Aalish D'Mohlen
 
 RAGADOZÓK

1.
     A Déli kapun át érkezett, lóháton. Szórakozni jött a városba.
     Könnyed tartással , már-már hanyagul ült a nyeregben. A felületes szemlélődő azt hihette, nem lenne nehéz egy váratlan, jól irányzott rántással kibillenteni egyensúlyából, hiszen csak baljával fogja a kantárszárat, azt is alig-alig, jobbjával a combtövére támaszkodva nézelődik, miközben nemtörődöm módon ringatózik a ló hátán. Az értőbb szem azonban megsejthette, hogy a látszólag hanyag testtartás mögött robbanékonyság és erő rejlik; észrevette, hogy a férfi vaskos combjai milyen szilárdan tartják őt a nyeregben, hogy a lazán támaszkodó jobb bármikor fegyver után kaphat, hogy a ló lépteire ringatózó vállak fordulékonyabbak bármely feszes, büszke deréknál. A jövevény úgy ülte a hátast, ahogy az északi könnyűlovasok, biztosan, de gondtalanul, harcra, vadászatra készen; bár sem az alkata, sem a lova nem adott okot a könnyedségre.
     A nehéz csontozatú mén leszegett fejjel lépkedett, a pofájába hulló rőtes sörény mögül időnként elővillant szeme fehérje. Fejét, nyakát, érzékeny csüdjét foltosra kopott, dísztelen bőrvért, oldalát csataménekre tervezett széles nyereg óvta: Tágra nyílt orrlyukakkal fújtatott, de inkább tűnt érdeklődőnek, mintsem nyugtalannak. Megjárta ő már Ranagol poklát is a gazdájával, vágtatott nyílzápor közepette az elfek déli erdejében, nagy, vasalt patájának nyoma tán még ma is ott kéklik a Sheral havában. És nem ez az első alkalom, hogy megtér a kalandozók ezerszín városába.
     A férfi sok mindenben hasonlított a lovához. Mindketten erősek voltak, egészségesen magabiztosak, sörényűk lángvörös, tekintetük élénk.
     Hogy honnan jöttek? Mindenhonnan. Sehonnan.
     Szeplős Aichon vérbeli kalandozó volt, zaklatott múlttal és íratlan jövendővel. Az a fajta, akit nem a végzet hajt, csak a vére forróbb a természetesnél. Nem követi a hősök ragyogó útjait; nevét sem fogja feljegyezni a történelem, nem emlékezik rá a tegnap, és nem fog emlékezni rá a holnap sem. Csak az, akinek pillantása pengekeskeny szemeibe téved, s van olyan szerencsétlen, hogy el is időzik ott egy szívdobbanás erejéig, csak az nem felejti el haláláig... talán még azután sem.
     A nap magasan járt az égen, bőséggel folyatta fényét és melegét a városra. Homokot sepert a langyos szellő. Szürkére öregedett, heverésző kígyó volt az Ordani út, hegyes farkát a Déli kapu alá tekerve pihentette, onnan vezette beljebb a szerencsevadászokat. Széles volt, lusta volt és mindenképpen álnok. Veszélyes, tolvaj, kavargó tömegbe köpte a gyanútlant, és alattomosan leskelődő szemeket növesztett a hátán.
     A szürke kövezeten léptető férfi szoros varkocsba kötött haja szinte tapintható forróságot árasztott a verőfényben, akárha eleven parázs lenne. Vonzotta a házak árnyékában, poros köpönyegek alatt avagy harsány kereskedőálarc mögé bújt mohóságot. Bár a férfi szegényes útigúnyája nem sok vagyont ígért, a dinamikusan lépkedő, éjközépszín csatamén négy lábon járó pénzeszsákká változott egyesek sóvár szemeiben. A lókufárok szája keskeny vonallá feszült a láttán. A nyeregben ülő férfit - ostobamód? - ez egy cseppet sem zavarta. Kényelmesen léptetett a kígyó gerincén, oda sem sandított, ha egy élelmes kalmár felé kínálta portékáját, nem érdekelték sem a fegyverek, sem a bestiák, sem egyéb hasznos és haszontalan holmik. Csak a szeme sarkában időnként megvillanó szikra árulta el, annyira azért nem ostoba, hogy az érdektelenség mellett vak is legyen. Úgy tűnt, sehova sem igyekszik, mégsem torpant meg egy pillanatra sem.
     Egy ifjú enoszukei ügynök nem kímélvén sem a lábát, sem a könyökét, áttülekedett a tömegen az út jobb széléhez, hogy onnan - tisztes távolból - szólhasson a csatamén gazdájával. Szerette volna felhajtani az értékes árut. Már most akadt volna rá vevője, olyan; aki nem sajnál némi tiszteletdíjat az ügynök markába csúsztatni. Persze a cserehasznon felül. Éles szisszenéssel próbálta felhívni magára a vörös varkocsos férfi figyelmét, de csak egy arany sújtásos kaftánba öltözött, sötétarcú dzsad érdeklődését sikerült felkeltenie, akinek alig észrevehető intésére két simán kúszó árny és egy félnyomorék kölyök sodródott az út széle felé. A tapasztalatlan enoszukei egyre szaporában lépkedett és lökdösődött, nehogy lemaradjon a fekete mén oldaláról. Jókorát taszított az útjába kerülő félnyomorékon is. A kölyök hátratántorodott, púpos vállával egy járókelőbe ütközött, aki méla undorral lépett arrébb. Sem ő, sem az enoszukei nem láthatta a deformált arcot megrántó, furán torz vigyort. Az ügynök későn kapott észbe. Valaki alárántotta a mélybe, a forgatag színpompás felszínéről a dögszagú falak tövébe. Az éjközépszín csatamén felhorkantott, patájával szikrát kapált a kövezeten. Az aranysújtásos kaftánt viselő dzsad arcában fehér cápavigyor nyílt. Hova is jutna a jó kereskedő, ha nem léteznének szánalmasan oktalanok is a népek közt?
     Az utazónegyed színes hullámai izzani látszottak a késő délelőtti napsütésben. A ponyvák és bódék árnyékában is kezdett izzasztóvá melegedni a levegő. Legyek zsongása volt az alkudozó, nézelődő forgatag hangja. A szürke kövekkel kirakott, széles Ordani úton meglustult a forgalom; lovak és gyalogosok jártak keresztül-kasul; ügynökök tolakodtak pofátlanul a préda-gyanús utazók közelébe, tisztességtelen üzletet ajánlottak a lapos pillantások. A városi testőrség jólszabott egyenruhásainak próbálkozásai, hogy szabaddá tegyék az utat az érkezők és haladni vágyók előtt, rendre kudarcba fulladtak. A negyed szívében hátasok toporzékoltak türelmetlenül, magasra emelt fejjel, bólogatva kerülgették az előttük veszteglőket. A szitkok éles hangjai felszínre csaptak az általános zsongásban. Egy sárga predoci telivér megelégelte a bosszantó huzavonát, és harsányan nyerítve hátratáncolt. A nyergében feszítő leányarcú nemesfi hiába próbálta lecsillapítani. A telivér körül szétspricceltek a járókelők, az éjfekete mén is félreszökkent. Lebbenő sörénye egy villanásra engedni látta a kerek lószemekben villódzó harci fényt. Megrázta nagy fejét, és csattogó patákkal nekiiramodott. A vörös varkocsos férfi mit sem veszített könnyed testtartásából, mikor a hatalmas állat megugrott alatta. Csak a térde és a lábszára szorult meg egy kicsit, rövid, dörmögő parancsára a csatamén ismét lépésre váltott. Hátuk mögött gúnyos kiáltozással vegyes nevetés csapongott. A nemesfit szégyenszemre levetette a megbokrosodott telivér. Az éjszín csatamén hátrasandított hosszú sörénye alól, és félreérthetetlen megvetéssel prüszkölt egyet. A vörös varkocsos férfi .arcán játékos mosolyba szaladtak az apró szeplők, de szeme körül feszes maradt a bőr, nem mélyültek el a nevető szarkalábak. Csak egy türkiz lobbanás a pillái alatt. Nem először léptetett már keresztül ezen a széles úton, nem először borzongatták meg halántékát a lopva figyelő tekintetek, nem először érezte meg a kavargásban rejtőző árnyak hidegét. Váratlanul letért az Ordani szürke hátáról. Felhördülve nyitott neki utat a színes sereglet, amint egy mellékutcába rúgatott. Nem félte Eriont.
     Két férfi álldogált látszólag dologtalanul egy hosszú bódé előtt. Öltözékük, szorosan a tarkójukra fogott sima hajuk hollófekete, vonásaik éles metszésűek. Vásárolni jöttek, netalán üzletelni? A szerencséjüket keresik vagy a halálukat? Jöttek-e egyáltalán vagy csak a tömeg jön-megy körülöttük? Jeltelen, közönséges útiköpönyegük alatt acél és méreg rejtőzött. Bár nem itt születtek, ízig-vérig erioniak voltak, a város ragadozó gyermekei.
     Az idősebbik féloldalasan állt, kényelmesen a pultra könyökölve. Tekintetét tűnődve járatta a kirakodott áruk során. A kövér árus, homlokáról legyeket hajszolva kínálgatta portékáját; bár már letett róla, hogy a hollószín hajú férfinak bármit is eladjon. Kezdett dühbe gurulni.
     - Hát - mondta nyers pökhendiséggel a hangjában - ha nem vásárolsz; uram, húzódj arrébb kicsinyég, hogy mások is ideférjenek.!
     A megszólított ügyet sem vetett rá, még a könyökét sem emelte fel. Tekintete higgadt figyelemmel rebbent a körülöttük forrongó életre, napbarnított arcán árnyékfoltokat táncoltatott a szél. A kalmár felháborodottan megütögette a férfi pulton támaszkodó könyökét.
     - Kérem! - mondta már-már nőies felhanggal Vásárolni óhajtasz, uram? - Kapkodó mozdulattal hessentett félre egy legyet az orráról. Elviselhetetlen izzadságszag lengedezett körülötte. A fekete ruhás megvetően végignézett rajta, majd felegyenesedett. Hátat fordítván a bódénak, a társa mellé lépett. A majd' húsz esztendőnyi korkülönbségtől eltekintve, úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy anya szülte volna őket. Testvérek is lehettek volna, de nem voltak azok: Vér szerint nem.
     - Szerinted mennyit érhet? - szólalt meg a fiatalabbik. Vércsetekintete az emberhullámok szakadásaiban fel-felbukkanó lovast kísérték. Szeme ifjonti vágytól csillogott.
     - Micsoda? - kérdezte az idősebb, de mire kiejtette az utolsó szót, már felfedezte társa merev tekintetének célját. Keskeny szája sarkában elmélyültek az árkok. - Eleget - morogta.
     - Mennyit? - erősködött az ifjú:
     - Felejtsd el, Ranol. Nem a mi dolgunk.
     - Mégis mennyit?
     Az idősebb komoran felsóhajtott.
     Annyit semmiképp, hogy megpróbálkozz vele. Ismerem a szeplősképű fickót az átokverte lovával együtt.
     - Ismered?
