Wayne Chapman

Prófécia
     
     
     
     "Hazudik az idő, de látom 
     Meg nem is látom cselét 
     Törvényeit csupán az álom 
     Sötét vizében oldja szét. 
     
     Írva marad minden igéje 
     Amit töröl nem törli el
     Egy életnek nincs soha vége 
     Egy sikoly nyugtot sose lel. 
     
     Bár vétenél már el idő egy 
     Lépést hogy legyőzve cseled 
     Együtt járnám be áljövődet 
     És álnok régiségedet!"
     
Jean Cocteau (Le teraps jamais ne change; részlet, Rónay György fordítása)
     

1.
     Hűvös köd szitált azon az őszi hajnalon, mikor a doraniak eltemették Alyr Arkhont.
     A nekromancia északi fellegváraként ismert Szarvtoronyból a napkelte előtti kiáltáskor indult útnak a menet. Tagjai akoliták és adeptusok, Alyr harcostársai és tanítványai voltak - hozzájuk csatlakoztak a temetőkert kapujában azon kevesek, akiket a félelf barátként tartott számon, s akik súlyt fektettek rá, hogy még ide is elkísérjék. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberkígyó végigkúszott a kaviccsal félszórt ösvényen, mely a nekropolisz keleti sarkába, a "sötét" tudomány beavatottjainak nyughelyéhez vezetett.
     A szertartásmester - kámzsa rejtette arcú, hamuszín hajú alak - mécsest gyújtott Darton imafalánál, majd intett. A koporsóvivők oldalt lépve utat engedtek a Szarvtorony bélyegét viselő homunkuluszoknak, akikre éjnek évadján a sírgödör megásását bízták. A monstrumok öltözéke a nedves föld és az elmúlás szagát árasztotta, izmaikban azonban nem mindennapi erő lakozott: könnyedén emelték le a kocsiról a dísztelen ólomszarkofágot, a gödör feletti ácsolatra helyezték; és kifejezéstelen arccal markolták meg a hurkokat mindkét oldalon.
     - Óvatosan!
     A nedvességtől duzzadt kötelek lassan mozdultak, a magasban köröző varjak károgása fémsírással és döndülésekkel vegyült - a varjak azután sem hallgattak el, hogy Alyr Arkhon szarkofágja megpihent a gödör fenekén.
     - Kíván valaki szólni? - pillantott körül a szertartásmester, s mert senki sem mozdult, leguggolva egy kévés földet markolt ki a gödör mellett sötétlő halomból.
     - Minden testnek útja - kezdte emelt hangon - a legfeketébb éjszakába, a szavakon túli némaságba vezet. Akik lerázzák magukról a földi lét béklyóit, oda szállnak alá, ahol eggyé lehetnek az álmokkal és a bizonyossággal, a legvégső végtelennel, melyben urunk, Darton kacaja cseng. Áldottak, akik lehunyt szemmel látnak, gondolatok nélkül hisznek, ajak nélkül mosolyognak, mozgás nélkül haladnak az éj zsigerein át... és boldogok, akik félelem nélkül vallják, hogy lényüket, ha itt az idő, új nap, új reménység fénye füröszti majd.
     Az aláhulló rögök dobpergésszerű zajjal gurultak szét a szarkofág fedelén. A szertartásmester utat adott a többieknek, akik egy-egy maroknyi földdel nyilvánították ki tiszteletüket Abdul Al Sahred eszmei örököse, Doran híres nekromantája, az eltávozott kalandozó-diplomata iránt. Alyr Arkhon halálában is legenda maradt: a jelenlévők úgy érezték, a csapatostul aláereszkedő varjak szemével figyel, és kajánul kutat az elérzékenyülés jelei után.
     - Legyen meg Darton akarata - dünnyögte a Vigyázó Rendi komtúr, s mert övéi közt ez a szokás járta, felhasított ökléből pár csepp vért rázott a földrögök után.
     - Adják az istenek; hogy megtaláld, amit keresel mormolta a pyarroni követ, hosszú arcú, ősz barkójú nemesember, akit ezen a tájon csak Peregrinusként emlegettek.
     Gebedj meg, nyavalyás szemfényvesztő - szűrte maszkján át Alex con Arvioni, és mikor rá került a sor, humusz helyett pár kopott játékkockát hajított a szarkofágra.
     A résztvevők még el sem széledtek, mikor a szertartásmester újra intett. A homunkuluszok munkához láttak, lapátjaik nedves csikorgással mélyedtek földbe, a kiforduló rögök közt bogarak háta csillant, majd eggyé vált a növekvő halommal Alyr Arkhon nyughelye felett, melybe a Szarvtorony legvénebb nekromantája, a háromszázkét telet látott Gwendan Luendel tűzte a félelf unikornisszarvat formázó botját.
     - Őrizd - suttogta a hantok közt járó szél hangján, s akik a közelében álltak, megborzongtak pillantása hidegétől. - Őrizd és szólíts, ha e jön az idő!
     Arvioni, a halálisten. ynevi helytartójának vaskeze már ~ nyeregbe szállt, és különös hátasát táncoltatva figyelt az ösvény túlfeléről. Az éjjel érkezett, kedve szerint legalább egy napot maradt volna, de tudta, hogy mennie kell: az alacsony égből, az esőből, az őszi föld nedves szagából, még a holt-eleven csatamén pórusaiból is sürgetés áradt felé. A levelet, melyet Alyr Arkhonnak hozott, már a cinterem küszöbén lángra lobbantotta, és úgy morzsolgatta a hamut fémtenyerében, mintha azt remélné, a porral együtt a mondanivaló is utat talál barátjához a sírvilág kapuján át.
     - A fenébe, Alyr - sóhajtott. - Miért épp most? A rendnek szüksége van rád!
     A hanthoz léptetett, körbejárta, és morgott valamit közben; akik látták, esküdtek rá, hogy drágaköves maszkjának vonásai tanácstalanságot tükröznek.
     - Darton szerelmére, kuss! - förmedt a varjakra, s mikor azok, mintegy varázsütésre, elnémultak, nekieresztette lovát. A városkapuig másfél, onnét a Sheralon túlra még huszonnyolcezer mérföld az út, Egy hét és egy rakás kapupénz bárkinek a nap és a holdak alatt - kivéve őt, aki szent küldetésben jár, döglött lovon vágtat, és mielőbb értesíteni akarja övéit a történtekről.
2.
     Pár napra rá, Dreina Tercének második havában nagy esők jöttek, és Arvioni hátrahagyott nyomaival együtt mosták el a mécseket és fogadalmi szalagokat a nekromanta sírhantjáról. Doran országrésznyi felhők árnyékában hevert, s akik látták, holtukig emlegették a villámokat, melyek a temetőkert keleti sarkában ágáló bot körül cikáztak, túlvilági ragyogással telítve az imafal véseteit. A kerítésen, a kopasz fákon, a környező sírköveken kísérteties csendben várakozott a varjúsereg - az ítéletidő sem ment többre az akolitáknál és temetőőröknél, akik mostanra belátták: hasztalan próbálnak szabadulni tőlük.
     A hó végén megenyhült, majd minden előjel nélkül zordra fordult az idő. A varjak újra körözni kezdtek, s mintha le sem szálltak volna többé: a napközépig fehérlő dérszőnyegen csak akoliták és zarándokok lába hagyott nyomot, és érintetlen maradt az eleség is, mellyel a Szarvtorony lakói a madarak kedvét keresték.
     - Szentek, de ostobák - dünnyögte a legvénebb temetőőr, akinek apró szeme szinte elveszett a szikkadt hús redői közt. - Azt hiszik tán, segít, ha utána halnak?
     A varjak azonban sem azon, sem a következő héten nem pusztultak el, a környékbeliek pedig lassanként hozzászoktak jelenlétükhöz. Hogy kedvelni kedvelték-e őket, arról nem szól a fáma - a krónikásokat és a pletykafészkeket komolyabb kérdések foglalkoztatták akkortájt.
     Északfölde népeinek száznál több szava van a háborúságra. A háború éppúgy hozzátartozik mindennapjaikhoz, mint a nap és a holdak vándorlása, az évszakok változása és a tudat, hogy minden szépségnek és iszonyatnak vége szakad egyszer. Komor szót választanak, ha úgy tartja kedvük, ünnepélyeset, fenyegetőt vagy fenségest, ha úgy látják jónak; külön kifejezést használnak a helyi, a családi és az országok közti viszályokra, annak a szónak azonban, méllyel a Vörös és Fekete Hadurak közti összecsapásokat illetik, nincs pontos megfelelője egyetlen délvidéki szótárban sem. Jobb híján számadásnak fordítják, s megjegyzik, hogy az erv nyelvű államokban tüzet, lángot is értenek alatta.
     Sosem teszik hozzá, mi mindent emésztettek el Észak lángjai az idők folyamán - részint azért, mert kiművelt főket riogatni haszontalan és kevéssé ildomos foglalatosság, részint azért, mert a felperzselt városok, kiveszett törzsek, nemzetségek és vérvonalak felsorolásához nem egy; de száz kötet sem lenne elegendő.
     A Hetedkor hajnala óta tizenháromszor lobbantak fel a lángok, tizenháromszor rontottak egymásnak a Hadurak a hatalom lobogói alatt. A szembenállás valódi okait a Hetedkor negyedik évezredének végére oly kevesen ismerték, hogy rendszerint csak Toron és az Északi Szövetség küzdelméről beszéltek- a boszorkánymesterek uralta birodalom meg-megújuló csapásairól, melyek sosem voltak elég kemények ahhoz, hogy az ifjabb északi civilizáció gerincét megroppantsák. A legutóbbi, tizenharmadik összecsapás, mely a Szövetség szempontjából végzetesnek ígérkezett, hirtelen és tragikus véget ért Toron számára: csapatai rendetlenül özönlöttek vissza a tízezer éves határok mögé, lakói pedig sokáig rémisztgették engedetlen gyermekeiket az anuriai sárkánylovasokról szóló történetekkel. Azóta persze sok víz lefolyt a Lornon, s ahogy az emlékek halványultak, erősödni kezdett a visszavágást követelők hangja is.
     Akik a Toronra kényszerített béke minden megalázó részletét ismerték, tudták, hogy a nyugalom még annyira sem lesz tartós, mint az előző alkalommal hogy azon a bizonyos lángok ezúttal nem hunytak ki, s parazsuk sem izzik elég mélyen az esztendők hamuja alatt.
     Alyr Arkhon negyven napja aludta sötét álmát, mikor Doranba hír érkezett, Rowon veszedelméről. A várost; a Darton-hit északi bástyáját a Fekete Hadurak egyike rohanta le toroni pénzen fogadott zsoldosaival. A dartoniták hasztalan kérték Pyarron segítségét: a Dúlás rémálmából ocsúdó Szent Város hallgatott, s mint hasonló esetekben mindig, magukra hagyta meghasonlott papjait a döntések terhével.
     Ez volt az első intő jel, ám a tél folyamán újabbak követték: Tiadlan földjén éledezett a gyűlölség a Dorr-cha és a Duin, a kardforgatók népének két legfőbb méltósága között. Az erős kezű király egyenlőre féken tartotta őket, a törvény alól azonban, miszerint az erős kezű uralkodók gyenge utódokat nemzenek, ő sem volt kivétel. Fiúsarját a lovak és a nők bolondjaként ismerték Északfölde-szerte, s előre rettegtek a pillanattól, mikor trónra kerül. Nem javult a viszony az embernépek és a sirenari elfek közt sem - ezért elsősorban Eren kevély hercegét, Elgort terhelte a felelősség, aki sosem bocsátotta meg a hosszúéletűeknek, hogy az utolsó alkalommal megvonták támogatásukat a Szövetségtől, és ezzel - szándékosan vagy szándéktalanul - újabb katasztrófához kövezték az utat.
     Kerek három hónap telt el a temetés óta, mikor a Sheralon túli Dovor városában a sötét zarándok nyeregbe szállt. Egy esztendeje gyötörték baljóslatú álmok, a nekromanta távozása és Rowon eleste azonban tovább rontott helyzetén. Mióta Pyarron kiátkozta, istene pedig óva intette a nyílt vallásháborútól, minden reményét északi hitsorsosainak sikerébe vetette. A Fekete Hadúr nem csupán barátai egy részétől fosztotta meg, az újrakezdés reményét is elrabolta tőle - s Airun al Marem, Darton ynevi helytartója leverten állapította meg, hogy a visszavágáshoz pillanatnyilag sem erkölcsi, sem katonai ereje nem elegendő.
     Kockázatot vállalt, mikor egymagában indult útnak, de tudta, hogy nincs választása: a Vaskezűre a megfogyatkozott konklávé élén, lovagjaira a város védelmében volt szükség. A1 Marem tisztában volt a veszéllyel, zavartatni azonban nem hagyta magát tőle: kalandozó volt, akit Darton olykor a halál torkából, legutóbb az ibarai expedíció során annak zsigereiből ragadott ki. Rég túllépett azon, hogy az elhivatással járó előnyöket és hátrányokat latolgassa - egyházfő volt és harcos, akinek egy ideje az álmok sem hoztak nyugodalmat.
     Északkeletnek lovagolt, és csatlakozott egy karavánhoz, mely fűszert és selymet szállított Eronéba, a Gályák tengerének elgorvikiasodott kalmárvárosába, mely nem csupán az anyaországgal, de az Északra vándorolt nemzetségekkel is jó kapcsolatot tartott. Airun rangrejtve, nyolcnapos út porával lepetten érkezett a falak közé. A település Kapuja épp az orra előtt zárult be (hetente egyszer nyitották csak a nagyvilágra, hogy az árakat egyensúlyban tartsák), de ez sem szegte kedvét: pár órás pihenőt engedélyezett magának, aztán megvesztegetett egy kimondhatatlan nevű hivatalnokot, és még aznap délután megérkezett a célvidéki tavaszból a godarai őszbe, Erion ege alá, melyet a szokottnál is szürkébbnek mutattak a Világgerinc felett örvénylő fellegek.
     Óvatosságból nem Torozonnál, hanem az utazónegyed egy lerobbant vendégházában nyittatott szobát... és fizetés nélkül, a tetőn át távozott, miután éjnek évadján késhegyig menő vitába bonyolódott két túlbuzgó inkvizítorral. Darton helyi templomai közül egyikbe sem kívánkozott, ezért régi cimborái egyikéhez, a kikötőnegyedben élő Olwen Gilad-Aringornhoz fordult segítségért. Az elf, akinek játékbarlangkupleráját a város legveszélyesebb zugai közt tartották számon, ugyancsak segítségre szorult: a hatodkori élőholtakból álló bűnbandát, mellyel az év elején akaszkodott össze, csak a próféta közreműködésével sikerült ismét föld alá szorítani. A hálás üzlettulajdonosok útiköltségről, álruháról és némi egérútról gondoskodtak hősük számára: Airun az indulásától ~ számított huszadik napon, Alyr Arkhon sötét álmának negyedik hónapjában érkezett Erigowba, s némi kenőpénzzel tüstént helyet szerzett az Erenbe tartó postakocsin. Mások a helyében fellélegeztek és elnyújtóztak volna - ő az állomás hátsó udvarára osont, és eszmét, majd ruhát cserélt egy koldussal, aki egy ezüstért még arra is ráállt, hogy szakállát a délvidéki őrültéhez hasonló fazonra nyírják. Airun akkor látta utoljára, mikor a beszállásnál a borfelvásárlónak álcázott pyarroni ügynök lábára lépett.
     Ő maga délutánig a Lanthoz címzett fogadóban maradt, s csak az estebéd elköltése után állt odább. A Kapun át ment Haonwellbe, és magát Kyel-papnak hazudva alkut kötött egy gyors lábú lóra a híres Bástyasoron. A következő hajnal a szabad ég alatt, a rákövetkező a Doranba vívő országút egy fogadójában találta. Itt meghallgatta a legfrissebb híreket, megtérített egy hegyi rablót, aki az élmény hatására tíz arannyal támogatta Darton evilági birodalmának ügyét, s mielőtt a jelenlévők felocsúdhattak volna, tovább hajszolta hátasát a hóporozta kaptatókon át.
     Mire egy héttel később Doranba ért, Alyr sírhantját már csak az unikornisszarvat formázó bot különböztette meg a régebbi hantoktól, melyek laposan és szürkén sorakoztak a temetőkert keleti fala mentén. A varjak tömegével ereszkedtek alá, ahogy a fekete lovast jönni látták: Mikor Al Marem az ösvényre lépett, csapkodó szárnyuk szelet kavart, leseperte a havat az imafal domborműveiről, és jéghideg darát vágott a temetőőrök képébe, akik nem minden szorongás nélkül követték a szálas termetű, átható tekintetű, különös beszédű jövevényt.
     A próféta megtorpant a sírnál: Elnézte a Szarvtornyot, mely roppant spirálisként tört az égbe a fal mögött, a varázslóbotot, melynek nem egyszer köszönhette megmenekülését a rossz emlékű ibarai utazás során -aztán az északiakra villantotta szemét, akik némán össze-összekoccanó fogakkal topogtak mögötte.
     - Ásót!
     - Hogyan, uram?
     - Ásót mondtam, marhák. Kerítetek egyet, vagy megvárjátok, hogy magam menjek érte?
     A temetőőrök összenéztek.
     - Az adeptusok aligha helyeselnék, hogy...
     - Bízzátok rám az adeptusokat - dorombolta vésztjóslóan Al Marem -, és hozzátok azt a rohadt ásót, különben varjúeledelként végzitek!
     A férfiak egyike eliramodott, és pár perc múltán két ásóval tért vissza.
     - Válassz, uram - nyújtotta őket a jövevénynek -, de gondolkozz, mielőtt munkához látnál: a halottidézők varázsával a magadfajtának sem tanácsos játszadoznia.
     - Nyugalom - dünnyögte Airun a fahéjszín eget fürkészve. - Akad pártfogóm odafent.
     A temetőőrök homlokráncolva figyelték, ahogy a bothoz lép, ahogy kinyúl érte, hogy elmozdítsa - és összerezzentek a hangtalan villanásra. A messziről jött ember képére ráfagyott a rosszalló kifejezés: mozdulatlanul, kissé előregörnyedve állt, baljában az ásót szorongatta, jobbja mintha egybeforrt volna a nekromanta legendás fegyverével.
     Már nem látta az eget, s nem látta a lassan közelebb merészkedő alakokat sem. Holdak és csillagok nélküli éjszaka zuhant rá: Darton birodalmának mezsgyéjén járt, köpenyét vitorlaként dagasztották a Semmi szelei. Érzékelte maga körül a szakadékokat, a végtelen mélységben hömpölygő vizek hidegét, és tudta: elég egy rossz lépés, hogy e sötét határtalanság létének utolsó emlékeivel együtt nyelje el.
     - Affene...
     Csak hitte, hogy beszél: nem volt hozzá torkő, szája és nem volt többé levegője sem. A homály buborékjában lebegve fokozatosan hatalmába kerítette a félsz a rettenet, hogy hiába jött, és hogy hasztalan keresné a kivezető utat:
     De nem azért vált azzá, ami volt, hogy átengedje magát a félelemnek. Széttárta árnyék-karjait, vásznaiba fogta az időtlenség szelét, és a láthatatlan horizont felé vette az irányt. Az alant derengő foltok lámpások, máglyák, netán városok lángjai lehettek - sem távolságukat, sem méreteiket nem tudta megbecsülni. Ösztöneire hagyatkozva választotta meg az irányt, növelte-csökkentette magasságát és kiterjedését; ami volt, amivé lett; egy bizonyos szikrát keresett, és fellélegzett, mikor egy világnyi rianás peremén sikerült ráakadnia.
     A szikra füst nélkül égő tábortűz, a mellette kuporgó alak egy karcsú, csuklyás köpenyt viselő férfi árnya volt - egy férfié, aki a fantom közeledtére megmoccant, és Al Marenre villantotta borostyánszín szemét: 
     - Alyr? 
     - Talán - mormolta a tűznél ülő. - Ki kérdezi?
     - Mintha nem tudnád! A fél világon átloholok, kis híján elpatkolok miattad, mire te..:
     Egy szóval sem kértem, hogy utánam gyere.
     - Kikényszerítetted, a fenébe is! - Al Marem úgy csapongott a tűz körül, mintha forgószél hajtaná. - Ez az egyetlen hely, ahol vezekelni tudsz?
     - Gondolkodom. 
     - Mifelénk önmarcangolásnak nevezik az ilyet. Nem büntetett eléggé a sors? Nem vesztettél eleget ahhoz, hogy eztán mindig győzni akarj?
     Senki sem győzhet örökké.
     A sötét próféta leereszkedett barátja mellé. Hús-vér karjában, mellyel a botot markolta, zsibbadást érzett; egy villanás erejéig újra látta az imafalat, a temetőőröket és a, téli ég alatt várakozó varjúsereget..
     -Ami volt, elmúlt, Alyr - dünnyögte. - Ideje visszatérned.
     - Majd ha Darton méltónak ítél rá.
     - Az én tisztem közvetíteni az akaratát, fafej! Ezért óvott meg minden bajtól az ideúton, ezért hagyott belekontárkodnia tieid varázsába... már ha egy botba zárt mennykő varázslatnak számít errefelé. Segített, hogy megtaláljalak, hogy a saját hangomon szólhassak hozzád. Megtette volna, ha azt akarná, hogy dorani földben rohadj?
     A nekromanta nem pillantott rá.
     - Gyenge voltam. Gyengébb és gyarlóbb bárkinél abban az átkos piramisban, és a kudarcomért mindannyian nagy árat fizettünk. 
     - Élünk - csattant fel Al Marem.. - Ez _ nem elég neked?
     - A világnak nem elég. A kornak, melyet a magunkénak ismerünk és a népeknek, melyek arra ítéltettek, hogy Amhe-Ramun eljövetelét megszenvedjék.
     - Talán maga a sors...
     - Ha megoldom a feladványt, a kapu kinyílik, a festmények szétporlanak, és mi győztesen távozunk a Halál Tizenkét Terméből a Manifesztáció fegyverzetével. A lélekcsapda semmiség volt az odaúton leküzdött akadályokhoz képest - én hibáztam, és ha az istenek meg nem könyörülnek rajtunk, bálványként végezzük az amund bálványok között. - Alyr felpillantott. - Ezért hullattuk a vérünket egy évtizeden át?
