Wayne Chapman


Holtszezon

1
     - Nem látta valamelyikőtök a Rókát? - tudakolta a daróccsuklyás, pergamenszínbe öltözött alak, puszta tömegével homályosítva el az ajtónyílást az Ékes Tegzek házának hátsó, különleges vendégeknek és kétes üzleteknek fenntartott traktusában. - Tényleg nem jött vissza a tegnap esti bejárásról, vagy a képzeletem játszik velem?
     - Talán ágyba rángatta egy kalmárfeleség - dünnyögte a látüveges, számvevőforma alak az írópult mögül, melyen az üzleti könyvek mellett pár meghatározhatatlan eredetű csontdarab és egy kézi számszeríj hevert. Ellana az Eyfert-féle vakarékokra is rámosolyoghat olykor, nemde?
     - Mi bajod vele? - fújtatott az udvari ork. - Igyekvő kölyök, és az utóbbi időben sokat csiszolódott a modora is. 
     - A lényeg, hogy kölyök még. Játéknak tekinti a munkát, nem úgy, mint te, én, vagy bárki más az igazi profik közül. Sosem értettem, miért hagyta Olwen betársulni az üzletbe, miután...
     - Ha nem érted, miért nem kérdezed meg tőle? Amilyen eszes, az anyanyelveden válaszol majd... már ha volt anyád egyáltalán.
     - Ne szívd mellre, Argh - ingatta fejét egy sebhelyes képű kalandozó, aki ónfödeles kupából kortyolta a bort a közeli asztalnál: - Nem ez az első eset, hogy kimarad a fiú. 
     - De az első alkalom, hogy üzenetet sem küld.
     - Az utca nevelte - vont vállat a látüveges. - Rég elpatkolt volna, ha nem tudná megvédeni magát.
     Az előbb mondtad, hogy kölyök még - dohogott Argh, aztán körülpillantott. - Olwen itt van valahol?
     - Valahol - dünnyögte az asztalnál ülő kalandozó. - A madaraival vesződik, netán a friss húst ellenőrzi odaát a mulatóban.
     - Megkeresem.
     - Szolgálatban vagy - emlékeztette a számadó, aki a látszat ellenére sem nyugodt; sem ember nem volt soha. - Tele a ház elázott bajkeverőkkel. Velük foglalkozz inkább, és hagyd rám a többit: a könyvelés, ha eddig ráért, pár évtizedet igazán várhat még.
     Az udvari ork mormolt valamit köszönetképpen, és kifordult az ajtón. A számvevő összecsukta a fóliánst, lezárta a tintatartót, ellenőrizte, és köpenye alá rejtette a fegyvert, melyet inkább modorosságból, semmint szűkségből hordott magánál, és mielőtt ellépett volna az asztaltól, sorsot vetett a repedezett bálnabőrön a bal öklébe zárt csontokkal. Az asztalnál időző kalandozó - feketébe öltözött, fellegszürke szemű férfi - érdeklődve hajolt előrébb: ritkán volt módja ennél közelebbről és kockázatmentesebben tanulmányozni az aquir rítusokat.
     - Mit üzennek az isteneid?
     - Hogy nem épeszű, aki ilyen korán az utcára merészkedik.
     - Hát még?
     Hogy őrült vagyok, amiért a fajtádat választottam húzta el száját a látüveges, és mielőtt nekiindult; jobbjával tűnődve rendezte újra a fedélen szétszórt csontokat.
2
     Eriont ötezer évesnek nevezni éppúgy költői túlzás, mint árról beszélni, hogy az istenek az égben lakoznak, de mint az utóbbiban, az előbbiben is megtalálható az igazság egy szikrája - annyi mindenképp, ami az efféle túlzásokat, a városhoz hasonlóan, örökéletűvé teszi.
     Godora szíve, a kalandozók paradicsoma több tucatszor pusztult el az utóbbi ötezer évben, lakóinak erőfeszítése azonban nem csak a falak újjáépítéséhez volt elegendő: a játék lényegét a föld- és tengerrengések, tűzvészek és belvillongások közepette a folytonosság jelentette. E bálványt imádták a kitartásukról elhíresült erioniak, ez vonzotta oly ellenállhatatlanul á kontinens szerencsevadászait... és sem ők, sem vendéglátóik nem firtatták, mi minden lapul odalent, a törmelék századról századra vastagodó rétegéi alatt.
     A fakeretes látüvegű alak, az Ékes Tegzek házának számvevője majd' mindenkinél többet tudott azokról a rétegekről. Az ősfajok egyikének hírmondója volt, és mint ilyen, mindent megtett, hogy ne tűnjön annak: tudta, hogy eredeti formájában még Erionban sem húzhatná soká. A tisztes polgárt a gonosztevőtől elválasztó mezsgyén egyensúlyozott, mióta az eszét tudta - csak így kerülhette el, hogy bárki felismerje benne az eleven relikviát, aki itt az ódon város kikötőnegyedének legveszettebb hírű zugában, magához hasonló számkivetettek közt talált otthonra és megélhetésre.
     Nesztelen léptekkel haladt végig a lebuj mögötti sikátoron, és az övén függő kulcsok egyikével nyitotta ki a játékbarlang-kuplerájjal szomszédos téglaház kortól reves fémajtaját. Odabent tengerszag és kongó üresség fogadta: az épületet - a közelben álló többihez hasonlóan - jó húsz esztendeje, egy délről behurcolt járvány miatt hagyták el a bérlők. A tulajdonos, miután egy évtizeden át próbálkozott hiába a visszacsalogatásukkal, boldogan mondott igent egy helyi bankház inkább ésszerű, semmint nagyvonalú ajánlatára, mely egyszer s mindenkorra megszabadította a kísértettanya fenntartásának gondjaitól.
     Az új tulaj keveset törődött a külcsínnel: üzlettársaival együtt többre becsülte a háborítatlanságot. Az ezt szavatoló védművek láthatatlanok voltak a hétköznapi embernek, és halálosak a rossz szándékkal közeledők számára - bár kevesen tudták; hogy sóvirágon és madárfészkeken kívül mást is rejt a tömböt háromfelől szegélyező, dudvával felvert deszkakerítés.
     A számvevő; míg a tető felé tartott, arra gondolt, hogy a külvilágban merőben más kép él az erioni ingatlantulajdonosokról. Sosem számolgatta, hogy Olwen Gilad-Aringorn partnereként mennyit mondhat a magáénak a veszett hírű kőrakásból, de sem a birtoklás ténye, sem a vele járó előnyök nem tették dúsgazdaggá: holtszezonban az Ékes Tegzek hálószobáinak és asztalainak bevétele csak a költségek fedezésére volt elegendő. A Neyvar Criddel elleni hadjárat és a túlélőknek nyújtott kárpótlás szintén jókora összegét emésztett fel - ha más nem, ez mindenképp indokolta, hogy elfogadják a pénzt az Eyfert nevű kölyöktől, aki húszesztendős sem volt még, mikor emberi lélekkel megvert állataival és toroni gyújtogatójával az egész környéket .; mi több, a kikötőnegyedet és magát Eriont is - a feje tetejére állította.*
     - Hogy tanultam-e a történtekből? - dünnyögte az elf, mikor társai az új herceg beiktatásának éjszakáján kérdőre vonták. - Természetesen. Ezért szálltam be a parti állatmenhely építésébe, és ezért döntöttem a terjeszkedés mellett idebent. Most már nekünk is van hadműveleti bázisunk, ha nem is olyan feltűnő, mint a bársonyban járó nagykutyáké. Jog szerint birtokoljuk, és jogosan védhetjük meg, ha bármelyik kikötői ellenlábasunknak torzsalkodni támad kedve.
     A befektetéshez az Ékes Tegzek minden alkalmazottja hozzájárult, és a visszatérő vendégek némelyike is hátrahagyta a maga hozzájárulását. A formaságokat intéző bankház többségi tulajdonosa egy szakadár egyház kétes hírű prófétája volt - Olwen szándékosan választotta ezt a megoldást, nehogy az egymással gyürkőző nagyhatalmak bármelyikének lekötelezettjévé váljon. A próféta halála esetén (mely Dartonhoz fűződő viszonya ismeretében meglehetősen valószínűtlennek rémlett) érdekeltségét legközelebbi barátja, egy északi nekromanta örökölte volna, akivel Olwen legutóbb tavaly folytatott hosszú, jövedelmező megbízásokat ígérő eszmecserét.
     A látüveges elérte a tetőre nyíló ajtót,. és hunyorogva lépett át a küszöbön - noha az ég borús volt, a gyöngyszürke felhők még mindig túl sok fényt engedtek át az ő ízlésének. Tekintete körbevillant: a tetőperemen mellvéd futott körbe, szemben, pár lépésnyire ülőfa magasodott, melyen horgas csőrű madár billegette feketével pettyezett fejét, és könyörtelen sárga szemeket villantott a jövevényre.
     - Nyugalom - suttogta a számvevő. - Olwent keresem, ennyi az egész.
     A madárszemek követték minden mozdulatát, a szárnyak megemelkedtek, mintha gazdájuk az elrugaszkodást fontolgatná. A látüveges figyelmét nem kerülte el a szárnyvégek kékes árnyalata - Olwen párosával vásárolta a vércséket, és ha ideje engedte, személyesen ügyelt rá, hogy románcuk zavartalan és gyümölcsöző legyen. A vidék legapróbb ragadozói (testhosszuk a kormánytollakkal együtt sem haladta meg a három araszt) könyörtelen vadászok voltak: a nomád nyílvesszők könyörtelenségével csaptak prédájukra.
     Miután meggyőződött róla, hogy az elf nincs a tetőn, a számvevő odabiccentett a szárnyas strázsának, behúzta az ajtót, és a parti bűntanya legújabb intézménye, a mulató felé vette az irányt.
3
     Az alacsony kőépület bejáratánál szobrozó fickó - bikanyakú, mélyen ülő szemű aszisz, akit az erre vetődők uramnak, társai Pokrócnak neveztek - biccentéssel köszöntötte az érkezőt. Eszébe sem jutott belépti díjat kérni: az Ékes Tegzek számvevője közismert figura -volt Erion tengermosta nyugati felében, melynek ház- és vitorlarengetegét a halász-, kalmár- és bankárdinasztiák mellett tucatnyi alvilági klán és száznál több kis testvériség nevezte otthonának.
     Ahogy belépett, a látüveges alak tüstént hiányolni kezdte a hűs reggeli levegőt: a mulató közönsége ajzószerek kavargó füstjében, dzsamballák, dobok és csengettyűk hangjai mellett hódolt a női szépség előtt, melyet itt, az erioni gyakorlattól eltérően, bő kézzel és igen jutányos áron mértek.
     - Kell egy hely, ahol találkozhatunk a polgárokkal magyarázta Olwen annak idején. - Egy zug, ahová a legtisztességesebb férfiember is betér néha, és a saját lábán távozik, miután megkapta azt, ami hiányzott neki.
     - Mondd inkább, hogy rajongsz a lengén öltözött táncosnőkért - mosolygott csendestársa, a fekete körszakállas; feketén villogó szemű próféta. - Ez a legemberibb gyengéd azok közül, amiket ismerek.... és rád vall, hogy velünk fizetteted meg az árát.
     - Szép pénzt hoz majd az üzlet, Airun ,mester. - Szívesebben verekszem, ha megszorulok - közölte Argh. - A ribancok még hagyján, de hogy vénségemre csepűrágókat gyámolítsak...
     - A táncosok nem mutatványosok, hanem művészek. - Az elf sóhajtott, mint aki hiába vár megértést övéitől. - Lesz, aki elvezesse a boltot, és ha fél öven belül egy petákot se hoz, Urriára mondom, valamennyiőtöket kivásárollak belőle.