     - Járt már erre. Azt a tűzsörényű mént nemigen veszi el tőle senki. Ne törődj vele, Ranol! - Pengevékony ajkán mosoly derengett fel. - Juhaaz El Habro nyomoréka figyel bennünket a túloldalról. Lefogadom, itt vannak valahol a hurkosai is. Talán próbát tesznek, de ezúttal... khm... egy lyukas rezet sem tennék a sikerükre.
     - Miért? - dörmögte a másik, és a bódé mellett lassan sétálva kísérte a mén útját. Könnyú volt szemmel tartani a tömegben, a lovas tűzvörös haja második napkorong gyanánt haladt a fejek tengere felett. Ki ez az alak? És mi teszi győzhetetlenné?
     - Sok tanulnivalód van még, kölyök.
     - Hát akkor taníts! - perdült sarkon az ifjú. - Azért vagy itt, nemde?
     A férfi arca egykedvű maradt, csak ajkainak feszes vonala árult el némi rosszallást.
     - Nyisd ki a szemed, a részletek beszédesebbek ezernyi szónál. Nézd meg jól a lovast - ilyen messziről is megtudhatod róla a legfontosabbakat. Első pillantásra barbárnak tűnhet, de nem az. Ahhoz túlságosan otthonosan mozog, határozott cél felé tart. A lova jól idomított csatamén, kóbor lovagi vértezettel. De ahogy megüli; az inkább vall ilanori vadászra. A fegyvere azonban... nézd csak a válla felett a keresztvas nélküli markolatot! Fejvadászkard. Biztos vagyok benne, hogy használni is tudja. Bár nem hinnéd róla, számíts rá, hogy harc közben fürge és taktikás. Messziről jött, messzire megy. Nincs hazája, de bárhol képes eligazodni, nincs barátja, de mindenütt lel segítőtársakra, nincs ellensége, de bárhol megfordul, talál ellenségeket is. Nem kell aggódni miatta, nem nagyon állt az útjába senkinek, pártatlan és istentelen, vagyis - elmélyült a hangja - jobb békén hagyni.
     - Érdekes - mosolygott az ifjú. Hajlékony teste úgy kúszott a bódék és nyüzsgő emberek között, ahogy fekete macska oson a kertek alatt. - Tíz aranyat rá, hogy mégis elkapom!
     - Apád kitagad ezért a meggondolatlanságért. 
     - Csak a tudásvágy hajt.
     - Forrófejű vagy. 
     - Te pedig szolga.
     
     
     Megszaporodtak az árnyak. Libbenő káprázat gyanánt nyalták meg a házak oldalát, lobbantak a bódék sarkán. Csak a ponyvák szakadozott szélével játszott a fel-felébredő szellő, vagy köpenyeg lebbent siető csizmák sarkain?
     Az éjközépszín mén továbbra is higgadt tempóban lépkedett, bár térdeit mintha magasabbra emelte volna a megszokottnál. Időről időre megrázta a sörényét. Egyre beljebb kerülvén a negyed mellékutcáinak szövevényébe, módosult a városkép is. A zsivajgó kavalkádtól forrongó zsibvásárt, az emberekkel zsúfolt végeláthatatlan teret állandó épületek labirintusa váltotta fel, s már csak elvétve lehetett színes ponyvákkal árnyékolt pultokat látni. Egymást kísérték a kékes-szürke kövekből épített boltok, előkelőbb üzletek, ivók és vendéglők, becsületes vagy alvilági ügynökök nyíltan vagy rafináltan álcázott épületei. A tér beszűkült, olvashatatlanná váltak hirtelen vargabetűi, az illatok és szagok megültek az utca kockakövezete felett, minden elágazás más arcát mutatta Erionnak vagy magának a kontinensnek -, apró karakter lenyomatai Ynev nemzeteinek.
     A vörös varkocsos férfi lehajtotta a fejét, hogy átférjen egy kereskedőcímerekkel telefestett boltív alatt. Az épületsor foghíjában vaskos fénycsóva tűzött a megszürkült kövezetre, egyenesen egy teaház küszöbére vetült. A tárt ajtón csilingelő kagylókból fűzött függöny hívogatta a távoli népek aromái után sóvárgókat. A kagylócskák földöntúli zenéje fényszikrák tánca volt a zsibvásár tompa morajában. Fanyar-édes illat bodorodott élő a függöny láncai közül, Tiadlanból származó tea gőze. A vasalt paták hangjára megcsörrentek a kagylók, és felbukkant egy mosolygós arc. Kíváncsian bámult a rőtes farkú csatamén után. Nem igazán értette, mit keres egy ekkora ló egy ilyen utcácskában. Megcsóválta a fejét. Ferdén vágott szeme sarkából gyors lobbanásra lett figyelmes. Még egyszer megcsóválta a fejét, és sietősen visszahúzódott a kagylók mögé.
     A tiadlani teafű illatába csípős szag vegyült, kutyaugatást, elégedetlen kaffogást adogattak egymásnak a falak. Az éjközépszín mén hátrasunyta füleit, majd jobb felé biccentett vele. Szája sarkában megcsörrent a zabla. A vörös varkocsos férfi keskeny szemeiben életre keltek a türkiz fények. A kutyák bal felől acsarkodtak. A zsíros tunikába öltözött ebkereskedő pöffeszkedve ült közöttük, szegecselt csizmáit hanyagul keresztbevetette egymáson. Tucatnyi lánc vas és acél, karvastagságnyi is akadt közöttük - feszült körülötte, mindegyik végén egy-egy bestia. Volt ott mindenféle, reménykedve üldögélő elf kopó éppúgy, mint nyálcsorgatva hörgő blegront. Fekete rácsok mögött vörös tekintetek pislantak, mikor a mén feltűnt a sarkon. Egy foltos cirnecos visítva feszült a láncának. A ló léptei mintha egy leheletnyivel lendületesebbé váltak volna, de zavartalanul haladt tovább. Jobb füle ismét megbillent. A kutyák elviselhetetlen ricsajt vertek, balról. Az ebkereskedő foghíjas vigyorral dőlt előre ültében, és gőgösen, szánakozva kísérte tekintetével a lovast.
     - Készülj, Gilbro - suttogta a nyeregben ülő férfi. Hangja lágy, vonásai nyugodtak. Válla lazán leeresztve, jobbja még mindig a combján. A ló undorodva fújta a bűzös állatszagot, hűs homály lepte a kutyavizelettel átitatott falat. Az ebkereskedő mereven utánuk forduló tekintete semmi jót nem ígért. A vörös varkocsos férfi szája sarkában megrándult egy izom, szempillái alatt acélszínt öltött a fény. Lassan úsztak körülöttük az árnyak. A nehéz csatamén vasalt patáinak hangja túlszárnyalta a láncukat rángató kutyák acsarkodását. Ritmusa egyenletes volt, tépett sörénye alatt azonban kimeredtek a ló szemei.
     Bicegő árnyék vetült a kövezetre, simán kúszó társai meghúzódtak az árkádok alatt. Egy nyomorék kölyök lépett elő a sarok mögül, és ocsmány képén alázatos vigyorral a vörös varkocsos férfi felé intett. Sietősen sántikálva közeledett. A férfi fegyverforgató keze még mindig békésen pihent. Az acsarkodó ebek nem zavarták meg a nagy csatamént, harcrakész léptei fölött kihívó lángokat lobbantott a rőt bokaszőrzet. Az árkádok sötétjéből nesztelenül mozgó alakok olvadtak ki.
     Gilbro felnyihogott, gazdájának arca megfeszült. A kutyák elhallgattak egy lélegzetvételnyi szünetre, csak a foltos cirnecos vinnyogott halkan. Csengő patadobogás.
     Ezüst villanás jobbról.
     A csatamén váratlan fürgeséggel félreszökkent egy szisszenő penge útjából, mely á lovasát célozta. A dobás elvásott a kőfalon, mérge ártalmatlanul freccsent szét. A kutyák felharsantak. A hatalmas mén jókora lendülettel felágaskodott, és két hátsó lábán hátratáncolt. A gazdájának szánt pengék a ló nyakát óvó vértbe fúródtak.
     Az ebkereskedő szemei elkerekedtek. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte egyszerre történtek. Egyszerre villantak a pengék, mozdultak a szereplők, egyszerre hanyatlottak el az árnyak. A csatamén testét meghazudtoló kecsességgel lejtette harci táncát hátsó lábain, a vörös varkocsos férfi úgy ült a nyeregben, mintha egy és ugyanaz lenne hátasával. A gyilkos paták beszakították egy óvatlan támadó mellkasát, az összezúzott bordák átfúrták a férfi tüdejét, aki vért hörögve bukott el. A negyedik ezüst villanást az ebárus irányából küldték. A lovas gyors vállmozdulattal a villanás indulópontja félé perdült, karját követhetetlenül sebesen kapta az arca elé. A mérgezett penge tompa puffanással csapódott ujjasa felé szíjazott alkarvédőjébe. Baljából ugyanekkor az épp felfogott penge párja röppent útjára, mit a lova nyakvértjéből rántott ki. Fojtott nyögés a fekete rácsoknál, a mögöttük leső káoszkutya hörögve mart a ketrecbe.
     A csatamén visszazökkent a kövezetre. Egy harapás. Véres tajtékot rázott ellenfele arcába. A nagydarab blegront lánca vészjósló pendüléssel elpattant, s az állat elszabadult. Az ebkereskedő sikoltva talpraugrott. A blegront szétcsapott a kutyák között, majd előreszegett fejjel ugrott a harcolók közé. Felhúzott ínyéről nyálhab fröcsögött, nekivadulva döntött le egy feketeruhás alakot.
     A vörös varkocsos férfi váratlanul kifordult a nyeregből a ló oldala mellé, és az alkarvédőbe fúródott dobókés kiálló végével, egyetlen hirtelen mozdulattal felhasította támadója torkát. A fekete ruhás megdermedt, döbbenetet tükröző szemei kimeredtek az üregükből. A vörös varkocsos férfi visszalendült a nyeregbe, és csizmás lábával a földre rúgta felhasított torkú ellenfelét.
     A fekete mén hátrasandított, csapzott sörénye mögül hátborzongató könyörtelenséggel szemelte ki áldozatát. Farával kicsit jobbra táncolt, villámgyorsan hátrált egy-két lépést. A mögüle közeledő megsejthette, mire készül a csatamén, de már nem volt ideje kitérni. A ló hátsó lábait maga alá húzta, majd kirúgott, szilánkokra robbantva támadója egész felsőtestét.
     Vége. Az éjközépszín csatámén bősz kihívással tiport a szerteheverő testeken. Irdatlan patájával áthengergette az egyiket, mintegy prédaként vetve a kutyák elé. Az állatok pattanásig feszülő láncokkal, egymáshoz is oda-odakapva vetették rá magukat. Az ebárus kísérletet sem tett arra, hogy rendet teremtsen közöttük. Dehogy akart ő ujjat húzni Darton kutyáival! Csak az elf kopó nem vett részt az őrületben, szomorú megvetéssel hunyorgott eszeveszett társaira. A querda véresre rágta állkapcsát a fekete rácsokon.
