Jan van den Boomen Kadal kedve szerint Alighanem az erős szél lehetett az oka. A hegyeken átbukó, hideg szél. Talán azért nem vették észre a kutyák, hogy valaki közelít. Vagy ha észre is vették, a kintiek már nem látták hasznát az ugatásuknak. Hór, a határvadászok vezetője megcsóválta a fejét. Tíz barragos volt pedig, tarini farkasfogó, ahogy a hercegségekben ismerték őket. Görcsbe rándulva, habverte szájjal feküdtek a karám durva gerendái mögött. A másik hármat a Fal tövében találták meg azoknak késsel vágták el a torkát, Akárki is tette, ritka erős lehetett. A hó már elolvadt, de a sár estéről estére keményre fagyott, a merénylő pedig értette a dolgát: nem hagyott nyomokat. Pedig semmi jel nem utalt arra, hogy a kintieknek bármi bántódása is eshetne. A felderítők szerint az orkok távol portyáztak, erre már vagy három esztendeje nem merészkedtek, odalentről pedig semmiféle rettenet nem érhette el a felszínt. Tényleg az emberek lettek volna? Hór gondterhelt arccal támasztotta a deres gerendákat. A dögöket nézegette. A semmibe meredő szemeket. A többiek szótlanul tették a dolgukat mögötte. Az udvar fagyott sarát vizsgálgatták, a Fal roppant kőperemét, hátha valahol találnak egy kis nyomot. Bármit. - Alighanem más kutyák kellenek ide, tíznagy. Hór helyettese, Frám szólalt meg a gondbarázdált arcú törpe mögött. Fiatal harcos volt, száz telet ha megért, arca, klántetoválásai homályosan derengtek leheletének fellege mögött. - Hát akkor hozz más kutyákat! - dörmögte Hór, és a Nagykapu felé bökött. Onnan jöttek ők maguk is, amikor hajnalban a kispásztor észrevette a kutyák tetemeit, s megkongatta a kürtőharangot. A Nagykapu masszív kőépítmény volt. Fekete torok, amely lépcsők ezreit rejtette, durva felületű utakat, öblös, tárnamélyi szókkal válaszoló visszhangot. Egy, a Tarinba vezető lejáratok közül. Most zárva volt, vaskos tölgygerendáin dérverte vasalások feketélltek. Kétfelől hős-szentek mogorva szobrai vigyázták, felül a Dabbib törzs csákánya a kőbe faragva. Hór saját szekercéje feketelunír lapját simogatta, az apró véseteket, melyek monoton ismétlődései mindig megnyugtatták: hangtalan támaszt nyújtottak akkor is, ha szavakra mód nem akadt. Nem úgy, mint itt. A felszínen. Tudta már, mi az, ami idegesíti. Ez a rettentő sok haszontalan zaj és zörej. Akár a Műhelyek örökkön üvöltő üllőzenéje. Mert a mélyben csend volt. És tudta, hogy csend lesz odakint is, ha kimennek a fenyvesek közé, hogy megtalálják a gyilkosokat. Mert megkeresik őket. Nem menekülhetnek el. De most még itt volt, a Fal határolta roppant udvaron, ahol fehérre meszelt, zömök szélmalmok nyikorogtak szakadatlan. Őröltek és követ zúztak és földmélyi szivattyúkat dolgoztattak, és még számtalan dolguk volt; Hór elő sem bírta mindet sorolni. A hegyeken átbukó szél forgatta őket. Ami a kutyák vesztét is okozta. Hideg áramokat maga előtt terelve söpört végig a fenyveseken, mit sem számított neki, ha közben a szélmalmokat is megdolgoztatta. Azok pedig nyöszörögtek, nyikorogtak kitartóan. Hór ismét átvágott az udvaron. Hátha az ő szeme észrevesz olyasmit is, ami a többiek figyelmét elkerülte. A karám a túlsó oldalon lapult á sziklához, mögötte a kőbe mélyített árkok sötétlettek. A birkák a kispásztor által eléjük szórt szénát ropogtatták, szemükben közönyös mélabú. Hór elnézte a vastag gyapjúba vesző, piszkosbarna állatokat: szinte biztos volt benne, hogy sötét szemeikből kiolvashatná, mi is történt az éjjel. De a birkák egykedvűen rágtak, csak futó pillantásra méltatták a hideg prémekbe burkolózó törpét. A két gerendaház a karámtól nem messze álldogált. Óriási, mohós gombáknak rémlettek a reggeli fényben. Ajtajuk tárva-nyitva. Magányt és szomorúságot árasztottak a kéményekből előbodorodó füst nélkül. Hór belépett az egyikbe, noha tudta jól; mit fog ott találni. Garra, Gább felesége, immár nem a felborogatott asztal és székek közé szorítva. Kiterítve az egyik vaskos ágyon. Az arcát alig lehet felismerni a baltanyomoktól. Vér és dulakodás szerteszórt emlékei mindenütt az embermód épült házban. Csakúgy a szomszédos épületben. Saárb és Ghomm, a pásztorklán másik két tagja vérbe fagyva. És az emberhulla, fején, nyakán és mellkasán Ghomm szekercéjének harapásaival. Hór lehajolt az ember mellé. Vékony, beesett arcú férfi, kusza, fekete hajjal. Nehezen tudta elképzelni, hogy ő és a hozzá hasonlók legyűrhessék a pásztorklán három tagját. Hogy el tudják rabolni Gábbot és a gyerekét. Ha elrabolták egyáltalán. Ha meg nem találják őket is valahol. Talán a Fal túloldalán. Az égre meredő fenyők között. Ha odáig jutottak foglyaikkal, aligha lesz egyszerű elbánni velük. Felállt a holttest mellől, és kisétált az udvarra. Harcosai kis csoportba gyűlve dörmögtek a Fal mellett. A nagy gerendakapu mélykék árnyat vetett a fagyott sárra, tövében a tél maradéka, néhány kupac hó sötétlett. - Frám visszament a kutyákért? - kérdezte klántársaitól a tíznagy. Azok bólintottak. - Rendben. Míg visszaér, mi elindulunk. Ti ketten, megvárjátok itt. Először úgyis csak a Fal túlfelén nézünk körül. - Igenis - mordultak egyszerre a törpék, szakállprémes szájukról fehér leheletbodor röppent fel. - Nyissátok meg a kaput! - rendelkezett Hór, és előrébb sétált. Ketten rugaszkodtak neki a keresztgerendának, s eltartott egy darabig, mire az odafagyott fenyőt sikerült leemelniük. A behatolóknak nyilván meg sem fordult a fejükben, hogy így próbálkozzanak, a Falat megmászni negyedennyi időbe sem telhetett. A roppant kapuszárnyak vonakodva nyíltak meg. Utoljára talán két hete mozdították meg őket, amikor az olvadás kezdetével a pásztorklán többi tagja kihajtotta a birkák jó részét a hegyre. Csak a betegebb állatokat hagyták itthon. No és néhány törpét, vigyázzanak rájuk, a malmokra, meg a gátakra - nagykárt ne tegyen bennük az olvadás. Ők pedig halottak mára. Talán csak Gább és a fia nem - bár Hór nem igazán hitt ebben. Mi végre rabolták volna el őket? Mit tudhatott egy pásztor és egy harminckét esztendős kisfiú, amit csakis belőlük szedhettek ki az emberek? Bárhogy legyen is, körül kell nézzenek odakint, s figyelmeztetniük kell a hegyekbe kiköltözötteket is. Összevont szemöldökkel nézte a lassan moccanó kapuszárnyakat. . Odakint, a fák között Kadal állt, a Tárnákat Zengető. Az istenszobor arcán mérhetetlen nyugalom, vállain hómaradvány és fenyőtüskék, lábai előtt tobozok. - Miért nem figyeltél, atyám? - suttogta Hór, miközben meghajolt a vörösfenyők között szürkéllő alak felé. Majd gyorsan bocsánatot is kért; amiért az isten képmását felelősségre merte vonni. - Bizonyára akaratod szerint történt minden - sütötte le a szemét, és kilépett a kapun. Fagyott rögök mindenütt, háta mögött a Fal, előtte, ameddig a szem ellát, az erdő. Néhol lankásan, másutt hirtelen ereszkedő hegyoldal, sziklás talajába kétségbeesetten kapaszkodó fenyvesek. Túlnan Hardd hegyét homályba vonta a völgyben terpeszkedő felleg; csupán egy magányos sas körözött a völgy felett. - Nézzetek körül, gyermekeim! - intett Hór, prémes, páncélos harcosai pedig szétszéledtek a Fal mentén. Kadal adja, hogy találjunk valamit! O maga a fenyők között álló istenszobor felé indult, de az közönyösen elnézett fölötte, mintha csak a szemközti hegyet, a Fallal határolt erődvárost, Múrt figyelné - a hegymélyi műhelyekből előszivárgó száz és száz füstkígyót. Hór is megfordult hát. Magában igazat adott az orkoknak. Az ő elnevezésük is legalább annyira illett lakhelyükre, mint a törpéké. Harg garran. Füstölgő Hegyek. Óvatosan csücsörítve vizsgálgatta a szürke sziklákat, az udvar barna foltját a kapu torkában, a szekeret, amire a kispásztor a kutyák merev dögeit felhajigálta. - Kadal