Juhász Viktor VARJÚSZÁRNYAK I. A Fürdőház pincéjében bontotta ki a csomagot. Kiszáradt torokkal, verejtékben ázó testtel ült egy pillanatig, körülötte vaskos kígyókként tekeregtek a fémcsövek, vízcseppek csobbantak a halványan derengő pocsolyákba, és meleg volt, jaj, nagyon meleg. Itt van hát. Sikerült. Gőz sziszegett haragosan. Ki az, aki zavarni meri a pókhálós, ködben fuldokló termek csendjét? Ki ez a kétlábú, aki viaszosvászon csomagot simogat féltő gonddal? A sarkokban lapuló patkányok figyeltek, majd hirtelen eliramodtak: ösztöneik megsúgták, hogy valami különös, valami rossz hever ott a földön, s jobb, ha távol tartják magukat tőle. Kuncogás. Lidércálomba illően gomolyog elő a falból a gőz, pár teremmel arrébb pokoltűzként lobog a kazánokban a láng, szortyogva áramlik a víz a kanyargó csövekben. Fent a fürdőkamrákban valaki tán épp most ereszkedik jólesően a kádba... eszébe sem jutna, hogy a mélyben, lobogó mécsláng fényében görnyedt alak bámul egy kibontott csomagot, és röhög. Mintha maguk az alacsony mennyezetű folyosók mulatnának gúnyosan. Rég nem járt itt senki. Tökéletes rejtekhely. Meleg van. Fuldokolni kezdesz, ha túl mélyet szippantasz a levegőből, magad is patkány vagy a kusza labirintusban, minden újabb gőzpamacs mögött csendben lapuló árnyakat sejt a lelkiismeret, de mit nekem átok, mit nekem veszély? Ezt mondogatja magában évek óta. Én többre rendeltettem, motyogta csendesen, amikor álmaitól csatakosan figyelte a napfelkeltét. Rám nem sújthat le az átok, bátorította magát, amikor megrohanták a kétségek. Most ideje munkához látnia. Nem akarok többé varjakról álmodni, suttogta, és sárgás homokmintát varázsolt a padlóra. Egy pillanatig aggodalmasan bámult a folyosók sötétjébe. Ugye nem kondulnak lépések a vaslétrán? De nem, csak a kazán, a mindent elemésztő katlan döndült valahol messze, a pince gyakrabban használt részében. Mire meggyújtotta a mécseseket, megint kacagni támadt kedve. A sáros, kátyúkkal szabdalt úton régen nem nyöszörög senki. Szél kapaszkodik a levelüket vesztett fák ágaiba, egy pillanatra kikukkant a tisztásra, végigsöpör a darabokra zúzott ládák roncsain, a gyaloghintó romjain, elidőzik a vérmocskos testek felett (A szemüket szeretné lefogni? Imát mormol értük?), majd ismét nekilódul, átbucskázik a fák felett, elsuhan a hegyoldal sziklái mellett, és szabadon csap le az alant hömpölygő tengerre. Vörös sziklák őrzik a csendet. Valami mozdul valamelyik avarkupac mögött. A távoli, esőmosta lapályon terjeszkedő mocsokfolt nem más, mint a hírhedt Erion, a Kalandozók Városa. Itt csak a dúlás nyomai látszanak. Fegyverek csillannak bűntudatosan. Ez alkalommal nem tudták megmenteni gazdáik életét. Nem botorkálhat itt senki: a haramiák alapos munkát végeztek. Mégis megzörren a bozót. Lassan hajnalodik. Az első kíváncsiskodó csak déltájban dugta ide az orrát. Kiáltani sem tudott a döbbenettől, csak a fákat nézte hitetlenkedve, iszonyodva. A környékbeli parasztok évek múltán is gyakran felemlegették ezt a napot. Ennyi varjat soha nem láttak még ezen a vidéken. II. - Hozz még bort, fogadós! - mondta Grangor al Queram. Hóborította erdőkre gondolt, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére, míg körülötte fojtott beszélgetés morajlott a tespedt melegben. Szeretett volna. az ablakhoz hajolni, kisgyerek módjára foltot törölni a párás üvegre, fürkészni a dolguk után siető embereket, mégsem mozdult, a tányérját bámulta inkább, és sokadik alkalommal kívánta a pokolba hasogató fejfájását. Megpróbált ledőlni pár órára, de hiába: forgolódni bírt csak, aztán, mintha az segíthetett volna, az ablakpárkányon kuporgott jó ideig. Üres tekintettel bámulta a befagyott tavacskát a belső udvaron, a szürke, havazást ígérő eget, majd fogta magát, leballagott a lépcsőn, és most itt ül magányosan, a falra aggatott fényes réztányérokból saját kifacsart tükörképe mered rá vissza: borostás; szikár férfi a legszebb férfikor végén, szemei ugyanolyan használtnak, elnyűttnek tűnnek, mint ruházata (sárgás színű ing, mellény, széles öv és kopott nadrág, talán a mindent kibíró csizma ér a legtöbbet az egészből), vagy a szobájában hagyott bőrpáncél. Nem tudta hová tenni a hirtelen fáradtságot, a céltalanság érzetét. A levélre gondolt, a meghívásra, aztán félretette a dolgot, inkább a napfényes Shadonba merengett vissza, az elmúlt éveket próbálta felidézni, a zsoldoslét megkopott varázsát, de nem ment, nehezen álltak össze a gondolatok. Öregszem, vélte mélabúsan. Valami hiányzik... valamit elvesztettem. - Uram...? - Mázas kancsó koppant az asztalon, savanyú shadoni bor illata terjengett. Odakint hópelyhek simogatták az erioni Fogadónegyed utcakövét, valahol az ajtónál öreg koldus nyikorgatott egy ósdi hangszeren. A Három Gyöngyben komor hangulat uralkodott. Eleinte némi változatosságot jelentett a sarokasztalnál hangoskodó abasziszi kompánia, de az általános kedvetlenség hamar úrrá lett a sebhelyes képű alakokon is. Suttogva társalogtak, és percenként gurították a kockákat, igyekezvén tudomást sem venni a többiekről. Darton Tercének második hava borongós napokat ajándékozott a szárazföld legfurcsább városának, hasas felhőket, hideg szelet és lelkekre telepedő, rosszízű érzéseket. - A Halál Hónapjai ezek, idegen - intett egy katona a város felé az érkezés reggelén, s valóban: mintha kicserélték volna az élettől nyüzsgő utcákat, Grangor csak kedvetlen arcokat látott, mintha rejtélyes kór tizedelné a Kalandozók Városának lakóit. Nem frissített az illatos fürdő, nem bódított a bor. Grangor fázott. Napok óta fázott. Közeledő léptek. - Grangor al Queram? - kérdezte a magas, fiatal legény. - A zsoldos... a shadoni? Dzsad rózsavíz illata, furcsán ismerős arc. - Apámról van szó. - Feszült, szomorúságtól és félelemtől komorló vonások. - Jazub ibn Abdel. Abdel ibn Haafat fia vagyok. Grangor töltött. - Találkozóm van vele - szólt kedvetlenül, mert megint pocsolyaíze volt a bornak. - Mostanában, ha nem tévedek. - Apám nem jöhet - mondta a fiú, és elfehéredő ujjakkal markolta zöldbársony ruháját - Csak én jöttem, segítséget kérni. Grangor hallgatott. - Apámat ma éjjel meggyilkolták. A ház különös illatoktól szaglott. Odakint az utcán vándorárusok kolompja szólt. Mint egy álom. A szaggató fejfájás keserű ködbe burkolta a világot, eltompította a hangokat, fantomokká változtatta az embereket. Grangor al Queram talán még életében nem érezte magát ennyire nyomorultul. Dorkhal Dwell, a városi őrség kapitánya bezzeg elemében volt: emberei mindenhová bekukkantottak, csizmájuk összesározta a szőnyeget, kérdéseik megrémítették a szolgálókat. Ostobaságuk fájdalmasan nyilvánvalóvá tette a tiszt számára, hogy ideje erőt vennie magán, tenni valamit. Ha mást nem, legalább értelmes emberhez méltóan viselkedni. Az elmúlt években teljesített feladatokra gondolt; a rendbontók megfegyelmezésére, a kényes ügyek elsimítására. Úgy tűnt, ez alkalommal sem kell többet tennie. . . de fikarcnyi kedvet sem érzett hozzá. - Galradzsa kísérjen utadon, öreg cimbora - suttogta Grangor, és felegyenesedett a díszes szőnyegen heverő test mellől. Abdel ibn Haafat szemei a cikornyás mintákat fürkészték a mennyezeten: a híres Sivatagi Ének verseit rótták fel ismeretlen kezek, az elmúlás és az élet örök körforgásáról. Hosszú, lekonyuló-bajszának hegyén rég megalvadt a vér, akárcsak a szíve felett, igen, a selymeket teljesen átitatta feketébe hajló karmazsinjával. - Tiszta ügy - szólt a kapitány. Nagydarab, seszín hajú katona, egyszerű eseteken köszörült aggyal: Erion sajátos törvényei és törvényszerűségei nem nehezítették meg túlságosan az őrség dolgát. Ne avatkozz közbe, ha kalandozókról van szó, sulykolták a fejükbe szüntelen. Amellett, hogy csak a rövidebbet húzhatod, semmi közöd hozzájuk! És mivel Erion népességének számottevő részét ez a bajkeverő csürhe alkotta, a gondok jelentős részét is ők okozták igaz, többnyire el is rendezték maguk között: - Az öreg ismerte a gyilkosát, mi több, feltétel nélkül megbízott benne. Dulakodásnak semmi nyoma, egyetlen, tiszta szúrás a szívbe... valamiféle széles pengéjű fegyverrel. Szegény pára itallal, pipával kínálta vendégét, kényelembe helyezkedtek, aztán... Vállat vont. - A cselédek vallomása magáért beszél. Éjközép idején köpönyegbe burkolózott alak zörgetett a hátsó ajtón. - A laboratórium - mondta csendesen egy lány. - Így van - bólintott a tiszt. - Hogy ki volt az, természetesen nem látták, de az isteneknek hála, a napnál is világosabb az ügy. Egy bosszúszomjas üzlettárs, netán egy féltékeny áfiumkeverő... előkerítjük, nem vitás! Áfiumkeverő. Grangor kesernyésen mosolygott. Varázslóból lett kalmár vagy mesterember. Mégis vízzé válna a kalandozó vér? Furcsán érezte magát. A szőnyegen egy régi bajtárs hever, egy barát életének rég lezárt korszakából, mégsem érez semmit, csak a fejfájás mocorog nyugtalanul a halántéka mögött. Biztosan gondolnom kellene valami fontosat, tűnődött, elkeserednem vagy -épp lázasan nyomok után szaglásznom, de nem megy. Annyira hiábavalónak tűnik az egész... és valahol a lelkem mélyén tudom, mi folyik itt, de magamat sem merem faggatni róla. . . A kapitányt majdhogynem gyanakvón fordult Jazub felé. Úgy méregette az ifjú karcsú, izmos termetét, az értelmes-tekintetet, a csinos arcot, mintha máris egy elítélt apagyilkossal állna szemben. A szemközti díszes épület előtt, a Fazekasok Céhének cégére alatt ebédidőre kongatott egy fiatal legény. - Mielőtt részletesebben taglalnánk az ügyet, rajtad a sor, erendiss. - A kapitány megtisztelő formulát használt, de hiénatekintettel méregette a ház újdonsült urát. - Elmesélnéd nekünk, mi történt az éjjel? Odakint, a mázas cseréptetők rengetege felett váratlanul, szemet bántóan ragyogott fel a nap. - Csattanásra ébredtem - kezdte a fiú. Hangja fátyolos volt, tekintete a kígyómintás kandallót :fürkészte. - Fáztam, pillanatra talán azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi idő lehet. . . - Nyelt egyet. - Varjakról álmodtam éppen. Egeket sötétítő, gyászfekete madarakról. Grangor előtt egy pillanatra felkavart vízzé változott a világ. Lépcsőházból beszűrődő zsivaj, hasogató fejfájás, valami rossz, valami motoszkál itt a tudat szélén, valamiről tudnod kellene, valami fontosat mulasztasz el éppen, súgta egy hang. A kapitány mosolygott. - Csakugyan? - szólt udvarias közönnyel. - Magamra kaptam egy köpenyt - folytatta Jazub talán fel sem ébredtem még. Odakint az utcán, üvöltött a szél... Üvöltött a szél. Az ifjú az ajtóban állt, szederjes tenyerét a sietve gyújtott mécses lángjánál próbálta melegíteni. A foszladozó árnyak között dzsad díszítések, sakálfejű szobrok, öltözőparavánok hajladoztak, feketén ásított a folyosó. Menj, nézz körül, suttogta egy hang. Maradj és bújj a takaró alá, sziszegte egy másik. Ki ne ismerné a hirtelen eszmélők zavartságát? próbálta nyugtatni magát, aztán lépett egyet, bele a sötétség torkába. A folyosón füstölők illata elegyedett valami furcsa szaggal, de a fiú nem törődött ezzel: a mécsláng lobogása egy moccanó árnyat világított meg, reccsent a lépcső, léptek dobogtak, és ő csak állt, moccanni sem mert, apja dolgozószobájának huzattól szélesre tárt ajtaját nézte, a bentről kicsorduló fényt. Idővel tovább haladt, fülében álombéli énjének sikoltása visszhangzott, a keze talán magától mozdult, valahonnan lentről ajtó csapódását hallotta, de nem figyelt rá, hogy is figyelhetett volna, hiszen a lombikokkal, üvegcsékkel és díszes szobrokkal telizsúfolt szoba közepén ismerős test markolta haláltusájában a szőnyeget, vörösben ázott ruhája, keze, ó, a drága kelmék... - Apa... - Erejéből csak egy nyöszörgésre futotta. - Apa! - Most már üvölthetett, ahogy a torkán kifért. - Apa! - És ölébe vette az öreg fejét, sírt is talán. Még álmodom, nyugtatta magát hasztalan, mert a sivatag isteneinek mennyországa felé induló lélek utolsó erőfeszítése megmozdította