Őszi este

Már egy hét óta folyton esett. A vendégek menekültek a fürdőből. Minden nap több és több asztal maradt üresen az étteremben. Vasárnaptól szombatig magunkra maradtunk. Öten mindössze, egy kis társaság, akik gyönyörködni tudtak az esőben, a magányban, mintegy szándékosan elítéltük magunkat erre a kényelmes és szimbolikus őszi szenvedésre és szemlélődésre. Egy elvált asszony, egy fiatal özvegy, ennek a leányrokona és ketten férfiak: Demeter Sándor és én.

Későn keltünk, egy fürdőt kaptunk ledörzsöléssel, tízkor reggeliztünk. Azután kiültünk a teraszra és néztük az esőt. Kettőkor ebédeltünk. A postát vártuk. Elolvastuk a lapokat. Egy kicsit sétáltunk, megáztunk. Utána mintha messze útról érkeztünk volna, cipőt váltottunk, és már esteledett. Mire elkészültünk a toalettel, égtek a lámpák a befűtött gyógyteremben. Itt gyűltünk össze. Úgy éreztük ilyenkor magunkat, mint valami hajótörés menekültjei, akik egy árva szigeten élnek. Beszélgettünk vacsoráig. Mindez egyértelműen mintegy fensőbb, néma vezényszóra történt. Még a leány - az ifjú özvegy unokahúga - is érezte a stílust, nem beszélt fölösleges, ostoba dolgokat, mint máskor, nem nevetett hangosan. Többnyire Demeter Sándor vitte a szót. Egy igen finom és jelentékeny negyvenéves ember, volt képviselő, volt földesúr, aki a vagyonának roncsaiból egy kis tőkét mentett meg és abból élt. Kedélye mély, derűs és vonzó volt. Mint csevegő, egyike a legjobbaknak, akiket valaha hallottam.

Beszélgetéseink témája a hölgyekre való tekintettel, kizárólag a szerelem volt.

Egy este az elvált asszony a féltékenységre terelte a szót. Azt állította többek közt, hogy a férfiak féltékenysége - hiúság, és a nőké - irigység. Ez a meghatározás, amelyet bizonyára olvasott valahol, általános tetszést aratott. Az özvegy elbeszélte, hogy sohase volt féltékeny a férjére, csak aznap, amikor meghalt; ekkor ugyanis észrevette, hogy a haldokló férfi egy más nő emlékét idézi föl, sőt mintha utolsó sóhajtásával a nevét is kimondta volna.

- Hetekig töprengtem ezen - mondta az özvegy -, és kétszeresen szerencsétlennek éreztem magam.

A lányrokon kijelentette, hogy el nem tudja képzelni, mi a féltékenység. Azt akarta ezzel mondani, hogy olyan szép leány, mint ő, versenyen kívül áll.

Demeter Sándor tovább vezette a témát. Azt vetette fel, hogy mi a féltékenység ellenszere.

Az elvált asszony azt mondta, hogy: a féltékenység ellenszere a féltékenység.

- Ha a férjem más asszonyoknak udvarolt, én is udvaroltattam magamnak. Ez csillapította a féltékenységemet, és őt is féltékennyé tette, aminek nagyon örültem. Olyan jó, ha féltenek bennünket! - Egy pillanatra összeborzongott, lehunyta a szemét és kedves ajkain egy édes és kissé gonosz mosoly vonaglott át.

Az özvegy úgy nyilatkozott, hogy a féltékenységet el kell titkolni. Különösen a férfinak, mert a féltékeny férfi szánalmat kelt a nőben. A nő pedig titkolja el azért, mert nevetségessé válik; a házsártos feleség francia vígjátéki alak, és neki mindig eszébe jutottak azok a kövér színésznők, akiknek az ilyen szerepeket kiosztják és nehogy hasonlóvá váljék hozzájuk, teljes erejével elnyomta a féltékenység minden szóbeli kitörését.

Én azt állítottam, hogy a féltékenység legjobb és biztos ellenszere férfiak számára a két- vagy többnejűség. Ekkor sem szűnik meg teljesen - de megoszlik. Nem speciális többé, hanem általános. Mégpedig a hölgyek számának számtani arányban való növekedésével a féltékenység mértani arányban való csökkenése jár együtt.

- Egészen jól beosztja magának! - kiáltott az elvált asszony.