adja, hogy megtaláljuk őket - morogta. Thár semmit nem látott. A szemét koszos rongyokkal kötötték be, kezeit valami bőrfélével bogozták mozdíthatatlanra. Ha a szeme nyitva, akkor sem láthatott volna többet - elrablói egy hitvány bőrzsákba gyömöszölték, azt hurkolták meg a feje fölött. Sem meleget, sem biztonságot nem nyújtott, időről időre faágak vertek végig az oldalán. Úgy gyanította, a fenyvesben járhatnak - akkor pedig a sarjúerdő felé kellett venniük az irányt. A nagy fák ágai aligha súrolhatták a zsákját... hacsak nem óriások rabolták el. Kénytelen volt hát füleire és orrára hagyatkozni dermedt kezeire, bekötött szemére aligha számíthatott. Elrablói fürgén, ügyesen haladtak a fák között már csak ezért sem lehettek óriások - pisszegésekből, mordulásokból is megértették egymást. Thár ugyan nem látta egyszer sem a határvadászokat fegyverrel kezükben az erdőt járni, de úgy képzelte, alighanem ők maguk is ily loppal haladhatnak a hegy völgyes fenyvesekben. Összeszorult a szíve - csak nem törpék rabolták el? Tyrranos a démonkövetői? Hallott róluk eleget apjától és anyjától, akik után hiába kiáltozott a zsák börtönéből. Választ nem, csak néhány durva ütést kapott kénytelen volt hát elhallgatni. Orra már nem vérzett, szaglása mégis megsínylette az ütlegeket. Levegőt szinte csak a száján keresztül kapott, orrát eltömítette fagyott és alvadt vére. Azt azonban határozottan érezte, hogy elrablóinak idegen szaga van. A juhokra emlékeztette, de valahogy mégis más volt, benne a fenyvesek illata, a tábortüzek füstje, a zsíros koncok zamata. Orkok? Emberek? Soha nem találkozott egyikkel sem, hiába kutatott volna az emlékei között. Ott csak meleget, az aklok illatát, a tűztérben ropogó gyantás faágak durrogását találta. Apját és anyját. Mérhetetlen kétségbeesésében sírni kezdett. - Apám... - próbálta kiáltani, de csak sírásmaszatos nyögésre futotta az erejéből. Sötét. Mérhetetlen és örökkévaló sötétség. Egyeseknek a vég maga, a teljes megsemmisülés és irtózat, másoknak teremtő anyag, lét és gyönyör. Csupán a szem s a lélek kell más legyen. Odalent pedig volt valami, ami elegendő erőt érzett magában immár, hogy megmutassa hatalmát. Várakozás? Volt egyáltalán? Vagy örökké léteztek, s most csupán mindentlátó szemeket nyitottak a sötétségre? Számít bármit is? Aligha. Erő és hatalom csak, ami lent és fent egyaránt fontos. Olthatatlan gyűlölet. A földmélyi kohók pedig egyre csak dolgoztak. Oly mélyen, hová bejárása még a hegymély lakóinak sincs. Hogy rejtve legyenek mindenkitől. Mert elegendő, ha csupán a legvégén telepszik lelkükre az igazi úr. A Homálytestvér. A hajnal múltával feljebb emelkedtek a völgyeken hasaló fellegek. A két határvadász komótosan lépdelt mind magasabbra a lassan engedő sárkoloncokon. Az ösvény nem volt sem túl szűk, sem igazán széles - pont megfelelt egy birkanyájnak és pásztoraiknak. A félreismerhetetlen nyomok egyértelműen mutatták utakat, de hát hiábavaló lett is volna rejtegetniük. A Dabbib törzs két határvadásza ismerte annyira a felszíni erődváros, Múr környékét, hogy tudja: immáron nem kell soká bolyonganiuk a ritkuló fenyők között. A törzs pásztorklánja az erdőtől nem messze építette meg a nyári aklokat, s itt komorlottak az egész télen kinn tartott gyapjasmarhák kőistállói is. A tél már veszített annyit az erejéből, hogy a juhokat is feltereljék a fennsíkra. A hó alól előkerülő fűmaradvány az előző nyár szénájának vert seregével már elegendő volt ahhoz, hogy az állatok a hegyen várják ki a zöldülést. Az erdő friss irtással ért véget, szélén hatalmas sziklakoloncból faragott hős-szent őrködött. Ezüstcsákány Graim személyesen. A szobortól nem messze forrás fakadt; finoman megmunkált kövekkel állták útját, s terelték egy horpadásba, hogy itatóul szolgáljon. A kőperem mentén még finom jégcsipke szikrázott, de látnivaló volt, hogy a fagy immár kifogyott az országláshoz szükséges erőkből: mire a nap útjának közepére ér, a jégfodor alighanem elolvad az itató tiszta vizében. A két határvadász végigegyensúlyozott a vaskos kőperemén, zömök tükörképük engedelmesen követte őket. Szekercéiket széles övükre csatolva viselték, farkasprémes bundáik óvón elrejtették Tarin legkiválóbb sodronyingeit. Kezüket, arcukat pirosra csípte a szél, vörös hajuk, szakálluk előlobogott a csákánydíszes sisak alól. A túloldalon leugrottak a kőperemről. Enyhe füstszagot sodort feléjük a szél, s amikor kisvártatva meghallották a kutyák ugatását, már tudták, hogy minden rendben van. A két barragos egy emelkedő tetejéről csaholt rájuk, szájukról vidám felhők rebbentek tova. Hamarosan megjelent mellettük egy törpe is, szakállát a pásztorklán hagyományai szerint fonta három ágba. Jobbjában vasalt botot tartott; azzal intett a hátárvadászoknak, miután elcsendesítette a kutyákat. - Üdv néktek, mélyiek - köszöntötte őket, amikor azok közelebb értek. - Mit kerestek mifelénk? Arcáról gyanakvást olvashattak le, hisz mi mást hozhattak a hegy mélyét lakó vadászok, mint rossz híreket? A két harcos közelebb lépett, s szótlanul intett üdvözlést. - Minden rendben felétek? - kérdezték a pásztort. Az csak hunyorgott, ahogy a gyenge napba nézett, s botjával mutatta az utat a domb gerincén túlra. A halott fűtől sárga völgyben roppant karám kacskaringózott, közepéről mohos kőépületek füstöltek az égre. A kutyák gyanakodva szaglászták az idegeneket. - Mi gondunk lenne? - kérdezett vissza a pásztor; miközben elindult az épületek felé. Odalent halk kolompszóval kapargálták á földet a gyapjasmarhák, távolról juhok bégettek: - Tegnap megfutamítottunk ugyan egy farkasfalkát, de nem ragadtak el egyetlen állatot sem. -Emberfélét nem láttatok erre? - Nem - fordult vissza a pásztor. - Mit keresnének azok errefelé? - Amit mások, ha rossz irányba tévednek - felelte a magasabbik vadász. - Gyenge bárányokat: - Beletörik abba a húsba a foguk, ha megpróbálják göcögött a pásztor, s megnyitotta a vadászok előtt a karám vaskos kapuját. Addigra már többen előjöttek a házból, s az állatokat is odahagyták azok, kiknek hirtelen nem akadt sürgetősebb dolga. A két kutya farokcsóválva futott beljebb. - Merthogy azok az emberfélék hajnalban átjöttek a Falon, és mindenkit megöltek, akit csak találtak. Csak Gább meg a fia holttestét nem találtuk sehol. Alighanem elvitték őket. Roppant csend szállt közéjük. A vendégek a nyitott ajtón a házba léptek, a többi törpe hitetlenkedve követte őket. A két harcos egy vaskos asztal mellett foglalt helyet, a kandalló mellett. A marhafejnyi ablakon beszökő fényben a falakat vették szemügyre, a farkas és medvebőröket, a sítalpakat, s az ezernyi más, gonddal elhelyezett apróságot. Csak azután néztek a törpékre, mikor úgy gondolták, immár megemésztették a dolgot. - Emberfélék? - hitetlenkedett házigazdájuk. - Alig emlékszem, mikor volt velük gond utoljára. Megszegték tán á vérrel kötött egyezséget? - Egy harcosuk ottmaradt, onnan gondoljuk csak, hogy emberfélék lehettek - mondta halkan a magasabbik vadász. Megcsóválta a fejét, ahogy felködlött benne a reggeli holttest. - Hór tíznagy a többiekkel a nyomukba eredt, s alig hiszem, hogy futni engedné őket. Mind meghaltak, azt mondod? - lépett most elő egy asszony. Szemében könnyek gyülekeztek. - Mind? A vadászok bólintottak, s próbáltak másfelé pislogni. - A Róinn egyként fogad mindenkit- mondta azután egy sóhaj kíséretében az egyik. - S vérük nem marad bosszulatlan, Kadalra esküszöm! - De ők a mi klánunk vérei - lépett előre egy fiatal törpe, megfeledkezve az illem diktálta törvényekről Engedjétek, hogy veletek menjek! A magasabb vadász csupán a szemöldökét vonta össze, úgy figyelte a kipirult ifjút, a fülétől