     - Hát:.. - A jelenlévők kényszeredetten bólintottak, pedig Olwennek, mint rendesen, ezúttal is igaza volt: a kezdeti nehézségek után a mulató valóban hasznot termelt, és áldásos hatást gyakorolt a szomszédos játékbarlang-kupleráj forgalmára is. A kikötői lebujokban hamar híre ment, hogy annak, aki a Tegzesben táncol, sosem kell többé futtatóktól, gyalogzsiványoktól és más kétlábú fenevadaktól tartania. A mulató, biztos révet jelentett Erion hányatott sorsú táncosnőinek, és nagy verést mindazoknak, akik nem tanúsítottak kellő tiszteletet művészetük .iránt. Az első időkben maga Argh ügyelt a rendre; azt állította, a befektetését védelmezi, a többiek azonban gyanították, hogy örömét leli a bizalomban, mellyek vágyának örökkön elérhetetlen tárgyai, az embernőstények övezik. Az aszisz, aki a helyébe lépett, semmivel sem volt kevésbé rémisztő jelenség: gladiátorévei után tíz esztendőt húzott le gályarabként Quironeiában, és enoszukei mesterektől sajátította el a pusztakezes harc fortélyait. A csapos egy borotvált képű, vasszín sörényű törpe volt, akit a környéken csak Egy Dobásként emlegettek. Ügyesen bánt a vendégekkel, és még ügyesebben a hajítótőirel - ez utóbbiról számos bajkeverő győződhetett meg a hónapok során. A mulató nyíltan üzent a férfinépnek: ha minket választasz, sem az idejutásod, sem a kikötött lovad biztonságát nem szavatoljuk... a tiédről viszont, míg a sörünket iszod, bárki élete árán gondoskodunk.
     A számvevő a söntés mellett, egy félhomályos sarokasztalnál találta az Ékes Tegzek tulajdonosát: Olwen Gilad-Aringorn arca rezzenetlen volt, csak baljának hosszú ujjai közt moccant egyet-egyet a vízipipa csutorája, míg új szerzeménye, egy keletről jött tőrtáncosnő mozgásában gyönyörködött.
     - Főnök...?
     - Később - mormolta az elf, aki pyarroni szőke fürtjeivel, finom öltözékével és baljós mosolyával egyszerre keltett arisztokratikus és veszedelmes benyomást. Hacsak nem Eyfert védence, a toroni anyaszomorító támadt fel, hogy ránk gyújtsa a tetőt.
     - Nem Ersről, hanem magáról Eyfertről van szó: nem tért vissza az esti bejárásról. Argh aggódik érte. Személyesen jött volna, ha le nem beszélem, hogy megkérdezze. . .
     - Tegnap láttam utoljára - suttogta Olwen, nagyot szippantva az átható illatú füstből. Az asztal közepén égő gyertya csak annyi fényt adott, hogy megvilágítsa a tetovált könnycseppet bal szeme sarkában, mely lehetett a gyász, de akár az elszánás jele is.
     - Gondoltam - sóhajtott a látüveges. - A kölyök nem elég megbízható; igazság szerint nem értem, miért kellett...
     - A Róka közénk tartozik. Lehet óvatlan, lehet őrült, de megtartja, amit ígér, és épp annyit kockáztat a társaságért, mint bármelyikünk.
     - Merésznek merész - hümmentett a számvevő -, de hogy hasznos-e...
     - Pillants a tavalyi mérlegünkre, ha kételkedsz benne. - Az elf szabályos füstkarikát indított útnak a mennyezet felé, majd ezüstözött tartójába helyezte a csutorát. Van még egy jelölt, akit látni szeretnék; szólj Araghnak és a többieknek, hogy egy órán belül ott leszek.
     - Egy óra...?
     - Légyen másfél. - Olwen a tőrtáncosnőt rejtő fátylak kavargásába bámult. - Ha a kölyök idegen ágyban töltötte az éjszakát, bármelyik pillanatban megérkezhet. Ha nem, a nap folyamári mindenképp hallunk felőle... más kérdés, olyasmit-e, amit hallani szeretnénk.
4
     Később, valamivel napközép után, míg Egy Dobás a palackokat rendezgette mellvédnek is beillő pultja mögött, egy magas, jóképű délvidéki lépett a mulatóba. Bő ujjú selyeminget, krémszín bőrnadrágot és lovaglócsizmát viselt, zekéjének gyöngyházberakásos gombjai megcsillantak a takarékon égő lámpások fényében: A söntéshez lépett, és megkocogtatta a fát vaskos pecsétgyűrűje alsó felével. A törpe nem pillantott rá, és munkáját is csak egy perc múltán hagyta félbe.
     - Mi kell?
     - Üzenetet hoztam Olwennek - suttogta a délvidéki, akinek hiúzszemei és kivillanó fogai mostanra kétségtelenné tették gorviki származását.
     - Kinek? - kérdezett vissza szemrebbenés nélkül a törpe.
     - Olwennek. A szőke elfnek. A helyt ortadonnak, érted?
     - Nem beszélek orkul.
     - Hagyjuk a komédiát! Nekem az is elég, ha ez eljut hozzá. - A gorviki négyrét hajtott papírost csúsztatott át a pulton. Egy Dobás nem nyúlt érte, és nem is nézett többé a jövevényre... a tenyerében lapuló pengét azonban csak az ajtócsapódás hallatán csúsztatta vissza a többi közé.
5
     Olwen egy fertályóra múltán, az Ékes Tegzek házának emeleti szobájában hajtogatta szét a papírost. Átfutotta a tartalmát, aztán intett Arghnak és a többieknek, hogy lépjenek közelebb. A közös nyelvű üzenetet lendületes és cirkalmas betűkkel rótta egy férfikéz.
     
A Róka a foglyunk. Tudjuk, hogy közétek tartozik. Ha vissza akarjátok kapni, küldjetek valakit a régi mólóhoz éjközépkor - ha nem teszitek, legközelebb a kölyök fejét juttatom el nektek.

     - Elkapták Eyfertet - ráncolta homlokát Olwen. - Túszul ejtették, és most üzletelni akarnak velünk.
     Az udvari ork arca megrándult a csuklya alatt: túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy indulatait szitkokkal fejezze ki.
     - Nem lehetnek akárkik, ha idáig jutottak. A Róka fiatal, de gyors á keze, és helyén az esze... különösen ha bajt szimatol.
     - Ha az keveri a kártyát, akire gondolok, volt mit szimatolnia. - Az elf egy rézlapra vésett hőforrás varázsjellel bíbelődött, de nem csúsztatta a pipa víztartálya alá. Vésd fel valahová: a baj rendszerint azokkal a legkíméletlenebb, akik egy ideje szerencsésnek érzik magukat. - Mit akarnak tőlünk ezek a...?
     - Aranyat vagy vért - húzta el a száját Olwen. - Mind ezt akarják, nemde? Bízzunk benne, hogy legalább Köpenyt békén hagyják, és hogy a beszámolójától valamivel okosabbak leszünk.
     A látüveges alkonyattájt tért vissza. Vézna alakja körül nevéhez méltón hullámzott a sötét kelme, ahogy végighaladt a körfolyosón, léptei alatt azonban alig nyikordult a koros deszkapadló.
     - A kölyök a szokásos útvonalat járta be - mondta utóbb, végighordozva pillantását az irodában szorongókon. - Felkereste az informátorokat, részt vett egy gúla szimultánon Kalvert emporiumában, aztán hazaindult, ahogy rendszerint teszi. A területünk határán, valamelyik kis utcában kaphatták el, és jól dolgoztak, mert se nyomok, se tanúk nem maradtak utánuk.
     - Háta küldönc? - sziszegte a bőrgatyás toportyán?
     - Csillagos homlokú fekete lova van: akkor sem téveszthettem volna szem elől, ha megpróbálom. Órákig követtem, és a Shamiti kőháznál látszólag leváltam róla. Bevette a trükköt, mert nyomban északnak fordult, és a Kobratanya helyett Welle tavernájában vackolt el. Hogy mikor jelentkezett be; nem firtattam: azon a tájon nincsenek megbízható embereink.
     - Ki maradt ott, hogy szemmel tartsa? - tudakolta Olwen.
     - Az idősebb Chaltris-lány: Ő olyanokat is szóra bír, akiknél én csak egy alapos alakváltás után boldogulnék. 
     - Elég jó ahhoz, hogy kijátssza a gorviki hátvédeit? 
     - Seremar szerint igen. Az ő felfedezettje, és néhány trükköt is eltanult tőle, ha nem tévedek.
     A nyurga Adron-pap, aki a Criddel-zsákmány rá jutó részéből a sigranomói egyetemen folytatta tanulmányait; komoran bólintott; legalább annyira aggódott a lányért, mint Eyferért, akihez baráti szálak fűzték.
     - Egyéb? -kérdezte Olwen.
     - Semmi -- ingatta a fejét Köpeny. - Miután hírt kaptam az üzenetről, úgy gondoltam, itt nagyobb szükség van rám.
     - Jól gondoltad. Szólj Pokrócnak, hogy álljon készenlétben, és ragasszon árnyékot bárkire, aki utánam érdeklődik odalent!
     - Meglesz.
     - Előveszem én azt a gorvikit - dünnyögte Argh. Előveszem, és addig szorongatom, míg mindent kitálal nekünk. 
     Az elf megrázta fejét.
     - Csak az erődet pocsékolnád. Senki, akit azzal a feladattal küldtek, hogy magára vonja a figyelmet, míg a többiek a nyomok eltűntetésén fáradoznak.
     - Kik ezek az alakok? - kérdezte a látüveges. - És mi hasznot remélnek Eyfert elrablásától?
     -Az egész ügy bűzlik. - Olwen hüvelykujjával a tetovált könnycseppet dörzsölgette. - Bűzlik, és határozott Teflik-szaga van.
     A jelenlévők felmorajlottak. Teflik Umman Jabar a város dzsad negyedében született, tizenöt éven át kalandozott a nagyvilágban, és utolsó sebesüléséből felépülve minden ceremónia nélkül vette át a családi üzletet, mely mostanra Godora kövezett televényének egyik legmódosabb fűkufárává tette.
     - Teflik - dünnyögte Seremar. - Gondolod, hogy lesz mersze eléd állni a történtek után?
     - Nem hiszem, hogy egyedül jön a találkára. - 0lwen felegyenesedett. - És hogy őszinte legyek, nekem sincs szándékomban nélkületek menni oda:
     - Elkaphatjuk, főnök. - Arah vadállatszemei sárgán villantak a csuklya páros hasítékában. - Elég pénzünk van ahhoz, hogy a legjobb fejvadászokat béreljük fel, vagy akár...
     - Még ne. Ez üzlet, nem személyes ügy... és mielőtt azzá tennénk, nem árt kideríteni, mi a nyavalyát akar a fickó.
6
     A találka, az előkészületek dacára, minden drámaiságot nélkülözött: az elfre egy féllábú, szesztől bűzlő koldus várt a régi mólónál. Rongycsomóként kuporgott a hínár halmok közt, és láthatóan nem volt tudatában, hogy a környező sikátorokból tucatnyian figyelik minden mozdulatát: hús-vér bábbá, engedelmes eszközzé változtatta a rábocsátott varázs.
     - Te vagy Olwen? - szállt a suttogás cserepes ajkai közül. - A hosszú életű kuplerájos, aki mostanság a fogadónegyed felé terjeszkedik?
     - Ha látsz is a szemekkel, amiket elbitoroltál, tudnod kell, ki vagyok.
     A koldus szája széle mosolyra rándult.
     - Nálam a kölyök, és van számotokra egy ajánlatom. 
     - Figyelek.
     - Tesztek nekem egy szolgálatot az üzlettársaiddal. Egyetlen munkáról van szó; ha elvégzitek, épségben visszakapjátok a fiút.
     - Még mindig figyelek.
     Az emberroncs ősz loboncú feje a támoszlophoz koccant.
     - Ezen a módon nem folytathatom. Közvetlenebb kapcsolat kell, hogy minden részletet... tisztázhassunk.
     - A feltételek?