Demeter Sándor kijelentette, hogy az elv helyes, azonban a megoldás nem tökéletes, mert ily módon megfosztjuk magunkat a szerelmi örömök ama legfelsőbb teljességétől, amelyet csak a párunknak transzcendentális túlbecsülése és minden más fölé való helyezése adhat meg.

- Ha minden csinos nőt, mint szerelmi párt reálisan értékelsz, mert egészséges férfi számára minden csinos nő, ugyebár, szóba jöhet - akkor nem kerülsz abba a helyzetbe, hogy egyet ideális módon, végtelenül nagyra tarts. Nálad tehát a szerelmi aggódás, a féltés is reálissá, azaz csekéllyé válik, mert a végtelen nagyhoz képest minden szám végtelenül kicsiny, viszont azonban a bírás gyönyörét is végtelenül csekélyebb fokban élvezed. Szóval: amennyit nyersz, ugyanannyit veszítesz is. Én azonban azon a nézeten vagyok, hogy az ember az életben ne krajcáros játékos legyen, aki keveset kockáztat csak azért, hogy ne veszíthessen sokat, hanem játsszon nagy tétekben. Így mindenét elvesztheti, de viszont mindent nyerhet is. És ha veszít is, még akkor se föltétlenül vesztett. Ennek illusztrálásául mondom el egy jó barátom házasságának a történetét.

- Nevezzük Endrének. Gyerekkori pajtások voltunk, azonban csak a gazdasági akadémián lettünk elválhatatlan barátokká. Az önkéntesi évet a huszároknál ugyanannál az ezrednél szolgáltuk le. Utána másfél esztendőn át együtt vadásztunk a görög szigeteken, az északi tengernél és Afrikában, közben benéztünk Párizsba, Londonba, Kairóba, Rómába, Nápolyba, no meg persze Monte-Carlóba. Afrikába jött utánunk a sürgöny, hogy haldoklik az Endre apja. Mire hazaértünk, már ki is volt terítve szegény öreg. Endrének otthon kellett maradnia a gazdaságban. Én visszamentem Afrikába, és most már egy angol lorddal folytattam az oroszlánvadászatot.

- Endre eleinte gyakran írt. Azután mindig ritkábban. Azután hosszú szünet után jött egy levél, amelyben megírta, hogy házasodik. Az ispánja leányát veszi el. A gyászév letelte után csendben megtartották az esküvőt. Ettől kezdve Endre nem írt nekem semmit. Én se neki. A következő nyáron véletlenül találkoztam a fiatalokkal Tátra-Lomnicon.

- Az asszony egy megdöbbentő szépség volt. Csodálkoztam, hogy azelőtt nem vettem észre Endrééknél, mert bizonyos, hogy láttam. Egy Vénusz-termet. Finom Creggio-arc. Nagyszerű szőke-arany haj. Apró kezek. Csodálatos ibolyaszín szemek. Egy tökéletes grande dame. Mialatt a felesége a vacsorához átöltözött, elmondta Endre, hogy az édesanyja sehogy se tudta megszeretni a fiatalasszonyt. Kikérte tehát az apai örökséget és birtokot vett a szomszéd megyében. Ott laknak. Gazdálkodik, olvas, vadászik. Minden szabad idejét a feleségével tölti. Láttam ezen az emberen, hogy halálosan szerelmes és emellett tökéletesen boldog.

- Az asszony lejött. Ragyogó estélyi toalettben, a nyakán nagyszerű gyöngysor. Úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Bámultam azon az előkelőségen és öntudatosságon, amellyel leült, körülnézett és velem társalgást kezdett. És mégis, mindamellett bosszankodtam valamiért. Utóbb rájöttem, hogy miért. Bosszankodtam azon, hogy ez a nő teljesen el tudja tüntetni kettőjük viszonyából a hálának még a zamatát is, holott a dolog természeténél fogva, ebben a házasságban, ennek az íznek nem volt szabad hiányozni. Igen kellemes estét töltöttünk együtt, azután elbúcsúztunk, mert reggel Ótátrafüredre akartam átköltözni.

