Gorvik birodalmának kegyetlen urai időtlen idők óta vívják rejtett és nyilvános csatáikat a hatalomért. Tőr, méreg és mosoly - ezek a legfőbb eszközök a maroknyi főrang vetélkedése során. A hatalmi harcokban így vagy úgy, de szerepet vállal az összes boszorkányszekta, tolvajcéh és fejvadászklán, akik aktuális érdekeiknek megfelelően kötik meg, vagy bontják fel szövetségeiket. Ám maguk e szervezetek is többnyire nagyobb hatalmak eszközeiként vesznek részt a küzdelemben, s így hol egymással, hol a varázslórendekkel, a nehézvértes katonákkal, vagy épp a Kosfejes Isten papjaival kerülnek szembe. Az ÁrnyékháborúŇ társasjátékban Magad is egy lehetsz azok közül, akik sötét eszközökkel törnek az egyeduralomra; a résztvevők célja olyan szövetségi rendszer kiépítése, amely kiterjedésében és erejében felülmúlja a többiekét. A feladat nem egyszerű: kártyafigurák képében öt tartomány összesen kilencven hatalmi csoportja avatkozhat be a küzdelembe. Belőlük szövetségeket alkothatsz, majd azokat tovább bővítve és összekapcsolva juthatsz egészen a győzelemig. Lehetőséged nyílik arra is, hogy saját oldaladra állíts néhányat ellenfeleid támogatói közül, vagy épp egymásnak ugraszd őket - az ÁrnyékháborúŇ menetét nem nyíltszívű lovagok, hanem körmönfont cselszövők és hidegfejű taktikusok irányítják. A játék azonban számukra is bőven tartogat meglepetéseket: a hatalmi harc alakulását a véletlen szeszélye további húsz lap sorsfordító eseményein keresztül teszi még izgalmasabbá. Az árnyékháború, a carria fumerra valódi mibenlétére Ynev e szegletének avatott ismerője, Raoul Renier világít rá játékunkat bevezető írásában. /////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// Raoul Renier Árnyékháború Carria fumerra… Kevés szó vált ki ennél szorongatóbb riadalmat az ynevi Délvidék egyszer? lakóiból. T?rök villanását idézi az éjszakában, a boritalba csempészett méreg keser? zamatát, sötét szempárok szikrázását a báli selyemlegyez?k takarásában. Gorvikban jól ismert és tiszteletben tartott fogalom, egyike az ország nagy múltú történelmi hagyományainak; másutt azonban, kegyesebb avagy együgy?bb istenségek jogara alatt, a puszta említése is borzadályt vált ki. Paradox helyzet ez, hiszen az árnyékháború korántsem szed annyi áldozatot, mint az igazi, s messze nem jár akkora pusztítással és felfordulással. Az átlagembert mégis jobban elrémíti, mert nem látja át a frontvonalakat, teljes tájékozatlanságban van a harcoló feleket és céljaikat illet?en, s miközben mindennapjai színre a megszokott rendben peregnek, az a fullasztó érzés uralkodik el rajta, hogy kiszolgáltatott báb csupán az arctalan er?k körmönfont játszmájában. És ha így gondolja, nem is téved nagyot. A carria fumerra kezdett?l fogva maroknyi kevesek titkos hatalmi vetélkedése volt, már a leg?sibb id?kben is, amikor sokkal nyersebb és durvább eszközökkel ?zték, mint manapság. A szedett-vedett flottában, amelyet a lángoló szem? Raquo Amanovik a majdani Szentföld barbár partjaira vezetett, sokféle népség ver?dött össze. A közös élmény, amely egybef?zte ?ket, az üldöztetés és a kudarc keser?sége volt; az összetartó kovász, mely megakadályozta szétszóratásukat, honalapítójuk delejes erej? víziója. Ám sem a viszontagságok, sem a látomásos jöv? nem tudta egységes egésszé kovácsolni ?ket, s a próféta halála után az ígéret honában rohamos gyorsasággal szökkentek szárba a viszály csírái. Szabadok akartak lenni, ezért hagyták el régi hazájukat; ezt a szabadságot azonban ki-ki másformán képzelte el. Ranagol tanítása, mely zavaros félremagyarázásokban terjedt közöttük, nemhogy visszaparancsolta volna a palackba ezt a szellemet, még er?sítette is. Örök versengést hirdetett, a harc és a halál misztériumát, a gy?ztesek feltétlen uralmát a vesztesek fölött. Az új honfoglalók számára ezt jelentette a Változások Törvénye; sok-sok évszázadba telt, míg legjobbjaik ráéreztek a mélyebb értelmére. A korai kor belviszályai valódi háborúk voltak, menetel? hadseregekkel és szörny? pusztítással. A Caperde-völgyért vívott sorozatos csaták kis híján romlásba döntötték egész Gorvikot. Az embertartalékok kimerültek, a hadigazdálkodás tönkretette a tartományokat, a politikai nézeteltérések nemzedékekre szóló gy?lölködéssé mérgedtek. Mire Akvilona és Warwik megállapodott a folyómedret követ? határvonalban, már egyik oldalon sem voltak gy?ztesek, csak legy?zöttek. Bármennyire belebonyolódtak a véres rivalizálásba, a legkonokabb hercegeknek és bíborosoknak is föl kellett tenniük maguknak a kérdést: mi történne velük, ha az elhagyott óhaza ezt az id?pontot választaná egy újabb megtorló hadjáratra? A dilemmából kivezet? utat, mint már annyiszor, ezúttal is a kráni tanítómesterek mutatták meg. Otthon nem számítottak emelkedett szellemnek, különben nem kényszerültek volna számkivetésbe; itt azonban, a barbár ösztönlények körében, bölcsességük jelz?máglyaként világolt. Gorvik túl kicsiny az ilyen torzsalkodásokhoz, mondták; a káosz csupán akkor termékeny, ha rend fakad bel?le; az emelkedés ösvényét mindenki magányosan járja, tömegekre támaszkodni a gyöngeség jele. Ekképpen beszéltek a szám?zött kráni bölcsek; a hercegek és bíborosok pedig hajlottak a szavukra, és megfogadták a tanácsukat. Ha mégsem, akkor meghaltak. Nem azonnal persze: el?bb rá kellett ébreszteni ?ket a tévedésükre. A kráni bölcsek súlyt helyeztek rá, hogy a lecke mélyen bevés?djön az eljövend? nemzedékek emlékezetébe. Így született az árnyékháború hagyománya. A kívülállók nem véletlenül hasonlítják a Szentföldet viperafészekhez: a nyugodtnak tetsz? felszín alatt temérdek ellentétes érdek és indulat fortyog, a családi vérviszályoktól kezdve az egyházi intrikákon át a sértett szeret?k bosszúszomjáig. Másutt, más körülmények közt ezek el?bb-utóbb nyílt háborúságba torkollanának; Gorvikban azonban megmaradnak az árnyékok leple alatt. A Kosfejes Úrnak hódoló bárók, prelátusok és szépasszonyok nem követik el még egyszer azt a hibát, mint ?seik a Caperde völgyében. Ha nézeteltéréseik támadnak - amint az nap mint nap megesik velük -, óvakodnak nyílt színen megvívni a csatáikat. Beérik a bölcsebb, finomabb fegyverekkel. T?r, méreg és mosoly… Carria fumerra… ? F?oldal /////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// A part félkörívben ölelte körül a hatalmas öblöt. A tenger hullámai harsogva, fehér tajtékot vetve törtek meg a parti sziklákon, magasra szórva a csillogó permetet. Alig kőhajításnyira a magas parttól magányos, kopasz, ház nagyságú szirt üldögélt a vízben, melyen sirályok fészkeltek. Számtalan éve dacolt már az őt ostromló hullámokkal és úgy tűnt, az óceán ? ha lassan is ? idővel felemészti. A mélykék égen kényelmes tempóban úsztak a tépett szegélyű fátyolfelhők a déli nap meleg sugarai közt. A magasban honoló nyugalom szinte már illetlenül drasztikus ellentéte volt az alant tomboló tenger és sziklák örökös háborújának. Egy órája ültem már felhúzott lábaimat átkarolva a zöld fűben a langyos, nyugati szélben. A szénfekete ló, mellyel idáig jöttem a városból, jóízűen harapdálta egy bokor zsenge hajtásait. Sem fa, sem egy másik bokor nem volt a környéken. Az óceánnal ellenkező irányban csak az élénk, zöld fűvel borított, lágyan hullámzó dombok gerince uralta a látóhatárt. A Riegoy-államok területén ? és jószerével egész észak-Yneven ilyen képet nyújtanak a tengerpartok. Föld, víz, ég és sziklák. Egy csapat sirály húzott el felettem vijjogva és bukott le a vízhez, én pedig felálltam, hogy megmozgassam elzsibbadt tagjaimat. Egészen a szédítő mélység széléig sétáltam és ledobtam az eddig az ujjaim között forgatott homoksárga kavicsot a forrgyogó vízbe. Most, hogy egy hatalmas hullám szétfreccsent a sziklákon és nyomában teknőszerűen bemélyült a víz kristálytiszta tükre, a habokból kiemelkedő ütött ? kopott tatfedélzet és a csonka árbócrúd alatt egy pillanatra jól láthatóvá vált