     A kutyák lecsendesedtek, ugatásuk, visítozásuk morgássá halkult. Tisztán hallatszott a kőfalakra pattanó lódobogás ritmusa. A querda tompa puffanással ugrott a rácsainak. Kedvére való volt ez a pusztítás. Az éjközépszín csatamén és a nyergében ülő türkiz tekintetű férfi talán csak egy fokkal volt kíméletesebb a káosznál. A ló nagyokat fújtatva rázta a sörényét, véreres szemeit forgatva fürkészett új áldozat után.
     Az ebkereskedő rezdülni, pisszenni sem mert, nem kívánt a földön heverő tetemekhez hasonlatossá válni. A blegront nagyot harapott ember zsákmányába, hörögve megrázta az élettelen tömeget, majd hátrálni kezdett vele egy békésebb zug felé. A vonszolás súrlódó neszezése és szaggatott, véres csík követte. A csatamén gyanakodva figyelte. Hatalmas testének ellentmondó fürgeséggel megfordult, és haragosan felnyerített, mikor az egyik kutya vörös zászlós bokája után kapott. Leszegett fejjel megállt, vasalt patájával szilánkosra kapálta a kövezetet. Sörénye alatt kimeredő szemei a fekete rácsok mögött parázsló zsarátnok párra szegeződtek. Harcias lénye, testének dinamizmusa, tettrekészen reszkető izmai tapintható, zsigerekig hatoló kisugárzással telítette az elnéptelenedett utcarészt.
     A vörös varkocsos férfi módszeresen fürkészte végig a bélátható környéket. Nem tűnt izgatottnak, s az alatta ficánkoló ló csak még kísértetiesebbé hangsúlyozta nyugalmát. Tekintete megállapodott az utca napfényes kijárata mögött húzódó árnyékok valamelyikén, s hiába forgolódott a csatamén, a férfi tekintetét nem volt képes leszakítani onnan. Markáns arcát szögletes keretbe foglalta a jobb válla felett dologtalanul pihenő, mellékmarkolatos fejvadászkard.
     
     
     - Észrevett minket - suttogta a hollóhajú ifjú. Keskeny arca mintha egy leheletnyivel sápadtabb lett volna a szokásosnál.
     - Lehetetlen - súgta vissza idősebb társa. - Csak ne mocorogj !
     - Dehát egyenesen minket bámul!
     - Csak lapulj, fiú! - szűrte összeszorított fogai közül az idősebbik - Véletlen lehet.
     Talán az volt, talán nem. A józan ész számára mindenesetre a véletlen tűnt elfogadhatóbbnak, a két hollóhajú férfi ugyanis művésze volt a lopakodásnak. Ügyesebben osontak a házak tövében a kóbor macskáknál, észrevétlenebbül lapultak, mint, gyík a sziklatörmelék közt, s ha kellett, alattomosabban gyilkoltak a kígyónál. Erre születtek, ebből éltek. Most mégis mindketten visszatartották a lélegzetüket, tenyerük megnyirkosodott a kőfalon. Vártak.
     Aztán a vörös varkocsos férfi a másik irányba fordult, és alig észrevehető mozdulattal megugratta hátasát. Vörös varkocsa átreppent a válla felett, összecsapott a ló rőten lobbanó sörényével. Útját távolodó, szapora patadobogás jelölte a friss vértől csillogó kövezeten:
     A hollóhajú ifjú megrándult. A mögötte lapuló férfi már ebből a rándulásból megértette szándékát. Szemeire a rosszallás sötétje borult.
     - Nem a te dolgod, Ranol - morogta - Hagyj fel ezzel az őrültséggel!
     Az ifjú hátrapillantott a válla .felett. Nemes arcéle volt, pengére feszülő ajkai csak még nemesebbé tették, holott egy cseppnyi nemes vér sem csörgedezett az ereiben.
     - Köteles vagy követni - sziszegte, és ragadozó simasággal kiszökkent a rejtekhelyéről. Gyors volt, de a társa gyorsabb. A férfi egyetlen lendületes mozdulattal visszarántotta, és a háta mögé perdítette. Az ifjú a falnak esett. Megüthette magát, de még csak fel sem nyögött. Árnyéktakarta arcát tovább sötétítette a gőgös harag. Forrófejű volt, valóban.
     Idősebb társa karbafont kézzel megállt előtte, nyúlánk vonásai kifürkészhetetlenek voltak. Sejtette, mi fog történni, mégsem tett ellene. Moccanatlanul hagyta, hogy az ifjú markába bámulatos sebességgel perdülő kés felhasítsa a karját. Továbbra is mellkasán összefont kezekkel állt, csak az egyik szemöldöke rezdült kicsit feljebb.
     - Hagyj fel ezzel az őrültséggel - suttogta már-már lágyan.
     - Eressz! - sziszegte az ifjú: A kés már rég felszívódott a markából. Ökölbe szorított kezekkel, gőgösen felszegett állal nézte, ahogy társa szája szögletében feketére mélyül a barázda.
     - Hagyj fel ezzel az őrültséggel, fiú - ismételte - Ez nem tartozik ránk. - Fekete ujjasára nedves foltot áztatott az arasznyi sebből szivárgó vér.
     - Állj félre, már döntöttem!
     Az idősebbik férfi még mindig nem mozdult. A patacsattogás távolodott.
     - Apád kitagad a klánból, ha megtudja, micsoda ostobaságot művelsz.
     - Nem tudja meg, Ronfo, hacsak... de ugyebár nem akarsz saját klántestvéreid kezétől elpusztulni?
     Az idősebbnek első ízben vonaglott meg az arca.
     - Ostoba - suttogta, majd vontatott mozdulattal félrelépett. Az ifjú elsiklott mellette, ő pedig gondolkodás nélkül perdült utána. Nem volt más választása.
     
     
     A súlyos csontozatú csatamén meglepő fordulékonyságról tett tanúbizonyságot. A félnyomorék kölyökszánalmasan bicegve próbálta menteni az irháját. Torz szökkenéssel változtatott irányt, hogy bemeneküljön egy kapualjba, de elkésett. Arca formátlanná gyűrődött a kétségbeeséstől, mikor a csattogó paták hangja utolérte. A vörös varkocsos férfi kihajolt a nyeregből, megragadta a kölyköt, és felrántotta maga elé. A ló ezenközben egy szemernyit sem veszített lendületéből. Tovadübörögtek.
     - Azt szeretted volna megtudni, hogy eladó-e a lovam? - kérdezte tőle egy mély, karcos hang. A félnyomorék kölyök nem felelt. Rémülten szorította össze szemhéjait, hogy ne keljen a hang gazdájának szemébe néznie. Talán jobban is tette. Így legalább nem kellett megtudnia milyen kegyetlen is Ynev legsötétebb véreinek öröke, mely a férfi szeplős arcában égő szemeket uralta. Nyöszörgött inkább, kegyelemért. A nyeregkápa fájdalmasan vájt a derekába, a lónak nevezett gyilkos bestia fújtatásától patakzásnak indult lapockái között a jeges veríték.
     - Ne ölj meg, uram! - vinnyogta szorosan zárt szemekkel.
     - A lovam nem eladó - suttogta a karcos hang. És a félnyomorék kölyök már tudta, hogy számára véget ért az út. Nem sikoltott. Nyikkanva csapódott a kőfalnak. Jelentéktelennek hangzó roppanás a hátában. Vakító fénybeborult a világ, majd kongó ürességbe hullt. Magatehetetlen zsák gyanánt zuhant a fal tövébe. Torz tagjai kifacsarodva, hasznavehetetlenül. Nem érzett fájdalmat, mégis sírt.
     Pontban dél volt. A nap a zenitre hágott, Erion túlsó végében felhördült a cifra tömeg. Egy ragadozó madarat formázó, kék tüzű, zafír figura légiesen siklott odébb a Critai Táblán. A bámészkodók izgalma, a szerencséjükben bízó játékosok, a fogadószelvényeket gyűrögetők feszültsége megdagasztotta a csendet. Az alexandrit figurát mozgató titokzatos erőnek nem volt szüksége gondolkodási időre, lépett ő is. Még egy szívdobbanásnyi némaság ült a népeken, majd megbolydultak az emberek. Sokan csalódtak, kevesen nyertek, a többség csak legyintett.
     S az élet zajlott tovább, a maga megfejthetetlen szabályai szerint.
2.
     Az Északi kapun át érkezett, gyalogszerrel. Munkát találni jött a városba.
     A szórakozónegyed színes forgataga akarva-akaratlan magával ragadta. Sodródott az ezeregy irányba mozduló szilánkok között, önkéntelen részese lett Erion legragyogóbb, legszínesebb ékkövének. Pökhendi nemesek címeres őrségükkel, jól öltözött csavargók között lépdelt, olyan hatalmasságok lábára taposhatott büntetlenül, akikhez egyéb körülmények között csak térden csúszva szólhatott volna. Harsány zsoldosok és kifürkészhetetlen arcú kalandozók bukkantak fel a kapuk mellett és az utcákon, ha jól kinyitotta szemeit az ember, legendákra lelhetett köztük. Ide tértek haza a bárdok és muzsikusok, majd innen indultak új utakra. Alborne érintése fénylett minden sarkon, a csillaglant jegyében épült boltíveken. A mindennél .csábítóbb szimbólum bölcseket és ostobákat, szegényeket és gazdagokat csalogatott a színházak falai mögé, hogy részesítse őket a harmónia gyönyörében. Vibrált a levegő Alborne dallamaitól. A rendre őrködő városi testőrség arcán is jól olvasható nyomot hagyott ez a hangulat, itt még a tolvajok is mosolyogva keresték mindennapi kenyerükét.
     A rozsdabarna köpönyegbe burkolózó alakot mindez csak sietségre ösztönözte. Csuklyáját az arca elé húzta; mert bár feltűnést nemigen keltett volna a kaleidoszkóp szilánkjai közt, de éppúgy szégyellte is származását, mint amilyen büszke volt rá. Hunyorgott a napközép ragyogásától, lehajtotta a fejét. Nem nyűgözték le a feléje sodródó dallamfoszlányok. Gyors, kecses mozdulattal került ,ki egy behízelgő mosolyú férfit, aki a következő gladiátorviadal jegyeivel üzérkedett.
     - Pedig soha nem felejtené el ezt a nagyszerű harcot! - szólt utána, szavait elnyelte néhány csilingelve felreppenő hangszerfutam. A rozsdaszín köpönyeg lebbent egyet, mielőtt eltűnt volna a kavalkádban. Tépett szegélyén fekete minták, selyemhímzés, fonalsújtás vagy csupán felfreccsent sár? Ki tudja? A puha, hasított bőrcsizma, melynek sarkát lépésről lépésre nyaldosta a poros köpönyeg, valaha gyöngyökkel kivarrt, értékes darab volt. Mára már annyira elhasználódott, hogy a koldusok lábán is különbet látni. Ellenben az arcát csuklya alá rejtő idegen semmiben sem emlékeztetett koldusra. Tartása kecses volt és magabiztos, tiadlani slan harcosoknál látni ilyet, a mozgása azonban ruganyos és alattomos, akár a cserkésző nagymacskáké. Karcsú termete alapján lehetett nő, de magassága inkább férfit sejtetett. A rozsdavörös köpönyeg tépett ráncai közül időről-időre előbukkant egy fegyver markolata, a jövevény csípőmagasában. Párás, kék felületén, finom ívén egyedülálló módon tompult el a verőfény. Nem csillogott, nem hivalkodott, tulajdonképpen majdnem tökéletesen elveszett a köpenyeg árnyékában. Majdnem...