- Ótátrafüreden sok ismerőst találtam, jó pajtásokat, szép asszonyokat, egész elfeledkeztem az én Endre barátomról és feleségéről. Egy napon azonban olyasvalamit hallottam, ami a legnagyobb mértékben nyugtalanná tett. A társaságban volt egy fiatal külügyminisztériumi gyakornok, aki előzőleg Lomnicon töltött a rokonainál pár napot. Ennek a fiúnak az volt a specialitása, hogy minden elképzelhető pletykát tudott, s azokat az asszonyoknak föltálalta. Kezdve az uralkodó családtól és a bécsi diplomatáktól - egészen a budapesti Duna-partig és a Gertrud különterméig. Természetes, hogy e réven nagy sikere volt a társaságban. Én nem szoktam volt hallgatni előadásait, de mégis meg kellett hallanom, amint egyszer Endre nevét említette. Figyelni kezdtem. Endre házasságának a történetét mondta el egészen autentikusan, azután, hogy látta őket Lomnicon, hogy Endre nincs mindig ott - amit én nem tudtam -, mert minden pénteken hazautazik a birtokára és csak hétfőn hajnalban érkezik vissza. A felesége azonban a férje távolléte alatt nagy sétákat tesz egyedül az erdőben, és bár nyilvánosan sohase mutatkozik udvarlókkal vagy udvarlóval, mégis sejteni lehet, hogy az erdőben találkozni szokott valakivel.

- Erre én nem szóltam egy szót se, de rögtön elhatároztam, hogy végére fogok járni a dolognak. Még aznap elmentem az ófüredi csendőrőrmesterhez, és megbeszéltem vele, hogy a legnagyobb titokban nyomozni fog, esetleg valakit megbíz Lomnicon az asszony állandó megfigyelésével.

- Talán csodálkoznak ezen a nagy buzgóságon, de rendkívül felháborított a dolog. Az a nézetem tudniillik, hogy minél nagyobb anyagi és erkölcsi kockázattal csal az asszony, annál nagyobb szégyen ez férjére nézve. Ennél nagyobb kockázat pedig nem kellett... egy ispán leánya, akit a férjének a társasága már befogadott, s aki máról holnapra egy óriási birtok úrnője lett, nem szólva arról, hogy férjében úgy testileg, mint szellemileg egy igazán kiváló, ritka férfipéldányt kapott. Ha egy vagyonos asszony csalja meg a gazdag férjét, ez sokkal kevésbé diszgusztál. Lehet azonban, hogy önök nem osztoznak ebben a felfogásomban, amely csak az első hallásra fest különösnek, egyébként pedig nagyon természetes, de most nem is ez a kérdés. Endre jó barátom volt, és úgy éreztem, hogy kötelességem mindent megtenni, hogy tisztázzam a feleségének az erdei sétáit. A csendőrőrmester másnap este érkezett haza Lomnicról és jelentette, hogy egyelőre semmit se tud, és hogy a szálló egyik bérszolgája, aki kiszolgált csendőr, elvállalta a nyomozást.

- Négy nap múlva megérkezett a bérszolga levele. Az őrmester elhozta nekem. Részletesen leírta az asszony életmódját. Későn kel, fürdőt vesz, a teraszon olvas vagy levelet ír. Délben nagy társaságban ebédel. Ebéd után a szobájában hever vagy alszik. Négy óra tájban felöltözik, a korzón sétál, majd egy kúriai bíró özvegyével ozsonnázik. Utána elbúcsúzik, a postán bedobja a leveleit, és kezében egy könyvvel az erdőbe megy. Itt az Alsó-Tátrafüred felé vezető erdei útra tér, majd az út fordulójánál egy mellékösvényre kanyarodik el, ahol általában senki se jár, s amely felvezet a magasba. Pár percnyi járásra innen egy fatörzsnél egy ismeretlen férfi várja, aki nem lakik Lomnicon, hanem valószínűleg az egyik közeli faluban. Az ismeretlen magas, szőke ember, vöröses bajusszal és igen jól van öltözve. A karján mindig nagy turistaköpenyt visz. Körülbelül egy óra, másfél óra hosszáig sétálnak. A férfi gyakran csókolja az asszony kezeit, aki ezt minden vonakodás nélkül engedi, sőt gyakran csókra is nyújtja. Azután letérnek az útról, és a fenyőfák között völgynek mennek. Ide már nem követhette őket a megfigyelő, miután szigorúan meghagytam, hogy nem szabad elárulnia magát. Az asszony vacsoraidőre mindig otthon van, néha a szobájában vacsorázik, de oda senki be nem megy hozzá.

