6.
  
   Don is gyorsan megtanulta, hogyan kell irányítani a furcsa járművet.
   - Örülök, hogy nem történt bajotok az előbb - mondta Al -, amikor elhúztam felettetek. Tulajdonképpen milyen az kívülről, amikor megy ez a vacak?
   Don az útra összpontosította figyelmét, noha a jármű önmaga is irányt tartott. A kapcsolótábla térképére hajolva felelt.
   - Nem megy, repül, illetve inkább lebeg. Körülbelül három méterrel a talaj felett. Mint egy léghajó, csak sokkal gyorsabban. Csak azt ne kérdezd, hogyan csinálja!
   - De jó, hogy felfedezted, Al - mondta Katja. Al előtt, közvetlenül Don mögött ült. Amennyire az ülés engedte, ide-oda csúszkált, aszerint, hogy éppen merre kínálkozott valami látnivaló. - Gyalogolni rém unalmas, de így roppant szórakoztató az egész!
   - Azt hiszem, valami vezetősínt süllyeszthettek a földbe, lehet, hogy radarkapcsolat van a sin és a kocsi között. Talán energiát is képes felvenni a sínből. Akárhogyan is van, tény, hogy nem lehet eltérni a térképen ábrázolt úthálózattól.
   Al megjegyzésének hatására Don még egyszer végigpróbálta az összes kart és billentyűt, de csak azt találta, hogy Al megfigyelése helytálló. Miután többször felgyorsította, lefékezte, majd ismét felgyorsította a járművet, felhagyott a kísérletezéssel.
   - Na jó, hagyjuk a bárkát, hadd fusson. Úgyse lehetünk már messze, aztán úgyis vége az útnak.
   - Ez az út nélküli közlekedés tulajdonképpen ideális jegyezte meg Al. - Ebben a mi fejlődésünk más úton járt. Az egész Földet keresztül-kasul szeldelik az országutak. Már gyakran sajnálkoztam, hogy ezáltal szinte egyetlen darabka föld sem maradt érintetlen.
   Ehhez senkinek sem volt hozzáfűzni valója.
   Néhány száz méter után a jármű megállt. Utasai kiszálltak.
   - Jaj, de kár - sajnálkozott Katja. - Most megint gyalogolhatunk?
   - Ha gondolod, itt is maradhatsz - felelt neki Don. Körülnézett, hogy megállapítsa, merre menjenek tovább. A valódi táj a képernyő kontrasztgazdagságához, eleven színeihez képest halványnak és józannak hatott. A benyomást még megerősítette, hogy láthatóan a modern peremváros határán álltak.
   - Most már tudom, miért alkot a sínhálózat csak egyetlen gyűrűt, és miért ér itt véget.
   Don kört rajzolt a levegőbe. - Itt most a régebbi városrészekbe érünk, a lebegőkocsit csak később találták fel. Al bólintott.
   - Úgy tűnik, hogy a Város sugárirányban terjedt kifelé. Valószínűleg az egyik gyűrűt a másik után építették.
   - De miért nem korszerűsítették a belső városrészeket? - Minek? - kérdezte Kat. - A modern házakat úgy építették, hogy mind kifelé néz. Édesmindegy lehetett nekik, milyen a belváros.
   - Erről van szó - vélte Al. - A túlnépesedés korszakán pedig biztosan rég túl voltak.
   - Tulajdonképpen miért megyünk beljebb a Városba? kérdezte Katja. - Azok után, amit mondtatok, végül is úgysem él senki a városközpontban. Hát akkor mi dolgunk van ott?
   Don határozatlanul toporgott. A Város belseje erősen felkeltette kalandvágyát, másrészt azonban nagyon fontos volt az is, hogy a kitűzött célt ő érje el elsőnek - ezért az árén sok mindenre kész lett volna, még aprólékos kutatásra is. Ehhez azonban utólag el kellett volna ismernie Al igazát, hiszen ő már előbb amellett kardoskodott, hogy alaposan vizsgálják át az épületeket. Ezt pedig nem volt könnyű elhatároznia.
   - A házakban színét sem láttuk lakóknak - szólt bizonytalanul.
   - Hová lehettek? - kérdezte Kat; látszott rajta, hogy a kérdés erősen foglalkoztatja. - Az elméleteddel mindenesetre nem volt igazad!