a testet, mert a kiszáradt ajkak szavakat formáztak: - Queram... segíts...! Majd vak tükrökké váltak a szemek, és odakint újult erővel vonyított fel a szél. A kapitány a dohányzóasztal pipagyűjteményét bámulta. - A gyilkos minden kétséget kizáróan a hátsó ajtón távozott. Egyik emberem egy környékbéli mesterember históriájáról számolt be nemrég. Késő éjszakába nyúlóan dolgozott, kíváncsi volt, ki csap zajt éjnek idején. - Sóhajtott. - Köpönyeges árnyat látott csupán, ami beleillik a képbe, de cseppet sem könnyíti meg a dolgunkat. Grangor hallgatott (kesernyés fájdalom, zavarodottság, ó, de szeretne máshol lenni), a fiú szintúgy. Dorkhar Dwell a zsoldosra pillantott. Talán először tekintett rá egyenrangú harcosként. - A család barátja? - kérdezte ártatlanul. - Mondhatni - mosolygott kedvetlenül a másik. Rég nem jártam erre, és minek szépítsem, nem efféle találkozásra vágytam. - Ő... - kezdte Jazub. - Grangor al Queram - fejezte be a shadoni. Egy pillanatra csend lett, csak a tekintetek vívtak néma párbajt. - Queram... - morogta a kapitány. - Tisztázzunk valamit - szólt a szikár férfi, aki kopottas ruhájában, gyérülő hajával jócskán elütött a szoba pompájától. - Shadon városában időztem éppen, más dolgom nem is akadt a zsoldom elverésén kívül, mikor levelet kaptam. Levelet egy régi harcostárstól, Abdel ibn Haafattól. Jó tíz éve nem találkoztunk, nem beszéltünk: különös, váratlan öröm volt ez. Nem úgy az üzenet. Találkozóra hívott ma délelőttre. Veszélyt emlegetett. Válaszoltam és jöttem. - Grangor vállat vont. - A Három Gyöngy fogadóban vettem ki szobát ma reggel. Amikor megérkeztem - tette hozzá különös nyomatékkal. A kapitány barátságtalanul méregette kettejüket, akárha titkos összeesküvéstől tartana, ami szétzúzza szépen felépített teóriáját. - A leveled, zsoldos, itt hevert az asztalon. Igazat mondasz hát... részben legalábbis. - Csattant a hangja, a fiú ijedten kapta fel a fejét. - A te neved volt az utolsó, amit ez a szerencsétlen öreg ki tudott nyögni. Te érkeztél a lehető legrosszabb és legváratlanabb időben, tíz év után pont jókor, hogy belecsöppenj ebbe a felettébb kellemetlen ügybe, ezen kívül... Hatásszünetet tartott. -... elhallgatsz valamit, ne is tagadd! - Nem tagadom - mondta Grangor az ajtó felé lépve. Már eldöntötte, mi legyen a következő lépés, bár megint csak hirtelen sugallatként rohanta le a gondolat, de nem firtatta, honnan jött, ha akarná, már az elmúlt pár nap eseményein is elrágódhatna, de... Elég! - Ez az ember valaha a barátom volt - dünnyögte. - Társam a bajban. Bármi történt, bármennyi ideig nem találkoztunk, a segítségemet kérte. Ez csak rám és őrá tartozott. Későn érkeztem, de utolsó lélegzetével megbízott azzal, ami ezentúl kötelességem. Meg fogom találni a gyilkosát. - Ki vagy te, hogy ily nagy dolgokra szánod magad? - A kapitány acsargó kutyára emlékeztetett most... vagy inkább a moralitásjátékok régi alakjára, a nyájasság maszkját levedlő szörnyetegre. - Mi jogon vállalod fel a bosszúálló angyal szerepét? - A dzsad a vértestvérem volt. Valaha a kalandozók útját jártuk mindketten. - Kalandozók! - fortyant fel a kapitány - Nem veszítelek szem elől, idegen... te pedig, erendiss, jobban tennéd, ha megválogatnád a bizalmasaidat! Meghajolt és távozott. Bosszantóan csendesen csukta be az ajtót maga mögött. - Képes vagy rá? - kérdezte a fiú. - Nem tudom - mondta Grangor. - De valami azt súgja, meg kell találnom a többieket. - Haragosan villant a szeme. - Mert ha mást nem is, azt biztosan tudom; miért halt meg apád. Sokáig hallgattak. III. Hajnaltájt érkeztek. Megtelepedtek az ódon szobrokon, fagytól csúszós zsindelyen toporogtak, károgásukra felfigyeltek a hóporozta utcákat járó koldusok, mesteremberek, rosszban sántikáló alakok is. Paplan alá rejtőzött álmodók nyögtek fel riadtan. Reggel lett aztán, sápadt, porhótól puha reggel, és azok egyre többen lettek: ott köröztek a Főnixek Parkja felett, az Utazónegyed házainak párkányán kopogtattak, a kikötő felett szárnyaltak. Észrevették őket a Szórakozónegyed szűk sikátoraiban is. Kofaasszonyok súgtak össze a lealkudott tojás mellett, keserű sört hörpölő piacozók csóválták a fejüket. Az éj szakai őrség leváltásakor is szóba került a dolog. Kyel óriási, kéttornyú katedrálisa előtt kék köntösű papok toporogtak, aggódva bámulták az eget. Varjak. Délidőre talán már meg is feledkeztek róluk, pedig nem tűntek el: az utcákat fürkészték, némán. Mintha várnának valamire. - Hová megyünk? - kérdezte a fiú. - A titkok temetőjébe - válaszolt a shadoni. Kellemetlen csend telepedett a bérelt hintóba. Jazub fázósan húzta össze magán a sebtében felkapott köpönyeget. Kérdése lett volna temérdek, de elég volt a zsoldos arcára pillantania, hogy egy ideig még ne hozakodjon elő velük. Az összes istenekre! szidta magát gondolatban. Apád, bármennyire idegen maradt számodra mindig, halott. Vállaidat ezernyi friss teher húzza: a személyzet; a temetés, a ház. . . és te ahelyett, hogy tüsténkednél, esetleg gyászolnál, különös megbízatásokat teljesítesz. Talán megborzongatott a múltból csontkézzel előnyúló titok? Tudni szeretnéd, miért nem lehetett soha igazán boldog apád? Hogy miért lett pokol az élete? Vagy egyszerűen csak kíváncsi vagy? Rattikani Fogadója előtt toroni haramiák hadonásztak késeikkel, két utcával arrébb regösök dicsőítettek legendás hősöket, míg jelenben élő társaik a bámészkodók erszényét igyekeztek magukhoz venni, Torozon Tavernája felől izgalmas csetepatéról érkezett hír (- Lándzsás Erik végre méltó ellenféke talált? - tanakodtak a szájtátiak), de mégis más volt ez a nap, más volt a hónap, mint ahogy megszoktak errefelé. Mélabú, kedvetlenség... mintha a város felett úszó felhők az emberek lelkére is árnyékot vetettek volna. Fülsértő zajjal csikordultak a kocsik vasalt kerekei a jeges kőkockákon. De most ismét felragyogott a nap. A hideg évszak sápadt színében tündökölt, láttán mégis élet költözött a fáradt szemekbe, macskák heveredtek a felmelegedett szalmára, és Grangor félrehúzta a hintó ablakán a függönyt, hogy akadálytalanul élvezhesse a világosságot. - Kereskedő lett hát apádból - fordult a legényhez - Ez az, amit sosem gondoltam volna róla. Akkoriban... - Mintha fiatalabbnak tűnne most, gondolta Jazub - ...a legnevesebb varázslók egyike volt a Délvidéken. Szolgált shadoni urakat, gorviki renegátokat; beszélték, még a Fekete Határt is megjárta egyszer. Igazi kalandozó volt. - Grangor a kocsi elől szertefutó utcakölyköket bámulta. - Kalandozó, akit a veszély éltetett. A kihívás. Sokszor verekedtünk együtt, én acéllal, ő mágiával... Erre tíz év sem telik bele, és békés polgári életet él, varázslöttyöket és keneteket kotyvaszt egy bűzös pincében. - Elfintorodott. - Pedig sokáig nem tudott meglenni a kalandok ígérete nélkül. - Jazubra pillantott. - Erről sosem beszélt, ugye? - Soha - pillantott fel a fiú. Lendült a hintó, balkéz felől felsejlett a Palotanegyed kőszobrokkal, veszély esetén eleven lényekké változó őrökkel tarka védfala. - Rólad ellenben sokat hallottam - folytatta csendesen - Mondhatni, rengeteget. A többiekről jóval kevesebbet, a kalandokról pedig semmit. Mint nyilván te is tudod, Pyarronban nevelkedtem, ahol apám biztonságban tudott a rokonoknál. Gyermek voltam még, de megértettem, miért nem találhat nyugodalmat kalandozó vére. Anyám is megértette, amíg még élt. Az öreg ritkán nézett felém: betoppant a palotába, ahol az udvari etikett és a vívás titkaival ismerkedtem, édes gyümölcsöket, apróbb drágaságokat zúdított a ládámba, aztán... -Elcsuklott a hangja. - Aztán csak ültünk, ölébe hajtottam a fejemet, elkértem az emáméját, beszívtam dohányillatát, aztán megint ment, új utakra, új kalandok felé, hogy legközelebb még hihetetlenebb történetekkel szórakoztasson. - De egyszer csak hazatért. - Grangor a Kereskedőnegyed utcáin páváskodó hercegi katonákat nézte, fél füllel hallotta, ahogy a kocsis közli úticéljukat. A favázas házak felett tengerillatot sodort a szél. - Tíz éve. Pontosan tíz. - Jazub hangja fátyolossá vált. - Megjelent Pyarronban, szótlanul és keserűen, beszélni sem lehetett vele. Erionba megyünk, mondta, és ilyennek még sohasem láttam a tekintetét. Betelepedtünk ebbe a házba, és fényűzőbben éltünk, mint legmerészebb álmaimban reméltem. Valahonnan rengeteg pénzt szerzett... - A fiú fürkészőn pillantott a shadonira, aki szótlanul szemlélte az ülést borító takarókat - Tehetős áfium- és varázsszerkereskedő vált belőle. A legjobbak egyike. - Az utca jobb oldalán tornyosuló paloták vízköpőit fürkészte. - Soha többé nem emlegette a múltat. Azt sem tudtam kihúzni belőle, mi történt tíz évvel ezelőtt... mi változtatta meg ennyire. Komor, sápadt, kedvetlen emberré vált, én pedig magányosabb lettem, mint annakelőtte. - Hát még? - Üvöltve ébredt éjszakánként - mondta a fiú csendesen. A hintó zökkenve megállt. Baloldalt hatalmas, márványból és aranyból és drága fákból épített palota emelkedett, alabárdos őrök között áramlott a zsivajgó tömeg, és kikiáltók harsogtak rendeleteket. Jazub a zsoldosra pillantott. - Gondolom, te sem fogod elmesélni, mi történt veletek. - Jól gondolod - mondta a férfi, és becsukta az ajtót. - Most pedig menj el ahhoz az emberhez, akiről beszéltél. . . és ne feledkezz meg arról, amire kértelek! Jobboldalt ott hullámzott a kőgátakkal kerített kikötő árbocrengetege. - Nyugalom, uram - mosolygott szelíden a fehér tógás férfi - Az elővigyázatosság nem személyed ellen irányul. Fogalmazzunk úgy, hogy jobbnak láttuk a megerősített ellenőrzés bevezetése mellett döntenünk. Tán az ötödik őrposztot hagyhatták el: szilvaszín páncélos fegyveresek strázsáltak a márványfalak tövében. A galéria korlátja felett átpillantva kiömlött festékekből mázolt pocsolyának tűnt a tömeg, fejük felett pedig - még mindig nagyon magasan - pótmennyboltként feszült a kristálykupola. Grangor a sokadik ellenőrzés után vesztette el hidegvérét. A kétszárnyú abbitacél kapunál még természetesnek találta a kérdezősködést, a kürtőszerű teremben nyüzsgő emberek között nyomakodva furcsállta ugyan a katonákkal kísért, bíborruhás mentalisták jelenlétét, de csak legyintett: az Erioni Hercegi Bankház megengedheti mának a fényűzést. Némileg rosszallóan nézett, amikor a kőfülkékben kuporgó hivatalnokok felett húzódó erkélyen is fegyvereseket látott... és kifejezetten nevetségesnek találta, hogy majd' minden légcsőfordulónál őrökbe botlik. Pedig forduló akadt itt bőven: hatalmas kígyóként felfelé kacskaringózó lépcsősor vezetett a felső szentélyekbe, a pénz igazi uraihoz, akik néhanapján a korlátnak támaszkodva gyönyörködtek a pegazusok, óriások és angyalok márványszobrai között tülekedő ügyfelekben. - Ez mind értékeid biztonságát szolgálja - ismételte meg vezetője, és Grangor lemondóan pillantott rá. Aranyszínben csillanó ajtó nyílt előttük, aztán hirtelen csend ölelte körül mindannyiukat. Füstölők illata érződött. Színes kristályablakokon átszűrt fény csordult végig a padlón. - Sajnálom, de nem segíthetek - mondta udvarias mosollyal a selymekbe öltözött hivatalnok, immár harmadszor a rövid beszélgetés folyamán. Grangor elveszettnek érezte magát, mintha ismeretlen terepen harcolna, idegennek érezte magát kopottas ruháiban, shadoni akcentusával, tétova mondataival. Mit keresek én itt? kérdezte magát újra, és nyugodt hang felelt megint: ösztönök. Ide kellett jönnöd, ennyi az egész: Ne akard tudni, miért - itt vagy és kész. Kérdezz! Erősködj! Ne mard tudni, mi vezetett ide. Mintha képlékeny és ragadós álomvilágba járna, ahol minden előre megterveztetett, ahol nem változtat semmin, hisz úgyis hiába. - A feltételek nem változtak az elmúlt tíz évben mondta nyájasan a hivatalnok. Szippantott egyet pipájából, illatos füst gomolygott a márványfalak között. Pazar hímzések, hallgatag szobrok áztak a legdrágább ibarai dohány füstjében. - Emlékszem - mondta Grangor. Persze hogy emlékszel, szidta