- Mikor ezt a levelet elolvastam, mintha fejbe kólintottak volna. Nem derült ki belőle, hogy az asszony elkövette-e már a hűtlenséget, de az bizonyos volt, hogy olyasvalamit tett, amit nem lett volna szabad tennie. A legközelebbi kedden átmentem Lomnicra. Endrét ott találtam. Remélem, mondta, most már itt maradsz és mulattatni fogod a feleségemet, mert nekem az aratás miatt holnap el kell utaznom és talán egy hétig se jöhetek vissza. Nagy sajnálatomra nem maradhatok itt, válaszoltam, mert vadászatra vagyok hivatalos. És ekkor láttam, vagy látni véltem az asszony arcán valami megkönnyebbülést. Amikor magunkra maradtunk, Endre rögtön kérdőre vont. Csak nem sértett meg valamivel a feleségem, hogy nem akarsz maradni. Nem barátom, mondtam neki, hanem valami mást akarok neked mondani: jöjj csak a szobámba.

- Sarokszobát vettem ki, mert már jóelőre gondoskodni akartam, hogy senki véletlenül se hallhasson egy hangot se a beszélgetésünkből. Ide vezettem Endrét. Bezártam az ajtót, elővettem Browningomat és leültem az asztal mellé. Figyelj ide, mondtam neki. Itt van ez a pisztoly. Ezt azért tartom a kezemben, hogy ha olyasvalamit mondok most majd neked, amiért nekem fogsz ugrani, hogy megfojtsál, hát akkor én nem fogom engedni magam, hanem le foglak lőni. Endre halottsápadtan hördült fel. - A feleségem! - Igen, mondtam. Beszéltek róla valahol valamit és én meg akartam tudni a te érdekedben, hogy igaz-e az a valami. Nyomoztattam és kiderült, hogy minden nap, amikor nem vagy Lomnicon, titokban találkozik valakivel az erdőben, olyasvalakivel, akit minden valószínűség szerint te nem ismersz, és aki nem is lakik itt, hanem valamelyik közeli faluban. Másfél óráig sétáltak elhagyott utakon. Hogy megcsal-e téged, nem tudom, de azt gondolom, hogy nem ez itt a fontos. A fontos az, hogy nem szeret téged, azaz nem szeret annyira, hogy a becsületedre mindenek fölött vigyázzon. Bár nagyon óvatosan rendezi az erdei találkát, mégis észrevették. Én nem akarom, hogy nevessenek rajtad, vagy sajnáljanak, én azt akarom, hogy tudd meg mindezt, mert én becsülni és tisztelni akarlak téged továbbra is, és meg vagyok győződve, hogy amit teszel, az méltó lesz hozzád.

- Köszönöm - mondta Endre, és melegen megölelt. Azután megmutattam neki a jelentéseket. Behívtuk a bérszolgát, aki a megfigyelést végezte. Kikérdeztük. Ritka, józan életű, ügyes ember volt, akiről sugárzott a lelkiismeretesség. Egy karakter benyomását tette. A vele való beszélgetés alatt elmúlt Endrének minden még fenntartott és görcsösen őrzött kétkedése.

Háromszáz koronát adott a szolgának, aki kívánságunkra becsületszavát adta, hogy a dologról senkinek soha egy hangot se fog elbeszélni.

- Endre a vacsoránál rendkívül kedves és előzékeny volt az asszonyhoz. Kedvetlenségnek nyoma se volt rajta.

Történeteket beszélt el akadémiai diák korából, pezsgőt hozatott, és a cigánnyal elhúzatta az asszony saját kedvenc nótáit. Vacsora után melegen belekarolt a feleségébe és sétálni hívta. Eltűntek a holdfényes korzó mellékútjaiban.

- A szobámba mentem és töprengeni kezdtem, hogy valami bolondot fog csinálni, mert a viselkedése mutatta, hogy már határozott valamit. Nemsokára azonban bekopogott hozzám.

Nyugodt és fölényes volt. Azt mondta: - Barátom, még nem tudom pontosan, mit csinálok, de azt tudom, hogy ma látom utoljára a feleségemet. Holnap el fogok utazni és többé nem találkozunk. Ha hűtlen volt hozzám, így nem fogom soha megtudni. Ha nem volt hűtlen, akkor éppen annyira szenvedni fog, mint én. Ez a remény, hogy talán így lesz, ez az, ami erőt ad ahhoz a szenvedéshez, amit magamra veszek akkor, amikor végképp elhagyom. Meg akarom őrizni az iránta való szerelmemet, mert becses nekem, mint az életem.