válláig húzódó klántetoválást, a birkapatát mímelő rajzot. - A bosszú Kadal és a mi klánunk ügye. Megértelek, de be kell látnod, munkád ideköt téged, s ahogy nem kívánhatod tőlem, hogy megfejjem a teheneiteket, én sem kérhetlek, hogy ragadj fegyvert. - Értek hozzá... - Csend legyen, Frít! A házigazda szólta le a fiút. Előrébb lépett, és két gőzölgő cserépkorsót rakott az asztalra. A vadászok figyelmesen nézték. Nem ismerték pontosan a pásztorklán daugjainak minden tagját, de az öreg homlokán gyülekező ráncokból nemi esett nehezükre a reggeli halottak némelyikét a hozzátartozóival azonosítani. Nekik nem mutatta a gyászát, és ők becsülték is ezért. Az rá és a daugra tartozott, majd ha ők elmentek, sort kerítenek arra is. - Azt mondjátok, Gább és a fia megmenekült? Hangja karcos volt, tűnődő. - Hogy nem ölték meg őket? - Így történt, Drákh - jutott a vadász eszébe az öreg neve. - Azt gyanítjuk, az emberfélék magukkal vitték őket. - Pont Gábbot? - töprengett az öreg. - Mit akarhatnak tőlük? A két vadász nem válaszolt: Hátul az egyik asszony sírni kezdett. - Honnan ismered a nyelvünket, démonfajzat? Gább morogva lihegett a szélcsapda árnyékában. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a másik a vanir egy korcs változatát töri kerékbe. Volt gondolkodnivalója épp elegendő. A másik nehézkesen, morogva beszélt, nyilván nehezére esett megformálni a szavakat, azzal pedig, hogy hibát ne vétsen, érezhetően nem törődött: amit el akart mondani, elmondhatta így is. - Törpétől - nevetett rá a másik, gonosz vicsorba görbítve a száját. Fél szemmel a szélcsapdát méregette, a Tarin mélyébe vezető szellőzőkürtők egyikét. A hegymélyi lejárat torkában rozsdás vasrudak álltak, akár a cetszilák, mellette törperúnák faragásai sötétlettek. - Hazudsz - köpött Gább. - A mifélénk soha nem tanítanának téged a nyelvünkön szólni! - Ez tette - vicsorgott továbbra is a másik. - És te is fogsz mutatni dolgokat. Gább a fogát csikorgatta dühében, orrán ráncokba gyűrődött a tetovált birkaláb. - Mutatsz és nem elszaladsz. Tudod, miért. - Démonfajzat. Tyrrano szolgája... - acsargott a törpe. Körmei alatt sárból gyűlt félholdak komorlottak; a hótól és a fagyos földtől dermedt kezei tehetetlenül pihentek az ölében. A másikat szemmel láthatóan nem zavarta a szitkozódás. - A határvadászaink úgyis megtalálnak. Megölnek téged meg a társaidat! - Kutyák csak a többieket találják, engem nem. Te sokat jöttél hátamon, én lábamon büdös kenőcs. Kutya nem szereti. Inkább követi másik nyomot. Ott pedig meghal. Mindezt közönyösen, mintegy félvállról közölte, miközben a szélcsapdát vizsgálgatta. Kicsit hátralépett és a törpére pillantott. Övéről leoldotta a jókora tekercs kötelet. - Nyisd ki! Menjünk le. Itt mondtad, jó. - Beledöglesz, démonfajzat! - Akkor beledöglik kölyök. Te vigyázol én, ők vigyáznak kölyök. - A másik óvatosan megérintette a rácsokat. Nem történt semmi. - Megöltétek a feleségemet... - lihegte Gább kétségbeesetten. - Megöltök engem is, a gyerekemet is. - Nem - felelte a másik, de még mindig nem nézett a törpére. - A gyerekemet hagyjátok legalább életben! Bármit megteszek. - Kijövünk, megkapod. Nyisd ki! A törpe összeszorított szájjal lépett a szélcsapda bonyolult kovácsolású reteszéhez. Igazi mestermunka volt. Hogy csak a hozzáértők nyithassák ki, ha valami beléhull, s eltorlaszolja a kürtőt. Hogy megtisztítsák, ha ősszel a hegymélyi birodalom huzatkezei halott levelekkel dugítják el; v Hogy leereszkedj az ellenségeddel, mert az különben elvágatja az egyetlen gyermeked torkát, ahogy a kutyákét. - Meg fogjátok ölni. Itt veszünk mi is: nem érünk vissza holnap estig. - Gább hangja remegett. - Meglehet - hagyta rá a másik. - Jó ~ törpe szó. Meglehet. Hór csapata mélyen a völgyben járt már. Elöl a klán két idomára haladt a zömök kutyákkal, mögöttük három sziklaarcú nyomolvasó. Vörös hajukat egyetlen varkocsba fogták össze, szakállukat - akárcsak a daúg többi tagja, rövidre nyesték. Tíz farkasbekecses törpe zárta a sort, élükön a tíznagy haladt. Szó nélkül iparkodtak a kutyák nyomában. Azok izgatottan szaglásztak, s nyílegyenesen követték a gyilkosok csapáját. A fenyők végeláthatatlan oszlopsora vette körül őket, aljukban még ott fehérlett a havazások maradéka. Egy kisebb vízmosásban ereszkedtek mind lejjebb, alján tobozokat, ázott fenyőtüskéket sodort magával a hideg hólé. Imitt-amott nagyobb tavacskákba gyűlt össze, hogy azután a kopott köveken átbukva igyekezzen mind lejjebb a völgy felé, megerősödött testvérei irányába. Időről-időre a vízmosáson keresztbe dőlt halott fák alatt- kellett átbújniuk; korhatag törzsükről mohaszakáll lógott alá, ágaik csonkjai szomorúan döftek a semmibe. A kutyák hirtelen megálltak. Nem ugattak, nem morogtak, de hátrasunyt fülük; ujjnyi fogaikról hátrahúzódó ínyük egyértelműen mutatta: éreznek valamit. A közelben. Hór szótlanul intett két harcosának, akik óvatosan felkapaszkodtak a vízmosás lejtős oldalán. A kutyák türelmetlenül toporogtak odalent, a két idomár nem győzte kézmozdulataival rendre bírni őket. - Ha csapda, sétáljunk be - morogta Hór, amikor a felderítők jeleztek a vízmosás pereméről: - Frám! - intett a helyettesének. - Még ötén menjetek fel á másik oldalra! Mi, itt maradunk lent, hadd higyjék, hogy sikerült tőrbe csalniuk bennünket. Figyeljetek nagyon! Az ifjú törpe meghajolt, s maga mellé intette négy társát. A vízmosás másik oldalán kapaszkodtak fel, immár nem törődve azzal, hogy minél kevesebb nyomot hagyjanak. Hór intett a többieknek, s ismét megindultak. Hajítóbárdjaikat meglazították az övükben, szemük a sziklaperem fenyőgyökeres éleit fürkészte. A tíznagy a fenyők csúcsát figyelte, merről billegeti őket a szél. Elhúzta a száját. Ha az ellenfélnek is vannak kutyái, bizony egyhamar észrevehetik őket. Bízzuk Kadalra a döntést. A jobb oldali perem szélén Frám tűnt fel. Maga elé tartott kézzel jelezte: hárman jobbról. Azután á rövid ujjak gyors táncba kezdtek: két ujj az ég felé - fegyveresek. Hüvelyk a mellkas felé, kisujj előre - lesben állnak. Ököl. Röviden, erősen összeszorítva. Orkok. - Menjenek - sziszegte Hór. Nagyot dobbant a szíve. Az idomárok halkan csettintettek. Talán csak a vízcsepp ver ennyi zajt, ha kövérre hízva végre aláhull. A két kutya kísérteties csendben rugaszkodott neki. Hór tudta, hogy a vízmosás peremén is támadásra indulnak fegyveresei. Az egyik kopót a fején érte az elhajított balta, a másik elkerülte á rövid nyelű halált. Kétoldalt farkasvonyítással elevenedett meg az erdő, hogy Hór szíve összerezzent. Nem mintha megijedt volna az összecsapástól - csak attól félt, elszámolta magát. Hogy támadóik sokszoros túlerőben lehetnek. - Tooma! - üvöltötte, s két kézre ragadta á szekercéjét. A bágyadt napfény meghalt a feketelunír pengén. Felordítottak körülötte a törpék is. Ha csapdának szánták, elég jól számoltak. A szél a hegy felől fújt, s a kutyák így csak késón vehették észre őket. Ha valami kimaradt a számításukból, akkor a két szélen előreküldött felderítők lehettek azok. Frám és társai a Fejszés nevével szájukon rohantak elő a fedezékül szolgáló sziklák mögül: S a túloldalról is hajítóbárdok röpültek át a hasadék felett. A kutyákat azonban már nem menthették meg: az első remegve feküdt az oldalán egy vörösre váló pocsolyában, a másikra két farkasmód vicsorgó ork várt a hegynyi szirtek között. S újak bukkantak elő a horpadásokba gyűjtött fenyőtüskék alól, a kidőlt fatörzsek mögül, a mohlepte, óriás sziklák árnyaiból. Hór a vízmosás aljából előrontó orkok felé indult. Agyaras szájuk vérszín lyuk, fegyvereik vasa fekete, akár az éjszaka, hajuk mosómedve bundája. A tíznagy hallotta, amint a