     Valaki durván megtaszította a vállával, testéhez egy szemhunyásnyi időre egy másik test nyomódott. Ekkora nyüzsgés közepette gyakran előfordulnak efféle ártatlan esetek. A rozsdaszín köpönyeg gazdája azonban másképp gondolta. Egy lobbanás, lágyan libbenő légáram, alig hallható szisszenés. Méltó lehetett volna bármely harci iskola elismerésére. Valami felhasította a mellőle épp ellépni készülő férfi zekéjét. Négy párhuzamos, kétarasznyi csík. A párduc csap így le áldozatára, egyetlen villanással, zavarbaejtő hirtelenséggel. A férfi megtorpant, és értetlenül bámulta a mellkasán rongyosra hasogatott ruhadarabot. A hasítékok alól sértetlenül fehérlett elő a bőre. Mintha karmok lettek volna! Miféle karmok? Zavaros tekintetét a rejtőző arcra emelte. Hátrálni kezdett. A csuklya övezte árnyék meredten bámulta. Nekihátrált egy sötét ruhás északinak, majd egy utolsó megrettent pillantás után eliszkolt. A rozsdavörös köpönyeget viselő alak lehajtotta a fejét, és tovább lépett.
     A bajvívó nem véletlenül került mellé, szórakozott tekintete végigkísérte a megszégyenített tolvaj menekülését, látta az acélkarmok villanását, a csíkosra hasított zekét. Meglehet, a titokzatos alak kecsessége és lenyűgöző járása is felkeltette az érdeklődését. Vagy valami más, valami egészen más. Egyszer csak feltűnt mellette, és a világ legnagyobb természetességével igazította hozzá a lépteit.
     - Légy üdvözölve, szép hölgy - mosolygott elragadóan, és káprázatos eleganciával meghajolt. - Engedd meg, hogy gratuláljak, különbül a magamfajta sem csinálhatta volna.
     A csukja alá rejtőzött arc még csak felé sem fordult, de a shadoni mosolya így sem vesztett ragyogásából. Táncos könnyedséggel kísérte a libbenő, rozsdaszín köpönyeget.
     Látom, sietsz valahová. Elkísérhetlek? - Mivel kérdését válaszra sem méltatták, eltöprengeni látszott. Sötétarany szemöldöke összeszaladt. - Arcod, hangod elbűvölő, szép hölgy... kár, hogy kicsit félénk vagy.
     - Mással ripacskodj, kölyök! - Árnyék festette ajkak moccantak a csuklya sötétjében. Kósza fény szökött a rejtőzködő arcra, ahogy az a bajvívóhoz fordult. Nőiesen lágy vonások derengtek fel, mandulavágású szemekben vetett zafír lobot a suhanó fény. A bajvívó ismét meghajolt.
     - Kedvességed örök trófeaként viselem a szívemen. - lehelte játékos áhítattal - Engedelmeddel, szép hölgy, most elbúcsúzom. - Megállt, majd elmaradt a szaporaléptű köpönyeges mögött. Az hátra sem pillantva sietett tovább. Megkönnyebbült, keserű sóhaját már nem hallhatta a shadoni.
3.
     Kezében sörrel telt korsóval hátradőlt a székén, hosszú lábait kinyújtóztatta az asztal alatt. Egymáson keresztbe rakott csizmái körül a fogadó megtűrt ingyenélője, egy koromfekete kandúr tekergőzött. Legalább kifényesíti a csízmám, gondolta Aichon szórakozottan. A macska hangos dorombolása még a vendégek moraján át is eljutott a füléhez.
     Pedig volt ricsaj bőven. Harsány beszéd, edénycsörgés és hahota vegyült a díszesen faragott emelvényen muzsikálók játékába. A leghangosabbak az egyik kerek asztalnál összeverődött gorvikiak voltak. Jókedvű italozással köszöntötték egymást. Aichon őket figyelte, mialatt ebéd utáni sörét kortyolgatta. Maga Rattikani is közöttük emelgette a korsót, persze csak módjával. Szinte soha nem engedte meg magának, hogy elveszítse józanságát, tettrekészségét. Bár megvoltak az emberei, szerette maga ügyelni a rendet. Nála nem volt törés-zúzás, sem vérontás. Meglepő módon képes volt rendet tartani heves vérű földijei között, a harsányság nemigen fajult ezek között a falak között kötekedéssé, s ha mégis, a megvadult felek hamar a küszöbön túl eszméltek. Ha időben, akkor még az utcára kirakott holmijukat is megtalálhatták maguk mellett, ha nem volt szerencséjük, a hatékonyan dolgozó tolvajok már kifosztották őket.
     Rattikani és a gorviki zsoldosok összedugták a fejüket, pergő nyelvükön sutyorogtak, majd éktelen hahotával zökkentek hátra a székűkön. Korsóikat majdnem tökéletesen egyszerre az asztalra csapták, habos ital csorrant a kezükre Rattikani megveregette a mellette ülő férfi hátát, majd felemelkedett .a székről. Bivalytermete volt, s a jóléttől csak még inkább kiterebélyesedett, de cseppet sem veszített régi erejéből, mely szintúgy a bivalyhoz volt hasonlatos. Felhajtotta az italát, majd kurta mozdulattal letörölte szakálláról a habot. Ellépett a zsoldosoktól, közben végigfutatta tekintetét az asztalok során. Úgy tűnt, mindent rendben talál. Nemvárt fürgeséggel sietett a dolgára. Léptei harcos múltról árulkodtak, a derekát ölelő széles, aranyveretes öv alatt a legjobb gorviki penge lapult.
     A zsoldosok folytatták a kedélyes társalgást. Aichon megfejthetetlen tekintettel méregette őket. Nem kedvelte a gorvikiakat, gyermekkori borzalmak sötétjéből és a későbbi iskola tanításából fogant gyűlölettel viseltetett minden Ranagol hitű nép és halandó iránt. Nem bosszantó megvetés volt ez, hanem valódi, mélyről fakadó gyűlölet. Máshol csikorgó fogakkal került volna el mindenkit, aki a Kosfejű gyalázatos törvényeit és hatalmát tiszteli, mert szembesítette egyetlen olyan ellenségével, amit nem győzhetett le, ami könyörtelenül űzte céltalan kóborlásain Ynev szerte: sajátvérével. A vérében hordozott, vele született elemi indulat már gyermekkorában elmérgesedett, és hiába a nevelés, a szigorú és bölcs mentor tanítása, a vadság olyan mélyen gyökeredzett Aichonban, mint azokban a vadállatokban, melyeket soha nem lehet megszelídíteni. Így hát megtanult együtt élni a benne lakozó vadsággal. Keserű együttélés volt ez, mert nem társult elfogadással. És ott kísértett felette egy régi árulás - vagy inkább menekülés - bosszúszomjas angyala is, iskolájának és elhagyott otthonának öröksége.
     Mégis, Aichon békességgel üldögélt a gorvikiaktól hemzsegő fogadóban, s bár nem igyekezett, hogy eltitkolja származását, senki sem látott benne mást, csak egy zaklatott sorsú, de töretlen életerejű kalandozót; egyet a kontinensen kóborló ezrek közül.
     Rattikani fogadója más volt, mint a többi. Semleges és önálló. A kiszolgált gorviki zsoldos, ha emlékezett is a szülőhazájában beléoltott hitére, mára már átírhatta magában. Rattikani fogadója volt az egyetlen olyan hely Erionban, ahol a vándor zavartalanul megiszogathatott egy korsó sört. Itt nem kellett tartani az inkognitóban járó nemesurak felkéréseitől, hogy megfélemlített, verejtékező homlokú küldöttek ülnek az ember asztalához, és könyörögve, fenyegetőzve, pénzt és drágaköveket csörgetve próbálják arra csábítani, adja el karja erejét, a múltját, az életét, s talán még a lelkét is. Itt nem kell félrenézni a lelkes ficsúrok arcáról, attól félvén, hogy önkéntelenül is meglátod mögöttük jövendőjüket, az élet és a hatalmasok martalékainak sorsát avagy saját régi önmagad, mert itt nincsenek ficsúrok. A tolvajokat pedig tűzzel-vassal irtotta ki fogadójából Rattikani, s az alvilág sem volt eddig még képes tartósan átlépni a küszöbét. Ha igaz a tétova szóbeszéd, Rattikani egyezséget kötött a Kobrákkal, de hogy mi áll az egyezségben és mik a feltételei, arról már nem suttognak a mindentudó ajkak.
     A biztonság azonban nem egyenlő a nyugalommal. A fogadó ivójának tágas, árnyékos helyisége valósággal forr Ynev déli népeinek hangjától, színeitől. Délutánonként arany fénypászmák szabdalják a füsttől gomolygó, porszemcséket úsztató levegőt, az ablakok alatt glória reszket az alakok körvonalain, távolabb rubin csillag gyúl a poharakban, ha árnyék takarta kezek ivásra emelik őket. A berendezés nem ismer semmiféle ízlés-szabályt és sablont, mégis kellemes. Mindenki találhat kedvére való zugot. És ezt az egészet valami - Erionban egyedülálló - családias hangulat fogja össze.
     A feketebundás kandúr abbahagyta a dorombolást, és méltóságteljes gőggel elvonult. Aichon kiürítette, majd az asztalra lökte a korsót, és felállt. Elsétált a gorviki zsoldosok mellett, és kilépett a fogadó ajtaján. Hunyorgott a délutáni napsütésben. Egy sóhajtásnyi időre eltöprengett, mihez is fogjon, majd kényelmesen elindult az első adandó irányba. Úgy tervezte, hogy marad ebben a nyüzsgő, az egész kontinenst magába fogadó városban, amíg meg nem unja, vagy amíg el nem fogy a pénze. Bár sem türelme, sem pénze nem volt sok, úgy gondolta, ráér mindenre. Jól akarta érezni magát.
     Az első sarok után azonban megváltoztak a léptei, hosszabbak és rugalmasabbak lettek. Kívülálló nem láthatta meg ezt a változást, nem vehette észre, hogyan válik a békésen j árkáló emberből gyanakvó vad, majd prédára váró ragadozó. Eleve elveszett próbálkozás volt a vörös varkocsos férfit becserkészni, Aichon ugyanis tévedhetetlenül megérezte, ha a veszély a sarkában settenkedett. Tengernyi gyakorlat és szigorú tanulás csiszolta adottság volt ez, ősi, önvédelmi ösztön, mely csak egyetlen igazságot ismert: VAGY TE, VAGY ÉN.
     
     
     Láthatatlanná vegyültek a nyüzsgésben, mely a Kapuk Tere felé egyre sűrűbbé, egyre hangosabbá dagadt. Csak az ifjú Ranol ádáz tekintete lehetett árulójuk.