Erről a szerelemről nem tudnék lemondani. Elkergetni őt ártatlanul, ez borzasztó volna. Meggyőződni róla, hogy bűnös, annyi volna, mint megtudni, hogy sohase szeretett, és életem legszebb esztendejét egy méltatlan nő mellett éltem át. Ezt nem akarom kockáztatni. Nem kockáztathatom, mert az élettől nagyobb boldogságot sohase remélhetek, mint ez az egy esztendő volt. És ha kiderülne, hogy bűnös, akkor még azt se mondhatnám el többé magamról, hogy egy igazán boldog esztendőt éltem.

- Ez az idegen férfi csak valami régi szerelmi ügy lehet. Az egész dolog, a körülmények mind olyanok, hogy teljesen kizárt, hogy egy kalandról lenne szó. Ha már most kiderülne az asszony bűnössége, ezzel tisztázva volna az is, hogy engem sohase szeretett, hogy főképp a vagyonom miatt lett a feleségem, és hogy ez alatt az egy esztendő alatt is folyton ez a másik szerelem élt benne.

- Az asszony nem könnyűvérű. Van benne karakter és szigorú erkölcsi érzék. Ha egy gyerekes és butácska nő volna, egészen másképp ítélném meg a dolgot. Talán nem is fájna. De itt szó sem lehet arról, hogy ne lenne tisztában, hogy mit tett. Ezt bizonyítja az a nagy óvatosság, amellyel a találkozásokat rendezte. Rettegek attól a gondolattól, hogy felfedezés esetén bele tudna egyezni a válásba, és hajlandó lenne férjhez menni ahhoz az emberhez. Ezzel szemben nagyon sovány, sőt semmi vigasztalás volna, ha a férfit párbajra kényszeríteném és megölném. Esetleg ő siratná.

- És még egy nehézség komplikálja a dolgot. A feleségem anya. A gyermeke az én gyermekem, ehhez a legtávolabbi kétség sem férhet. És ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem tehetek mást, mint amit tenni fogok. Hazavinni, őrizni őt, mellette élni gyermekéért, egy nő mellett, akiben kételkedem - ez olyan áldozat volna részemről, amely meghaladja az erőmet, annál is inkább, mert a további együttélés esetleg folytonos újabb és újabb adatokat szolgáltatna vagy szolgáltathatna a kételkedéshez. Ezt se tehetem tehát. Nincs más megoldás: most mindjárt el kell hagynom. El fogok tűnni, így nem válhatik el tőlem, ha esetleg gondolna is erre. Ez az én érdekem és a gyermeké is. Rám kell gondolnia. Töprengenie kell fölötte, hogy mit tett és miért vesztett el. Évi járadékot adok neki, amelyből polgári módon élhet. A gyermeké lesz minden vagyonom. Mert el fogom adni a birtokomat. A pénz háromnegyed részét letétbe helyezem a születendő gyermek számára, kinek esetleges halála esetén a vagyon kórházakra száll. A negyed részét magammal viszem. Hogy hová megyek, még nem tudom. Senki se fogja tudni. Talán Afrikába megyek újra vadászni. Kóborolni a világban. Magyar lapokat nem fogok olvasni, és nem levelezek senkivel. Szóval erre a fikcióra fogom fordítani az egész életemet, erre a lehetőségre, hogy azt képzelhessem: hogy engem szeretett, és hogy teljesen ártatlanul büntetem, hogy teljesen igazságtalanul teszem szerencsétlenné.

- Óriási áldozatot hozok a szerelmemért. Számkivetésbe megyek, lemondok róla, hogy születendő gyermekemet lássam, hogy ismerősökkel beszéljek, lemondok mindenről, ami a régi életem. Elmegyek. És most még add becsületszavadat, hogy minderről egy esztendeig senkinek se szólsz, és az asszonynak, ha hozzád fordulna, semmiféle magyarázatot nem adsz soha. Kezet fogtunk, megölelt, megcsókolt és elment.

- Szólni se tudtam, ültem egy helyben és gondolkodtam. Először szemrehányást éreztem, hogy mindezt én okoztam. De azután eszembe jutott Endre egész bámulatos kombinációja, és tisztán állt előttem, hogy jót tettem vele, mert én tettem tulajdonképp lehetővé, hogy már akkor adatokat adtam a kezébe, amikor még menthette azt, amit minden áron menteni akart.

- No és aztán, mondja már, mondja, mondja, borzasztó érdekes - kiáltott közbe az elvált asszony.

