2.
  
   Másnap reggelre mindannyian túl voltak az átvitel utóhatásain. Kiszaladtak a barakk elé, és gyönyörködtek a hajnalban. Megint kábító kakukkfűillat burkolta be őket. Tekintetük végigjárta a dombokat, érezték az érintetten messzeség ellenállhatatlan vonzását.
   - Mire vártok? - kiáltotta Don. - Gyerünk, repüljünk már! Nem vesztegethetjük az időnket!
   - Most mindjárt megyünk a Városba? - kérdezte Kat.
   - Az lenne persze a legszebb - mondta Al -, de mégis inkább tartsuk magunkat a jól bevált szabályokhoz. Előbb a vizsgálatok jönnek. A levegő összetétele. A talaj kémiája. Az elektromos hullámok spektruma. Állattan, növénytan.
   - Ugyan, a levegő légzésre alkalmas, ehhez igazán nem kell vegyelemzés. Állatoknak se híre, se hamva. Netalán virágot akarsz szedni?
   - Ne légy unalmas, Al - kérte Katja. - Lesz még elég időd a virágokra. Gyere velünk a Városba!
   - Tudod, mire megy a játék, Al! - sürgette Don is. Meg kell elóznunk a többieket! Nekünk kell elsőnek odaérni!
   Átsiettek a helikopterhez, és beszálltak. Don a pilótaülést foglalta el, máris indította a motort. Katja és Al a hátsó ülésekre telepedtek. A motor süvítése dörgéssé erősödött, és a repülő szerkezet elvált a talajtól. Ötszáz méter magasságig emelkedtek.
   Az átlátszó tető minden irányban biztosította a szabad kilátást. Az alattuk elvonuló táj játékszerként hatott, bájos volt, mint valami mesekönyv-illusztráció. A finnországi Nemzeti Park jutott volna eszükbe róla, ha nem tornyosultak volna fölötte a hatalmas hegységek. Helyzetükből világosan kivehették a hegyek csúcsait és gerincét, árnyékuk az erős napsütésben csipkézett szélű, fekete sávként húzódott a völgyön át.
   - Egyáltalán milyen kilátásaink vannak arra, hogy itt valamit felfedezzünk? - érdeklődött Kat.
   - Valóban - lepődött meg Al -, eddig még semmi közelebbit nem árultál el. Ugyan, ne titokzatoskodj már! Don irányba fordította a helikopter orrát, a Város irányába. Erőteljes mozdulattal gázt adott, és a dombok gyorsabban húzódtak alájuk.
   - Hát akkor figyeljetek ide - kezdte a történetet. - Jak meg én együtt találtuk ezt a bolygót. Az volt az elképzelésünk, hogy egy kicsit körülnézünk a szinkronsugártükörrel a Magellőn-felhő környékén. Nem tudom, hogyan történt - lehet, hogy Jak rosszul állította be a távolságot -, mindenesetre a puszta űrbe pillantottunk, és már át akartunk kapcsolni, amikor egy kis egyedülálló Napra bukkantunk. Egy Neptun típusú óriásbolygó tartozott hozzá, és erre most már alaposabban körülnéztünk a rendszerben. Az eredményt itt láthatjátok! - Lemutatott a dombvonulatokra, amelyek futószalagokként húzódtak egymás mellett eltolódva.
   - A Várost is mindjárt megtaláltátok? - kérdezte Kat. - Több város van. Nem volt nehéz megtalálni őket. A bolygó kilencven százalékát hegységek borítják. A maradék tíz százalék zöld terület, szinte kivilágít a sok barna és szürke közül. A városok mind lenn, a dombvidéken fekszenek. Ez itt azonban - bökött állával a Város felé - a legnagyobb köztük.
   A helikopter előtt újabb domb rajzolódott a horizontra: ez a domb azonban lényegesen különbözött az eddigiektől. Soklépcsős, szaggatott, toronyszerű kinövésekkel megtűzdelt körvonala szinte bemart az ég kékjébe, míg a többi hegyek és dombok lágyan, simán olvadtak bele.
   - Nem lehet itt mégis valamilyen értelmes lény? - kérdezte Katja.
