9.
  
   Pontosan tizennyolc métert tettek meg a hídon, és a tizennyolc méterhez szál másodpercre volt szükségük. Úgy tűnt, hogy ezzel a tizennyolc méterrel közelebb jutottak a célhoz, mint az egész hosszú úttal, a hegyek lejtóitól a réteken és a Városon át a kapuig. És ebbe a száz másodpercnyi rövid időtartamba több fért bele, mint amit eddig kétnapos itt-tartózkodásuk folyamán átéltek. Hangulatuk ingája háromszor lendült a végpontig: először a reményteli elszántság után, amikor a cél már végleg eltűnni látszott; majd az ijedtség után, amikor már minden reményről letettek; most pedig a végpontot a fenntartás nélküli győzelmi tudat jelentette.
   Továbbrohantak, még egy nyílzápor süvített feléjük, de épp olyan hatástalanul, mint az elsők. Még egyszer felharsant Jak kacagása, ők azonban már csak fél füllel hallották, mert előttük fekete, csillagtalan tömeg emelkedett ki éppoly fekete, csillagokkal teleszórt éjszakai égbolt hátteréből: a Város központja, egy megszámlálhatatlan, melléképületekkel körülvett erőd. Fortélyosan védte víz és kő, az ő támadásuknak mégsem tudott ellenállni. Sehol egy fény, egyetlen nesz, szellő sem rezdült, az épületek gigantikus alvó állatokként hevertek vízgyűrűjüktől védve.
   Szaladtak, és minden sokkal gyorsabban történt, mint; ahogyan le lehet írni. Al éppen hogy el tudta kapni Don vállát, egyidejűleg teljes erejéből hátravetette magát - itt ugyanis véget ért a híd. Szabadon függött a levegőben, mintha egy óriás kés lemetszette volna, simán elválasztva attól a másik résztől, amely már nem is volt látható; lemetszették, tekintet nélkül a mechanikai stabilitásra vagy a statikai egyensúlyra.
   A két férfi egyszerűen nem hitt a szemének. Talán a sötétség, talán saját idegességük téveszti meg őket, kezükkel kezdtek tapogatózni... kitapintották az éles szegélyt, a sima függőleges felületet... A sötétséget fürkészték, de csak az űr tátongott előttük, és valahol hátrább, sokkal messzebb, mint gondolták, emelkedett valami tömör és nehéz. Élei bizonytalanul villantak meg a csillagok fényében, a tompa fény fémen suhant végig. Négykézlábra ereszkedtek, előretapogatóztak, de csak szakadékba bámulhattak, úgy tűnt nekik, hosszú másodpercekig tart, amíg pillantásuk leér a mélyére, ahol halk morajlást, hullámzást, örvénylést lehetett sejteni.
   - Most aztán kész - suttogta Don. - Most benne ülünk a csapdában.
   - Már tudjuk, miért fordultak vissza - mondta Al.
   - Jól behúztak a csőbe, a gazemberek!
   - Szeretném tudni, végül is hogy lehet bejutni ebbe az átkozott Városba...
   Don mérgesen sziszegett.
   - Az nekem most teljesen mindegy. Elvesztettük a játszmát. Jak csináljon, amit akar. Ügy gondolom, mi feladjuk.
   Lassan baktattak visszafelé a hídon, áttapogatóztak az első becsapódás okozta szűkületen, és belebotlottak a törmelékbe, amelyet a második találat szórt szét - a hidat csak érintette, a mellvéd egy részét vitte el.
   Don tölcsért formált a kezéből, és belekiáltott:
   - Jak, nyertél! Feladjuk! - majd még egyszer: - Hallod, Jak? Feladjuk!
   Jak hangja hallatszott:
   - Halló, Don! Jó, hogy beláttad! Gyere közelebb, de csak szép lassan!
   Lépésenkint közeledtek a kapuhoz. Hirtelen megint felvillant valami, és mellettük csapott be, aztán még egyszer... recsegett, görgött, Al ütést érzett a kezén. Baljával végigtapogatta jobb karját... megrémült: jobb kezén széles vágást tapintott.
   Dont érzékenyebben érte a találat, egy szilánk a mellkasába, egy másik pedig a csípőjébe fúródott.
   - Jak, te disznó! - üvöltötte. - Te disznó, te disznó... - Még egyre üvöltve a dühtől és a fájdalomtól, átrohant a híd előtti szabad téren... Balra, ahol az egyik ablakban torkolattüzet látott felvillanni, vakon szembeszaladt a lövedékekkel... felugrott, egész hosszában kinyúlt... ujjai elkapták az ablak alsó párkányát... felhúzódzkodott... egy percig meredten bámult be a nyíláson... aztán felvillant előtte valami... lezuhant... végig a ferde falon... teste csattant a kövezeten...
   Alt is veszélyeztette a golyózápor, de ő a kapu felé igyekezett, és el is érte. Itt biztonságban volt a támadásoktól. Szíve hevesebben dobogott, valami abszurd boldogság töltötte el - atavisztikus öröme telt az értelmetlen harcban. A falhoz lapulva feküdt a kapuátjáróban, és azt mérlegelte, megkockáztassa-e az átrohanást a szabad téren.
   Az egyik oszlop mögül surranó neszt hallott... megmerevedett - suttogás - szinte csak leheletnyi...
   - Te vagy az, Al?
   Al felugrott... máris az oszlop mögött volt... Sértetlen bal kezével sikerült egy árnyékot megmarkolnia... már emelte a lábát, hogy alapos rúgásban részesítse...
   - Állj meg, Al, állj!
   Cselt gyanított, de mégis habozott egy pillanatig...
   - Én vagyok: René... Hallgass meg, Al! Segíteni akarok!
   Al elkapta a torkát, és alig hagyott neki Tevegót.
   - Ami sok, az sok... Jak túl messzire megy. Otthagyom őket. Neked akarok segíteni.
   - Hogyan akarsz te nekem segíteni? - kérdezte Al.
   - Van itt egy oldalkapu... Gyere, megmutatom!
   Al még mindig árulást gyanítva lopakodott a másik mögött. Meredek lejtón vitt az útjuk, egy pincehelyiségen át, amelybe kívülről halvány fény szűrődött, aztán megint felfelé mentek. René most megállt, és félrehúzott egy tolóajtót, mely csikorogva mozdult a görgőkön.
   - Csönd! - suttogta Al.
   Hallgatóztak... semmi sem moccant... Átpréselték magukat a nyitáson... körülnéztek... a nagy téren álltak a kapu előtt... felpillantottak az ablakra, ahonnan a lövések jöttek... semmi sem mozdult...
   A fal védelmében továbbfutottak... néhány méter... megálltak... körülkémleltek...
   Fent, a torony mellett, a párkány fölött felvillant valami. Közvetlenül előttük világos, gömbölyű tárgy csapódott a földre, és szétrobbant. Nem maradt idejük bármire is gondolni - a robbanás ezer darabra tépte őket.
  
  
    
     A következő fejezet