     -Légy holnap hajnal előtt á főcsatorna kanyarulatában, a Szalamandrás híd bal partján: ott újra hallasz felőlem. -A koldus megrázkódott, majd eszméletlenül hanyatlott oldalt, akár egy bábfigura; melynek elemelték a zsinórjait. Míg Seremar gondjaiba vette, Olwen a legközelebbi sarok mögül előlépő Arghra és Köpenyre sandított.
     - Teflik az - közölte homlokráncolva. - És mint a legtöbb helyi kotorék, ő is úgy érzi, hogy a szerencsénk miatt tartozunk neki.
7
     Az elf napkelte előtt, porszürke utazóköpenybe burkolózva érkezett a főcsatorna hídjához. A jobb parton halászok kínálgatták friss portékájukat; a balon azonban egészen más természetű alkuk köttettek: Argh, aki egy közelben leállított kordé palánkja mögül figyelt, tisztán látta a hajnali párában egymáshoz közelítő, fegyvert markoló alakokat - két utcai testvériség alkuszai voltak, a jelekből ítélve a szikrafű napi árfolyamát készültek meghatározni. Ahogy észrevették a közeledőt, szorosabbra zárták alakzatukat; rongyaik alatt dzsambiák és keskeny, hosszú pengéjű tőrök villantak.
     Vissza, semmirekellő! - sziszegte egy borotvált fejű dolamin, aki a legveszedelmesebbnek látszott közülük. 
     - A placc a mi placcunk, az üzlet á mi üzletünk; keress magadnak más ganédombot, ha kukorékolni akarsz!
     Olwen kezei előkerültek a szürke köpeny alól: ismétlő rendszerű kahrei számszeríjat markolt velük.
     - A ganét meghagyom nektek - dünnyögte -, de a gőzénél muszáj egy ideig melegednem.
     A tar fejű a cimboráira sandított, és meghökkenve nyugtázta, hogy azok máris az égnek emelték kezüket: a szomszédos sikátor bejáratánál a látüveges számvevő állt, és játszi mosollyal szegezte rájuk saját fegyverét.
     - Ez nem kihívás - közölte Olwen. - Nem vitatjuk jogotokat a területre, csak egy találkozót akarunk lebonyolítani itt. Amint végzünk, már megyünk is, világos?
     - Világos - szajkózta a dolamin a számszeríjra meredve. 
     - Említettem, hogy szeretnénk az ügyet. magunkban intézni? '
     - Értem - suttogta a borotvált fejű, és intett övéinek, akik lassan hátrálni kezdtek a főcsatorna kanyarulata felé. - Semmi vész; mi az a pár perc sorstársak között?
     - Hálás köszönetem - mormolta Calwen.
     A fűkufárok a legközelebbi sarokig húzódtak vissza, kezüket jól látható helyen tartva pár sietős szót váltottak; majd szétspricceltek a négy égtáj felé; Argh patkányokat sem igen látott fürgébben mozogni náluk.
     - Tiszta a levegő.
     Az elf biccentett; á híd korlátjához sétált, nagyot kortyolt a hűvös hajnali levegőből, és miközben társai visszahúzódtak az árnyak közé, azt tette, amihez világéletében a legjobban értett: várakozott.
     A túlparton mostanra alábbhagyott a nyüzsgés - a hálástok és vásárlóik odébbálltak, a polgárok és bámész jövevények ideje még nem érkezett el. Az ég világosodott, de megőrizte szürke árnyalatát; az ormokat, mint ebben az évszakban szinte mindig, eltakarták a Sheralan felett születő viharfellegek. Az elf felpillantott a surrogó neszre: aranybarna galamb ereszkedett alá a tetők magasából, és a hídkorlátra telepedett mellette. Azonnal feltűnt volna akkor is, ha tizedmagával érkezik, úgy különbözött az Erion utcáit és: tereit benépesítő szárnyas patkányoktól: apró feje, rövid nyaka és tömzsi teste dacára már-már királyi eleganciával szelte a levegőt.
     Olwen felsóhajtott, ahogy felfedezte a lábára erősített kis fémhengert. Suttogott valamit, és a madár félé nyúlt - az kísérletet sem tett a menekülésre, sőt, mintha örömét lelte volna a hosszú ujjak érintésében. Olwen felnyitotta a hengert, és finom tapintású papírtekercset rázott ki belőle. Ahogy kisimította, a galamb felrebbent a korlátról, és a hídfőt vigyázó kőbaziliszkusz gerincéről figyelt tovább apró szemeivel. Az elf arca ránctalan maradt, ahogy a levélbe pillantott: kevesebb fény is elég lett volna, hogy elkülönítse a szorosan egymás alá rótt sorokat. 
     
Nem ma kezdtük a szakmát: a megbeszélésnek teljesen biztonságosnak kell lennie mindkét fél számára. Mi nem mehetünk hozzátok, ti nem tudjátok; hol keressetek minket. Találkozzunk holnap napközépkor, Khet kán teaházának teraszán - nyilván tudod, hogy a szukék vendégbarátság dolgában nem ismernek tréfát. Ha neked is megfelel, válaszolj ezen a papíron, és bízd a galambra: eszes madár, előbb-utóbb mindig hazatalál.
     
     Olwen tűnődött egy sort, aztán óndarabot kotort elő, az „igen" egyezményes jelét, felfelé mutató nyilat rótt a papirosra, aztán visszacsúsztatta az apró hengert a fémtokba, melyet a rá jellemző gondossággal rögzített a hírvivő lábán. A galamb tollászkodott, majd megrázta magát, és szaporán verdeső szárnyakkal végképp maga mögött hagyta a főcsatorna ódon házak övezte kanyarulatát.
8
     Aznap este a Róka barátai és üzletfelei - az utóbbiak Köpeny jóvoltából egy fős többségben voltak- tanácskozásra gyűltek az Ékes Tegzek házának hátsó traktusában.
     - Szemrevételezted a terepet - fordult Olwen a látüveges alakhoz. - Mi a véleményed?
     - Cifra és hagyományos, mint minden szuke teaház. A terasz felett viaszosvászon árnyékolók, az asztalok alacsonyak és elég elszórtan állnak ahhoz, hogy a vendégek nyugodtan intézhessék az ügyeiket... míg valamelyik el nem követi azt az ostobaságot, hogy a szent helyen fegyvert ránt.
     - Szent hely? - hüledezett Argh.
     - Enoszuke hagyománya szerint minden otthon és vendégfogadó az. Aki vét a szokások ellen, számíthat rá, hogy kardélre hányják, bármilyen nyájasan mosolyogtak is egy perccel azelőtt.
     - Hát ez. . .
     - ...mindkét részről kizárja a rajtaütést, és a környező épületek tetejére sem könnyű íjászokat feljuttatni. A robbantás persze még szóba jöhet, de nem hinném; hogy Teflikék megkockáztatnák: túl sok kívülállót pusztítanának el, túl sok ellenséget szereznének vele.
     Olwen lassan ingatta fejét, és egymást keresztező vonalakat rótt az előtte sárgálló papírosra.
     - Sok múlik azon, ki bukkan fel az ellenfél képviseletében. Ha maga Teflik jön, tudja, hogy csak az élete árán intézhet el, de ha valami slapajt küld... nos, azt valamivel nehezebb lesz megfékezni, ha hősködni kezd.
     - Szóval? - türelmetlenkedett Argh.
     - A hátunkat mindenképp fedeznünk kell. Ha a környező tetőkről nem megy, hát távolabbról; ismerek valakit, aki akár a Sárkányfi tavernából is belátja és belőheti a terepet. -Az elf bal szeme sarkában megrezdült a fekete könnycsepp. - Már üzentem neki, és elláttam a megfelelő utasításokkal. Az éjjel elfoglalja a helyét, és el se mozdul, míg véget nem ér a felhajtás.
     - Nomád íjjal dolgozik?
     - Kránköves tűzköpővel. - Olwen felemelt jobbal hárította el a közbeszólást, és ismét a hevenyészett térkép fölé hajolt. - Köpeny a teraszról, Seremar az utcáról biztosít: ti ketten mindenkinél észrevétlenebbek tudtok lenni, ha úgy tartja kedvetek. Argh, te bérkocsit szerzel, és a tömb körül cirkálsz Dobással és Pokróccal együtt: ha idő előtt távoznom kell, elkél majd a négy vasalt kerék és a három pár kemény ököl. ,
     - De mi van, ha...?
     - Megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. Napközépkor érek a helyszínre, ahogy akarják. Ha látom, hogy Teflik már ott van, magam alá hajtogatom a lábaimat, és eldiskurálok vele a feltételekről, ahogy profik közt szokás. Ha nem ülök le, az azt jelenti, hogy rám pályázik ez esetben intézzétek el, és vonuljatok vissza. Ha túlélem, követlek benneteket, ha nem, a ti dolgotok lesz elszámolni a fűkufárokkal, és a Pöröly flintája mellett legfeljebb az istenektől várhattok segítséget hozzá.
     - Miből gondolod, hogy idáig fajul az ügy? - firtatta az udvari ork. - Személyes indíték van a dolog mögött? Meglehet - húzta- el a száját Olwen, futó pillantást vetve a használatlan vízipipára. - Teflik kemény játékos... és a legkiszámíthatatlanabb vadmarha, akivel az elmúlt száz évben dolgom akadt.
9
     Olwen valamivel napközép előtt, az Olajütők utcájának bejáratánál engedte útjára bérkocsiját, és gyalogszerrel indult a Khet-féle teaház arany madárnyom jelekkel telifestett cégére felé. Ahogy közelebb ért, tüstént felismerte Tefliket a lakkfa asztalkák egyikénél. Merőn bámult rá, úgy lépdelt tovább, két karja lazán lógott az oldala mellett. Lábbelijét a levélmintás gyékény peremén, köpenyét a fogadására siető szukénél hagyta, és mielőtt elhelyezkedett, odabiccentett a napégette arcú dzsadnak, aki jókora varkocsot kötött a tarkóján őszbe csavarodó fekete sörényéből.
     - Olwen... 
     - Teflik - viszonozta a köszöntést rezzenetlen képpel az elf.
     - Legyetek üdvözölve Khet kán hajlékában, tisztelt urak - csendült mellettük a hang, ők ketten azonban változatlanul egymást méregették. - Noyon vagyok; nekem jutott a megtiszteltetés, hogy italotokat elkészítsem, és hogy tisztulás közben, ha úgy óhajtjátok, hazám történetébe is bepillantást nyújtsak nektek.
     - Kezdjük a teával -- mormolta Teflik. Hányavetin beszélte a közöst, talán hogy tompítson vaskos akcentusán, mely ragadozó volta dacára a mesék bősz dzsennjeihez tette hasonlatossá. - Kettőt hozz, és ne feledkezz meg az ánizsos ostyáról sem... feltéve, ha követitek a hagyományt, és friss árpalisztből készítitek.
     - Mi sem természetesebb - hajtotta meg magát a szuke, akinek két kezén a felszolgálásnál sokkal keményebb ínunkáról árulkodtak a bütykök. - Ha szabad ajánlanom.
     - Hozz egy kevés pálinkát is - szólt közbe a dzsad. Hogy az a zöld lötty, amivel traktáltok, ihatóbb legyen, a cimborámnak pedig...
     - Vizet - dünnyögte Olwen. - Caedonit vagy Borealt, nem számít, csak sós és langyos ne' legyen.
     A szuke meghajolt és elsietett.
     - Utálom a pofájukat - közölte Teflik. 
     - Micsoda?
     - A szukékét. Ha ismered őket, tudnod kell, miért: nem harcosok és nem is férfiak, akik az érzéseiket ostoba mosolyok mögé rejtik.
     - Eyfert nem tartozik a mosolygós fajtához - suttogta Olwen. -- És szívből remélem, hogy nem volt könnyű dolgotok vele.