     Ezért kellett Pyarronnak egyenlőtlen harcban elbuknia?
     - Pyarron Sonorral és a többiekkel együtt is elbukott volna, mert az alapítók - mennyei seregek fuvolázzanak nekik - nem stratégák, hanem dacos kölykök fejével döntöttek, mikor lerakták az alapkövét. Néhány mártírral több vagy kevesebb... az ilyesmi Kránnak nem, legfeljebb a selmovitáknak számít.
     Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, mi szükséged rám?
     - A világnak kellesz; te ájtatos bolond! - fakadt ki Airun. - A világodnak, amit magára hagytál és a rendednek, amiből á maradék szuszt is kitapossák, ha nem ügyelünk. Rowon elesett; Dovorban a barátainkon kívül csak pár kém és eltájolt szerencsevadász lézeng - ilyen erőkkel a szemérmünket se takargathatjuk, ha Pyarron új vallásháborút hirdet, virággal várhatjuk a Manifesztációt, és a Fekete Hadurakat se akadályozhatjuk meg abban, hogy északnak menet a sírodra rondítsanak.
     Az Alyr-árnyék összerezzent. 
     - Rowon... elesett?
     - Elesett, elveszett, lerohanták, nem mindegy most már? A konklávé forrong, Pyarron aranyhidat épít a hűtleneknek; nekünk pedig se seregünk, se pénzünk, se tekintélyünk, és ha így folytatjuk, szentháromságunk se lesz többé: a Vaskezű; ha tettvágy fűti, keveset törődik az erőviszonyokkal.
     Hallgattak egy sort, és a fényeket nézték, melyek rőten derengtek a Semmi szakadékának peremén.
     - Idelent - mormolta Alyr - különös álmokat lát az ember. Álmokat a tegnapból, a mából és a holnapból; amilyen sokfélék, olyan nehéz eldönteni, melyik síkról, melyik időből válók. - Al Maremre tekintett, szemében kísértetlángok visszfénye táncolt. - Láttam Rowon elestét, de mert hinni akartam, hittem, hogy nem a mi Rowonunk az... hogy Darton meghallgat és feloldoz, mielőtt visszaűzne az élők közé.
     - Miért?
     - Mert Rowon eleste nyitány csupán. A háborúé, mely ismét felszítja Észak lángjait, a küzdelemé; melyet a Fekete Hadurak a kor utolsó nagy erőpróbájának szánnak. - A nekromanta hangja színtelen volt és hideg. - Álmaimban fegyveres áradat zúdult át a Pidera hágóin. Megrogyó falakat és tornyokat,, lehulló zászlókat láttam, kicsik és hatalmasok végzetét; tüzet, mely az Unió gyepűin támad, szélvészként száguld a Fehér-tenger felé, és csak bukásunk óráján, a Tiadlanon túl ül el. Gyászt láttam, kétségbeesést, árulást és temetetlen holtakat, azután...
     - Azután - vette át a szót Al Marem - máglyát láttál. Áldozati máglyát, melyet a mi kezünk gyújt a délnyugati hegyek közt. Kéken, vörösen, végül fehéren lobogó lángokat, melyek valami elevent emésztenek el... és közben változtatnak, szelídítenek a sanyarú jövőn. Alyr felemelkedett ültéből.
     - Te is láttad?
     - Minden éjjel, egy teljes héten át - mormolta a sötét próféta. - Ezért indultam útnak; ezért próbállak visszarángatni a valóságba... és ezért foglak tíz körömmel kikaparni a földből, mihelyt a tieid magámhoz térítenek odafent.
3.
     A terem olyan volt, mint valami múzeum - múzeum, melynek minden különlegességét máshonnét, ezernyi fajzat vére és szenvedése árán rabolták össze. A palota új gazdája hosszas töprengés után választotta ki a helyet gyűjteménye számára, s noha ő maga tongor vérből származott, a kyr szertartásrend szabályai szerint határozta meg minden egyes polc és emelvény helyét. A világításról a kupolatető ólomüveg ablak-frazettái, a háborítatlanságról bőrpáncélos zsoldosok gondoskodtak - zsebeikben, akár gazdájukéban, össze-összecsendültek a nyolcszögletű toroni aranypénzek.
     - Bőkezű vagy, uram - dünnyögte a magitor, aki csak az imént tüntette el a maga részét köntöse redői közt. Kurta termetű figura volt apró, szabályos fogakkal, sötét szemekkel és összenőtt szemöldökkel, mely alattomossá, már-már állativá tette ábrázatát.
     A férfi, akinek nagyvonalúságát méltatta, alig mozdult, bálványmosollyal terpeszkedett remekbe készült uscayhafa trónusán. Arcára és alakjára ezüsttel-vörössel hímzett fekete lobogó árnya borult - bár a teremben szél sem rezdült, olykor lebbenni, dagadozni látszott a selyem, s különös fényben derengtek a sötét mezőbe foglalt ősi rajzolatok:
     - A portékád, jó Getharr - fordult a Hadúr a toroni küldött felé -, százszor ennyit is megér. Műalkotásnak sem utolsó; ami pedig á használati értékét illeti... nos, a mi vidékünkön aligha akad párja.
     - Forrásaid nem túloztak, fényességes - biccentett a magitor, különös nyomatékkal hangsúlyozva á hódolatteli formulát. Mesterei ama utasítottak, hogy szolgálja Rowon újdonsült hercegét. Tevékenységi körébe az alázat éppúgy beletartozott, mint a körültekintés és az aprólékos pontosság, a számok, ómenek és rangok tisztelete - á hagyományé, mely a kétlábú fenevadakból érző lényeket formál. Közelebb lépett a derékmagas szarkofághoz, mely úgy sárgállott a terem homályában, mintha a lobogó hatalmával feleselne, mozgékony ujjai végigsimítottak a kőbe vésett szimbólumokon. - Ezt a kincset ő császári fensége legkiválóbb fegyverforgatói ragadták el Sonionból, melyet Ibaraszerte a Nap Harmadik Titkos Városaként emlegetnek. Kalandozók nyomát követve jutottak célba, és legalább annyit áldoztak a szabadulás érdekében, mint ők - az osztagparancsnok hazatérve szertartásos torokmetszéssel engesztelte ki az elesettek árnyát, de mielőtt távozott volna e világ térségeiről, hódolatáról biztosított, s mint harcos a harcosnak, jó szerencsét kívánt neked.
     - Megőrzöm emlékét - felelte a Hadúr -, és dwoon fejekből rakatok gúlát a dicsőségtáblája elé, ha időm elérkezik.
     - Időd közeleg, fényességes - biztosította a küldött, és mert úgy akarta, hangjában nyoma sem érzett az undornak, mely a hagyománygyalázó ígéret hallatán fogta el. A méltóságteljes emlékezés nyilvánvalóan nem tartozott a zsoldosból lett herceg erényei közé... de nem is ilyen célokra tartogatták a Birodalom és a Boszorkányerőd nagyjai. - A várakozás a végéhez közeledik, hamarosan eljő a nap, melyre egy emberöltő óta várunk: ti, az ősi tudás birtokosai, ismét összeméritek erőtöket a Vörös Hadurakkal. Ő császári felsége, mint oly sokszor kinyilvánította, támogatni szándékszik harcotokat, s mert a győzelem mellett egyéni sorsotoknak is nagy jelentőséget tulajdonít, méltatlan szolgája révén e kincset küldi neked.
     Intésére fegyvernökök léptek elő, megragadták, s látható kínkeservvel leemelték a szarkofág fedőlapját. A Hadúr kíváncsisága ezúttal erősebbnek bizonyult önfegyelménél: előrehajolt, majd felállt és ajándéka felé indult trónusa fekete bársonnyal bevont lépcsőin.
     - Erre, uram - suttogta a magitor. - Bátorkodtunk letisztogatni, hogy az arcába nézhess.
     A szarkofágban márgavörös bőrű óriás, egy amund harcos aprólékosan megmunkált, meghökkentően élethű szobra hevert. Széles vállával és roppant izomzatával, hibátlan vonású, merev arcával és halántékig húzódó hatalmas szemeivel maga volt a múlt, a szunnyadó őserő, a lenyűgöző és rémületes idegenség. Rowon hercege, Észak Fekete Hadurainak, a kor legkülönb hadvezéreinek egyike szótlanul bámult rá: úgy érezte, sosem akarja moccanni látni az oszloplábakat, a törzs mellett nyugvó karokat és a roppant öklöket.
     - Kheb-thueeth - dünnyögte a magitor. - Rendszerint szobordémonnak fordítják, ez az elnevezés azonban keveset mond valódi természetéről. A letűnt korok fajháborúiban az amundok leghatékonyabb ostromfegyvere volt, és ha a jövendöléseknek hinni lehet, fontos szerep vár rá a testet öltő Amhe-Ramun seregében is. - Mosolygott, hogy oldja a szavakból áradó fenyegetést. - Ez a példány Sonion egyik kapuját vigyázta, s noha bálványmesterét majd' minden erejétől megfosztotta a kalandozó varázs, öt emberünket ölte meg, mielőtt a túlélők ártalmatlanná tették.
     - Bálványmester?
     - Amund varázshasználó, fényességes. Papi személy, aki az energiák áramlását biztosítja a khebthueeth és Amhe-Ramun síkja között. Élve akartuk, de túl elvetemült volt ahhoz, hogy hasznunkra legyen: a fejvadászok végeztek vele, mikor megpróbálta rájuk szabadítani a templom kazamatáiban rejtőző fenevadat.
     - Kár - mormolta a herceg. - Az ember eltöpreng, milyen lehetett ez a csodás förtelem... elevenen.
     - Ehhez nincs szükség amund közreműködésre mosolygott a magitor, s ahogy körülpillantott, a Hadurat kivéve mindenki visszahőkölt pillantása hidegétől. - A rendelkezésünkre álló tudás elegendő volt ahhoz, hogy Shulurban elvégezhessük a szükséges szertartásokat. Vérrel és velővel kötöttük meg az óriást; a Mantikor havának első napja óta én vagyok a bálványmestere, és vele együtt várom parancsaidat.
     A fegyvernökök irtózva hátráltak, ahogy á roppant jobb megemelkedett: a szarkofág oldaláról por szitált a márványpadlóra, ahogy a köröm nélküli, márgavörös ujjak a perembe fogóztak. A szobordémon úgy ült fel, mintha duzzadó izmai mozgatnák, arca és mellkasa azonban rezzenetlen maradt, szemei elmosódó kékjéből pedig hiányzott minden értelem, minden elevenség. Báb volt, pusztításra szánt eszköz, mely egyetlen lendülettel szökkent a Hadúr elé, aztán csak várt, hogy a falak közt elüljenek a döndülés visszhangjai.
     - Pompás- suttogta a herceg, s mert erős akaratú férfi volt, látszólag higgadtan pillantott Toron küldöttére. Épp efféle harcosra lesz szükség, hogy birtokunk háborítatlanságát szavatoljuk. - Elnézett a kheb-thueeth válla felett, az őrködő katonák mellett, és megint érezte azt a gyötrő bizonytalanságot, mely a város elfoglalása óta minden alkonyatkor erőt vett rajta. Nem egyszer folyamodott a lobogó varázsához, megtett mindent, hogy elűzze vagy befogja az itt pusztult dartoniták lelkét, de hiába kereste őket a falak között: a fenyegetés más, távolibb forrásból eredt. Most már tudta, hogy nem szabadulhat tőle - hogy kínozni fogja mindaddig, míg Darton evilági helytartója és rendjének atyamestere, a sötét próféta az élők sorában van.
     Szembefordult a magitorral, pillantása a sötét karbunkulusokat kereste az összenőtt szemöldök alatt.
     - Van egy kavics a csizmámban - szólt halkan. Három kavics, hogy pontos legyek, bár a kémjelentések szerint pillanatnyilag csak kettő tartózkodik a Sheral innenső oldalán. Airun Al Marem az egyik, Doran vérebe, Alyr Arkhon a másik. Ha megszabadítasz tőlük, álmom nyugodt, szívem könnyű, a fizetség pedig még a szokottnál is nagyvonalúbb lesz. - Elfordult a küldöttől, felhágott az emelvényre, melynek magasában a trónus és a kevélyen lebbenő fekete lobogó várta. - Küldd a démont délnyugatnak, hozasd elém a két bajkeverő fejét... és szolga helyett úr leszel, mire a Mantikor hava véget ér!
     - Jó vagy hozzám, fényességes - dünnyögte a toroni, s mert minden volt, csak ostoba nem, baljának középső- és mutatóujjával gondűző barrast írt a levegőbe.
     A szobordémon - relikvia a relikviák közt- kísérteties pontossággal ismételte mozdulatát. Tenyerén és alkarján hieroglifák derengtek, szemei párás kékjén túl ott sötétlett a végtelen éj.
4.
     A délnyugati vadon csak csapásokat és enyhébb napokat ismer, egyenes utat, könnyű zsákmányt és kedvező időjárást nem.. Az Anublient északról kerülő karavánút tizedik állomásán, a szélesen hömpölygő Lom gázlóján túl fenyvesek és dombok vadregényes vidéke következik. Regényes azoknak, akik erős kísérettel vágnak neki, és vad mindenki másnak - ez utóbbiak az itt őshonos haramiákon kívül az orkokkal is közelebbi ismeretségbe kerülhetnek, mielőtt (rendszerint vad vágtában) elérnék az első kereskedelmi csomópontot a csúcsairól, kolostorairól és hópárducairól nevezetes Doardon-hegység peremén.
     Az orkok - némelyek szemében a Káosz, mások szerint az éjben nyívó Farkas-szellem gyermekei Gro-Ugontól ilyen távolságban is komoly fejtörést okoztak az utazóknak: pengéik különbek voltak a hírüknél, saját készítésű parittyáik és íjaik ritkán vétették el a célt, kitartásuk pedig még azokat is ámulatba ejtette, akik - Airun Al Maremhez hasonlóan-egész fajtájukat a pokol legmélyebb bugyrába kívánták.
     A próféta és a félelf Arel Kvartjának első havában kerekedett fel Doranból. Alyr, akinek sötét álma majd' fél esztendeig tartott, hamar talpra állt, a készülődés utolsó napján botját is visszakapta a vén Gwendan Luendeltől. A nevezetes unikornisszarv azóta sem pihent: utat mutatott, ha kellett, világított vagy tüzet lövellt, ha úgy hozta a szükség; megszilárdította Al Marem hitét a dolgok változatlanságában, és ennek (a botról nem beszélve) mindketten hasznát látták az utazás során.
     A haramiákat egykettőre észhez térítették, az orkok azonban keményebb diónak bizonyultak: követték a két férfit a dombvidék zúgóin és horhosain át, a sarkukban maradtak a kaptatókon, és nem tágítottak a bércek árnyékában sem. Szedett-vedett népség voltak, rongyokban vagy rozsdás vasban jártak, füstjük szaga elárulta, hogy tüzüket szikkadt ürülékből rakják - az utazók belegondolni sem mertek, mi mindent pirítanak (ha pirítanak egyáltalán) a kékes lángok felett.
     - Senkik ~ dohogott szent pallosára támaszkodva Al Marem. - Ezzel együtt kedvem lenne hagyni, hogy beérjenek: mintha mást is akarnának, nem csak az életünket.
     - A köpenyünkkel, a gatyánkkal és a lovainkkal még nagyobb örömet szereznénk nekik - mormolta a nekromanta saját tüzük mellől. - Utóbbiakkal persze csak addig, míg rá nem jönnek: jócskán elkéstek a kibelezésükkel.
     A két élőholt hátas mozdulatlanul, parázsló szemmel várakozott a homályban: a bűbáj, mely a két világ mezsgyéjén marasztotta őket, nem csupán az abrakot, a kötőféket is nélkülözhetővé tette:
     - Melyikünk alszik az éjjel? - kérdezte Al Marem. 
     - Próbálkozz te; én egy hete már csak a kivégzésedről álmodom.
     - Igazán? Ki intéz el?
     - Én magam - közölte fahangon Alyr. - És napról napra életlenebb kést használok hozzá.
     Hallgattak: a holdat bámulták, mely rőt fényudvartól övezve tündökölt a csúcsok magasában.
     - Harcolnunk kéne - vélte Al Marem. - A Vaskezű kedélyén mindig segít.
     - Az enyémen az segítene, ha tudnám, mit és hol keressek.. 
     - Ha eljön az ideje, Darton újabb sugallatot küld.
     - Na persze.
     - Kételkedsz a hatalmában?
     - Magamban kételkedem. Abban, hogy újra a kegyére érdemesít.
     - Szórakoztatod, akárcsak én. Sosem állt szándékomban. A próféta felsóhajtott.
     -Aludj - mormolta. - Mielőtt felgyújtod magad. Alyr elértette a célzást: távolabb húzódott a tűztől, és mohaszín köpenyébe burkolózva, hátát egy sziklának vetve telepedett le ismét.
     - Komolyan hiszed, hogy számít, amit teszünk?
     - Hinnem kell - suttogta a próféta. - Hinni a legvégsőkig: Dovoron kívül ennyi maradt az Árnyékbirodalomból:
     - És ha ma éjjel sem kapunk sugallatot?
     - Hajnalban odébbállunk..
     - És ha elérjük Riegoyt anélkül, hogy megvilágosodnánk
     - Továbbmegyünk a tengerig.
     A nekromanta nem kérdezett többet: szemét lehunyva, ujjait ölében összefonva pihenni tért. A1 Marem a trágyabűzzel égő ork tüzeket bámulta tegnapi táboruk helyén, és közben maga is elbóbiskolt - már nem látta a kékes villanást a hegy túloldalán, nem hallotta a kántálást a sebesen zsugorodó kapu torkából, s nem érezte azt a sajátos, fanyar illatot sem, mely oly gyakran tolult az orrába, míg Ibara templom-piramisait járta: a márga, a hullaolaj és a vérfesték szagát, mely egy régi (ha nem is kedves) ismerős jöttére figyelmeztethette volna.
     A kheb-thueeth megérkezett.
5.
     A1 Marem nem emlékezett rá, hogy elaludt volna, de mire hajnaltájt felrezzent, már hiába kereste odalent az ork tábor fényeit... és eltűntek maguk az orkok is.
     - Csapdát szimatoltam - magyarázta Alyrnak, míg gőzölgő feketelevesüket kortyolták a felélesztett tűz mellett. - Mágiával próbáltam a nyomukra jutni, így éreztem meg a halált odalent.
     A nekromanta bólintott. Maga is érzékelte a vért és a szétszórt tagokat a sziklák közt, és bánta, hogy az orkoktól még a vallatóra fogható lelket is megtagadták az istenek.
     - Láttál nyomokat? 
     - A talaj túl köves. _ Egyéb?
     - Sok a törött penge és nyílvessző. Bármi támadt a táborra, nem sietett: mintha nem tartott volna attól, hogy az orkok megsebezhetik.
     Alyr a sziklaperemhez lépett, a mélybe bámulva kortyolgatta feketelevesét.
     Bennünket vajon miért nem tett próbára?.
     - Talán épp azt tette - dünnyögte Al Marem. - Vagy az a szokása, hogy tisztára söpri az arénát a döntő összecsapás előtt. - Leverte a deret mind torzonborzabb szakálláról, és holmija után nézett. - Miféle fajzat lehet?
     A félelf kiloccsantotta a keserű lé maradékát. Megtudjuk hamarosan.
     - Már az éjjel? 
     - Talán.
     Némán szedelőzködtek, és élőholt hátasaikat száron vezetve folytatták útjukat. A nap alig derengett a vaskos felhőrétegen túl, mint egy haragvó istenség szeme. Az ösvény kanyarulataiból a vándorok fenyvesekre és hósipkás csúcsokra, jobb kéz felől ködülte völgyekre láttak - a pára oly sűrűn gomolygott, hogy csak napközép után észlelték a fák közül itt-ott felszálló sötétebb pamatokat.
     - Füstbeszéd - fintorgott Al Marem. - Úgy fest, az orkok történtek dacára sem adják fel.
     Hányan lehetnek?
     - Többen, mint szeretnénk... és nem csak olyankor másznak sziklát, ha zergehúsra támad gusztusuk:
     - Kemény fickók - húzta el a száját Alyr. - Próbált már valaki szót érteni velük?
     Aligha. 
     - Szóval mi leszünk az elsők:
     - Nem, ha rajtam múlik. - A próféta szakadozott térképüket böngészte. - A gerincen túl ismét nyeregbe szállunk, onnét a hágóig valamivel simább az út: - Az alacsony égre pillantott. - Fohászkodjunk, hogy Darton hallasson magáról, mielőtt az orkgyilkos újra lecsap, és ellenünk uszítja a hegyi törzseket is!
     A gerincen túl ösvénnyé szélesedő csapás keskeny, kétfelől köves meredéllyel határolt gleccservölgybe vezetett. Az évezredes sziklakávában meggyűlt víz kékje békességet sugallt, túlnan, a part mentén azonban fémen csillant a szürke nappali fény.
     - Mi a...?
     A férfi, akit az utazók fertályóra múltán, egy fenyőtörzsekből ácsolt mólón leltek, nem látszott pásztornak, prémvadásznak, de zarándoknak vagy térképésznek sem. Vállas volt és szeplős, rézszín loboncának fonatai léggyökerekként kígyóztak elő széles karimájú érckalapja alól. Vikáriusnak nevezte magát - ezen kívül csak annyit árult el, hogy Kahréban született, és elmélkedés céljából húzódott a hegyek közé jó másfél évtizede. A partig jókora málhát cipelt, de a tanyája sem lehetett messze; a dartoniták érkeztekor halászni készült éppen.
     - Kalauzt keresünk - mondta a nekromanta. - Vezetőt, aki eleget tud a környék ork törzseiről ahhoz, hogy kicselezze őket, és jó pénzért megmutatja a legrövidebb utat nyugat felé.