magát, akkor mi a Kránért jöttél ide mégis? - Mindannyiónk jelenléte szükséges a láda felnyitásához. Így határoztunk, mikor... értékeinket biztonságba helyeztük nálatok. Emlékek. Nem feledtél semmit, ugye? Tíz éve történt, de mintha csak tegnap lett volna: itt álltunk, talán ugyanebben a szobában, mindannyian, az asztalon az a rézveretes láda... Megborzongott. ...közöttünk a kimondhatatlan titok, ajkunkon a pecsét, és... Hatan voltak, de ma reggelre csak öten maradtak közülük. - Ma érkeztem - nézett az udvariasságmaszkot viselő hivatalnokra: - Hajnalban. Azóta nem jártam a városban, mióta elhelyeztük itt a csomagot. - Habozott egy pillanatig. - Őszinte leszek: nem tudom, miért jöttem. Megérzés, ösztön... talán csak szerettem volna tudni, minden rendben van-e. - Ez csak természetes - állt fel megértő mosollyal az erioni. - Minden ügyfelünk, aki... hm... hasonló szolgáltatásért fizet... igényt formálhat arra, hogy velünk, házszolgákkal vitathassa meg a felmerülő gondokat. - Udvariasan szélesre tárta az ajtót. - Megértem aggodalmát, hiszen - a mosolyt mintha láthatatlan kéz törölte volna le arcáról - a rablásról keringő hírek mindenkit nyugtalanná tettek. Hirtelen fordult körbe a szoba. Fojtogató lett a finom dohányillat, újult erővel préselte össze az elmét a fejfájás, és Grangor al Queram végre rájött, mit is keres itt. - A láda... - nyögte. Az ajtó előtt strázsáló fegyveresek értetlenül pillantottak egymásra, ahogy megtántorodott, a hivatalnok arca folttá mosódott a szeme előtt. - Csak nézzék meg a csomagot... megvan-e meg... kérem... ! Küldönc léptei dobogtak végig a folyosón. - Hihetetlen! Ez egyszerűen rettenetes! - kiáltotta. újból a borvörös ruhás, ékszerekkel teleaggatott férfi. Egyetértő moraj fogadta szavait: a karosszékekben ülők tisztában voltak azzal, hogy a történtek mennyire veszedelmesek lehetnek jó hírükre nézve. Erion ezernyi csapdával és védművel biztosított kikötője mindennapi életét élte odakint: Godora zászlajával fellobogózott gálya manőverezett éppen az apróbb hajók között, kürtök rikoltottak, fontos személy érkezését jelezték - ám ez ebben a szobában épp senkit sem érdekelt. Az őrség kapitánya - középkorú, deresedő halántékú férfi - szemmel láthatóan igen kellemetlenül érezte magát a bőrében. - A tegnapelőtti eset után - kezdte megfontoltan semmi okunk nem volt rá, hogy a többi ládát is ellenőrizzük. Mint tudjuk, azon az éjszakán valakik bejutottak az épületbe, ginsourokkal törték meg a mágikus rajzolatokat, s mialatt színlelt támadást indítottak az egyik mellékkapunál, társaik megmászták a hátsó bástyát. A Szemeket valamiféle mágikus praktikával, láthatatlanság varázzsal vagy hasonlóval játszották ki, a gólemeket viszont csak preparált fegyverekkel intézhették el. A vérnyomok alapján biztosra vehetjük, hogy voltak veszteségeik, de nem tették könnyebbé a dolgunkat: minden holttestet magukkal vittek. A lenti őröket illúzióval vezették félre, majd az elitgárdára uszították azokat a förtelmeket... - Nyelt egyet. - Kradra! Én sok mindent láttam, de azok a maradványok... Bevallom, ez még nekem is sok volt. Kaput nyithattak valahová, miután megtörték a belső termek védelmét, és valami... mindent elintézett odalent. Ehhez képest az ajtók kinyitása gyerekjáték lehetett. Az elvetemültek érintetlenül hagyták a Drágakövek Termét, az Aranykamrák ajtajaihoz sem nyúltak - egyenest a Titkok Szobájába mentek, ahol, ugyebár, a letétbe helyezett tárgyakat őrizzük. Miután a megfelelő rekeszt kirámolták, Kaput nyitottak ismét, azon át menekültek e1. - Szünetet tartott, jelentőségteljesen pillantott végig a szőnyegekkel és falvédőkkel zsúfolt szobában összegyűlt hatalmasságokon. - Elég munkát jelentett a látható nyomok azonosítása... - ...valamint városunk egyik legelőkelőbb emberének kártalanítása, aki joggal vont minket felelősségre a történtekért - mormogta egy ékköves nyakláncot viselő úr. A kapitány az ajtó mellett szobrozó Grangorra pillantott, aki sápadt, borostás árnyéknak tűnt csak a gazdagság megannyi élő bálványa között. - Most már minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy még egy rekeszt kiürítettek, eltüntették a nyomokat, és hagyták, hadd foglalkozzunk a meglévő bizonyítékokkal. Félre is vezettek míg... - ismét a barátságtalan pillantás - ... míg valaki fel nem nyitotta a szemünket. - Valahogy tudtam - suttogta Grangor - Éreztem, hogy baj van, hogy valami nincsen rendben, de hogyan... - Elhallgatott. Hóborította erdőkre gondolt. Tőzegmoha puhaságára. A hirtelen zűrzavarban egy kenetes hang kártérítést emlegetett, valaki a Hercegi Varázslórend embereiről magyarázott valamit, a tompa morajláson túl valaki a kontinens legnagyobb kalandozóinak fizetendő összeget számolta. Az ékköves nyakláncot viselő hatalmasság viszont nagyon is elevennek tűnt, ahogy Grangor fülébe sziszegett: - Mi volt abban a ládában? Arelre, micsoda? - Bár elmondhatnám! - fakadt ki Grangor keserűen. - Domvik hét angyalára, mennyire szeretném átruházni rád ezt a terhet! Odakint, a látóhatár szélén újból hadirendbe álltak a hófellegek. IV. Hideg szél korbácsolta végig a délutáni utcákat, megkavarta a hópelyhek fehér kásáját; végigcikázott a fogadók bádogcégérei között, megcsipkedte a fagyos utcákon tülekedőket. Elidőzött a Kapuk terén nyüzsgő sokaság felett (mindenféle rendű és rangú idegenek, kereskedők, katonák és kalandozók távoztak vagy érkeztek, igyekeztek védett helyre), bekukkantott a patkányoktól nyüzsgő sikátorokba, s valahol a Fogadónegyed közepén csitult el végleg - tán épp abban a kis udvarban, ahol Grangor al Queram markolta álmában az ágytakarót. A hideg ellen remekül védtek a vaskos fatáblák, de a szél zúgását nem nyomhatták el teljesen; és a hang messzire repítetté az álmodót, messzebbre, mint ahová bármily varázslat vagy jármú vihette volna. ...felhők közül zuhant alá, csontváz-madarak között szárnyalt és üvöltött, bár nem volt hangja, felhőkként lebegtek körülötte a nap eseményei, Abdel ibn Haafat vigyorgott véres arccal, Jazub hallgatott komoran. Felhőkastélyként derengett a Bankház valahol az égbolt peremén - de köd borított mindent, ami régi, ami a múltban. . . a nem is oly távoli múltban történt. Egy gyilkost hajszolok, suttogta Grangor, . és ezt visszhangozta a körötte kavargó szél is. Most nem tudok mással törődni! kiáltotta, aztán áttörte a felhők tarajos védfalát és csobbanva vágódott hasra a sárban, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt. - Nehogy a végcél előtt fulladj ebbe a mocsokba! vigyorgott rá Abdel valahonnan fentről. Tompán hallott mindent, és most hálát adott a fülébe ragadt sárkoloncnak, mert a mocsár felett vonyító szél lassan kezdett az idegeire menni. A dzsad kezébe kapaszkodva lassan, nagyon lassan kikecmergett a sárgödörből. Fák, levelüket régen elhullajtott nyomorult csonkok, biztos talaj után tapogatózó bokrok mindenütt. - Kránba az egésszel! - szitkozódott. Mocsok, gondolta. Mocskosak lettünk, sárban fetrengő ostoba barmok. Le tudjuk-e mosni valaha is? Kísértetiesen néma szobrok a társak. Fegyverrel, páncéllal övezett szerencsevadászok mindannyian. Epesárga színben dereng valahol a nap, idelent zöld, zöld, zöld minden. - Nincs is messze - vigyorgott a hosszú bajuszú cimbora, és a látóhatár szélén meredező hegykúpra mutatott. Intésre emelt ujjra emlékezetett, egyetlen magaslatként emelkedett ki a lapály unalmából a hőn áhított cél. - Gyerünk! - kiáltották a többiek, hangjuk harangok bömbölése volt, csúcsok között vonyító szél, és taposták a sarat, a sást, a hínármezőket, fegyver csörrent, páncél csillant, és Grangor félt, mintha csak érezte volna, hogy nem jó, nem lehet jó az a hely, ahová tartanak, komor hegycsúcs, csak mentek, mentek, mentek és mentek... Grangor al Queram, a shadoni zsoldos. Abdel ibn Haafat, a dzsad varázsló. Morter Dalreon, az Abasziszból .menekült boszorkánymester. Heiharrt, a hurkok és csapdák ügyes kezű mestere. Sizaurr Dailor, az őrjítő testű boszorkány. Harrg, a hallgatag, rézszín hajú barbár. És lassan araszoltak tovább, néha ettek, vagy aludtak, kit érdekelt ez, nem beszéltek, csak nyögtek, meneteltek dühösen, összeszorított foggal, az áhított cél, a hírnév felé, az összeszokott csapat, és nem tudták és nem tudhatták, mi vár rájuk, mert minden hangot elnyomott a sikoltó szél, ott messze, téren és időn túl, abban az átkozott mocsárban, tizenegy évvel ezelőtt... Grangort falépcső reccsenése, majd a kilincs kattanása ébresztette álinából. Teste felett azonnal átvették a parancsnokságot az évtizedek alatt kifejlődött reflexek. Még azt sem fogta fel, hol is van éppen, mi ez a madarak képeivel díszített szobácska, ahol most a félhomály az úr, de kezében ott villant a penge, válla az ajtófélfának feszült, akárcsak régen (de akkor még nem nyilallt hirtelen fájdalom a válladba és a derekadba, igaz? kuncogott valaki gúnyosan), eltolta a reteszt, feltépte az ajtót, és... - Légy üdvözölve, Grangor Queram - mosolygott az asszony. Selyem- és bársony ruhakölteményén ékszerek csillantak, illata rejtelmes messzeségeket, bódító álmokat idézett, arca, mint az alabástrom, körülötte pedig éber védelmezők, előhúzott pengével őrködő katonák álltak - Üdv neked is, Sizaurr Dailor - morogta Grangor, és csak állt, kócos-ostobán, az álom elmaszatolt pókhálójával az arcán, kezében kard, fejében lassan tisztuló gondolatok. - Vártam már rád... fáradj hát beljebb! Vártam rád, de nem ilyennek képzeltelek, gondolta komoran. Meg fogom keresni volt társaimat, mondta még délelőtt Jazubnak, mert ők a rejtély megoldása. Mozgósítsd azokat az embereket, találjanak meg nekem egy férfit, egy boszorkánymestert... én eközben fellelem a többieket. Aztán rátört a félhomály, csak egy percre dőlök le; nyugtatta magát, esett a hó, az álom... és a hirtelen ébredés. Egyikük már itt is van. - Semmit sem változtál - mondta a nőnek, amikor kettesben maradtak. A testőrök fojtott mormogása besurrant a vetemedett faajtó repedésein. - Ugyan - mosolygott hidegen a hajdani társ - Azt hittem, többre becsülsz annál, hogy efféle üres bókokkal próbálj rám hatni. Változtam én, ha külsőben nem is, belsőleg annál inkább. Sizaurr W'airtel vagyok, a W'airtel Kereskedőház urának hites felesége, Erion egyik leggazdagabb és legjobban elkényeztetett asszonya... te pedig, ha jól látom, megmaradtál harcosnak. - Végigmérte a férfit, elmosolyodott. Megöregedtél, kopaszodsz és nyúzottnak tűnsz, de a tekinteted... az a régi. - Sosem volt erényed a tapintat - fintorgott Grangor. Léptei alatt megnyikordult a padló, kotorászott az asztalon, aztán hasas butéliával a kezében a nő felé fordult. - Egy kis bort? Tudom, jobbhoz szoktál a gazdagság fárasztó napjai alatt, de talán... elfogadsz egy kortyot ebből az északi lőréből - ha másért nem, a régi szép idők emlékére., - A régi szép idők... - suttogta az éjfekete hajú asszony, akinek alakján ugyanolyan kívánatosan feszült a ruha, mint évekkel ezelőtt, amikor... Grangor megborzongott, és gyorsan felhajtott egy pohárral. Sizaurr érdeklődve figyelte. - Ha már itt tartunk - mondta -, nem szükséges magyaráznom; miért vagyok itt. - Odakint az éjszaka előkúszó árnyai motoztak a hóval borított tetőkön. - Abdelt megölték. - Grangor töltött magának. Sizaurr a gombóccá gyűrt ágyneműt, a vaskos ágytámlára akasztott fegyverövet vizsgálgatta. - Gondolom, azonnal színre léptek a rend éber őrei... s mint általában, megint feleslegesen. - Tudsz róla, hogy tolvajok jártak a Hercegi Bankház pincéiben? Sizaurr állta a shadoni pillantását. - Igen - mondta végül. - Természetesen- azonnal megtudtam, akárcsak azt, hol lehet téged fellelni. Hidegen végigmérte a férfit. - Öregszel, barátom. Elég volt pár kérdés, egy-egy fontosabb kapcsolat, melynek megléte az én társadalmi helyzetemben magától értetődik... és már itt is voltam. Szerinted hányan követhetik a példámat? - Hagyjuk a fölényeskedést! - Grangor az asztalra csapta a repedezett fapoharat. - Egy társunk meghal. Eltűnik az a... az a valami, aminek soha nem lett volna szabad napvilágra kerülnie. Tudsz róla te, tudok róla én, tudott róla Abdel. Szerinted a többiek még mindig nem gyanakszanak? Sejted, mit... - Sejtem - húzta ki magát a nő. Szeme megvillant, ahogy a zsoldosra pillantott. - Ne nézz ostobának, lovagom. Megkezdődött. - Meg - mondta a férfi. Egymás mellett álltak. A koraest fagyos árnyai próbáltak belesni a zsalu résein. - Maradtam, ami voltam - suttogta rekedten a férfi. - Te gazdag lettél... és kívánatosabb vagy, mint valaha. - Szerettelek - mondta a nő. - És akkor is szerettelek, amikor... - Hallgass! - A kifakadás váratlan volt, késként hasított a csendbe. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpantak a szabályos léptek. Sizaurr félt. A félelem sajátos aromája szinte tapinthatóan párolgott elő illatszerfelhője mögül, szemei elárulták valódi korát. Egy pillanatra az lett, aki tíz évvel korábban volt: még csak célokat tűzött ki, s nagyon messze járt a megvalósulásuktól. - Lotyó voltál - sziszegte a férfi, akiről átmenetileg szintén lefoszlott a kor gúnyája. - Varázserőddel és rikító ruháiddal gyakran többet értél el a feladat érdekében, mint mi együttvéve. Szerettelek, érted? Ennek vége, rég vége... de most utánunk kapott a múlt, s neked vissza kell változnod azzá, aki hajdanán voltál ! A nő csókja ugyanolyan tüzes volt, mint tíz évvel ezelőtt, testének ruganyossága sem változott szemernyit sem. - Mondd inkább úgy, valaki a múlt után kapott suttogta - Nem lehet más, mint valaki... - Valaki közülünk - fejezte be a mondatot a shadoni, és a kezek lehullottak a válláról, és csendben állta az éjfekete szempár pillantását. - Aki kellően őrült ahhoz, hogy megpróbálja, amit sosem szabadna megpróbálnia. - Akkor végünk! - suttogta a nő, és megint változott: riadt kislány lett ismét, aki a gorviki háborúkban tanulta meg, hogy a test fegyver, a szerelem pedig a túlélés eszköze lehet. - Emlékezz az á... - Csend legyen! - szorította meg a karját a zsoldos. Most már minden sarkot meghódított a sötétség, lassan otthont adott a múlt gonoszul vihogó árnyainak. - Talán még nem késtünk el, egy kis szusszanásra talán maradt még időnk. Össze kell szednünk mindenkit, érted? Figyelmeztetnünk kell a többiekét. Mindketten tudjuk, hogy valaki elszabadította... habozott - ... az átkot, de ők még nem tudhatnak róla. Kivéve azt, aki erre a szentségtelen dologra vetemedett. Sizaurr ismét a régi volt. - Bármelyikünk lehet - mondta, és tekintetéből leplezetlenül sütött a gyanakvás. - Bármelyikünk - ismételte Grangor, és csak nézte, ahogy nyíló ajtón beszökő fénysugarak birokra kelnek a sötétséggel. - Ki kell derítenünk, melyikünk az. Akkor talán véget vethetünk ennek a szörnyűségnek. A boszorkány közelebb hajolt, testét hideglelős görcs rántotta össze. - Emlékszel még az átokra, igaz? - nyögte - Bármilyen formában lecsaphat, sorban, mindannyiunkra. Akkor hogyan akarsz védekezni ellene, mondd? Grangor nem válaszolt, a kopott faltakarókkal díszített folyosót bámulta. Akkor is ott állt, mozdulatlanul, amikor látogatójának szapora léptei már az utcán kopogtak. - Induljunk - közölte a lépcső felől érkező fiúval nem sokkal később. - Örülök, hogy felkutattátok Mortert. Segítőid aranyat érnek... amit, gondolom, ki is kell fizetned nekik. Jazub szó nélkül bólintott, szorosabbra húzta magán arannyal szegett köpönyegét (Egyhavi zsoldom, gondolta Grangor szórakozottan), aztán dobogtak, le a lépcsőn, keresztül a néptelen, sörszagú ivón, ki az utcára. A bérelt batár bakján Jazub embere ült, csakúgy, mint az utastér kényelmes ülésén. Ajtó csattant, és elnyelte őket a hópelyhektől békéssé varázsolt esti homály. Erion csak sötétedés után ébred igazi életre, állítják a polgárok, akik hosszú évszázadok keserű tapasztalatai árán tanulták meg, mikor és hova nem tanácsos menni a Kalandozók Városában. Mégis, ma csend honolt. Hópelyhek tánca, fagyos kavargás. Barátságos szigetek a gyertyafényes ivók, elsuhanó kísértetek az utcákon bóklászó idegenek. Grangor fázott, megint, lassan lüktetni érezte az ismerős fejfájást. Legyen vége. Legyen már vége ennek az egésznek! - Megtaláltuk Heiharrtot is - szólalt meg a fiú csendesen. - A Szórakozónegyed peremén él, egy fogadó felső emeletén - vette át a szód a dzsad kísérő, aki fehéren villanó fogsorával, nézésével, állandóan doboló ujjaival egy prédáját leső ragadozóra emlékeztetett. Persze szerencsénk volt, de kellett is ennyi ember között. Mondják, jó tíz éve költözött oda, azóta jószerivel ki sem mozdul. Társként bérli a kocsmát, ami, ha nem csalódom, a hangzatos Élőholt névre hallgat. smét megvillant a vakító fogsor Grangor döbbenete láttán. - Néha leereszkedik a vendégei közé: csupa kiszolgált katona és szerencsevadász. Grangor töprengett. Emlékei mélyére ásott, haszontalan kacatokat hajított félre (ne törődj azzal, ami hiányzik, ne törődj semmi mással, csak amit keresel), aztán meglelte azt az arcot, a szikár gorvikiét, az örökké gyanakvó hiénapillantást, a cinikus mosolyt, a hangtalanul lopódzó lépteket és biztos kézzel vetett hurkot... és megrémült, mert nem tudta hová tenni ezt a változást. - Embereim szemmel tartják a helyet - közölte a dzsad, és büszkén várta a megérdemelt dicséretet. - Fogadós lett. Csendes, nyugodt ember - mondta Jazub hitetlenkedve - Mit tettetek? Mi történt veletek tíz évvel ezelőtt? Kradra, mi változtathat meg ennyire egy magadfajtát? Grangor pillantásában minden benne volt. Keserűen villant, akár az epe; odakint résztvevően hallgattak a házak. - Ne akard tudni, Jazub - mondta. - Bár én se tudtam volna meg soha! Sokáig nem hallatszott más, csak a vasalt kerekek csattogása. A Kereskedőnegyed legdélibb része nem sokban különbözik a rosszabb hírű területektől. Málló vakolatú, favázas házak kornyadoznak errefelé, mohóm szívják be minden eresztékükkel a pár utcányira hullámzó tenger illatát. Rozsdás cégérek nyikordulnak minden fuvallatra, macskák kotorásznak a hulladékhalmok között. Sápadt arcok bámulnak ki az apró boltok ablakain, csupa haszontalan holmi boldog tulajdonosa. Igaz azonban a mondás, hogy aki keres, az talál - nem egy kitartó kalandor lett fillérekért boldog tulajdonosa egy-egy szemétdombra vetett, mégis aranyhegyeket érő tárgynak. Legendaként mesélik errefelé Kőmorzsoló Durr történetét, aki végső pénztelenségében egy rozsdás csatabárdot vásárolt valamelyik árusnál, hogy az első ütközetben megpörkölődve és megdöbbenve fedezze fel annak kísérteties erőit. Igaz ez az emberekre is. Valódi, kacatnak látszó kincs a szemétdombon, gondolta Grangor keserűen. A ház első pillantásra nem élhette meg a másnapot. Valójában szívósabb lehetett, mint hitték, mert láthatóan többen is lakták, a szorosra zárt, viszonylag rendben tartott zsaluk alapján ítélve. Kacskaringós, düledező lépcső ölelte falait - mintha csak támogatni próbálná -, leomlott kémény darabjai hevertek a tetőn és az utcakövön. - Igazi patkányfészek - morogta sötéten a shadoni. - Jobb helyet nem is találhattál volna, Morter. A boszorkánymester már kalandozásaik éveiben igazi kincsnek számított: mogorva, de hatalmas tudású férfit ismertek meg benne, a mérgek és a villámok, a tűz és a diplomácia igazi mesterét. Kopottas külseje nem árulkodott tehetségéről, nyers modora sem utalt időnként felfedezhető finomságaira. Akárcsak ez a ház. - Odabent van - közölte az árnyékok közül kibontakozó dzsad legény, a tető alatti apró ablakok koszrétegén átvilágló derengésre bökve. - Ritka alkalmak egyike ez. A tulaj a helyi tolvajklánok gyakran használt embere - ezért nem volt nehéz megtalálni, még ebben az istentelenül nagy városban sem. Grangor bólintott, és azon tűnődött, mennyibe fog ez kerülni Jazubnak. A dzsadok híresek arról, hogy mindenhol megalkotják a maguk kis közösségét, ahol a szent gyógyítótól kezdve a tanácsadóig mindenki megtalálható. Külön társadalom, ahol összetartó, hűséges kapocs a származás. Ez alkalommal a kígyóként surranó dzsad tolvajok segítségéhez folyamodtak. Egy dzsad halála a közösség ügye is - ez talán csökkent valamit a tarifán. Ha nem, úgy is jó: az eredmények önmagukért beszélnek. - Te itt maradsz - fordult a dzsad kölyökhöz. Jazubra pillantott. - Gyere velem, ha akarsz: ideje megismerned apád másik régi cimboráját. A kikötő felől sóillatú szél tépett arcukba, hártyás pocsolya csobbant lábuk alatt. Kihaltan, vak szemgödrökkel pislogtak a környező házak... mégis, mintha számtalan gyanakvó szempár kísérte volna minden mozdulatukat. Csend. Hullámok robaja távolról, korhadó deszkák szaga közelről. Lépcső nyikordul, egy-egy széllökés hasadozott ajtókat tár szélesre a lépcső mentén. Lépjetek beljebb - mintha ezt suttognák a szerteszét heverő ócskaságok. Az utca felett hidegen, hidegen, hidegen kavarog a hó. Fentről nyilván világítóbogarak fészkének látszik a roppant város. Az épületből hang sem hallatszott. - Azonnal észrevehetett minket - súgta a fiú. Amikor megérkeztünk. - Nem titokban jöttem - mordult Grangor, és öklével a vasalt ajtóra vágott. Kavargott a hó. - Takarodjatok! - krákogott valaki odabent. Megrezzent az ajtó, csípős, fanyar füst kúszott ki a küszöb alatt. - Nincs dolgom senkivel, tűnjetek Ranagol legmélyebb poklába! - Nyisd ki, Morter - mondta lágyan a shadoni, és Jazub látta, ahogy elvigyorodik. - Én vagyok az, Grangor al Queram! Pillanatnyi hallgatás. Fülsüketítő zajjal zúzódott össze valami odabent. - Morter! - üvöltötte Grangor, aztán ugrott, neki az ajtónak, lendületétől az egész korhadt alkotmány megremegett. Jazub elfehéredett arccal kapaszkodott a párkányba: hirtelen nem érdekelte, mi az a pokoli csörömpölés. Mintha valaki eszeveszett dühében törne-zúzna odabent. Tartotta magát, látta, ahogy Grangor beront az ajtón, ő utána, végre szilárdtalajt érzett a lába alatt, és... Szemből könnyet facsaró, tüsszögésre ingerlő füst. 5 A meghatározhatatlan méretű helyiség minden talpalatnyi helyét polcok, állványok és könyvkupacok foglalták el. A kőpadlót bizonytalan eredetű foltok pettyezték, szárított növények, különös eszközök és ruhadarabok csüngtek a falba vert kampókon. A ferdén emelkedő padlástető eresztékein besüvítő szél hiábavaló küzdelmet folytatott a mennyezet alatt terjengő sárgás füstköddel. Darabokra zúzódott üvegcsék a padlón, egy félrerúgott asztal, a félbehagyott vagy elrontott kotyvasztgatás bűzölgő maradványai. Valaki feszegetett valamit a túlsó sarokban. Jazub könnyezett és köhögött, az ajtó, a friss tengerillat felé próbált tántorogni. Előtte a shadoni moccant. Hirtelen szélroham söpörte tisztára a szobát. - Morter! - kiáltotta a zsoldos, és a szemközt görnyedő alak felé lépett. Az üvegcsét markoló, varjúszerű vénség szemében feneketlen gyűlölet és félelem lobogott: igen, a félelem rántotta őrült görcsbe az abasziszi vonásait. - Csak én vagyok az, Grangor... A vénség fogatlan szája irtóztató. sikolyra nyílt. Lábai alatt keszekusza kézírással teleírt lapok tengere, mindenhova bevette magát a bűzös kipárolgás. Patkányfészekben vagyunk, patkányok martaléka leszünk, gondolta kábultan a dzsad. Aztán elvágták a sikolyt: bugyborékoló hörgés, egy darabig még dermedten bámulta őket az a vizenyős szempár, majd egy puffanás, és Morter Dalreon nem volt többé. A sebtében felhajtott folyadék kékes cseppjei megcsillantak vonagló ajkán. - Domvik, Jóság Forrása, ne hagyj el! Jazub most először látta igazán megrendültnek a zsoldost. A bűz már csak nyomokban érződött, a holttest azonban, elszíneződött ajkával, rémület örök görcsébe fagyott arcával maradt, ahol volt: vádlón nézte a papírhalmokat rendezgető dzsadot, a fejét kezébe temető shadonit. - Szerencsétlen - sóhajtott Grangor. - Társak voltunk, barátok sohasem. . . mégis kívánom, hogy nyugalmat találj, bárhol légy is éppen. - Újabb áldozat - suttogta Jazub. Lábai alatt szilánkokra tört tégelyek ropogtak, ahogy