     A hollóhajú férfi egykedvűen nézelődve lépdelt társa után, tekintete ártatlan érdeklődéssel rebbent ide-oda. Közönséges járókelő is lehetett volna. Csakhogy a közönséges járókelők nem vájják tenyerükbe a körmüket útiköpönyegük alatt. A férfi pillantása elsötétült, mikor az előtte haladó ifjú fejére tévedt. Tharr poklára, hogy micsoda félresikerült elmét hordoz az a fej! Őrült, mert oktalan szenvedélyek hajtják cselekvésre, ostoba, mert úgy hiszi, nem szükséges úrrá lenni ezeken a szenvedélyeken, hiszen a klánfőnök egyszülött fia lévén mögötte áll a klán összes harcosa és hatalma. Dölyfös, mert nem hajlandó tudomásul venni, hogy minden kakas csak a saját szemétdombján úr, hogy még az ő apja is pusztán csatlósa, szánalmas alattvalója más, nálánál sokkal nagyobb hatalmaknak. Ranol semmibe veszi a játékszabályokat, a Kobrák által diktált íratlan törvényeket. Egyszer még pusztulásba taszítja saját testvéreit, az egész klánt. Például épp most.
     Átlépték a számukra kijelölt felségterület határait, s ezt nem fogják jó szemmel nézni a Kobrák, nem kérdezik, mit akarnak, mit keresnek, egyszerűen elvágják a torkukat. Az alvilág törvényei könyörtelenebbek a farkasok törvényeinél.
     A hollóhajú férfi ajkai felett verejték gyöngyözött. Ostoba, önhitt kölyök! S épp engem választottak örökös kísérőjéül! Fájdalma a fájdalmad, balszerencséje a tiéd is, halála a te halálod. A játékos kedvű istenek kegyelméből! Három, hosszú lépéssel az ifjú mellé zárkózott. Alig moccant a szája, mikor megszólította.
     - Forduljunk vissza, Ranol, azonnal!
     - Nyugalom, Ronfo!
     - Itt csak úgy hemzsegnek a Kobrák!
     - A Kobrák mindenütt hemzsegnek - felelte magabiztos gúnnyal az ifjú.
     A hollóhajú férfi arca agresszív fintorba rándult, de egy szemhunyásnyi idő alatt felülkerekedett indulatán, s vonásai kifejezéstelenné simultak. Le kellett volna ütnie a kölyköt, mielőtt még átlépték a két negyed határát. De Ronfo gyáva volt hozzá, félt a megtorlástól, hogy saját klántestvérei kínozzák meg, amiért felülbírálta a kölyök utasításait, megszegte a klán törvényeit, bántalmazni merte a klán fejének egyszülött fiát. Ha kérdeznék is tőle - ami nem valószínű -, hogy miért tette, hiába válaszolna, nem hinnének neki, mert a fiú kitűnő színjátékos. Az ő szavának adnának igazat.
     A hollóhajú férfi karján perzselt a még mindig szivárgó seb. Sötéten izzó tekintete átsiklott a fehér kőből faragott, roppant magas épület árkádáin, amint elhaladtak előtte. Az egyik árnyékba ívelő árkád mellett, fény és homály határán egy jelentéktelen külsejű férfi álldogált. Félvállról beszélgetett valakivel. A márványból faragott sárkánykígyó, melynek a hátát vetette, balsejtelmesen tekeredett fölé. Ronfo és a jelentéktelen külsejű férfi tekintete egy szívdobbanásnyi időre összeakadt, majd mindkettő tovább fordult a saját dolga után. A fehér testű márványkígyó mintha megvonaglott volna, rémlett, hogy eltátja a száját, villás nyelve gyors villanással kicsap. A hollóhajú férfi felszisszent, és visszakapta a tekintetét oda, ahol imént még a társalgók álltak. Már nem voltak ott. A szobor, melynek egy pillantással ezelőtt még ketten is támaszkodtak, vészterhes mozdulatba merevedve ragyogott a napsütésben, vibrálni, élni, kárörvendőn vigyorogni látszott. A hollóhajú férfi arca megfagyott, akárha egyetlen mozdulattal letöröltek volna róla minden érzelmet. Halk pattanással kiszabadította rögzítő hevederéből keskeny pengéjű kését, közben társa füléhez hajolt.
     - Készülj a harcra, Ranol! - sziszegte. És megszaporodtak az árnyak.
     Aichon érzékelte őket, nem a fülével, sem a szemével, hanem sokkal mélyebbről, a véréből, az ösztöneivel. Felkészült a harcra. Céltalannak tűnő mozdulattal kioldotta, meglazította fegyvereit, a csuklójára és csizmájára szíjazott hajítópengéket, a borotvaéles kést, a szöges korbácsot. Elsétált egy árkádokkal tagolt, vakító fehér épület előtt, betért egy kicsiny fogadóba, megtekintett egy szobát, melynek ablaka az utcára nyílt, majd anélkül, hogy válaszolt volna a nyájas képű fogadós kérdésére, távozott. A zsongásba szabadtéri előadás hangjai, dob, csörgő és énekszó vegyült. Aichon édességet vásárolt, amit végül nem fogyasztott el, hanem egy fürge, helybéli kisfiúnak adott. A süteménybe egy rézpénz dugott, csekélyke szolgálat ellenében. Rátért a keleti sugárútra. A csörgő- és énekszó felerősödött. A fiúcska visszatért, süteménytől ragacsos kezét kérőn nyújtotta előre, de vékony gyermekhangján a mozdulathoz egyáltalán nem passzoló szavakat motyogott. A vörös varkocsos férfi megborzolta a kölyök üstökét, a kezébe nyomta a sütemény másik felét - egy újabb rézpénzzel -, és elhessegette maga mellől a gyereket.
     A sugárút kiszélesedett, és minden tekintetben nagyobbá, ragyogóbbá nőt. A valamikori Kyria dicsőségét hirdető, égbetörő épületek bár letompították oldalukkal a napfényt, ott, ahol az út a főtérre nyílt, a fény fehérarany sugarakban tűzött be, és felhasogatta az árnyékot. A színeket lobbantó ragyogás pedig maga volt a Kapuk Tere.
     A vörös varkocsos férfi haja valósággal lángra kapott a délutáni napsütésben, amint kilépett az összeboruló épületek takarásából. A Kapuk Őrzőinek égbeszökő tornyával szemközt akrobaták szórakoztatták a nézelődőket. Nevetséges kis bohócok voltak a Kapuk óriás, nemes erőt és borzongató titkokat sejtető látványa mellett. Aichon a csepűrágók felé vette az irányt, és elmerült a sokadalomban.
     Az ifjú Ranol arcán időről időre görcsösen összeugrott egy izom. Kezdett nyugtalanná válni, tenyerében síkosra maszatolta az izzadság a késmarkolatot. Egy iramodásnyi távolságot tartottak az árkádoktól, nehogy onnan lepjék meg őket, ugyanakkor elérhető menedékhez juthassanak takarásukban, ha esetleg úgy alakul. A járókelők testével fedezték magukat. Ranol a hollóhajú férfira sandított. Ronfo egyetlen szót sem szólt, mióta a figyelmeztetés elhagyta a száját, tekintetében leplezetlen váddal, perzselő, visszás derűvel kísérte az ifjút. Ráhagyta a döntést, és Ranol nemigazán boldogult a feladattal. A férfi egész valójából áradó hanyag megvetéstől pedig egyenesen kiverte a víz.
     Fájdalma a fájdalmad, balszerencséje a tied is, halála a te halálod.
     A hollóhajú férfi lassan, fehéren elvigyorodott. Tarkóját borzolgatta a vadászok hideg, kimért tekintete. Kobrák. A Kapuk Teréről mulatozó női rikoltások, táncos lábak dobbanásai peregtek rájuk a csörgő hangjával keveredve, mint holmiféle különös eső... halála a te halálod... Mit számít már!
     A mulatozáshoz ritmikus dobszó csatlakozott. Az ifjú Ranol arcát akárha fehér márványból faragták volna, éppúgy, ahogy az elbukott Godorai birodalom épületeinek homlokzatdíszeit, fényes hollószín haja csak még inkább kihangsúlyozta sápadságát, ahogy a szobrok mélyen vésett szemgödreiben megülő sötét a márvány simaságát. Reszkető ajkaira verejték csorgott.
     A férfi sebzett karja zsibbadt volt, az alvadó vérbe száradt ingujj minden mozdulatnál fájdalmat okozott. Ostoba kölyök! A térről felcsapó jókedvű zene karmok módjára szaggatta az idegeit, a dobok minden egyes leütése együtt kezdődött és végződött szíve dobbanásaival, a rikoltozó női hangról civakodó dögevő madarak jutottak az eszébe.
     A két hollóhajú férfi, az idősebbik és az ifjú együtt áramlott a tömeggel együtt a Kapuk Tere felé. Emberek merültek el a verőfényben. Ronfo egy sebesen osonó árnyat pillantott meg a szeme sarkából. Sarkonperdült. Itt vannak! Ezzel egyidőben parázs gyúlt a verőfényben. Ranol torkában megakadt a lélegzet, rémületében nekihátrált a hollóhajú férfinak. A napfény sugarainak kápráztató fókuszából egy glória övezte alak robbant elő, száz szilánkra hullott körülötte a tömeg. A mulatozás hangjába egy nő éles sikolya vágott. A glória .övezte alak kibontakozott a verőfényből, hosszú, erőteljes szökkenésekkel repült feléjük, a glória leolvadt róla, s most csillámló porból szőtt felleghajtóként úszott utána. Tarkója mögött Sogron kígyója tekergőzött, egy tűzvörös varkocs. Ranolt egy szemhunyásnyi időre megbénította a döbbenet, zavartan felnyögött, mikor egy hajítópenge csapódott a vállába. Alig három szökkenés, hogy a vörös varkocsos harcos utolérje a pengéjét. A hollóhajú férfi ezt már nem kívánta megvárni. Szétlökte az embereket maga körül, és a legközelebbi árkád felé iramodott. Magával rántotta az ifjút is. Két szívdobbanásnyi idő volt az egész. Egyikük sem mert hátra pillantani: Bevetődtek az árnyékba. Ranol a férfi sebzett karjának esett, majd átgördült a vállán, és hátát a falnak vetve előregörnyedt. Hörögve nyeldekelte a levegőt. Húsából félarasznyira állt ki a penge. A hollóhajú férfi sebe kifakadt, karját elöntötte a vér. Szeme ifjú társára villant a sötétben... fájdalma a fájdalmad... A hollóhajú férfi ördögi sebességgel húzta végig fegyverének élét a zsírral pépesített mérgen, közben megpróbálta kivenni az árkád mélyében rejtőző íveket, hátha vezetnek valahova. Zsibbadt jobb kezébe fojtóhurkot kapott.
     Ennyi idejük volt, csak ennyi. Nem reménykedtek. Szöges korbács vágott rájuk, alattomosan pattant elő a fal mögül. Vagy a semmiből csapott 1e? Mindkettőjükbe belemart, zizzenő végén a horog azonban Ranol testébe markolt. Az ifjú felhördült. Ronfo fojtott kiáltással kapott utána, de már csak a köpönyegét érte el. Az anyag panaszos hanggal feslett el, mikor a korbács iszonyatos erővel tépte ki Ranolt a férfi markából. Hollóhajú társa csak annyit látott, hogy az ifjú tompa puffanással elvágódik az árkád árnyékának küszöbén. Még sikerült elkapnia a kölyök szemének utolsó villanását. Hitetlenkedés és borzalom. Aztán kirántotta őt a korbács az árkád bejáratából. Vadállatok rántják be így áldozatukat a barlang torkába. Egy reccsenés és vége.