     - Doldzsahra, dehogy! Az embered kemény fickó, ha nem is teljes értékű férfi még: kettőt ölt meg az enyémek közül, mielőtt lefegyvereztük, és ha Zecata nyilat nem röpít belé...
     - Lelőttétek? - kérdezte Olwen szinte álmatagon.
     - Altatóval preparált vesszőt kapott, cimbora; olyat, amilyet veszett kutyák megfékezésére használnak. A derekán érte, de nem vágta földhöz rögtön: félig bénán, kifordult szemmel is küzdeni próbált.
     Az elf visszanyelte a torkába toluló epét. 
     - Mit akarsz tőlünk?
     - Mondtam már: egy munkát tartogatok nektek. Ha elvégzitek, visszakapjátok a zálogot is.
     - Miféle munkáról van szó?
     - Látod ezt? - Teflik elkoszlott pergamendarabot tolt át az asztalon: a színén kéklő rajzolat elmosódottak volt, az elf azonban így is kiérezte belőle a delejes erőt.
     - Látom.
     - Erről van szó. Illetőleg arról, ami teljes változatában lehetne. Ami előtted fekszik, csak ízelítő: néhány vonás egy kultikus ábrából, melynek birtoklásához... - agyarakat villogtató farkasmosoly - ...el nem évülő érdekem fűződik. A rész, amit megszereztem, következtetni enged az egészben rejlő lehetőségekre. Tisztességes ajánlatot tettem a maradékra, de aki birtokolja, megmakacsolta magát, és egy ideje tárgyalni sem hajlandó velem. 
     - A neve?
     - Nem vesztegeted az idődet, mi? - A dzsad elégedettnek látszott. - Kopral Kud Barag. Talán mond valamit a név; a gazdája máktermesztésben, méregkeverésben és emberirtásban utazik, és a tíz év előtti nagy klánháború után a szárazdokkoknál vert tanyát.
     - Sosem volt dolgom vele.
     - Nem számít. Tőlem minden fontosat megtudhatsz róla; a dolgotok csakannyi, hogy elkapjátok, és elvegyétek tőle, ami az enyém.
     - Honnan tudhatjuk, hogy mikor...
     - Mindig nála van, cimbora. Akkor sem bízhatná másra, ha akarná. Kész szerencse, hogy vannak informátoraink: pontosan tudjuk, hol keressük a jobb karját.
     - Nem értem.
     - A jobb karján, itt fent - magyarázta Teflik, megtapintva saját bicepszét - tetoválást visel. A teljes ábrát. A rajzolat nagyobb része utólag készült, de engem csak az eredeti érdekel: - Ragadozószemei izzani látszottak az erőtlen napsütésben. - Juttasd el hozzám a kart, hosszúéletű, és én visszaküldöm a kifutófiúdat.
     - Nem megy.
     - Hogyhogy nem?
     - Egy istenverte kart akkor sem bízhatnék holmi küldöncre, ha tudnám, hol tanyázol, és találkozni sem fogunk többé. Küldd a galambot; az ábra, ha a bőrt megfelelően kikészítik, éppúgy elfér abban a tokban, ahogy a leveled.
     - Legyen - hunyorgott a dzsad. - Amint a madár visszatér a bőrrel, az embered mehet, amerre lát.
     - Mire szolgál az ábra? 
     - Semmi közöd hozzá.
     - Akkor keress más bolondot, aki elhozza neked. 
     - Ha netán nem értenéd. . .
     - Te nem érted, füstös, pedig világosabban már nem is fogalmazhatnék: mire jó az az átkozott ábra?
     Teflik az állát dörzsölgette, hosszan hallgatott... és felrezzent, mikor a szuke felszolgáló tálcájával és apró porceláncsészéivel újra felbukkant mellettük.
     - Parancsoljatok, tisztelt urak: A víz rövidesen felforr, és ha óhajtjátok, addig is.:.
     Teflik egy intéssel útjára küldte, és az elf szeme közé nézett.
     - Apám és Barag... sokáig együtt dolgoztak. Egy ideig velem is szót értett a fickó, de mostanság más utakat jár; azt beszélik, a kísérletei vették el az eszét. Ígéretek, esküvések: az adott szó mit sem jelent többé a rohadéknak. Majd' egy esztendeje harcolok vele, de a dolog kezd kicsúszni a kezemből. Az új herceg, a polgárság, a kalandozók... mindenki nyugalmat akar, és Erionon kívüli üzletfeleim is aggódnak befektetésük biztonságáért. Sok embert vesztettem, akár Barag, de egy kémem valahogy megmaradt a táborában. Tőle tudom, hogy a vajákos pénzszűkébe került, és semmitől nem riad vissza, hogy kimásszon a csávából, amit csak magának köszönhet. A tetoválása - Teflik lakkozott körmével kocogtatott a papíroson - afféle térkép, rég elfeledett zsiványtanyák helyét jelöli. A megfejtéshez szükséges kulcsot már sikerült megszereznem, de ha Barag is ráteszi a kezét, és feltár néhányat a régiek kincseskamrái közül, jókora tőkéhez és veszedelmes varázsszerekhez juthat. Ezt mindenképp meg kell akadályoznom... és te leszel a fegyver, amit a szívébe mártok.
     - Nekem mi hasznom az üzletből? - kérdezte Olwen. 
     - Hasznod? A te hasznod? Mondtam már: visszakapod a kölyköt, és...
     - Lassan a testtel! Arra kérsz, hogy végezzem el helyetted a szezon legpiszkosabb munkáját, amitől a győzelmen felül milliós hasznot remélsz, és egyetlen nyomorult túszt kínálsz cserébe? Gondold át újra!
     - A fiú, Eyfert. . . a te embered. 
     - Zsoldos; aki tudta, mit kockáztat; mikor elszegődött. A mi köreinkben ismeretlen fogalom a bajtársiasság: ezt neked is tudnod kell, cimbora. A munkadíj legyen mondjuk húszezer tallér. Hogy aranyban vagy váltóban fizetsz, rajtad áll, és azt se bánom, ha ráadásnak hazaküldöd a kölyköt; nem is túl magas ár a lehetőségért, ami Barag térképével az öledbe hull.
     - Utólagos elszámolás?
     Olwen félrebillentette fejét. 
     - Részben. Nincs kétségem afelől, hogy elengeded a Rókát, hisz a megöléséből nem származna hasznod... a munkadíj viszont már kényesebb dolog. Az akció után átküldöd az egyik emberedet is, aki ellenőrzi a portéka valódiságát, és elhelyezi a bőrt a galamb hordtokjában. n madár felszáll, az embered fizet, és velünk marad, míg Eyfert haza nem ér. Rendben lesz így? 
     - Mi tarthat vissza attól, hogy elkapard az emberemet, és a pénzzel együtt a térképet is megtartsd?
     - Nem tudnék vele mit kezdeni. A pénzt akarom, és hogy miután Baragot legyűrted, egy időre eltűnj a városból. Ez nyilván nem esik majd nehezedre: a klánháborútok épp eléggé felforrósította a talajt idebent.
     - A tea, tisztelt urak - hajbókolt a szuke, egy-egy gőzölgő csészét helyezve a két férfi elé. - Kívántok esetleg...
     - Nem - vetette oda Teflik, és Olwent bámulta közben. Balja, mely mostanáig mozdulatlanul pihent az asztalon, megemelkedett, négyrét hajtott papírost téve láthatóvá. - Ezen megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. Csináld gyorsan, és ne hibázz!
     Az elf megízlelte a teát, fejet hajtott a felszolgáló előtt, magához vette a papírost, aztán a dzsadra pillantott megint.
     - Ismerjük a szabályokat - mondta. - Az üzlet üzlet, a pénz pénz: megszerzem neked a bőrt, te fizetsz, és elengeded az-emberemet.
     Teflik bólintott.
     - De nem mindenki gondolkodik úgy, mint mi ketten - folytatta Olwen. - Háborús időkben nem válogathatsz: az egyik szerencsekatona a hideg vashoz, a másik a zárakhoz, a harmadik a mágiához ért: kereslet és kínálat kérdése az egész. Megeshet, hogy nem ismered őket annyira, amennyire ismerned kéne. Érted, hová akarok kilyukadni?
     Teflik oldalra billentette a fejét, és várt.
     - Fogva tartod a kölyköt - folytatta az elf. - Nem a vendéged, hanem a túszod; nem kérem, hogy négyfürtös predocival traktáld, és lotyót hívass hozzá, ha gyötörni kezdi a magány... de elvárom, hogy csak a magánytól szenvedjen, világos?
     - Igen - mormolta Teflik. - Értem, azt hiszem.
     - Neyvar Criddel örömét lelte mások szenvedésében. Ezért kínoztatja a foglyait, és ezért pumpált pénz azokba a szánalmas vérviadalokba a Makrélavégen.
     - Criddel nincs többé, cimbora, és mint mondják, életéhez méltó halál lett az osztályrésze... ki tudhatná ezt nálad jobban?
     - Vannak még a világon hozzá hasonlók. Némelyik talán épp a te zsoldodban áll, de jó ha tudod: nekem is jutott néhány közülük. - Olwen képe az időtlen türelem maszkja volt. - Ha kárt tesztek Eyfertben, ha megkínozzátok vagy megölitek, hibát követtek el. Ha nem abban az állapotban kapom vissza, ahogy hozzátok került... kiitta a teát, és a dzsadra hunyorított ősöreg szemeivel... a haláltusád még az életemnél is hosszabb és gyötrelmesebb lesz.
10
     - Mivel tartozunk? - kérdezte Argh a teaház felszolgálóját, miután Köpeny (immár újra a számvevő alakjában) megkocogtatta az Olajütők utcájának sarkán veszteglő bérkocsi ajtaját.
     - Tisztelettel. - A szuke családos ember lehetett; mert példás önuralommal viselte a kényszerpihenőt, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy a csuklyás alak oldalán szorongó Egy Dobás köpenye gonddal köszörült pengéket takar. - Nem firtatom, miért teszitek, amit tesztek, és jelenteni sem fogom a történteket: nem lehet igazán becstelen az, aki ilyen helyzetben a formára ügyel.
     Az udvari ork fejet hajtott, az enoszukei pedig - bár minden oka megvolt rá, hogy ne kedvelje - ámulva nyúlt a kilincs után: sosem gondolta, hogy valaha derűt láthat egy oni sárgán villogó szemeiben.
11
     Az Ékes Tegzek házának hátsó traktusában tucatnyian szorongtak, míg Olwen a jókora palatáblára felrajzolt utcatérképen a terv részleteit ismertette.
     - Barag tanyája - mutatott a hajóműhelyek kettős ívével szemközti épülettömbre, melyet, a nyomaték kedvéért, a Naudhiz veszedelmet sugalló rúnájával jelölt meg.
     Hogy melyik ház melyik emeletét lakja, fogalmunk sincs; az olyan időkben, mint a mostanig nyilván naponta változtatja a helyét.
     - Sosem dugja ki az orrát? - firtatta Argh.
     - Csak egyszer hetente. A kikötőöbölhöz hajtat, és eldiskurál a fickóval, aki az aktuális postahajóval érkezik. Egy fertályórát, néha egy egészet töltenek együtt, aztán az illető felszáll a legközelebbi bárkára, és végleg eltűnik a színről: egy futár csak egyszer teszi tiszteletét, nehogy a rivális testvériségek vagy a hercegi fináncok felfigyeljenek a képére.
     - Mit szállít?
     - Jobbára híreket: Olykor érkeznek apróbb tárgyak, ékkövek és gyanús pergamendarabok is: Teflik szerint a vajákos rég kihalt testvériségek kincseinek próbál a nyomára jutni, hogy folytathassa háborúját a többi fűkufárral.
     - Ennek semmi értelme - dünnyögte Seremar. – Egy olyan hírhedt boszorkánymester, mint Barag, egyszerűbb módszerekkel is pénzhez juthat.