vízmosás két oldalán egymásnak esnek a fegyveresek és elmosolyodott. Ha Frámon és társain múlik, a farkasfattyak aligha keveredhetnek a hátukba. Elöl az idomárok és a nyomolvasók már acsarogva rontottak a völgyfalakról leugró orkoknak. A feléjük hajított fejszék java elkerülte őket. Hór elégedett biccentéssel nyugtázta a látottakat. Még tíz lépés és maga is odaér. Keze megszorult a szekerce nyelén. Nyolc lépés. Hat. Négy. - Tooma! Noha feneketlen sötét várta őket odalent, igazában egyiküknek sem volt szüksége lámpásra. Nem a végtelenbe akartak elnézni, s a távolság, melyet belátni mindkettőjüknek megadatott, egyelőre elegendő volt. Gább zsörtölődve húzódott távolabb foglyulejtőjétől. - Mutass, törpe! Merre kell menni? Ez a hang. Ez a karcos, rekedt hang. Már amikor először meghallotta, akkor is a hideg karmolta össze tőle a hátát. - Gramm hrakhsass! A kunyhó egyszerű reteszének a darabjai még meg sem nyugodtak a padlón; hideg léghuzat és vaskos bőrcsizmák zavarták őket beljebb. Három görnyedt alak rontott az álmoktól meleg zugba, kezükben éjhideg fegyverek, szemükben könyörtelen szikrák. És a hang. Talán bortól, úgylehet egy fojtóhuroktól karcos - gondolta elsőre. Amint azonban megpillantotta a berontó alakokat, mindjárt ráébredt az igazságra. Orkok. - Gramm hraksass! Talán azt jelentette: ezt az egyet kíméljétek! Valami ilyesmit ugathatott az a magas, télszagú árny a küszöbön, mert Gábbot szinte azonnal leütötték. Arra sem volt ideje, hogy a vasalt botot felemelje az ágy mellől. Amikor magához tért, már mindennel végeztek. Elegendő volt egy pillantást vetnie feldúlt otthonára, hogy tudja: aligha számíthat segítségre. Gyermeke fojtott sírását az udvarról hallotta, ez pedig kimondatlan szavakkal vágta az arcába, hogy a kutyákra aligha számíthat. Saárb és Ghomm alighanem a barragosok sorsára juthatott; túlnan komorló házukból magányos meleg dőlt a fagyos udvarra. Óvatosan körülnézett. Ha Kadal könyörületes, aligha engedi látni azt, amit akkor megpillantott. Felesége, Garra, gyalázatos módon székek és az asztal roncsai közé szorítva, élettelen szemeiben tompa félhomály. - Ne! - nyögte volna, de alvadt vérrel teli szájából csak fuldokló hörgés szakadt fel. - Felébredtél - szólalt meg mellette a hang, majd egy erős kéz talpra rángatta, nem engedve neki időt a gondolkodásra. - Feleséged jól harcolt, de gyenge. Kölyköd még él. - Garra - köhögte Gább. - Garra... - Úgy, úgy. Garran - morogta az árnyék. - Ha akarod, hogy kölyököd még él tovább, te jössz velem, törpe. Mutatsz nekem utat harg garranba. Be a hegyekbe. - Átkozottak... - hörögte Gább. Fejét majd szétvetette a fájdalom. - Majd beszél később. - Megint az a rekedt, idegen hang. - Most maradj csendben! Nagyot és pontosan ütött: a törpe a feneketlen semmibe zuhant. Most pedig ismét itt volt a semmiben, legalábbis annak a peremén. Az ork tőle nem messze szagolgatta a hideg levegőt. Nem akarta megvédeni magát, nem félt a törpétől, sem attól, hogy az csapdába vezeti. Elég világosan az értésére adta, mi vár akkor Thárra. Ha hihet egy orknak egyáltalán, a gyerek még életben van. Maga is hallotta kétségbeesett hangját, amikor az átokfattyak elhurcolták az erdő irányába, ő pedig egyedül maradt a forradásos képű orkkal. A hajnali fény megerősödött már akkor annyira, hogy kivegye a szürke és barna bőrök között rejtező lény állatias arcát, gúnyos vigyorba görbedő, agyaras száját. - Menjünk, törpe - vicsorgott vissza rá. S ezt hajtogatta azóta is, mióta az erdő szélén ledobta a hátáról. Nagyot nyekkent, tüdejéből egy pillanatra kiszaladt a levegő. Csak az ork oldalán billegő csont kürtöt látta, szürkés, kezét, amint elégedetten törli meg nyálpettyes száját. S megfordult most is, jóval a műhelyek szintje alatt. Az üllők serény zenéje már nyomokban sem jutott el hozzájuk, elhagyták jónéhány lépcsőfordulóval, visszhangtalan légaknával ezelőtt. Már jóval ezelőtt megmondta neki, hogy hová akar eljutni, és ez egyre növekvő aggodalommal töltötte el a törpét. Mégsem merte szabadjára engedni haragját, a felesége halála életre keltette bosszúvágyát. Thár kerek, gyámoltalan arca lebegett a szeme előtt. A gyerek, aki miatt hajlandó lett elárulni Tarint. Kadal majd megbocsát. Ha marad egyáltalán elegendő becsülete ahhoz, hogy még érdemes legyen elfogadnia Tőle ezt a kegyet. Az ork felmordult. - Menjünk, törpe! Gább elfojtott egy szitkot és újra elindult. Bársonykezekkel mosta el lábaik neszét a sötétség. Hór kézfejével simított végig feldagadt ajkán, miközben lehajolt a hullához. Harcosai a többi ork tetemet gyűjtötték diadalmas arccal együvé. Mindössze tucatnyian vártak rájuk, s egyetlenegy sem menekült. A tíznagy lelke legmélyén becsülte őket ezért. Szánalmas fegyvereikkel még így is sikerült két harcosát megölniük. Csorba balták, egy-két hitvány lándzsa és néhány kard. Semmi más. Frám érkezett mögé: Nem szólt egy szót sem, türelmesen várt, míg a tíznagy megszólítja. - Megtaláltátok őket? - fordult meg Hór. Frám csak a fejét ingatta. Arcán keserűség. - Nem, tiznagy. Nyoma sincs foglyoknak. - Gondoltam - morogta Hór. - Lehetséges lenne, hogy egy egyszerű lesvetésbe botlottunk csupán? Az idős határvadász a kezével intett nemet. - Ezek nagyon is tudták, mit csinálnak. Mert mások megmondták nekik. Frám nem kérdőjelezte meg a tíznagy igazát végülis nem ő volt majd egy évig az agyarasok fogságában. - Ez egy pária nemzetség egy része lehetett morogta Hór. - Nézd csak, milyen hitványak a fegyvereik. Egy magára valamit is adó harcos, de még egy portyázó sem engedi meg magának azt a szégyent, hogy ilyen pocsék fegyverekkel szálljon harcba. - De Halálhozók voltak? - kérdezte bátortalanul az ifjú törpe. Hór bólintott. Lassú ujjakkal mutatta meg Frámnak a törzsi jeleket. - Befogadták őket, úgy lehet. Nem kegyvesztett nemzetség. Talán azok maradványai lehettek, akiket Csillagos Hróm a Bányaháborúkban felmorzsolt. De mégis csak páriák, akik bármit megtesznek, hogy becsületüket visszanyerjék. - S mit jelentsen mindez, tíznagy? - Frám érdeklődve pillantott a határvadászok vezetőjére. Hór szemében hidegséget talált, mikor az ráemelte a tekintetét. - Hogy ez messze nem a főerő. Azok valahol beljebb tanyáznak, s ránk várnak, hogy magunkat elbízva közelebb menjünk. Ezeket csak prédának dobták elénk. Eszükbe sem jutott, hogy akár csak egy is túlélheti. - S mi tovább megyünk, uram? - Frám arcán mosolyba rándultak a klántetoválások. Vigyázz vele, Hór - dünnyögött a tíznagy fejében egy hang. - Még sok gondod akadhat vele, míg elég eszes lesz. Ha megéri egyáltalán. - Tovább. De csak óvatosan. Két harcosunkat már elvesztettük, s te még egyet fogsz hazaszalajtani, hogy Múrból segítséget hozzon. Kérjék meg Kékkő Dráfot és a vadászait. Úgyhogy csak csendesen. Na eridj! Frám boldog vigyorral fordult a többi vadászhoz. . A tíznagy felkapaszkodott a vízmosás oldalán, onnan vizslatta végig a környéket. Valahol ott rejtezhettek azok is, akik Thárt meg az apját, Gábbot elrabolták: Még mindig nem értette, mi szükség is volt minderre, de sejtette, hogy az, aki a páriákat ellenük küldte, nagyobb dolgokat forgat a fejében, mint tőrbe csalni néhány múrbéli határvadászt. Ha Kadal úgy gondolja, még fényt is deríthet minderre. Intett a nyomolvasóinak. Súwr óvatosan haladt előre a járatban, amit a törpe mutatott neki. A szerencsétlen alakot a bejáratnál hagyta, de tudta, aligha fog onnan elmenni. Sejtheti, mi vár akkor a kölykére, s ezt még akkor sem merte megkockáztatni, ha nem igazán bízott meg az orkban. Megállt és körülszaglászott. Hideg, mégis áporodott szagokat érzett, nyirkos bányafát, sziklán csorbult szerszámok és a hegymélyi sötétség