     - Mit kezdenék a pénzetekkel? - A Vikárius öltözéke kész mestermű volt, testhez álló szerszám- és fegyverszekrény, melyen klán- És mesterbélyegek sokasága díszlett. - Ha segítek, merő szívjóságból teszem... de ehhez előbb a négylábú förtelmeiteket kell hátrébb parancsolnotok, és hasznotokat venném merítés közben is.
     Al Marem társára sandított. Sóhaját a csúcsok és a part hosszában ágáló sziklák visszhangozták.
     Legyen - dünnyögte. - Megtesszük, ami tőlünk telik, de jobb, ha tudod: ilyen vizekben egyikünk sem halászott még.
     - Ismerem a fajtátokat. - A Vikárius az engedelmesen hátráló lovakra bámult, aztán tovább rendezgette a málhájából előkotort fémdarabokat. - A zavarost kedvelitek, és csak jó okkal választjátok a rövidebb utat.
     - Orkok járnak a nyomunkban.
     - Tévedés. - A kahrei elbabrált az alkatrészekkel: kettőt hengerré csavart, az üregbe ujjnyi rudat tolt; a nyílásra gyűrűs rézkupakot erősített. - Az óriást keresik, aki húsznál több harcosukat gyilkolta le az éjjel, és eltűnt, mielőtt a túlélők bajnokot állíthattak volna ellene. Ez a vastag irhájú népség - folytatta, miközben a hengerrel együtt hátrébb sétált - felettébb kényes a becsületére, ha nem tudnám, hogy yrchek, még toroniaknak nézném őket.
     Kirántotta a rézgyűrűt, vízbe hajította a hengert, fennhangon számolt... és elégedetten csettintett a tó tükrére böffenő légbuborék láttán. A prófétát és a nekromantát nem ez, inkább a moraj és a rázkódás hökkentette -meg: mintha szunnyadó monstrum mozdult volna a mélyben. Kránkőbűz terjengett a móló körül, a terjedő hullámgyűrűben tucatjával lebegtek a robbanástól kába halak.
     - Merítőhálót! - A Vikárius maga sem tétlenkedett, a dartoniták segítségével hamar megtöltötte szákjait a rajtaütés áldozataival. - Ez hetekre elég lesz, szavamra.
     - Érted a füstbeszédet? -kérdezte a próféta, ahogy a teherhordóvá lefokozott hátasokat vezetve nekivágtak az emelkedőnek. - Módodban áll érdeklődni az óriásról?
     - Azt hittem, kalauzt kerestek.. 
     - És?
     - Miből gondoljátok, hogy az a mészáros jobb választás nálam?
     - Félreértesz - dünnyögte Alyr. - Bármi legyen is, úgy hisszük, minket keres, hogy folytassa és bevégezze az orkokon kezdett munkát.
     A Vikárius kutatópillantást vetett rájuk. 
     - Fontos emberek vagytok?
     - Igehirdetők - zihálta Al Marem. - Egy jóslat beteljesülésére várunk idekint.
     - És nyilván nem csak a ti sorsotok függ attól, sikerrel jártok-e. - A kahrei szorosabbra húzta vállán a málhaszíjat. Mosolygott. - Tovább, kalandozók! Elkészítjük az ebédet, elcsevegünk az istenetekről... aztán, ha csak ez kell, vallatóra fogjuk az yrch füstjeleket.
6.
     A Vikárius tanyája fából és fémből összerótt, bogárforma hodály volt a tó déli csücskében, ahonnét tucatnyi patak indult a fenyvesek borította völgyek, az emberi civilizáció vadonban szétszórt bástyái felé. A házigazda származásáról rejtelmes szerkezetek, kedvteléseiről faragványok és különös tapintású fémcafrangok árulkodtak - utóbbiakról váltig állította, hogy Égi Hajók hullatták el őket ama nagy háborúban, melyet az óidők népei, a Nagyok mostohagyermekei vívtak a világ feletti uralomért.
     - Ha sikerülne szóra bírnom őket - merengett -, értékes. ismeretekhez juthatnék általuk. Akadnak módszerek, melyekkel a tudás a holt anyagból is kinyerhető, de mert se gnóm, se vajákos nem vagyok, beérem azzal, hogy összegyűjtöm a szilánkokat, találgatom a rendeltetésüket... és várok, hátha egy szép napon regélni támad kedvük.
     Alyr, aki a békesség kedvéért enni is hajlandó volt, eltolta magától csupa szöglet fémtányérját.
     - Ideje Darton és a világ dolgával törődnünk, Vikárius uram.
     - Világ, világ - visszhangozta amaz. - Mit kapunk mi a világtól, amiért viszontszolgálattal tartozunk neki?
     - Lehetőséget, hogy a saját törvényeink szerint éljünk. - Al Marem nem is próbálta titkolni türelmetlenségét. - Zugokat, ahová elvonulhatunk, csendes tengerszemeket, ahová bombát hajigálhatunk, hogy sose kelljen dolgoznunk vagy nélkülöznünk; apró csodákat Darton legnagyobb csodája, az elmúlás előtt.
     - Az istened - dünnyögte a kahrei - szálkával zsúfolta télé a Nagyok teremtette halat, és tétlenül nézi mindazok szenvedését, akik emiatt részesülnek idő előtt végső misztériumában: Hol itt az igazság, hol a gondviselés; a fenébe is?
     - Tréfának szánta.
     - Ugyanezt vésték egy bizonyos Beriar sírkövére, aki új, tartósabb vízmelegítő helyett mozsárágyút tervezett.
     - Micsodát?
     Nem érdekes.
     Al Marem a homlokát ráncolta.
     - Filozófus vagy?
     - Valaha az voltam. - A házigazda a helyiség közepén terpeszkedő rézsárkányhoz lépett, hogy felszítsa gyomrában a tüzet. - Honorius Caldinbras Kehréjában azonban jobban kellenek a mérnökök és a műszerészék: az Ősök városa hangyabollyá vált, csak dolgozókat túr meg falai között.
     - Miért nem folytattad másutt?
     - Azt hiszed, nem próbáltam? - A Vikárius vizet loccsantott a pörkös fakeretbe foglalt üzenőbőrre: a hodály kéményéből szabályos időközökben törtek elő a füstpamatok. - Elmélyültem az ork nyelvben, tudok egyet-mást a szokásaikról, a vágyaikról és a félelmeikről. Annyit mindenképp, hogy eldönthessem: őket sem gyúrták hitványabb anyagból nálunk. Remek harcosok, és ha így folytatják, a Nyolcadkor derekára Ynev legkiválóbb pragmatikusai válnak belőlük.
     - Egészségükre - húzta el a száját Al Marem. - Tudakozódhatunk most már, vagy bundát és agyarakat kell növesztenünk élőbb?
     A kahrei nem felelt: a messzeségből érkező jeleket vizslatta csupa réz, csupa tükör teleszkópjával.
     - Az óriás nem tágít - közölte egy idő után. - Napközépkor megtámadott egy falut a keleti lejtőn. A szemtanúk állítják: gyorsabb és könyörtelenebb volt, mint az éjszakai rajtaütéskor: Harminckét hímet ölt meg, de nem kímélte a nőstényeket és a porontyokat sem: láthatóan kezd belemelegedni a dologba.
     - Megsebezték legalább? 
     - Nem. A túlélők szerint nem egyéb vörösre mázolt szobornál, melyet delejes erő hat át. Rezzenetlen arc; duzzadó izmok, hatalmas, kéken lángoló szemek. A sámánt, aki megpróbálta megfékezni, a földbe tiporta. Mikor utoljára látták, a legnehezebb terepen, a hatodkori kőgörgetegen át tartott délnyugatnak. Száznál több harcos követi, és a távolabbi falvak is elküldik a maguk fegyvereseit. - A Vikárius a kalandozókra pillantott. - Ha menni akartok, szedelőzködjetek: küszöbön áll a bosszúhadjárat, és ahogy az erőviszonyokat elnézem, időbe telik, míg az istenek győztest hirdetnek idefent. 
     A1 Marem társára sandított.
     - Duzzadó izmok - suttogta. - Hatalmas; kéken lángoló szemek.
     - Kheb-thueeth. - Alyr ujjai megszorultak unikornisszarvat formázó botján. - Amund gólem, Vikárius uram; homokkőből vagy agyagból készítik, és vérrel kevert márgával festik vörösre. A kisebbeket papi varázs; az igazán komiszakat egy-egy démon élteti. Hajnal óta érzem a bűzét, de jobbnak láttam hallgatni róla: nem hittem, hogy képes az Ibarától idáig loholni utánunk.
     - Nem a sivatagból jön. - A próféta érzékelte a mozgást, a sors lomha örvénylését a pár napnyi (órányi? percnyi?) jövőben: a diadalt a bukástól egyetlen sóhaj, mozdulat vagy döntés választotta el. - Mármint  nem egyenesen; ilyen messzire egyetlen bálványmester sem lát. Aki irányítja, jóval közelebb van hozzánk. Toront vagy a Fekete Hadurakat szolgálja, és remekül szórakozik közben. Ízlelgeti a hatalmát, halogatja a döntő összecsapást, hogy kifárasszon minket... és hogy addig se gondoljunk rá, milyen közel a cél.
     - Cél? - szusszant a kahrei. - Fogalmatok sincs, merre induljatok, és mire kisütitek, a gólem az összes yrchet legyilkolja odakint!
     - Mert a szövetségeseinket sejti bennük - vélte a nekromanta -Szövetségeseket, akikre építhetünk, és Darton a tudója, nem is téved akkorát.
     Al Marem összerezzent a csak általa észlelt rándulásra. Maguk mögött hagyták a lehetséges jövők elágazását; és nyaktörő sebességgel száguldottak tovább a holnap felé; az összefonódó, néhol rögös, másutt gyanúsan sima ösvények körvonalai rőt derengésbe vesztek.
     Tűz? 
     - Hívd az orkokat - fordult a házigazdához. Mit beszélsz?
     - Hívd őket, ha nem akarod, hogy egyenlőtlen harcban vérezzenek el: a kheb-thueeth túl nagy falat nekik. A Vikárius a fejét ingatta.
     - Sosem hallgatnának a magatokfajtára.
     - Rád hallgatni fognak. - Alyr suttogva beszélt, szavait azonban áthatotta a bennsőjében szétáradó energia: rég érezte magát ilyen könnyűnek és elevennek. - Te megértetheted velük, hogy ha nem készítünk közös csatatervet, itt pusztulunk valamennyien.
     
7.
     Az ork testes volt és tisztátalan: fenevad, melyet a balsors félig-meddig egyenes gerinccel és meghökkentően emberi vonású arccal vert meg. Harmadmagával jött, de egyedül, fegyvertelenül közelített a Vikárius tanyájához - a kahrei azzal hálálta meg figyelmességét, hogy megszabadult ércsapkájától, olajosan fénylő szerszámkamra-öltözékére pedig már a küszöbön medvebőr köpenyt borított.
     - A szagok miatt - magyarázta a dartonitáknak, míg a partra vezető, szelíd lejtésű ösvényt taposták. - Az yrchek gyomra felfordul a természetellenes kipárolgásoktól, és ha okádniuk kell, az indulataikat is nehezebben fegyelmezik.
     - Késő már trágyába hemperegnünk - dünnyögte Al Marem. - Darton adja, hogy meghajoljon az érveink előtt... és hogy mindvégig oldalról fújjon a szél!
     Az ork húsz-huszonöt lépésnyire torpant meg, úgy kárált valamit. A másik kettő hátrább kuporgott, ujjaik meg-megrezdültek kardjuk hánccsal körültekert markolatán.
     - Azt tudakolják, a védelmem alatt álltok-e - somolygott a Vikárius, mielőtt hörgő-morgó hangok (vagy kurta szavak) áradatával megfelelt nekik. - Az elöl álló Aglúg harci főnök a Vérfakasztók törzséből. Egy hónapja, mikor a csatabárdját éleztette velem, még harmadik vadász volt - ez azt jelenti, hogy a nála tapasztaltabbak mind elhullottak, vagy olyan súlyos sebesültek, hogy esélyük sincs a címet párviadalban elvitatni tőle.
     A próféta összehúzott szemmel méregette a fenevadat. 
     - Jól ismered?
     - Tettem neki pár szívességet az évek során. Annyit mindenképp, hogy ne gyújtsa ránk a házat, ha az érveink hidegen hagyják. - A Vikárius kurrogott valamit, az orkok ujjai lassan elernyedtek a kardmarkolatón. - Közöltem velük, hogy a rokonaim vagytok. Idefent ez sokkal többet jelent a vendégbarátságnál, és kizárja, hogy próbagödör helyett kondérban végezzétek. - Megköszörülte torkát, és ervre fordította a szót: -Vicsorogni! A zárt ajak hamisságot sugall, az észrevételekkel pedig jó lesz vigyáznotok: majd' minden yrch érti, az eszesebbje, mint Aglúg, ugatja is a közöst, és alig várja, hogy bármelyikünket hazugságon kapjon.
     - Vérontást akar?
     - Hogy mit akar, keveset számít: vész idején a fegyverforgatók közösen döntenek népük ügyeiben. Ezek itt csak úgy égnek a vágytól, hogy küzdhessenek... és meglepne, ha csak hárman jöttek volna.
     Legalább harmincan vannak - mormolta Alyr. Jobbra előttünk, a fák és a sziklák között.
     Al Marem a terepet kémlelte. 
     - Mire várnak?
     - Hogy egy rossz mozdulatot tegyünk.
     A kahrei már nem figyelt rájuk: torokhangú párbeszédbe bonyolódott a Vérfakasztókkal. Alyrék az elhangzottakból semmit, az e tájon használatos kézjelekből csak annyit értettek, hogy félszáz lovag és kétannyi csatlós kíséretében valamivel könnyebb lenne kieszközölniük a szabad elvonulást.
     - Aglúg szerint - közölte a Vikárius, mihelyt lélegzethez jutott -, ti magatok idéztétek meg a szikladémont, hogy törzsére és nemzetségére romlást hozzatok. Nuch'makok fattyának tart benneteket, akik nem méltók rá, hogy egy igazi harcos vasat törjön velük. Utóbbinak akár örülhettek is: a képességpróbának ezt a formáját nem emberi csontokra méretezték.
     - Tárgyalni hívtuk őket!
     - Engem már meggyőztetek - sóhajtott a vörös fürtű férfi -, most az yrcheken a sor. Aglúg halálig tartó párviadalra szólít benneteket; az a nyomoronc, aki a sámán helyébe lépett, démonigázó szavakat és bűverejű lándzsát ígért neki a zsigereitekért.
     - Micsoda?
     - Profán mágia - dünnyögte Alyr. - Hatékonysága egyenesen arányos kiagyalója intelligenciájával, aki nem átallja mások irháját vásárra vinni.
     - Ez minden, amit mondani tudsz?
     - Miegyebet mondhatnék? - A' nekromanta új fogást keresett unikornisszarvat formázó botján. - Húzódj félre, Vikárius uram, és fohászkodj, hogy a következő küldöttséggel több szerencsénk legyen: ezek itt csak az időnket vesztegetik.
     - Ha megölitek őket - dünnyögte a kahrei -, aligha kapunk még egy esélyt. A hegyi törzsek korok óta viszálykodnak, de összetartják őket a rokoni kapcsolatok; a vérbosszú akkor sem marad el, ha az áldozat ellenségei számosabbak a barátainál. Aglúg a másik véglet: túl ismert és népszerű ahhoz, hogy veszíthessen. Győznie kell, különben a sajátjai vágják át a torkát, és ha elbukik is...
     -...nekünk sem tesz maradásunk idefent - fejezte be A1 Marem. - Mármint ha nem akarjuk, hogy nevünket az orkok legádázabb ellenségei közt, Orwellával és a szobordémonnal együtt emlegessék.
     A házigazda biccentett.
     - Gyors a felfogásod. Veled született vagy az istened adománya, voltaképp nem számít; a túléléshez sokkal többre lesz szükség. 
     - Az imént azt mondtad...
     - Csak annyit mondtam, hiba lenne megölnötök az yrcheket. Ha Aglúg párviadalban veszít, engednie kell a győző akaratának - a kérdés csak az, sikerül-e megvédenetek tulajdon fajtársaitól úgy, hogy egyetlen életet se oltsatok ki közben.
     - Küzdelem halál nélkül? Nem vagyunk gladiátorok, a fenébe is!
     - Tudom. Dartont szolgáljátok, az Ű dolgában koptatjátok a vándorösvényt Anublien és a nyugati part között. - A Vikárius egykedvűen pillantott hátra, mintha lépések helyett mérföldek választanák el az ork pengéktől. - Kitartó és veszedelmes anyaszomorítók vagytok, de nem szorult belétek elég önállóság. Hármunk sorsa, a vidék és a világ jövője a tét - soha jobb alkalmat, hogy változtassunk a szabályokon. Hadd bizonyítsa a Sötét Atya, hogy nem tréfál, hogy mindez tényleg fontos neki!
     Az utazók tekintete összevillant. 
     - De hisz ez... 
     - Istenkáromlás? - A kahrei Aglúgra sandított, aki kardját babrálva, sárgán izzó vadállatszemekkel bámult vissza rá. - Csak azoknak, akik kételkednek, és a legvéresebb küzdelemnél is jobban rettegik az égiek közönyét. Idekint valódi hitre, fantáziára és merészségre van szükség. Darton már tudja, és talán... igen, talán épp most, az én számmal próbálja megüzenni nektek.
     A1 Marem az orkokat figyelte. A Vikárius érvei csak szellemét érintették meg, a zsigerek változatlanul Alyr igazát hirdették, és émelygéssel lázadtak döntése ellen.
     - Üzenni nem elég -suttogta. - Jelre van szükségünk; egy csodára, mely mindannyiunkat a helyes útra vezet. A nekromanta összerezzent.
     - Mit beszélsz?
     - Téged a kiábrándultság, engem a felelősség gyötör. Elvesztettük a tisztánlátásunkat, pedig a mostani feladatnak épp ez a kulcsa: megtalálni és a magunk javára fordítani azt, amit senki nem láthat és használhat fel rajtunk kívül. A lényeg a hit, minden más - mutatott körbe a próféta -, az orkok, a tó, a sziklák, a fenyves, a hegyek... még a kheb-thuueth is csak része a próbának. Nem azért vagyunk itt, hogy vele vagy ezekkel a kőszáli nyomoroncokkal hadakozzunk - azt kell kipurgálnunk, ami egy sorba aláz velük.
     Alyr ezúttal a kahreival nézett össze.
     - Alábecsültem a cimborádat - közölte a Vikárius. Sima a nyelve, gyors a felfogása, és a drámai érzékére sem lehet panasz: máris fázom attól, amit párviadal ürügyén tenni készül.
     A nekromanta előrelépett. 
     - Nem!
     - Nincs más mód - ingatta fejét A1 Marem. - Ha te állsz ki, annak halál a vége, és az sem megoldás, ha bármelyikünk fékezi magát: az orkok megérzik az ilyesmit, és éppúgy sértésnek tekintik, mint ha fegyvertelenül vagy lekötözött kézzel verekednénk.
     - És ha tévedsz? Ha Darton valami mást, valami okosabbat vár tőlünk?
     A próféta torz mosollyal kanyarította le válláról a porlepte utazóköpenyt.
     - Ha a dolog balul üt ki, rajtad a sor: Visszarángatsz vagy megváltasz a szenvedéstől, egyre megy - a helyes utat így is, úgy is nélkülem kell megtalálnod.
     A kahrei felemelkedett ültéből. 
     - Mit mondjak az orkoknak?
     - Hogy hamarosan kiderül, milyen fából faragták őket. - Al Marem megszabadult zekéjétől is: átizzadt ingben és lovaglónadrágban indult neki, fegyverövét és iszákját a nekromanta lábához hajította. Szent pallosa megvillant, félkört metszett a levegőbe: a penge felső harmadát tüstént elhomályosította a dér.
     Aglúg feszülten hallgatta a Vikárius szavait; majd testőreire mordult. A fakó irhájú fenevadak visszahúzódtak, s ugyanazt tették a hátvédek is: hagyományuk követelhette, hogy se késdobálók, se lövészek, ne maradjanak a küzdők közelében:
     - Tartanak tőled - jegyezte meg oldalt lépve a kahrei. - Aglúg bánja, amit a felmenőidről mondott, de aligha fogja visszavonni; ahhoz túlságosan..:
     -...pragmatikus? - Al Marem az égre pillantott. Tudta, mit kockáztat, de csak a teste rettegett, az elméje nem: mintha a tűz, melyet álmaiban látott, a rá váró utat is bevilágítottá volna. - Mondd meg neki, hogy a mi világunk szabályai mások. Mondd, hogy ahonnan én jövök, igazi harcos nem vesztegeti ostoba párviadalokra az időt. Aki szembe akar nézni a halállal, a maga erejéből teszi - így bizonyítja, kicsoda valójában, és trágyafaló senki az, aki tétlenkedik, mikor rá kerül a sor!
     Eltartott egy darabig, míg a házigazda orkra fordította az elhangzottakat. A Vérfakasztó főnök csak az utolsó mondatnál rezzent össze: elég eszes volt, hogy felismerje benne a kihívást.
     - Ha vezérnek tartja magát - folytatta Airun -, az ősök jóindulatán kívül az erejében is bíznia kell. Aki erős, bármilyen fájdalmat elvisel, még magát is legyőzi, ha úgy hozza a szükség. - Fordított egyet szent pallosán, markolatát két arasz mélyen vágta a parti kövek közé, aztán a kahreire pillantott megint., - Közöld az orkkal, hogy a harcos igazi ellensége a félelem. Ha képes legyűrni, ha megteszi, amit én, méltóvá válik erre a névre - ha nem, napjai fogytáig csak, szolga lehet.
     - Biztos vagy benne, hogy...?
     - Fordíts! - sziszegte Al Marem, de alig hallotta a hörgő-morgó hangokat. Aglúgot figyelte,, némi vigaszt talált tanácstalanságában... aztán egy sóhajjal kiürítette tüdejét, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, teljes súlyával előre, saját pallosába dőlt.
     Felhőárnyék borult a világra.