     - És aligha folyamodik külső segítséghez, hisz a világ legjobb térképészei és rejtjelszakértői itt, Erionban tanyáznak - vont vállat az elf. - Szerintem is pelyva az egész: Teflik olyan mesével etet minket, amit a maga fűtől megzápult agyával nagyvonalúnak és hihetőnek tart. Az ábra, amit térképtöredéknek mondott, igazában egy rituális jelsorozat darabja. Köpeny, aki ferde szemmel bár, de közelről látta, esküszik rá, hogy aquir eredetű, a szertartás pedig, melynek részét képezi, a lélektelen holtak irányítására szolgál.
     - Fekete mágia? - suttogta Egy Dobás, akinek árnya hatalmasra nőtt az asztalon égő lámpás fényében.
     -A legfeketébb. Hogy mit remélnek tőle, nem tudjuk: már csak ezért is el kell kapnunk a vajákost, mielőtt ő vagy bárki más tovább szórakozik a jelekkel. Az akció húszezret hoz a konyhára; ez fejenként - Olwen jelentőségteljesen pillantott körül - négyezer tallért jelent.
     - Ott helyben lecsapjuk a nyavalyás karját - tudakolta Pokróc - vagy megvagdaljuk előbb?
     - Elkapjuk, de nem öljük meg: tisztáznunk kell az ügyet, mielőtt Teflik kedvére tennénk. Az öbölnél fogunk lecsapni. Kocsikra lesz szükségünk, klepetusokra, szent szimbólumokra, talán gárdaegyenruhákra is... és a legjobb alkimistára, akit Kurgun barátunk műhelye a hét végén nélkülözni tud.
     - Tiszta sor - bólintott Argh. - De hogy lesz a húszezerből fejenként négyezer?
     - Öt megy a közösbe, hármat elvisznek a költségek, a maradék tizenkettőn osztoznak meg a befektetők, azaz te, Köpeny és én. Mi nem tetszik rajta?
     - Eyfertnek is jár egy rész a nyereségből.
     - Eyferrnek? - fakadt ki a számvevő. - Elfelejted, hogy az ő hibájából turkálunk vállig a sárban!
     - Igaz - tűnődött Olwen. - De az is igaz, hogy a megbízást végső soron neki köszönhetjük.
     - Akkor felezz vele. Mit számít barátok közt az a kétezer tallér?
     Az udvari ork kihúzta magát, és előrehajolt. Egyetlen szó sem hangzott el, csak a lámpás lángja hajladozott az enyhe léghuzatban.
     - Ha mi hárman bedobunk egy-egy ötöst, és a résztvevők is hozzáteszik a magukét, kétezret megtakarítottunk - mormolta az elf. - Ennyit biztosan megér a fiú, nem gondoljátok?
     Argh némán bólintott, de nem lépett hátrébb: sárgán izzó szemei fogva tartották Köpeny tekintetét. Az várt, könyvi adatok híján az idő elpergő homokszemeit számlálta, aztán rántott egyet a vállán.
     - Felőlem...
     - Ezt a nagyvonalúságot szeretem benned - dünnyögte az elf, aztán megint végignézett az egybegyűlteken. Ismeritek a Rókát, tudjátok, milyen nehezen viseli a bezártságot... és ha Teflik csak fele olyan pocsék vendéglátó, amilyennek tűnik, még súlyosabb a helyzete. Ne hagyjuk, hogy a szenvedése hiábavaló legyen: munkára fel!
12
     Olwen a deszkakerítéssel övezett bérházak legnagyobbikának tetején állt, és homlokráncolva összpontosított a hajóműhelyek felett lebegő sirályra, melynek szemeivel a rakpartig beláthatta a lakó- és raktárépületek közt kanyargó utat.
     - Köpeny...? - suttogta.
     Barag kocsija elindult, a postahajó kikötéshez készül.
     A számvevő jelenléte a távolság ellenére szinte tapintható volt a tudatában: ő a tagolt beszédnél hamarabb sajátította el a kapcsolattartásnak ezt a formáját.
     Mindenki a helyén? A terv szerint.
     Hányan kísérik a boszorkánymestert? Egy a bakon, kettő odabent. Hátvédek?
     Akad pár gyanús pofa a rakparton, de egy sem olyan, hogy aggódnunk keljen.
     Világos. Olwen megszakította a kapcsolatot, és lesétált a lépcsőn, hogy csatlakozzon Arghhoz és Egy Dobáshoz, akik a Bűnbánó vándorszerzetesek csuklyás stóláját viselték. A kocsi, melyet előző éjjel loptak a város keleti kapujánál, átmázolva, sárral befröcskölten várt az indulásra.
     - Mi az ábra?
     - Belevágunk. Mire a halásztemplom harangja lármázni kezd, a kikötőben kell lennünk. A boszorkánymester közvetlenül a találkozó előtt száll ki, a hajtó mindig a bakon marad: vele és a gazdájával Köpeny csapata foglalkozik; miénk a másik két testőr és az esetleges ráadás. A meneküléshez használt kocsikat a déli falnál hagyjuk, ha elszakadnánk egymástól, a Tegzesben találkozunk. Kérdés?
     Az udvari ork megrázta a fejét.
     - Remélem működni fog ez a micsoda - dünnyögte, megtapintva az övében lapuló készséget, mely pár lépés távolságból gyűjtőperselynek, közelebbről valamiféle tengeri állat lenyúzott és tömlővé formált bőrének látszott. - És bízom benne, hogy az alkimista sem téved, különben Eyfertnek is, nekünk is ez lesz az utolsó napunk
     - A pára nem halálos - emlékeztette Olwen a szerzetesi köntös csuklyával bíbelődve. - Gyorsan elillan, és még annyi zajt sem csap, mint a számszeríjak; eszményi eszköz olyasvalaki ellen, akinek beszélnie és lélegeznie kell, hogy árthasson neked.
     - És ha a két testőr nem a szavak embere? 
     - A mozgáshoz is levegő kell:
     - Miért nem vágjuk rögtön agyon a vajákost? - zsörtölődött Egy Dobás. - Miért kell minden áron elcsevegnünk vele?
     - Mert Teflik a halálát akarja - felelte Olwen. - Mert az ábráért, nem a teteméért fizet nekünk... és mert a legfontosabb kérdésre csak tőle kaphatjuk meg a választ.
13
     Köpeny a mólóhoz vezető út utolsó fordulójában jelentkezett ismét; gondolatai folyondár módján kígyóztak mind mélyebbre Olwen elméjében:
     Mozgunk. Ki mozog?
     Aki csak él, főnök. A boszorkánymester gyorsabb tempót diktál a szokásosnál, úgyhogy nektek is igyekeznetek kell. 
     Két perc; üzente az elf, és megkocogtatta a lopott kocsi kékre mázolt deszkafalát a hajtó oldalán.
     - Gyerünk!
     Barag rozsdaszín batárja már állt, mire a vízparton végigdübörögve a közelbe értek. A kocsit a célponttól húsz-egynéhány lépésnyire engedték útjára, és elvegyültek a sokadalomban, mely sétatempóban sodorta őket tovább az épp kikötött postahajót figyelő célpont felé.
     Olwen azt a pillanatot akarta kihasználni, mikor a futár partra lép. Semmit sem tudott róla, de biztosra vette, hogy mozgása elárulja... és hogy felbukkanása megmutatkozásra készteti a boszorkánymestert, akiből most csak egy feketére lakkozott körmű, viaszfehér bőrű kéz látszott a batár gonddal vasalt táblájú ablakának résében.
     Az elf borostyánszín szemei a sokaságot firtatták, és ahogy a halásztemplom harangjai megkondultak, hogy illőn köszöntsék a dagályt, megtalálta, amit keresett: a kemény arcot a postahajó pallóján lefelé tartó puha arcok közt. Nézte, ahogy közeledik, ahogy a rakpartra vezető lépcső felé furakszik a tömegen át... és mintha meghökkenést látott volna a tekintetében, mielőtt a többivel együtt azt is eltakarta a fickó fejére borított zsák. A fadorong puffanása beleveszett a morajba, egy kétkerekű halászkordé nyolcvan fontnyi eleven hússal nehezebben nyikorgott tovább, a lépcső tetején azonban máris megjelent a futár-kemény vonású arca egykedvű, mintha mi sem történt volna, szemei azonban Köpeny szemei voltak, és biztatón hunyorítottak a kikötőbakok mentén haladó „szerzetesekre".
     A harangok még mindig kongtak, ahogy a batár ablaka után az ajtó is résnyire nyílt. Olwen megemelte botját, a rézcsengettyűk hangját azonban elnyomta a szemből előporzó bérkocsi dübörgése. Ahogy Argh és Egy Dobás vonalba értek Barag fogatával, parittyakő röppent fel a rakparti sokadalomból, és fejen találta a hajtónak álcázott testőrt, aki egyensúlyát vesztve bukott alá a túloldalon - egyenest a bérkocsi tetejére, mely enoszukei varázsdobozként nyílt meg, hogy befogadja. A rugók megnyikordultak, ahogy új hajtó kapaszkodott a bakra, a „futár" ugyanebben a pillanatban érte el fellépőt a víz felőli oldalon, és mielőtt Barag vagy testőrei mozdulhattak volna, a köpenye alól előkerült tömlőből zöldes gázfelhőt pumpált a batár belsejébe.
     - Nyomás!
     A hajtó a lovak közé csapott. A súlyos alkotmány meglódult - Olwen épp jókor lépett félre, hogy elkerülje a baloldali kereket, és hogy gyors botütéssel fogadja a tömegből kiváló negyedik testőrt, aki megingott, és ötödik társával együtt a földre rogyott: Argh és Egy Dobás kétfelől pumpálták rájuk az áldást a maguk tömlőiből.
     - Kész!
     A bérkocsi ördögszekérként fordult a legközelebbi sarkon, a „szerzetesek" a fullajtár álványba fogództak Barag batárjának hátulján, és sebesen távolodtak társaik nyomában. Mire a hercegi gárda közelben járőröző osztaga a rakpartra ért, a lassan ocsúdó testőrön kívül csak zavarodott járókelőket, valószínűtlen beszámolókat lelt a találka helyszínén. A kordét a futárral három mérfölddel távolabb, valamivel alkonyat előtt találták meg: a fickó eszméletlenül hevert a büdösödő halak rétege alatt, képére ráfagyott a meghökkent kifejezés.
14
     Olwenék kétszer váltottak kocsit, és mindhárom testőrtől megszabadultak, mielőtt ismét nyugatnak, a vízparti bűntanya elhagyatottnak látszó bérházai- felé vették az irányt. Jöttük híre Köpeny jóvoltából előttük járt: a deszkakerítés egyik panelje épp a kellő pillanatban tárult fel, utat nyitva a telek végében berendezett műhely felé, melynek kapuját a rugók utolsó nyikordulásával egyidőben maga az elf reteszelt el az érkezők mögött. Kopral Kud Barag magatehetetlen testét Pokróc vette a vállára, Argh és Egy Dobás a világításról gondoskodtak a pincébe vezető lépcsőn.
     Öt percre rá a boszorkánymestert egy magas támlájú karszékhez kötözték odalent, a Tegzes fegyveresei pedig elfoglalták helyüket az emeleti ablakokban, hogy idejekorán jelezhessék; ha üldözők bukkannak fel.
     - Hogy van? - fordult az alkimistához az elf egy óra múltán, megbizonyosodva arról, hogy nem kell támadástól tartaniuk. - Nem kapott túl sokat a jóból?
     - Ahogy a képét és a kezeit elnéztem, volt alkalma hozzászokni a mérgekhez. Máris ébredezik; még pár perc, és beszélhetsz vele. '
     Olwen bólintott, fejére húzta az alkalomra tartogatott fekete csuklyát, és intett a többieknek, hogy kövessék példáját.
     - Az egyik szarkeverőt már ismerjük - dünnyögte, ahogy az előtéren át a pincelépcső felé indult. - Lássuk, mire megyünk a másikkal.