     A csörgő hangja megszelídült, de a dobütések erőteljesebbé váltak. Énekszó, önfeledt női hang. Halála a te halálod...
     A hollóhajú férfi megmarkolta mérgezett fegyverét, és kiugrott az árnyékból, köpönyege finom port kavarva csapott utána. Megperdült, pengéje széles, ezüst ívet húzott a teste köré, élén felsírt a levegő. Tekintete villám gyanánt cikázott végig, de a vörös varkocsos férfit nem találta. Csak Ranol hevert a lábainál élettelenül, koponyája brutálisan összezúzva. Ronfo lehajolt, megragadta az ifjú ruháját, és behúzta maga után az árnyékba. Belökte a sarokba. Összeszorított fogakkal zihált. Felkészült a halálra. Sohajobban.
     Halkan, panaszosan megnyikordult az árkád alatt megbúvó ajtó. A hollóhajú férfi össze sem rezzent, habár tisztán hallotta a hangot. Karcsú, fekete alak ugrott ki a homályból. Egy Kobra. Nem kérdezni, ölni jött. Ronfo a nyikordulással egyidőben már nyúlt is a holttestért, hogy maga elé rántsa, a neki szánt halált így klánja fejének egyszülött fia fogta fel. Alig csapódtak be a párosan röppenő pengék, a hollóhajú férfi már ki is perdült az árkád alól. Elöntötte a fény, fájdalmasan vágott tág pupilláiba, a fájdalom kitisztította az agyát. Keze a fegyvermarkolatra szorult, teste kinyújtózva feküdt a levegőre, ahogy elrugaszkodott. Nincs menekvés, tudta jól, de ha lenne, sem menekülne. Harcban kívánt meghalni, nem saját testvérei által, megalázva, megkínozva elveszni. Élesen felkuncogott, mikor a szeme sarkából megpillantotta a Kobrát utána ugrani. Szinte kísértetiesen ugyanekkor fellobbant a tűzszín varkocs is.
     A Kobra hátulról, az idegen elölről támadott, úgy tűnt, pontosan felette fognak találkozni. A Kobra akrobatamód perdült a levegőben, a vörös varkocsos férfi úgy, ahogy a nagyvadak, hosszan, szilárdan. Egyesülő árnyékuk egy szemhunyásnyi időre az épp elvetődő Ronfóra siklott. Két penge villant egyidőben, mindkettő talált. Az árnyékok, a harcosok szétváltak. Mindketten a vállukon átgördülve értek földet. Aichon az egyik kezével a fejvadászkardot húzta elő, a másikkal megtámaszkodott, hogy azonnal el tudjon rugaszkodni. A Kobra is talpraszökkent, de ahelyett, hogy felvette volna a harcot, fedezékbe ugrott. A fejvadászkard visszakerült a helyére, a vörös varkocsos férfi eltűnt a legközelebbi sarkon. A városi testőrség egykedvűen nézett utána. AA utcán zavartalanul folyt tovább a városi élet, a mulatozás zaja változatlanul ott csapongott a fejek felett.
     A Kobra átbukott az ajtón, egy fekete kesztyűs kéz támogatta meg, hogy el ne essen. Hűvös sötétség borult rájuk. Csak a sebesült zihálása ós a kintről beszűrődő fojtott hangok neszeztek. Tisztán kivehető volt a csörgő kísérte dobütem. A Kobra, hátát a falnak vetve görnyedt előre, két karját a gyomrára szorította. Fekete ruhája vértől és verejtéktől nedvesen tapadt a bőrére. Lassan a földre csúszott, a kesztyűs kéz már meg sem próbált segíteni rajta. A sebesült feje előre billent, még lihegett egy kicsit, de a teste gyorsan hűlt, élete sebes iramban távozott belőle. A felette álló sötét alak nézte egy darabig, majd megfordult.
     Nyitott ingnyaka alól egy stilizált kobra tetoválás tekergőzött elő derengő bőrén.
     - Ha meghalt, takarítsátok el - morogta.
     A sötét megmoccant, és két újabb fekete ruhás alak merült fel belőle. A tetovált férfi szeme fehérje mintha felizzott volna.
     - És persze ezt se felejtsétek itt! - Kinyújtotta hasított bőr csízmába bújtatott lábát, és egy árnyék fedte rongykupacba akasztotta. A rongykupac kifordult a fal tövéből: Egy holttest volt. Hosszúkás, nemes vonású arca békés volt, elfehéredett szájának sarkaiból is kisimultak a ráncok. Fiatalabbnak látszott a koránál. Mindig szorosan hátrafogva viselt, hollószín haja vértócsában ázva terült szét a válla körül.
     - És mi lesz a vörös hajúval? - kérdezte a hátrébb állók egyike. A tetovált férfi tűnődve nézegette a halottat és halódó emberét.
     - Őt hagyjátok békén - szólt rekedten. - Kalandozó. Csak bajt hozna ránk.
4.
     A füstös homály áttetsző fátylat borított a karcsú nőalakra, de ha valaki fel akart figyelni rá, hát így is felfigyelt. Magányosan üldögélt egy kis asztalkánál, és gyümölcsöt csipegetett. Köpönyegét nem kanyarította le a válláról - szárnyával védte különleges fegyverét a kíváncsi tekintetek elől -, de a csuklyát levette. Fejét kecsesen előrebillentve könyökölt az asztallapon, és türelmesen várt.
     A taverna hatalmas tetőablakán valósággal ömlött a fény, de ide, a legalsó szintre már csak leheletfinoman szitált. A nő egészen rövidre nyert, mogyoróbarna haját, halovány zöld ujjasát éppúgy jelentéktelenre fakította ez a fény, ahogy a kor és a por rozsdavörös köpönyegét. Az asztalok sűrűjében, a ködből fénybe kígyózó, végeláthatatlan körfolyosók gyűrűjében olyan apró volt, mint egy homokbucka a Taba el Ibara végtelen dűnéi között.
     A taverna óriási volt, olyannyira, hogy tíz különböző pontján, akár tíz muzsikus és kísérete is szórakoztathatta közönségét anélkül, hogy akárcsak egy hangfoszlánnyal is zavarná a másikat. És még a csendnek is jutott számtalan hely. A nő körül csend volt, csak tompa moraj dongott a feje körül. A füst és pára melynek mindig egyéni és szinte mindig változatlan illata volt itt Torozonnál - monoton, hullámzó duruzsolássá lágyította a száz meg száz vendég beszédét és a fogadó egyéb hangjait. Halétezne olyan praktika, ami képes lenne megfejteni a ködben motozó duruzsolást Torozon Tavernájában, hatalmakat megdöntő, sorsokat fordító titkokra lelne magyarázatot, Ynev történelmét formáló események születésének lenne fültanúja.
     A rozsdavörös köpönyeget viselő nőt mindez hidegen hagyta. Az asztalon könyökölve lehúzta baljáról a puha szarvasbőr kesztyűt. Kezének hosszú, vékony középső ujján természeti ornamentikákkal ékes gyűrű sziporkázott fel. A nő tűnődő, kesernyés mosollyal a szája sarkában játszadozott a gyűrű opálos kövén suhanó fényekkel.
     Munkát keresni jött Erionba. Az a fajta volt, aki nem ajánlotta fel szolgálatait - egy-egy kivételes esettől eltekintve -, mindig megvárta, hogy kérjék azt. Most is így tett. Bár ezúttal égető szüksége volt munkára, mert elfogyott a pénze s minden készlete, még lova sem volt. Úgy sejtette, kivételesen szinte bármilyen ajánlat képes lenne gondolkodóba ejteni.
     Már percekkel ezelőtt felfigyelt a körülötte settenkedő alakra, érezni vélte a belőle áradó izgatott vívódást. Az illető még ebben a homályban is feltűnően színes öltözéket viselt, és térdig érő, selyemfényű kaftánt. Enyhén görnyedt, hízelgő modort sejtető tartása, alattomos settenkedése, túlcicomázott öltözékével együtt meggyőzte a lányt arról, hogy egy pénzes avagy jól pénzelt dzsaddal akad hamarosan dolga. Már nem kellett sokáig várnia. Érzékeny füleivel anélkül is pontosan tudta követni a dzsad surranó lépteit, hogy feltekintett volna. Selyem lágy suhogása, bőrtalp neszezése a homokszín padozaton.
     - Kegyes elnézésedet kérem, amiért bátorkodom megzavard nyugalmadat - szólalt meg mellette egy gyomorkavaróan édeskés hang - Szabad helyet foglalnom az asztalodnál?
     A nő felemelte a fejét. Vonásait elmaszatolta a homály, de jellegzetesen fimon metszésű arca, mandulavágású szemei és az átlagosnál jóval nagyobb, csúcsosan végződő fülei, melyek szabadon kandikáltak elő tüskerövid hajából, kétségtelenné tették származását. A n8 nem szólt, csak intett a fejével a dzsadnak, hogy üljön le. A férfi behizelgő vigyorral a képén helyet foglalt. Édes, fűszeres illat lengedezett körülötte.
     - A nevem Szahil Madaho. Nincs miért titkolni a kilétemet. Kereskedő vagyok. - A férfi az asztalra támaszkodott, és kissé előrehajolt. Suttogóra fogta a hangját. - Bocsásd meg őszinteségemet, de már az első pillanatban feltűntél nekem. - Bizonytalanul elhallgatott, vigyora még szélesebbre, még nyájasabbra nyílt. - Ritkán lát az ember a te nemes népedből... kalandozókat... ha nem csalatkozom veled kapcsolatban.
     - Nem vagyok elf - jegyezte meg a nő komoran. 
     - Hát, pedig tökéletes a hasonlóság!
     - Félelf vagyok.
     - Hát persze - vigyorgott a dzsad émelyítőn - És gyönyörű lány is egyben.
     A nő szeme, akár a csípőjén hordott fegyver pengéje, megvillant. Arca kifejezéstelenre keményedett. Hátradőlt a széken, és karbafonta a kezeit. Rideg ellenszenvvel méregette a szemközt ülő dzsad férfit. Micsoda felszínesség, gondolta megvetőn, micsoda sunyi tekintet! Nincs még egy olyan ostobán alattomos; világi hiuságokban dagonyázó nép, mint a dzsad. A férfi tekintete - látszólag véletlenül - a nő gyűrűjére vetődött.
     - Szép ékszer - jegyezte meg. - Talán értékes is.
     - Talán - felelte a nő. Arca elől lassan elúszott a homály, vonásai kiélesedtek, nagy szemeinek hideg tüze teljes pompájában ragyogott fel. A dzsad önkéntelenül hátrahőkölt. Figyelmeztetést olvasott le a nő arcáról, veszélyt. ~ Idegesen megnedvesítette a szája szélét.
     - De hát nem a gyűrű miatt ültem az asztalodhoz - mondta változatlanul lágy hangon. - Vállalkozó kedvű harcosokat keresek, nem mindennapi fizetségért, nem mindennapi munkára.
     - Halljuk!