   - Miféle elméletemmel? - tudakolta Don ingerülten.
   - Hát azzal, hogy a lakók maguk irtották ki magukat. Hiszen az utolsó generáció házai sértetlenek!
   - Na és aztán? Gondolj csak a mérgesgázokra vagy a baktériumokra!
   - Meg kellett volna találnunk a nyomaikat! - Hátha a pincékbe húzódtak vissza?
   - Az, persze, lehet. Ott nem néztük meg - szólt bele Al a vitába.
   Don ingerülten prüszkölt.
   - Nem is volt rá alkalmunk. Vagy te talán kikerültél a székedből?
   - Valóban azt gondoljátok, hogy a bolygó lakóit múmiaként a pincékben fogjuk megtalálni? - Katjában viaskodott a borzongás és a kíváncsiság.
   - Úgy hiszem, egészen másról van szó - mondta Al. Behatóbban kellene foglalkoznunk a kérdéssel.
   - Megint az elméleteiddel jössz? - kérdezte Don. Megpróbált fölényesen gúnyos lenni, titokban azonban be kellett vallania, hogy ezzel csak bizonytalanságát igyekszik palástolni.
   - A kérdés az - folytatta Al, ügyet sem vetve Don iróniájára -, hogy hová vezet az értelmes lények fejlődése, ha túlélték az önmegsemmisítés fázisát. Azt magad sem hiszed, Don, hogy mi, emberek lennénk az egyedüliek, akiknek ez sikerült.
   - Ugyan hová vezetne? - kérdezte Don leereszkedően. Affektáló orrhangon szavalta: - És még ma is élnek, ha meg nem haltak.
   - Úgy véled, hogy ha egy faj elért egy bizonyos technikai tökéletességet, már nincs mitől tartania?
   - Talán maguktól kihaltak? - Donon egyre világosabban látszott, hogy nincs ínyére a vita. Al nem tágított.
   - Tehát az a véleményed: ha már ott tartanak, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket, ha minden vágyukat ki tudják elégíteni, ha már semmilyen problémájuk sincs, akkor, mondhatni, nincs értelme, hogy tovább éljenek. Egyszerűen lefekszenek, és meghalnak. De nem túl egyszerű ez?
   - Hagyd rám, hogy mit gondolok - tört ki Don, most már valóban dühösen. - Javaslom, lássunk hozzá, hagy följussunk erre a toronyra. - Egy magas épülettömbre mutatott, melynek kupolája ugyanabból a színjátszó anyagból készült, amely már a villanegyed homlokfalon feltűnt nekik. Az építmény messze kimagaslott a környezetéből. - Onnan beláthatjuk a Város legnagyobb részét: Hátha találunk valamit, ami útbaigazít, és utána - nem is titkolta, milyen nehezére esik a beismerés -, utána még mindig ráérünk arra, hogy átkutassuk az egyik házat.
   - Jó ötlet - mondta Al, és Katra kacsintott, abban a hitben, hogy a lány is mulat Don ingerlékenységén. Kat azonban meglepve bámult rá, és csendesen elindult Don mögött.
   Most már elhagyták a rend és tisztaság zónáját. A házak jobbról is, balról is közelebb kerültek egymáshoz, és most első ízben alakítottak olyan térközöket, amelyeket utcáknak lehetett nevezni. A házak különféle színű és minőségű anyagokból épültek. Voltak közöttük kisebbek, nagyobbak - úgy tűnt, mindegyiket úgy alakították ki, ahogy építőjének éppen eszébe jutott. És nem voltak sértetlenek. A festék pergett a falakról, a réseket és sarkokat szivacsos növényzet borította, a hosszúkás nyílásokban, amelyek valószínűleg az ablakok voltak, átlátszó anyagfoszlányok csüngtek.
   Voltak azonban olyan sérülések is, amelyeket nem a kor, hanem külső behatások okozhattak: repedések a falakban, bedőlt tetők, elszenesedett romok. Egyes helyeken javítási munkák nyomait is fel lehetett fedezni, egyik-másik repedést vakolattal töltötték ki, néhány rom felett ideiglenes tető állt.
   És azután egy becsapódási tölcsérre bukkantak.