- A többit - folytatta Demeter Sándor - egy nőrokontól, az ottani körorvos feleségétől tudtam meg, aki Endre feleségének bizalmas barátnője volt. Endre másnap csakugyan elutazott. Az asszonyt már egyedül láttam a reggelinél. Odamentem hozzá, de csak pár percre, mert ellenszenvem iránta annyira nőtt, hogy féltem, hogy udvariatlan leszek vele szemben. Egészen jókedvű volt.

Nyugodtan kávézott, azoknak az asszonyoknak a nyugodtságával, akik nagyon meg vannak magukkal elégedve, nagyon biztonságban érzik magukat. Még aznap elutaztam Lomnicról, de a bérszolgának meghagytam, hogy tovább is figyelje meg az asszonyt és levélben értesítsen. Hát aznap újra sétálni ment és találkozott. Másnap is. Egy hétig még minden nap. Azután többet nem. Mind lehangoltabb és nyugtalanabb lett. A második hét végén pedig sürgönyzött és hazautazott.

- Endre Lomnicról egyenesen a birtokára ment. De naponta írt a feleségének továbbra is. A legszerelmesebb, legforróbb leveleket. Mikor, ígérete szerint, utaznia kellett volna Lomnicra, azt írta a feleségének, hogy el van keseredve, de nem mehet, sok dolga van, a bérlő felmondta a bérletet, az új bérlőnek át kell adni a birtokot, ő csak mulasson jól, mihelyt szabadulhat, mindjárt utazik. De ekkor már el volt adva a birtok a kastéllyal együtt.

- A második héten csak kétszer írt egészen röviden. Ezalatt elintézte minden egyéb dolgát. Hétszázezer koronát deponált a születendő gyermeke számára a közjegyzőnél. Azután nem látták többet. Az asszony egy hideg augusztusi este érkezett haza. Telegrafált, hogy várja a hintó. De nem várta, mert a sürgönyt persze nem kézbesítették. Gyalog ment be a vasúti állomásról. A régi cselédek semmiről semmit se sejtettek, egészen Endre elutazásáig. Ők mondták meg neki, hogy az úr elutazott, és a birtok másé. A kastélyban már az új birtokos lakott a családjával. Szívességből egy szobát adott az asszonynak éjjelre. Másnap pedig eljött a közjegyző, és közölte vele a férj rendelkezéseit.

- Rémes - sóhajtott az özvegy.

- Nem képzelek nagyobb bókot egy asszonynak, mintha így tesznek vele - mondta az elvált asszony -, gyönyörű az egész, férfias és nemes és egyszerű.

- És mi történt azután? - kíváncsiskodott az özvegy húga.

- Az asszony az apjához ment és a gyermek nevelésének élt - felelte Demeter Sándor.

- Na lássa, tehát ártatlan volt - mondta az özvegy.

- Ez nagy kérdés - mondta Demeter Sándor -, az én nézetem szerint abban, hogy így cselekedett, tekintélyes része lehetett annak, hogy a férje úgy tett vele, mint ahogy tett. Ez azonban csak szubjektív vélemény és az igazságot eldönteni teljes lehetetlenség.

- Én azt gondolom - nyilatkozott az elvált asszony -, hogy az asszony mégis legalább flörtölt.

- Ezt se tudom - hanem menjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. A történet annak a bizonyítéka, hogy ez a férfi, akiről beszéltem, nagyon jelentékeny volt, mert a gyanúnak még a lehetőségét se tudta eltűrni. Féltékenységének ellenszere az volt, hogy lemondott a nőről, akit szeretett, egyszersmind azonban úgy cselekedett, hogy ugyanekkor mindenkorra megtartsa magának. És elmenekült az elől a lehetőség elől, hogy talán ez nem sikerül neki. Ebben látjuk, hogy az igazi szerelem mindenáron fenn akarja magát tartani, küzd az elmúlás ellen, és e küzdelmében a legjobb, leghelyesebb utat találja meg. Mindaz, amit Endre tett, végtelenül okos és célszerű volt. Megmentette a becsületét, az önbecsülését, a szerelmét, a legszebb emlékeit és az a tudatot, hogy legalább egy ideig tökéletes boldogságot élvezett. Hogy ez micsoda áldozatokba került, az más kérdés. Neki megérte, különben nem cselekedett volna úgy, ahogy cselekedett.

- Teljesen igaz, amit mond, tökéletesen értem - sóhajtott az elvált asszony, és arcocskájára feltűnő érzelmes kifejezés ült.

Azután fölkerekedtünk és vacsorázni mentünk, mert már nyolc óra régen elmúlt.