| | |
Hát újra kezdődik, gondolta Harris, amint végigcammogott a poros úton a St. Michaelshez.
Egy újabb hét, ami azzal telik el, hogy ezeket a kis szarháziakat tanítja. Művészetre a kis semmirekellőket, akiknek a legjobb "művük" vécéfalakat díszít. Úristen!
Minden hétfőn így érezte magát. Az első három óra volt a legrosszabb. Déltájra valamelyest felengedett a tanítványaival szemben, egy-kettő akadt a fafejű tömegben, akivel érdemes volt foglalkozni. Thomas okos volt. Barney tehetséges, és Keogh... nos Keogh-nak megvolt a magához való esze. Soha nem lesz belőle bankár vagy könyvelő, de nem kétséges, hogy fog tudni pénzt keresni. Lehet, hogy nem tisztességes módon, de jól fog élni belőle.
Vajon mi teszi, hogy egy gyerek így kirí a többi közül, gondolkodott Harris. Keogh tanárszemmel nézve nem volt különösebben okos. Nem sokat nézett ki belőle. Nem volt nagydarab, sem apró. De tizennégy éves korára olyan pökhendi önbizalom áradt belőle, amitől egy kicsit más lett, mint a többi. Talán mert nehéz körülmények között nevelkedett? De hát ezen a környéken a legtöbb srácnak nehéz élete volt. Mit is várhatna az ember tőlük, amikor idejük javát a dokkok körül csavarogva töltik, míg apjuk, anyjuk gyárban vagy dokkokon dolgozik, és amikor a gyerek hazamegy az iskolából, üres házat talál. És amikor a szülők hazatérnek, nincs idejük a számára. De hát a dolgok sokkal rosszabbak voltak az ő gyerekkorában. Mostanában jól keresnek a munkások a dokkokban és a gyárakban is. Sokkal többet, mint az ő tanári fizetése. A legnagyobb különbség manapság a munkásosztály és a középosztály között a kiejtésben van.
Ő is itt nevelkedett, az East-End minden titkát ismerte. Emlékezett rá, hogy néztek rá a diáktársai a művészeti főiskolán, amikor megtudták, hol él. Milyen romantikus - mondta az egyik lány. Hát, így is lehet mondani. És harminckét évesen újra itt volt, hogy korábbi énjének kis hasonmásait tanítsa. Először megpróbáltak bohócot csinálni belőle a kis szarháziak, mert a művészet játék volt a számukra, és aki tanítja, biztos homokos. De móresre tanította őket. Olyan kemény volt velük, hogy még suttogni sem mertek a jelenlétében. Egyszerű a dolog: ki kell szúrni a hangadókat, és megleckéztetni őket.
Nem kellett az ő nyelvükön beszélni, anélkül is felvehette az ember az ő stílusukat. Egy jó, csattanós pofon időnként csodákat művel. Mert fiatal volt, meg kellett mutatnia, hogy tud kemény lenni. Igazán szánalmas volt az egész. Hányszor kellett visszafojtania a nevetését, amikor valamelyik kis csirkefogó farkasszemet nézett vele. Aztán lassacskán kezdte kivívni a tiszteletüket. Valamivel elnézőbben bánt már velük, nem nagyon, mert azt kihasználnák, csak annyira, hogy kinyílhassanak.
Keogh volt az egyetlen rejtély. Tudta, hogy meg tudná törni a fiút, mindketten tudták, de az utolsó pillanatban Keogh mindig ránevetett a szemével, és Harris tudta, hogy ismét vesztett.
Sokszor elgondolkodott, megérte-e. Mehetett volna máshová is tanítani, de a saját fajtájának akart segíteni. Nem. Nem volt ilyen nemes lelkű. Ez volt a hazai pálya, itt érezte otthon magát. Amellett a "hátrányos helyzetű" körzetekben többet fizettek a tanároknak. És Barney ígéretes volt. Talán ha beszél a gyerek szüleivel, megengedik, hogy művészeti középiskolába menjen.
Az iskola csengőjére figyelt fel. Ahogy belépett a kapun, rohanó lépteket hallott a háta mögül. Két vihogó, miniszoknyás, táncoló mellű, tizennégy év körüli lány szaladt el mellette.
Még helyesek is a pipik. Harris elmosolyodott.
Az első óra felénél járhattak, amikor Keogh megérkezett. Szokásos szerelésében volt, rövid ujjú ingben, csaknem melléig érő nadrágban, és a nadrág alól kilátszó súlyos csizmában.
- Jó reggelt, Keogh - mondta Harris. - 'reggelt.
- Örülök, hogy csatlakozol hozzánk.
Csönd.
- Nos, most milyen mesével jössz? - kérdezte Harris. - A hátad fájt? Sehogy sem akart elmúlni?
Kuncogás hallatszott a lányok felől, és Harris rögtön megbánta a gúnyolódást. Így nem lehet áttörni Keogh zárkózottságát.
Még mindig nem kapott választ.
Nagy ég, piszok kedve van, gondolta Harris. Úristen, az én időmben a srácok voltak betojva, ha a tanárnak rossz kedve volt. Most meg én remélem, hogy nem idegesítem fel őt túlságosan.
Akkor vette észre a fiú kezét. Egy koszos zsebkendő borította, melyen átütött a vér.
- Bunyóztál? - kérdezte Harris szelíden.
- Nem.
- Hát akkor?
- Megharapott - mondta Keogh mogorván.
- Mi?
Keogh a lábára meredve próbálta elrejteni az arcát borító vörösséget.
- Egy rohadt patkány - felelte.