   Itt már nem volt növényzet, sem fű, sem bokrok, az utat törmelék és kavargó portömeg borította. Egyszerre megszűnt az út, a talaj átmenet nélkül élesen letört, a legmélyebb látható pont mintegy öt méter mély lehetett, a teknő alját sárga por borította. Ez a por tapadt a tölcsér falára is. Don letérdelt a szélén, behajolt, és zsebkendőjével félresöpört egy keveset a könnyű, sárga anyagból. Vörös, barna és fekete, darabosan összeolvadt salak vált láthatóvá.
   - Meteorkráter! - kiáltotta Kat. - Azt hittem, a Város védve van a meteorokkal szemben!
   - Most már igen - magyarázta Al -, de régebben nem volt.
   - Hm - mormogta Don, és kirázta zsebkendőjét. Hm, a védőernyőt feltehetően csak akkor találták fel, amikor a külső övezetet kezdték építeni.
   Al egyetértett.
   - Valószínűleg csak akkoriban jutottak el odáig, hogy teljes mértékben úrrá legyenek az anyagon. Én ugyan nem sokat értek a technikához, mégis azt hiszem, némely dolog nekünk itt teljesen ismeretlen. Például a védőernyő. Vagy az a mechanizmus, amelyik az ajtók előtt be- és ismét kirámolt bennünket.
   Katja kényelmetlen érzéssel pillantott fel az égre. A védőernyőnek nyomát se lehetett felfedezni, márpedig annak létezésében, amit nem látunk, hamar kételkedni kezdünk. Don még mindig töprengett.
   - Nem lehetett esetleg egy ellenséges hatalom légitámadása? Talán valami automatika irányítja, amely ma is működik, mert senki sem állította le?
   Al fejét rázta.
   - Nem hiszem. Ha lenne ilyen hatalom, az hatásosabb eszközökkel rendelkezne, nemcsak ilyen viszonylag ártalmatlan lövedékekkel.
   - Hát akkor gyerünk - adta ki a vezényszót Don. - Itt kell valahol lennie a kilátótoronynak.
   A házrengeteg belsejéből nem lehetett tájékozódni. Olyan helyeket kellett keresniük, ahonnan időről időre egy pillantást vehetnek a lapos tetők között magasra nyúló építményre, hogy nagyjából megállapítsák, merre fekszik.
   Még néhány sarkon be kellett fordulniuk, aztán valóban a toronyhoz értek. Bár az is magán hordta a pusztulás jeleit, bizonyos mértékig még stabilnak tűnt. A modern házakkal ellentétben az ajtónyílásokat azonnal fel lehetett ismerni.
   - Légy óvatos - tanácsolta Kat a küszöbre lépő Donnak. - Ha a szállítóautomata elromlott, szépen megrekedhetsz, sőt még össze is lapíthat a szerkezet.
   Don hanyagul legyintett.
   - Csak semmi aggodalom, gyermekem!
   Úgy tűnt, hogy valóban nem történik semmi különös. Don eltűnt a sötét helyiségben, kapcsoló után tapogatózott, de egyet sem talált. Lassan hozzászokott a kedvezőtlen fényviszonyokhoz, és szeme előtt kibontakoztak a körvonalak. Balra emelkedő vezetett felfelé, jobbra függőleges sínek között szekrényszerű valami függött. Don felvonót sejtett benne, és a felvonótól jobbra felszerelt nyomógombokkal ellátott műanyag táblához fordulta A gombok valamivel derékmagasság felett helyezkedtek el:
   Közben Katja és Al is beléptek a helyiségbe. Megvárták, míg szemük megszokta az ablakon beszűrődő természetes világítást. Hirtelen összerezzentek, mert a felvonó szekrény megindult felfelé, miközben hatalmas porfelhőt vert fel.
   Hallották, hogy Don köhög, és látták a porfelhőt is, amint a felvonószekrény sötét foltja felfelé haladt a burkolatlan állványzatban.
   - Ugyan, gyere vissza, Don - kiáltotta Al -, mit gondolsz, mi gyalog akarunk felmászni?
   Fent megint csikorgott valami, aztán némi törmelék hullott körülöttük a padlóra... tompa morajlás hallatszott, recsegés, ropogás. Sötét test zuhant le előttük, a talaj remegett, és a felvonóállványzat fűrészelő hangot adva rezgett.
