A második kísérlet

   1.
  
   - Hát itt volnánk - mondta Don.
   - Semmi se változott - állapította meg Katja.
   - Ugyan mi változott volna? - kérdezte Al.
   Reggel indultak táborhelyükről, és most, délben érték el a falat. René is velük volt. Ismét azon a helyen álltak, ahonnan a lépcsök vezettek a kilátóteraszhoz.
   - Gondolod, hogy innen sikerül? - kérdezte René.
   - Innen éppúgy, mint bárhonnan - felelte Al. - Nem hiszem, hogy bármiféle akadálya lenne.
   Katja csak bámult.
   - De hát gondolj a hídra!
   - Sokat gondolkoztam rajta - mondta Al. - A híd félbemarad. Ez tény. De egyszerűen azért, mert belül semmi keresnivalója egy ilyen régi hídnak.
   - Nem értem - morgott Don.
   - Tegyünk egy kísérletet - javasolta Al. - Gyertek velem!
   Felsétált a lépcsőkön, hóna alatt egy batyuval, melyet a táborból hozott magával. A legfelső lépcsőfok előtt bevárta barátait, közben beható szemle alá vette a kőkorlátot. Végül elégedetten bólintott. Rámutatott egy pontra a mellvéd jobb oldalán: parányi szürke gomb csillogott a kövön. Al most a bal oldalon keresgélt: ugyanabban a magasságban talált egy másik, éppen olyan gombot.
   - Na, most figyeljetek! - szólt rájuk.
   Nekitámaszkodott a korlátnak, és lenézett. Ez alkalommal a megvilágítás kissé más volt, mint akkor este: a napsugarak majdnem függőlegesen tűztek - a háztetők vakítóan fénylettek, az utcák és udvarok mélye azonban annál sötétebb árnyékba borult -, a besugárzás szöge miatt a felső szintek útját állták a fénysugaraknak, amelyek fennakadtak a tetők szélein, az ereszeken, a csipkés szélű cirádákon, a madárfészekre emlékeztető kiugrókon és kis erkélyeken, a sokféle díszítő elemen és formán, amelyek minden látható ok nélkül elborítottak minden szabad falfelületet. Megtörték a kontúrok tiszta vonalait, és az épületcsoport impozáns képét kedvesebbé tették.
   Az udvar, ahol a furcsa párbaj lejátszódott, sötét szakadékként feküdt előttük. Ugyanúgy, mint akkor, különös hangulat uralkodott el rajtuk, a levegő bizonytalan zörejekkel telt meg, zúgott, visszhangzott, fütyült, dobogás és csörömpölés, tompa kiáltások hallatszottak, a szél dörömbölés és kiáltozás foszlányait sodorta feléjük...
   Aztán ismét feltűntek a fekete figurák, kezükben a bágyadt lidércekként sziporkázó fáklyákkal, majd a két lovas...
   Minden ugyanúgy zajlott le, ahogyan egyszer már átélték, az ostorpárbaj, a fehér lovag győzelme, néma köszöntése, a leplekbe burkolt alakok elvonulása...
   Aztán minden csöndes lett és elhagyatott, élőlénynek nyoma sem volt, egyetlen fuvallat sem mozdult... Renének, aki először látta mindezt, némi időre volt szüksége, amíg összeszedte magát. Katja suttogva mondta: - Ezt egyszerűen nem értem. - Don felkiáltott: - Minden ugyanúgy volt, mint először! Egyetlen mozdulat sem tért el! Al, mi ez? Valami színjáték?
   - Olyasmi - mondta Al. - Valami filmféle. Tökéletes illúzió, technikai eszközökkel. A közönség megjelenik, egy szeléncella észleli - a két nyomógombra mutatott a mellvéden -, továbbadják a jelet, és kezdődik az előadás.
   - Hogy jöttél rá? - kérdezte Don.
   - Egy emlék révén. Egy régi televízió-feljegyzésben láttam hasonló dolgot. Mozgó bábukat egy óraszerkezettel kapcsoltak össze. Pontosan délben a bábuk egy sínen kikerültek a szabadba, és ott eljártak egy táncot - sajátságos élettelen bábmozdulatokkal. Aztán ismét eltűntek. Itt az illúzió, persze, sokkal tökéletesebb. De azért... pontosan abban a pillanatban kezdett működni, amikor a kilátóra léptünk! Akkor jutott eszembe a bábjáték - és megvolt a megoldás.
   - És miért nem szóltál róla? - kérdezte Don gyanakodva.
   - Nem tudtam volna bizonyítani.
   Megint lepillantottak a katlanba, arra, ahol a domb emelkedett, tetején a várrommal.