     - Van egy csekélyke értéket képviselő szállítmányom. Ékszerek. - fuvolázta a dzsad. Ezúttal nem játszotta túl a szerepét, a nő mégis sejtett, hogy az a csekélyke érték valóságos vagyon lehet. - Van köztük egy különösen értékes darab is. Engedelmeddel nem árulom el, mi is teszi oly becsessé, elég, ha annyit mondok, nem egy olyan hatalom akad Yneven, mely nem sajnálna érte némi áldozatot, ha megkaparinthatná. A legjobb védelemre lenne szükségem.
     - Fogadj őrséget.
     - Van kirendelt őrségem, nem is akármilyen. Csakhogy... - A férfi gyászosan felsóhajtott, és rejtélyeskedve közelebb hajolt. - ...csakhogy épp 8k azok, akiktől leginkább tartok. Érted ugye?
     - Értem. - bólintott a nő. - Olyan harcosokra van szükséged, akikről még a kíséreted sem sejti, hogy azok.
     - Így van. - mosolyodott el megkönnyebbülten a dzsad. - Te például...
     Ekkor egy pimasz hang derékba törte a mekezdett mondatot.
     - Felajánlhatom a segítségemet, szép hölgy? Mindketten felkapták a fejüket. A hang a magasból szólt. A két szökkenésnyire tóluk ívelő, igényesen faragott lépcsőn, könnyű léptű fiatal férfi szaladt lefele: Ahogy a lépcső aljához érvén feléjük perdült, megcsillant rapírjának visszafogottan cizellált kosara.
     - Ki ez? - morrant a dzsad.
     - Arel szemére - hökkent meg a n6. - A ripacs!
     A shadoni táncoshoz illő eleganciával közelített feléjük, smaragdzöld köpönyege örvényekbe kavarta a füstöt. Hűvös légáramlatot hozott magával az asztalhoz. Mosolygott. Megtorpant a nő oldalánál, és udvariasan meghajolva egészítette ki előző felkiáltását.
     - Ha ez az úr netalán zaklatna, szép hölgy...
     A dzsad arcán ingerülten összeszaladtak a ráncok ezekre a rágalmazó szavakra.
     - Mondtam már, hogy máshol, mással ripacskodj ! - suttogta a nő anélkül, hogy a bajvívóra nézett volna. Nem tűnt felháborodottnak - ellentétben a dzsaddal -, csak zárkózottnak. Nagyon zárkózottnak. A shadoni megmagyarázhatatlan viselkedése, tolakodó közeledése kifejezetten zavarta.
     - Elnézésedet kérem az ismételt zaklatásért - egyenesedett fel a bajvívó, de az asztaltól nem lépett hátrébb. - Én úgy láttam, hogy a káprázatosan színes selymet viselő úr kiabált és erőszakoskodott veled.
     - Mi?
     - Gondoltam, ezt mégsem hagyhatom. - biccentett a shadoni a dzsad felé - Ha kell, küzdeni fogok. folytatta. Hangja tisztán, magabiztosan csengett, mintha nemes viselkedéséhez kétség sem férhetne, mintha kész lenne valóban meghalni e becsületbeli ügy érdekében. A szélhámosok nem így beszélnek. Ez az ifjú őrült, vagy... vagy valami célja van a színjátékkal. A nő felpillantott, egyenesen a bajvívó jégszürke szemeibe, s amit ott látott, az több volt holmi szórakozott, úri szeszélynél és bármely más őrületnél. Tekintetük egy szívdobbanás idejére összekapcsolódott.
     - Kardom a szolgálatodra áll - mondta a shadoni, és utánozhatatlan mozdulattal elővonta rapírját. A selyemfényű pengén átlátszó méreghártya feszült.
     - Elég ebből! - csattant fel a dzsad. - Takarodj innét, ripacs!
     A bajvívó fürgén, mégis a legteljesebb nyugalommal fordult felé.
     - Megsértettél - mondta gyermeki tűnődéssel az arcán. - És újra megsértetted a hölgyet is. Hogy mersz ilyen szavakat kiejteni a szádon az ő jelenlétében? Színpompás öltözéked - pillantása nem titkolt gúnnyal siklott át a kereskedő ruháján - jobb ízlésre vall.
     A dzsad elvörösödött, s már nyitotta is szitokra a száját, mikor a rapír hajlékony pengéje lágy zümmögéssel elcikázott az álla alatt. Képtelenség volt követni. A dzsad döbbenten bámulta az orra előtt tollpihe mód aláhulló selyemfoszlányokat. A kaftánjából való selymet. A shadoni úgy állt ott, mintha mi sem történt volna. A dzsadból kitört a szitokáradat, saját nyelvén hadarta egymásra a cifra átkokat. A shadoni óarany szemöldöke alig rezdült, a félelf nő ajkait pedig alig észlelhető mosoly lágyította.
     - Nincs becsületem, ha mindezért a borzalomért elégtételt nem veszek. - szólt a bajvívó - De ha visszavonod, természetesen megelégszem ennyivel is.
     A dzsadnak eszébe sem volt bármit visszavonni. Félig felemelkedett ültéből, úgy fenyegetőzött. A bajvívó szeme felszikrázott, elkántált valamiféle hagyományőrző szöveget, majd felemelte a rapírt. Egy tánclépés, és néhány káprázatos csuklómozdulat volt az egész. Színes pillangók gyanánt repkedtek a selyemdarabkák. A dzsad felugrott, széke nagyul döndülve borult el. A bajvívó addigra már vissza is csúsztatta fegyverét az övére. A rapír hegyén apró rubincsepp csillogott, vér. Kicsiny vágás volt, a dzsad meg sem érezte.
     A shadoni a félelf nőre pillantott, arcán a könnyed mosoly inkább volt elégedett semmint büszke.
     - Látom, hölgyem, hogy ismét voltam oly balga, és rosszkor jöttem. Alkalmatlankodom netán. - Hangja ,azoknak a kisfiúknak a hangjára emlékeztetett, akik komolyan veszik a játékot. Elegánsan meghajolt. Engedelmeddel távozom. -Meghajoltában derűsen a nőre emelte tekíntetét. - De elsőbb még hadd rójam le tiszteletemet szépséged előtt! Valóban lenyűgöző. - Elhátrált az asztaltól, majd sarkon fordult és távozott. Smaragdszín köpönyege nyomán táncraperdültek a lomha füstszalagok. A dzsad felháborodottan nézett utána, a nő töprengőn. Biztos volt benne, hogy a ripacs nem jókedvében komédiázott velük, hogy van valami célja. Kell, hogy legyen! Ez a sejtelem óvatosságra intette.
     A dzsad végre felállította a székét, és visszaereszkedett rá. _
     - Piha! Ezért még feldaraboltatom - morogta. Miféle sértésről beszélt? Miféle erőszakoskodásról? - meresztette szemeit a nőre, mintha félig-meddig őt tenné felelőssé a történtekért.
     - Én éppúgy nem tudom mire vélni a ripacs viselkedését, ahogy te. Lépjünk túl rajta!
     A dzsad fájdalmasan megnyúlt képpel végigsimított rongyosra szabdalt selyemkaftánján. Még siránkozott egy sort érthetetlen anyanyelvén - bizonyára elbűvölő öltözékét siratta meg -, majd erőt vett magán.
     - Felejtsük el - sóhajtott, bár látszott az arckifejezésén; hogy amint teheti, utána ereszti kopóit a bajvívónak, és darabokra tépeti velük. Ha sikerül neki. A nő nem fogadott volna rá.
     - Beszéljünk inkább a megbízásról - kezdte újra a férfi. - Elvállalod?
     - Szinte még semmit sem tudok róla.
     - Épp, eleget ahhoz, hogy válaszolj. - A kereskedő hanghordozása megváltozott: talán az iménti kellemetlen közjáték hatására vesztette el a türelmét. Nem volt többé sem édeskés, sem udvarias, sokkal inkább célratörő, mi több, követelőző. A nő egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy észrevette a fordulatot, holott nagyon is észrevette.
     - Aligha bánod meg, a fizetség bőkezű lesz mondta a dzsad, és szúrós tekintetét késpengeként szegezte asztaltársa torkának. A kaftán alol gazdagon hímzett erszényt halászott elő, és jelentőségteljesen előrébb lökte. Néhány hosszúra nyúlt pillanatig farkasszemet néztek, a nő szépen metszett arca előtt füstábrákat rajzolt a homályba egy láthatatlan ujj. A dzsad most már teljes bizonyossággal tudta, hogy ez a nő veszedelmesebb a legtöbb harcosnál és kalandornál, akikkel a sors eddig összehozta. Ennek ellenére nem kívánt meghátrálni.
     - Fáradj velem, harcosok legszebb győngyszeme! mondta, ismét a legtökéletesebb negédességgel. Egy békésebb helyre megyünk, ahol bemutathatlak kis csapatomnak. Ráérsz akkor dönteni, ha megismerted őket. Meggyőződhetsz róla, hogy nem vagyok csaló, s hogy méltó társakkal fogsz együtt dolgozni.
     - Már összeállt a csapat? - lepődött meg a nő.
     - Hellyel-közzel. Te még hiányzol belőle. - A férfi felállt. - Kövess, kérlek!
     A nő a homlokát ráncolta, de felemelkedett ültéből ő is. A kereskedő héjamód csapott az asztalon elhagyatva heverő erszényre, és megtépázott kaftánja alá rejtette.
     - Ha döntöttél, tüstént a tied - mondta, és hamis tisztelettel meghajolt. - Induljunk!
     Szapora léptekkel haladt, jól ismerte Torozon útvesztőjét, gyakran megfordulhatott itt. A nő minden kétsége ellenére követte. Ajánlottak-e valaha is kalandozónak olyan munkát, ami nem volt kétes? Kifelé haladtában megpillantotta a smaragdszín köpenyes shadoni bajvívót. A férfi, mintha megérezte volna, hogy észrevették, felé fordult. Csinos arca mosolytalan volt, szeme úgy szikrázott, akár a csiszolt jég. Meghajtotta a fejét, de ez a mozdulat inkább tűnt valamiféle jóváhagyásnak, mint üdvözlésnek. A nő ezt sem, tudta mire vélni, de alaposan megjegyezte.
     Kiléptek a taverna főbejáratán. A nap ragyogása és heve mellbe taszította őket. Adron harmadik hava volt, a lángok ideje. A dzsad pompázatos öltözékéből pillanatokig csak a színek vakító játékát érzékelte a félelf nő. Aztán kitisztult a látása. A kereskedő biztos léptekkel vezette keresztül a forgalmas, a kyr számmisztika rendszere alapján épült negyed útvesztőjében. A nőnek feltűnt, hogy a férfi a kelleténél többször vesz éles kanyarokat, és szándékosan bonyolultan kígyózó labirintussá teszi az utat. Csendesedett körülöttük a nyüzsgés. A nőnek minden izma megfeszült, már tudta, hogy hibát követett el, a veszély felismerése és a harc gondolata mámorosan izgató forrósággal járta át a testét.
     - Hova megyünk? - kérdezte, mikor egy tenyérnyi liget fái közé léptek. A nő ezelőtt még sosem járt enne, nem is tudta, hogy a negyednek létezik ilyen része. A dzsad pompázatos virág gyanánt haladt előtte, kaftánja szegélye lágyan surrogott a fűben.