     A sikoly nem a próféta, hanem az élőholt hátasok torkából tört elő: ágaskodtak, toporzékoltak, majd szikkadt csonthalmokként roskadtak össze az épület mögött. Az orkok hátráltak, Alyr Arkhon görcsösen szorította botját, és megrebbent a Vikárius tekintete is. Olyasmit látott, amit a többiek nem: a szobordémont, mely épp ekkor bukkant fel a tavat keleten övező sziklatorlasz tetején.
8.
     A szarkofág alacsony mennyezetű teremben, nyolcszögletű, rajzolatoktól derengő emelvényen pihent. A sarkok a kyr anatómusok leírta fő testtájak, a vonlak az inak, izmok és idegek hermetikai megfelelői voltak - segítségükkel irányította a szobrot a magitor, aki bár halottnak látszott, nagyon is élt: mindaz, ami volt, mindaz, amivé lett, pókként gubbasztott az általa szőtt manaháló közepén..
     A palota e szárnyát rowoni zsoldosok helyett toroniak vigyázták, de sem ők, sem a Hadúr tanácsnokai nem léphettek át az összenőtt szemöldökű férfi világát az elevenekétől elválasztó mezsgyén. Maga a herceg sem merészkedett a küszöbön túlra - valahányszor idelent járt, egy hieroglifákkal telivésett oszlopnak dőlve figyelt, és fakó arccal távozott néhány perc - számára egész örökkévalóság - után. A magitor érzékelte jelenlétét, de gondolatot sem vesztegetett rá: ahhoz túl nehéz; utóbb túl élvezetes volt a feladata.
     A kheb-thuueth, mint valami élőlény, berzenkedett az akarata ellen. Miután a Kapu kiokádta, délnek indult ahelyett, hogy az orkokra támadt volna: Getharrnak egy teljes órájába telt megzabolázni és visszaterelni a helyes irányba. Már ekkor beérhette volna a kalandozókat, a trágyatűz fényénél vívott küzdelem azonban ráébresztette mennyit tanulhat és tökéletesedhet, ha vár a leszámolással.
     Világéletében a szellem embere volt: testét eszköznek, a létezés kellemetlen velejárójának tekintette, és -fejlesztésére sem fordított több gondot a túléléshez szükségesnél. Vérévé vált az óvatosság; kitért és lapult, ha útja nála erősebbekét vagy szemrevalóbbakét keresztezte, s csak titkon mert rosszat kívánni nekik. Irtóztatta a szépség, és taszította a hús gyönyöre - talán ezért telt olyan öröme a szobordémon irányításában, mely a győzhetetlenség, az emberfeletti tökély élményével ajándékozta meg.
     A kalandozók nyomában járva fokozatosan szabadult meg gátlásaitól. Ölt, mert erre rendeltetett, és mert tiszta, már-már éteri gyönyört talált benne; a két entitás, az ember és a monstrum idővel eggyé, hatékonyan és mohón pusztító eszközzé vált. A magitor - a valódi magitor, aki Rowonban aludta a bálványmesterek éber álmát - vágyak és gyengék csíráit fedezte fel viselkedésében: küzdelmei során már nem a leggazdaságosabb, hanem a leglátványosabb megoldásokat kereste, lubickolt a félelem és a gyűlölet hullámaiban, s mert tudta, hogy ideje véges; arra törekedett, hogy jelet hagyjon maga után - jelet, melyet csak fajok és népek lelkébe sütve, vér és szenvedés árán tehet maradandóvá az ember.
     Sosem pihent, gondolatai azonban távolivá, már-már idegenné váltak olykor. Időbe telt, míg tudatára ébredt a harmadik fél jelenlétének - az a valami apró homokszem volt csupán, de megszédítette a kristályos mélységeiben rejlő távlatokkal. Rádöbbent, hogy a kheb-thuueth, mint Amhe Ramun összes alkotása, magában hordoz valamit az amund bajkeverő igazi valójából, és belátta, hogy a bálványmester helyébe lépve maga is az isteni tudat részévé vált.
     A felismerés rémület helyett elragadtatással töltötte el. Eddig csak különleges volt, most végérvényesen és visszavonhatatlanul egyedi lett - hányan mondhatják el magukról ugyanezt a Birodalom vagy akár a kontinens lakói közül? Kincsként őrizte az ibarai homokszemet, s valahányszor eltávolodott, Amhe Ramun trónusán pihent meg; valami azt súgta neki, a holdkék ragyogásban a halhatatlanság misztériumához is közelebb juthat.
     A vadászat harmadik napján, ork fegyvereseket követve jutott a tóig, ahol - tán az égiek- akarták így prédáira bukkant. Látnia sem kellett a két kalandozót, hogy mindent megértsen: az aurájukban beállott változások híven tanúskodtak szándékaikról. Mire a sziklatorlasz tetejére ért, a hamis próféta már bevégezte útját: pengétől átjárt testtel, elködösülő szemmel döglődött a part távoli szögletében. Társai, sőt, a vadak is ' köré gyűltek - a magitor azt remélte, sosem látott szertartás tanúja lehet, a parányok azonban tüstént szétrebbentek, ahogy megpillantották. Az utóvéd támadásba lendült, a többiek, mintha összebeszéltek volna, a déli kaptatón álló hodály felé igyekeztek az elesett kalandozóval.
     Getharr ugrott, nyilak meg-megújuló záporában, combig vízbe merülve törtetett az orkok felé, s már-már lecsapott rájuk, mikor megérezte a változást. Lassú volt, akár a folyamat, míg a friss kötést vér áztatja el: a valóság pórusain át energia áramlott a földre, hogy sötét glóriával övezze az aurát, melyben a magitor (nem kis megdöbbenésére) a hamis prófétáéra ismert. 
     Élsz! - rikoltotta némán, s meg sem lepődött, hogy örömét leli a fordulatban. Élsz, hogy küzdhess, szenvedhess... és engem gazdagíthass végső bukásod kínjaival!
     Balja acélhegyeket söpört félre, ahogy szárazra lábolt, jobb ökle két ork koponyát zúzott szét. Combján és ágyékán pengék szikráztak, homlokán szekerce vásott el, ádáz mosolyát azonban sem ez, sem a parányok dühe nem törölhette lé.
     Urallak benneteket, gondolta, miközben az épület felé iramodott. Rowonban heverő testét remegés rázta, ujjai megfeszültek az amund írásképek ezredéves barázdáiban. Uralom a múltat, uralom a jelent, és mert úgy akarom, enyém lesz a jövőtök is!
9.
     A penge a bordák alatt hatolt Airun Al Marem testébe, és hogy tudd; milyen érzés végeláthatatlan zuhanásának minden pillanatát a kín éles fényébe vonta. E ragyogás csak a célnál, az időtlenség fekete vizeiben enyészett el: a hangok elhaltak; a fények kihunytak, a világra szakadt homályban csak a nyugalom létezett, mely fokozatosan adta át helyét a Semmi hidegének.
     De átadta-e valóban?
     A próféta; aki alig várta, hogy porhüvelyével együtt fizikai léte nyomasztó emlékeitől is megszabaduljon; égzengésre eszmélt. Lába alatt szilárd talajt, körös-körül végtélen távlatokat érzett. Új közege hasonló volt ahhoz, melybe a nekromanta nyomán merészkedett, ám itt nem lobogtak tüzek: a rőt derengés külső forrásból eredt, s csak pillanatokra tette láthatóvá a félkörben ágáló csúcsokat.
     Al Marem álmaiban gyakran járt ura síkján, ismerte a Döntések Hegyének minden stációját, most mégis elbizonytalanodott kissé. Dartoné alkonyi birodalom volt, Alyr a két világ mezsgyéjére boruló majdneméjben kereste a feloldozást - de mit kezdjen az ember ezzel az ürességgel, a lehetetlen szögbe hajló ormokkal; a szeszélyesen örvénylő széllel és a félelemmel, mely lassan erősödik fájdalomtól dermedt zsigereiben?
     Dideregve tekintett fel, és mozdulatlanná dermedt, mikor holdak helyett roppant szemeket pillantott meg az égen. A szél erősödött... bár talán nem is szél; hanem hang volt, a kacaj, mely zarándokokat vezérel, lelkeket kalauzol az éj zsigerein át. A környező szirtek megmoccantak; Al Maremmel nagyot rándult a talaj, ő mégis talpon maradt: sápadtan és borzongva, de emelt fővel állt Darton tenyerén.
     - A harmadik alkalom - zendült a hang, melyhez hasonlót az élők világában csak vihar idején hallani. És az első eset, hogy a magad jószántából kerestél fel.
     Airun Al Marem térdre hullott. Képtelen volt a magasban izzó szemekbe nézni, torkában összetorlódtak a szavak.
     Bajra hívtad a végső ellenséget - folytatta Darton,  oromnyi ujjaival védve prófétáját hatalma szelétől: Véredet ontottad azért, amiben hiszel, a legtöbbet  ajánlottad, amit halandóként adhatsz... de korai lenne  még elfogadnom ezt az áldozatot.
     Villám lobbant a magasban. Al Marem arca elé kapta jobbját, megtántorodott, zuhant - és mire lélegzethez jutott, azon kapta magát, hogy egy ébenszín páncélos, ébenszín maszkos alak karjai közt hever. Mellében fájdalom lüktetett, de nem ez, hanem a szárnysuhogás borzongatta meg: jókora varjú érkezett odafentről, és magabiztos pimaszsággal telepedett a páncélos óriás vállára:
     - Közel jársz - zendült a maszk alól, mely időtlen szépségű férfiarcot formázott, s Airun bámuló szeme láttára változott talányos mosolyú női ábrázattá. - Közelebb, mint bármikor, de el ne bízd magad: a tökéletes megoldás, akár a tökéletes biztonság, puszta illúzió.
     A maszk elmozdult; az üres páncéldarabok megroskadtak a próféta súlya alatt: A1 Marem a földre zuhant, és kábán tekintett fel a homályban keringő varjúra.
     - Élni fogsz - közölte a madár. - Élni, hogy igazságomat hirdesd, és hogy utat nyiss a választottak előtt, mire Larion ismét hatalmat kap világod egeiben. Tűz és vas lesz a fegyvered, és mert úgy akarom, tűzben növekszenek seregeid is: sem hegy, sem folyó, sem fal, sem bálvány nem állhat ellen nekik.
     - Seregek? - lehelte Al Marem. - Tűz...?
     Az eget varjúszárnyak sötétítették el, a jeges homályban holdakként derengtek a roppant szemek.
     - Menj - parancsolta Darton. - Eredj és emlékezz: az igazak útja vízen, légen és tűzön át vezet!
     Airun szólni próbált, de nem volt ereje hozzá: A fájdalom visszatért: acélként döfött a mellkasába, ahogy átbukott a síkok szakadékán, és rőt fénybe vonta a számára rendelt valóság díszleteit: a rázkódó falakat, a hízó-fogyó árnyakat; a magasban derengő aggodalmas arcokat.
     - Lélegzik - suttogta a nekromanta, akit Airun a kín ködén át a szokásosnál is sápadtabbnak látott. - Magához tér!
     Al Marem félrenyelte az első korty levegőt, mely rekedt hördüléssel robbant ki sajgó tüdejéből. A döfés helyén viszkető ürességet érzett, de mikor baljával a sebet próbálta kitapintani, az alvadt vértől kémény vászon alatt csak egy hosszú forradást talált.
     - A párját a hátadon keresd - somolygott Alyr. Darton ismét kegyes volt hozzád; tőlem az ülepedre is szemeket kaptál volna, te makacs bolond!
     - Meddig...
     - Hogy meddig feküdtél kiterítve? - Társa a régi, a fanyar és kiállhatatlan félelf volt megint. - Elég soká ahhoz, hogy elmulaszd a javát: a kheb-thuueth a mutatvány csúcspontján érkezett, - és kis híján valamennyiünket utánad küldött. A Vérfakasztók kétharmada elesett, a túlélők a Vikárius tanyájáig szorultak vissza - ilyen helyzetben sem a magaslatot, sem a házat nem tarthattuk volna soká, úgyhogy a költözés mellett döntöttünk.
     A kahrei biccentett.
     - Nem ez az első eset, hogy szedelőzködnöm kell, de sosem indultam gyorsabban, annyi szent: az utolsó ork érkezésétől a pányvák eloldásáig alig pár minutum telt el.
     A próféta értetlenül bámult rájuk. Sem az elhangzottakat, sem a fokozódó robajt nem tudta mire vélni.
     - Az állványzatot meg a csúszkát magam ácsoltam folytatta a házigazda -, és hetente ellenőrzöm, ahogy az ősök törvénye megköveteli. Pányvák híján az építmény leszánkázik a lejtőn, és bárkaként szolgál tovább: a mólón túl olyan hirtelen mélyül a víz, hogy mire a lendület elfogy, az üldözők miatt sem kell aggódnom többé. - Ingujjába törölte verítékes homlokát. - Az yrchek ilyen helyzetben rendszerint a halált választják, Aglúgék azonban másképp döntöttek: ami a parton történt, túl sok volt nekik. - Félrebillentett fejjel hallgatózott, tekintete összevillant a nekromantáéval. - A kormányhoz, Arkhon mester! A sodrás erősödik, és nincsenek messze a zúgók sem; mostantól nem csak a higgadtságodra, a varázsos szemeidre is szükség lehet.
     Al Marem felkönyökölt. Beleszédült a hirtelen mozdulatba.
     - Sodrás? Zúgók? Elárulnátok végre, hol a fenében vagyunk?
     - A hegyek gyomrában - sóhajtott Alyr, miközben feltápászkodott. - Miután a Vikárius kiokosította őket, az orkok úgy eveztek, mint az eszementek: két óra alatt átszeltük a tavat, és elértük a barlangokat az innenső oldalon. A kheb-thuueth csak úgy követhet, ha kopoltyút vagy szárnyakat növeszt, de...
     - De?
     - Nem sikerült horgonyt vetnünk a kavernában, ahol házigazdánk a teleket tölti. Készültünk rá, de elmulasztottuk a megfelelő pillanatot, és ezért, mint rendesen, téged terhel a felelősség.
     - Engem? Hisz halott voltam, te...
     - Amint kihúztuk a pengét, a seb összezárult, és mire a kavernába értünk, szabályosan vert a szíved is közölte a félelf. - Titkolnunk kellett volna, de nem tehettük: az orkok megnyeréséhez magát a játszmát kellett elveszítenünk.
     - Aglúgék - vette át a szót a kahrei - tüstént megtértek. Darton olyan mély benyomást gyakorolt rájuk; hogy kinyilvánították: mától csak neki... azaz nektek szolgálnak.
     - Már ez is baj?
     - A baj az - dünnyögte a nekromanta -, hogy míg visszatérésed csodájában gyönyörködtek, csak zsolozsmázni voltak hajlandók. Mire észhez térítettük őket, lesodródtunk a Vikárius térképéről, és belekerültünk egy áramlatba, mely azóta is a barlangrendszer mélye felé húz: A sodrás erős; a hely egyre szűkebb lesz, és függőleges kürtőkből sincs hiány; ha Darton így vigyáz ránk, közelebbi ismeretségbe kerülünk a hegyek gyökereivel, mint bármelyikünk szeretné.
     Al Marem fogcsikorgatva tápászkodott fel. Stigmái sajogtak, ahogy teleszívta tüdejét, képébe vízport vágott a szél. Tekintete körbevillant: tört üveg, tört cserép, és vér mindenütt, a lámpások fényében máj sárgán dereng az alagút eliramló sziklafala.
     Aglug! 
     Az ork, mintha a semmiből nőtt volna ki, tüstént mellette termett. Nyugtalanító látványt nyújtott: a "viadalban" elszenvedett kudarc csak vezéri címétől fosztotta meg, agyarait, pengéit és vad elszánását meghagyta néki.
     - Aglúg - ismételte a próféta. - Mostantól csak a szukáid és a kölykeid szólítanak így: rendünkben Constadio, azaz Rendíthetetlen lesz a neved. A jobbomon állsz majd, és tovább parancsolsz a tieidnek: ez Darton akarata. Kapsz új göncöt, zsoldot és tisztességes fegyvereket, de itt és most elég a bohóckodásból: ha kérdezlek, a közös nyelven felelsz, mert ha nem, a tulajdon beleidre lógatlak fel, és hogy ne unatkozz, melléd aggatom az istenverte rokonságodat is, világos?
     - Mgen, atya.
     - Ismered a barlangokat? Ki tudsz vezetni bennünket innét?
     Az Aglúgból Constadióvá lett fenevad megütközve pillantott rá.
     - Atya istene hatalmas: Akarata törvény, szava élet és halál - hogyhogy nem parancsol kőnek és víznek is? 
     - Jól fontold meg, mit felelsz - szólt ervül a nekromanta, aki a hátsó falnál, két ork oldalán gyürkőzött a kormányrúddal. - A következő kérdése az lesz, miért menekülünk a démon elől ahelyett, hogy eltipornánk és ha erre is rossz választ kap, menthetetlenül ellenünk fordul: túl következetes ahhoz, hogy az ösztönök helyett a hitére hagyatkozzék.
     Al Marem nyugalomra intette, és az ork sárga szemeibe nézett megint.
     - Darton harcosoknak való úr, Constadio. Nem formálja át a köveket, nem szab új irányt a vizeknek, de megóv a rossz haláltól... és ha kijutunk innét, ha legyőzzük a démont, kegyelmét valamennyiőtökre kiterjeszti. Magotok erős lesz, tetteitek emléke örökkön fennmarad. Erre gondolj, mielőtt válaszolnál: szolgálod-e hittel és fegyverrel az én istenemet, hogy általa holtodban is diadalmas lehess?
     A fenevadat meghökkentette az őszinteség; időbe telt, míg magára talált.
     - Senki nem ismer összes út, atya: Aki bejár, döglik, megvész és másképp is karrg: erdőn gyökeret rág, szőrt és fogat hullat, híg vérű gaugot fial. Amit ork tud, énekmondó és sámán beszél: sötétség folyása halál folyása, Öregvíztől, hová tart, se vándor, se harcos meg nem tér soha:
     - Hegyvidéki legenda - magyarázta a Vikárius. - Egy azok közül, melyeket ötödkori kristályok suttogása is megerősít. Az Öregvízben egyesek az elveszett crantai erődrendszer ciszternáját, mások krátertavat, megint mások a Nagyok által feledésre ítélt fajok temetőjét látják - igaz vagy sem, csak a felfedezői dönthetnék el.
     Te magad nem kerested?
     - A tíz év előtti télen próbálkoztam utoljára. Akkortájt valamivel könnyebb és sokkal lelkesebb voltam: próbafúrásokat végeztem a külső kavernákban, próbáltam végigjárni és feltérképezni a vízmentes alagutakat: A folyón leereszkedni házastul könnyelműség, sajkán kész istenkísértés lett volna - akkor is, azután is beértem hozzáférhetőbb leletekkel.
     Al Marem már nem figyelt rá: az orkokat bámulta. Az Aglúggal érkezett harcosok közül hatan vesződtek az evező- és kormánylapátokkal, a sebesültek némán hevertek a fal tövében, eszméletüket azonban nem vesztették el: szemükben sárga fény lobogott, fogásuk egy pillanatra sem lazult fegyverük markolatán.
     Kemény fickók, tűnődött a próféta. Ha ezt megússzuk, tán sikerül még néhányat megnyerni közülük. Pár tucat ork nem a világ, de azért...
     - Sziklák! - kiáltotta Alyr. - Sziklák előttünk!
     A Vikárius tanyája lustán fordult, végighorzsolta a falat a bal oldalon, és törmeléket hullatva, minden eresztékében recsegve bukdácsolt tovább. Al Marem már-már fellélegzett, mikor balja felől megtántorodtak, egymásnak zuhantak a koszlott irhájú evezősök: a lapok rudastól forgácsolódtak szét a kanyaron túli sztalagmitagyarakon. Valami reccsent, a tetőt jégesőként verte a törmelék, s ahogy a nekromanta újabb fordulót vezényelt, hallhatóvá vált az eddig csak sejthető robaj: a mélybe zúduló víz dübörgése.
     Vigyázat! A szűkülő völgyfalak közt sodródó ház megbillent, mikor egy sziklatű, mint roppant penge, padlástól pincéig végighasította. A lámpások kihunytak, a középütt guggoló sárkány torkából gőzsugár süvöltött elő - a kahreit is, a prófétát is megperzseli, ha AglúgConstadio idejekorán a földre nem rántja őket. A kormányszerkezet megsérülhetett, mert Alyr hiába küszködött vele: a hodály forogva, lapátcsonkjaival kaszálva hányódott a hullámokon.
     - Kapaszkodjatok!
     A romos híd - ha az volt - az utolsó kanyar után magasodott fölébük. Majd' harminc lábnyira nyúlt a mederbe, pilonjain ezüstfekete legyezőkké porlott a rohanó víz. A "bárkát" egy keresztgerenda fékezte meg: csikorogva tört utat a homlokzaton át, rögzítetlen tárgyak, szerszámok és bútorok törmelékét zúdította a jövevényekre... a Vikárius azonban így is elvergődött a fújtató melletti emeltyűkig, hogy a sárkány gyomrában rekedt gőznek új irányt szabjon. Az eresz alatti vetőcsövekből csáklyák vágódtak a kőbe, a dobokról sziszegve tekeredtek le az acélpányvák, s ahogy megfeszültek, egy végső rándulással megállapodott az épület is: a torlaszra nehezedve, gyászosan nyögve dacolt az áradattal, mely - alig nyíllövésnyire onnét visszhangtalan mélységbe bukott alá.
     - Horgonyon állunk - zihálta a kahrei, térdre roskadva társai mellett. - Ezt nevezi a magatokfajta isteni kegyelemnek, nemde?
     - Tévedés - közölte Al Marem egy olyan ember hangján, aki kezd belefáradni ura tréfáiba. Alyrra sandított, aki komoran intett oda neki a kormányrúd mögül; hamuszín haján, ezüstfakó szemöldökén tajtékcseppek ültek. - Ennek a világon mindenütt... disznó szerencse a neve.
10.