a férfi felé lépett. - A második - mondta, és egy szemvillanásra a félelem csontvázmaszkját vélte látni Grangor merev arca helyén: - Beteljesül hát a sorsunk. De miért így? Miért ölte meg magát? Nem ártottam neki soha. Nem értem... - A zsoldos a fejét ingatta. Fagyos szél csapott végig a szobán. Jazub éppen kérdezni akart valamit, amikor valami megütötte a szemét. Dobogás hallatszott, hosszúra nyúlt árnyék vonaglott végig a falon, és a strázsának hagyott dzsad kölyök toppant be lihegve. - Heiharrt házánál... - köhögte, egy pillanatra elakadt a szava a földön fekvő tetem láttán, aztán összekapta magát, és folytatta. - A figyelők jelentése szerint újabb érdeklődők tették tiszteletüket az Élőholtban. Attól tartok, valaki beleköpött a levesünkbe! Grangor a régi volt ismét. - Gyerünk! - kiáltotta, és már rohant is lefelé a lépcsőn, a kölyök szintén, csak Jazub állt dermedtén és némán: a padlót bámulta, akárha fagyos marok szorítaná a szívét, aztán lehajolt, kotorászott a földön. Jó paksamétányit gyűjtött össze a mocsokban heverő papírokból. Még egyszer megnézte az egyik oldalt, ezúttal alaposabban. Jól látta az előbb. V. - Mozgalmas éjszakának nézünk elébe! - üvöltötte túl Grangor a vasalt kerekek lármáját. Pokoli jelenésként száguldottak keresztül az éjszakai városon, fehéren csapott a pára a lovak orrából, vadul egyensúlyozott a hajtó a bakon. Szitkozódó, rongyos alakok között dübörögtek el, kanálisok mocskos patakjai felett robajlott a hintó. Kapaszkodtak. És még csak most kezdődött, gondolta a shadoni keserűen, és újból az a tíz év előtti éjszaka járt az eszében, a koloncként hurcolt bűntudat. Félt; fázott és újra szaggatott a feje. Talán jobb volna békésen kivárni a végzetünket, hisz rászolgáltunk, rá bizony! A paták csattogása zengő hangorkánná olvadt össze. Ne, ezt ne, ezt már elfeledtük, ez már régen volt! Két arc vigyorgott felé az ablakon túl kavargó téli homályból, Abdel véráztatta mosollyal, Morter méreggörcstől keserű vigyorral fürkészte a zsoldost. Akár te is lehetsz a következő, öregcimbora! Visongva nevettek, lámpavasakká, cégérekké mállottak szét, ahogy jobban megnézte őket, de itt voltak, az bizonyos, jaj, de fáj, fáj, fáj a feje... Nem látta Jazub együttérző pillantását, a dzsad kölyök - bizonyos Beidzsid - ideges mosolyát. A tolvaj egy mentáloperációkkal hatékony küldönccé tett sólyom tollait simogatta. . Grangor hóborította erdőkre gondolt, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére. Legyen már vége! könyörgött némán, Ha fizetnünk kell, hát fizessünk gyorsan! A hintó hatalmas rándulással befejezte őrült vágtáját. Egy kézitusa kellős közepén. Az Élőholt fogadó csapott tetejével, girbegurba párkányaival és utca fölé kihajló erkélyeivel, málló vakolatával és üresen pislogó pinceablakaival valóban névadóira emlékeztetett. Rendes körülmények közt így is barátságosnak tűnhetett az idevetődők szemében, de most... Lobogó lángú, sárkánykarmos tartóba tűzött fáklyák. A frissen hullott havat rózsaszínre festő vértócsák. Grangor ugrott, egyetlen lendülettel szakadt el a csúszós kövön megfaroló batártól. Kezében kard villant, köpenye alatt megcsillantak a viseltes bőrpáncél szegecsei. A dzsad kölyök is eltűnt valamerre, csak Jazub maradt a kocsiban, elfehéredő ujjakkal markolva dzsambiáját. Odakint, a fogadót körbefogó sikátorok mocskában rongyos, boszorkányos ügyességgel mozgó kölykök dulakodtak egy csapat jól öltözött, pengét villogtató férfival. Talán percek, talán csak pillanatok óta dúlhatott a harc - a havat szennyező karmazsin foltok még frissen gőzölögték. Hat dzsad tolvaj négy jól képzett fegyveres ellen. Jazub kikászálódott a batárból. Harcias tekintetével, óvatos mozgásával görcsösen igyekezett leplezni, hogy igazi vérontást még sohasem látott (hogyan is kell fogni ezt a fegyvert, csak ne ájuljak el, kérlek, Galradzsa, kímélj meg a szégyentől, kérlek). Gyors pillantás körbe: tisztes távolból szemlélődő kíváncsiak (ez a Kalandozók Városa, ahol az effajta csetepatékhoz semmi közöd, mi több, kockáztatod, hogy egy eltévedt varázslövedék leégeti a hajadat, nem beszélve a mérgezett tőrökről), távolból trappoló léptek, az eresz alatti ablakból kikandikáló, sápadt arc. Jazub inteni akart, felfelé mutatni, de... Csendülés. . Grangor kardja vérkutat fakasztva taszította a földre az egyik támadót. Lélegzethez jutott megmentettje kést hajított egy másik idegen torkába, de mellettük dühösen fújtató, széles pengéjű kardot forgató alak tört át a kavargó hófüggönyön, bábuként hajítva a falhoz véres ruhájú ellenfelét. Grangor rúgott (metsző fájdalom mellkasában, élesen villanó kín, nem vagy már a régi, öreg), de elvétette: a mellette kuporgó tolvaj egyetlen szökkenéssel bukott a fal melletti szemétkupacba, bősz üvöltés harsant, a széles penge suhogva szelte a levegőt, s Grangor tehetetlenül; önmagát átkozva próbált térdre állni, amikor... Vasalt hegyű számszeríjlövedék roppantotta. meg a fújtató alak rohamát. - Ezt a társaimért, rohadék - sziszegte a bakon álló, fegyverét leeresztő dzsad, és Jazub csak állt, kezében a dzsambiával. Újult erővel sikoltozott a szél. - Minden rendben? - Jazub a keservesen szitkozódó shadoni zúzódásait vizsgálta. Mellettük szépen kiterítve három támadó hevert, bőrruhájukat eláztatta a kövezeten csordogáló hólé. A negyediket a másik két dzsad vonszolta idáig a hajánál fogva - ájultan, vérmocskos arccal próbálta megtalálni az utat vissza a fagyos világba: - A nyavalya törje ki ! - Grangor behunyta a szemét. Valami nincs rendben, valami nem működik itt, főleg velem, de még felnyögni sem volt ideje, amikor... - Aziz! Hé, Aziz, merre vagy? Dzsabul... hé, Dzsabul! Rongyos tolvajok üvöltöztek a koszos sikátorok összeérő házai alatt. A hirtelen kiürült utcán hóborította fantomokként kóboroltak az emberek. A fogadóba menekült vendégek kíváncsi pillantásai kísérték őket. - Egy idegen és két társunk eltűnt. - Beidzsid idegesnek tűnt. - Amikor megkezdődött a csetepaté, még. - Testvérek, ide! Felkavart porhó gomolygott elő az egyik szomszédos sikátorból. Beidzsid rohant, Grangor sántikált mögötte; végül a még mindig fegyvert szorongató Jazub zárta sort, akinek kezdett elege lenni ebből az éjszakából. Akár egy gyors sodrású hegyipatak, gondolta, ahogy befordult az odvas barlangszájként tátongó utcácskába. Fagyos és ki sem bírsz kapaszkodni belőle... - Kránba az egésszel! - káromkodott Beidzsid. - Hát érti ezt valaki? A földön, a jégcsapok ereszre fagyott díszsora alatt három test hevert. Valaki közelebb hajolt egy fáklyával, remegő fényudvar ölelte körül mindannyiukat. Jazub felnyögött, a kezéből kihullott fegyvert elnyelte a szeméthalom. Nyögve fordult félre - a három átvágott torok látványa sok volt neki. Grangor hallgatott, a jégcsapdárdák mélyén megcsavarodó fáklyafényt bámulta. - Mikor elküldtem az üzenetet, épp hogy felfedeztük ezeket a mocskokat - bökött az egyik tolvaj a bőrruhás tetemre. - A fogadó előtt és a környéken csellengtünk. Volt, aki bent ivott egy kortyot... ezek sokáig csak figyelték az utcákat, tán vártak valakire, aztán megindultak; ennek a Heiharrtnak a nevét kiabálták, meg hogy azonnal menjen velük. No, mondom, ezt nem hagyhatjuk, nem 'tom, mit akarnak, de az összes sivatagi démonra, mi őrködni vagyunk itt, nem szájat tátani. Oldalba bököm az egyiket, mondom neki, hogy tudod, kinek a lábát taposd, a jó édes anyádét, aztán ütöttem is: Ranagol szívja ki a vérüket, ezek tudtak valamit - még jó, hogy jöttetek, mert... - Kik lehetnek ezek? - firtatta Jazub. A tolvaj vállat vont. - Az még a kevesebb gond: kitudom én mindjár'. Engem jobban érdekel, ki lehetett az, aki mindegyiküket elintézte. A fáklya szurtos füstjében összehajoló férfiak lefelé bámultak. Rojtos szélű, erővel szakított ruhafoszlány az egyik tolvaj markában. A közelgő halál, az elkerülhetetlen végzet dühe adott neki erőt. Ők voltak, üzente a halál sivatagán túlról, és a szürke köpenydarab, mintha a hátramaradottak gyászában osztozna, lassan feketére vált ujjai között. Füstölők illata, szemet nyugtató félhomály, kandalló mellett macskaként szendergő, koszlott karosszék. - Meglepődtél, igaz? - harákolt a vastag kelmékbe rejtőzött férfi. Köhögött, görcsösen, zihálva tartott szünetet, karmokként markolták ujjai a karfát. - Heiharrt, a csendes léptű halál, a mestergyilkos, az osonás mestere így végzi: a tűz mellett, egy bűzös kocsma tulajdonosaként, a saját piszkában. - Ki akarhatott megölni téged? - kérdezte Grangor. Szájában rosszízű volt a nyál, nyúzott ércszoborként magasodott a gyógyfüves zacskókkal zsúfolt szoba árnyai közt. - Rengetegen - suttogta az önnön árnyékává fakult férfi. - Számolatlanul tudnám sorolni csak azokat, akiknek a ti társaságotokban keserítettem meg az életét - Gúnyos vigyor, ismét az a régi ragadozópillantás a kámzsa mélyéről. - Egy bökkenő akad, shadoni komám: miért vártak ezek mostanáig? Az utolsó handabandázót öt éve hajítottam ki a hátsó ajtón. Amikor még pislákolt bennem valami a régi énemből. Nem, zsoldos - sziszegte, és Grangor hátrahőkölt, akárcsak régen, heves vitáik idején. - Gondolkozz azzal a mogyorónyi agyaddal! Egyetlen magyarázatot találok, egyetlenegyet. Emlékezz a toronyra! Grangor a bebocsáttatásért könyörgő hópelyheket bámulta. Kint halovány fényben derengett a hatalmas, sosem pihenő város. - Azok a vasszín felhők, és a sápadt, halovány ég... - Heiharrt hangja motyogásba fúlt. - Folyosók, falról cseppenő halál. Vastag tölgykapuk, kristályfalba szorult kántálás, életre hívó ének... Kint jégcsapdárdákat ölelt a hó. - Emberek... rézszín ruhában - motyogta a shadoni. - Halottak. Halottak mind - krákogta a hajdani gyilkos. - Mi pedig bűnhődünk, mert olyat tettünk, amit sosem lett volna szabad. Emlékezz a bűnre, amit elkövettünk! Mi lett belőlünk? Halott vagyok lassan, de te sem festesz jobban. Mondd, testvér, néztél tükörbe az elmúlt években? - Elakadt a szava, köhögés rázta a testét. - És most tovább bűnhődünk, mert egyikünk megint... helytelenül cselekedett. Olyasmit szabadított el, amit nem lett volna szabad. . . soha, soha, soha! Grangor visszatámogatta a székbe. - Miért küzdenék? - nyöszörögte Heiharrt. - Az átok elől nem futhatunk el, hogyan is tehetnénk? Bármilyen formában lesújthat ránk, ha elfeledted volna. Ketten már a túloldalon járnak... de ki lesz a következő? Szapora dörömbölés rázta meg az ajtót. - Uram! - kiáltott be Beidzsid. - Okosabban tennéd, ha lejönnél! Szóra bírtuk a fegyverest! A magára hagyott Heiharrt még sokáig szemezett a kandalló lángjaival. Vigyorgott. A fogadó különszobájában kezdtek jelentős haderőt képviselni a kiürült butéliák. - A W'aiart Ház emberei voltak - közölte Jazub a shadonival, és egy pillantást vetett a sarokban heverő, kötözött sonkára emlékeztető fogolyra. - Nem kérette magát sokáig - morogta csalódottan az egyik dzsad. - Pedig alig gyújtottuk meg a... - Nem sokat tud - folytatta Jazub. - Ideparancsolták őket, hogy ha kell, erőszakkal is vigyék Heiharrtot a Ház nagyura elé. Viszont szerinte jóval többen voltak... hogy a többi hová menekült, nem tudja. Grangor körül bukfencet vetett a világ, gyomrában jégkásává dermedt az imént felhajtott bor. - Sizaurr Dailad - suttogta. A sarokban valami tréfán kacagtak a tolvajok. - Hova vittétek volna, mondd? - üvöltötte a shadoni, és annyira nem önmaga volt egy pillanatra, hogy a két dzsad idegesen nézett össze - Ki vele, te nyomorult, vagy a gigádat tépem ki! - De pontosan ezt akartam... - kezdte Jazub, de a zsoldos arckifejezése láttán elharapta a mondatot. - Kérem... kérem! - esdekelt a megkötözött fegyveres. - Az úrnő parancsa volt, senki más sem tudott róla! - Hová? - kiáltotta a shadoni, és hangosan roppant valamelyik csont a fogoly arcában. Néma csend, borszagú értetlenség hullámzott a kopott falak között. - A Nagyúr Ékköve játékbarlangba. Kérem... - Gyerünk! - Grangor al Queram szürke lobbanásként