illatát. No meg saját félelmét. Mert félt, s hiba lett volna, ha ezt megpróbálja magával elfelejtetni. Hiszen a félelem hasznos, mert óvatossá és elővigyázatossá tesz, s ha uralja, soha nem csaphat át rettegésbe. Pedig lett volna rettegnivalója épp elég. Ezidőtájt, a rabszolga holtteste ellenére, már alighanem rájöttek, hogy nem az embernépek kezét kell a városbeli vérfürdő mögött keresni. Ez pedig nem jelent semmi jót, hiszen nem tudta, miként fognak a törpék ezután cselekedni. Ha nem sikerült félrevezetni a kutyáikat, akár már a nyomában is lehettek. Csupán remélni merte, hogy bögöly jeles portyázói nem vallanak szégyent. S ha ők helytállnak, nem bukhat el ő maga sem, mert akkor Ötfog Rawar csatabárdja soha nem kerül vissza a felszínre, a törzshöz, akkor hiábavaló volt minden, amit kieszelt - hiába találta ki, miként juthat törpe vezetőhöz, hiába volt a küszködés az átokverte nyelvükkel, s bögöly jeles portyázói soha nem lesznek igazi harcosok. Pedig Ötfog Ravvar csatabárdja graer dwaghul volt. Szent és híres fegyver. Ha visszakerülne a Halálhozók kezébe, a törzsi tanács alighanem harcos nemzetséggé léptetné elő a Bögöly fiait. Igazi harcosokká. Kamrák és üregek előtt haladt el. Messziről víz szagát érezte, fáradt, ősöreg kövek zamatát, porhintette járatokat. És a másik törpét: Valahol a lépcsők vigyázta sötétség mélyén. Összeszorította a száját és tovább ereszkedett: Karmos kezei kétfelől rücskös falakat tapintottak, csákány-verte ragyapettyeket, ősöreg fenyőkkel aládúcolt járatot. Szeme előtt hideg derengésbe fakultak a kövek, összemosódtak az éles fordulók, a lépcsők, melyeket ork még soha nem tapodott. Magában Ughjorbaganhoz fohászkodott, a Falánkhoz, ki lelkekkel csillapította feneketlen étvágyát, míg halhatatlanná nem lett. S megborzongott, mert Tarinba, mérföldnyi sziklák alá kellett eljönnie ahhoz, hogy megértse, mi is az az igazán feneketlen, hogy a törpék átkos városának kürtői és mérhetetlen mélységei mutassák meg, milyen is lehetett az az éhség, ami a Falánkot démonok urává tette. Így beszéltek legalábbis a sámánok, és Súwr hitt nekik. Egy pillanatra megtorpant. Más, új szagokat hoztak felé a hideg légáramok. Törpék. Halk szitkot morzsolt el és tovább indult. Rövid nyelű, hajításra való baltáját vette elő; s ellenőrizte kardját is. Vas markolatgombja hidegen, megnyugtatón simult markához. Távolról immár zajokat is hallott: sziklán kaparászó karmos lábak, bőrcsizmák súrlódó neszeit. Mélyet szippantott a levegőből, hagyta, hogy a hűvös lég végigcsússzon a garatán. Melegvérűek. Két törpe és egy harmadik. Alighanem az a karmoslábú. Acél és hideg kürtőszag, savanyú zamat. Valamiféle állat. Talán rackla. Még sosem látott efféle szörnyeteget, de tudta jól, miként festhet. Az a törpe, aki a nyelvükre okította, mesélt róluk éppen eleget. - Akkorák, mint egy nagyobb barragos, Súwr. Hátukon denevérszárnyak, s hagyják, hogy megüldd őket. Persze téged bizonyára levetnének a hátukról - halkan nevetett. Szánalmas- látványt nyújtott, amint ott üldögélt a rabszolgaüreg mélyén; kezén-lábán vasbilincsek. Súwr tudta jól, hogy nem minden törpe ilyen, de nem foglalkozott vele. Nem érdekelte, amikor az a másik a Homálytestvérről beszélt, a minden törpe lelkében szunnyadó hatalomról, amely végül az igazi utat megmutatja az arra alkalmasaknak. Neki csak az számított, hogy ez a szánalmas lény mindennél jobban gyűlöli az övéit. S ez az acsargó gyűlölet még azt is felülmúlja, ami őt, Súwrt a törpék ellen vezette. Pedig neki nem öltél meg apját és testvéreit. Őt csak eltaszították magától. És Súwr helyénvalónak találta az érzéseit. Homálytestvér. - Neked is van ilyesmi a lelkedben, Súwr. Csak engedd, hogy ő vezesse a kezedet! - Hallgass, nyomorult! - morgott rá akkor a rabszolgaüreg mélyén, hogy a goblinok rémülten hagyták abba a neszezést a sarokban. - Beszélj inkább a kürtőkről! A törpe pedig csak mosolygott, törött, sárga fogai tompán fénylettek a fáklyafényben. Súwr egy kisebb mélyedésbe húzódott a jövevények elől. Még messze jártak, de volt ideje megfelelő rejtekhelyet keresnie magának. A denevérkutya nem aggasztotta: a hideg kürtőszél felőlük fújt, aligha fogják észrevenni, a szűk járatban pedig nem lesz elegendő helye, hogy szárnyra kapjon. Talán afelé a boltozatos terem felé tartottak, amit az imént hagyott maga mögött. Legyen bárhogy is, nem győzhetik le. A szél, a meglepetés és Ughjorbagan mindenképp az ó pártját fogja. Behúzódott hát a mélyedésbe, karmos kezeivel fegyvereire markolt és várt. Testének melegét magába szívta a szikla. Az első törpének a fejét hasította ketté. Izzó parázsként rontott elő az üregből, ajkait szorosan összezárta, nehogy harci üvöltése idecsődítsen másokat. Ha ezt el akarta kerülni, gyorsan kellett cselekednie. A törpe egyetlen mukkanás nélkül rogyott a kőre, meleg vére összemaszatolta körül a sziklát. A rackla döbbenten hátrált egy lépést, riadtan szűkölt, de becsületére legyen mondva, hamar visszanyerte a bátorságát. Acsarogva rontott elő - egyenesen a szügyének irányzott kardba. Hörögve rogyott össze. Ha mást nem is ért el, legalább időt adott a másik törpének, hogy összeszedje magát. - Elpusztulsz - sziszegte Súwr, amint rárontott. Remélte, ezzel végérvénnyel sikerült összezavarnia a hegymélyi harcost. A törpe bámulatosan hamar összeszedte magát. Ha másért nem is, de Súwr ezért tisztelettel vágott felé. Mindig nagyszerű érzés olyannal küzdeni, aki méltósággal néz a halál szemébe: - Ki vagy, átkozott? - hörögte a törpe. Súwr a fegyverek csiholta fényben jól látta az arcán elömlő döbbenetet, amikor a szakállas alak felismerte ellenfelét. Ha felüvölt, vége lehet mindennek. Neki, Ötfog Rawar csatabárdjának, bögöly jeles portyázóinak. Újra és újra vágott, sziszegve szorítva a törpét egyre lejjebb. - Ha segítséget kiáltasz, te vagy gyáva - vicsorogta az ork. Tudta jól, hogy a törpenép büszke, s remélte ez itt lent; többre tartja magát annál, hogy másokat hívjon egyetlen ork ellen. - Gyáva - sziszegte még egyszer, a biztonság kedvéért. - Nem jutsz ki innen élve, te fattyú - morogta a törpe, és vicsorogva köpött egyet. Egy lépcső peremén egyensúlyozott, széles pofájú csatabárdjával ügyesen hárítva Súwr kardjának csapásait. Az ork tudta, hogy kevés esélye lenne, ha az a csatabárd elegendő időt nyerne a támadásra, úgyhogy megállás nélkül csépelte tovább ellenfelét. - Kadal - vicsorgott rá a törpe -, most segíts! Talán előre akart lépni, hogy eltáncolhasson a lépcső tetejéről, Súwr soha nem tudta meg. Fejre vágott; s mikor a zömök harcos feljebb emelte fegyverét, keményen mellbe rúgta. A törpe csontja belereccsent a sodronying alatt. Megbillent, végiggurult a lépcsőn, csatabárdja szikraesőt vert a kőfalon. Odalent fegyverére támaszkodva feltápászkodott, fél szemmel elgurult sisakját kereste. És Súwr már tudta, hogy hibázott. Az elhajított balta a törpe állkapcsát sodorta el, hogy annak feje hátranyaklott. Szomorú, beteg hangja volt, mintha mindenek végére tett volna pontot. A fal mellé rogyott. - Köszönet néked, Falánk - morogta Súwr, és leugrált a lépcsőn. - Jól harcoltál, törpe - vicsorogta a halott szemekbe, és a harcos nadrágjába törölte baltája pofáját. Ezen a folyosón komor szobrok álltak a falak mentén. Masszív, kemény sziklába vájták, nem volt szükség bányafára, hogy aládúcolják bárhol is. A fényt már messziről észrevette: halovány kacsokként kígyózott a folyosóra a távolban. Itt lesz. Érezte. Ha az érzékelés más síkjain is járatos lett volna, akkor bizonyára észreveszi a szilárd falakat átható roppant energiákat, a fényhez bilincselt szellemeket és az egész közepén gubbaszkodó különös hatalmat is. Így legalább