a szétroncsolódott hajótest is? - Szelina! Te tényleg komolyan azt gondolod, hogy az egy kyr hajóroncs? ? nézett rám tettetett érdektelenséggel az ereni embervadász, de a szeme elárulta őt. Nagyon is kíváncsi volt. - Igen ? bólintottam és belekortyoltam a borba. Ez a fogadó szolgált a legjobbal a környéken, s bár nem vagyok nagy borszakértő, de azt tudom, mi az, ami igazán jó. ? Minden feljegyzés amit találtam, erre utal ? folytattam. ? ott van már vagy hatezer éve talán a birodalom összeomlása idején süllyedhetett el. Bármilyen fából is készítették, jól bírja a tenger pusztítását. Odahaza, Ilanorban az egyik tengerparti város kikötője mellett feküdt egy körülbelül kétezer éves hajóroncs ? vagyis annak nevezték, de jóformán már csak a körvonalai voltak az iszapban. De ez remek állapotban van. - Na, és mi a terved vele, te boszorkány? ? nézett rám kérdő tekintettel és beletúrt dús, fekete üstökébe, majd egy füstkarikát pöffentett a pipájából. Kellemes illatú dohányt szívott. - Pár lábbal fekszik csupán a víz alatt. Ki tudja, mi van még a rakterében?! Csak le kell oda úszni - mondtam felhevülten. - Csak le kell oda úszni ? ismételte színtelen hangon, és elrévedt. Láttam, ez most már nem tettetett unalom. Négy éve ismertem már Altemort, a fejvadászt. A sors úgy hozta, hogy klánja megbízásából Ilanorban járt, és információgyűjtés közben botlott belém. Nem, nem volt ez szerelem. Csak ismertség. Sohasem felejtem a napot, amikor hónapokkal később bevallottam neki boszorkány mivoltomat. Egy kobra sem nézhetett volna hidegebben, már azt hittem a túlsó partra juttat - de azért végül csak megbékélt, legfeljebb egy kis időbe került a tényt elfogadni neki. Barátok lettünk, s gyakorta szállítok neki a mai napig is híreket. Sohasem mondja, de véleményem szerint már a vezetői is tudnak rólam, erről a bizonyos ?kapcsolatról? ? vagy csak én szeretném ezt hinni valamiért? - Nekem feladatom van ebben a városban, Szelina. Nem véletlenül vagyok itt, az a véletlen műve, hogy összeakadtunk. Menj előre, tedd a dolgod, Ha majd az időm engedi, akkor feléd nézek, de nem ígérhetek semmit sem. Érted, te vörös ördög? ? mosolygott. - Értem ? bólintottam. Tegnap reggel óta kint voltam a parton és azóta nem láttam erre egy teremtett lelket sem ? ám ez korántsem lepett meg. A kereskedőút messze van ide, túl a dombokon, sok mérföldnyire. Nem messze tőlem, a meredély szélétől vagy kéttucat lépésnyire egy ősrégi, boltíves kapu állt. Repedezett volt már, moha és madárürülék tarkította, alapjainál derékmagasságig vert fel a sűrű gaz. Különös kapu volt, az szentigaz. Számomra teljesen érthetetlen jelek, különös, keszekusza, életem folyamán még sohasem látott vésetek és ? talán betűk? ? borították az egészet. A félkörív csúcsán - jóval magasabban, mint ahová a kezem felért - hüvelykujjnyi, piszkos rubin látszott, fényét megfakította az idő. Keresztülsétáltam alatta, majd vissza és nekidőltem a belső ívnek, a friss, tavaszvégi szél az arcomba fújta vörös hajam. Kisimítottam a csiklandozó szálakat az arcomból és akkor vettem észre a a közeledő lovast a szemem sarkából. Altemor egy perc múltán ott volt. Leugrott hátasáról és üdvözölt. Nem mondta, hogy elvégezte feladatát amit rábíztak, de e nélkül is tudtam, hogy megtette, csakhogy nem voltam kíváncsi a részletekre? - Gondolkodtam ? mondtam neki csendesen. ? Nem látom értelmét, hogy lemenjünk oda ? intettem fejemmel a tenger felé. ? Nem is lehetne biztonságosan lejutni oda a függőleges sziklafalon. Magam sem próbálkoztam vele ? hazudtam szemrebbenés nélkül. - Nem is lenne semmi abban a roncsban - mondta. - Az esztendők során elpusztult ott minden. Tudtam, hogy így fogsz dönteni, hát nem is készültem semmire, csak búcsúzni jöttem. Hazatérek Erenbe ? egy pillanatra elnézett a tenger felé. ? Hadd adjak neked egy jó tanácsot ? folytatta. ? Nem való az, hogy te roncsokat meg romokat kutass. Keress igazi kalandokat! Olyanokat, melyekre minden hozzád hasonló vágyik. Én nem vagyok kalandozó, de te igen. Tudod, miről beszélek. Gyengéden átkarolta a derekam és meg akart csókolni ? ismeretségünk óta először próbálkozott vele ? de én eltoltam őt magamtól, így a búcsú kissé hűvösre sikerült. Visszaültem a fűbe és tovább néztem a tengert. Altemor nem tudja mit beszél ? persze nem is volt itt tegnap és én sem mondtam el neki, mi történt. Én lementem a roncshoz, míg a lovam ki volt kötve a sátram mellé. Pontosabban szólva lerepültem. Leszálltam egy eléggé nagy sziklára és mivel a víz tegnap nyugodtabb volt, levettem a ruháimat majd fejest ugrottam a hűs, színtelen habokba. Majdnem egy órán át búvárkodtam, úszkáltam a korhadó, lassan széteső roncsban, a kristálytiszta vízben a bohóchalak és színpompás korallok között. Egy málló koponyán kívül csupán egyvalamit találtam. Egy tenyérnyi, kör alakú ezüstmedált ? legalábbis színe és tapintása alapján valószínűleg ezen fémből készült ? a közepén apró rúnavésetekkel. Ha a lecsorgó fény nem csillan meg rajta, észre sem veszem. Sütkéreztem a sziklán a tűző nap fényében és mikor megszáradtam, felöltöztem s vissza felrepültem. Egész délután a medált nézegettem, mely nem vakult be, nem voltak rajta levakarhatatlan koszfoltok, mintha csak előző nap került volna a vízbe, nem megszámlálhatatlan évekkel ezelőtt. Lassú sétám során pusztán véletlenül a kőkapu közelébe értem. Átmentem alatta a tárgyal a kezemben, melyet elmélyülten forgattam ? s akkor tisztán éreztem, hogy felmelegszik. A fülembe dúdoló szél hangja hirtelen megváltozott és olyan volt, mintha valaki ismeretlen nyelven suttogott volna. Feltekintettem a kapura és az erős napfény ellenére is jól láttam, hogy a kis rubin felragyog egy pillanatra. A vízen feltűnt egy hajó ? a jó ég tudja, honnan került oda. Büszke vitorlás volt, talán úgy fél mérföld távolságban szelte a habokat. Egyetlen percig tartott az egész jelenés, majd a hajó, amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Körvonalai elhalványodtak s pillanatokon belül semmivé vált. Aztán újfent átsétáltam a kapu alatt, de ekkor már semmi nem történt. Talán várt egy varázsszót vagy egy kézjelet mellyel megnyithattam volna, hogy aztán ha belépek, szolgálatkészen messzire röpítsen időben vagy térben ? ki tudja? Most ültem, arccal a tenger felé, kezemben a medállal, amelyen táncolt a sápadt napfény. A közelben álló kapura tekintettem, aztán újfent a tárgyra. - Mi vagy te? ? kérdeztem, de a szél most nem suttogott játékosan a fülembe, csak belekapott a hajamba. Egészen alkonyatig ültem a tengerparton, a sirályok egész délután vijjogva búvárkodtak az öböl vizében. A nap korongja lassan vérvörössé vált ahogyan a horizont felé igyekezett és rőt színe búcsúzóul megcsillant a tarajos vízbe hajított medálon. A Kék Holdat idéző színe még visszaköszönt a vízből, majd végleg eltűnt a roncs mellett. Csak akkor ültem fel a lovamra és indultam vissza a városba, mikor feltűnt az égen az első, pislákoló gyémánt? VÉGE Alan C. Anderson ///////////// (Az ÓCEÁN c. novella folytatása) ELSŐ RÉSZ ??mikor azt kiáltotta felém, menekülj innen, hirtelen rádöbbentem, hogy az első perctől kezdve másképpen éreztem iránta, de éveken át elnyomtam magamban ezen vágyaknak még az írmagját is, mert úgy hittem, a magamfajtáknak nem fészkelheti be magát ilyen szilánk az asztráltestébe. Elszántan kapaszkodtam utolsó, felém dobott szavaiba, akár fuldokló az életmentő kötélbe, miközben tudtam; minden szívdobbanással egyre közeledik a pillanat, mikor már nem halogathatom tovább az első menekülő lépést, mely után az összes többi már csak messzebb visz tőle. Azt hiszem mosolygott, de ebben nem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy könnyek szöktek a szemembe. Úgy gondoltam, ennyi emberi gyengeség igazán megbocsátható a halál torkában. Pillantásom, nem tudom miért, a lábainál heverő, görcsbe meredt testre tévedt. A halott Iker