viharzott ki az ajtón. Jazub és Beidzsid aggodalmasan nézett össze. - Te... - morogta a tolvaj. - Biztos vagy abban, hogy nem harapja el egyszer a torkodat? ~ A másik nem válaszolt: merőn nézte a nyitva hagyott ajtót. VI. Ha igazán tudni akarod, mi is az a gyönyör, tartja a mondás, legalább egyszer el kell látogatnod az erioni Örömnegyedbe. Féregjáratokhoz hasonlatosan kanyarognak az utcák odalent, és énekszó, kacagás, kedélyes kiáltozás hullámzik az ezernyi lampion, világos ablak, aranyszobor és zászló között, és hiába hull a hó, hiába számolják az okosok a Halál Hónapjait, itt egy percre sem torpan meg az élet. A Nagyúr Ékköve sikoltva köpte az utcára a benti zeneszót; bíborszín fény színezte a havat a bejárat előtt, mosolygó, tétován tántorgó alakok botladoztak a sáros lében, egy sarokkal odébb, nem messze Ellana káprázatos szentélyétől két gorviki csapott össze részeg mámorában. Jazub kavargó gyomorral meredt a játékbarlang mennyezetén tobzódó díszítés mintáira, szédült, zeneszó szárnyalt alá a meredek lépcsők mentén, lenge ruhás kéjnők simultak izzadó vendégekhez, kocka perdült, arany csörrent, agyagtálakban füstölgő mécsesek fújták tele a levegőt füsttel, zene és kéj és örök kárhozat és finom italok és pénz, pénz, pénz! Jazub tántorgott, kupákat söpört le asztalokról, még hogy játékbarlang, akarta nyögni Beidzsid felé, de az sem volt már ott, és a következő pillanatban aranyláncot, ékköves nyakéket (semmi mást, Galradzsa, segíts!) viselő lány ölelte forrón. Valahol a márványszobrok között látta a shadoni szikár alakját, arcán azt az érthetetlen, mélységes dühöt. Mellette a dzsad, előtte pedig hatalmas, szálfatermetű alak tornyosult. Húsgolemként torlaszolta el a díszes kisfolyosót. - Örülök, hogy látlak, Harrg. - A shadoni a rézszín hajú, látszatra cseppet sem változott férfit bámulta. Mögöttük a bódító füstben egymáshoz simultak a testek - Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz megtalálni téged. - Tűnj el, zsoldos - vetette oda az északi hómezők gyermeke - Tűnj el, vagy aszondom, veled törlöm fel a padlót! - Semmit sem változtál - vigyorgott kedvetlenül a shadoni, haragját, a bensőjében felpislákolt, érthetetlen dühöt mélyebbre próbálta temetni. -, Talán csak beszélni tanultál meg, de... A pofon nem érte váratlanul, de hiába mozdult, érezte, hogy hatalmas erő kapja magasba és csapja a fal mellett álló rézkancsókhoz. - Ellustultál és megöregedtél - röhögött a barbár, akin még a legnagyobb méretű testőregyenruha is feszült. Ez lett hát, gondolta Grangor kábán, az Örömnegyed bérelhető katonája, a gondtalan szórakozást, nyugodt hazaérkezést biztosító bérelt verőlegény... Valami csillant a folyosó felett, a füstköd felett, és a zsoldos egy pillanatra farkasszemet nézett a barbár felé intő Sizaurr Dailaddal, azzal a gyönyörű boszorkánnyal. - Ég veled, cimbora - intett gúnyosan a barbár, és szinte követhetetlen mozdulattal kapta el a felé lendülő dzsad kezét. Valami roppant, Beidzsid sikoltott, éles, átható hangon, együtt harsogott az üvöltő furulyákkal, aztán magatehetetlenül vágódott egy gongnak. Hang, a még mindig lenyűgöző méretű izomkolosszus (de a ráncokat, a tíz év ráncait ő sem takarhatja, és van ott még valami, a bűntudat, a félelem, mi?) keskeny tőrt húzott elő. - Óvjon az istened az úton! - vigyorgott, Grangor ugrani akart, de minden tagja feszült és sajgott, öreg vagyok, nyomorult, legszívesebben röhögni szeretett volna. És nem sújtott le a tőr. A feléjük botorkáló Jazub tétova agyában lassan formálódtak a gondolatok. Kábulat és nők és szesz illata... Hánynia kellett, fuldoklóként kapaszkodott egy szobor karjába, aztán friss szél csapott be a pállott melegbe és némileg kitisztult a világ. Grangor! Látta, ahogy az a gyönyörű nő az erkélyen, haragtól szépséges arccal int, és a tőr visszakerül a tokjába, az óriási férfi zavartan néz, aztán rohan, mintha menekülni kellene, lobogó hajú villanás a folyosón, Grangor - lassan, vánszorogva - utána. Kezében a kardja, köpönyege, mint ázott tollazat. Jazub tétován botorkált utánuk, nem, egyáltalán nem értette, mi folyik itt, kicsit sok volt ez az éjszaka, körülötte kéjesen nyögtek a tengerillatú lányok. Lassan vánszorgott, nagyon lassan. Távolból mintha kiáltás csattanna, elkeseredett, félelemtől őrült sikoly. A folyosó rózsaszínes tapétája hússzín falnak látszott egy felborult lámpácska fényében. Vázák, kitárt karú, csábító pózokban vonagló nők szobrai. Vöröses félhomály. Lépcső. Fent valaki zihál. Itt végre csend van. A mennyezet festményein pajzán leányok hancúroztak, ó, szörnyű ez a fény, minden rózsaszín és minden elmosódott, ajtók hallgatnak némán, bérelhető kéjlakok gazdag vendégeknek. Fent apró előtér, függönyök nyílnak a karzatra, ahonnan mindent remekül láthat a kedves vendég, ugyanaz a fény, ugyanaz az illat, á szőnyegen összeszakadt alak hever. Kezében mocsoktalan a kard. Hasas szekrények vigyázzák a csendet, ruhák, füstölők, egyéb holmik tárolóhelye mind. - Megléptek - intett Grangor keserűen a nyitott tapétaajtó felé, ahonnan hóillat lopakodott be a szobába. Meglebbentek a függönyök, Jazub indult volna az egyik felé, de a shadoni nyögése elvette a kedvét a kutakodástól. - Menjünk innen, azonnal - hörögte a zsoldos, és Jazub olyannal látta az arcát, amilyennek még soha, félelem és düh és valami határtalan elkeseredettség fagyott össze maszkká, mintha hirtelen megértett volna valamit, ami eddig elérhetetlen volt számára - A pokolba az egésszel, az összes istenek verjék meg ezt a nyomorult világot! - Az utolsó szavakat már szinte sikoltotta, és öregnek tűnt, nagyon öregnek. Jazub nem kérdezett semmit. A kis előteret fürkészte, a titkos ajtót, a függönyöket. Odakint még mindig sírtak a furulyák. Hajnal. Őrjöngő dühvel feszegeti a szél a cserepeket a tetőn, hókupacok formálódnak az utcák sarkaiban, hogy varázsütésre el is tűnjenek a következő pillanatban. Grangor aludt, kimerülten, zihálva és savanyút izzadva, Abdel ibn Haafat házának mélyén, egy aprócska szobában. Néha a levegőbe markolt, mintha csak a hajnal fakó derengését akarná magához ölelni pokróc helyett. Nem ez az elátkozott éjszaka járt a fejében, nem sikoltó arcok vagy- földre hanyatló testek víziójától nyögött fel hangosan. ` Mikor elszenderedett, az álombirodalom küszöbén még egyszer végigélte, mikor a hajnalfény végigcsúszott a fagyos tetőkön, áttörte a szürke felhőtakarót, és Jazub meg ő csak álltak a Nagyúr Ékköve előtt, dzsad rongyosok gyűltek köréjük védelmezőn, Beidzsidet valakik vitték, a nő fegyvereseit megtámadták, mutogatott a hátsó sikátor felé az egyik, szürke csuhások, fél pillanat alatt elintézték azt a bandát, de a nő megpucolt, Kránba vele!, de nem érdekelte igazán, aludni akart és valami tompán sajgott a mellkasában. Miután maga mögött hagyta a friss emlékképeket, nedvességtől csöpögő kőfolyosón sétált, alacsony mennyezet fullasztotta; néha kúszott vagy pocsolyákban fetrengett és sehol, sehol, sehol fény! Csak ez az átkozott derengés, mindenhol, ment, kúszott, vonaglott előre, mindenhol vaskos; furcsa rúnákkal díszített falak, és tudta, hogy ő már halott. Amikor átbukfencezett egy nyíláson, és zuhant, zuhant, zuhant lefelé, csak a szelet érezte az arcán. Valami nyúlós masszába csobbant, felnézett, és korcs, szürkés bundájú farkas volt most, szájából vércsík csordogált, nem látott mást, csak egy feléje közelítő dárdahegyet, meg gyilkosa arcát, ami saját arca volt, bizony. A fegyver lesújtott. - Ez megvolt - dörmögte Abdel ibn Haafat, és megveregette Grangor vállát. Harrg éppen egy másik bestiából húzta ki kardját, a távolabbi tetemek tűzperzselte bundája Morter mágiájának erejét dicsérte. A mocsár ezernyi csapdája közül talán a toportyánok támadása volt az utolsó, gondolta a vér- és sármocskos shadoni, de még csak most jön a java... Aztán felpillantott, és megint be kellett hunynia a szemét. Mert a sápadtszín, kavargó felhőkkel díszített ég felé nyúló hegy lenyűgöző látványt nyújtott. A természet munkája, felemelt mutatóujjvolt, a mocsár közepén magasodó sziklatorony, csipkés kőtaréjjal, meredeken mélybe szakadó falakkal, lapos fennsíkkal tetőként, és hatalmas volt, elképzelhetetlenül nagy. Mindegyikük hallgatott; hosszú vándorlástól kimerült, sebektől véres kalandorok, mesék lidércfénye után loholó szerencsevadászok. Pyarron összes istenére, ez már nem legenda! Sokáig tartott, mire meggyőzték magukat, hogy a koszlott térkép meg a haldokló vándor utolsó pár mondata elegendő indok arra, hogy délnek induljanak, megközelítsék a Fekete Határt, és valami kósza mese alapján belegázoljanak az Örök Nyugalom Mocsara zöldes sarába, de... ... Régen elfeledett istenek kincsei rejteznek ott, fegyverek és varázslatos holmik, Arel engem úgy segéljen!, dünnyögte a fülükbe az a szerencsétlen nyomorult. Kinevették. Most mégis itt vannak. Hátuk mögött kanyonok, szakadékok, nedves barlangjáratok ezernyi veszélye, aztán leereszkedtek valami kürtőn, és meglátták a mélyben az erdőt, vadállatokat öltek, furcsa szörnyekkel csatáztak, egy istentagadó, koromszín erődben feltöltötték készleteiket (Sizaurr praktikáinak hála, mindenki a kezükből evett). Majd gyalogoltak tovább, át a sziklás sivatag csapdáin és szörnyein, és végül belegázoltak a mocsár undorító vizébe. Előttük az elfeledett szikla-torony. Újult erővel vágtak neki az útnak (Grangor felnyögött, valahol távol innen). A sziklaplatót, a hegy lábánál zöldellő maroknyi területet emberek lakták, legnagyobb meglepetésre kedves, barátságos, véletlenül sem barbár népek, rézszín ruhákban. Akivel akarunk, azzal tartjuk a kapcsolatot,, mondta mosolyogva egyik szállásadójuk, de nem sok ilyen akad. Igen, néha jönnek ide emberek, szólt egy másik, kristályokat cserélünk teljesen hétköznapi dolgokért. És néha jönnek olyanok is, mint ti, tette hozzá egy sovány asszony, fosztogatni, rabolni akarnak. A templom tiltott!, kiáltották a hatalmas ujj-sziklára mutatva. De hogyan is állhatnánk utatokba, fegyveresek!, mondta szomorúan az egyik elöljáróféle férfi, menjetek csak... a Rejtett Templom majd megvédi magát. Nem árulták el, kinek a szentélye ez. Nem tudták, mikor készült. Csak álltak, némán, a kis csapatot figyelték madárfészekszerűen egymáshoz zsúfolt kunyhóik ajtajából. Itt mindent árnyékba borított a hegy rettenetes tömbje. Azok a vasszín felhők, és a sápadt, halovány ég. És nem törődtek a figyelmeztetéssel, nem bizony! Hosszú hónapokat vándoroltak, míg elérték a célt, most adták volna fel, ó, dehogy! Belökték a vastag, vésetekkel ékített kaput, beléptek a dohos folyosók csendjébe, ahol már várt rájuk a halál, és küzdöttek a végsőkig. Szükség volt a kardra és az erőre. Furcsa, vermekből előmászó bestiák, hálójukban rezzenő pókok és beszorult rácsok... Kellett a zárak nyitásának, a csendes osonásnak a. művésze. Tucatnyi trükkös csapda; kattanó mechanizmus, életre kelt sárkányfejek, testbe csapódó lövedékek, falról cseppenő halál... Nem nélkülözhették a mágiát. Mágikus fényben derengő ajtók, illúziófolyosók, varázscsapdák és különös vésetek a falon... Különös, nagyon különös helyeken jártak. De kalandozók voltak, és elvakult dühvel törtek céljuk felé. Amikor az idő már régen nem számított semmit; elérték a hegy középpontját, a leghatalmasabb termet mind között, ahol kristályfal ragyogott, fentről, a nyaktörő magasból derengett le az ég sárgasága, ahol kincsek és különös fegyverek borították a padlót, ahol középen, a szobrok gyűrűjében ott csillogott valami színeváltó, határozatlan formájú kristály. - Két kultúra nyomaiban gázolunk - suttogta a halálosan kimerült boszorkánymester - A régi... intett a falak mentén üres szemgödörrel pislogó farkasszobrok felé - És az újabb... Darton, a pyarroniak méltatlanul elfeledett istene. A kristályfalon gubbasztó óriási, rézszín varjakra mutatott. És természetesen elvették az oltárról a kristályt. Ércharang