   - Butaság - felelte Don. - A szerves fejlődés időtartama egy bolygó kialakulásának időszükségletéhez képest olyan rövid, hogy aligha van ilyesmire kilátás. Eddig még senki sem találkozott értelmes lényekkel. Nyomukat azonban lépten-nyomon láthatjuk. A Város minden bizonnyal halott. Egyes részei már romba is dőltek.
   Al szeméhez emelte a távcsövet, és fürkészte az épületekkel borított dombot. Igazat kellett adnia Donnak. mindaz, ami távolról olyan impozánsnak és meseszerűnek látszott, ami tegnap az izzó nap sugaraiban újjávarázsolt aranyvárosként tűnt elő, s láttára mondák és álmok emléke kelt, most sivár, pusztuló várrendszernek bizonyult.
   Kat megint Donhoz fordult: - De hát mi történik az értelmes lényekkel, ha elértek fejlődésük legmagasabb okára?
   - Kölcsönösen kiirtják egymást - jelentette ki Don. Ez különbözteti meg a mi kultúránkat az összes többitől. igaz, hogy nálunk is elkezdődött ez a folyamat, a baktériumokkal és az atomenergiával, de mi még idejében megfékeztük a háborút.
   Egyes épületeket most már szabad szemmel is ki lehetett venni: tornyokat - az ablaknyílások négyzetes mintájával -, a sötétlő utcák fölé ívelő hidakat, várszerkezeteket és oszlopokat, de a legtöbb beomlott, elgörbült, omladozott...
   Al leengedte a távcsővel.
   - Miért nem együtt jöttél Jakabbal? Don nevetett.
   - Azt hiszed, érdeket a sok ócska vacak? Gondolod, hogy a technikai eredményeket akarom tanulmányozni? Vagy a világrégészet kérdéseit? Ugyan, ez mind ostobaság. Kalandot akarok, érted? Szórakozást és izgalmat keresek és Jaknak is ez a véleménye.
   - És ezért...
   - Ezért mindketten külön-külön csapatot szerveztünk. Igen. Aki elsőnek jön rá, hogy milyenek is voltak ezek a lények, az a győztes. A két csapat egymástól függetlenül dolgozik, tilos zavarnunk egymást. Persze, ahogy én Jakabot ismerem... Ha attól tart, hogy az orra elől elragadjuk az eredményt, mindenre képes lesz, hogy megakadályozza. Ezért résen kell lennünk. Szedjétek össze magatokat - ami ránk vár, egyáltalán nem gyerekjáték!
   A síkság alattuk még mindig kék-zöld szövésű szőnyegként terült el. Mint széttépett levél foszlányai, csillogtak a tavak a mezők zöldjében. Imitt-amott bizarr formájú sziklák magasodtak, körülöttük csupán néhány árva bokor.
   - Hát ezek a pontok micsodák? - kiáltotta Katja. - Al, add csak gyorsan a távcsövet!
   Al odanyújtotta a műszert a lánynak. Eddig csak a Várost szemlélte, most azonban az alattuk elvonuló tájra fordította a figyelmét. Élénk színű rétek húzódtak az enyhén hullámos talajon, zöldjük nem mindenütt volt egyenletes. Al egyes helyeken halványabb foltokat fedezett fel, melyek mintha bizonyos szabály szerint helyezkedtek volna. el, általában egyenes, világosabb sávok voltak, de helyenként elkanyarodtak és el is ágaztak. Az egész egy régészeti fogásra emlékeztette: amikor a talajfelszín árnyékszerkezetét hívják segítségül, hogy a mesterséges változtatásokat felfedezhessék. A nap azonban már túl magasan állt ahhoz, hogysem Al valamit is egyértelműen megállapíthatott volna.
   A pontok, amelyek annyira felkeltették Katja érdeklődését, mint lecsöppent festékfoltok hevertek, némelyikük mélyfekete volt, mások zöldes árnyalatba mentek át.
   - Lyukak vannak a földben! - kiáltotta a lány.
   Aj visszavette tőle a távcsövet, és ő is meggyőződött róla, hogy Katja nem tévedett.
   - Olyanok, mint a lövedékek becsapódásának nyomai, mint a gránáttölcsérek. Valami háború nyomaira bukkantunk volna?
   - Valószínűleg - mondta Don. - Végül is valamilyen módon csak elpusztították egymást.
   Al a fejét csóválta. Nem elégítették ki a feltevések, szívesen foglalkozott volna mélyrehatóbban ezekkel a kérdésekkel. De aztán elhessegette meggondolásait. Végül is ezen semmi sem múlik, gondolta.