nem félt, amikor a világló száj felé merészkedett. Gább száját összeszorítva kuporgott a folyosón. Egészen messziről a műhelyek távoli zakatolása remegtette a falakat. Tenyerével érezte - akárha egy hatalmas szív dübögését próbálná kitapintani egy páncél alatt. Tarin élt és mozgott körülötte. Kétségbeesett gondolatok marták, bármerre is próbálta terelni azokat. Mit akarhat az ork abban a teremben? Visszajön-e egyáltalán, ha megszerzi, amiért érkezett? Visszaadja-e Thárt? Hihet-e egyáltalán egy ilyen szörnyetegnek? Gyalázatosan érezte magát. Bárhonnan is próbálta szemrevételezni a dolgokat, az ork mégiscsak rávette, hogy Tarín árulója legyen, Talán vállalni kellett volna a halált? Akkor legalább Garra mellett lehetne. De mi lenne úgy a fiával? Nem merte elhinni, hogy Thár meghalt. Hogy ő fölöslegesen sodorta bajba a birodalmat, hogy hibát követett el. Márpedig az ork bizonyosan odavész, s akkor reménye sem lehet arra, hogy valaha is viszontlássa a fiát. Valahol legbelül azonban érezte, tudta, hogy Thár nem halt még meg: Vagy csak magát akarta becsapni valahogy? Legyen bárhogy is, ha a vérét vették, szekercével a kezében kutatja fel a gyilkosait. Akkor legalább együtt lehetnek mindhárman. Ha Kadal is úgy akarja. A műhelyek csendesen morogtak. Megdöbbent. Hogy is nem vette észre eddig? A tompa moraj ugyanis nem fölülről, hanem alulról érkezett. Akárha egy sárkány próbálgatná a hatalmát odalent. A törpe, aki a halovány fényben üldögélt, aligha számított rá. Nem hallotta, nem hallhatta, hogy közelít. Valamiféle révületben kuporgott a teremféleség közepén. Akár a törzs sámánjai. Talán ezért nem vette észre a küzdelmet a folyosón. Ha nincsenek azok az átokverte szellemlények, Súwrnak könnyű dolga lehetett volna. Már messziről érezte az illatot. Nem lehetett összekeverni semmi mással, bármennyi időt töltött is az itt a mélyben. Illatában benne voltak a felszíni fenyvesek, a megivott vér és a harcosok markának nehéz szaga. Graer dwaghul. Ötfog Rawar csatabárdja, az égi vasból kovácsolt csoda. ' Nem látta meg azonnal. Valahol a homályból és fényből szőtt kőpadok egyikén fekhetett, a rubinszemű szobrok lábainál. Torz, furcsa terembe lépett. Nem lehetett a természet munkája, de vésőnek, csákányharapásnak nyomát sem látta a falakon. Kifacsart, festett minták körben, zömök, haragos szobrok, hasznavehetetlen tárgyak, ékkövek, szikrázó telérminták mindenütt. Beljebb lépett. Az alak az egyik- szobor előtt térdepelt, sziklaszín köpönyege redőkben omlott válláról a kőre. Vörös bozontú szemöldöke kék homályba vonta hunyt szemét; ahol rövidre vágott szakálla szabadon hagyta az arcát, tetováláskígyók tekeregtek a remegő fényben. Meleg, zavaró illata volt, körötte láthatatlan hullámok vonaglottak. Súwr megmarkolta a kardját. Testvér... vigyázz! Ez ő volt. Azonnal tudta. Az állott levegőjű teremben léghullám kelt, szikrák futottak végig a falakon, s az ork immár érezte, hogy hol hever a graer dwaghud. A tárt szárnyú törpe szobra előtt. Gyere, másként nem segíthetek... A szellemek ekkor akaszkodtak rá. A rőt szikrát hányó sziklafalból vonaglottak elő, zavaros árnyakkal, hullámzó homályfoltokkal terítették be a termet. Megmarkolták a koponyáját, tágra nyílt orrlyukain, vicsorgó száján másztak belé. Súwr hörögve rogyott térdre. A törpe kinyitotta a szemét. Gyere, testvér! Ments meg, s én is segítek neked... Súwr baltája nyelére támaszkodva állt fel, miközben azok odabent tépték, marcangolták. Orrából vérpatak indult végig az állán, látását tűzszín hályog homályosította el. Remegő térddel lépett a falon bámuló szobor felé. A törpe is felállt, kezével maga köré gyűjtötte a szellemek hatalmát. Súwr látott épp elég ilyesmit a sámánoktól, hogy tudja, nem sok ideje lehet már hátra. Még egy lépés. Még egy. A törpe kőhideg szavakat dobott felé, s az ork érezte, mint folyik meg lába alatt a szikla, miként süllyed lassan egyre lejjebb, akárha hideg zsombékosban vétette volna el a lépést. Végy kezedbe, testvér... Nem látott és nem hallott, a szellemek kiszívták elméjét, s immáron farkaslelke peremét marcangolták, gyorsuló iramban rágva magukat egyre beljebb, akár valami kártékony féreg. De a szagokat még érezte, a fenyvesek, az acél, a bebörtönzött szél illatát, és kinyúlt felé. Megmarkolta a csatabárdot. A szellemek sikoltva széledtek el, vérpermetet vetve mindenfelé. Súwr vérét. Ő pedig ott maradt, immár a graer dwaghult markolva. A terem lassan tért vissza. Egyelőre csak vérszín homályfoltok lüktető elegye volt, de Súwr immár látott és hallott, s szájában saját ízét érezte. Bokáját erős kézzel ragadta magához a formálódó szikla, úgy érezte, megpattannak az inai, mire derekát elfordítva szembenézhetett végre a törpével. De immáron ketten voltak ellene. Súwr véresen vigyorodott el, mert magán érezte a Falánk tekintetét, markában Ötfog Rawar marka, fülében a Bögöly zsongása. Az a törpe sámánféleség pedig elég közel merészkedett. A sziklatű rászolgált a törpenép adta nevére - valóban úgy mutatott az égre, akárha Kadal intő ujja lenne. Megvolt vagy harminc öl széles, s legalább tizenöt törpényi magasságba nyúlt fel. Tövénél csenevész fenyők bólogattak a völgy felől érkező fuvallatokban, körben a lábánál mohlepte sziklák kuporogtak. Hór óvatosan megkerülte. A kis völgy aljában jártak, a fenyves legszélén. Néhány lépésre tőlük, ahol véget ért az erdő, megduzzadt patak csobogott keresztül. Túlnan a hegy ismét megemberelte magát, és emelkedőbe fogott. A hólétől hideg patak vagy derékig érhetett, harsogva zubogott a fagyos sziklák között. Hór tudta jól, hogy az Ezüstfejsze-tóba ömlik néhány mérfölddel lejjebb, de ez most nem érdekelte, miként az sem, hogy mit művel majd a völgy aljában épített gátakkal a malmok vízeséseinél. Intett a két nyomolvasónak. A busafejű alakok bólintottak, prémszegélyes sisakjaikon megbillent a fény. Míg a többiek a fák mögé kucorodtak, a két törpe kimerészkedett a vizes sziklákig. Óvatosan elkerülték a hómaradványokat, s felléptek az elsodort tobozokkal körberakott kövek egyikére. Odaát nem mozdult semmi, de gyorsnak kellett lenniük, ha nem akarták, hogy bárki is észrevegye őket, amint átóvakodnak a túlsó partra. Csak a patak másik szélén nem találtak megfelelő sziklát, úgyhogy kénytelenek voltak combközépig a jeges vízbe ereszkedni. Azután felszaladtak a partoldalon egy jókora mohos kődarabig. Amögé kucorodtak le. Vízszintesen nyújtott tenyér: minden rendben. Görbe kéz, akár a macska háta: megyünk tovább. Menjetek. Eltűntek a fenyők között. Hór lehuppant a földre, keze révetegen simogatta csatabárdját. Legszívesebben pipáját vette volna elő, kúmgyökérből faragott csutorájú büszkeségét, de biztos -volt benne, hogy az orkok kiszimatolnák, legyenek bármilyen messze is. Márpedig itt voltak valahol, erre akár mérget is mert volna venni. Közelebb voltak, mint hitte. - Urshollagh! - harsant a túloldalról. A hideg is kirázta tőle. Ismerte jól ezt az üvöltést. Valami olyasmit jelentett; amit bögölymarásként tudott volna csak lefordítani. Fölpattant, s felugráltak körülötte a harcosai is. Frám csatabárdját markolva toppant mellé. - Adj parancsot az indulásra, tíznagy! Csapdába kerültek! Hór erre nem tudott mit mondani, csupán az ajkát harapta be. Kadal, te tudod a legjobba, hogy nem ezt akartam... - Uram! Nem akarhatod, hogy védtelenül lekaszabolják őket! - sürgette tovább az ifjú törpe. - Csendet! - mordult rá Hór, hogy a másik összerándult. Tudta jól, mi vár rájuk odaát. Mint ahogy azt is tudta, hogy meg kellett volna várnia az átkeléssel, míg Kékkő Dráf vadászai megérkeznek. De mi lesz akkor a foglyokkal? Ha ittmaradnak, az a kettő bizonyosan