kondult, mélyen, rettenetesen. Felhők örvénylettek a kráterszerű nyílás felett, sakálként vonyító szél csapott be hidegen. Álltak, mozdulni sem tudtak, valamelyikük (ki is volt az, olyan nehéz emlékezni) kezében ott pislákolt a kristály, diónyi gyönyörűség, a belsejében pedig ott kavargott a világmindenség, hangok suttogtak, árnyak feszültek neki a kő átlátszóvá vált falának... Hús-vér lényekként moccantak a hatalmas szobrok, a kamra ősöreg védelmezői. És az oltáron megjelent egy alak. Sikoltani akartak mind, átkozni magukat az ostobaságukért, könyörögni, sírni, féregként kúszni, de arcizmuk sem rándult, szobrokká váltak ők is, és fent sírfeketén örvénylett az a nem evilági szél. Mozdulatára újra moccanatlanná dermedtek a mágiával ébresztett szobrok, köpenye lobogó varjúszárny, arca márvány sírkövek simasága, páncélja, mint az éj, termete, akár egy óriásé, és hangja, ó, a hangja, akár a hegyvidéki katlanban dübörgő lavina. Kacagott. Éktelen dühtől feszítve csapott a földre. Oldalán pallos csillant. - Darton vagyok! - üvöltötte, és ők pislogni sem bírtak. - Darton; a halál és az elmúlás istene, a komor tréfák patrónusa és a téli hidegek ura, térdeljetek hát, ostobák! - És térdeltek, fabábuként rogytak a földre. - A Holtak Kristályát akarjátok? Eloroznátok a prófétától, a kiválasztott embertől, aki elterjeszti majd nevemet Ynev hatalmas kontinensén... Tolvajok! Tolvajok! - És haragja maga volt a pusztító láng és a pokol hidege egyben, ó, rettenet! Aztán kacagott ismét, de szörnyű volt a kacaj, velőt dermesztő, vért fagyasztó, elmében sikoltó, és ők csak fetrengtek, némán, egyikük (ki volt az vajon?) kezében ott csillant a kristály. A halált várták, a méltó büntetést. - Legyen hát a tietek, ostobaságotokban is vakmerők! - Vörösen izzott a hatalmas alak szeme, felette tébolyultan kavargott a vihar, isten volt, most még csak nem is teljes hatalmában, a halál felkent ura - De átkot mondok rátok, hallgassátok: Vigyétek, de ne használhassátok, lássátok, de ne beszélhessetek róla, rejtsétek, de ne mutathassátok, gondoljatok rá, de ne uralkodhassatok rajta soha, soha, soha = és törjön meg ezen parancsok egyike is, elküldöm a Halál angyalát, és végzetetek lecsap rátok, mikor nem is számítotok rá! - Mikor testetek földbe, szellemetek az én birodalmamba kerül, prófétám magához veszi az őt illető kincset - élvezzétek hát ki addig az időt! - Nagyobb és nagyobb és nagyobb lett, hatalmasabb a napnál, a holdaknál és a csillagoknál, dübörgő hang, vörösen izzó szempár, a felettük felhörrenő zivatar morajlása. - Így rendeltetett, mert a halál túl kegyes lenne hozzátok! És nem volt ott többé, csak a kopogó esőcseppek maradtak, és ők megfordultak, akár az akarattalan élőholtak, drágaságokkal tömték tele zsebeiket, gépiesen, egyiküknél (ki volt az vajon?) a kristály, ezernyi titok rejtekhelye, mentek, át a néma folyosókon, ki a vésetekkel ékített kapun, le a faluba, és elővették a fegyvereiket, és öltek, öltek, öltek némán, az elátkozottak bélyegével lelkükön, megöltek mindenkit. Darton szentélyének ártatlan felvigyázóit, gyerekeket és öregeket, férfiakat és nőket, szótlanul, pontosan, akár egy gépezet, és mire elvonult a tébolyult vihar, nem maradt túlélője szégyenüknek és tettüknek, aztán megfordultak, hátat fordítottak a kunyhók néma halmának. Nem szólaltak meg, csak taposták a sarat. Aludtak és sikoltva ébredtek. Örök kötelékbe forrasztotta őket az. a nap. Az a kincs, amit nem használhatnak, nem nézhetnek soha, amiről nem mesélhetnek és nem dicsekedhetnek senkinek. Átkozottak. Túlélték a visszautat. Kalandozók voltak. A legjobbak közül. Erion méhkasként nyüzsgő városa fogadta be őket. Elrejtették a követ, távol mindegyiküktől és az emberektől, a Hercegi Bankház biztos kamráinak mélyére helyezték a csomagot, ne tudjon, ne halljon róla senki. Nehogy egyikük is magához vegye. Valamelyikük már-akkor forralt valamit. Valamelyikük dacolni mert Darton átkával, a tréfáján kacagó istennel. Tébolyult. De nem lettek mindannyian azok? Nem riadtak fel sikoltva legrémesebb álmaikból? Megváltoztak. Megöregedtek. Soha nem lettek a régiek. Rézszín ruhás ártatlanok vére csepegett pengéikről. Tíz év! Tíz hosszú év hallgatás! Évtizedig cipelt teher... évtizedig mardosó kín. A világ egyik legnagyobb kincsének a birtokosai. Sohasem használhatják. Valaki mégis úgy gondolta, hogy eljött az idő. És Darton átka lesújtott. Grangor al Queram már az első pillanatban tudta, hogy ez a küldetés reménytelen. Nem találhatja meg Abdel ibn Haafat gyilkosát, hiszen az nem más, mint á dzsad maga. Vagy mindannyiuk. Mikor verejtékben fürödve felébredt, és szinte még félálomban a cikornyás keretű tükörhöz botorkált, már érezte (hirtelen villámcsapásként tört rá, az álmokkal együtt érkezett a bizonyosság), amikor saját tükörképére pillantott, már tudta, mivégre érkezett Erionba, miért vállalta mindezt, miért túrt bele a múltba és a jelenbe. Üvölteni szeretett volna. Rettenetesen fájt a feje. VII. Ostobák. Férgek. Meggyújtotta az utolsó mécsest is. Kesernyés szag terjengett, ezer izzadó test kipárolgásához hasonló. Gőz sistergett. Egy rézcső cseppenként táplálta az alatta hízó pocsolyát. És a kör közepén, homokrajzolat börtönében, csontokba karcolt idéző litániával védetten ott ragyogott a kristály. Darton kristálya. Mintha nagyobb lenne. Mintha látható formák öltenének alakot aztán enyésznének el pillanatról pillanatra. - Tíz év! - suttogta rekedten, és patkányként kuporgott a padlón - Tanulás és bölcselkedés és titkos iratok felkutatása... hogy megfejtsem rejtélyedet... Végre! kiáltotta, és gőz gomolygott a falból, a padlóból és a mennyezetből - Tudom, mi célt szolgálsz, és mire használhatlak én... Tíz évbe és rengeteg, ó, rengeteg pénzbe került, de az enyém vagy végre! Kacagott, de a kígyó-csövek között felcsapó hangban józánságnak szikrája sem rezgett. - Várhatod a prófétádat, de minek... Gyengéden hajladoznak a mécsesek. -... még egy éjszaka; és az átok mit sem jelent nekem! Zihálás, majd csend. Csak a víz csöpög nyugodtan. - Nézd! - bökték egymást oldalba a fagyos utcakövön botorkálók, a Kapuknál toporgók, a fegyverüket csörgető, megbízójukkal tárgyalók, a Kalandozók Városában nyüzsgő siserahad - Nézd! Mindenhol ott voltak. Magasan égbe szökkenő tornyokon tollászkodtak, tetőket sötétítettek el szárnyaikkal, cégérekre telepedtek le, árkádok alá röppentek elhullajtott eleségért. Varjak. - Nézd! Várnak valamire. Talán a látóhatár szélén derengő, újabb rettenetes havazást ígérő vasszín felhőket figyelik. Sápadt, erőtlen a fény, nem ízlik a bor, nem melegít a forró fürdő. Rossz íze van a sültnek. A Mészárosok utcájában ehetetlenné keseredett a hús. Fiatal borjak pusztultak el görcsökben. A Kristálymetszők Céhében egy éjszaka alatt megrepedt az összes drágaság. A betegek félrebeszéltek lázálmukban, örvénylő fergetegről, hatalmas pallossal övezett, dübörögve kacagó alakról hebegtek. A város összes harangja megkondult néha-néha, hideglelős rémületet ébresztve a környező házak lakóiban. De nem történt semmi. A varjak vártak. Darton fekete torony-székesegyházának érckapuját gondos kezek lakatolták be, egyetlen zsalu sem maradt nyitva. Csendbe burkolózott az épület. Egy-egy hangfoszlány azért kiszivárgott bentről. Mintha imádkoztak volna odabent. - Hogy micsoda?! - A dzsad tolvaj alig bírt félreugrani a nehéz boroskupa elől. A sivatag összes isteneire! - gondolta döbbenten, és az egyik dívány mögé hengeredett. - Kellemes rémálmai lehettek, ha így viselkedik... nem beszélve a kinézetéről! - Egész végig az orromnál fogva vezetett az a nyomorult?! - üvöltötte Grangor, és valami pattant a mellkasában, hasogatott a feje, kesernyés íz maradt a szájában a nappali alvás után. Bősz fenevadként keringett a szobában, a dzsad művészet csodás remekeit kerülgetve. - Úgy tűnik, uram - mondta óvatosan a kölyök: - De honnan tudhattad volna... Érthetetlen dünnyögés. -... hiszen szinte mi is véletlenül, mi több, drága pénzen szereztük ezt a nevet! Kint feltámadt a szél, a délutáni félhomály esti sötétséggé olvadt, ahogy a hasas hófelhők nekivágódtak a város tornyainak. - Heiharrt, te nyomorult! - szitkozódott a shadoni Beteg öregember, mi? Öt békés év, mi? Te... Ranagol szívja véredet! Köhögött, görcsösen, alig bírta abbahagyni. Különös, mélázott a kölyök, ha nem látnám, alig hinném el, de... - Heiharrt, a Szürkecsuklyások erioni vezére! Grangor a falhoz csapta az egyik ülőpárnát. - Tolvajok, torokmetszők, bérgyilkosok és rablók királya! Ó, te rohadék! Lassan, nagy pelyhekben szállingózott a hó. - De legalább mindent megmagyaráz... - morogta a zsoldos, aki ma kifejezetten idegenül érezte magát a bőrében, aztán a lábát lógázó dzsad felé intett. - Járt itt az a kinyalt kapitány, hogy nyomon van, meg küldönc is érkezett a Hercegi Bankháztól, hogy semmit sem tudnak... - Elhallgatott, mert annak az arcnak az érdektelensége már-már ijesztő volt. - Meddig várjak még? Mit mondtál, hova tűnt Jazub? - Grangor türelmetlennek tűnt. - Aszonta, a Keleti Kapuhoz megy. . . meg a Nagyúr Ékkövébe, de hogy mi a fenének; azt ne tőlem kérdezd... hé! Rosszul vagy talán? Igyál ebből, ez majd segít... Percekkel később súlyos batár vágtatott ki a Haafat-ház udvaráról. Aztán egy másik. Hamar elnyelte őket a kavargó hó. Ilyen vihart még nem láttak Erion sokat megélt lakói. Tintafekete volt odafent az ég. VIII. - Lehet, hogy öreg meg fáradt - kiáltotta oda az egyik dzsad a másiknak, és tőrt hajított egy közeledő Szürkecsuklyás torkába -; de ha engem kérdezel, még . mindig túltesz az egész bandán! Valóban. Grangor, akár a harci dühtől fortyogó, végzetüket előre ismerő gladiátorok - összeszorított fogakkal, némán verekedett, időmarta pengéje halált osztott, páncélján ütések vástak el, kitartóan közelített az Élőholt fogadó felső emelete felé. Azonnal a nyakukba szakadtak a szürkék, mihelyst ideértek; kint szakadt a hó, bent démonokként sikoltó alakok küzdöttek a félhomályban. Csuklyás gyilkosok zuhantak le a gerendákról, asztalok váltak pozdorjává, és végre megvalósult a rongyos dzsadok álma: saját kezűleg számolhattak le gyűlölt ellenfeleikkel. Acél csendül, sikoly harsan. Testek hullanak. Lassan vesztésre állnak a támadók. Egyre több dzsad áldozat hever a felborult székek között. - Vissza! - üvöltötte Grangor, és még látta, ahogy emberei óvatosan hátrálni kezdenek az ajtó felé, neki már úgyis mindegy, agyát szinte szétvetetette a düh (vagy valami más), lesújtott egyszer; kétszer, háromszor, vörös ködön át látta a világot, valaki üvöltött mellette, és ott találta magát Heiharrt ajtaja előtt. - Vissza, hé, vissza! - üvöltötték lent. Egy pillanatra nem figyeltek rá. Ez pontosan elegendő. - Heiharrt, te mocsok! - morogta, és felemelt pengével rontott be az aj tón. - A szentségit! - káromkodta el magát önkéntelenül, de ösztönösen fordult, becsapta az ajtót, és alig bírta ráfordítani a reteszt, máris dübörögtek a csapások a vastag tölgyfán. A szobában nem volt senki. Az ég feketére vált odakint. Valaki van még itt. Nincsen egyedül. Formátlan árnyak táncolnak a gőzpárában, odafent mindennapi életüket élik a Fürdőház vendégei, nem is sejtik, milyen világrengető események tanúi lehetnének, ha bekukkantanának a régóta használatlan pincébe... Vihogott, és a kristályt, a kétszeresére dagadt kristályt bámulta, a lassan alakot öltött fekete árnyakat, az átlátszó falhoz tapadnak, az előbb mintha azt a patkány Mortert látta volna vinnyogni, mögötte ott zokogott Abdel, a dzsad varázsló, gyengék voltatok, akarta nekik kiáltani, ostobák, én nem fogok elbukni, nem én, tudásom hatalmas, és az leszek magam is, bizony! A kristály hamarosan megnyitja a kapukat az irtóztató hatalom felé. Valaki j ár itt. Patkányként surrant az egyik csőhöz. Ködfelhő a falak között. Aztán. - Te? - nyögte döbbenten - Itt? Lobogtak a mécsesek. IX. Az erioni csatornarendszer legendásan veszélyes hely, nem egy