdonképpen eléggé unalmas is az egész, állapította meg végül, itt talán mégis történik valami. Álmosan hátradőlt, és behunyta a szemét.
   Mi történik, ha a gép maga programozza önmagát? Donnak élénk volt a fantáziája. Lelki szemei előtt a gépek duzzadni, sarjadzani kezdtek, elburjánzással fenyegettek, vezetékek ágaztak szét, oszlopok hajoltak, falak púposodtak ki, kerekek, T-tartók, dugattyúk, csövek, golyósláncok, tranzisztorok, termoelemek, mágnesek, rubidiumkristályok, relék, üvegszálas potenciométerek, poliésztergyanták, viszkózafonalak, kaucsuk, zselatin és töltőanyagok őrült zűrzavara kelt életre. Mint elfajzott növények fattyúhajtásai, fémkarmok tapogatóztak mindenfelé, egy önállósult kapcsoló rafinált kínzószerszámként sokkolta áldozatait, egy hólyagossá púposodott massza polipként nyúlt széjjel, ragacsos karjait előrebocsátva. Megőrült robotok vetették magukat védtelen, székükhöz kötözött emberekre, a békességhez szokott telepek lapos építményeiből, mint a gyűlölet és megsemmisítés gonosz éke, egész hadseregek törtek elő...
   Ezek az elképzelések Dont kellemetlenül felizgatták, undor és félelem fogta el, de egyben erősítették benne a védekezési készséget, a tiltakozáshoz szükséges energiát, a bosszút is...
   A rémkép eltűnt, Don elé megint az idegenszerű technika érthetetlen, de tagadhatatlan rendje szerint berendezett tér tárult. Megvető ajkbiggyesztéssel fordult ismét a többiekhez. Mi történik, ha a gép maga programozza önmagát?
   René különleges viszonyban volt a gépekkel. Úgy értette őket, ahogy mások egy zeneművet értenek. Sokat tudott róluk, a fogaskerekek egymásba kapcsolódásáról, a kapcsolódó elemek összjátékáról, az anyagban, a levegőben, a vákuumban rejtőző erőkről, és ahol tudása véget ért, ott kezdődött meggyőződéses hite az ezerféle mozgás és impulzus rendeltetésszerűségében, a hatásokban és ellenhatásokban, a folyamatokban, áramlásban, rezgésben, a működésben és eredményében. A gép, amely önmaga határozza meg saját célját, a működés legfőbb jelképe volt előtte, az önkénytől tökéletesen megtisztított értelemszerűség szimbóluma, l'art pour l'art a legmagasabb, tovább már nem fokozható formában. Ezek a szerkezetek itt előtte, ezek lennének...? Nem értett egyet Allal. Lehet, hogy figyelemre méltó értelem termékei, de akkor sem önmagukért való gépek. Ugyanis nem működtek, teljesen mozdulatlanok voltak, és nem érezte azt a különös fluidumot sem, amely az árammal telített vezetékekből, pulzáló elektronokból, váltakozó terekből árad...
   Gondolatmenete csalódottságba torkollott.
   - Egészen letörsz ezzel a dumával - mondta Don. Tulajdonképpen mit akarsz? Gondolod, hogy valami megtámad bennünket?
   Al válaszolni akart. Ránézett Donra, aztán Katjára, majd Renére. Láthatóan nem értették, miről is van szó. Hallgatott.
   - Márpedig ez a lényeg - mondta Don. - Gondolkozzunk reálisan! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egyszer elpusztuljunk. lak már bizonyosan itt van. Háromnapi előnye van. Ha még nem érte el a célt, szerencsénk van. Jak jelenti a legnagyobb veszélyt. Most pedig, Al, nyilatkozz végre! Mi ez az egész nagy varázslat?
   - Azt hiszem, az egész óváros a figurákkal és jelenetükkel együtt nem egyéb látványosságnál. Feltételezhetően a fal más pontjain is vannak kilátóteraszok, ahonnan hasonló mutatványok láthatók. A valóság pedig az, hogy itt a központban helyezték el a gépeket, amelyekkel mindezt létrehozzák, de a gépeknek egészen más feladataik is voltak: energiát termeltek a lakosságnak, gondoskodtak számukra ennivalóról, kényelmükről, szórakoztatásukról; mindez nemigen különbözhetett attól, ahogyan ezt nálunk napjainkban is teszik.
   - Még egyszer kérdem - mondta Don türelmetlenül -, hogyan válhatna ez a gépgyűjtemény ránk nézve veszélyessé?
   - Honnan tudjam? - kérdezte vissza Al kissé bosszúsan. - Én elmondtam neked, . amit tudok, a következtetéseket magadnak kell levonni.
   René előrelépett.
   - Ugyan milyen veszélyek fenyegetnének? A berendezés értelmes lényeknek készült, minél tökéletesebb, annál pontosabban elégíti ki a kívánságokat.
   - Hát én ezt egyáltalán nem tapasztalom - mondta Katja, és felállt. - Itt még egy nyavalyás pad sincs. Ha igazad volna, legalábbis egy taxinak kellett volna értünk jönnie. A locsogásotok az idegeimre megy. - Néhány lépésre eltávolodott a faltól, áthaladt egy vízszintes gyűrűn, amelyre leérkeztek, és egy széles útra lépett, amelyet rácsszerkezetek szegélyeztek.
   Átlépett egy határvonalat...
   - Ejha, nézzétek csak! - kiáltotta René.
   Palaszürke szerkezet siklott Kathoz, lyukacsos homloklemeze kevéssel a lány előtt megtorpant, aztán egy fél fordulattal az oldalát fordította Kat felé. A lemezek szétsiklottak, bele lehetett pillantani, üvegtetős alkotmány volt, belül leginkább egy csónakhoz hasonlított, falai mentén vastagon párnázott padok futottak. Valami lemezféle tolódott ki belőle, szétnyílt, és így áthidalta a talaj és a küszöb közti keskeny űrt.
   - Pompás! - kiáltotta Kat. - Éppen ilyesmire vágytam! - Egyetlen lépéssel benn termett a járgányban. - Gyertek hát!
   - Állj, óvatosan! - szólt rájuk Al, de Don csak nevetett, és ő is beszállt. Hogy René is habozás nélkül követte őket, Al is felballagott. Don előrement, ahol az üvegen át menetirányban ki lehetett látni. - Hol lehet a kormány? kérdezte.
   De nem volt kormányszerkezet. Egyáltalán semmi nem volt, ami a leghalványabban is emlékeztetett volna rá.
   - Hogyan kellene elindulni? - tette fel a kérdést Don.
   A rámpa besiklott, a tolóajtó bezárult. A járgány meg- mozdult.
   - Állj! - rikoltotta Don. - Hová megyünk? - Féket keresgélt, de nem volt fék. Akkor valami kilincset keresett, vagy egy fogantyút, vagy egy zárat. Csak sima falat, párnákat, üveget talált.
   - Attól tartok, hogy kelepcébe estünk - mondta Al.
  
    
     A következő fejezet