     A tutajt- négy sebtében legallyazott fenyőtörzset - bogok helyett durva csapolás tartotta össze. Getharr, bár csak lélekben volt jelen, elégedetten szemlélte művét, a szobordémontól azonban egy hunyorításra sem futotta: gondolatban messze járt már: térdig vízben állva, roppant kezeit ökölbe szorítva bámulta a túlparti barlangnyílásokat.
     A magitor vele figyelt, és a kalandozók távozta óta másodszor lobbant benne emésztő indulat. Ami történt, váratlan, vérlázító és fájdalmas volt. Fájdalmas, akár egy arculcsapás, kínzó, mint a téli fogfájás, amit Shulur legkiválóbb patikaszerei sem enyhítenek - és könyörtelen, mert a diadal küszöbén szembesítette önnön sebezhetőségével.
     Nyolc orkot ölt meg, mire a ház közelébe, a déli kaptató alj ára ért. A túlélőknek, akik a tavat vagy a fenyvest választották, jelenleg nem kellett tartaniuk tőle: a kalandozók vérére szomjazott. Emberfeletti lendülettel iramodott meg, és nem járt már messze a céltól, mikor...
     A robajt sebes-erőszakos rezgések sorozataként érzékelte, a dübörgés úgy hatott rá, mint hús-vér lényekre a földindulás. Meglapult, körülkémlelt - és későn eszmélt ahhoz, hogy elkerülje a kőlavinát, mely az üldözöttek menedékével együtt zúdult felé a lankás partoldalon. Tucatjával érték a csapások, de egyik sem volt olyan kemény, mint a legutolsó, melyet egy zömök tartócölöp mért rá: ez billentette ki az egyensúlyából, és harminc lábnyival lejjebb, a lösztől és forgácstól zavaros vízbe taszította.
     Vesztét érezte, de nem zúzódott szét, és nem riadt fel éber álmából az összenőtt szemöldökű magitor sem: Mellében magmafolyamként áradt szét a düh, utat talált a feketeségen túli kékségbe, ahol Amhe Ramun lakozott, és kétszeres erőfeszítésre sarkalta a sekélyesben heverő óriást. Némán ordító szájjal bukkant a felszínre, kaszáló mozdulatai nyomán gyémántfényű cseppek szállongtak: a hadurat, sőt, magát a császárt is szétszaggatta volna, ha valami csoda folytán azok kerülnek elé.
     Átkozottak! Ahogy fordult, valami elsuhant felette, és világnagy robajjal ért vizet a háta mögött. A bogárforma hodály volt az: gerenda-lábai nélkül inkább bárkára emlékeztetett, és hogy megaláztatását teljessé tegye, a parti kövekig taszította frissen támadt hullám-karjaival.
     Getharr tombolt. Követni próbálta a távolodó alkotmányt... és az utolsó pillanatban, egy víz alatti szakadék peremén parancsolt megálljt a kolosszusnak. Még pár lépés, és örökre eltűnik a mélyben, még egy hiba, és pályafutása legfontosabb küldetésében vall kudarcot - ezt a szívességet sem rosszakaróinak, sem a menekülőknek nem teheti meg.
     A Rowonban heverő magitor homlokán, ujjnyira az összenőtt szemöldök felett ráncok mélyültek el. A holdkék ragyogásból merített nyugalmat, ahogy partra lábolt, majd - alapos ember lévén - saját urához, a Háromfejűhöz fohászkodott találékonyságért és kitartásért. Mire végzett, nem csak önuralma tért vissza: a kheb-thuueth szinte magától mozdult, végzett a fövenyen halódó orkokkal, aztán felkerekedett, hogy a közeli fenyvesben alkalmas faanyag után nézzen.
     Ki vagy? 
     A fényesség szolgája. 
     Mi vagy?
     A császár ökle; a mágia pörölye, az ősök büszkesége... az utak megnyitója, holtak és elevenek ura, a hívó szó a homokba fúlt hantok alatt. Vagyok, ami vagyok, ami voltam és egy nap lehetek még: egy a Husaonháromból, a fogazott pengék, a képek és az igék mestere; Ammuni Ramu Menat-Kem Hefer, kinek vizét ittad, ki vizedet issza, és kékjével festi meg halandó húsodat!
     Alig emlékezett az elhalványulásra, s most, hogy a tutaj vízre került, a kacaj emléke sem gyötörte többé. Bosszúvágy és türelmetlenség gyürkőzött benne, ahogy elhevert a gyantától szagló fatörzseken. Karjai aláereszkedtek és munkához láttak: eleven evezőpárként, minden vitorlánál sebesebben röpítették a túlpart, a prédáit rejtő barlangrendszer felé.
11.
     Egy órába telt, míg az ablakokon és a padlás lajtorjáin át feljutottak a tetőre, és újabb kettő kellett, hogy elérjék a hidat, mely obszidiánná kövült bálnagerincként komorlott fáklyáik fényében.
     A Vikárius otthonából kimenekített felszerelést megosztották egymás közt - az épen maradottak kétszeres terhet cipeltek, és ügyelniük kellett a sebesültekre is, akik közül csak a legöregebb, bizonyos Garrsk maradt hátra, hogy emelt fővel várja be az elkerülhetetlent.
     - Bátor anyaszomorító - mormolta Airun A1 Marem. - Vajon lesz ereje befejezni, amit elkezdett?
     A jobb part hídfőjétől, ahol megpihentek, csak a tető egy szöglete és a kémény csonkja látszott - úgy becsülték, a víz felett sem marad sokkal több a házból, mire a kheeb-thuueth megérkezik. A nekromanta az első óra vége óta érzékelte közeledtét, és ezúttal nem titkolta el - bármit érzett az amundok és csinálmányaik iránt, ezt a csinálmányt halálosan komolyan vette. A Vikáriust nem az ellenfél, inkább gyűjteménye sorsa aggasztotta - annyit zsúfolt hátizsákjába a változatos méretű és formájú szilánkokból, hogy szerszámkamra-öltözéke híján is kész vaskereskedésnek látszott.
     - Az yrchnek nem volt választása - sóhajtott; s fáklyáját megemelve a legközelebbi oldaljárat felé indult. - Ebben hasonlít ránk és a bálványra, ha nem tévedek: egy körben mozgunk, a végzet muzsikájára táncolunk valamennyien. - Hátrapillantott a válla felett. -Kívánjunk szerencsét a vén emberevőnek, és reménykedjünk, hogy különb utóvéd lesz annál, amilyen hajós- kapitány én voltam!
     - Tűrhető hajóskapitány voltál, ha épp tudni akarod. 
     - Alyr ráunt a tapogatózásra, és sárgás fényt lobbantott a járatban unikornisszarvat formázó botjával. - Ami pedig az elképzelésedét illeti:..
     A kahrei a tető és a hídkorlát közt himbálózva vázolta fel tervét, mely első hallásra éppoly valószínűtlennek rémlett, mint minden egyéb, amit az elmúlt húsz évben alkotott és művelt. Al Marem úgy sejtette, felelősnek érzi magát a történtekért - igaz, ami igaz, ő sem efféle folytatást képzelt el, mikor a környéken portyázó orkokat tanácskozásra hívta.
     - A terv jó - szögezte le, ahogy az élre vágott. Aglúg-Constadio és két cimborája (még nem volt érkezése nevet adni nekik) árnyként csörtetett a nyomában. - Van olyan jó, mint az a másik, amivel mi álltunk elő, és ha Darton kegyes lesz hozzánk...
     - Erre inkább nem számítanék - dünnyögte a Vikárius: Megrántotta málhája szíját, hogy erőt merítsen a tudásból, mellyel a Nagyok utódai ruházták fel. - A Legfőbb Mozgató csak a tényeket tiszteli, azok pedig minket igazolnak: Ahol híd van, élet volt valaha... következésképp kiútnak is lennie kell.
     - És ha híd holt lélek csinál? - mormolta a legközelebbi ork. - Rohadmány, ki régóta kóbor, vér isz, és Öregvízhez térni meg? 
     A próféta homlokát törölgetve bámult rá; remélte, a sors hasonló nagyvonalúsággal oldja meg többi gondjukat is.
     - Neked Hallgass tesz a neved - közölte a fenevaddal, aztán végighordozta pillantását a nyomában érkezőkön. - Akarja folytatni valaki? A Vészmadár, a Tulok és a Seggfej még gazdát keres.
     Az orkok szemében mohó tűz lobbant: csakhamar mind odagyűltek, és ha a kahrei közbe nem lép, ölre is ménnek a prófétától nyert bűvszavakért.
     - Emelj fel! - esdekelt a torokhangú kórus. - Adj lelket és nevet a harchoz, atya!
     Al Marem üvölteni akart, de fegyelmezte magát. Az az elméncség járt az eszében, hogy minden kalandozó - legyen bár próféta vagy renegát - a társaságáról ismerszik meg.
     - Állatok - dünnyögte, de ahogy elfordult, hogy ne kelljen látnia üdvözült vigyorukat, hatalmába kerítette a bizonytalanság. Nem a jellemzés találó voltában kételkedett - inkább abban, tényleg így gondolja-e.
12.
     Az oldaljáratot maguk mögött hagyva függélyes falú vájatokon, se vége, se hossza lépcsősorokon, visszhangos hombárokon át folytatták útjukat. A kőből itt-ott előmeredő alakzatok lehettek természetes képződmények, de akár szerencsétlenül járt Égi Hajók bordái is - a Vikárius mindenesetre óvatos tisztelettel közelített hozzájuk, s ha teheti, minden egyes repedésükről feljegyzést készít a melléhez erősített tábláskönyvbe.
     - Tudjátok-e - suttogta -, hogy e barlangok felfedezése bármely civilizált államban hányattatásaim végét jelentené? Titokszagot érzek a levegőben, barátaim, tömény titokszagot; emberöltőkön át emlegetnék a nevünket, ha csak néhányat a világ elé tárnánk!
     - Mit törődsz te a világgal? Odafent azt mondtad, se a kínjaihoz, se az örömeihez nincs közöd.
     - Túloztam - ismerte be a kahrei, és térdre hullott valamiféle küszöb előtt, hogy szemügyre vegye elhalványult véseteit. - Hiszek az értelemben és a küldetésben, melyet a kozmosz szánt neki; hiszem, hogy az élet, még a legkevésbé értékes élet is magasztos célt szolgál... és gyötör a bizonyosság, hogy sosem bukkanok többé hasonló kincsek nyomára, ha mindez mutatott körbe tétován - miattam pusztul el.
     Alyr a fejét rázta.
     - Nem miattad; hanem Toron és a Fekete Hadurak miatt. Ők uszították ránk a sivatag démonát; ők kezdtek háborút a hegyvidék törzseivel - voltaképp az otthonodban esett kárt is nekik köszönheted.
     - Kedves, hogy emlékeztetsz: Leverem rajtuk, ne félj, ha Gi-Elron megőriz, és módot ad rá.
     - Kezdhetnéd a bosszúdat azzal, hogy velünk tartasz. 
     - Mi mást tehetnék? A hegyek zsigerein át ez az egy út vezet.
     - Úgy érti, a nagyvilágba - szólt közbe Al Marem. Vikárius Darton rendjében is lehetsz, és addig se unatkoznál, míg tanítványokat kerítünk neked: az ork testőrségnek tolmácsra is, vezetőre is nagy szüksége lesz.
     - Azt akarod; hogy az yrchek kapitánya legyek?
     - Csak ideiglenesen - magyarázta a próféta. - Dovorban kanonokot, utóbb, ha Darton segedelmével visszavesszük Rowont, metropolitát csinálok belőled - a Vaskezűt, akit oly gyakran emlegetünk; inkább a világi rangok foglalkoztatják.
     A kahrei homlokán elmélyültek a töprengés véste ráncok.
     - Nem megy - mondta végül. - A kapitányi rang Aglúgnak való, és ki is jár neki azok után, amit az életével műveltetek. Főnökként minden esélye megvolt, hogy tíz-tizenkét nősténye, száz-egynéhány kölyke, hosszú élete és dicső halála legyen. Darton szolgálatában ebből csak a dicső halál marad... már ha az a vörös góliát el nem tiporja előbb. - Gyors pillantást vetett a mellettük trappoló orkokra, és halkabban folytatta: - Ha tévedek, ha rosszul sáfárkodtam az ősök adományával, voltaképp máris halottak vagyunk: bár a hosszabb és rögösebb utat választottuk, előbb-utóbb csatlakoznunk kell a többiekhez az Öregvíz mélyén..
     Al Marem a nekromantára sandított, aki mosolytalanul bámult vissza rá.
     - Semmi gond - mormolta. - Sok barátunk van a holtak között.
     A kahrei próbálta eldönteni, komolyan beszél-e, aztán vállat vont, és megszaporázta lépteit. Jakhúlra, a sebesült yrchre gondolt, aki halálát várta a pusztulásra ítélt házban, az emeltyűk és a rongyokba burkolt fémhengerek mellett - rá és a többiekre, akik belé vetették bizalmukat, akikért a Legfőbb Mozgatónak tartozik számadással.
     - Gyerünk hát - sóhajtotta. -Kijáratot vagy menedéket kell találnunk, mire eggyel többen lesznek odalent.
13.
     Jakhúl sebei súlyosak voltak, de csak a menekülés esélyétől fosztották meg, a józan eszétől nem.
     Tudta, mire vállalkozott, és a küzdelem végkimenetelével kapcsolatban sem táplált illúziókat: az eleven szobor törzse legjobbjait gyilkolta le a tóparti ütközetben. Ő maga törött lábbal, kimarjult vállal és vérző fejjel hevert a sekélyesben, ahová az elsőcsapás röpítette: nem bírt, vagy nem mert mozdulni, pedig az ottani jó halál volt az itteni pedig épp hogy elfogadhatónak ígérkezett - olyasvalaminek, ami megszabadítja a szégyen és a sorvadás kínjaitól.
     Oldalra nyúlt a bőrdarabért, mellyel kardját tisztogatta. Nem érzett kísértést, hogy szemügyre vegye képét a penge homályos tükrében - ahhoz túl jól tudta, milyen látvány fogadná. Még férfipróbája előtt hallotta, és mindörökre emlékezetébe véste egy rég elkapart sámán szavait: "A rőzsetűz messzire látszik, de hamarabb lohad le a szarból rakottnál: erre gondolj, ha magaddal együtt másokon is könnyíteni akarsz!" Nem volt túl szép, nem volt túl bölcs, de életelvnek megfelelt; a vén ork mosolygott, ahogy visszagondolt rá, és a fájdalommal dacolva új fogást keresett fegyvere markolatán.
     A vörös képű, riasztó szagú fickó - az, akit övéi a Fegyverek Gyógyítójának neveztek - elmagyarázta, mit kell tennie, de nem szabta meg, mikor és hogyan tegye. Jakhúl örült, hogy így alakult: a reménytelen küzdelmet is jobban kedvelte a cselvetésnél. Időbe telt, mire megszabadult a fémzsinegektől, melyek laza hurkot formáltak épen maradt bal csuklóján - vigyázott, hogy egyet se feszítsen meg, ahogy talpra állt, és övén kétszer átfűzve a derekára rögzítette őket. Remek öv volt, meg kell hagyni: húsz éve szerezte egy lerongyolódott csupaszféregtől, aki a gebéjén, a málhazsákján és az életén kívül csak ezt adhatta neki. Jakhúl, aki akkoriban sem tartozott már az ifjoncok közé, meghagyta az utóbbit, és némi töprengés után lemondott az előző kettőről is - nem könyörületességből persze, hanem mert tudta, hogy az életrevaló és a halott ork között olykor épp az önmérséklet tesz különbséget: a csupaszféreg különös fajta, de egy derékszíjért a legbolondabb sem tér vissza a hegyek közé. A kereskedők és zarándokok csak maguknak köszönhették, ha durván bánt velük: törzsének más hímjeihez hasonlóan nem szenvedhette, ha útonállónak nézik. Harcos volt, akit (főként a kemény telek múltával) megalkuvásokra kényszerített az élet. Portyázott, hogy falhasson, utóbb hogy etethesse a három gaugot, akiket csatában elhalt bátyja özvegyével együtt örökölt meg. Nem volt nagy szerelem, nem volt hősköltemény, de az élete volt, harccal és dallal, fájdalommal, örömmel és lemondással teli. A harcosé, aki a törzsi csetepatékban jobbja két ujját, agyarait, négy bordáját, legvégül bal szemét áldozta, s most, hogy mást már nem adhatott, utolsó leheletét kínálta övéinek:
     Képzeletben követte a menekülők útját lépcsőkön és alagutakon, síkos sziklaperemeken és visszhangos kavernákon át. Elég gyorsan haladnak vajon? Lesz módjuk kihasználni a tőle kapott esélyt?
     Óvatosan közelített az épület hátsó falán tátongó réshez. Ellenőrizte a rézkarikákig futó zsinegek feszességét (a Fegyverek Gyógyítójának magyarázatából csak annyira emlékezett, hogy előbbiek tartják féken a pusztítás szellemeit) aztán az omladékra zökkent, és úgy bámult a rohanó vízre, mintha először és nem utoljára látna ilyesmit életében. A hely, az idő, még a levegő íze is olyan volt, amilyennek álmaiban elképzelte - a Sötét Atya, akiről Aglúg legyőzője, a fekete arcbundás próféta mesélt, rátekintett az ég magasából, és a vén ork, hogy szégyenbe ne maradjon, fegyvert tartó karjával, megmaradt agyarait kivillantva tisztelgett neki.
     Az ősöktől örökölt haláldalnak csak a harmadáig jutott, mikor túlnan, a folyó kanyarulatában megjelent a tutaj. Fenyőgyanta, márga és vér szagát árasztotta Jakhúlnak látnia sem kellett, hogy tudja, ki és mi célból közeledik vele. Felugrott, ereje maradékával kihívást vonított a szélbe, azután, ahogy a tutaj a megrokkant tornácnak ütődött odakint, elkiáltotta az új ura nevét. Az első és egyetlen istenét, akitől hosszú élete során segítséget remélt, akit a magafajta csak halálában ismerhet meg, s aki - ha prófétájának hinni lehet - irgalommal tölti be az űrt az yrch lélek helyén. 
     - Dahhr-toon!
     A penge megvillant és lecsapott, szikrát vetett a kheb-thuueth koponyáján, fekete vonással jelölte meg a bal vállat, és csendülve roppant szét a mellkason. Jakhúl eleresztette a markolatot, és azt sem figyelte, hová esik: tőrével döfött az alacsony homlok felé, aztán újra és újra, s bár vállcsontja után gerince is megroppant a démon szorításában, egyetlen jajszót, egyetlen hangot sem hallatott. Halványan érzékelte, hogy emelkedik, -s hogy a zsinegek, melyeket saját kezével kapcsolt a hadak útján szerzett derékszíjhoz, pattanásig feszülnek a háta mögött. Vért köpött a márgaszín szoborarcba, látta a dühödt villanást a pokolkék szemekben, s ha tud, felkacag a hengerekből kiszakadó rézkarikák csendülései hallatán: a szellemek szabadok voltak, és a végső, legfájdalmasabb rándulással egyidőben egész világát fehéren bömbölő lángokba öltöztették.
     Valami döndült. Valami elmúlt. Valami elkezdődött.
     Jakhúlt a csend térítette eszméletre - a csend és a mozdulatlanság. Körös-körül minden megállt: a rongyhalom alól szétfreccsenő tűz, a padlódeszkák, a fal és a mennyezet darabjai, a fáklyalángok, szilánkok és a vízcseppek a füsttől zavaros levegőben. A valóság, akár a fenyőkérgen végigcsorduló gyanta, borostyánná dermedt a robbanás pillanata körül, hogy megakadályozza a teljes széthullást... s hogy utat engedjen annak a hatalmas termetű, fekete páncélt és felleghajtót viselő alaknak, aki a ragyogás szívéből lépett elő, és kezét nyújtotta az öreg harcos felé.
     - Gyere - szólt meglepően lágy hangon, melyhez sehogysem illett az acsargó yrch pofát formázó maszkja. - Amit megtehettél; megtetted már; nincs itt több keresnivalónk.
     Jakhúl sarkon fordult. A kheb-thuueth valódi szoborként tornyosult mögötte: szája fekete üreg, szemeinek párás kékjén túl a végtelen éj sötétlik, a karjai között pedig...
     - Ne nézd - suttogta a jövevény. - Nem valami épületes látvány.
     A vén ork megbabonázva bámult a tört gerincű testre, mely négy évtizeden át az otthona volt, mely elől csak ide, az időtlenség buborékjába menekülhetett... s mert semmit sem értett, szorongva fordult szembe a jövevénnyel.
     - Hol a kardom?
     - Hol lenne? - zendült a maszk alól, s Jakhúl hátrahőkölt, ahogy homályos, de ép tükrű fegyver markolata a tenyerébe simult. A jobb tenyerébe, ahogy valaha, messze tűnt ifjúkorában, melynek emlékei minden pillanattal elevenebbnek rémlettek. Nyomban ezután rádöbbent, hogy két szemmel tekint a világba... és mert végre átlátta a helyzetet, térdre hullott a fekete alak előtt.
     - Atya...?
     - Csak ünnepnapokon. - A maszk fémje vízként fodrozódott, az yrch vonásokat néma kacaj torzította el. - Húzd ki magad, Jakhúl, és kövess; rád, aki első vagy a fajtádból, különösen nagy munka vár az oldalamon. 
     - Munka, atya...?
     - Majd megérted - somolygott Darton. Fekete vértet és felleghajtót bűvölt választottjára, kedvtelve mérte végig, aztán belekarolt, és a tűzfalon át messzire vezette a halandók világától, ahol távoztuk pillanatában újra meglódult az idő. - Hamarosan...
14.
     Airun Al Marem magzati pózban kuporgott a függőleges sziklafal egy beszögellésében,- s míg a vállára, derekára hurkolt rögzítőkötelet markolta, tűzről, vízről és halálról álmodott.
     A szemhéja mögötti lobbanás darabos árnyakkal rajzolta ki a bogárforma hodály és a felette sötétlő híd körvonalait. Lángkarjai, melyek a detonációt követő pillanatban elérték a harminc láb hosszúságot, kétoldalt a falakig, fent a pilonokig nyúltak, és úgy terültek szét a hullámokon, akár egy lávából szőtt oltárterítő.