kipróbált kalandor hagyta ott a fogát a lenti járatokban, mikor botor módon régi kincsek után szaglászott az utcák alatt. Kincs az van, temérdek (utolsó esélyként mindig ide menekültek az űzött szerencsétlenek, holmijukkal egyetemben), de lapul itt más is, de hogy mi, azt senki sem akarja tudni. A nyomok alapján egy biztos: sokat szenvednek az áldozatai. Ez a járat viszont biztonságosnak tűnt, számtalanszor használt és biztosított titkos folyosónak, védő rajzolatok virítottak a hömpölygő szennylé mellett a parton, eltorlaszolt oldaljáratok védtek az erre kóborló valamiktől, gyakorta cserélt fáklyák világították be ezt a földalatti, vízmorajlástól hangos birodalmat. Grangor az álmára gondolt (halott volt és kőfolyosókon rohant), kardjához nyúlt,, és megszaporázta lépteit. Dübörögve verődött vissza zihálása a boltozatos mennyezetről. A rejtekajtót tulajdonképpen nem volt nehéz megtalálni a fenti szobácskában. Azt mondják, a vészhelyzet kétségbeesett, emberfeletti tettekre sarkall, és nem sok veszélyesebb akad egy falka bejutni igyekvő Szürkecsuklyásnál. Hamar rájött, hogy csak a kandalló lehet az egyetlen számításba jöhető hely. A kulcsot már az emlékei adták meg. Felrémlett előtte a gyilkossal való első találkozásakor megdöbbenést keltő állat; ami Heiharrt nyakán tekergőzött (ne tarts tőle, legalább annyira megbízhatsz benne; mint bennem, mondta és vihogott, ők a kedvenceim, örök szerelmeseim), aztán habozás nélkül megrántotta az egyik kígyóformájú tartóvasat. És most itt gázol lenn a mocsokban, szédül és kavarog a gyomra, kezében a meztelen penge. A folyosó egy rozsdás vaslétrában végződött. Ez a saját birodalma, itt otthon van és minden járat, minden kanyarulat személyes barátja. - Társulhatnánk! - üvöltötte a gomolygó ködbe, és az ismerős alakot kereste, aki itt ólálkodik, lapul, ki tudja, mire vár - Vagy végezni akarsz velem? - Sikoltva röhögött. - Az nehéz lesz, egy kicsit nehéz! Fegyverével (csak kerüljön elém!) a kezében az egyik használaton kívüli kazán mögé surrant. Ilyen lehet a pokol. Sziszegőcsövek és lidércesen alacsony mennyezet, csövekről csöpögő nedvesség és minden lépés toccsanás, helyenként elhelyezett mécsesekből áradó lidércfény, komoran feketéllő, bezárt vasajtók sora. Grangor izzadt tenyere a fegyver markolatán csúszkált, gilisztajáratokként tekeregtek a folyosók, elvesztette az időérzékét, és nem volt valahol meg valamikor, csak ment, céltudatosan, végre tisztában lehetett azzal, amivé vált, és emlékezhetett arra, amire eddig nem lehetett, (hóborította erdőkre gondolt, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére) aztán kiáltott. - Heiharrt! - üvöltötte - Ideje szembenézned végzeteddel! Előtte valaki moccant a sűrű, meleg ködben. Ugrott. - Heiharrt! - hallotta távolról (vagy közelről? Ebben az útvesztőben sosem tudhatod, merre jársz) visszhangozni. - Ideje szembenézned végzeteddel! Vihogni támadt kedve. A végzet. Hamarosan mit sem jelent majd ez a szó. A kazánok között lopakodott éppen; amikor meghallotta a sikolyt. A puffanást. Ohó! Pár óvatos lépés. A lázálmok labirintusának ura előlépett, és felemelte fegyverét. Örülök, hogy ismét találkozunk, barátaim - szólt mosolyogva. - Te...? - ámult Grangor. - Te! - sziszegte a földre tepert Sizaurr Dailad. Hogyan...? Vízcseppek koppantak a kopott bőrpáncélon. Léptek a közelben. - , Egyszerre mozdultak, de későn: a lázálmok labirintusának ura felemelt fegyverrel bukkant ,fel szemközt. Örülök, hogy ismét találkozunk, barátaim. Mögötte életre kelt tűzzel lángolt a hatalmas kristály, formátlan alakok préselődtek falához, elkínzott sikolyra nyílt nemlétező szájuk. Heiharrt - öregember-álcáját ledobva a régi, sikamlós kígyó-Heiharrt lett újra - rezzenetlenül tartotta kis ismétlő számszeríját. A vesszők hegyén sárgás nedvesség csillogott. - Ideje befejeznünk a komédiát - közölte egyre mosolyogva. - Te hoztad ránk a végzetet! - sikoltotta Sizaurr, a valaha gyönyörű boszorkány (de most nem volt gyönyörű, nem ám, a rettegés öreggé és csúnyává. változtatta), kezében ívelt tőrt szorongatott. - Honnan vetted a bátorságot; hogy ilyen erőkkel packázz? - sziszegte a. térdelő shadoni: Görcsösen szorongatta a pengét. A gyilkos, a klánvezér, a tébolyult gazember vihogott, kezében meg sem rezzent a számszeríj. - Az ostobák jutalma a megérdemelt halál, barátaim! Jómagam már akkor tudtam, hogy az enyém lesz ez a kincs - minek hatalmáról elképzelésetek sincsen, ostobák! - amikor kardélre hánytuk azokat a nyomorultakat! Kalandozók, mi?! Egyedül én vettem a bátorságot, hogy dacoljak végzetemmel! Évekig készítettem embereimet erre a feladatra! Olyan hatalom hullott a kezeink közé, amiről álmodni sem mertetek soha! Kulcs a túlvilághoz, az örökkön szenvedő lelkek börtönéhez! Darton gyenge, ti szenvelgő barmok! Eloroztuk a kincsét, és csak átokkal sújtott, nem halállal! Egy tisztelők nélkül tengődő halhatatlan csupán, akit egészen az elmúlt időkig csak páran tiszteltek; még kevesebben ismertek igazán! Mit féljek egy olyantól, aki még csak most küldi az emberek közé egyetlen prófétáját, akinek papjai csak most tünedeznek fel, mit tartsak egy nyomorult átoktól?! Lihegett, és ferde mosollyal méregette moccanatlan társait, körülötte tébolyultan sziszegtek a csövek Bevégzem a rituálét, és a halottak tudásával felvértezve szembeszállhatok bármivel, amivel csak akarok! - Már régóta gyanakodtam rád - sziszegte a boszorkány gyűlölettől torz hangon - Az istenek a tanúim, el is akartalak tüntetni a föld színéről, csak ne lettek volna veled azok a szürke haramiáid! - És a többiek? - kérdezte csendesen a shadoni Velük mi történt, talán sajnálatos baleset mind, nem egy aprócska átok? - Vészjóslóan csengett a hangja. Heiharrt legyintett. - Kit érdekel, öreg bajtárs? Engem ugyan nem fenyeget semmilyen átok. Hatalmas leszek, és... - Bármilyen formában elérhet, emlékezz! - kiáltotta a nő - Legfőbb ideje megszabadulnunk tőled meg ettől az átkozott kőtől - úgy talán megmenekülhetünk. - Ugyan, kedvesem - mosolygott a gyilkos. Egyetlen mozdulatára apró lövedék cikázott keresztül a levegőn, és leterítette a boszorkányt. - Mit érdekel az ilyesmi egy halhatatlant? Sizaurr sikoltott, ahogy a bénító méreg a mozdulatlanság bilincsébe szorította a testét. Vonaglani kezdett a nedves kövön, csak a szemei, azok a rettegéstől fátyolos szemek mutatták, hogy hátramaradó rövid idejében hallania és látnia kell. - Nos, barátom - fordult Heiharrt a shadonihoz -, te következel. Sújtson le rád is a jól megérdemelt átok! - Felemelte a számszeríjat. Valaki moccant mögötte. Valaki zihált. - Hát vak vagy? - üvöltötte Jazub. Kezében vérfoltos penge, ruhái szennyesek és szakadtak; Grangort fürkészte, tekintetében feneketlen gyűlölet izzott. Tudd meg az igazat! - Nem törődött a Heiharrt kezében moccanó fegyverrel; a szívként lüktető, hatalmas kristállyal - csak szemei árultak el félelmet, ahogy a shadonira nézett. - Tudd meg, hogy az átok .valós, hogy apám gyilkosa, Darton halálangyala áll előtted, a neve pedig... Grangor al Queram! - Hát pusztuljon ő is! - vicsorogta Heiharrt, és moccant az ujja: egy, kettő, három mérgezett lövedék csapódott a mozdulatlan shadoni nyakába, arcába és vállába. - Légy halott, akár a többiek! - Már az vagyok - mondta Grangor, és felemelt karddal előrelépett. X. Csendben álltak, lábuk előtt két összegörnyedt holttest: valaha társak voltak kalandokban és bűnben, most üveges szemekkel meredtek a felettük gomolygó gőzbe. - Megölted az apámat - mondta a dzsad. Már nem lobogott gyűlölet a szemében. Húzta a vállát, a szakadt ruhán átütött a vér. - Megsebesültél? - kérdezte a shadoni. Még mindig a kezében szorongatta fegyverét. - Mit törődsz te azzal? - A fiú hangjában ott rezgett a félelem. - A boszorkány emberei voltak:.. őket követtem, hogy rád lelhessek. Ide már nem akarta lehozni őket. - Honnan... - kezdte Grangor, de tekintetében érdeklődés helyett csak valami fásult szomorúság csillant. - Morter megölte magát félelmében - mondta a fiú - Talán ő szenvedett legjobban mindannyiótok közül. Látta. . . a jövő egy részét, megálmodta, hogy te leszel az átok beteljesítője, a társaság gyilkosa. Minden éjjel erre az álomra ébredt... és egyszer valóban átlépted a küszöbét. - Szünetet tartott - A padlón a naplóként használt feljegyzései hevertek. A nevedet láttam meg először; és elhoztam az egészet. Hajnalban rágtam át magam rajta. - Megborzongott. - Ha apámat, azt a jótét lelket csak ugyanennyire gyötörte az önvád és a félelem, neki is áldás volt a halál. Sok mindent leírt pillantott a mozdulatlan shadonira -: az átkot; az utazást, de legfőképp az álmait, melyekben minden áldott éjjel végeztél vele. Közvetve ezt is tetted, igaz? Apámmal volt a legkönnyebb dolgod, hisz várt téged. Igaz, egy nappal későbbre, és nem gyilkosként, hanem társként, hogy kiderítsétek, ki törte meg a fogadalmat. Megölted, és én még meg is könnyítettem a dolgodat: felkerestelek, mert nem tudtam, hogy apám szavai a vád szavai voltak, segélykérése pedig nekem szólt. Jártam a Nagyúr Ékkövében - nézett fel szomorúan. - Megtaláltam Harrg holttestét is. Hátulról szúrtad le, amikor a szürkék elől menekültek, tőrrel, nem a kardoddal, aztán gyorsan belökted a függöny mögé. A boszorkányt elintézte más. Nehéz lett volna megölnöd a nőt, akit szerettél, s aki kezdetben épp rád gyanakodott? - Én szenvedtem a legtöbbet - szólt tompán a shadoni. - Én haltam meg először, hogy Darton bosszúálló angyala lehessek. - Kacaghatott ott fent - suttogta Jazub. - Mi illene jobban a halál és a komor tréfák istenéhez, mint ez? - Banditák öltek meg, a tisztáson, ahol vörös sziklák őrzik a csendet - mondta Grangor - Meg mindenkit a karavánból, akiket Erionba kísértem. Ő... Ő intézte így - mutatott felfelé bizonytalanul. - És én semmire nem emlékeztem, csak hóborította erdőkre gondoltam, tőzegmoha puhaságára, rőzsetűz kesernyés füstjére. Tudattalanul végeztem apáddal, igent mondtam kérésedre, mert tudni akartam a választ, meg akartam találni azt, aki ránk szabadította a végzetet. Morter megölte magát, Harrggal félig öntudatlanul magam végeztem, s mikor ott álltam a teteme fölött, már tudtam, mit teszek, de a testem magától mozdult: belöktem a függöny alá, aztán jöttél te, és én el akartam menni onnét... - Először moccant meg, a levegőbe sújtott - Ó, istenek! Állandó fejfájással gyötört a bizonytalanság... és a másfajta lét. Két napig ember lehettem még, álmodhattam és borzonghattam, de ahogy telt az idő, a test oszladozni kezdett körülöttem. Aztán álmodtam, és már tudtam, ki vagyok, miért vagyok... és belenéztem a tükörbe. - Egy halott - mondta Jazub, és a keléseket, a foszladozó bőrt, a szinte szemmel látható gyorsasággal pusztuló testet figyelte. - Beszéltem az egyik emberemmel. Délután már elég gyászosan festhettél, de még... - Emlékeztem a halálomra! - üvöltötte a shadoni .Ahogy gyengült a test, úgy erősödtek az emlékek. Elindultam; hogy beteljesítsem a küldetésemet... de. az már valóban a sorsón múlt, hogy így alakult. - A két holttestre mutatott. - Elmegyek - mondta Jazub, és hátat fordított neki. Grangor némán állt, a kristályt fürkészte. - Jazub - suttogta. - Most már tudod, miért tettem. Gyűlölsz? - Hangjában iszonyatos fájdalom csengett. - Nem tudom - válaszolta a fiú, és csak ment, felfelé a nyirkos vaslépcsőn, a penészes falak között; melegén ölelő gőzben, ki a jéghideg külvilágba: nem látta a kristály utolsó felvillanását, nem tudhatta, hogy odalent már csak a boszorkány és a tolvaj holtteste fürkészi egymást üveges tekintettel - hogy nincs ott a kő, sem a shadoni (talán már a túlvilágon kóborol, abban a behavazott, néma rengetegben), de ha tudja is, alighanem ugyanolyan kifejezéstelen arccal csapja be az utolsó vasajtót, mint így. XI. Eltűntek. Az összes. Nem tollászkodtak varjak a behavazott tetőkön. Nem maradt más, csak a fehér hólepel és ezernyi madár nyoma.