odavész. Ha átmennek, talán mindőjüket levágják. Mert ezek nem páriák: egy csak a portyázóknak áll jogában üvölteni, s ha egy sámán vagy egy énekmondó is van velük, akkor a Róinn túlvilági kapuit máris szélesre tárhatják. Frám türelmetlenül bámult rá. Hór legszívesebben arcul ütötte volna, de mit sem ért volna vele: Miért is akarna saját hibájáért máson elégtételt venni. - Visszahozzuk őket. Én megyek elől. Tooma nevét ordítva ugrált át a patakon. Már öten átértek, amikor az egyik nyomolvasót meglátták. Fákat használva fedezékként hátrált, körülötte, akár a farkasok, orkok nyüzsögtek. - Arra! - üvöltötte Hór. A nyomolvasót akárha maga Tooma segítette volna, s szárnyakat adott neki a háta mögött felharsanó üvöltés is. Az orkok egy pillanatra talán el is bizonytalanodtak, s megingásukat kihasználva a törpe egészen a víz széléig jutott. Hór arra rohant, csatabárdját ütésre készen emelte maga mellett. Egy lándzsa repült el a feje mellett, s elkerülte a mögötte rohanót is. Orkok léptek elé a fák közül, s ahogy feléjük pillantott, mintha maga az erdő mocorgott volna a hátuk megett. Nagyon sokan voltak. Bőrvértjeiken vérrel festett jelek, kardjaik csuklóikra szíjazva, tar koponyáikon győzelmi vashorgok. Hór feléjük vágott, hogy egy kicsit visszahőköltek, s ő maga a nyomolvasó mellé került. - Vissza a túlpartra! - üvöltötte vadászainak, akik már összeakaszkodtak az erdőből kiözönlő toportyánszülöttekkel. A nyomolvasó balját fedezve visszalépett a patakba. Fél szemmel látta, hogy Frám mellkasát csúnyán beroppantják. Könnybe lábadt a szeme. - Aggba? - kérdezte kásás hangon a nyomolvasót. - Oda van - felelte jobbján a harcos, s szitkozódva próbálta védeni a záporozó ütéseket. - Vissza! - üvöltötte torkaszakadtából. - Fel Kadal ujjára, ott megvethetjük a lábunkat! A nyomolvasó hanyatt zuhant a vízbe, s mikor felbukkant, kis híján Hórt is magával sodorta. Az orra szétlapítva vöröslött, a maradványból véreső permetezett a rohanó hólébe. Hór fél kézre fogta a bárdját, megkockáztatva, hogy esetleg kiütik a kezéből, jobbjával pedig lenyúlt harcosáért és talpra rángatta. Majd mindenkinek sikerült visszaevickélnie az innenső partra, s gyors ütemben húzódtak felfelé a hegyoldalba. Az orkok mintha tétováztak volna egy darabig a megduzzadt víz partján, s előbb szélespofájú baltáikat hajigálták a törpék után. Két szakállas harcos ismét elhenteredett, s a nyomolvasó jobb térdét is csúnyán megreccsentette az egyik fegyver. - Kapaszkodj belém - hörögte Hór, és átkarolta a másikat. Az összeszorított foggal engedelmeskedett, vicsorát vörösre festette kiömlő vére. Majdnem elérték az erdő szélét, amikor az orkok nekifogtak, hogy átkeljenek a vízen. Nem siettek, óvatosan megválogatták a nagyobb, masszív sziklákat, annak a vadásznak a módszerességével; aki tudja: a sebesült vad már nem menekülhet sokáig. Hat törpe érte csak el a sziklatű alját. A többiek kimeredt szemmel hevertek a patak partján, egyiket-másikat a megáradt víz cibálta a völgy felé. Frám arccal lefelé, két szikla közé szorulva. Körülötte vöröslött a víz. Hórnak sírni lett volna kedve. - Föl! A tetejéig! - harsogta. - Ott kihúzhatjuk, amíg Kékkő Dráf megérkezik. Nem mondta, hogy "hacsak egy sámán nincs velük". Nem sok értelme lett volna. Az orkok immár vagy húszan vicsorogtak az innenső parton. Lassú, kényelmes mozdulatokkal kezdték körülkarolni a törpék maradékát. Azok egyre feljebb kapaszkodtak Kadal ujján. Lábuk összevérezte a mohát. - Gondoltam, maradsz te itt - vigyorgott Súwr a törpére. Gább fájdalmas arccal nézett fel rá. Az ork kezében hatalmas csatabárd mosolygott. Még vértől volt meleg. - Gondolom, örülsz - mondta halkan a törpe. - Most már megölheted a gyermekemet. Rám már nincsen szükséged. - Mondtam, hogy nem - mordult Súwr. - Neked van eszed, mint egy embernek. Fölmegyünk, és kapsz kölyök. A Bögölyre fogadtam. - Hazudsz - köpte Gább és feltápászkodott. Az ork nem válaszolt. Hosszasan-szimatolt a bányafával aládúcolt folyosó irányába. - Mi az? - kérdezte Gább. - Nem tudom - felelte rekedt hangján az ork. Valami van ott. Valami jön. Menjünk. Két lépést sem tettek meg, amikor megremegett lábuk alatt a talaj. Fojtott huzat sziszegett elő, akárha egy óriási kígyó lehelte volna be mögöttük a vágatot. - Mi ez? - kérdezte az ork, de elegendő volt egy pillantást vetnie a törpe arcára, hogy tudja: még ő sem hallott soha ehhez fogható zajt. Mégis megkérdezte még egyszer. - Mi ez? Egyetlen pillanatig nem érezte magát biztonságban itt a hegy gyomrában, és semmi szüksége nem volt rá, hogy valami újabb ismeretlen szörnyűséggel találkozzon, ráadásul valami olyasmivel, amitől még kalauza is láthatóan megrettent. - Kadal segíts... - nyöszörögte Gább. -. Menjünk! - - sürgette az ork és megragadta a törpe vászon gúnyáját. - Akármi az, én nem akarok látni azt, De Gább csak állt, semmibe révedő tekintettél, s az ork azt a szagot érezte körülötte ismét, amit akkor szimatolt meg rajta, amikor kirángatta a háza elé hajnalban. A rettegését. Mintha egy csapásra eszébe jutott volna, mi is az, ami a hátuk mögül közeleg. Akármi is lehetett, az orknak egyetlen porcikája sem kívánta, hogy a szeme közé nézzen. Még akkor sem, ha a graer dwaghul pihegett a markában. Mert bár legyőzte, a törpe egyáltalán nem volt gyáva, és Súwr bizonyosra vette, hogy ha nem fenyegetné veszély a gyermekét, inkább meghalt volna, minthogy az ork föld alatti kalauza legyen. - A Homálytestvér..: - nyögte Gább. - Ostoba! - ragadta meg ismét az ork, és a szeme közé nézett. - Érzem szagokat; amik vezetnek vissza. Ha akarsz, maradsz itt. Én nem - ellökte magától, hogy Gább a falnak tántorodott. Talán ettől tért vissza az élet a törpébe. - Hiába menekülsz, mocskos gyilkos - sziszegte. Ha most nem segítesz nekem, a Homálytestvér téged is elemészt. Üsd ki azzal á lopott fegyverrel azt a támfát, különben utolér! Az ork megfordult. Fenyegetőn emelté magasba a csatabárdot. Az indulat eltorzította a hangját, alig lehetett érteni, mit beszél. - Kicsi féreg! Ti vagytok tolvajok! Ti raboltátok el fegyverünket! Segítettél, csak ezért nem öllek most! Mert... - Őrült! - vágott közbe Gább. - Azonnal üsd ki azt a támfát, különben itt veszünk! Azután azt, utána meg azt! - Akár egy eszelős, úgy ugrált körbe, egyre újabb bányafákra mutogatva. - Omlaszd be az egész vágatot, különben kiszabadul, és akkor a drága fegyvered sem fogja megállítani! Úgy emészt el, akár egy fűszálat! Súwr nem tudta megmagyarázni, miért hagyta életben. Talán a tűz a szemében. Talán a szaga. Ugyanarról beszélt, mint a bilincsbe vert eszelős ott a rabszolgaveremben, mégsem lengte körül az a rothadt illat. Az őrület szaga. Mégis otthagyta volna, ha a vágat végén fel nem villan a láng. Perzselő fénnyel lobbant fel, s úgy terjedt végig a hosszú vágaton, akárha olajjal locsolták volna meg az útját. Keserű szagokat tolt maga előtt, sárga lángjai kis híján megvakították őket. És a mélyén... a mélyén alakok mozogtak, lángokkal övezett törpék, de torz volt mindahány; s nem csak a testük, de r Súwr tudta jól -, a lelkük, az az átkozott lelkük is fekete, mint a wyvernek mérgező vére. - Tyrrano! - sikoltotta Gább, és puszta kézzel esett az egyik bányafának, hogy kirángassa a helyéből. Sorra repedtek el a körmei, véresre marta a tenyerét, miközben emésztő forrósággal rohant feléjük a mélység tüze: Súwr döbbenten figyelte. - Légy átkozott, démon, minden fattyaddal! - nyüszítette a törpe. Az erőlködéstől könnyek csorogtak végig az arcán. Lángoló fényekkel rohant feléjük a halál. - Eridj! - lökte félre Súwr, és lecsapott a csatabárddal. Megreccsentek a csapolások, elgörbültek a kapcsok. Még egyszer. És még