     A Vikárius számítása bevált: a hátrahagyott robbanóanyag, mely a szabadulás útjának megnyitásához aligha lett volna elegendő, sikerrel végezte be, amit az ütközés és a sodrás elkezdett: végzetes egyensúlyeltolódást okozott a híd statikai rendszerében. Az épületet maga alá gyűrő sziklabordán repedések futottak végig, s ahogy a kolosszus korlátjáig értek, megroppant az évezredes csigolyaív is. A kahrei építmény, melyet a léglöket és a repeszzápor tovább gyengített, gyászosat reccsent növekvő terhe alatt. Előrebillent, pincéjéből pokoli nyomással tört fel a víz, s a khebthuueth, akit a forró szél a hátsó falnak vágott, végképp elvesztette a talajt a lába alól. Fogódzó után kapott, de a megroggyant tető alatt fogódzók sem léteztek többé: a választott deszkaszál kifordult keretéből, és vele együtt lódult az örvény szíve felé.
     A magitor megrémült:
     Nem gondolt többé az orkra, melynek élettelen testét hamuként söpörte el a robbanás, nem gondolt a kalandozókra, akik kelepcébe csalták - csak a menekülésre gondolt, s ahogy a széthulló falakkal együtt a mélybe bukott, a szobortestben lakozó harmadik félhez fordult támogatásért.
     Az isteni tudat határtalan kékje megnyílt, magába fogadta... ám ahelyett, hogy erőt kölcsönzött volna neki, szemén, száján és fülén át zsigereibe hatolt, és egész valóját a szárazság bilincsébe verte. Az összenőtt szemöldökű férfi megvonaglott, a szarkofág pereméről homokszemek hullottak alá - a második hold fényét, a vésetekben ébredő kékezüst ragyogást tükrözte valamennyi.
     Miért teszed ezt velem? Miért... ?
     Az erősebb jogán. Arra születtél, hogy szomjamat enyhítsd - enyhítsd hát, percnyi éltű parány!
     Al Marem, akinek ebbe a szférába maga Darton sem nyújthatott betekintést, csak annyit látott, hogy a szobordémon szája néma sikolyra nyílik, hogy varázsdobozként összecsukódó kelepcéje víz alá kerül... s miközben a barlangfal darabjai a magasba lökött törmelékkel együtt korbácsolták a hullámokat, szétrepült a Vikárius műhelyének túlhevült sárkánya is. A gőzbuborék a híd alapozását vetette szét: tonnányi darabokat repesztett ki a csigolyaívből, és olyan mordulással feszült a mennyezetnek, hogy az egész hegy beleremegett. A próféta nyugtalan álmában tisztán hallotta a morajt, ahogy a sziklatömeg alázúdul, a dübörgést, ahogy a gátnak feszülő víz elönti az oldaljáratokat, s jeges áradatként söpör végig a barlangrendszeren - hallotta, és azért fohászkodott, hogy a kahrei tervének második szakasza ugyanilyen sikeres legyen.
     Nem a moraj, nem az erősödő léghuzat, hanem egy lökés térítette magához: az oldalán lógó ork, mert kezével illetni nem merte, inkább a vállhevederén rántott egyet.
     - Mi a...?
     - Büdösdög vagyok, atya - suttogta a fenevad bűnbánó képpel. - Akit a kürtő alján neveztél el, akire a kék arc első órájának gondjait bíztad, és...
     - Tudom, mivel bíztalak meg, a fenébe is! - Al Marem a falnak vetette hátát, és kinyújtóztatta tagjait, hogy mielőbb visszatérjen beléjük az élet. - Ahhoz sem kellesz, hogy közöld, mi történt; a tieiddel foglalkozz inkább!
     - Készen állunk, atya - mordult felettük Aglúg-Constadio. - Mind őrködünk, mióta elaludtál.
     - Kedves tőletek - dünnyögte Al Marem, nyugtalanul pillogva a magasból hulló kavicsokra. - Hallasz, Alyr? Hát te, Vikárius uram?
     - Megvagyunk - érkezett a félelf higgadt válasza, aki a kahreivel és a sebesült orkokkal osztozott a baloldali sziklapárkányon. A többieknek hevenyészve falhoz rögzített hevederekkel kellett beérniük, de nem zsörtölődtek miatta: bizodalmukat Dartonba, prófétájába és saját szerencséjükbe vetették.
     A kürtőt egy denevércsapat nyomán járva találták meg, alkonyatig küszködtek, hogy a robbanás minnél magasabban érje őket, aztán, hogy köteleik és kampóik elfogytak, csak vártak-vártak, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen, és remélték, hogy a Sötét Atya elnézéssel szemléli majd botlásaikat.
     - Jön a víz! - kiáltotta a Vikárius. - Vessétek meg a lábaitokat, fogódzatok és emlékezzetek: a hengereket csak akkor szabad lehajítanunk, ha a vízszint a harmadik jelig ér!
     A harmadik j el harminc lábbal alattuk, a második tízzel lejjebb, az első á kürtő legalján sárgállott: az Alyr mágia vájta barázdákat ork harci színekkel dörzsölték körül, hogy éjnek idején is láthatóak maradjanak: Ez volt a legmagasabb pont, ameddig a rendelkezésre álló idő alatt kezdetleges felszerelésük birtokában eljuthattak - s még ötven-egynéhány láb választotta el tőlük a külvilág oválisát. Mely a szabadulást és az életet jelentette, s holdfényes szemként tekintett rájuk odafentről.
     -Imádkozzatok! - dörmedt övéire Aglúg-Constadio. - Kérjétek Dartont, hogy holnap ilyenkorra a sátrunkban ürítkezhessünk!
     Al Marem savanyú képpel bámult a zsolozsmázó fenevadakra. Büdösdög, aki mezei ork korában felderítő lehetett, ujjnyi fadarabot dugott agyarai közé, így csak tekintete árulkodott félelméről, melyet a próféta - tekintettel a körülményekre - nagyon is indokoltnak vélt.
     Az első sziklatorlasz a menetelés harmadik órájában állta útjukat. A lépcsők és csarnokok viszonylagos épsége alapján okkal feltételezték, hogy puszta véletlenről van szó, visszatértek az utolsó elágazásig, egy párhuzamos folyosóban próbálkoztak... és vadul dobogó szívvel torpantak meg az újabb omladékfal láttán, mely napszíttacsontként derengett fáklyáik fényében, s épp csak annyi levegőt engedett át, hogy a remek szaglású orkok megállapitsák: a kivezető utat zárja el.
     - Semmi kétség - dünnyögte a kahrei egy fertályórával később, közelebbről is megszemlélve a harmadik akadályt. - Akárkik éltek idebent, igyekeztek távol tartani magukat a világ dolgaitól... esetleg a kintiek döntöttek úgy, hogy kövületként nagyobb hasznukat látnák. - Hátrapillantott, és megvonta vállát. - Akár így, akár úgy, kelepcében vagyunk, itt száz bomba sem jelent többet annál a tíznél, amit a házban hagytunk.
     - Szóval vége? - zihálta Al Marem. - Úgy érted, ennyi volt a zseniális terved?
     - Nem feltétlenül - dünnyögte Alyr. - Ha Garrsh megteszi, amit vállalt, ha a híd valóban olyan gyenge lábakon áll, mint hisszük, ha a torlasz tényleg olyan szilárd lesz, amilyennek lennie kell, a folyó felduzzad, elönti a magasabban fekvő barlangokat, és előbb-utóbb megtalálja... vagy megnyitja a szabadba vezető utat.
     A Vikárius bólintott.
     - Ebben mi is segíthetünk neki. A bombák, ha vízben robbannak, megsokszorozzák a torlaszra nehezedő nyomást, és ha túléljük az áradást, talán követhetjük oda, ahová az útja mostantól vezet.
     - Ha túléljük?
     A kahrei visszafelé indult, léptei tompán visszhangzottak a nedvességet izzadó falak között.
     - Menedéket keresünk - mondta. - Egy függőleges kürtőt, ahová a víz a legkésőbb jut el - bár kétségtelenül eljut, ha a torlaszok olyan szilárdak, amilyennek a crantaiak vagy a kyrek szánták őket.
     - És ha így alakul?
     Lesodor minket a -falról, és idővel a szabadba juttat... de aligha olyan állapotban, hogy örülhessünk neki.
     Al Marem elméjében e komor szavak visszhangoztak, míg a kürtő falán lógva Darton ítéletére várt. A víz közeledett, nyomása viharos széllé változtatta a barlangrendszerből kiszoruló levegőt. A menekülők körül orkán tombolt, eleven és döglött denevéreket, csontot, követ és jeges permetet okádott az ég felé... aztán megérkezett az áradat is. Fekete tömege tajtékot verve száguldott el odalent, egy szemvillanás alatt elborította az alsó jelet, és eleven lényként zihálva kúszott tovább. Az orkok acsarogtak, a Vikárius üvöltött, s kézzel szorongatta a neki jutott bombát. Egyedül Alyr látszott nyugodtnak: félig lehunyt szemmel valahová messze, a falak, a víz és a sziklák rétegein túlra figyelt. 
     - Beszélj már! - sziszegte Al Marem. - Sikerült elintéznünk a démont vagy sem?
     A nekromanta ajkai némán mozogtak: a szemlélőnek az a benyomása támadt, hogy szellemekhez vagy más homálylényekhez beszél. A víz már a második jelet nyaldosta, mire kinyitotta borostyánszín szemeit - tekintete, melyet a prófétára emelt, távoli volt és fenyegető.
     - A bálványmester halott - suttogta. - Toroni varázstudó volt, császári parancsra szolgálta Rowon hercegét. A hatodik Fekete Hadúr az elpusztításunkkal bízta meg: aranyat ígért neki a vérünkért, de a fickó hibázott munka közben, és ezért... a saját vérével kellett fizetnie. A kheb-thuueth kivetette magából, és öntudatra ébredt: mostantól a kőbe ágyazott princípium... maga a Kékarcú rendelkezik felette. Nem egyszerű démon többé, hanem a Manifesztáció része; előőrs, mely korán érkezett, de minden bizonnyal... maradni szándékozik. - A gyorsan emelkedő vizet bámulta, aztán társa szemébe nézett megint. - Amhe Ramun az, Airun. Mindent tud, mindenre emlékszik, ami Sonionban történt... és azon lesz, hogy végleg elszámoljon velünk.
     - Hát él? - sziszegte Al Marem. - Csőbe húztuk, felgyújtottuk, szétlapítottuk és pokolra küldtük, mégis él az átkozott? _
     A nekromantának nem volt érkezése válaszolni: a víz ekkor érte el a harmadik jelet, az orkok pedig, mintha világéletükben ezt tanulták volna, furán egyforma mozdulattal hajították a mélybe bombáikat.
     - Lapuljatok és fogódzatok! - kiáltotta a Vikárius. Az igazi halászat csak most következik!
     A menekülők igyekeztek eggyé válni a fallal: Al Marem, Alyr, sőt, Aglúg-Constadio sem érzett kedvet ahhoz, hogy a feléjük kúszó örvénybe nézzen. A kahrei csak képzeletben követte a hengerek útját a sötétülő vízrétegeken át: a kürtő aljában olyan erővel kapott beléjük az áramlat, hogy eltűntek, mielőtt egymáshoz koccanva felrobbanhattak volna. Az első detonáció pár szívdobbanással később, a torlaszokhoz vezető alagútban történt: moraja az Öregvíz mélyén pihenő holtak kórusa, lökéshulláma a végítélet gyökerekig ható, görcsös rándulása volt. Büdösdög rögzítőkampója kicsúszott a sziklarepedésből, az ork egyensúlyát vesztve bukott hanyatt... s bizonyára le is zuhan, ha Al Marem, egyetlen lendülettel öt-hat lábnyit szökkenve meg nem ragadja.
     - Atya...
     - Tartsd a pofád és kapaszkodj! Míg engem szolgálsz, csak az én parancsomra patkolhatsz el, világos?
     Az orkok felhördültek a kötélen himbálózó alakok láttán. Aglúg-Constadio elrúgta magát a faltól, hogy a segítségükre siessen... és velük együtt rázkódott össze az újabb robbanások hallatán. A falak megrendültek, a kürtő magasából törmelék záporozott, s Alyr Arkhon, mikor kiterjesztette érzékeit, új szólamot azonosított az ítéletnapi kakofóniában. A sziklán elvásó, nyomás alatt megroppanó kövek sikolya volt, melyet ismerős dübörgés nyomott el: a víz átszakította a torlaszokat, az alant sötétlő völgyekre zúdult; folyóként hömpölygött tovább sors adta célja, a messzi tenger felé.
     - Ide!
     Aglúg-Constadio megvetette lábát az alsó párkányon, és balját nyújtotta a prófétának. Al Marem fél kézzel Büdösdögöt, a másikkal a nagydarab ork karját szorítva húzódzkodott feljebb, a víz azonban nem követte: mire a harcosok új kampót kerítettek, a második jelet sem takarta már, s láthatóan tovább apadt, szabaddá téve a menekülők útját az átmosott vágatok felé.
     - Atya...
     - Később - sziszegte Al Marem. Saját viselkedésén ámulva pillantott az égre, átöblögette tüdejét az éjszakai levegővel, aztán (hisz Alyr egyetlen szavát sem feledte) övéihez fordult megint. - Köteleket leengedni! Mintha élnétek, gazemberek; el kell tűnnünk innét, mire a szobordémon összeszedi magát!
     - Úgy érted, megúszta? - A Vikárius kezei tétovaság nélkül dolgoztak, az orkok kézről-kézre adták a nehéz tekercseket: hat, tíz, tizenkét kötélkígyó ereszkedett alá a fal mentén a kürtő mélyébe. - Hát száz élete van annak a bestiának?
     - Csak egy - dünnyögte Alyr, ahogy botját baljába kapva, kötelét derekán és hátán átvezetve ereszkedni kezdett. - Egy huszonharmad, hogy pontos legyek... de azt, mint afféle istenét, annál nehezebb lesz kioltani.
15.
     A kékezüst hold hatalmasan ragyogott Rowon tetői és tornyai felett, mikor a herceg, a negyedik Fekete Hadúr a varázsjelek és toroni zsoldosok vigyázta terem ajtajához ért. A fáklyák fényében minden arc nyúzottnak, minden szem karikásnak és vörösnek látszott - igazi vérnek a herceg nyomát sem látta á falakon és a harcosok fegyverein.
     - Mikor történt?
     - A hetedik kiáltáskor, uram - dünnyögte a zsoldosok kapitánya, akit a herceg akcentusa és vonásai alapján sabbulinak vélt. - A hangok hallatán tüstént lezártuk a helyiséget, és érted küldtünk: így szólt a parancs.
     - Tehát nem tudjátok, mi történt odabent?
     - Csak a kémlelőnyílásokon át, vizsgálódtunk uram. Varázstudóid és papjaid szerint könnyelműség lett volna...
     - Nyissátok ki az ajtót! - Uram...?
     - Nyissátok ki - ismételte a herceg, aki a lobogó hatalma révén máris többet látott a dologból a kívánatosnál. - Bárki vagy bármi járt itt, minket nem fenyeget; csak azért mutatkozott meg, hogy okuljunk, s hogy kellő tisztelettel tekintsünk arra, amit a földitekből hagyott nekünk.
     - Nem értem, uram - lehelte a kapitány. Kemény férfi és tapasztalt harcos volt, a vaskos ajtón átszüremlő hangok - igen, főleg a hangok - azonban kikezdték elszántságát. Sötét erők eszközének érezte magát, s nem volt könnyű beletörődnie, hogy a mostani játszmát nem Rowonból vagy Shulurból, a császárok császárának termeiből irányítják.
     - Jöjj velem, ha érteni akarod - suttogta a Hadúr, kesztyűs tenyerével lökve be a szarkofág termébe nyíló ajtót. - És gyertek ti, többiek is! - parancsolt az ugrásra kész katonákra. - Tharr a tudója, tán tényleg tanultok belőle valamit.
     A férfiak fáklyát és lámpást emelve, kardot, lándzsát markolva közelítettek az emelvényhez. A kör és a szarkofág vésetei még mindig derengtek: a szétfutó vonalak és stilizált testtájak metszéspontjaiban vörösen, másutt kéken. Holdkéken, gondolta a Hadúr, s mert rettenthetetlen férfi volt, elsőként hágott az emelvényre, hogy a szarkofágban fekvő alak arcába nézzen.
     Az összenőtt szemöldökű magitor, aki - ha mégoly rövid időre is - a délnyugati hegyvidék veszedelme, egy isten útitársa és játékszere volt, mozdulatlanul hevert a hátán, testét félig elborította a megmagyarázhatatlan módon odakerült homok. Szája elnyílt, látni engedte szikkadt ínyét és sírkövekként szétálló, barnás lepedék borította fogait. Szikkadtak és barnák voltak a kezek, a szarkofág peremét markoló ujjak, még a körmök és az ajkak is - csak a szemek helyén lüktetett párás kékség, mely a férfiak bámuló szeme láttára olvadt át az éji homályba, s ahogy átolvadt, valami moccant az ajak nélküli száj sírüregében: egy sacrab, sivatagi ganajtúró, mellyel a homoki elf és az amund portyázók szentségtelenítik meg a gyűlölt emberfaj halottait.
     - Vigyázz, uram!
     A herceg sebesen mozdult: tőre megvillant, s egyenest a tátott szájba, a bogár félig tárt szárnyfedői közé döfött. Úgy emelte fel a zizegve halódó zsákmányt, mint valami diadaljelet, pedig amit ittléte üzent, egy cseppet sem volt kedvére való.
     Szóval tévedtünk, gondolta erőltetett nyugalommal. Az ibarai fenevad nem ostoba; és nem is tétlenkedik: a jelzett időben testet ölt, hogy visszahódítsa a dzsad porfészkeket, melyek birodalmának büszke városai voltak egykor. Jön, hogy magvát szakassza a dzsenn dinasztiáknak, melyek olyan eredményesen dacoltak vele a fajháborúban, és hogy létre hívja a védszövetséget Krán és Pyarron között, melyet a diplomaták kétezer év alatt sem tudtak tető alá hozni. Nagyban játszik az amund disznó, de ha közben időt szakit rá, hogy elintézze az én két kalandozómat, Tharr szívére, holtomig hálás leszek neki!
     A padlóra rázta a bogarat, de nem taposta szét: minden ellenfelet, még a legalantasabbat is, megilleti a lassú halál méltósága, a nyugalom, melyet csak ilyenkor érez a szív. Hitte, hogy ez a sors vár a két bajkeverőre is, s remélte, hogy Tharr, a titkok és vágyak tudója, álmában megajándékozza majd pusztulásuk képeivel.
     - Tegyetek rendet - fordult embereihez =, ezeket pedig - bökött a két áldozatra - kaparjátok el, mire pirkadni kezd!
     Fellebbentette sötét köpenyét, és elsietett - a fegyveresek csak ezután tértek magukhoz annyira, hogy a szarkofág közelébe merészkedjenek. A sacrab lábai egyre rángatóztak, a magitor azonban csendesen, majdhogynem békésen hevert - mintha látná és helyeselné, hogy orrából, füléből és körmei alól homok pereg, az ajkán ejtett sebből pedig kéken - holdkéken - szivárog a vér.
16.
     A menekülőkre egy erdőlakó törzs, a Kéregrágók portyázói találtak rá azon a tisztáson, ahol az órákig tartó ereszkedéstől elcsigázva pihenni tértek. Az újszülött vízesés jobbra dübörgött, a folyóvölggyé változott horhoson túl hajnalfény áradt szét: új napra; új veszedelemre ébredt a világ.
     Airun Al Marem arra a nyugtalanító érzésre riadt, hogy megfeledkezett valamiről - s ahogy mozdult, hogy feltápászkodjék, két tucat lándzsaheggyel nézett farkasszemet. A Kéregrágók valamivel alacsonyabbak és sötétebb szőrzetűek voltak a hajdani Vérfakasztóknál: gyűrűjükben valóságos óriásnak rémlett a térden kuporgó Büdösdög és Constadio.
     - Megbocsáss, atya - sandított a prófétára az utóbbi. - Szolgáid túl mélyen aludtak.
     A Vikárius, akit az erdőlakók rúgásokkal csalogattak vissza az álmok világából, most nyitotta rájuk zavaros szemét.
     - Élünk és világos van - nyögte -, következésképp kitartott az a nyavalyás kötél, és a gólem se ácsolt magának glidert időközben. Ha megtette volna, aligha lennénk itt, hogy ezekkel a nyomoroncokkal vesződjünk... - Mellbe taszította a legközelebbi Kéregrágót, aki hanyatt zuhant, és a vízig bucskázott a csenevész bokrok közt. A fegyveres orkok röhögtek; eszükbe se jutott, hogy vakmerőségét megtorolják.
     - Ezek is a lekötelezettjeid? - érdeklődött a nekromanta, vágyakozó pillantást vetve botjára, melyet érkezésükkor tűzött a földbe málhazsákja mellé. - És ha nem, van elég szuflád ahhoz, hogy a magad módján érts szót velük?
     - Erre nem lesz szükség. Nem miattunk jöttek, és a Vérfakasztókat sem ellenségként, hanem haragosként tartják számon. Ha következetesek vagyunk, nem esik bántódásunk: egy kis tartás és szerencse kérdése az egész.
     Constandio élt az alkalommal, és hörgő-morgó párbeszédbe kezdett azzal a félfülü hímmel, aki a portyázók vezetőjének látszott. A helyi dialektus összes fordulatával a kahrei sem volt tisztában - az elhangzottakból csak annyit tudott kihámozni, hogy a környező települések fegyveresei erőltetett menetben közelednek a folyó bal partján, melyet - egészen tegnapig szelíden hullámzó dombsornak ismertek.
     - Azt kérdik, honnét j övünk; atya - fordult a prófétához a nagydarab ork. - Azt mondják, gonosz varázs: se szag, se vízesés, se folyó nem ismerik. Dühösek sok halottért, és dühösek félni gólem, akit sámán - övék, nem enyém - vörös bőrű csupaszféregnek hisz.