   Al kitörölte a port a szeméből, és megkísérelt keresztüllátni a porfelhőn, hogy meggyőződjön róla, vajon a többiek is átvészelték-e a dolgot.
   - Ez a sok vacak a szemünkbe is eshetett volna - nyögte. Mellette Don bukkant fel a porfelhőből. - Élsz még? - Megrándítottam a kezem - sziszegte Don a fogai között. - Hogy is lehettem ilyen hülye? Al lélegzetet után kapkodott.
   - Pont ezt kérdezem én is.
   - Persze, megint te vagy a nagyokos - fújt Don, és homokszemcséket köpködött.
   - Az értetlenséged most már az idegeimre megy! kiáltotta Al. - Ha nem akarod a dolgot komolyan venni, keress magadnak mást helyettem!
   Az egyik sarokból Kat nyöszörgése hallatszott. - Kat - szólította Don -, hol vagy?
   Al is megfeledkezett a veszekedésről. - Megsebesültél?
   - Igen - suttogta Kat.
   A két férfi kivette a lányt a szabadba, és lefektették a földre.
   - Mi fáj, Kat? - kérdezte Al. Kat halkan sírdogált.
   Don megmozgatta a lány karját és lábát, feltámasztotta a fejét, és megpróbálta megfordítani - ekkor Katja felugrott.
   - Csupa piszok leszek! - kiabálta őrjöngve. - Eressz el!
   - Gyerekek, gyerekek! - csitította őket Al. - Ha nem történt semmi baj, akkor nyughassatok! Hagyjátok abba a veszekedést!
   Don sértődötten vállat vont.
   - Én felmegyek gyalog. Ti csináljatok, amit akartok! Sarkon fordult, és belépett az ajtón.
   Al aggódva nézett Katjára, a lány tépettnek, de megnyugtatóan elevennek látszott, mire Al is Don után sietett. A lány sóhajtva követte őket.
   A torony legalább harmincemeletes volt. A szokatlan megerőltetéstől kifulladva érkeztek fel a legelső szintre. Úgy tűnt, hogy Don elképzelése nem is volt olyan helytelen. A helyiséget kupola fedte, egy kupola abból az anyagból, amelynek csodálatos tulajdonságait már ismerték: kívülről fénylett, hol erősebben, hol kevésbé tükrözött, különböző színekben játszott, belülről átlátszó volt, s a rajta át látott kép térhatását hihetetlenül kiemelte. Vagy nem tűnt fel nekik előbb, vagy a jelenség itt különösen erősen hatott: a csillagok mint elszórt lampionok függtek a szobában.
   Emelvényféleségen álltak, homlokuk izzadtan fénylett, por tapadt a ruhájukra, az átélt ijedtség még az arcukon ült, de itt fogta el őket utazásuk során először valami fenséges, ember által soha át nem élt érzés, melynek hatásától még a legkérgesebb lélek sem szabadulhatott.
   Egy idő után Don egy kapcsolószekrényhez lépett, amely a helyiség közepén egy talapzaton állt.
   - Próbáld meg te! - mondta Alnak.
   Al óvatosan elfordított egy kereket, és azonnal látták a következményt. A kupola rése változott, a kerék kicsiny elfordítása millió fényévre vetette ki őket az űrbe, úgy tűnt, mintha a csillagok között állnának. A nyugodt fények tarka ködökké gyűlve függtek a semmiben, spirálisokként, korongokként, gömbökként; üstökösök kúsztak közéjük, gázfelhők gomolyogtak. Ismeretlen csillagképek voltak, sohasem észlelt csoportozatok, és ez mégis ugyanaz a világegyetem volt, amelyet a Földről láttak. Ugyanazok a csillagok, ugyanazok a sötét vagy világító csillagközi anyagfelhők, és valahol, egy eldugott sarokban, amelyet most nem is volt bátorságuk megkeresni, amely azonban e csodálatos mesterséges szem elöl bizonyosan nem maradt rejtve, ott állt a Nap is, bolygócsaládjával, a Neptunusz jégvilágával, a Szaturnusz a gyűrűivel, a Mars kősivatagaival, a Vénusz forrongó felhőivel és a Merkúr, az izzó labda. És köztük rótta vándorútját a Föld, az otthon, rajta élt az ember, ott fejlődött kultúrája, rajta éltek, gondolkodtak, vágyakoztak és haltak meg azok, akikhez ők is tartoztak, amely nagy Egésznek ők is részei voltak. Egyikük sem hitte volna, hogy így tud még ámulni, ezekben a pillanatokban mindegyikük valami kimondhatatlant érzett, ami mindannak az értékét, amire valaha vágyott, ami után törekedett és amit már elért, abszurddá, és mégis sosem sejtett módon értelemmel telivé mosta össze.