     - Türelem! Mindjárt ott vagyunk. - felelte kurtán, hátra sem fordulva.
     A nő ajkai megremegtek, kísérteties mosoly simult rájuk. Könnyedén hátralebbentette rozsdaszín köpönyegét. Fegyverének indás markolatán halványkék selyemfény kúszott a nő csípőjéhez, és tovább az uscayhafa levelébe hajló keresztvasra. A nő megtorpant.
     - A válaszom: nem.
     A dzsad hátraperdült, szemeiben éles fény, ujjai között vékony penge villant. A nőt cseppet sem érte váratlanul a támadás. Kecses fegyvere máris a kezében termett, félreszökkent, s ezzel együtt már le is csapott. Technikája kivételes volt, mi több: meglepő. S bár nélkülözött minden felesleges riposztot, mégis legalább olyan tetszetős volt, mint a slan harcosok tánca. Sirenar elfjei értettek a harchoz, a félelf nőnek nem mindennapi mestere volt egykor.
     A dzsad felnyögött, ujjai közül kifordult a penge. Eltátott szájjal a nőre meredt, selyem kaftánján gyorsan terjedt egy nedves, karmazsin színű folt. Megingott. Alla a mellkasára bukott. A nő megvető hidegvérrel nézte. Semmit sem gyűlölt jobban az alattomosságnál. Féltő mozdulattal visszacsúsztatta fegyvertartó hevederébe a khossast.
     A dzsad még mindig nem esett el, karjait az oldalára kulcsolta. Feltekintett, egyenesen a nőre. A félelf szemei kitágultak a látványtól, ami a dzsad arcán fogadta. Megvonaglott az undortól. Hátratántorodott. A dzsad arca már csak halványan hasonlított emberi archoz, és pillanatról-pillanatra torzult tovább. Bőre megráncosodott, petyhüdtté nyúlt, mint az újszülött patkányok bőre, olyanná. Színe megfakult, akárha valami hihetetlenül gyorsan terjedő fertőzés támadta volna meg, ocsmány májfoltokkal lett tele. Közben a férfi jellegzetesen déli vonásai is átalakultak, orra visszahúzódott, szája besüppedt, mint a fogatlan véneké, szeme apró, gonosz kavicsokká korcsosult. Ébenfekete, hullámos haja lepergett, koponyája lágyulni kezdett, és egyre áttetszőbbé vált. Alatta valami nedves, valami rózsaszín és eleven lüktetett.
     A nő hátrált még egy lépést, nem sok választotta el attól, hogy öklendezni kezdjen. Ha igaz hite lett volna valamely istenben, bizonyára elrebeg egy imát, de ő elhagyta az isteneket. Vagy az istenek hagyták el őt?
     A dzsad - vagy inkább amivé lett - elbukott végre. Színpompás kaftánja addigra már csak roskatag kórótestet takart, az arca helyén lüktető nedves vörösség úgy vált mind sötétebbé, akár az alvadó vér.
     - Miféle átok vagy te? - suttogta a nő elborzadva. A lény nem válaszolt. Üveges szemekkel meredt maga elé, és szörcsögve kapkodta a levegőt.
     Ekkor megmoccantak a liget fái, emberek léptek elő a mélyzöld árnyékokból. A nő megperdült, fémesen surranó hang röppent, ahogy elővonta kardját. Sápadt arcáról fokozatosan leolvadt a borzalom grimasza, és átadta helyét az összpontosításnak. A köpönyege alá nyúlt, és baljára egyetlen sima mozdulattal mesterséges acélkarmokat csúsztatott.
     - Gyertek hát - suttogta. - Mutassátok az igazi arcotokat, fenevadak!
     - Elteheted a fegyvert, szép hölgy - csendült fel az ismerős hang. A nő felszisszent. A lombok takarásából újabb alak lépett elő. A félelf először a smaragd köpeny lobbanását ismerte föl, majd a rapír művészien cizellált kosarát.
     - Mit keresel itt? - kérdezte éles hangon. - Követtél? 
     - Nem téged - felelte a shadoni tisztes távolban megtorpanva.
     - Hanem?
     - Őt. - A férfi a döglődő ocsmányság felé intett. Engedj hozzá, kérlek!
     - Kik vagytok?
     - A gyanútlanok védelmezői. Ha kegyeskednél... 
     A nő tétován hátrált még két lépést a lénytől; és intett a bajvívónak, hogy jöhet. Gyűlölettől izzó tekintettel kísérte a közeledőt. A férfi csaknem futott, kurta pillantást vetett a nőre, és lebbenő köpönyeggel a lény mellé guggolt.
     - Elrontottad a játékunkat, szép hölgy - mondta csalódottan.
     - Tessék?
     - A kereskedő halott - egyenesedett fel a férfi, és csízmája orrával megbökdöste a szivárványszín kaftánt. Hol volt már a ripacs, a szórakozottan komédiázó ifjú? Arca szigorú, tartása határozott volt, szemeiben hideg tűz lobogott. - Persze nem te ölted meg: ez a micsoda egy esztendeje, ha nem régebben végzett vele.
     - Hogyan? - kérdezett vissza a nő, zavarában lejjebb engedvén fegyverét. A férfi felfigyelt a mozdulatra. - Elárulnád, mi ez?
     - Zauder - A férfi hátraintett a válla felett. Vigyétek gyorsan! Mágiával ideig-óráig késleltethetjük a pusztulását - szükségünk van a tudásra, amit e falak közt összerabolt!
     Ketten felnyalábolták a sebzett teremtményt, mely rútságában szánalomra méltóan festett a pompás kaftánban. A férfiak egycsapásra el tűntek az aprócska ligetből. Ketten maradtak, a nő és a bajvívó. A férfi lehajolt, felemelte a zauder kezéből kihullott pengét. óvatosan megszagolta, majd eltette.
     - Mérgezett volt? - kérdezte a nő. A shadoni úgy pillantott rá, mintha meglepte volna, hogy itt találja. 
     - Gyenge méreg, inkább csak altató. Enyhe fejfájást okoz.
     A nő nem szólt, várakozón függesztette tekintetét a bajvívóra. A férfi váratlanul elmosolyodott. Karba fonta a kezeit, és félrebillentette fejét - a nő most felismerni vélte benne azt az ifjút, akit következetesen ripacsnak nevezett. Eltette a fegyverét.
     - Miért mondtad, hogy elrontottam a játékodat? kérdezte ellenségesen.
     - Mert ez az igazság. Hetek óta figyeltük az állítólagos kereskedőt. Ma végre kedvező alkalom nyílt rá, hogy elkapjuk.
     - Az a színjáték a tavernában tehát. . .
     - A rapír mérgezett volt - közölte a férfi. - Azonnal ható, halálos anyaggal kentem be, a legerősebbel, amit az enyémek ismernek. A mutatvány arra volt jó, hogy megvághassam Madahot. . . hogy próbát tehessek vele. Ha meghalt volna - komiszan elvigyorodott, - bebizonyosodik a tévedésünk. Persze életben maradt: a zauderekre nem hatnak a köznapi mérgek.
     - Mi az ördögöt akart tőlem?
     - A szép arcodat, a tudásodat, a jellemedet és az életedet. . . téged; mindenestől. Ő és a társai így dolgoznak. Talán titkos seregük élharcosai váltak volna belőled, tucatnyi vagy egy egész századnyi, mind a te képességeiddel. Megtörténhetett volna, hogy többen is megfordultak volna belőled szerte a kontinensen, de egyik sem lettél volna te magad.
     A nőnem szólt, erőnek erejével próbálta palástolni borzongását.
     - Ügyesek - mondta végül.
     - Még nem eléggé - mosolygott a férfi, s szürke szemében ismét felvillantak a kaján szikrák. - Abban reménykedtem, hogy elvezet bennünket a társaihoz. - Megcsóválta a fejét. - Hiába, ahogy az írás mondja, a legszentebb célokhoz tövisek sokaságán át vezet az út. - Könnyedén meghajtotta magát. - Búcsúzom, szép hölgy. Bocsáss meg arcátlanságáért a szegény komédiásnak, s ha teheted, őrizd meg jó emlékezetedben.
     - Várj - szólt utána a nő. - Az én nevem Ruelsse. Te ki vagy?
     - Domvik harmadik :arca - felelte a férfi, ahogy visszahúzódott a lombok közé.
     A nő nem mozdult. Mint parázs, ha szél éri, úgy söpört át rajta a borzongás.
     - Várj!
     A smaragdszín köpönyeg utolsót lebbenve átolvadt a levelek zöldjébe, Ruelsse pedig csak állt ott, aztán sarkon fordult és ment, hátra sem nézett többé, s mire a házak közé ért, a szél felszárította arcáról a düh és a csalódottság könnyeit.
5.
     Már lefelé tartott a nap, fénycsillaga az épületek közein át tündökölt, mikor Ruelsse meghallotta a csepűrágók hangját. A Kapuk Terén még tartott ~ mulatozás. A nő - ki tudja, mi okból - arrafelé vette útját. Bennsőjében tompa izzássá szelídült a harag. Mélyen hordozta magában, második szív gyanánt. Vajon ezt is el akarta lopni tőle a zauder? Mert ha igen, meglehet belepusztult vagy beleőrült volna. Kevés olyan teremtett lélek akad, aki képes elviselni a teljes kitaszítottság terhét... évszázadokon át.
     Halványzöld ujjasa verejtéktől hűvösen ölelte testét. Nem torpant meg, amint kiért a Kapuk Terére, közömbösen pillantott a szépségében, nagyságában és az általa őrzött lehetőségekben egyaránt nagyszerű boltívekre, közömbösen hallgatta a derűs nótaszót, a csörgő pergését, a dob lüktetését. Az első elkápráztat és lehetőséget nyújt, hogy könnyebben elérhessük céljaink, a másik szórakoztat és feledteti gondjainkat. Pusztán időtöltés mindahány. Ócskaság.
     A bámészkodók éppily érdektelenséggel suhantak át tekintetükkel a rozsdaszín köpönyeget viselő félelf nőn, kivéve egyetlenegyet. A vörös varkocsos férfi úgy érezte, hogy valamiféle zavarbaejtően torzító tükörbe néz, mikor megakadt rajta a pillantása. Egymásra bámultak a járókelők válla felett. A nő ridegen pásztázta végig a férfit, az ujjasát pettyező vérfoltokat, a fejvadászkard markolatát, a felhasított bőrvértet, mely minden bizonnyal alattomos küzdelemben tett jó szolgálatot nemrég - és új erővel lángolt fel benne a harag. Elsétáltak egymás mellett. A nő szemeiben fegyelemre szorított vadság ágaskodott. A férfi elvigyorodott. Vagy vicsorgott inkább? Megcsikordultak a fogai.
     Az azonos fajtába tartozók - vagy a halálos ellenségek - ezer közül is csalhatatlan biztonsággal felismerik egymást.
     Ruelsse a legközelebbi sarkon fordult vissza, s ahogy a férfi nyomában a forgatagába vetette magát, megkönnyebbült: Bár a felhajtóké helyett idén csak egy szörnyeteg figyelmét sikerült felkeltenie, úgy érezte, ezen a napon kedvére való - s talán életre szóló - munkát talált.