   Most már a Város közvetlen közelében repültek. A világosabb zöld sávok sűrű hálózattá fonódtak. Al feltevése, hogy utakról és utcákról van szó, megerősödött. De hogy lehet az, tette fel magának a kérdést, hogy ezeket benőtte a növényzet, míg a becsapódások tölcsérein semmi ilyesmi nem látható?
   A pilótaülésből káromkodás hallatszott. Kat és Al meglepődve néztek Donra.
   - Úgy látszik, valami nincs rendben a kormányszerkezettel! - mérgelődött Don. - A gép állandóan el akar fordulni.
   - Épp most, mikor mindjárt a Város fölé érünk! - Kat a pilótafülke üvegpadlóján át lepillantott a helikopter alá, ott álltak az első épületek, mint szabályos fehér pontok a zöld mezőben.
   Al Dont figyelte. A dolog tényleg furcsa volt. A gép újra és újra elfordult, mint amikor egy autó lecsúszik a túlságosan megemelt kanyarban. Amikor viszont Don túlságosan erőteljes mozdulattal visszakormányzott, a helikopter az ellenkező oldalra billenve, most arra fordult el.
   - Nem a kormányzásban van a hiba - jegyezte meg Al. Don dühösen felmordult.
   - Az ördögbe, hát akkor mi van vele?
   - Repülj csak egy kicsit érintőlegesen, egy nagy körön a Város körül... Itt semmi sem akadályoz, látod?
   - Tényleg, igazad van!
   Katja értetlenül figyelte a két férfit. - Mi történt?
   - Valami lekényszerít bennünket a Városhoz vezető útról - mondta Al. - Állj csak át automata kormányzásra, Don!
   Don megnyomta a pirosan világító gombot, a vörös szín zöldre váltott. Azután állított egy keveset az irányítószerkezeten. Feszülten várakoztak... az irány állandó maradt.
   - Így már megy a dolog - mondta Don.
   - Így se megy - mondta Al.
   Don nyugtalanul pillantott barátjára.
   - Nézz csak lefelé! - intett neki Al.
   - Na és?
   - Nem haladunk.
   - A szentségit! Valóban!
   Felülről nem lehetett azonnal észrevenni, de ha kis ideig lefelé néztek, már látszott, hogy helyzetűk nem változik. A táj mozdulatlanul állt, a helikopter mintha odafagyott volna föléje.
   Don gázt adott.
   - Valami ellenáramlat volna?
   Valóban, a gép néhány métert haladt előre.
   Don felbőgette a motort, a légcsavar zúgott, és megint előrejutottak egy keveset. Ekkor néhány másodpercig minden megállt, majd a helikopter vadul ingadozni kezdett - mint egy fafúró, amely hirtelen fémbe ütközött.
   A vad lengés közben alig bírtak az ülésben megmaradni.
   Don csökkentette a gázt, a lengés megszűnt, a gép visszafelé sodródott a Város központjától néhány tucat méterre, farokkal előre.
   Don őrjöngve káromkodott. Felengedte a kormányautomatika kapcsológombját - a gép azonnal száznyolcvan fokot fordult. Al és Katja az oldalfalhoz szorultak. Don a botkormányba kapaszkodott, és gázt adott. Egy darabon visszafelé repült, majd nagy ívben megfordult, és ismét a Város felé száguldott.
   - Állj, ne csináld! - kiáltotta Al, de a gép máris felágaskodott... oldalt lecsúszott... "dugóhúzóba" esett. Don ismét ráadta a teljes gázt, és félkört irt le.
   - Márpedig átjutok, ha a fene fenét eszik is! Félelmetes centrifugális erő sajtolta ismét a testüket. - Kérlek, Don, ne! - sikoltott Katja.
   Don azonban nem hallotta, és megint olyan volt minden, mintha a helikopter rugalmas párnára csapódott volna. A gép váza kellemetlenül recsegett, oldalt billentek..., a zuhanás csúszássá szelídült... Don ismét visszanyerte uralmát a gép felett.
   Kat Al vállára hajtotta a fejét, szemhéja repdesett. Don egyetlen szót sem szólt. Visszafordult a helikopterrel a tábor felé.
  
    
     A következő fejezet