egyszer. Csak akkor rogyott meg az egész mennyezet, amikor a harmadik gerendát is sikerült kiütnie. Fülsértő csikorgással rogyott a folyosóra a hegy. Súwr maga sem tudta, miként sikerült félreugrania a szanaszét pörgő szikladarabok elől. Csupán egy marta meg, magasan a bokája fölött, de akkor nem érezte a sebet, nem érzett fájdalmat, őrült dühvel csapkodta a gerendákat, egyiket a másik után. Amelyéket a törpe megjelölt neki: Azután a csend. Csak az omlásról lecsorgó kövek száraz kucorgása. S a hamuként szitáló, fullasztó por. És a hőség az omlás túlfelén. Egy darabig szótlanul botorkáltak a mindent beborító porban. Köhögni is alig volt erejük. A törpetörte meg először a hallgatást. - Nem szívesen mondok ilyet, de köszönöm:.. Súwr nem válaszolt. A kő ütötte sebet nyálazta a lábán. - Segítettél megmenteni Múrt és a műhelyeket. Talán még Tarint is. - Csönd! - Elég nevetséges, ha meggondoljuk... - Fogd be pofád, különben nem látod kölyök! A törpe ököllel rontott neki. - Hazug toportyán! Mocskos állt! Miattad lettem áruló, s még mindig gúnyolódsz! Maradtál volna te is az omlás alatt! Súwr az arcán ütötte meg. Erősen, kegyetlenül. Gább a szemközti falnak zuhant. - Te hazudtál nekem, törpe! Nem mentettem Tarint, igaz-e? Ezek omlások nem tartják vissza homálytestvéreteket. Fognak jönni át. Csak idő dolga. Gább vérző orral tápászkodott fel. Nem szólt, csak bólintott. - Ha pedig jönnek, én megyek. - Az ork vállára vetette a csatabárdot, és elindult. Néhány lépés után megfordult. - Te itt vársz? - Átjönnek - motyogta a törpe. - Ha nem itt; hát máshol. Szólnom kell erről. Muszáj megtudniuk... - Akkor menj - morgott az ork. - Beszélj Füstölgő Hegyeknek. - De te nem fogod nekem elhozni Thárt... Súwr a csatabárdot tisztogatta. Nem nézett a törpére. - Halott - nyögte Gább. - Tudtam, hogy halott. - Nem - felelte az ork. - Mondtam, nem halott. Te tudsz most csinálni egy dolog. . Gábbnak elszorult a szíve. - Beszélsz Hegyeknek, vagy jössz kölyökért. - Súwr ismét vállára vette a csatabárdot. - Dönts hamar, törpe! A tábortüzek kellemes meleget adtak, de csak annak, aki közvetlenül melletük üldögélhetett. Néhány lépéssel távolabb már komoly karmai nőttek a hidegnek, s akiket a szolgálat távolabb rendelt a lángoktól, összeszorított szájjal fürkészték, szagolgatták az éjszakát. Az orkok őrtüzei parázsnyakláncként vették körül Kadal ujját. Nyugodtan táplálgatták, nem kellett attól tartaniuk, hogy felfedezik őket. A szél változatlanul a törpe erődváros felől fújt, s úgy vélték, hamarabb kiszagolják, ha valamiféle erősítés érkezik, minthogy a mélylakók észrevegyék az ő tüzeiket. Ott fenn a magasban csípős idő járhatta, a szél szabadon sikoltozott a kőszirt környékén, s alighanem próbára tette a fentszorult törpék prémes ruházatát. Nekiláttak ugyan összeeszkábálni valamiféle tüzet, de kevés hozzávalót találhattak, a portyázók pedig nem `" engedték őket lemászni az erdőbe. A tömzsi alakok komor; vésztjósló pillantásokkal figyelték odafentről, az orkok mint szedik össze elesett bajtársaik fegyverzetét. Nem válaszoltak egyetlen ~ ócsárlásukra, fenyegetőzésükre sem. Alighanem volt valaki közöttük odafent, aki ismerte a törzs szokásait, mert nyugalomra intette őket, amikor az orkok eljátszották, hogy vannak még élő sebesültek. Máskor ez az ötlet bevált, s a törpék általában megpróbálták kiszabadítani a nem létező foglyokat, most azonban csendben kushadtak odafent. Szomorú. Súwr gar Hurrad még nem érkezett meg, de egyikőjük sem aggódott miatta. Tapasztalt portyázó volt; valamelyest még a korcsok nyelvét is ismerte, és mindent kigondolt jóelőre. Persze, ha sikerült volna egy énekmondót is maga mellé állítania, még nyugodtabbak lehetnének, de hát mint minden fejszének, ennek is két oldala van. Ha még így is diadalra viszi a küldetését, az sokkal nagyobb dicsőség a Bögöly portyázóinak, s a törzs elismerésesem maradhat el. Hála a Falánknak. A hajnal még messze van, elegendő lesz akkor megrohamozni a szirtet. Az is lehet, hogy nem lesz rá szükség. Ha Súwr gar Hurrad megérkezik, bizonyosan tudni fogja, mi a teendő. Lehet, hogy elég lesz kifüstölni őket onnan, talán maguktól is lejönnek majd. Hála a Falánknak. Az ork tábor északi szélén gubbasztó őrszem kevéssel holdkelte után érezte meg a szagot. Ő maga egy nagyobb fenyő tövében rejtőzött él, onnan figyelte, milyen illatokat hoznak a szelek. Mohos fatönknek tűnt legfeljebb, amint fegyverének acélját köpönyege alá rejtve guggolt az összegyűjtött fenyőtüskéken. Kisvártatva már hallotta is a közeledőt. Szélesen elvigyorodott. Súwr gar Hurrad szagát már messziről érezte, s ezúttal egy másik szag is követte: Érdekes, ismerős illat. Az őrszem szélesen elvigyorodott. Hát elhozta. Az örömüvöltés még a kőszirt tetején is tisztán hallható volt. Ha valamelyikük kihajolt a fedezékül szolgáló kövek mögül, jól láthatta a tüzek mellett ugráló alakokat. És Hór tudta, hogy ez semmi jót nem jelent. Mint ahogy ez az egész átkozott nap is Kadal rossz kedvének jegyében telt az elejétől - egyre inkább úgy tűnt - a végéig. Kilenc harcost és két kutyát vesztett, és tudta, hogy egyedül az orkok jóindulatának köszönhette, hogy még nem füstölték onnan ki őket. Vagy nem igazán sürgetős nekik, vagy olyan vezetőjük van; aki igazán ráncba tudta szedni a portyázóit. Esetleg mind a kettő egyszerre. Ezt kívánta a legkevésbé. Viszont nem ez volt az, ami igazán nyugtalanná tette. S másnak is eszébe jutott a kérdés: - Hol marad Kékkő a vadászaival? Nagyjából három órával azután mondták ki először, mint ahogy Hór elhatározta; hogy nem említi a dolgot: Addig is volt dolguk éppen elég. Nemrég végeztek a sebesültek ellátásával, és sikerült megerősíteniük a kőszirtet is. Két súlyos és három könnyebb sérültjük volt, egyedül Hór nem kapott sebet az ütközetben. Nem tudta eldönteni, hogy szégyellje vagy büszke legyen rá. Megpróbált nem foglalkozni a dologgal: Tény, hogy mindössze három hadrafogható hartárvadásza maradt - nagyjából tízszer kevesebb, mint amennyit szívesen látott volna maga mellett ennyi orkkal szemben. Ha Kadal akarta így, hát legyen. - Miért nem jönnek? - Nem tudom, fiam - morogta Hór. - Légy türelemmel. Pedig tudta. Sajnos pontosan tudta, miért nem érkeztek meg még eddig a vadászok. Ismerte annyira a múrbéli állapotokat, hogy bizonyos lehessen benne: olyasvalami történt a Nagykapu mögött,- ami sokkal fontosabb a Birodalom számára, mint tíz bajba került törpe odakint. Aki a döntést hozta, bizonyosan küld majd néhány nyomolvasót, mihelyt lehet, de addig sokkal komolyabb feladatokkal kell megbirkóznia. Az eget nézte, a kék hold felhők mögé bújó, majd újfent előkerülő ezüstarcát. Időről-időre leheletének gomolyával homályosította el. Fázott: Cudarul fázott. - Tíznagy! - suttogta az őrszem. - Valami történik odalent! Felkucorodott mellé a sziklára. Valóban. Sorra hunytak ki odalent a tüzek. Már vagy egy fertályóra is elmúlt azóta, hogy elült a diadalüvöltés, s úgy tűnik, végre eldöntötték mit is akarnak: Holdfénynél meghalni? Ám legyen. - Készüljetek, fiaim - morogta Hór. - Itt az óra! Szótlanul kuporodtak fel a sziklaszirt peremére, onnan próbálták kifigyelni mi is történhet odalent. Nagy volt a csend. Túlontúl nagy. - Ez valami csel? - Nyugodj meg, fiam. Ha tényleg halni indulnak, ordítanak majd torkuk szakadtából. Hogy a Farkasszellem büszke legyen rájuk. A sziklaszirt ezüsttoronyként meredt a csend és sötétség tengere fölé. Csúcsán sötéten moccanó árnyak csupán a törpék. Semmi más. Csak egy hang a mélyből. Elmentek. Vanirul beszélt, Múr városának kemény akcentusával. - Apa, ha te vagy ott fent, lejöhetsz. Elmentek már... Egy törpe gyermek hangja.