   - Mi valódi belőle? - kérdezte René.
   - Semmi - felelte Al. - Alighanem semmi. - Barátai fejcsóválva bámultak rá. Erre a zsebébe nyúlt, és néhány kavicsot vett elő. - Most figyeljetek!
   Nagy ívben lehajított egy követ. A kő szépen végigrepült a parabolapályán... aztán eltűnt a víztükör alatt. Renének úgy tűnt, mintha valami nem volna rendben, de nem tudta, mi az. A kavics repült... aztán eltűnt - valami kimaradt, megvan: a kavics nem loccsant. Nem freccsent fel a víz, egyetlen gyűrt sem keletkezett a tükrön.
   - Nincs víz - mondta René. - A víz is a játékhoz tartozik.
   ...meg a házak, az utcák, a dombok... - folytatta Al. - Csupa díszlet - állapította meg René.
   Don Katja és Al közé furakodott. Szemében izgalom ült.
   - De mi lehet mögötte?
   - Azt nem tudom - felelte Al. Kinyitotta a magával hozott műanyag táskát, és kiszedett belőle egy keskeny, hengerré összetekert függőlétrát. A létra fokai könnyű fémből, a tartóhuzalok duralból voltak. Végül előkerült még egy felerősítőrész, a végén karikákkal. Ezt háromszorosan áthurkolta a mellvéd felső, vízszintes gerendaszerű részén, és a karikákat a létra végén levő karabinerhorgokba akasztotta. A létra egyik végét tehát rögzítette, aztán az összecsavart létrát elengedte. Zuhanás közben a létra kigöngyölődött, akadálytalanul merült a vízbe, egyet-kettőt lengett, aztán mozdulatlanul függött.
   - Én megyek elsőnek - jelentette ki Don, és kérdőn körülnézett. Mivel senkinek sem volt ellenvetése, átmászott a mellvéden, és elindult lefelé a létrán. Fokról fokra: lépegetett, egyre lejjebb került, már a vízfelszínhez ért, de nem tűnt fel rajta a tükörképe, lemerült a víz alá, de nem érzett nedvességet, lélegezni is akadálytalanul tudott. Fel akart szólni a többieknek, de ahogy körülnézett, elakadt a szava...
   A másik két férfi már amúgy is a sarkában volt, elöl Al, utána René. Katja végignézte, ahogyan az a sötét, csillogó Valami ott lent egymás után mindhármukat elnyelte. Ijesztő csöndben zajlott az egész, a vízfelület meg sem rezzent, a létra kissé meglendült, aztán ismét mozdulatlanná vált. Amikor az utolsó barát is eltűnt a szeme elől, Katja leírhatatlanul magányossá vált. Hozzákezdett, hogy átmásszon a mellvéden, de a mozdulat félbemaradt. Bármennyire erőlködött, képtelen volt megtenni. Elkeseredetten bámult a szemközti várra, de meg sem látta a falakat és tornyokat, átnézett rajtuk, minden erejét összeszedve próbált a leplen áthatolva mögé pillantani, de csupán saját fantáziájának rémképei sejlettek fel előtte, melyekről tudta, hogy semmi közük a valósághoz, mégis megfélemlítették.
   Aztán alulról egy hang valamit kiáltott, Katja nem értette pontosan a szavakat, a nevét és valami megnyugtatásfélét vélt hallani. Hirtelen ismét cselekvőképesnek érezte magát. Lemászott a lépcsőfokon, és átélte ugyanazt, amit röviddel előtte a többiek. Már részben a vízben függött, pontosabban abban a valamiben, ami felülről víznek nézett ki, szorongva figyelte a "víztükröt"... aztán valami villogott, eltorzult, átfordult, imbolygó, elmosódó vonalak szilárd formává álltak össze...
   Nyoma sem volt víznek. Katja a főbbiekkel együtt tompán csillogó fémfelületen állt, közvetlenül. a fal mellett. Ott pedig, ahol előzőleg a középkor egy darabkája feltámadt, levegős, üvegtetős épületek álltak ceruzavékonyságú oszlopokon, huzalháló kerítések húzódtak, hosszú, párhuzamosan futó csövek kanyarogtak, könnyed tartószerkezetek tetején antennák és parabolatükrök emelkedtek a magasba, ameddig a szem ellátott, mindenféle különböző fémből, műanyagból és üvegből konstruált, megnevezhetetlen valamik álltak vagy hevertek.
   Ez volt a Város igazi központja. Számtalan gép hatalmas, csillogó szövevénye.
  
  
    
     A következő fejezet