4.
  
   Másnap ismét elindultak a helikopterrel. Don mélyrepüléssel közelítette meg a Várost, és amint az akadály első jeleit észlelte, azonnal leszállt.
   - Igazad volt - mondta Alnak -, innen tovább már nem látni becsapódási krátereket. Remélhetőleg az a feltevésed is igaznak bizonyul, hogy a földön bántatlanul bejutunk.
   Kiszálltak a gépből, és lassan a Város felé indultak. Bizonytalanul lépkedtek, kezüket önkéntelenül maguk elé nyújtva, mint a világtalanok. Valahol felettük, vagy talán előttük is, láthatatlan, ismeretlen valami lapult, hatásában mégis jelenlevőn: az első akadály útjukon az idegen világban, egy ismeretlen hatalom első jele, félelmetes technikai fölény bizonyítéka. Ott volt fenn a levegőben, érzékszervekkel nem észlelhetően, és mégis valóságként, ki tudja, milyen változásokra és reakciókra képesen. Mindeddig még semmi sem történt, ami ellenük irányult volna. A meteorzápor ismert és nem különösebben szokatlan természeti jelenség volt. Itt azonban, amikor már szinte célhoz értek, először vált tudatossá bennük, hogy ezer rejtély veszi körül őket egy már kihunyt, de alkotásaiban még élő értelem világában. Aminek most nekivágtak, az más volt, több volt mindannál, amivel eddig megbirkóztak, és olyan formában vált jelentőssé, amiről előzőleg még csak nem is álmodhattak.
   Aprócska lények, a technika minden segítsége nélkül, csupán magukra utalva, félve lépkedtek a füves talajon, ezen az ember nélküli vidéken. A helikopter elmaradt mögöttük, már sokkal távolabb volt, mint gondolták volna. Alnak igaza volt! Itt lent, a talaj közelében nem volt semmilyen zár. Minden méterrel, amit megtettek, visszanyertek valamit biztonságérzetükből, önbizalmuk erősödött, végül leengedték tapogatózó kezeiket, egymásra néztek, arcvonásaikban már együtt bujkált a büszkeség és a szégyenkezés.
   Innen lentről a környék más volt, mint madártávlatból. Sokkal kevésbé hasonlított földi városrészre, csupán az épületek laza elhelyezése emlékeztetett halványan valami kertvárosfélére.
   Rövidesen elérték az első építményeket, és most már módjuk volt alaposabban szemügyre venni az épületek formáját és elrendezésüket. Legnagyobb részüknek lekerekített, sima homlokzata volt fényes, színjátszó anyagból, és a Város központja felől, sugárirányban kifelé nézett. Ez a homokfal volt az épület legmagasabb része, hátrafelé a magassága és a szélessége csökkent. Az épület a városközpont felé mutató csúcsban végződött. A csúcsok felett fémesen csillogó félkörívek feszültek, amelyeket finom háló töltött ki.
   - Érdekes építkezés - mondta Don. - Sehol egy ablak. olyanok, mint a bunkerek. Mit szólsz hozzá?
   - Talán raktárak. Nem olyan egyszerű kitalálni - vélte Al.
   Katja kerekre tágult szemekkel bámult.
   - Csinos - jegyezte meg. - Olyanok, mint a modern garázsok.
   - Itt még minden jó állapotban van - mondta Al. - Úgy néz ki, mintha ez lett volna a város legújabb negyede. Amott beljebb már nem látszanak olyan újnak az épületek.
   Két hosszan elnyúló építmény között bandukoltak. A fű vígan burjánzott, mintha csak kint, a földeken nőne, csak a házak mentén húzódtak keskeny, kopár sávok. Katja néhány méterrel odább futott, hogy elérje az egyiket.
   - Rosszak az utak - jegyezte meg.
   - Ezt már én is észrevettem - erősítette meg Don. - Az itteniek nyilván egyáltalán nem ismertek utcát. Nem is értem, hogyan...
   Süvítő hang és Katja sikolya szakították félbe fejtegetését. Sarkon fordulva már csak azt látta, hogy Al néhány futólépés után megáll. Kat eltűnt.
   - Hol van Kat? - ordította Don.
   Al képtelen volt megszólalni, némán mutatott az épület csupasz falaira. Don odarohant hozzá, és durván félrelökte.
   - Mi az ördög történt, Al, szólj már!
   - Egy pillanattal előbb még itt volt, aztán sikoltott egyet. Láttam, ahogyan egy sötét nyílás becsukódik. Ez minden.
   - Hol volt a nyílás?
   Mindketten az épülethez rohantak, és végigvizsgálták a falat. Al emlékezett rá, hogy körülbelül hol nyílt meg a lyuk, végigtapogatta a falat, de semmi feltűnőt nem talált.
   Akkor ismét felhangzott a zizegés, amelyet az előbb is hallott, most azonban közvetlen közelről, valami széttolódott előtte, ő pedig becsusszant. Hiába próbált megkapaszkodni a fal szélében, már-már elveszítette az egyensúlyát, valami azonban lágyan ülő helyzetbe nyomta... meleg sárga fény ömlött szét. Enyhén ívelt csavarvonalban haladt felfelé egy emelkedőn, és a sárga fény előtte futott. Mint egy kaleidoszkópban, képek villantak fel, színes minták, kaktuszok, billentyűzetek, huzalalakzatok... aztán megállt a különös lift. - Al előtt kitárult a messzi táj a dombokkal, tavakkal, sziklacsoportokkal, mögötte a barnásfeketén erezett hegység, mely felett jeges csúcsok, gleccserek, hómezők szikrázó koronája ragyogott. Mellette ült Kat. Arcát tenyerébe temette.