koponyáján összeaszott hajcsomók kókadoztak, szemgödreiben savószínű kotyvalék füstölgött. Bőre vörös volt és hólyagokkal teli. Altemor kezében megvillant a penge, vértezet pattant csapása nyomán s egy szemvillanásnyi idő múlva vérrel telt árok hasadt a toroni harcos mellkasán. A zsíros hajú fickó felakadt szemekkel csuklott össze, de nem ő volt, aki miatt a fejvadász féltette magunkat. Megpördült, értetlenül tekintve rám, mert még mindig itt vagyok. - Szelina, menj ? kérte, parancsolta. Eltelt egy ólomlábakon vánszorgó pillanat? ? aztán mellettünk, egyenesen rám meredve felemelkedett a mélység peremén egy aszott arcú aquir?mosolygott. De valahogy nem éreztem jól magam.? * * * Nem sorolom magam egyik végpontba sem. Nem vagyok rossz. Van bennem emberség és szánalom, olykor nem is kevés. Nem fosztok meg az életétől olyat, aki nem szolgált rá és nem érzem szügségét, hogy pusztán szórakozásból manipuláljam valaki érzelmeit. Nem pusztítok és nem szítok ellenségeskedést, ha nincs rá okom. Nem vagyok jó. Ha ez így lenne, nem kortyolgatnám szüntelen a keserű, végtelennek tűnő perceken át gyomorgörcsöt, szédülést, gyengeséget okozó italokat, mely ezen érzések elmúltával nyers, a feketemágiához szügséges, lüktető energiákkal tölt fel. Ha jó lennék, nem szenvedték volna már meg oly sokan praktikáimat. Anyám, mesterem aszisz boszorkány volt, kinek menekülnie kellett az országból. Ilanorig szökött, ott láttam meg a napvilágot, mégsem kötődöm igazán egyik helyhez sem. Ifin, vagy Dorian, másoknak bizonyosan jelentős különbség, számomra semmit nem jelentenek. Nem kötődöm tehát sehová sem. Nincsen családom, nincsen csodás birtokom, hol ágyasok szolgálatkész hada várna, nincs a tulajdonomban óriási vagyon. Alkalmi szeretőim szerteszét szórva élnek a világ gerincétől délre és északra egyaránt, kinek egy éjszaka, kinek néhány hét jutott. Volt már lakhelyem hónapokon át szépen berendezett hajó, elegáns fogadók vagy lovagoktól és finom illatfelhőkben suhanó dámáktól nyüzsgő kastély. Nem óv semmilyen rend és nincsenek barátaim. Akadnak persze néhányan Yneven, kikre gondolkodás nélkül rábíznám az életem s tudom, hogy bizton számíthatunk egymásra, de tisztán érzem, hozzájuk sem barátság, ?csupán? a kalandozók nyughatatlan, soha ki nem haló vérvonala köt. Mint mondtam, nincs mesés vagyonom. Egy Erenben vásárolt koromszín paripa, néhány ruha, utazásokhoz elengedhetetlen felszerelés, némi pénz az erszényemben és letétbe helyezve a Városok Városában ? ez minden, valamint egy kis pecsétgyűrű, Ellana Lótuszvirágával. * * * Az emberek nagy többsége, becsülettel elismerem, nem rajong különösképpen a boszorkányokért. A magamfajtákra könnyedén rásütnek mindenféle vélt, vagy valós dolgot. Nem mondom, hogy nem szolgáltattunk rá okot, de azért akadnak nálunk rosszabb figurák is. Erről minden szónál ékesebben meggyőződhettem akkor, amikor az Albínó Gnóm fogadósa felpofozott. Markos fickó volt, mészároslegénynek is beillett volna, úgy hiszem, nem adta bele az ütésbe karjának minden erejét, ám még ez is elegendő volt ahhoz, hogy pár perc múltán feldagadjon az arcom. Majdnem két hete tartózkodtam már Carays városában itt, a Riegoy-államok középső részén és hírét vettem, hogy a harcsabajszú férfi hajdan ? állítólag- kalandorként ment a végzet elébe, manapság pedig ráncos, májfoltos felesége mellett éldegél, aki összetéveszthető egy sertéssel ? igaz, a férfi maga sem épületes látvány. Fogalmam sincs, miből jött rá mivoltomra, ám ha igaz, hogy soká járta a kontinenst, láthatott ezt-azt. -Takarodj innen, átkozott boszorka, máshol terjessz bűbájt és rontást! ? süvöltötte, mire a helyiség minden vendége ? lehettek vagy másfél tucatnyian ? felénk fordultak. Borostás, sunyi képű, pálinkát vedelő és büdös dohányt szívó alakok, feslett utcalányok, mázolt képű kikötői lotyók üldögéltek a szálkás, durva faragású székeken a halolajtól bűzlő mécsesek füstjében a zsírtól fényes ablaktáblák mellett. Egyszerű kikötői kocsma volt ez, a bejárat felett valamely kimustrált bárka kormánykerekével a dokkok közelében a penésszagot árasztó raktárépületek tövében. Nem ilyesmihez vagyok szokva, de az erszényem azt tanácsolta: érd be vele. Az emeleti szobák legalább rendben voltak. A fényesre súrolt ablakok, a friss, világos, faragott sebeket viselő ajtókeretek, az új bútorok mind arra engedtek következtetni, hogy a szobákat nemrégiben újíthatták fel. Ezen helyiséget azonban gyűlöltem igénytelensége miatt és ha csak tehettem, a lakrészembe kérettem az ennivalót. Innen is, onnan is nevetést hallottam, gúnyos leplezetlen tekintetek záporoztak rám. A kocsmáros belemarkolt a hajamba és az arcomba akart sziszegni valamit. Megcsapott bűzös, savanyú lehelete. Felszínre hívtam energiáimat és kivártam azt a pillanatot, míg az egyik sarokból felcsattanó nevetés alábbhagy. A fogadós éppen a kérges tenyerével megfojtott hullámról motyogott valamit ? s akkor elkiáltottam a szót. A mágia átgördült a helyiségen, körülfolyta és ledöntötte akaratuk peckesen feszítő bástyáját, behatolt tudatukba, sorra eltiporva minden érzéküket. A matrózok, rakodómunkások és csavargók nyíltan csípőmet vizslató tekinteteire, a nők irigy vagy éppen megvető pillantásaira fátyol borult. A fejek sorban az asztalokra buktak, egyesek beestek a székek alá, magukkal sodorva a helyhez mérten meglepően ízletes vacsorájukat. Ájult álomba merültek. Ha nem zavarják őket, késő éjszaka lesz, mire magukhoz térnek. Visszasiettem az emeleti szobába és összepakoltam a holmimat. Nem volt sok, pár perc alatt végeztem vele. Lefelé a lépcsőn aztán azon törtem a fejem, vajon a harcsabajszú kinek rendezte az iménti előadást. Az életemre esküdtem volna, hogy a harsány jelenet csak arra volt jó; felhívja rám valaki figyelmét. Kivallathatnám persze, de nem láttam értelmét. Az efféle szegény ördögöket pénzzel vagy fenyegetéssel megbízza valami sötét alak, de semmi egyébről nem tudnak. Besiettem a csípős gyantaszagot lehelő pult mögé és kirántottam azt a rézfogantyús fiókot, melyben már nemegyszer láttam a napi bevételt rendezgetni. Két tálca volt benne, az egyikben töméntelen rézpénzzel, a másikban némi ezüsttel. Az ezüstöt belesepertem a cserzett bőrerszénybe, a rézhalomba pedig egyszerűen belemarkoltam. Nem kenyerem a tolvajlás, de nem hagyhattam ki egy ilyen kínálkozó alkalmat, meg aztán az erszényem is éhes volt, hát jóllakattam. Összesen talán három aranyat zsákmányolhattam. Kisétáltam a lovamhoz, sietve, mielőtt még betérne valami szomjas vendég. Az udvart bokáig érő fű borította, az istállótól balra kopott deszkapalánk, jobbra a fogadó épülete határolta. Fehérre meszelt falán, mely most, a kora esti fényekben már inkább tűnt porszürkének, kusza térképet rajzolt az esztendők során a lefolyó esővíz, az alapoknál, a felverődő gaz mögül pedig vályogtéglák villantak elő. Egy falhoz támasztott mohos kocsikerék, törött nyelű ásó, fületlen vödör és számtalan egyéb kacat hevert ott. Felpattantam az állatra és kiügettem az udvarból. Nem tudom, kinek jelezte kilétem a fogadós és van e valami köze a hajóroncsban talált tárgyhoz, de hogy hamarosan találkozom olyannal, akivel nem szeretnék, ezt biztosra vettem. Kifelé menet tisztán és tévedhetetlenül éreztem a hátamra szegeződő, figyelő tekintetet. * * * A másik fogadó a belvárosban, közel egy Adron szentélyhez már jobban megfelelt az ízlésemnek ? megtehettem, hogy beköltözöm, ha már ilyen jómódú lettem. A szobámba hozattam a vacsorát s leplezetlen pillantással mértem végig a fiatal szolgálófiút, aki lángoló fülekkel távozott. Kuncogtam zavarán. Miután végeztem a borjúsülttel, fürdéshez készülődtem egy, a másik helyiségben felállított dézsában. Még el sem kezdtem, mikor léptek koppantak a szobám előtt és valaki egy levelet csúsztatott át az ajtó alatt. Gyorsan magamra kaptam a meggyszínű blúzt, az ajtóhoz siettem és feltéptem. Senki nem volt