15
     Az elf a falra akasztott lámpás fénykörének határáról figyelte a lassan ocsúdó boszorkánymestert. Köpeny a széktől balra, Argh a támla mögött várakozott moccanás nélkül, láthatatlanul.
     - Mi... - suttogta Barag, igyekezvén az előtte állóra fókuszálni pillantását. - Mi a...?
     - Üzlet, vajákos - közölte Olwen. - Ha azt teszed, amit mondok, megúszhatod; ha nem, ma este már a halakkal vacsorázol.
     Kik...?
     - Zsoldosok vagyunk, mint mindenki más errefelé. Fizettek nekünk, hogy elvégezzünk egy munkát.
     - Miféle... munkát?
     - Teflik a karodat akarja.
     Barag falfehérre sápadt a bőrén kiütközött veríték alatt.
     - Fogalmam sincs, miről...
     - Fenét nincs - vágott közbe az elf. - Van valamid, amire Teflik mindennél jobban vágyik, és minket bérelt fel, hogy megszerezzük neki.
     - Várj csak - suttogta Barag. - Talán adhatnék...
     - Egy szót se! Végighallgatod az ajánlatomat, aztán igennel vagy nemmel felelsz, érted?
     A boszorkánymester bólintott; fátyolos szemei az előtte állóra meredtek. 
     - Mindenképp megszerezzük azt az ábrát - közölte az elf. - Csak rajtad áll, mennyit szenvedsz közben.
     - Nincs választásom. - Barag kezdte visszanyerni önuralmát; hangjába fokozatosan tért vissza az erő. - Folytasd!
     - Teflik túszul ejtette az egyik emberemet, és a tetoválásodat kéri a szabadságáért. Ha a karoddal együtt visszük el neki, elpatkolsz... pedig a megbízás nem is a halálodra szól.
     - Tőlem kaphattok akár...
     - Tudom. Lefizethetsz bennünket, hogy futni hagyjunk, de ezzel sem nyersz sókat: a testőreid harcképtelenek, a futárod világgá szaladt, Teflik pedig alig várja, hogy átharaphassa a. torkodat... amit az ábra birtokában könnyen meg is tehet. A haláltusád tovább tart, ha bántatlanul távozol innen, de a végén mindenképp elvérzel, nem igaz?
     - Mit javasolsz? - tudakolta fojtott hangon a boszorkánymester.
     - Hogy a bántatlanságod helyett Teflik fejéért fizess. A tetoválásod a kulcs, ami megnyitja a búvóhelye ajtaját, és ha egyszer átlépjük a küszöböt, vége a dalnak... és mindez csupán tízezer tallérodba kerül.
     - Rendben. Előteremtem az összeget, mihelyt...
     - Nem - rázta a fejét Olwen. - Nem üzensz, nem használod a szellemnyelvet, és levelet sem írhatsz; semmi szükségünk további bonyodalmakra. Biztosra veszem, hogy van rejtett tartalékod, és kétlem, hogy bankárokra bíztad: a te fajtád irtózik az acélkamráktól és a jelszavaktól. - Végigmérte a székben gubbasztó alakot. - Íme az ajánlatom: elárulod, hol keressük a pénzt. W laki közülünk érte megy. Amint -visszatér, sort kerítünk a beavatkozásra, aztán szabadon engedünk, és végrehajtjuk a te megbízásodat is.
     - Honnan tudhatnám, hogy nem vágjátok át a torkomat, miután...
     - Viselném ezt a maszkot, ha ölni akarnék? - kérdezett vissza az elf. - Ez üzlet, semmi több. Nem ártottál nekünk. Nem te raboltad el az emberemet. Teflik megérett a pusztulásra; ami engem illet, csak a hasznomat akarom biztosítva látni.
     - És ha nemet mondok?
     - Tefliknek akkor is befellegzett, de a tetoválásod helyett a karoddal zörgetünk be a nyavalyás ajtaján.
     Egy perc telt el néma csendben. A boszorkánymester mély lélegzetet vett, aztán felszegte állát.
     Rendben - mormolta, vértelen alsó ajkát tapogatva szederjes nyelvével. - Megkapjátok a tízezret, és vihetitek a tetoválást is... feltéve, hu megkínáltok valami erőssel előbb.
16
     Barag egy óra múltán került vissza a magas támlájú székbe, melyet időközben párnákkal tettek kényelmesebbé. Az asztalra hattyúnyakú butéliát, mellé réztálkát, camonnai szivarokat és tűzszerszámot helyeztek: A seb fájdalmát volt hivatva enyhíteni a figyelmesség is, mellyel Olwen bemetszette a dohánylevelekből formált henger keskenyebbik végét - pengét még most sem szívesen adott volna vendége ép kezébe.
     - Az embered? - suttogta a boszorkánymester.
     - Az előbb jött meg. Már csak néhány apróságot kell tisztáznunk, aztán végképp elválnak útjaink.
     Barag megízlelte a füstöt; viharvert képe megbékéltnek, már-már ihletettnek látszott.
     - Figyelj rám, zsoldos - dünnyögte. - Teflik sokra vitte, de bármivé vált is, a lényeget tekintve megmaradt dzsad anyaszomorítónak: a legyőzéséhez a büszkeség jelenti a kulcsot. Kalandozó volt, számos párbajt vívott, és nagyon jól forgatja az acélt... jól forgat bármit, aminek markolata és pengéje van. Fürge és erős, akár egy mahradi: emlékezz erre, ha a szemébe nézel, és ne próbáld a saját fegyverével elpusztítani őt.
     - Miért mondod el mindezt?
     - Hogy az elkötelezettségemet bizonyítsam. 
     - Azzal, hogy a dzsad bolondériáiról regélsz?
     - Nem - somolygott a boszorkánymester. - Azzal, hogy elárulom, mi célt szolgál az ábra, amit tőletek rendelt.
     - Tudjuk, hogy nem egyszerű térkép. Rég halottak lennénk, ha hitelt adnánk a megbízók meséinek.
     Barag cserszín szeméiben a szivarparázs visszfénye ragyogott.
     -Akiket Teflik a tetoválás segítségével keres, rég halottak, zsoldos. Erioniak, mint te vagy én, a maguk idejében ezrek rettegték a nevüket, sorsukat azonban így sem kerülhették el... és majd' kétezer éve rothadnak a zsiványtemető földjében, a szemét és a törmelék hantja alatt.
     Köpeny, aki változatlanul a karszék mellett állt, felvonta szemöldökét; látni nem látta, de érezte, hogy Pokróc vicsorog, Argh pedig a szőrét borzolja a pergamenszín csuklya alatt.
     - Halottak - ízlelgette a szót Olwen. - Teflik és te gonosztevők hulláit akarjátok hadrendbe állítani egymás ellen?
     - Nem egyszerű hullák azok - vigyorgott gyászfekete fogait kivillantva a boszorkánymester. - A Káoszkor legnevesebb bajkeverői: félemberek, igézők, még szerafisták is akadnak köztük. Kevesen tudják, mekkora temető felett élünk, és még kevesebben, mi kellett ahhoz, hogy valakit épp itt kaparjanak el... de ha minden jól megy, meglátják hamarosan. - Nevetés, akár az őszi avar ropogása. - Mikor két esztendeje próbát tettem a jelsorozattal, egyetlenegyet sikerült a helyszínre csábítanom, és tucatnyi testőröm fizetett az életével egy apró hibáért, mely ellenünk fordította. A mostani kombináció letisztultabb, úgyszólván tökéletes. Aki felhasználja, egész seregnyi őst csalhat elő, és a segítségükkel a fűpiac, a kikötő, előbb-utóbb egész Erion urává válhat.
     Az elf a szivarhamut bámulta, aztán a boszorkánymester karján fehérlő kötésre pillantott.
     - Miért találtál érdemesnek arra, hogy mindezt közöld velem?
     - Mert ismerem a fajtádat. A pénz a mindenetek; az életeteket, a becsületeteket, akár az üdvösségeteket is kockára teszitek érte. Az öreg Teflik halott, és hamarosan az lesz a fiatal is. Ami az övék volt, a déli kapcsolatokkal és a formulával együtt öröklöm meg. Seregem erősebb lesz a hercegénél, számos és győzhetetlen, ahogy a regékben áll... de aligha győzöm egyedül a munkát, és akadnak olyan helyek is, ahová élőholtak sosem juthatnak el. - Barag kortyolt a borból, és Olwenre villantotta vérfagyasztó mosolyát. - Valami azt súgja, zsoldos, hogy mi ketten társak és istentelenül gazdagok leszünk.
     - Már alig várom - mormolta az elf, és mikor a karszék ölén ismét felbugyborékolt a kacaj, baljának két ujjával írta a levegőbe az Algáit, a hosszú pihenés jelét.
17
     - Elvégeztük a munkát - mondta Olwen aznap éjjel a régi mólónál, viszonozva a rothadó hínáron heverő koldus pillantását.
     - Tudom, cimbora - formálták a szót a cserepes ajkak. - A kikötőben gyors szárnyon jár a hír.
     - Akkor ideje megejtenünk a cserét, nemde?
     - Magam is így gondolom. Ismered Welle tavernáját a negyed.. .
     - Tudom, hol keressem.
     - A kapuja előtt találkozol a megbízottammal holnap alkonyatkor. Oda viszitek, ahová akarjátok, és miután megbizonyosodtok arról, hogy tiszta a levegő, útnak indítjátok az árut.
     - Honnét fogod tudni, hová küldd a galambot?
     - Nem küldöm sehová: ott lesz az emberemnél egy kalitkában.
     - A pénzünkkel együtt?
     - Hát persze - mormolta Teflik, mielőtt másodszor (és immár végérvényesen) elmetélte a húsbáb zsinórjait.
18
     Welle tavernájának kapusa, aki napszálltakor vette fel a szolgálatot, szemes fiatalember volt, a körülötte zajló eseményekből mégsem érzékelt mást, csak a fekete sörényű porlepte utazóköpenyes gorvikit az ajtó előtt. A környékre boruló csendet csak a léptek nesze, és a vászonburkolatú kalitkából kiszűrődő verdesés zavarta meg - bár legalább ilyen zavaró volt az a vörös fényfolt a sötét kelmén, mely démoni tekintet gyanánt követte a férfi minden mozdulatát.
     Bérkocsi fordult be a közeli sarkon, jobboldali ajtaját kesztyűs kéz tárta szélesre. Az utasok pár szót váltottak a gorvikival, aki előbb a kalitkát, majd lovaglócsizmás jobb lábát helyezte a fellépőre:.. és a meglóduló batárral együtt végleg eltűnt a kapus szeme elől.
     Még el sem oszlott a kerekek kavarta por, mikor a fiatalember szikár férfit látott lesétálni az emeleti lakosztályokhoz vezető lépcsőn. Úgy rémlett, jókora botot vagy más szerszámot - cipel, a kapus azonban nem mert felnézni, hogy viszonozza egyetlen szemének átható pillantását, s mire megtette, e jelenésnek is nyoma veszett: nem maradt más, csak a dzsamballacincogás a nagyteremben, és a holdfényben kavargó por odakint. A fiatalember nem mozdult, nem is szólt, mintha a zsebét húzó aranytallérok késztették volna hallgatásra, ám ennél valamivel többről volt szó - tudta, mit jelent az a rőt folt a gorviki lapockáján, és azon igyekezett; hogy őt magát sírig kerülje a mindent látó éji szem, a kránköves szárnyon járó halál tekintete.
19
     Az Egy Dobás hajtotta batár jókora kerülővel tért vissza a rakpartra, és fordult az Ékes Tegzek társaságának birodalma felé. A galamb nem verdesett tovább kalitkájában - ha látni nem is látta, nyilván érzékelte a két nagyragadozó, Argh és Köpeny jelenlétét.
     A futár csatlakozott hozzánk, üzente utóbbi a bérházaknál várakozó elfnek. Eddig minden rendben. Díszkíséret?