     - Magyarázd el nekik, hogy nem ember - nyögte Al Marem, aki a legcsekélyebb kedvet sem érezte tóparti mutatvány megismétléséhez. - Felfelé nézett, oda, ahonnét jöttek: a barlangnyílások pörsenések voltak csupán a vízeséstől balra szürkéllő sziklafalon, mégsem nyugtatták meg igazán távolságukkal. - Mondj el mindent, és közöld velük, hogy a szokásos váltságdíjat természetben fogjuk leróni: mielőtt továbbállunk, előcsaljuk és elpusztítjuk mindannyiunk ellenségét, -a szobordémont.
17.
     Az Öregvíz beláthatatlanul és sötéten terpeszkedett a mélyben. Tónak túl nagy, tengernek túlontúl nyugodt volt, s egy anakonda egykedvűségével nyelte mindazt, amit a barlangi folyók hoztak neki: uszadékot és jeget, állati és emberi tetemeket, alkalomadtán egy-egy értékesebb holmit is, melyek jól megfértek fekete sziklái közt az ezredévek óta pihenő vértes csontdarabokkal.
     A folyók egyikének elapadása éppoly kevéssé érintette, mint egyetlen katona pusztulása az eltökélten vonuló hangyasereget: korok óta létezett, tükrét borzoló szelek százezernyi sóhaj lenyomatát őrizték, és őrzik majd ama végső napig, mikor a víz - akár a föld és az ég - megnyílik, s a Nagyok szavára visszaadja halottait.
     Ami a Vikárius házából megmaradt, dongák, gerendák és fémrepeszek záporaként érkezett oda, ahol a néhai vízesés mély árkot vájt a mederbe - e mélyedésnek, s persze a robbanáskor történt változásnak köszönhette szerencséjét a Kheb-thuueth, mely a visszhangok elültével, tíz-tizenkét láb mélységben ébredt ismét öntudatra.
     Nem sietett, hogy kilábaljon a vízből - a néma, sötét közegnél jobbat keresve sem találhatott volna gondolatai rendezésére.
     Önmaga volt és mégsem - elsőként ezzel az ellentmondással kellett megbirkóznia. Isteni esszenciája a homokszem, melyet a magitor érzékelt, ám elmulasztott alaposabban megvizsgálni - tűhegynyi lyuk volt, seb a valóság szövedékén: Arra szánták, hogy átengedje és fókuszálja a feketeségen túli kékségből érkező sugallatokat, az összenőtt szemöldökű férfi, a bálványmester halála óta azonban többet tett ennél: ősi igékkel szólt a szoborhoz, hosszadalmas litániákkal éleszgette a démon emlékeit... és kacagott, mikor a vak szemgödrökben újra felpislákolt az égi ragyogás. Ki vagy?.
     Egy a Huszonháromból, Ammuni Ramu Menat Kem-Hefer, kit hasonnevű őse képére formáltak, és e jöveteledig őrködni állítottak Sonion kapujába.
     Mi a dolgod?
     Vigyázni titkainkat, nagyságunkat hirdetni a sivatag, az ég és a föld teremtményeinek, s várni, hogy Ő, ki hajdan az Egy volt, e jöjjön megint.
     Hogy kerültél ily távol a helytől, mit őrizned engedtetett?
     Féregéletűek találtak rám azon az átkos éjjelen, mikor a Titkos Városra törtek. Látómat megölték, testemet megkötötték- az utánuk jövőknek már könnyű dolga volt, csak 'a gúzst kellett fenntartaniuk, míg a sivatagon át egy nyüzsgő városba, onnét messze északra, a maguk hal- és sószagú birodalmába vittek. Elhalványították igazi valómat, egy féregéltű vajákost rendeltek fölém - miért nem szabadítottál meg hamarabb tőle, kék tüzű uram?
     A homokszem sokáig hallgatott, mintha a választ vagy annak fontosságát = mérlegelné.
     Gyönyört adott nekünk a cselekedeteivel. Csak a létezése volt kisszerű, az álma és a küldetése nem. Ezért faltuk fel a lelkét?
     Igen. A kelepcében mindenestül elpusztult volna - így a részünkké vált, ha nem is olyan módon, mint a kezdetekkor képzelte. Itt van velünk, hall bennünket... és aligha lesz kifogása az ellen, amit tenni készülünk..
     A szobortest még mindig mozdulatlanul hevert, csak a kék ragyogás terjedt mind távolabbra az Öregvíz színén.
     Rendelkezz velem, Hafet Heper!
     Mielőtt hazatérnél - szállt a világon túli suttogás tovább kell követned a hamis bálványmester prédáinak nyomát. Ádáz ellenségünk mindkettő: falistrázsák szemével láttam átkos arcukat, míg Sonion csarnokait dúlták. Az Egy fegyverzetét sikerült megóvni tőlük, de nem engedhetjük, hogy újra próbálkozzanak: a te kezedtől kell elpusztulniuk. Fajtájuk északi ellenségei elintézik a többit: háborújúk oly véres, oly hosszadalmas és sötét lesz, hogy míg vívják, aligha lesz idejük velünk foglalkozni.
     A kheb-thuueth öklei megmoccantak, a hatalmas testen remegés futott végig.
     Kegyes vagy, kék tüzű uram.
     Ne hidd! Időnek előtte váltál hatalmam tégelyévé, és egy eleven istenség szolgáival kell megküzdened emlékezz erre, mielőtt a féregéltű bálványmester hibájába esnél.
     A szobortestet ezúttal mintha a várakozás izgalma borzongatta volna meg.
     Vagyis... szabad leszek?
     Az első és utolsó a Huszonháromból, aki ilyen próbát tehet. Győzz, s visszatérve színültig töltöm a tégelyt... vagy bukj el, és por leszel, míg világ a világ!
     Megértettem, üzente a démon. Bízz bennem, Hafet Heper, és nevezd meg az erőt, mely a nyomukra vezet! Az anyagi világban harsanó kiáltás távolabb harsant annál, hogy rezgései a szoborig érjenek, a kékségben lakozó lény azonban, mely nem csak egy síkon fülelt, könnyedén boldogult üzenetével: Fontolgatta egy darabig, szavakra fordítsa-e, s mikor végre döntött, az öregvíz felett lebegő szellemek is megriadtak homokszáraz kacajától.
     A gyűlölet, súgta. Az erő, melyet a félelem ébreszt és táplál, az egyetlen, mely nem enged meghátrálást, ha féregéletűek szívében ég. Menj keletnek, kövesd a vizek útját - a dombból lett szigeten, a sírból lett várban rájuk találsz!
     A kheb-thuueth hangtalanul emelkedett fel. Szoborarcán mosoly derengett, ahogy partra lábolt; széles mellkasáról, vaskos karjairól leázott már a korom és a vér.
18.
     A1 Marem, Alyr és a Vikárius a vízparton állt, Constadio, Büdösdög és a többi Vérfakasztó az épület árnyékából figyelte a visszahúzódó portyázókat.
     - Úgy tűnik, komolyan gondolják - dünnyögte a nekromanta, egymást keresztező vonalakat karcolva a földbe botja végével. - Őket már meggyőztük... most a szobordémonon a sor.
     Napközépre járt az idő, mire a Kéregrágók és foglyaik az újszülött folyó első gázlójához, azon átkelve a fenyvesek övezte tengerszemhez értek. Az éjjel keletkezhetett ez is, vize zavaros volt a lösztől, a függőhidat pedig, mely hajnal óta valódi hídként szolgált, szétmorzsolással fenyegette a temérdek uszadék.. Az orkok lándzsáikkal lökdösték szét az ázott fatörzseket, majd tovább hajtották a próféta csapatát a túlpart, a dombból lett szigeten sötétlő építmény felé.
     - Szélmalom? - ámult Alyr a kúpforma kőrakás északi oldalán meredező ácsolat láttán. A karok vásznát rég leszaggatták, ajtóknak, ablaktábláknak nyomuk sem maradt, az ódon alkotmány gyenge lábakon állt, s nem kellett különösebb látnoki tehetség, hogy a nekromanta közeli véget jósoljon neki a felázott talajon. - Úgy tudtam, az orkok sosem....
     - Nem is - nyugtatta meg a Vikárius. - Ezt a förtelmet emberi kezek emelték, de gabona helyett alighanem követ törtek vele: minden emberöltőben akad pár bolond, aki a hegyvidék aranyától reméli a meggazdagodást. Ezek itt vagy éhen döglöttek, vagy nyavalyatörésben, netán egymás kezétől pusztultak el: az yrchek a legritkább esetben veszik a fáradságot, hogy kinyúvasszák őket.
     - A vallásuk tiltja, mi?
     - Az erkölcseik. A betolakodók nem őket, hanem a vadont rabolják meg... és a vadonon áll, hogy visszavegye tőlük, ami az övé.
     Al Marem barátságtalanul méregette a mellettük-mögöttük baktató orkokat.
     - Nekünk is ezt a sorsot szánják?
     - Aligha. A sziget dombtető korában szent föld lehetett, és bizonyos értelemben változatlanul az. Nem láttátok az ágakra tűzött koponyákat a túloldalon?
     - De igen - mormolta a próféta. - Remélem, akadnak köztük lókoponyák is; szükségünk lesz rájuk a hátasainkhoz, ha ez a cécó véget ér.
     Alyrt a távozás foglalkoztatta legkevésbé: sajátos szimmetriát fedezett fel a környező domborulatok elrendezésében.
     - Szent hely - pillantott a kahreire. - Úgy érted, temető?
     A Vikárius bólintott.
     - Azok a vakondtúrások a déli oldalon yrch halomsírok. Akiket a nagyvilág vérnősző barmoknak tart, errefelé éppúgy a földnek adják halottaikat, mint a civilizált népek: az égetés csak háborús időkben dívik, és minden tetemek legkiválóbbjait, az elesett hősöket illeti meg. - Nagyot szusszanva málházott le a romos épület előtt. - Íme a törzsi bátorságpróbák hagyományos színtere. A hely, ahol bárki számot adhat erényeiről és hibáiról, bizonyságát adhatja elszántságának, és ahol, ha gyengébben szerepel a vártnál, az élő yrchek haragja mellett a holtakéval 'is számolnia kell.
     Alyr somolyogva szabadult meg zsákjától, és felfedező útra indult a hantok között. A Kéregrágók parancsnoka Constadióval tárgyalt; Büdösdög és a többiek ugrásra készen méregették a lándzsásokat, Al Marem szavára azonban visszakoztak, és fajtársaik távozását is tétlenül figyelték vezéreik mellől.
     - A portyázók nem lépnek közbe - jósolta a Vikárius. - A partról figyelik majd, mire megyünk a gólemmel, és emlékezetükbe vésnek minden részletet, hogy utódaik száz yrch-nemzedékkel később is regélhessenek a történtekről.
     A próféta hümmentett. Az álmok, melyek oly rég gyötörték, lassan, de biztosan formálták a maguk képére valóságát. Darton vizet, levegőt és tüzet emlegetett - az éjjel bőven kijutott nekik az első kettőből, s ha a prófécia valódi útmutatás, most a lángokon a sor.
     - A helyet nem mi választottuk - kezdte -, a harc idejéről és módjáról viszont mi döntünk, és ha már így alakult, akár kezdhetjük is a készülődést. Constadio!
     - Atya
     - Végy magad mellé három... hm, fickót, és nézz körül, akad-e a malomban bármi használható. Szerszámot, fegyvert és más effélét keressetek, amit találtok, hordjátok halomba az északi falnál; az ácsolattal. és a lapátokkal később foglalkozunk. - Gyors pillantást vetett a kahreire. - Hogy állunk a bombákkal Vikárius uram?
     - A megmaradt háromból csak kettőre esküdnék. Az utolsó vizet kapott, vagy mi; még a súlya se olyan, amilyennek lennie kell.
     - Kránköves tűzijáték kizárva - nyugtázta a nekromanta -, és a szokásos trükkjeimmel sem megyünk többre, ha a kheb-thuueth valóban azzá lett, aminek ilyen távolságból tűnik.
     - Miféle trükkökről beszélsz?
     - Hosszú - legyintett Alyr a hantokat méregetve. Fél napunk és egy éjszakánk, a legjobb esetben két napunk maradt: ennyi idő kell, hogy a szobordémon kivergődjön a mélyből, és a nyomokat követve ránk találjon. Az aurája csak percekre halványult el, és ami mostanság vezérli, jobban gyűlöl minket a toroni varázstudó gazdáinál... ami érthető is azok után, amit ellene tettünk.
     - Mit vétettetek neki, az istenek szerelmére?
     - Behatoltunk a templomlabirintusába, kipucoltuk a kincstárát és lekaszaboltuk a szolgáit, akár holtak voltak; akár elevenek. - Al Marem sóhajtott. - Jókora felfordulást okoztunk, de megszegtük az első számú kalandozószabályt, és most jött el az idő, hogy megfizessünk érte.
     A kahrei leárnyékolta szemmel az égre pillantott. A nap még magasan járt, a keleti horizonton azonban, mint valami lidérclámpás, ott derengett a kékezüst hold. 
     - Hogy hangzik az a szabály?
     - "Fejezd be, amit elkezdtél" - dünnyögte a próféta, és intett Alyrnak, aki szótlanul indult az épület felé. A párja pedig így: "Ne azon rágódj, milyen kevés haladékot kaptál a sorstól - igyekezz inkább kihasználni minden pillanatát!"
19.
     A nap hátralévő részét lázas munkával töltötték. Előbb a törmeléket, aztán a használható faanyagot hordták ki a malomból az északi fal mellé, s mire a parton kigyúltak az ork őrtüzek, fennen lobogott a kahreié is - csak a szaga volt kellemesebb, és apróvad helyett különös formájú fémszilánkok pirultak rajta.
     - Látod a jeleket? - kérdezte a Vikárius a lángokba bámuló Alyrt. - Képes vagy értelmezni, és szükség szerint módosítani őket?
     A nekromanta, lassan bólintott, mint rendesen, most is lenyűgözték a parázslemezkék fekete-vörös, vörösfekete villódzása.
     - Megteszem, ami tőlem telik, de nem vállalok kezességet az eredményért: sosem tartozott a kedvenceim közé a kabalisztika.
     - A profán mágia a letűnt korokban is profán volt sziszegte A1 Marem. - Csak nem rezelsz be egy szimpla hővarázstól?
     - Hővarázs töredéket akartál mondani, nemde? - A félelf homlokráncolva hajolt előrébb, hogy a fémszilánkon kirajzolódó hurkok és vonalak mindegyikét az emlékezetébe vésse. - A forma további egyszerűsítésének következményei beláthatatlanok, de nincs választásunk: féltucat nyílhegyre és ugyanennyi lándzsára lesz szükség, hogy megizzasszuk a bálványunkat. Meglepne, ha az energiaáramlás megmaradna egyirányúnak; úgyhogy vigyázzatok... és semmiképp ne maradjatok a közelében pár szívdobbanásnál tovább! 
     - Ha gólem eljön - morogta Aglúg-Constadio -, miért követne minket malomba, ahol hely harcra alig?
     - Mert ott leszünk - felelte Al Marem, hunyorogva pillantva a túlpart fényeire. - És mert lesz ott még valami, ami éppúgy megrázza majd, mint az ajándék, amit a néhai Jakhúl adott át neki.
     - Te sem vonhatod ki magad a hatása alól - figyelmeztette a nekromanta. - Az erőd elvész, az igéiddel egy falkányi temetőbogarat sem szólíthatsz magadhoz, és...
     - Itt vagy nekem te, Alyr. Itt vagy, hogy vigyázz rám. 
     - És itt van mi is - tüsténkedett Büdösdög. - Van és őriz halálig, atya!
     - Nem. Mihelyt végeztek, iszkoltok kifelé, és meg sem álltok a hídig. Egyenként keltek át, a túloldalon vártok, és lekaszaboltok mindenkit, aki okvetlenkedni mer. 
     - Ami a lekaszabolást illeti, nehéz dolguk lesz sóhajtott a Vikárius. - Napnyugta óta legalább kétszáz yroh csapódott a többihez odaát. Húsz-ötven fős portyázó csapatok… és nem csak a Kéregrágók törzséből.
     Aglúg-Constadio hegyeset köpött a lángok közé.
     - Kőgörgetők, Nyestnyúzók és Enyveskezűek dünnyögte. - Híg vérű rokon mind.
     - Legalább foglalkoztatja őket, éltek-haltok-e: ez máris több annál, ami a rokonokról általában elmondható. - Alyr a kahreire sandított. - Ma pár száz, holnap ilyenkorra pár ezer. Elképzelhetőnek tartod, hogy beavatkoznak az oldalunkon?
     - Nemigen. A sámánjaik nyílván épp arról ugatnak, hogy akik velünk vannak, méltatlanná váltak az yrch névre; hogy egy harcos inkább a belét ontaná, sem hogy behódoljon a csupaszférgeknek, és...
     - Ennyi elég - sóhajtott Al Marem. - Akadnak jó híreid is?
     - A malom forgórésze működőképes. Az átalakítás után valószínűleg alkalmas lesz a neki szánt feladatra. 
     - Valószínűleg?
     - Sok múlik az illesztéseken és a szélerősségen is. A kontinens legnagyobb istenverte imamalmát készülünk beüzemelni, ha garancia kell, forduljatok az aranykezű Honorius Caldinbrashoz!
     - Gyűlölöd azt az embert - dünnyögte Alyr. - Úgy, mintha valaha szeretted volna, mintha...
     A kahrei nem pillantott rá, szembogarai a lángok vörösét tükrözték.
     - Valaha az apám volt - mormolta. - Eletet és tudást adott, de sem engem, sem a testvéreimet nem sikerült örök hálára köteleznie. Gépnek nevelt bennünket; hogy szabadok lehessünk, először a várost, aztán az emlékét kellett odahagynunk. Apánk nem ember: minden érzésnél többre tartja az értelmet, a szándékokban és cselekedetekben megnyilvánuló Legfőbb Mozgatót.
     Hallgattak egy darabig, a tüzet figyelték, melyek mintha a csillagokkal feleselnének, mind nagyobb számban ragyogtak körülöttük.
     - Én nem ismertem apámat - szólt Alyr. - Meghalt, mielőtt megszülettem volna. Nincs jogom eldönteni, hogyan vélekedne a tetteimről... de ha tanultam bármit az elmúlt évek alatt, tudom, mit gondol rólad a tiéd.
     - Csak nem...?
     - Büszke a fiára - folytatta a nekromanta a parázskotróért nyúlva. - A férfira, aki a bőrét kockáztatta, hogy másokét mentse... és aki holnap egy eleven istenszobor ellen fordítja az ész és a szív fegyvereit.
20.
     A kheb-thuueth egy álló napja menetelt keletnek az újszülött folyó mentén, mikor megérezte a hívást. Nem hozzá intézték, de azért megtette a magáét: utat mutatott neki, ahogy a vadásznak is utat mutat a feltúrt föld és a sebekből szivárgó vér.
     Északnak fordult, s magabiztosan törtetett tovább. Minden, ami volt, mindaz, amivé az Öregvíz barlangjában lett, a feladatra összpontosított: a bosszúra, melynek pillanata ugyanolyan megállíthatatlanul közeledett, mint a csúcsokat bíborba vonó alkonyat.
     A vörös holdkeltétől éjközépig tartó várakozás már kevésbé volt kedvére való. Bármerre nézett, orkokat látott: a hegyvidéki vadak keskeny ösvényeken és rejtett csapásokon, előtte, mögötte és körülötte haladtak; nyilván észlelték is, de okultak tapasztalataikból, és óvakodtak. attól, hogy megrohanják. A khebthuueth ráébredt, hogy ugyanoda igyekeznek, ahová ő - a dombból lett szigeten álló épülethez, melyről a Kékarcú beszélt, s mely arra rendeltetett, hogy a végső összecsapás színhelye legyen.
     Kedve szerint nyomban támadott volna, ura azonban arra intette, várjon, míg az égen Nesiree holdja ragyog - a messzi síkokra száműzött ringyó, a kiszámíthatatlan és ravasz bestia még, megsegítené az újhitűeket bátyja ellenében, akinek bukását köszönheti. A déli kisisten prófétájára igencsak ráfért volna a támogatás: órák óta ostromolta az eget imáival, a szobordémon azonban nem érzékelt energiaáramlást á két szféra határán. Az imák nem értek célt, netán hiábavalónak bizonyultak - csak arra voltak jók, hogy az irányt mutassák, akár a tengerszem körül százával lobogó tábortüzek.
     A kheb-thuueth az éjközép előtti órában hágott fel a szigetre néző dombgerincre. Egyetlen rugaszkodás választotta el a függőhídtól, mégis a fák között maradt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. A szárazulat közepén emelkedő építmény négy karjával és zömök testével őrbálványra emlékeztetett, pedig akhol volt, visszhangtalan és hideg - csak takarta, nem oltalmazta a falai közt szorongó parányokat. Bejáratánál és a hídfőnél négy-négy derékig vetkezett ork strázsált, két sebesült a lassan forgó lapát-karok árnyékában, az alacsonyabb, mohaszín köpönyeges kalandozó a sírdombok közt múlatta az időt - legveszedelmesebb fegyverét, a botot az épületben, netán a déli falnál hagyta, csak egy lámpás és valami ásóféle volt vele. A próféta sem éjközépig, sem azután nem mutatkozott. A szobordémon, ahogy a sötétség elmúltával megmártózott ura hidegkék tüzében, szánalmat érzett iránta: lehangoló lehet az isteni tökéletességtől ily távol, ilyen magányosan várni a halált.
     A parton összeverődött orkok pillantották meg elsőként, ahogy futásnak eredt. Hosszú ugrásokkal közelített a hídhoz, súlyos léptei megreszkettették a földet - aki látta, irtózva hátrált a szeméből áradó fényesség elől. Igazi istennek képzelte magát a szanaszét futó alakok láttán, s nem szorult rá, hogy kárt tegyen bennük. A megfélemlítés a magitor játéka volt, az övé sokkal kifinomultabb, sokkalta hatékonyabb eszközöket kívánt.