a folyosón. Akkor előhalásztam a batyumból a szarvasbőr kesztyűt, úgy emeltem fel és nyitottam ki a küldeményt. Megtanultam, hogy a bőrön ár felszívódó mérgeket rendkívül ötletesen és észrevétlenül lehet elhelyezni, a nyakamban függő ékkő pedig nem az effajta kotyvalékok jelzésére szolgált. Egy rövid üzenetet tartalmazott a kihulló pergament. Éjközép előtt egy órával gyere a kikötő hatos mólójához! Nagyon figyelj, és ölts sötét ruhát! G.A. Goren Altemor. A pokolba, úgy tudtam, ez a széplelkű embervadász már hazafelé tart! Pár napja, mikor elbúcsúztunk a parton azt mondta, visszaindul Erenbe. Ezek szerint mégis itt maradt. * * * A szúette fatákolmány halkan recsegett lépteim alatt, a térdmagasságig érő tuskók alsó, iszapba ágyazott végeinél halkan loccsantak a tenger apró hullámai. Halszag terjengett a levegőben és rothadó makrélacsali átható illata áradt a kőhajításnyira horgonyzó halászbárkáról, melynek árbócai élesen kirajzolódtak az égen ferdén függő, égővörös tányér fényében. Telihold volt, a hónap utolsó napja. Adron kvartjának Lángok hava egy óra múltán véget ér, holnap ilyenkor, a Kitekintés Ünnepén Adron és Noir hívei összegyűlnek majd templomaikba, hogy megosszák egymással álmaikat. Egy lélek sem járt erre. Egy részeg kurjantás csattant fel és halt el lassan a dokkok között, a távolban pislákoltak a város fényei. A hold jóvoltából messzire lehetett látni a fekete, olajosan csillogó tengeren. Dél felől felhők gyülekeztek, szegélyük vérszínben tündökölt. Akárha Enoszuke partjai integetnének a távolból. Emlékszel még, északi? ? kérdeztem magamtól. A mélykék, felhőtlen horizonton haragoszölden hullámzó hegygerincek. A sós, tengeri levegő ezerszínű császári lobogót csattogtat a tatfedélzeten, dagadnak a vitorlák, a matrózok köteleket feszítenek és a fehér tajtékú nyomdokhullámokban madarak búvárkodnak? ?régen volt. A recsegő, rozoga móló széléig sétáltam és letekintettem. Oly tükörsima volt a víz, hogy hibátlanul meg tudtam volna számolni benne az égbolt sziporkázó fénypontjait. Egy hullócsillag suhant el az alattam elterülő, végtelen mélységben. Árnyékot láttam rezzenni a szemem sarkából. Deszka reccsent élesen és duplán. Homályba burkolódzott emberalak állt tőlem jobbra, pár lépésnyire. -Szelina Mergan. A rőt boszorkány ? koppanva hulltak a korhadó lécekre a borízű hang szülte szavak. - Altemor ? szóltam csendesen s tovább néztem a vizet. ? Azt hittem, rég otthon vagy már. Én érkeztem a megadott időnél korábban, ebben biztos voltam. Az ereni ugyanis pontos volt, akár a kahrei időmérő szerkezetek. - Nem ? felelte egyszerűen és közelebb lépett. A testét körbefolyó sötét homály-felleghajtó visszahúzódott, eltűnt. ? Három hetet adtak feladatom elvégzésére, ami megtörtént s még maradt hét teljes napom. Segíteni jöttem. - Gondolod, szügséges? ? néztem rá kérdőn az arcomba húzott, koromszín csuklya alól. - Igen ? bólintott. ? Szügséges. * * * Úgy mondják, még a legvégső esetben se fussunk el végzetünk elől. Félelmeink csak távolról tűnnek óriásinak, ám ha közelebb merészkedünk hozzájuk, kiderül, hogy valójában egészen aprók. Nem tudom, ki mondhatta, de valószínűleg sohasem mozdult ki elefántcsonttornyából. -Toroniak ? szólt röviden. -Nem fejtenéd ezt ki egy kicsit bővebben, kedves? A gondolatolvasás nem az erősségem ? vetettem oda és szemem az égre emeltem. Az imént lejöttünk a mólóról, most a kránkőszín, faragott sziklákkal burkolt parton sétáltunk. Éppen felfalt minket egy raktárépület holdfény által hizlalt árnyéka. - Toroniak érkeztek a városba tegnap napkeltekor. Hogy mennyien és mifélék, nem tudom, de Ikrek is vannak köztük, ahogy ez várható. Téged keresnek, és? Ó, Istenem, ne! ?az a kis előadás nemrég a fogadóban nem volt véletlen. Lefizették, vagy megfenyegették a kocsmárost, esetleg mindkettő. A Tharrt imádók nem bíznak semmit a véletlenre. Volt valahol egy megfigyelőjük. Egyrészt megbizonyosodtak az erődről, másrészt minél többen figyelnek fel rád egy ilyen incidenst követően, annál kevésbé tudsz elrejtőzni. - De ha tudnak rólam, tudják, hol találnak, miért várják meg amíg megpróbálok elrejtőzni valahol? ? kérdeztem és éreztem, ahogy a szívem elindul felfelé a torkomba. A pillantásom önkéntelenül is ide-oda cikázott az épületek közt. - Mit gondolsz, miért kellesz nekik? - Az évek során sok embernek kerülhettem a bögyébe ? vontam vállat és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de a hangom remegett kissé. -A medál, Szelina! Az, amit a roncsban találtál néhány napja. Megütközve néztem rá. -Te honnan a pokolból tudsz róla?! Az ereni elhúzta a száját. - Egy alacsony, tintaszín csuklyás köpenyt viselő, hiányos fogsorú ürgével akadtam össze a minap a szomszéd városban. Utánad érdeklődött és mivel akkor még fogalmam sem volt semmiről, elmondtam neki ezt-azt. Állítólag ismer téged s adott némi információt. Annyit üzent neked: ? Fekete császár csalfa ágyasa:? Emlékek rohantak meg. Enoszuke? a ködbe vesző partok? a császári udvar? az összeesküvések és pillanatnyi szövetségek, miket a nemes urak fecsegtek ki vágyaik beteljesedését követően a külhoni ágyasnak, ki rejtelmesebb, titokzatosabb volt számukra, mint a többi, ébenfekete hajú, mandulaszemű lány? s én hűvös közönnyel néztem végig, mikor a belviszály kirobbanása után kedveseim sorra lemészárolják egymást? négyen voltunk, ki acéllal, ki mágiával végezte feladatát a szigetországban. - Négy esztendeje nem találkoztam vele ? szóltam végül. - Ő is ezt mondta. Toronnak valamiért nagyon kell az a medál, és csak te tudod, hol van, vagy legalábbis, hogy hogyan néz ki. De ez a fura szerzet honnan tudhat minderről? Fogalmam sincs. - Nagy hatalmú, öreg, és számtalanszor okozott már meglepetést. Dorani. Az ilyenek mind flúgosak, de én bízom benne. A neve ? tegyük hozzá; én így tudom ? Nod Fahrwell. -Ha te mondod ? húzta el a száját a férfi. -Szóval, miért nem próbálnak még elkapni? Hadd készítsem fel magam lelkiekben a dologra. - Nem tudom, mint ahogy ez a fura alak sem tudott mindent. De el kellene tűnnöd a városból egy időre, vagy talán inkább örökre - ásított. -Most pedig visszakísérlek a fogadóba ? tette még hozzá. Ekkor csaptak le ránk az első támadók. * * * Egy sötét alak huppant le elénk a szemben lévő, fából összetákolt raktárépület tetejéről. Szépen ívelt bukfencet vetett, aztán talpra szökkent. Nyílvessző sziszegett majd fémhegy tépte át magát a köpenyemen s csattant a falon. Altemor előkapta fegyverét és nekiugrott az árnynak. Rövid összecsapásuk végén az ismeretlen egy hördülést követően összerogyott. -Tünés! ? kiáltotta a fejvadász és nekilódult, futtában elkapva a karom. Három ember rohant felénk, lépteik csattogtak a kövön. -Kellett nekem kíváncsiskodni, miért nem próbálnak már elkapni - lihegtem. -Ha csak rólam volna szó, felvenném a kesztyűt, de nem veled ? szólt Altemor. Patkányok és macskák menekültek előlünk riadtan a falak tövében megbúvó szemét közé. Sárba, rothadó zöldségbe tiport lábunk, a raktárházak rácsokkal védett, mocskos ablakai hályogos, közömbös szemekként meredtek ránk. - Szemből is jönnek! ? sikkantottam, ahogy a vörös hold rézsútosan alácsorgó fényében két, homályból kovácsolt vértezetet viselő emberalak rebbenő alakját láttam kibukkanni egy rozsdás ereszcsatornát tartó fal mögül. Tompán csillanó fegyvereik pengéjén csak egy szívdobbanásnyi ideig táncolt az égi vándor örök fénye, aztán mintha a tér szövedéke hasadt volna meg, árnyakból kigomolygó füstkarok ölelték körül őket. Testük semmivé vált, elnyelte őket az éjszaka. - Bekerítettek a mocskok! ? sziszegte az ereni s oldalt pördült. Meglendítette lábát és rúgása nyomán reccsenve vágódott ki egy ajtó, pozdorját köpve szanaszét a leszakadó zár. Beszaladtunk. Száraz, édeskés szag, a halmokban álló, frissen aratott gabona semmivel sem összetéveszthető illata terjengett odabenn. Körülnéztem. Vörös halmok, az