3.
  
   Még huszonnégy óra sem telt el, és már le kellett nyelvük az első kudarcot. Don bosszúsan végigvágta magát fekhelyén, Katja kedvetlenül ült le mellé.
   Al a vizsgálótáskával elindult lefelé a lejtőn. Lent, ott, ahol a síkság kezdődött, letette a táskát. Nekikezdett a talaj- és kőzetminták fizikái és kémiai rutinvizsgálatainak, aztán a növényzettel foglalkozott. Virágokat, füveket, mohát gyűjtött, és egyes fajtákat, amelyek erősen elütöttek a földiektől, félretett, hogy később preparálja őket. zsákmánya azonban szegényes volt.
   Valamivel később Don és Kat is odajöttek hozzá. Don ég mindig rosszkedvű volt. Unottan lézengett, le-letépett egy virágot, és széttépdeste.
   - Al! - szólt egy idő múlva. Al a mikroszkóp fölé görnyedt, és valami érthetetlent dünnyögött válaszképpen.
   - Találtál valamit?
   - Eddig semmi különöset.
   - Tudod, mit találok furcsának?
   Al geológuskalapácsával egy szikladarabot kopácsolt, összeszedte a szilánkokat.
   - Mit találsz furcsának, Don?
   - Kicsit túl halott nekem itt minden. Sehol egy madár, hol egy négylábú állat. Se hangyák, se legyek. Még egy bolha se. Láttál már valamilyen állatot?
   - Pillants csak a mikroszkópba! Ehhez mit szólsz? Don a műszerbe pillantott.
   - Ez mi?
   - Vízcsepp. Földet összekevertem vízzel. Abból egy csepp.
   - És? Semmit se látok.
   - Hát éppen ez az. - Al kihúzta a tárgylemezt. - Semmi. Még mikroorganizmusok se. De hát itt is kellett lenne egy fejlődési folyamatnak, az élet legalacsonyabb formáitól a magasabbak, majd a legmagasabb felé! Honnan származnak a Város építői?
   Don nem tudott válaszolni.
   - Még valamit mutatok neked. Talán ettől megváltozik a véleményed, hogy a szokványos elemzés teljesen felesleges dolog. Ismered ezt a képletet? - egy cédulát nyújtott át Donnak. - Egy vegyelemzés végeredménye. Tudod, mi ez?
   Don hevesen rázta a fejét, s Al máris folytatta.
   - Neve még nincs, de elképesztően hatásos. Figyelj: bemutatok neked egy apró kísérletet.
   Polipeptid tárgylemezt csúsztatott az elektronmikroszkóp vákuumkamrájába, beállította az ionoptikai nagyítást, és szólt Donnak, hogy nézzen bele.
   - Elnyújtott derékszögek. Mi van velük?
   - Ezek a mi kísérleti anyagunkból származó baktériumok.
   Al üvegrudacskát mártott egy reagenspohárba, és kristálytiszta folyadékcseppet emelt ki. Kihúzta a tárgylemezt, rákente a cseppet, és visszatolta a lemezt. Egy pillantást vetett a szemlencsébe, meggyőződött róla, hogy amit várt, bekövetkezett. Aztán intett Donnak.
   - Na mit látsz?
   - A derékszögek szétesnek. De hát mondd már, Al, mit jelentsen mindez?
   Al lehajolt, és kitépett egypár szálat a gyepszőnyegből, amelyen álltak.
   - A képlet szerint valamiféle antibiotikum. Szokatlanul erősen és gyorsan hat.
   - És hol fordul elő?
   - Mindenhol. Vékony bevonatként borítja a növényeket, a kőzeteket. A vízben feloldva található, a levegőben porként szálldogál.
   Don tanácstalanul megvonta a vállát. - Na jó, de hogy magyarázod meg...
   - Semmit se tudok megmagyarázni. Csupán megállapítok. Most pedig még egy meglepetés következik. - Néhány szilánkra mutatott, amelyeket egy nagyobb szikladarabról pattintott le.
   - Egy kis minta odaátról - mondta, és a dombvidék meredeken felmagasodó sziklaoszlopainak egyike felé intett. - Futólag már megvizsgáltam, de hogy biztosak legyünk a dolgunkban, most csinálok egy teljes színképelemzést.
   Don és Katja csendben figyelték fürge és ügyes mozdulatait. Egy darabka érdes platinalemezzel - olyan volt, mint egy körömreszelő - kevés port dörzsölt le a mintadarabról. Egy kevés por a röntgen forgókristály berendezésbe került, a fóliát pedig egy spektográfba helyezte. Várták az adatokat, Don ideges türelmetlenséggel, Katja értetlen ámulattal, Al erőltetett nyugalommal. Aztán kattogni kezdtek a lyukszalag továbbító fogaskerekei, és két tíz centiméter hosszú papírkígyó vonaglott elő. Al elkapta őket, és elmosolyodott.
   - Hagyod, hogy itt álljunk, mint a hülyék - förmedt rá Don. - Mi a csudát találtál?