   Al visszaforgatta a kereket, és ismét a bolygó panorámája, a várszerűen kimagasló központi kupola, a Város fejlődési szakaszainak gyűrűi, a dombok és tavak medencéje és körben a hegyek zárópereme vette körül őket.
   Al most egy másik kart mozdított meg, és a táj szédítő hirtelenséggel felbillent és közeledni kezdett. Egy erősen felnagyított rész lassan végigvándorolt a kupola alsó, kissé kifelé és lefelé lejtő peremén; házak, tornyok és hidak emelkedtek ki fénylő díszletekként, hogy azután a nagyítómező szélén pontszerűvé összeesve semmivé váljanak, lényegtelenné mosódjanak, miközben újabb épületek rajzolódtak ki éles körvonalú kulisszákká.
   - Állj! - ordította Don.
   Ordítása önmagát és a többieket is kizökkentette a pillanat varázsából, ismét tudatosodtak bennük a dolgok, míg az előbb csak nézték őket, hallottak, míg az előbb fülük csak befogadta a hangokat, gondolkoztak, míg az előbb csak éreztek. Tudatukba hatolt egy ehhez a helyhez egyáltalán nem illő, váratlan, ám tipikusan emberi mozgás - a test himbálózása járás közben, a térdek hajlása, amint az egyik láb a másik elé kerül, a karok lóbálózása... A kis sárga vattacsomókban felgomolygó por. Minden részlet nagyon élesen látszott.
   - Jak! - Megint Don ordított. - Az ott elöl Jak, mögötte oldalt jön René... és ott van Tonio és Heiko is! Hol lehetnek? Tudsz tájékozódni?
   Al szűkítette a képrészletet, úgyhogy körülbelül meg tudták állapítani, milyen messze van tőlük a másik csoport, és melyik irányból közelednek a városközponthoz. Most eltűntek egy hosszan elnyúló, alacsony építmény mögött.
   - A hétszázát, Al! - kiáltotta Don. - Ezek sem maradtak ám odakint. Jaknak jó orra van. A központ felé tartanak. Mennyire lehetnek még tőle? Egy kilométerre? Két kilométerre? Al! Mire vársz, menj már! Katja, siess! Megelőznek bennünket!
   Al mereven bámulta az ernyő egy pontját. Lassan állítgatta a nagyítás mértékét... most sikerült elkapnia azt, ami feltűnt neki...
   - Mi van veled, Al? Gyere már! - Don visszafordult, hogy Alt magával húzza.
   - Egy pillanat! - szólt rá Al. - Nézd csak! Mindannyian azt a helyet fürkészték, amelyet Al most nagyítva hozott be. A Város külső modern kerületének egy részlete volt. A már jól ismert, csepp formájú épületek egy csoportjának közepén, békés gyepszőnyeggel körülvéve különös, kirívó folt tátongott. Két ház félrenyomódva és elgörbülten állt ott, mellettük teljesen szétlapult lebegőkocsi hevert. Úgy tűnt, hogy a rombolás középpontja egy lapos mélyedés, amelyet már régóta megint benőtt a fű.
   - Ugyan mi bajod vele? Meteorkráter, mint a többi! mondta Don.
   - Itt már nincsenek meteorkráterek. - Al olyan megfeszítetten gondolkodott, hogy még a szemét is lehunyta. - Sokkal egyszerűbb a dolog: baleset, valami robbanás. - Néhány másodpercig hallgatott, aztán megszólalt: - A külső övezet mégsem a Város utolsó stádiuma. Neked volt igazad, Don: a központba kell mennünk.
  
  
    
     A következő fejezet