ablakok során át betörő holdfény festette meg a vászonzsákokat. -Gyerünk, ne bámészkodj! ? rivallt rám Altemor. -Berohantunk a három ember magas tornyok közé, fogalmam sem volt, merre, de úgy tűnt, a férfi tudja az utat. A bejárat felől léptek zaja és izgatott kiáltások hallatszottak. Ha nem lesz másik kijárat, nagy bajban vagyunk. Valami megrezzent előttünk a sötétben. Először úgy hittem, csak a szemem káprázik, de egy pillanat múltán rájöttem, mégsem. A két alak közül az egyik akár ha a fal síkjából lépett volna elő. Megsűrűsödött a sötétség, gomolyogva öltött alakot, végtagokat és fegyvert szülve, embert formázva magából. A másik egy zsákhalom mögül lépett elő. Ezen utóbbi láthatóan világosabb öltözéket viselt. - Már vártuk, hogy a karjainkba fussatok ? recsegte egy mély hang. A rohadékok! Szándékosan tereltek erre, és mi belefutottunk a patkánycsapdába! Magyarázkodásra nem volt idő. Mellettem összecsattant két lagoss, jelezvén, hogy Altemor és az árnyvadász egymás elleni csapása egyaránt sikertelen volt. Támadás vetett hullámokat az elmémet védő pajzsokon, akár a vízbe hullt kő. Szétáradt és elenyészett, de megremegtette a bennem élő, gránitból gyúrt mentálszobor burkát. Ellenállt a csapásnak, de félő volt, hogy egy újabb ledöntheti. Ellenfelem nekilendült, mikor látta, hogy mágiája nem járt sikerrel. Kénsárga köpenyén gonoszul csillogó Kiméra villant. Felém sújtott kardjával, arra készülve, hogy egy jól irányzott csapással kettészelheti fejemet ? de erre már nem maradt ideje. Egy pillanat műve volt az egész. A varázslat keresztülfúrta magát a Tharr-pap elméje köré emelt védművein, akár utálatos, húsrágó féreg, és sorra eltiporta érzelmeit. A mágia szétrobbant, örök időkre visszafordíthatatlan változásokat okozva lelkében. A férfi szemére homály szállt, vonásai ellágyultak, szemében mérhetetlen káosz örvénye villant. Lassan megfordította fegyverét, izmai megfeszültek, s a kard recsegő hangot adva roppant bele gyomrába. A Lindigass vadul háborgott? A toroni Iker mellézuhant, hátán tenyérnyi, sötét folt okádott vért, száján hab préselődött ki. Altemor elkapta a kezem és újfent maga után rángatott, mintha nem tudtam volna magamtól is, hogy rohanni kell. Felszaladtunk egy recsegő falépcsőn a tornyokban álló zsákok fölé, miközben a kiáltásokból ítélve üldözőink megtalálták két társuk hulláját. Nyilvánvalóan nem így tervezték az egészet. - Most mi lesz? ? kérdeztem a lépcső tetejére érve, mely szemlátomást nem vezetett sehová. Híd futott körbe a raktárban az ablakok előtt, de semmi több. - Arra én is kíváncsi vagyok ? lehelte az ereni és kitörte az egyik foltos ablakot. Csörömpölve hullt alá az üveg. Kiléptünk a ferde tetőre és valami lejáratot kerestem a szememmel, mikor ütést éreztem a bal felkaromon. Egy szemvillanásnyi idő múltán pokoli, izzó fájdalom robbant szét és gördült végig minden idegszálamon. Próbáltam úrrá lenni rajta, hasztalan. A szemem sarkából még láttam a beléfúródott nyílvesszőt. Azt hiszem, elájultam. * * * Mint mikor a víz alatt úszó a felszínre rúgja magát és hirtelen a fülébe robbannak az addig távoli, tompa hangok, úgy jutottak el hozzám is a zörejek. Egy pillanattal az előtt, hogy felnyitottam volna szemhéjaimat, édeskés, mentaaromájú ízt éreztem a számban és végigszivárogni a torkomon. Sűrű volt, szinte lepedéket hagyott maga után. Éreztem, hogy a karomban lüktető fájdalomgöbök sorra kihunynak, visszahúzódnak, akár az óceán hullámai apály idején. Felnéztem. Robogó szekéren ültünk, s szinte vaksötétben rohantunk. Altemor egyik kezében az elénk befogott két ló gyeplőjét markolta, a másikban egy kis üvegcsét tartott. Felismertem, az enyém volt, gyógyitalt tartottam benne s eleddig a derekamra volt akasztva. - Mielőtt megkérdeznéd, mi történt ? szólt a fejvadász, túlkiabálva a kocsi zörejét ? üldöznek minket! Karon lőttek, már kiszedtem a vesszőt! Ennek úgy tíz perce lehet! A városon kívül robogtunk. Valahonnan a hátunk mögül paták csattogása hallatszott. -Mennyien jönnek? ? kérdeztem. -Talán négyen. -Honnan van a szekér? -Loptam. Az épület alatt, ahol lecipeltelek, éppen pakoltak valamit, hát ráugrottam, és gyerünk! Valóban, a szekéren mindenféle kacatok voltak, de leginkább ládák. Hátranyúltam s a kezem megakadt valamiben. Közel tartottam az arcomhoz, hogy egyáltalán lássam, mi az, mert a hold felhők mögé rejtette fényes arcát, csak Tharr Pörölye meredt ránk gúnyosan a végtelen sötétség felől. Valahol mögöttünk, a horizonton pislákoltak Carays fényei. Még az üldözőinket sem láthattuk. Egy fáklya volt. Átvettem a jobbomba, távolabb tartottam az arcomtól és csettintettem. A mágia jó szerető karjaiként ölelte körbe a faggyúval és olajjal átitatott gyolcsdarabot, mely sercegve kapott lángra, fekete gombafelhőt okádva, amit pillanatokon belül darabokra szaggatott, elsodort a menetszél. Meglendítettem az égő fáklyát és hátradobtam, a kövezett útra érkezve elnyelte csattanását a száguldó jármű hangja. Izzó pernyét köpött mindenfelé. Kisvártatva három lovas száguldott át a láng szerteszórt fénykörén. Sokkal közelebb voltak mint gondoltam, kevesebb, mint egyhuszad mérföldnyire. És egyre közeledtek. Néptelen, éjsötét úton rohantunk. A fák fekete, démoni tömegként tornyosultak felénk, elsuhantak mellettünk és beleolvadtak az éjszaka palástjába. Valahol kinn, a nyílt tengeren halovány pír, apró kénsárga villanás derengett át a felhők tömegén mint gyertyaláng a hártyapapíron s esőszagot hozott a zúgó szél. Bal felé talán nyíllövésnyire, vagy egy kicsit messzebb lehetett a meredek part, a sziklákon szertefröccsenő hullámok hangját darabokra törte a robogó kocsi hangja. A zaj ellenére is meghallottuk a tompa puffanást s egy emberként fordultunk hátra. Üldözőink egyike már a szekér hátulján kapaszkodott, a másik kettő ott vágtatott mellette. A fickó villámgyorsan előre ugrott, neki Altemornak. Az ereni az első pillanatban csak tehetetlenül kapálódzott a fojtogató szorításában, aki hátrafelé feszítette fejét, kezében penge villant. Én magam szinte teljesen kifogytam már mágikus energiáimból, de az embervadász szerencsére felül tudott kerekedni. Hátrarúgta magát és beestek éppen mögém. Altemor a fegyveréért kapálódzott, a toroni kiejtette sajátját a kezéből az imént. Nem sokat teketóriáztam. Felkaptam a gyilkos szerszámot és messzire hajítottam. - Dögölj meg, kutya ? hörögte az Iker és lelökte magáról Altemort majd talpra szökkent, de az embervadász szintúgy szélsebesen felugrott és gyomron rúgta a toronit, aki hátratántorodott, de még meg tudott kapaszkodni a szekér oldalában. Balszerencséjére egy, az útra belógó vastag faág fejbe csapta s valósággal letépte járművünkről. A hátsó kerék nagyot döccent, mikor a körülbelül kétszáz fontnyi súllyal megpakolt szekér átszáguldott rajta. Altemor visszaült mellém. A kezébe nyomtam az eddig szorongatott gyeplőt és hátrafordultam. Ez még menni fog! ? biztattam magam és mereven bámultam az utánunk nyargaló két foltot. Néhány gyors mozdulat az ujjakkal. Citromszínű, gyorsan tűnő jelek fénylettek fel és váltak máris semmivé. A rajzolatok sora szinte egymásba folyt, mágikus igék szőtték át fénytestüket. Éles fények vetettek lobot ujjaim hegyén és kékesfehér, csontkarmokként kígyózó villámokat szültek, melyeket üldözőim felé irányítottam. Fájdalmas kiáltás és szitkozódás volt rá a felelet, lángok lobbantak öltözeteiken és ami a lényeg volt; A lovak megrémültek, nyihogtak, egymásnak ugrottak, végül egymásba gabalyodva buktak el, gazdáikat maguk alá temetve. Kizárt, hogy ilyen sebességnél legalább csontjuk ne tört volna. -Pont így akartam ? mosolyogtam a fejvadászra, mikor előre fordultam és a gyér fények ellenére is láttam, hogy egy elágazást hagytunk magunk mögött. Ipszilon alakban vált szét a kereskedőút, azon szára jobb felé futott el. Valahol erre van a Halál-öböl, napközben már jártam erre úgy egy hete. Most, tájékozódási pontok hiányában csak az emlékeimre hagyatkozhattam. Az öböl voltaképpen egy hosszú, mély vágás a part testén, talán négy mérföld hosszú, de alig száz láb széles, mélysége a víztükörtől a meredek part tetejéig, ahol most magunk is futunk, talán feleannyi. Olyan, akár Berequiel fjordjai, de mégsem az. A végén, hol az ék alakú parton végleg megtorpanni kényszerülnek az óriási Riegoy-öböl hullámai, bő vizű hegyi patak bukik alá. Az évezredek során a kis folyó kimosta a lágy partot, míg egy nap aztán a mély vízfolyást birtokba vette a tenger. A csattogó hangot zakatolás váltotta fel és kétoldalt feneketlen mélység ásított. A csapkodó hullámok hangja már szinte fülsüketítővé vált. Világos volt, hogy a kőútról fahídra futottunk rá. -Úgy tűnik, sikerült lerázni őket ? szólt vidáman Altemor testetlen hangja. Valami felrémlett előttem? - Azonnal állj meg! ? sikoltottam riadtan, és szinte nem ismertem fel a saját hangomat. Az ereni visszarántotta a lovak kantárszárát ? de már túl későn. A híd, az évtizedes rom maradványa hirtelen elfogyott alólunk. Kiugrottunk a semmibe. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK Alan C. Anderson ///////////// Telihold a Halál-öböl felett Második rész A vak zuhanásnál nincs rémísztőbb. A testet sűrű melaszként körbefolyó jeges üresség, melybe robajló hullámok gúnyos nevetése vegyül, a halál ezerféle ígéretét suttogja közömbösen. A legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok ellene, nincs hová menekülnöm szavai elől. A bennem kavargó maradéknyi energia arra is kevés volt, hogy egy beteg kutyát eltegyek láb alól, nemhogy versenyre kelve a dübörgő hangorkánnal a magasba repüljek. Ha legalább látnám a végzetet! Még az is elviselhetőbb, mint a hirtelen a semmiből lecsapó halál. Hogyan lesz vége? A kaszás kitérő válaszokat adott, közben már vigyorogva markolta csontkarmaival a függöny szegélyét, hogy majd fellebbentve azt elém táruljon a túlsó part ködbe vesző, vad szépségű tája. Miért van reám ily hamar szükséged, Istenem? Úgy mondják, ha valaki egyenesen a vég szélesre tátott pofájába zuhan, öntudata ezer cserépre hullik széjjel és a halál ölelését, a becsapódást már nem érzi. Nekem, úgy tűnt, nem adatik meg a kegyes ájulás. Hevesen dobogó szívem egy fájdalmas lökésben érte el rángásának csúcspontját, mikor valami hideg, képlékeny tömegbe csapódtam. Mert az öböl hullámai korántsem voltak puhák és testetlenek. Szinte sűrű volt, iszonyatos fájdalom robbant szét bennem, mikor elértem. Körülöttem vagy kéttucatnyi kisebb-nagyobb csobbanás hallatszott. Tudtam, mi az. Altemor, a lovak a szekér és annak rakfelületére pakolt ládák. Nem tudom, zuhanásom lendülete milyen mélyre taszított, de olybá tűnt, mintha ide-oda forgolódva ujjaim puha, hideg iszapba kaptak volna. Pár pillanat óta tartott csak, de már elviselhetetlen volt a sötétség. Nem a csillagtalan éjszaka lágy karjaihoz hasonló angyali selyem ölelt körbe. Fojtogató, durva pokróc fogott át, mint mikor egy ablaktalan szobában elfújják az utolsó szál gyertyát is. Valami durván fejbe vágott, összekoccant a fogsorom. Aztán eltelt egy rövidke pillanat és úgy éreztem, éles jégkarom mar bele gyomromba. Az izmok összepréselődtek, keserű epe nyomult ajkaim közé, útban felfelé kedvesen végigcirógatta nyelőcsövemet, hogy úgy éreztem, tüzet nyeltem. A hasamhoz nyúltam és ujjaim közt éreztem a kitoluló, meleg vért. Nem tudtam, merre van fel és le. Elernyedtem. Koncentrálni próbáltam, hogy lüktető gyomrom fájdalmát messzire űzzem, közben hagytam, hogy a tüdőmbe szorult levegő a felszínre húzzon. Sípolva tört be az első korty éltető oxigén, amit lenyeltem. Még mindig vaksötét volt, úgy gondoltam éjközép lehet. Tudtam, az öböl talán ha száz láb széles lehet, így nincs messze a part, a kérdés csupán az, melyik irányban? Úszni kezdtem, amennyire elgyötört testem erejéből telt, közben erősen koncentrálva figyeltem a tenger felől betörő hullámokra, nehogy azokkal szemben, vagy azonos irányban haladjak, mert akkor hosszában úsznék a közel négy mérföldnyi, vízzel telt szakadékban. Két perc sem telhetett el és durva kavicsok szőnyegét súroltam. Nehézkesen kivánszorogtam a partra és körülnéztem. Kelet felől ezüstös derengés fénylett fel, sorra léptek elő a sötétség függönye mögül a Halál-öböl két oldalán sorakozó óriási sziklák. A monolitok fekete, gránitszürke és mélykék ruhát öltöttek, lábaik előtt a víz megadóan, ezüst csipkékkel díszítve hevert. Széles, kavicsokkal borított parton voltam, mögöttem meredek fal emelkedett, de most a legkevésbé sem érdekelt semmiféle látvány. Előkotortam egy kis üvegcsét a ruhám alól s megittam, ami benne volt. Éreztem, hogy a csordogáló, meleg vérpatak elapad, bizsergő érzés árad szét gyomromban, a fejem lüktetése kihuny. A fájdalom, a sebek eltűntek, mintha sosem lettek volna. Másik italért nyúltam. Halványkék, áttetsző lötty volt, annyi, mint az előző. Csak ez az egy volt meg, a másik eltűnt, mint ahogyan a tőrömet sem találtam. Zsibbadás futott végig gerincemen, savanyú örvény kelt táncra gyomromban, mikor felhajtottam. Elöntött a gyengeség, szakaszos hullámokban szipolyozta ki végtagjaimból az erőt. Le kellett ülnöm. Könnybe lábadt a szemem és feszült a homlokom, akár ha tüsszentést próbáltam volna visszatartani. Légszomj tört rám, elfogott a hányinger ? de nem volt szabad kijönnie, mert nem volt másik. Talán öt percet ülhettem, hátamat egy nagyobbacska szikladarabnak vetve, kezemet lüktető halántékomra szorítva. Aztán egyszer csak elmúlt minden gyilkos érzés. - Berkano ? leheltem. ? Sötét Anya, nem volt erre valamilyen kíméletesebb módszer? De már nem számított. A következő italig nem. Visszaadta a Hatalmat, a gyűlöletes íz nyers energiaként futott széjjel zsigereimben. Ez alatt, mint a rám titkon figyelő sors aggódó szeme, úgy kandikált ki óvatosan egy gigantikus gránitfal mögül az acélszínű holdtányér. - Rossz úton jöttünk ? sóhajtottam. Felrémlett előttem az ipszilon alakú elágazás, a jobb felé elfutó út. Amin mi jöttünk tovább, az a régi kereskedőút. Hogyan is mesélték a városban? Tizenkét esztendeje egy viharos délutánon összeomlott a régi híd. A faszerkezet nem bírta el az orkán és a szekérkaraván együttes súlyát. Harminc ember veszett oda. Az öböl méltóvá tette önmagát nevére? A maradványokat itt hagyták, az új hidat fél mérfölddel beljebb kőből építették újjá. Elegáns kosárgörbe sziluettje kirajzolódott a távolban. Arra ágazott el az a nyomorult út! Olyan erővel tört fel bennem az önmagam és a kialakult helyzet iránt táplált harag, hogy hirtelen esztelenül tudtam volna pusztítani. Tehetetlen dühömben végül aztán csak belerúgtam egy kisebb kőbe, ami nagyot bukfencezve esett a vízbe és eltűnt. Tekintetem elrévedt a szertegyűrűző hullámokon, mikor hirtelen konduló vészharangként ébresztett valami. Merre vagy? ? Altemor fejemben felcsendülő hangja szinte belém hasított. Valósággal felriadtam, de máris kész voltam a válasszal. A túlparton ? a szellembeszéd lágy hullámokban gördült a kettőnk közt feszülő hídon ? kőhajításnyira a romoktól az öböl belseje felé. A hatalmas súly, mi eddig szinte fájóan telepedett mellkasomra, most egy csapásra leolvadt mellkasomról. Hát élsz, Altemor ? gondoltam megkönnyebbülten. Hála érte az égieknek. Látlak. Mindjárt ott vagyok. Fél perc sem telt el és már láttam a felém tempózó erenit, újabb egy perc múltán pedig mint a kiöntött ürge kászálódott ki a vízből. Léptei alatt halkan recsegtek a kavicsok, ruhájából kotyogva hullt közéjük a víz. Hajában valami hínárféle csillogott. A kialakult helyzet dacára kuncogni kezdem, pedig magam sem nézhettem ki sokkal jobban. - Tharr összes mocskára! ? dörögte és hegyeset köpött a kavicsok közé majd megdörgölte szemeit. Jobb szemöldöke szinte teljesen eltűnt egy mély, vérrel telt árokban, a fekete sár torz, groteszk bohócarcot rajzolt vonásaiból. - Nagyon