     Éles kiáltással engedett utat a Kékarcú hatalmának, ahogy elérte a hidat, s az ingatag alkotmány, melyet nem hozzá fogható kolosszusokra méreteztek, meg sem rezdült futó léptei alatt. Látta, hogy a szigeti orkok megfeszítik íjukat, és irántuk is szánalmat érzett balsejtelem csak az eredménytelen sortüzet követő visszavonuláskor fogta el. Úgy rémlett, a fenevadak tudják, mit csinálnak... s míg ezen töprengett, észre sem vette, hogy odafent, mintha roppant kéz takarná el az eget, halványulni kezd a kékezüst fény.
     Alyr Arkhon, aki a síkok közül figyelte a khebthuueth rohamát, rekedt suttogásba kezdett. Szavára elmélyültek, majd megkettőződtek az árnyak: négy helyett nyolc ork nyargalt a malom felé, a négy valódi helyett négy fantom Vérfakasztó lándzsája emelkedett dobásra - s míg a vörös óriás a csak számára létező acélhegyekre összpontosított, biztos helyre húzódtak a kapu őrei is.
     - Most, Vikárius uram!- harsant valahonnan felülről A1 Marem kiáltása. - Darton szerelmére, most!
     A vörös fürtű férfi dünnyögött valamit, és egy jókora emeltyűt átbillentve gyorsított a lapátkarok futásán. A malom, mely ezidáig - a favázra erősített köpenynek és rongyoknak, nemkülönben a friss szélnek hála engesztelő litániát morzsolt, minden eresztékében megremegett. Áttételein át mana áramlott a főtengelyhez kapcsolt, azzal együtt forgó gépezetig. A masina szívében fluoreszkáló fémszilánk alkonyat óta számított a kahrei gyűjtemény legbecsesebb darabjának – a nekromanta csak ekkor ismerte fel benne az ódon Időcsapda varázsjelet.
     A világ ifjúkorában egy Égi Hajó védelmi rendszerének sarkköve, egy-egy hibás parancsnoki döntés megmásításának eszköze lehetett. Manaigénye felmérhetetlen, hatóköre korlátozott volt - a litánia összpontosította energiák a tengely harmadik fordulatára enyésztek el, a fémen, mintha a fakuló derengés szülné őket, repedések hálója futott végig, a jel azonban, mielőtt hordozójával együtt megsemmisült, annak rendje s módja szerint végbevitte a csodát:
     A parton szorongó orkok csak annyit láttak, hogy a lapátkarok megakadnak, majd visszafelé lódulnak. Sötétség, majd vérszín derengés borult a világra: a második hold alázuhant, az első a nyugati horizont fölé emelte vészjósló ábrázatát, és néhány percnyi (a távolabb állók számára néhány szívdobbanásnyi) előnyt biztosította sziget védőinek.
     A malom bejáratához érkező szobordémont készületlenül érte a csapás. Elmetszette a kék határtalanságból felé nyúló szálakat, elszippantotta az aurájába gyűlt manát - zavarodottá és kiszolgáltatottá tette, megroggyantotta, akár egy öklözőt, akinek tüdejéből gyomorszájütés szorítja ki a levegőt. A magasból Nesiree holdja tekintett rá, a rőt örvénylésben Nesiree kacaja visszhangzott:.. aztán sárga szemek csillantak mindkét oldalon, és mire mozdult, háta és dereka felé villantak az ork lándzsahegyek.
     Az első kettő az oldalán vásott el, a harmadik és a negyedik fájdalom nélkül, szikraözönben vágódott a gerincébe. Megperdült a sarkán, két orkot az északi falnak, egyet a szívós tölgyajtónak vágott, aztán ugrott, átbukott a küszöbön... a tető alatti homályban azonban újabb árnyak, újabb lándzsahegyek várták. A döfések közül csak egy ért célt: érezte a forróságot, ahogy az acél a testébe hatolt. Odakapott, az ork csuklójával együtt roppantotta el a lándzsanyelet, és vadul kaszálva próbált teret nyerni: tudta, csak idő kérdése, hogy ura holdja ismét felragyogjon odafent.
     - Kifelé!. - zihálta a Vikárius, akinek arcán és kezén újabb sebeket ejtettek az ajtó szilánkjai. - Vissza a sírok közé!
     A kheb-thuueth a hang irányába mozdult, a vörös üstökű parányt és társait azonban hirtelen támadt fényörvény nyelté el: odébbálltak mind, csak a kerekek csikorogtak rendületlenül, csenddé és forrósággá őrölve a múló pillanatokat. A démon kékségre szomjazott, az isteni hatalom forrását kutatta, az erővonalakat azonban reménytelenül összekuszálták a fogaskerekek tempójában görgő litániák: az épület agyafúrt manacsapda volt, és minden itt töltött pillanattal többet ragadott el a márgaszín testet éltető energiákból. Szóval így.
     A monstrum lángoló szemei a padlóra írt jelet, a kalandozó mágus kapujának ötszögét fürkészték. Gyanította, hogy akad még néhány hasonló idebent, tudta, hogy a parányok bármikor visszatérhetnek... és bár fegyvereiktől továbbra sem tartott, a fogaskerekek csikorgása hallatán különös érzés - aggodalom? félelem? - borzongatta meg.
     Az ajtó felé lódult, a küszöbön azonban láthatatlan falba ütközött, és oldalt perdülve a mohos lépcsőkor látnak zuhant. A távolabbi sarokban pentagrammák ragyogtak fel: egy ork lándzsa a combján, egy másik a nyakán vetett szikrát, égy harmadik hegye az alkarjába tört, és megszédítette pokoli forróságával. A támadókra rontott, s mert ezúttal egyet sem sikerült letaglóznia, az emberkéz alkotta masinára zúdította indulatait. Vad elégtétellel figyelte a csapásai alatt széthulló alkatrészeket, és ura kegyének tudta be, hogy léptei nyomán fekete füst szállong - elkelt volna valami efféle Sonionban is, ahol először került szembe az okvetetlenkedő újhitűekkel. Akkor elszalasztotta őket, most nem követi el ugyanezt a hibát: az idő neki dolgozik, csak várnia kell, s azok újra eljönnek hozzá. - Ideje befejeznünk, nem találod?
     A kheb-thuueth megtorpant, sarkon fordult - a fekete szakállú kalandozó, a hamis próféta a lépcsőfordulóban állva, pallosára támaszkodva bámult rá sötét szemeivel. Nem látszott rémültnek, nem látszott dühösnek, s ami azt illeti, prófétának sem: ing nélkül, kimerülten állt ott, hegek borította felsőtestén cseppekbe gyűlt élete nedvessége.
     - Ráuntunk az áldozatokra - folytatta rekedten, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. - Túl sok vérbe és túl sok időbe került ez a kitérő; most, hogy ilyen szépen összejöttünk, akár el is dönthetjük, melyikünk érdemel több figyelmet a pártfogójától.
     - Nekem nincs pártfogóm - kondult a kheb-thuueth gyomrában a homokszáraz hang. - Hafet Heper lényének szikráját hordozom, a Kékarcú hatalmának tégelye vagyok - halandó ármány és fegyver nem árthat nekem!
     - Így hírlik - bólintott Al Marem, megemelve szent pallosát. - De a népek sok ostobaságot beszélnek az amundokról, úgyhogy üdvösebb, ha a dologról személyesen győződöm meg:
     A szabordémon támadott: csapása szilánkokra zúzta a forduló korlátját, és égő csomókat zúdított az emberre, aki füstösen, de sértetlenül ért talajt a túloldalon. Ahogy a kheb-thuueth újra nekihuzakodott, a dérlepte penge rézsút felfelé cikázva jókora szilánkot hasított ki a könyökéből - fájdalmat nem okozott, csak zavart, és elég időt adott Al Maremnek ahhoz, hogy oldalt ugorva ismét szembeforduljon ellenfelével.
     - Gyenge vagy - köpte a szót a démon. - Gyenge és mulandó, akár a fajtád: az én templomaim korok óta. állnak, és állni fognak azután is, hogy a ti emléketeket őrző kövek porrá omlanak!
     - Nem vagy Amhe Ramun - dünnyögte Airun. Legfeljebb egy karom a kisujjáról; a hátvakarója, amivel szükség esetén ártani is tud. Hiheted magad tégelynek, de holtodig kübli maradsz - kübli, amit előbb Toron, aztán a szörnyeteg gazdád rakott tele a maga mocskával.
     A szobordémon emésztő forróságot érzett, márgaszín teste körül füstöt kavart a hullámzó levegő. Tudta, hogy megsebezték, de nem gyanította, hogy a hátba szakadt lándzsahegyeken ősi rúnák, az elemi tűz jegyei izzanak. A prófétának rontott, lendületével a hátsó falig szorította, aztán nagyot szökkent, az oldalába került, és elvágta útját a menekülést jelentő pentagrammák felé.
     - Nem kellett volna megzavarnotok - suttogta, örömét lelve az emberízing döbbenetében. - Ha távol maradtok Soniontól, rátok csak a dzsennek és a dzsadok után kerítek sort. Egy nemzedéknyi haladékot nyertetek volna, ha békén maradtok, de ti...
     - Békétlen fajta vagyunk. - A próféta megpróbált áttörni, a forróságot sugárzó monstrum azonban gyorsabbnak bizonyult, és hátrálásra kényszerítette. - Békétlenek, de nem ostobák; az Ősi Népektől kapott leckét sosem feledtük el. Nincs az a paktum, amit betartanátok, nincs az a törvény, amit ne hágnátok át... és álmotokban sem gondoljátok, hogy efféle csúfság veletek is megeshet még. - Pallosát villogtatva tartotta távol a szobordémont, ahogy körbetáncolt egy láthatatlan körív mentén; egész valójával a lángokra koncentrált, melyek ngangaként kúsztak végig a gerendázaton, és dühödt mordulással ágaskodtak fel a háta mögött. - Pocsék napokat és pocsék álmokat köszönhetek neked, kaszakő. Kívülállókkal háborúztál, rákényszerítettél, hogy vasat toljak a mellembe, és megzavartad a barátaim nyugalmát is. A legtöbbel találkozhattál már - most a legközelebbit szeretném bemutatni neked.
     A kheb-thuueth megtorpant. Érzékelte a változást az épület energiamezejében, de az irányát hasztalan próbálta meghatározni: valamennyi pentagramma életre kelt, derengésük megkettőzte az árnyakat, eltompította a hangokat..: és szertefoszlatta a mágikus homály buborékját, melyből karcsú, szarvforma botot markoló alak lépett elő.
     - Te? - A szobordémon hangja sziszegéssé halkult; tüstént felismerte a jövevényt, a legádázabbat a sonioni bajkeverők közül. - Te itt? Hát nem rothadsz a Lelkek Kútjának homokjában, ahol a társaidat hagytad
     - A nehezebb utat választottam - mormolta Alyr Arkhon, kifújva homlokából a hamuszín hajtincseket. - Ne próbálj megérteni, és a kijáratot se keresd: a neked való épp most nyílt meg a hátad mögött.
     Az óriás odapillantott, és összerezzent a hideg fuvallatra: a pentagramma felett, mint türkiz fénybogarak, tajtékcseppek járták lassú táncukat.
     - A tó fenekére nyílik - közölte a nekromanta, a márgaszín mellkasnak szegezve botját. - Jó utat, forrófejű!
     A kheb-thuueth kőarcán árnyék futott végig: megértette. Lángoló szemmel, számumként üvöltve rontott a félelfre, energiacsóvától találva zuhant hanyatt... és szertefoszlott az átjáró manaörvényében.
     - Eleikum salah, te kitartó barom! - rikoltotta Al Marem. - Most elválik, milyen isten lett belőled!
     A Vikárius, Aglúg, Büdösdög és a parton szorongó orkok csak a villanás párját látták: a víz mélyén történt, húsz láb átmérőjű gőzbuborékot böffent az égre, hatalmas területen szórva szét a kheb-thuueth, a bukott huszonharmad testének holdkékkel erezett szilánkjait. Bevégeztetett.
     A két kalandozó hallotta a dübörgést, utóbb a zúgást, melyet az ocsúdó tömeg morajának vélt... és hallotta a ropogást is, ahogy a lángban álló födémgerendák a lépcsőre zuhantak. A félelf kioltotta a tófenékre nyíló kaput, és dühödt erőfeszítéssel összpontosított a szabadba vezetőre - a pentagramma kinti párja körül ezüstösen örvénylett a holdfénnyel átszőtt füst.
     - Atya! - kiáltotta Constadio, és Büdösdöggel a sarkában a malom felé iramodott. - Atya, vigyázz!
     Al Marem nem hallotta őket: aggodalmas tekintete a nekromantáét kereste.
     - Alyr...?
     - Egy pillanat - suttogta a félelf. - Egy pillanat még...
     Újabb tetőgerenda roppant meg, a pentagramma fényében guggoló alakokra szikrák özöne hullt. Al Marem elmázolta a verítéket füstmarta képén, és az ajtó felé bámult: az éj négyszögében árnyak mozogtak, az odavezető utat azonban járhatatlanná tette már a lépcső omladéka.
     - Most!
     A kritikus pillanatban téglazápor zúdult rájuk. Alyr összerándult, és aléltan bukott előre, a pentagramma fénye kihunyt, a falak mentén magasra csaptak a lángok. Izzó torok nyílt a mennyezeten, a próféta szája néma szitkot formált az egy tömegben kiforduló keresztgerendák láttán, aztán ütést érzett ő is, s követte társát a fájdalmak és kételyek nélküli sötétségbe.
21.
     Az éjszakai levegő térítette eszméletre néhány perc, legfeljebb egy fertályóra múltán - a kék hold még mindig magasan járt, ragyogását azonban derengéssé sápasztották az égig csapó lángok.
     - Atya!
     Al Marem oldalra fordította fejét. Aglúg-Constadio ábrázata torzképként lebegett felette, ott volt Alyr, a Vikárius és az elmaradhatatlan Büdösdög; őt nézték, őt szólongatták, tekintetük azonban gyakorta rebbent a máglyaként égő malom felé.
     - Csakhogy visszatértél - suttogta a nekromanta, akinek borostyánszín szeme így, bevérezve inkább vörösnek látszott. - Attól féltem, elmulasztod a javát.
     A próféta szólni próbált, de nem volt szuflája hozzá. A pallos keresztvasa ólomsúllyal nehezedett a mellére, füstmarta torkában hamuvá omlottak a szavak.
     - Hogy sikerült...?
     - Nem a pentagrammán át - ingatta fejét a kahrei, aztán sóhajtott, és halkabban folytatta: - Egy yrch hozott ki benneteket, akinek a jelek szerint hivatásává lettek a jótétemények; egy fickó, akit a mieink tüstént felismertek, és furábbnál furább neveken szólítanak. 
     - Egy ork? - Al Marem lerázta magáról a segítő kezeket, és balra hengeredett, hogy megszabaduljon a keresztvastól is. Az épület előtti tisztáson hevert, a megmaradt Vérfakasztók tág félkörben térdepeltek körülötte. Túlnan fáklyák ezrei lobogtak, a kaptatókon át fénykígyók közeledtek - mintha a délnyugati vadon összes nomádja a tóhoz gyűlt volna, hogy a bátorságpróba tanúja legyen. - Egy ork rángatott ki bennünket abból a pokolból?
     - Nem közönséges ork - közölte a nekromanta. - A mieink Darton kegyeltjének tartják, és Barlangi Szent Jakhúlnak nevezik.
     - Hogyan?
     - Győződj meg róla magad. - Alyr nedves rongyot szorított a homlokát éktelenítő duzzanatra. - Valami azt súgja, csak rád vára következő nagy dobással.
     A próféta dünnyögött valamit, a malom felé fordult, és összerezzent: hosszú pályafutása során nemigen élt át hasonló megrázkódtatást.
     A tűzfüggöny előtt tornyosuló alak Darton rendjének hagyományos vértezetét viselte... azaz csak hasonlót a hagyományoshoz, hisz ezek a vállvasak és csizmák még a bivalyerejű Alex con Arvionit is akadályozták volna a szabad mozgásban. Al Maremet mégsem az öltözék, hanem a kacaj ébresztette rá, hogy jelenést lát - ehhez fogható hangot csak Darton küldöttei hallattak Ynev térségein.
     - Jakhúl?
     - Igen, atya. - Az ork közelebb lépett; testén és forró szél dagasztotta felleghajtója szárnyán átsejlett a tűzfény. - Eljöttem, hogy új utat mutassak az enyéimnek, hogy megszabadítsalak gondjaidtól, és beteljesítsem urunk rendelését.
     A prófétának - talán a fejét ért ütés miatt - nehezére esett lépést tartani az eseményekkel.
     - Itt? - suttogta. - Mikor? Hogyan?
     - Tűz által, atya - felelt Constadio a jelenés helyett. 
     - Barlangi Szent Jakhúr visszatért, hogy elvigyen oda, hol mifajta sose jár; pofáján legfőbb atya szól, és mi mind engedelmesked neki.
     Al Maremnek csak most tűnt fel, hogy a portyázó csapat hat-hét túlélője helyett jó harmincan kuporognak körülötte. Némelyik orkot ismerősnek találta, némelyiket nem - az utóbbiak csapzottabbnak tűntek, s ahogy rájuk sandított, néma áhítattal mutatták fel véres pengéiket.
     - A megfigyelők rögtönzött népgyűlést tartottak, míg távol voltál - magyarázta a Vikárius. - Azt mérlegelték, Jakhúlra vagy a sámánokra hallgassanak-e. Azok hamar kifogytak az érvekből, és mostanra halottak, azt hiszem: az yrchek közt a vezetőcserének ez a közvetlen és őszinte módja dívik.
     - Constadio szerint majd' ötezren vannak odakint tódította Alyr. - A kétharmaduk máris megtért, a többi a cimboráit; netán a családját várja. Valóságos népvándorlás kezdődött a hegyek innenső oldalán; ha a kahrei nem túloz, új felekezetünk hajnalra nyolc-tízezer tagot számlál majd.
     - Tízezret?
     A nekromanta bólintott. Csak úgy izzott a tekintete. 
     - Ez már nem testőrség, Airun. Hadsereg inkább... és követ bennünket, bárhová megyünk.
     Al Marem Constadióra, majd Jakhúlra bámult. 
     - Akár a halálba is?
     - Nem esik bántódásuk, atya - rázta fejét a küldött. Tűz nem vesz, hanem ad - erőt erőért, hitet hitért, életet életért. Várj, míg sereged visszatér, és vezesd őket urunk akarata szerint: a larioni utat együtt kell szabaddá tennetek. - Intett Aglúgnak és a többieknek, akik szótlanul emelkedtek fel, s kettes-hármasával indultak a malom fehéren izzó katlana felé. - Bízz, légy hű, és ne feledj el; vész idején, Sagrahas, Nelhac és Vinali mezein újra látsz zászlóid alatt!
     A három férfi - a két kalandozó és a remete - hunyorogva bámult a különös menet után: az orkok félelem nélkül közelítettek a lángfalhoz, s csakhamar a túlvilági ragyogásba vesztek. Al Marem, aki egész lényével- figyelt, morajt hallott a várakozók félkaréjából, s kábán, már-már gépiesen számlálta a sziget felé tempózó, zsolozsmázva partra láboló fenevadakat.
     - Új nevet kell adnom annak a tüsténkedő baromnak - fordult Alyr felé néhány perc múltán. - A Büdösdög valahogy nem az igazi.
     A nekromanta lassan bólintott.
     - Sinistro?
     - Túl komor. 
     - Honorius?
     - A kahreit kérdezd... esetleg őt magát, ha visszatér. 
     - Ha visszatér.
     A vörös fürtű férfi, aki mélázva hallgatta őket, hirtelen felegyenesedett.
     - Nézzétek!
     A tűzfal megnyílt, hogy utat engedjen néhány botorkáló alaknak, s dühödt mordulással zárult össze a hátuk mögött. Al Marem nagyot nyelt, és leárnyékolt szemmel meredt a ragyogásba. A közeledők emlékeztettek ugyan a Vérfakasztó osztagtúlélőire, de valamivel erőteljesebbek és sokkal világosabbak voltak náluk - egészei fehdrek, ami azt illeti, bundájuk akár a legnemesebb aszisz abaraké, karmmaik és agyaraik szénfeketék, szemeik vöröslő karbunkulusok a hollószárnyívű homlokcsont alatt. Harcra termett bestiáknak látszottak, s csak úgy áradt belőlük a végső formákért felelős Darton igézete. Az, aki azelőtt Aglúg volt, most is az élen haladt, az egykori Büdösdög árnyékként követte - egyszerre értek a tűzfény határára, teleszívták tüdejüket az éjszakai levegővel, s fejüket hátravetve a nagy ős; a Farkasszellem vérfagyasztó üvöltését hallatták.
     - Legyen Honorius - dünnyögte a kahrei. - Apám, ha megtudja, biztosan megérti majd...
     Al Maremet pillanatnyilag más foglalkoztatta. Áhítattal közelített fehér orkjaihoz, megnyitotta szellemét a kozmosz áramai előtt - és megborzongott, ahogy a bosszúvágy, akár egy balzsammal felkent áldozati tőr, a szívébe döfött. Gondolatban már messze járt: vasba öltözött, izzóvörös szemű sokaságnak parancsolt, fehér ork halálosztag élén hágott Rowon sáncaira, zászlótartóstul hasította ketté a császári Vihargárda lobogóját egy komor erőd falainál:.. de mert nem csak vezér volt, hanem próféta is, tudta, milyen hosszú és rögös az út, mely a kiteljesedésig vezet. Kezét nyújtotta híveinek, s míg a következő raja máglya felé tartott, visszavezette őket saját világába, hogy a Dartontól nyert lélek mellé célt, az ösztönökhöz tudást és hitet adjon nekik.
     - Az ajánlatunk még mindig áll, Vikárius uram - lépett a remetéhez, aki komolykodón. viszonozta pillantását -, és hogy szándékaim tisztaságához kétség se férjen, bemutatom első tanítványaidat.