   Al még mindig mosolygott.
   - Műanyag. A sziklák műanyagból vannak.
   Egy darabig mindhárman hallgattak. Aztán Al így szólt:
   - Semmi értelme, hogy a homokba dugjuk a fejünket. Itt kétségtelenül akad egy-két rejtélyes dolog. Csiramentes talaj és mesterséges sziklák. Az ilyesmit egyetlen értelmes képbe sem lehet behelyezni. De végűi is mi rossz van benne? Sokkal elgondolkoztatóbb, ami a Város fölött történt. De még ez sem ad okot izgalomra. Nem kellett volna úgy nekirohanni az akadálynak, mint a vadak!
   - Ugyan, Al, hagyd már ezt! - kérte Katja. Don arcán harag látszott.
   - Miért ne beszélnék róla? - Most már az egyébként fegyelmezett Al is érezhetően ingerült lett. - A feladat, amelyre vállalkoztunk, mégsem olyan egyszerű, mint gondoltuk. Ha nem akarunk alulmaradni, abba kell hagyni a gyerekeskedést. Vagy fel akarjátok adni?
   Katja Donra nézett, aki hevesen nemet intett.
   - Természetesen én sem akarom feladni - mondta Katja.
   - Na jó. Akkor egy kicsit módszeresebben kell eljárnunk. Megállapítottunk néhány tényt, amelyeket még nem értünk. A továbbiakban egyetlen lehetőséget sem fogunk elmulasztani, hogy újabb információkat szerezzünk. Meggyőződésem, hogy mindenre értelmes magyarázatot találhatunk!
   Don letelepedett a fűbe. Néhány fűszállal játszadozott. - Nekünk nem árthat ez az antibiotikum? - kérdezte gyanakodva, amikor észrevette, hogy ujjaira finom por tapadt.
   - Nyugalom - felelte Al. - Nem árt, magad is tudod. Don megérintette egy fűszállal Kat nyakát, és fölnevetett, amikor a lány összerezzent.
   - Igazad van, Al - mondta. Már ismét jó hangulatban volt. - Igazad van. És most mihez kezdünk?
   - Legjobb lesz, ha végigcsináljuk a vizsgálatot. Közben gondolkozhatunk rajta, hogyan is jutunk a Városba.
   - Gondolod, hogy sikerül átjutnunk a záron?
   - Tulajdonképpen mi is lehetett? - töprengett hangosan Al. - Valami áramlat? Erős szél? Valamiféle erő?
   - Valami ilyesmi. Mindenesetre semmi kemény. Talán egy puha, láthatatlan tárgy?
   - Nem hiszek a láthatatlan tárgyakban. Akkor már inkább valamilyen erő, egyfajta antigravitáció. De hát ez nem is olyan fontos. Sokkal lényegesebb lenne tudni, hogy mi a célja.
   - Ugyan, hát ez csak világos: a Város zárva van. Senki sem hatolhat be. Talán még a régi időkből való a védőberendezés.
   - Lehet. De más lehetőségre nem gondoltál? Nem hiszem ugyan, de nem lehet az, hogy Jak...?
   - Jak? Hát, éppenséggel fel lehet róla tételezni. De hogyan csinálta volna?
   Hirtelen valami szokatlant észleltek, először felismerhetetlenül... éles, vijjogó hang reszkettette meg a levegőt. Fehéren izzó gömb villant felülről lefelé, süvítés, majd tompa dörrenés hallatszott. Aztán minden olyan lett újra, mint előbb, csak a legközelebbi dombocska feléjük néző lejtőjén tátongott új, fekete tölcsér.
   A három ember elfehéredett, szívük érezhetően vert. Összegörnyedve álltak, mintha valaki megtámadta volna őket. Csak lassan szedték össze magukat. Akkor Al hangja belehasított a csendbe.
   - Megvan!
   - Mi van meg? - Don hangja rekedt volt. - Holnap bejutunk a Városba!
   - Hogyhogy? Hogy érted ezt?
   _ Az, amit most láttunk, egy meteor volt. A tölcsérek meteorbecsapódások nyomai. Láttál a Város közelében tölcséreket?
   - Nem emlékszem.
   - De én igen: egyet sem láttunk. És most már tudom, mire való a taszító erőtér: védőernyő meteorok ellen, melyek itt nyilvánvalóan nagyon gyakoriak.
   - Logikusan hangzik. De mi köze van mindennek látogatásunkhoz a Városban?
   _ Ugyan, hát ez csak világos! - mondta Al. - A Várost csak felülről védik. Biztos vagyok benne, hogy az ernyő alatt van egy szabad sáv. Hiszen régebben utak vezettek ki a városból. A földön kell megközelítenünk, akkor bejutunk!
   Don Al vállára csapott.
   - Ember, de hát akkor ezt a cseles erőteret nem ellenünk hozták létre! Akkor hát mi sem állja utunkat!
   Al bizakodva bólintott.
   - Úgy látszik - mondta szárazon.
  
  
    
     A következõ fejezet