fáj? ? kérdeztem részvéttel. - Semmiség ? legyintett és nyögve leült arra a sziklára, mely előtt nem rég én gubbasztottam. Karját a mellkasának szorította. ? Azt hiszem, eltört egy bordám. Nem tudtam neki segíteni. Minden italom eltűnt vagy elfogyott. Egy csipetnyi füvet nyújtottam át neki, melyet már régóta őrizgettem. - Rágd ? mondtam. ? Felfrissít és nedvei csökkentik a fájdalmat. - Köszönöm. - Igazán semmiség. Ránk szakadt a feszült, éjszakai csend, csak a tenger hullámai locsogtak csendben titokzatos nyelvükön. Kabócák ciripelésének nesze vegyült a láthatatlan messzeségben trónoló hegyek közül idáig gördülő halk farkasüvöltésbe. - A teliholdat vonítják ? motyogta Altemor, mikor leültem mellé. Az éles barázdákat viselő kő az első percben szinte elviselhetetlenül nyomta a hátsóm, cserébe viszont feledtette velem egy rövid időre ezen baljóslatú este minden nyűgét. Még pár pillanatig ide-oda csúszkáltam rajta, de végül a szikladarab nyert kényes testrészemmel szemben, úgyhogy felálltam. Ahogyan kiegyenesedtem, hirtelen figyelő szempárok gyúltak ki a kietlen messzeségben. Nem láttam őket, az anyagi testben lakozó tudati energiák jelezték a mohón vizslató tekinteteket, akár néhány órája a fogadó udvarán. Altemor felegyenesedett, tudtam, ő is érzi. Csak egy villanás volt írisze mélyén a felelet a még fel sem tett kérdésemre. Lassan, céltalannak tűnő léptekkel, mint akik csak szerelmi légyottra érkeztek a partra, besétáltunk a sziklafal tövébe, a súlyos árnyék jótékonyan takart be minket. Feltekintettem a híd összecsavarodott, óriási sárkánycsontváznak tetsző vázára. Ezalatt a pillantások elmémnek feszülő nyomása nem akart szűni. Egyik-másik kialudt majd újfent kigyúlt, sziluett kúszott árnyékoszloptól árnyékoszlopig a romok közt. Az ereni előhúzta fegyvereit. - Bekerítettek minket ? mondta egyszerűen. ? Ezek számítottak mindenre, amire csak lehetett. - Na nem! Már megbocsáss ? dohogtam erélyesebben, mint szerettem volna ? de téged nem azért és olyasmikre tanítanak, hogy ez ne fordulhasson elő!? - A hidakról történő halálugrás kivételt képez! ? vágott vissza. - Eltűnünk innen - jelentettem ki, aztán odaléptem hozzá és átöleltem. Értetlenül nézte arcom majd elvigyorodott. - Nem hiszem, hogy ez lenne erre a megfelelő időpont, Szelina. Nem válaszoltam. Ez a mágia erős koncentrációt igényelt. Igyekeztem szorosan tartani a férfit, közben szinte éreztem a bőr pórusain át kigomolygó Hatalmat, ahogyan körülfolyik, kitölti aurámat. Pillanatról pillanatra könnyebbnek éreztem magam. Érzékelhetetlen manavihar kavargott körülöttem, csak én tudtam, hogy ott van, egyre gyorsuló táncához ősi igék varázzsal átitatott eszenciája diktálta a ritmust. Mikor ereje kiteljesedett, lassan a magasba emelt, akár száraz faleveleket az alájuk kapó őszi szélörvény. - Mi ez? ? képedt el az ereni s majd? elejtette fegyvereit meglepetésében. - Ne rémülj meg ? szóltam színtelen hangon. ? Te hatékonyan ölsz, én pedig olyasmiket tudok, amikről nem sokat hallhatott még a nagyvilág ? tettem hozzá, miközben egyre gyorsuló ütemben repültünk a betegesen csillogó víz felett. A következő szívdobbanás izzó fájdalmat hozott. Olybá tűnt, mintha ezernyi penge hasított volna belém. Tűk mélyedtek körmeim alá, tűz marta ki a szemem, sav csordult végig torkomon és pozdorjává törtek csontjaim. Csak egy pillanatig tartott, aztán gyötrelmes, görcsös zsibbadás szállta meg testem. Jeges szilánkok keltek táncra bőröm alatt s egy pillanat múltán rángatózó rongybabává váltam. Üvöltöttem volna de nem bírtam és egyébként sem volt értelme. Egy normális napon mindez akár furcsának is tűnhetett volna, de már nem csodálkoztam, mikor újra körbeölelt a hideg tenger. Óvó ujjakként fogta le pilláimat a borzongató homály. * * * Egy éjjelen kétszer szeretkezni olykor bűnösen kevés, de egy éjszaka kétszer is elájulni a fájdalomtól rettenetesen sok. A hideg kő melyen magamhoz tértem, a fémízű levegő a számban és a nemrég még gyötrelmesen zsibbadó tagjaim ezt minden szónál ékesebben bizonyították. Életemben talán először rémlett fel bennem a gondolat, hogy mennyivel könnyebb lehetne az életem, ha az égiek nem egy örökkön nyughatatlan lélekkel ajándékoztak volna meg világrajöttöm pillanatában. Akkor most nem magamat törném ( szó szerint ) , hanem néhány rabszolga és csatlós futkosna parancsaimra, míg én kényelmesen heverésznék a most nem is létező, jó nagy vánkosomon. Ez azonban nem megy. Ha menni kell, hát menni kell? Egy villanás volt az egész, egy történések nélküli pillanat és máris kínzó, álmos bódulat vett rajtam erőt. Újra kezdtem alászállni a homályba, a fekete semmibe, ahonnan felszínre törtem az imént. - A boszorkányok nem adtak még nagy kalandozókat Ynevnek. Ideje, hogy valaki megnyissa a sort ? visszhangoztak fejemben a torz képek szülte szavak. Mint egy zavart lázálom egy sokszínű selyemzászló harsány színeivel kifestve. Ellana az égben, hiszen ez anyám! Hány évtizede már, hogy meghalt? alig két esztendővel az után, hogy befejezte tanításom, meggyilkolták. - Soká kerested életének kioltóját ? suttogták a múlt árnyai ? de végül ráakadtál s ő szörnyű véget ért. Egy vicsorgó szörnyetegre számítottam, egy habzó szájú félőrültre, azok után, hogy láttam hajnalszép anyám felkoncolt holttestét, és helyette egy szelíd arcú öregembert kaptam, egy unokáit csókolgató nagyapót, egy kiöregedett shadoni lovagot ? de a vér szava nem engedett teret az éledező szánalomnak. A kép kifakult, elnyelte a sötét de máris újraformálódott aztán megint villódzni kezdett. Egy ágyon fekszem. Félhomály van, magányos gyertya vibrál csupán egy asztal közepén, a csukott ablaktáblákat viharos szél rázza. - Lehet, hogy kicsit kellemetlen lesz ? recsegi egy beesett arc szivarfüsttől érdes hangja egy sötét csuklya alól ? de megéri, nem? Közelebb lép, deszka nyikordul panaszosan lábai alatt. Aztán suttog valamit, s mint az íj, feszül meg a gerinc, de el is ernyed egy pillanat múltán. A felgyülemlett energia onnan fut tova minden egyes kopásnak indult csontba. Forog velem a világ és hányinger tör rám, ahogyan az öregedés természetes útját járó zsigerek nyögve tiltakoznak a visszaút ellen. Érzem, amint csiklandozva simulnak ki szemem és szám sarkából a szarkalábak. Mikor aztán percek múlva összeszedem magam és kézbe veszem a tükröt, újra huszonegynehány éves önmagammal nézek farkasszemet ? és azóta is, folyamatosan. A test soha nem hervadó virággá vált, csak a lélek érzi az immáron közel hat évtizednyi élet súlyát. A dorani mágus alakja szétfolyt, átadta helyét egy vágyak révületéből ébredő félelfnek. - Dalt írok neked, dalt írok rólad ? lehelte szerelmesen az ilanori, ahogy feje az átélt gyönyör zárásaként vállamra bukott. Fiatal fiú volt, a karjaimban halt meg óriási, szúrt sebbel mellkasán. Akkoriban tehetetlen voltam még ilyen súlyos sérüléssel szemben. Ma is látom még, miként szomorún mosolyogva tekint fel rám, ujjával tétován érinti az arcára hullt könnycseppet, és mind gyengébben szorítja kezem. Az éneket ma is féltve őrzöm, betűről betűre legdrágább kincseim egyike. Kiteljesedett az üres homály, árnyakat, tárgyakat formázva magából. A bárd lassan hűlő teste helyett már éles kavicsokat érintettek ujjaim, tompa, zúgó szélként dörgő beszéd kúszott fülembe. - Emeljétek fel! Durva kezek rángattak talpra, szorítottak, ujjaik nyomán kipréselték a rám tapadt, hűvös ruhában megbúvó vízcseppeket. A hold még mindig ugyanott állt, ahol legutóbb láttam. Talán ha két percig voltam ájult, talán még addig sem. Felrémlett előttem önmagam rángó kocsonyává történő átlényegülése, miként tehetetlenül merülök, míg egy kéz erélyesen meg nem ragad, és fel nem ránt. - Gyerünk! ? reccsent újfent az ismeretlen hang. * * * Míg mentünk, szemügyre vettem ellenfeleinket. Altemor szótlanul baktatott mellettem, szemében vad tűz lángolt. Egy csúnyácska nő és az egyik férfi