     Nyoma sincs: A dzsad komolyan akarja a bőrt... vagy a settenkedőiben nem bízik eléggé, és úgy döntött, ez egyszer a szabályok szerint játszik.
     Hol jártok?
     A dokkoknál. Még pár perc, és otthon vagyunk
     A deszkakerítés ezúttal egy másik ponton nyílt meg, és tüstént összezárult a súlyos alkotmány mögött. A fegyveresek szorosabbra vonták gyűrűjüket, ahogy az udvari ork nyomában a ~ gorviki is előkerült; a sort Köpeny zárta, és tüstént odaintette Pokrócot, aki fenyegetően torlaszolta el az ajtó négyszögét az érkezők nyomán.
     A pincében két ribanc motozta meg a futárt: az ő ujjaik érzékenységével még Seremaré sem versenyezhetett. Mikor bólintottak, a nyurga Adron pap is előkerült, és hosszan vizslatta a selyemingest és kalitkáját harmadik szemével.
     - Tiszták. 
     - Rendben- intett Olwen, előlépve az árnyak közül. Akár le is ülhetsz, fickó.
     A gorviki elhelyezkedett a támlás székek egyikén, és lábait keresztbe vetve, talányos félmosollyal hunyorgott a jelenlévőkre. `
     - A neved? 
     - Zecata.
     - Légy üdvözölve - mormolta az elf. - Hin 'astargente bilo da Ronna Sacra?
     A gorviki mosolya szélesebbre nyílt, látni engedte fehéren villogó hiúzfogait.
     - Húsz esztendeje nem jártam az óhazában, ortadon, de népé minden bizonnyal remekül boldogul nélkülem. És most, ha megengeded... 
     Olwen bólintott. A gorviki feltápászkodott, a kalitkához lépett, és óvatosan eltávolította a rácsokat takaró vásznat. A galamb békésen tollászkodott odabent. Zecata kiemelte és cirógatni kezdte; a jelenlévők úgy tettek, mintha nem látnák a félelmet a madár apró szemeiben.
     - Fémgyűrű - dünnyögte a gorviki. - Az ülőrúd alatt. - Az elf átnyúlt a rácsok közt, meglelte a gyűrűt, és elmozdította. Vele mozdult a kalitka alsó része is. Alatta százas csomagokban kéklettek a hercegi bankház pecsétjével ellátott értéklevelek.
     - Mi ütött Teflikbe, hogy ekkora címleteket küld? Tíz százaléka is elvész, mivé pénzzé tesszük!
     - Ezüstben egy griff alatt sem fért volna el az összeg, ortadon. Megbízóm biztosra veszi, hogy így is boldogulsz: rendkívüli képességű férfiúnak és remek üzleti partnernek tart.
     Olwen bólintott; bal szeme alatt alig rezdült a tetovált könnycsepp.
     - Megtisztelő: Hogyan bonyolítjuk le a cserét?
     - Először az ábrát ellenőrzöm. Ezzel. - Zecata nyolcszögletű, fehéraranynak látszó medált húzott elő, melynek sarkaiba egy-egy homályos drágakövet foglaltak. Ennyi idő alatt nem készíthettetek jó másolatot, de az óvatosság sosem árt. Ha a rajzolat eredeti, teljesítettétek az alku rátok eső részét. Ha nem...
     Csináld - mondta az elf előhúzva és odahajítva az arasznyi bőrhengert.
     Zecata gondosan kigöngyölte, szemügyre vette, és háromszor is végighúzta felette a medált, mielőtt felpillantott.
     - Bona - suttogta. - És ezer köszönet: már csak... azaz épp erre volt szükségünk.
     - És most?
     - Most ide kerül - sóhajtott a gorviki, a galamb hordtartályába csúsztatva a bőrdarabot. - A madár épp ennyi terhet bír el, és egyenesen hazaszáll vele. Ha megpróbálod az irányításod alá vonni, Teflik tüstént tudomást szerez róla, és...
     - Értem - mormolta Olwen. - Legfőbb ideje, hogy beszéljek a főnököddel.
     A gorviki napégette arcán megrándult egy izom. 
     - Hogy akarsz beszélni véle?
     - Rajtad keresztül - mosolygott az elf, majd minden átmenet nélkül megkeményedtek a vonásai. - Nem akarod bebeszélni nekem, hogy a seggedről pont ez a varázsjel hiányzik, ugye?
     Zecata nagy levegőt vett, hogy válaszoljon... aztán összerezzent, és megüvegesedő szemekkel tántorodott a falnak. A galamb érzékelte bizonytalanságát, és szétnyíló ujjai közül a kalitkatetejére rebbent.
     - Teflik? - suttogta az elf.
     - Hallgatlak, cimbora. - A dzsad hangja kísérteties zöngékkel gazdagodott a görcsösen vonagló garatban. Kezdesz kiigazodni rajtam. Voltaképp nem számít, de megerősíti mindazt, amit a képességeidről rebesgetnek. Mikor szándékozol elengedni a...
     - Előbb vele is beszélnem kell. 
     - Vele?
     - Az emberemmel, akit fogva tartasz. 
     - Hisz megígértem, hogy:..
     - Teszek az ígéreteidre. Ez már a végjáték; kár lenne egy ilyen apróság miatt mindent veszni hagyni, nemde? Megtettem, amire kértél, most te következel.
     - Adj egy kis időt - kérte Teflik. - És ha teheted, diktálj némi szeszt az emberembe; büszke fajzat, nehezen tűri, ha szócsőnek használják.
20
     Miután felocsúdott, Zecata az isteneket káromolta, dúvadként járt fel s alá a puszta falak között, kiürített egy butéliát, a másodiknak azonban csak a feléig jutott, mikor az idegen akarat megint elhatalmasodott rajta. Ha Olwen és Argh meg nem támogatja, a padlóra zuhan, így a karszékek egyikébe roskadt,- s míg szája idegen szavakat formált, gyűlölködve bámult rájuk furcsán metszett hiúzszemeivel.
     - Az embered itt van, cimbora. Szólhatsz hozzá, válaszolhat neked... de túlbecsülsz, ha azt képzeled, hogy a csatornát huzamosabb időn át nyitva tarthatom.
     Az elf értelmetlennek találta a szócséplést; közelebb hajolt a gorvikihoz, mintha Eyfert arcát is megpillanthatná a dühtől lángoló szemekben.
     - Kölyök...?
     - Jelen, főnök - lehelte Zecata a Róka hangján. - Minden rendben; azt leszámítva, amit az első este kaptam, egy ujjal sem nyúltak hozzám.
     - Gondoskodnak rólad?
     - Kész hízókúra a foglyuknak lenni: sejtelmük sincs, mi fán terem az egészséges táplálkozás.
     - Nyugalom! Hamarosan búcsút mondhatsz a konyhájuknak; azon vagyunk, hogy...
     - Ennyi elég - szakította félbe Teflik hangján Zecata. - Mikor engeded haza a madaramat, cimbora?
     - Holnap - közölte az elf. - Holnap hajnalban.
     - Miért nem most rögtön? A galamb éjszaka is hazatalál.
     - Kell még pár óra, hogy elrendezzük az ügyeinket. Olwen az állát dörzsölgette, jobb mutatóujja elidőzött a tetovált könnycsepp felett. -A madár hajnalban indul, és amint Eyfert befut, szabadon távozhat a futárod is.
21
     - Nem esett baja? - tudakolta Seremar, akinek pyar akcentusát tovább erősítette az aggodalom. - Valóban jól bánnak vele?
     - Hízókúrát emlegetett - suttogta Olwen, mintha attól tartana, hogy a pincében alvó gorviki meghallja, amit Arghnak, Köpenynek és a többieknek szán. - Ti is tudjátok mit jelent ez: semmi baja, de nem lát kiutat az egérfogóból. Ha másként lenne, fogyókúrát mondott volna.
     - Komolyan azt hiszed, elengedik?
     - Én nem tenném a helyükben - sóhajtott az elf, aztán újra a térkép fölé hajolt; hogy pontosítsa számításait.
22
     A hajnalfény nehezen tört utat a Sheral csúcsait borító felhőrétegen: Erion ege alig derengett még, mikor Zecata - oldalán Pokróccal és az udvari orkkal, sarkában Köpennyel és még két fegyveressel - megjelent a tengerre néző bérház tetején.
     - Rajta - intett Olwen, és teleszívta tüdejét a tengerillatú levegővel, melybe idefent (emberek számára érzékelhetetlenül) vér- és guanószag vegyült.
     - Volada! - kiáltotta a gorviki, a levegőbe hajítva a madarat. A galamb feljebb emelkedett, és északnak vette az irányt; szárnyainak fonákja meg-megvillant a borús ég hátterén. 
     Olwen hümmentett, megszabadult köpenyétől, és felemelté bőrkesztyűs jobbját - a vércse, melyet mindeddig akaratával tartott kordában, elrugaszkodott, szárnyai rozsdaszín kavargással hajtották mind magasabbra prédája nyomán: Zecata sarkon perdűlt, hiúzszemei meghökkenéssel vegyes dühvel villantak körül.
     - Mia...? 
     - Igazi ragadozó. Kicsi, de ismeri a korlátait, és számos dologra képes, amivel te segítség nélkül próbálkozni sem volnál hajlandó. - Az elf intett övéinek, akik megragadták a gorvikit, és szitkaira ügyet sem vetve a tetőn körbefutó mellvédig emelték. - A mértékletesség nem minden, de roppant hasznos lehet olykor; szeretném, ha eltűnődnél ezen, míg a gazdádra vársz odalent. 
     - Odalent?
     Vagy a túloldalon - legyintett Olwen, Arghra és Pokrócra sandítva. - Rajta, segítsetek neki! A repülés nehéz mesterség, de a csattanója... nos, az minden áldozatot megér.
23
     - Nem értem én ezt - dünnyögte Pokróc, ahogy a lent várakozó kocsik felé tartottak a bérház sóvirágos falú lépcsőházában. - Mármint az egészet; tudom, hogy a főnök a héja szemeivel nézi, hová tart a galamb... de ahogy az, a horgas csőrű gyilkos repül, tízszer is elkapja, mielőtt hazaérne.
     A többiek hallgattak. Egy Dobás máris a bakra szökkent, Seremar épp behúzta a második batár ajtaját, és odaintett a ribancoknak, akik a deszkakerítés északi kapuját szélesre tárták előttük.
     - Látod? - kérdezte Köpeny a batár hátsó ülésén gubbasztó Olwentől. - Elég tisztán, ahhoz, hogy irányt mutass?
     Az elf bólintott, és kézmozdulattal jelezte az első fordulót; a kocsik, bennük az Ékes Tegzek fegyvereseivel, végigdübörögtek a kikötői úton, és keletnek kanyarodtak a Fináncpalotánál, melynek oszlopai közt tagjaikat nyújtóztatták és a szelet kóstolgatták az ébredező halászmacskák.
     - Megvan a kapcsolat Seremarral és a többiekkel?
     - Igen, főnök. Két batár mögöttünk, egy párhuzamosan, a vásártéren és a Kötélverők utcáján átjön, hogy fedezze az oldalunkat; csak mutasd az irányt, és nem lesz semmi hiba.
     Olwen bólintott, s bár lélekben messze járt, sikerült elkapnia Pokróc tekintetét.
     - Nem héja - szót rekedten. - Vércse. Párosával tartom őket odafent, hogy jobban tűrjék a szolgálatot. A tojó épp költ, a párja az élelemről gondoskodik. Napok óta nem etetem, és vadászni sem vadászhattak, bárhogy bolondulnak a szárnyas patkányokért.
     - Igen, de...
     - De micsoda?
     - Szóval a hím tisztára be van sózva, és különben is úgy repül, mint a veszett, fene. Hogy követjük hazáig a galambot, ha félúton ízekre tépik?
     - A vércsék nem a levegőben támadnak - közölte Olwen. - Az enyém is várni fog, míg a galamb leszáll, csak aztán csap le rá.