   Al nyomban megfeledkezett a nagyszerű látványról, már csak Katot látta. Fel akart ugrani, valami azonban lágyan, de kérlelhetetlenül fogva tartotta. Amennyire lehetett, előrehajolt, kezét Kat kezére fektette, megnyugtató szavakat mormolt a fülébe. Érezte, ahogyan a lány reszketése alábbhagyott, hozzásimult.
   Hirtelen Don hangja csattant:
   - Ez már több a soknál, Al! Megbolondultál? Kat, mi jut eszedbe? Ne felejtsd el, miben egyeztünk meg, különben véget vetek az egésznek!
   - Jól van, jól van, Don. Szegényke halálra rémült.
   - Semmi oka sem volt rá. Tisztában van vele, mit csinálunk. Nincs szüksége arra, hogy vigasztald!
   - Világos, Don! Nem akartam semmi rosszat.
   Al ismét hátradőlt. Egymás mellett ültek a rugalmas, kar nélküli fotelokban, és felhevült arccal bámultak maguk elé. Szinte kézzelfogható közelségben ott volt előttük a paradicsomi táj, a dombok és a tavak, a hegyek fenséges vonulata. Hihetetlenül plasztikusan hatott, mintha semmi sem választotta volna el tőlük. A nap sugarai szikrázó, arany körvonalakkal rajzolták ki a hegygerincet, a táj szinte tobzódott a színek és fények harmóniájában. A mennybolt kék íve megfoghatóan valóságosnak tűnt és ezen a mennybolton látni lehetett a csillagokat. Az optikai érzékelésen kívül azonban még más is tökéletessé tette az élményt: szellő járta fű zizegett, kellemes meleg burkolta be őket. Könnyű kakukkfűillattal a messzeség, időtlenség és szabadság lehelete töltötte be a helyiséget...
   A három ember döbbenten bámult, se nem látva, se nem hallva, mit sem érezve. Több választotta el őket mindettől, mint a különleges üvegből készült fal, mint fényévek milliói, mint tízezer évek fejlődése.
   Al szedte össze magát elsőnek. Visszanyerte lelki egyensúlyát, az a nyugalom azonban, amely valaha, elképzelhetetlenül hosszú idők előtt az ezen a helyen ülőket eltölthette, elérhetetlen maradt számára. Felnézett, és megszólalt: - A hegység lábánál elterülő vidék. A színjátszó fal tulajdonképpen ablak.
   - Több mint ablak - mondta Katja, - Nemcsak látni a vidéket, hallani és szagolni is lehet.
   Don megpróbált felkelni, éppoly kevés sikerrel, mint Al.
   - Egyáltalán nem is ablak. Inkább olyan, mint a mozivászon, vagy egy képernyő. Inkább azt mondjátok meg, hogyan jutunk ki innen!
   Miközben azon erőlködött, hogy felálljon, egyik karját oldalt nyújtotta, mire a padlóból egy kapcsolótábla emelkedett ki. Lenyomta az egyik gombot... Katja felvisított... ülőalkalmatosságaik támlája lassan hátrahajlott, magukkal húzva felsőtestüket és fejüket is. Most hanyatt feküdtek és a mennyezetre néztek, anélkül hogy fel tudtak volna emelkedni. Don megint a kapcsolók után tapogatózott... nedves, meleg ködcseppek szitáltak le rájuk, kellemesen bizsergették arcukat és kezüket, a kakukkfűillatot erős, élénkítő hatású szag nyomta el. Don ujjai megint a kapcsolókon jártak... a fény kihunyt...
   - Hagyd abba! - kiáltotta Al, de már későn... valami puha, mégis erőteljes dolog érintette, belemarkolt izmaiba, gyúrta, hengergette, dörzsölte, homlokán még éppen elviselhetően erős körkörösen haladó nyomást érzett... moccanni sem tudott... hadonászni és rugdalózni próbált, de a láthatatlan kezek fogva tartották, dögönyözték, masszírozták...
   Végre véget ért a lidércnyomás. Ibolyaszínű derengés izzott fel... fáradt volt, végtelenül fáradt... teljesen átadta magát ennek a fáradtságnak, és az alatta ringatózó tömegbe olvadt...
   - Al!
   És még egyszer. - Al!
   Erőlködött, hogy kirántsa magát megfoghatatlan álmaiból.
   - Ember, ébredj fel! Ki kell jutnunk!
   Al oldalt fordította a fejét: ott feküdt Don. A másik oldalra nézett: ott feküdt Katja.
   - Persze. Ki kell jutnunk.
   Kár - gondolta magában -, szívesen itt maradnék. Semmit sem csinálni, semmire sem vágyni... álmodni...
   - Ki kell jutnunk.
   Talán nem is engednek ki többé. Ugyan mit is keresnénk kint, amikor itt bent olyan kellemes és biztonságos? De hát van egy feladatunk...
   - Don, kell, hogy legyen egy gomb erre is. De nagyon kérlek, nehogy megint a masszázst kapcsold be! Bizonyosan volt nyomógombja az ennivalónak, a zenének, a távolsági beszélgetéseknek is.
   - Nem találsz egy külön gombot a skála alsó szélén?
   A legszebb kétségtelenül a mély, bizonytalan, álmokkal átszőtt, a kellemes bágyadtságot tartósító alvás volt. Al félig lehunyt szemmel figyelte, ahogy Don ismét a kapcsolótáblához nyúlt...
   Megint a sárga fény... előtte haladt... Al lassan siklott lefelé... egy világos négyzet széttolódott... hideg fény vakította el...
   Aztán újra az épület előtt állt. Mellette Katja támaszkodott a falnak. Mögöttük sziszegő hang hallatszott... Don botladozott ki hozzájuk.
  
  
    
     A következő fejezet