     Homlokzatok, ablakszemek és nedvességtől elnehezült ponyvák villantak el odakint, ahogy a batár az Örömnegyed felé dübörgött az Eriont kelet-nyugati irányban átszelő főúton. Az élelmiszerrel és rönkfával megrakott társzekerek vánszorogni látszottak, a szél a fülükig sodorta egy messzi Kyel-templom kürtjeinek szavát.
     - Mi a neve? - kérdezte az aszisz. 
     - Kinek?
     - A madárnak, főnök. A... vércsének, vagy hogy a nyavalyába hívják.
     - Csak egy madár, az istenek szerelmére! Mi a bánatért adnék nevet neki?
     Köpeny elvigyorodott, de nem szólt; fegyverét markolta Argh és Pokróc oldalán, úgy figyelte a szürkével kövezett, istállók és raktárak szegélyezte utat.
24
     A negyedik kocsiban utazó Seremar kapcsolata lazább volt Olwennel, mint az Ékes Tegzek házának sokat próbált rajvezetőié - ezért is összpontosított jobban, és elsőként öntötte szavakba az elf néma üzenetét:
     - A Saraze-szeráj felé tartunk. Az a rohadt galamb Kis-Ibarába repül!
     -Meglep ez valakit? - dünnyögte az oldalán szorongó ösztövér alak, akinek ércsapkáján cseppekben vált ki a hajnali nedvesség. - Kerüljünk jobbra, és húzzunk bele; nem könnyű azon a környéken megfelelő helyet találni.
     - Látom a madarunkat - jelentette a hajtó, aki jobb napokon kobzával szórakoztatta a Tegzes vendégeit. Egy helyben köröz; nyilván reggelihez készül.
     -- És ha lecsap, indul a móka - dünnyögte az ércsapkás, összes útitársát meghökkentve ádáz mosolyával. Jelöljétek meg a képeteket és a hátatokat, aztán imádkozzatok; ennyi év után meg-megremeg néha a nyavalyás kezem.
25
     Megvan, üzente Olwen egy perccel később. Háromszintes épület a szeráj keleti oldalán, az utca végében. Biztos vagy benne?
     Naná' 
     A galamb ereszkedik, leszállóhelyet keres... a mi madarunk pedig köröz és várja, hogy e jöjjön az ő ideje.
     A negyedik kocsiból kirajzó hátvédek mostanra elérték és körülvették a célterületet, majd sorra bejelentkeztek; egyikük, aki a környék legmagasabb pontján, egy vihar tépázta imatoronyban foglalt hadállást, különösen értékes információkkal szolgált:
     Alig látni mozgást: az épület előtt csak két kocsi, egy vasalt és egy könnyű kétkerekű áll. A tető lapos, és egy tucat galambdúcot látok rajta: valami azt súgja, nem csak az üzeneteiket, de a mérgüket is madarakkal cipeltetik...
     Álljatok résen, üzente Olwen, ahogy a parancsnoki batár végsőt zökkent egy hadzsi-arcokkal telefaragott homokkőfal mögött. Még egy perc, és támadunk!
     A galamb elérte az épület tetejét, de nem állapodott meg - a ragadozó árnya vetült rá, vagy ösztönei figyelmeztették, lehetetlen volt eldönteni. Szaporán verdeső szárnyakkal oldalazott a legközelebbi dúc felé, mikor a vércse lecsapott; és puszta lendületével a tetőfeljárót borító ponyváig sodorta. Az Ékes Tegzek támadó rajából alig néhányan látták az aláhulló tollakat, és még kevesebben a ponyva alól előbukkanó, varkocsba kötött hajú alakot: a késve érkező Teflik szitkozódva, hadonászva próbálta elriasztani a ragadozót, és mikor nem boldogult, handzsárjával sújtott felé.
     A vércse felrebbent a galamb teteméről, rezzenetlen szemei az új ellenfélre szegeződtek. A dzsad átkot mormolt, hordtartály után tapogatózó ujjait vörösre festette a galamb vére. Összerezzent az utcai frontról felhallatszó-reccsenésre, melyet csörömpölés és kiáltozás követett: Olwen fegyveresei a betört ajtón és ablakokon át az épületbe nyomultak, és némán, fogcsikorgatva rontottak a meglepett fűkufárokra.
     Teflik nem teketóriázott tovább: a lábakkal együtt vágta le a fémhengert a galamb teteméről, a maradékot a vércsének hagyta, és míg az tovább szaggatta prédáját, sietős visszavonulásba kezdett. Többé ügyet sem vetettek egymásra; született ragadozókként a maguk dolgával törődtek mindketten.
     Argh fejszéjét markolva dübörgött végig a kufártanya földszinti folyosóján, és míg hátvédei tollatlan acélvesszőkkel fogadták az oldalsó helyiségekből előrontó zsoldosokat, teli tüdőből Eyfert nevét kiáltotta. A nyikorgó falépcsőkről néhány fanatikus vetette magát a közelharcba, de hamar elhullottak Pokróc és Olwen csapásai alatt - Seremar, aki a belső udvart tisztogatta a maga rajával, tisztán látta a kifelé gomolygó vérgőzt, és ahogy delejes hatalmával egyre újabb ajtókat döntött be, csak abban reménykedett, hogy istene ezen a borongós reggelen épp másfelé figyel.
     - A fiú - sziszegte az elf, fedezékbe húzódva a néhai Zecata földijeinek hajítótőrei elől. - Keressétek a fiút! Egy Dobás felragadott, megpörgetett és tulajdonosa mellébe hajított egy neki szánt pengét, aztán körülpillantott, és a félhomályos pincelejáró felé mutatott. Köpeny, aki látüvegével együtt szelídségét is a kocsiban hagyta, máris arrafelé lódult: egyetlen mozdulattal tépte fel a csapóajtót, és a nyirkos falhoz lapulva osont tovább az alacsony mennyezetű folyosón.
     Megszimatolta a sebtében kioltott lámpások füstjének szagát, mielőtt az eleven lények motozása a füléig jutott, és csontjaiban érezte a látványt, mely az utolsó fordulóban tárult a szeme elé: Eyfert kábán, lerongyolódva függött a szemközti falhoz rögzített béklyókban. A padlót és a falakat csíkozó árnyak folyamatos mozgásban, változásban voltak - Teflik megmaradt testőrei egyetlen megmaradt ütőkártyájukra, a túszra támaszkodva próbálták újjászervezni a ház védelmét. Köpeny néma segélykiáltást indított útnak a némaság csatornáján. Hallotta a közelgő léptek dobogását a háta mögött... de mert tudta, hogy a roham semmivé foszlatja Eyfert esélyeit, Argh harci üvöltése hallatán előpattant fedezékéből, és a pincében villogó pengékkel dacolva a kölyök felé iramodott.
     - Vigyázz!
     A sokéves gyakorlat megtette a magáét: a zsoldosok nem ismerték fel benne a kövületet, és miközben a legmerészebbek összecsaptak Argh osztagával, a legaljasabbak az ő nyomába eredtek, hogy foglyukkal együtt a túlvilágra küldjék. Hárommal nyilak és hajítótőrök végeztek, a túszt azonban még mindig öt penge fenyegette, mikor Köpeny ugrott... ám ahelyett, hogy szembefordult volna a támadókkal, Eyfertet vonta lepelként szétterülő teste örvényébe. A fiúnak szánt döfések szurokfeketén lüktető vértezeten vástak el, a fej és az ágyék körül redőkbe gyűrődött, és fél tucat csapást állt ki a ziháló burok. A fűkufárok hátrahőköltek, szitkozódva kaptak tűzszerszám és olajlámpás után... de mielőtt eleven szoborrá vált foglyukat lángokba öltöztethették volna, a folyosó felől újabb iszonyat - daróccsuklyás, pergamenszínbe öltözött démon - rontott rájuk, és még az emeleten harcolókat is megborzongatta bosszúszomjas bömbölésével.
     Teflik - aki mostanra megszabadult a galamb maradványaitól, és a bőrt rejtő hengert ingébe rejtve siklott alá a hátsó front vasgrádicsán - hallotta a hangot, de "nem törődött vele. Az udvart, az istállót és a raktárakat már elözönlötték a támadók, az északi szárny rejtekajtaja azonban érintetlen volt: keskeny, kőpadlatú folyosóra nyílt, mely jókora kitérővel a szeráj pálmakertjéig vezetett. A kerten túli csatornán csónak, benne két testőr és két ágyas várt a dzsadra - nem sok, de a tetoválással együtt épp elegendő az újrakezdéshez, melyet a város is, a világ is megemleget majd. Csak néhány lépés...
     A pálmakert falát baj nélkül érte el, de ahogy leemelte válláról a kötéltekercset, hogy hurkot vessen a mellvéd legközelebbi kiszögellésére, a szomszédos falfülkéből Olwen Gilad-Aringorn lépett elő. Szőke hajfonatai kígyókként tekeregtek hátravetett csuklyája körül, a tetovált könnycsepp láthatatlan volt a harc vér- és koromfoltjai alatt
     Hová? Teflik szembefordult vele. Elhajította a kötéltekercset, és kivonta a handzsárját; ajkán, ahogy az elfre tekintett, halvány mosoly játszadozott.
     - Hát, cimbora - suttogta -, maguk az istenek akarják, hogy így végződjön a dolog. -A kőpadló résébe vágta a pengét, és oldalt lépve megemelte ökölbe szorított kezeit. - Te is kíváncsi vagy, melyikünk a keményebb fickó, ugye? 
     Olwen a helyén maradt, és a szeme sem rezdült a tompa dördülésre; az imatorony magasából érkező ólom a mellén érte a dzsadot, aki térdre zuhant, és vádló szemekkel bámulta a borús ég alatt délnek sodródó füstpamatot.
     - Nem - mormolta az elf, és hátrébb lépett a lővonalból. - Egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá.
     Aztán csak állt, és mikor a Pöröly eleget tett feladatának, a holttesthez guggolt, hogy biztonságba helyezze Kopral Kud Barag hagyatékát.
26
     Az Ékes Tegzek házában és a társaság többi létesítményében ez az este sem különbözött a többitől, csak a felszolgálók tették valamivel lassabban a dolgukat - fertályóránként hordták a langyos vizet a szikra- és tengerifű szagú épület hátsó traktusába, melynek összetolt asztalain Köpeny bajlódott reggeli mutatványa következményeivel.
     Éjközépre járt az idő, mire - a locsolgatásnak és az akaraterőnek hála - ismét emberi alakot öltött, és a „derékalja" mellett gubbasztó Olwenre emelte zavaros szemeit.
     - Mindenki megúszta?
     - Csak téged tudtak így eldöngetni. Némi pénzbe került, hogy a sebesülteket is, benneteket is átjuttassunk a városőrök kordonján, de megérte: a házaink tetejéről sokkal jobban látszott a tűz; amit távozóban gyújtottunk. 
     - Mi lett Teflikkel?
     - Baleset érte, akár a gorviki cimboráját. A másik üzletfelünket, Baragot alkonyatkor fogták ki a főcsatornából: úton volt arra a vacsorára; amiről a mi hibánkból késett le tegnapelőtt. - Olwen megdörzsölte a szeme sarkában sötétlő könnycseppet, és Arghra pillantott, aki marokszám szórta a sót Köpeny öblítővizébe. - Befejeztük a munkát; egy darabig sem a friss, sem a káoszkori holtak nyugalmát nem fenyegeti veszély.
     - Eyfert... ?
     - Itt vagyok - lépett elő féloldalas vigyorral a kölyök. - És szeretném megköszönni, amit értem tettél. Ez is bizonyítja, hogy nem az a férfi, aki adja, hanem aki...
     Az egyre szemvevőszerűbb figura felsóhajtott.
     - Még mindig nem értem, miért jár részesedés ennek a marhának - dünnyögte, mielőtt ismét a formaközi lét jótékony kábulatába zuhant.