hasonló öltözéket viselt, fegyvereik is azonosak voltak. A harmadik nagy termetű, mellvértet viselő valaki volt, oldalán roppant karddal, mellyel talán egy lovat is agyon lehet ütni. Védtelenek voltunk. Az ereni a vízbe zuhanáskor elvesztette fegyvereit, én pedig oly kába voltam, hogy a Hatalom rendszertelenül, zabolátlanul keringett bennem s képtelen voltam kordában tartani. Bevezettek minket egy barlangba, hol lámpásokat gyújtottak. Úgy tűnt, az üregeket valaha átalakíthatták. Csákányok, ásók okozta sebek mély, porból szőtt varratai éktelenkedtek mindenfelé. Sok száz esztendeje okozhatták őket. Tágas csarnokba értünk, fáklyák világítottak mindenfelé. Rozsdaszín és kénsárga foltok csillogó, gennyes kelései éktelenkedtek a cseppkőbarlang szakadt, szürke és sófehér ruhát viselő falain. Izzadó szikladarabok, gördülő vízcseppeket magukon viselő, óriások által szerteszórtnak tetsző súlyos tömegek hevertek mindenfelé. A gigantikus cseppkövek torz formába dermedt, elátkozott lelkeknek tűnő monolit-tömege tartóoszlopoknak tetszett a befelé dőlő falak árnyai alatt. Valamerről föld alatti patak zúgása vetett halkan suttogó visszhangot. A toroniak ebbe a démonpalotába fészkelték be magukat. Törékeny, fekete dreggisbe öltözött árny állt a gigantikus terem közepén egy meredély szélén. Kísérőink szótlanul vezettek oda hozzá. Az ismeretlen csak akkor fordult meg, háta mögött eleddig összekulcsolt kezeit öltözete alá húzva, mikor lefékeztünk mögötte. - Térdre obsor! ? reccsent a nő és leszorított. Altemorral hasonlóképpen jártak el. - Hogyan lehet egy magatokfajta hölgy ilyen vadállat? ? mosolyogtam gúnyosan a gesztenyeszemű Ikerre. Önálló táncba kezdett energiáim felett lassan már uralkodni tudtam, bódultságom szűnni kezdett s ez szemtelenné tett. Merészségemért hatalmas ütést kaptam bordáim közé. Mihelyst a fájdalmaim engedték, azon kezdem gondolkodni, vajon egyesek miért nem bírják elfogadni az igazságot mások szájából? - Ne bántsátok! ? szólt a cingár alak. ? Felállni ? tette még hozzá. - Most le vagy fel? ? morgott az ereni, de ügyet sem vetettek rá. - Üdvözlet, Szelina Mergan ? folytatta a vénség. Szinte fájt ránézni, olyan öregnek tűnt. - Honnan ismer? És meddig kutatott utánam? ? kérdeztem, miután fájdalmaimat megfenyítettem s azok eltűntek, én pedig levegőhöz jutottam. - Honnan? Meddig? ? vékony hangon felnevetett, nyálbuborék pukkant szét nyelve hegyén. ? Egyes helyeken többé, máshol kevésbé, de ismerik a neved északon. Már jóval az előtt hallottam rólad, hogy a császár parancsot adott volna felkutatásodra. ? olyan közel tolta elém kiszáradt, szürke arcát, hogy egészen a pergamenszerű bőr árkainak legmélyére nézhettem. Egy torz félmosoly született a gyűrött arcon, beesett szemeit elfedte a csuklya sűrű homálya. ? Hol van a medál? Hol van a telihold? Mondd meg és talán túléled, legfeljebb bódító szépséged nem lesz a régi. ? sárga fogai közül rothadás bűzének párája áradt. - Lépj hátrébb ? kértem. ? Félek, megjelenésed maradandó foltokat hagy szépérzékemen. - Az öreg arc elkomorult. Villámsebesen rántott tőrt az ismeretlen s hegyét államnak szegezte. Altemor ugrott volna, de a két fejvadász lefogta. - Négy társunk halt meg miattatok az este ? lihegte. ? Kicakkozom a képed, ha kell, de elárulod, hol van az a nyomorult medál! Én nem tudok repülni, de leparancsolom azt, ki az ég madarait utánozza. - Pontosan mit tud ez a holmi, azon túl, hogy különösen viselkedik boltívek közelében? ? szándékosan hangosat nyeltem és remegtettem a hangom, hadd higgye, félek, pedig erről szó sem volt. A mai este már képtelen volna újjal szolgálni. - A medál kaputárgy ? hirtelen megszelídült a hangja s eltette fegyverét. ? A kyr időkből származik, a birodalom végnapjaiban készítették. A tenyérnyi holmi anyaga mithrill, s a Kék Holdat ábrázolja. A közepén látható rúnavésetek az égitest fénysugaraiból táplálkoznak, ezért a medál minden huszadik napon, vagyis teliholdkor mágikus tulajdonságokkal bír. Ilyenkor éjjel a tárgyat el kell helyezni az építmény egy pontján található foglalatba, a vésetek szövegét öt percen át kántálni és a kapu kitárul. Nem a térbe váj utat ? az időbe. Ősi ediomadi tekercsek vastag porral fedett rúnái fénylettek fel és szóltak titokzatos nyelven nemrég, midőn a kulcs és a kőbolt rubinja egymást közelébe kerültek. Annak idején egy mára már szinte teljesen elfeledett mágus készítette. A medál valahogy elveszett az ötszáz éves háború viharaiban, úgy mondják, alkotója később Calowynra távozott. Egyike volt azoknak, kik a kiürített enrawelli Kristálykönyvtár anyagát védték szállítás közben. A kaput és a medált fontos feladatra készítették. Arra, hogy segítségével visszatérhessenek az Orwella manifesztálódása előtti időkbe, így akadályozva meg a háborút s Kyria pusztulását. Tervük valamiért nem sikerült, a birodalom elpusztult. De hazám Hatalmasai, kik Kyria visszaállítására törekednek, ezen tárgy mindennél többet jelent. Segítségével újjáteremthetik majd azt, ami így el sem pusztul a múltban! Kyria újjáéled úgy, hogy meg sem hal! Add hát át s Toron elhalmoz mindennel mit megkívánsz ? vagy tagadd meg, hogy eláruld, hol van, de akkor erőszakkal szedjük ki belőled hollétét és a végén még te könyörögsz majd halálért. ? várakozóan tekintett rám. - Kyria újjáéled? ? kérdeztem. - Ez csak egy rossz álom ? lehelte Altemor. - Igen ? nyögte szinte eufórikusan a vénség. ? Újra élni fog. - És ezzel tízmilliókat ölnek meg ? bólogattam késpengévé szűkült ajkakkal. - Hiszen akkor meg sem születnek! Mit számít ez nekik?! Északon, hol most kis patkánybirodalmak terpeszkednek gőgösen, magukat uralkodónak gondoló cafkák és szánalmas férfiak marakodnak szüntelen a koncért, újfent egy fényesen ragyogó hatalom fog tündökölni! Felrémlett előttem az ujjaim közt forgatott telihold. Amilyen kicsi, olyan veszélyes. Nem, nem akarok mártír lenni és meghalni a jelenért. De nem is adom át ? bár az esélyeim a túlélése így jelentősen lecsökkennek. - Őrültek ? mondtam egyszerűen, minden hangsúlyos cicoma nélkül. ? Egytől egyig. A vénség felmordult. Fénytelen szemeiben fagyos láng villant. - Nyomorult, tüzelő szuka! ? hörögte s belemarkolt a hajamba. ? Élvezni fogom a nyomorult döglődésed, és a hulládat fogom magamévá tenni! ? már üvöltött, közben a mélység pereméig rángatott. ? Nézz le, te vörös lotyó, gyerünk! Megtettem, hogy ne okozzak neki csalódást. - Shulur Hatalmasai ilyen esetekben, mint ez, nem bíznak a véletlenre semmit. A sötét lobogók oltalma alatt egyik szövetségesünk nem akármilyen társat küldött segítségünkre. A mintegy húsz-huszonöt lábnyi mély sziklafal tövében, ahol a föld alatti patak csillogó szalagja tekergett, valószerűtlen figura állt, törékeny alakjának fáklyafényektől hosszúra nyúlt árnyéka társul szolgált a vékony cseppkövek lábáig nyújtózó fekete foltoknak. Tekercseket tartó keze, melyeken mintha halovány, bíborszín foltok derengtek volna át, erőtlenül lógott mellette. Rosszul készített gumimaszknak ható, sápadt arcával közömbösen tekintett fel ránk. Valóvérű. - Ediomadi ? nyikorogta az öreg. Magamban konstatáltam, hogy amit az imént az estéről gondoltam, nemigen állta meg a helyét. - Nos? ? vigyorgott a toroni. ? Melyikünk kezdjen el vallatni? Altemor szája széle megremegett. Nem tudom, miért, de pontosan ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy szabadulni próbáljon fogvatartóink bilincséből. Talán azért, mert a két Iker éppen engem figyelt. Az ereni olyan gyorsan mozdult, hogy szemmel követni is alig lehetett. Ökle nagyot csattant a fejvadászlány veséjén ? boldogan nyugtáztam, hogy a kis dög visszakapta, amit nekem adott ? s egy pillarebbenésnyi idő múltán az oldalán függő lagoss a férfi kezében volt. Az események felgyorsultak. A harcos Altemor felé indult, ki így máris három ellenfelet tudhatott magáénak. A boszorkánymester vérben forgó szemekkel meredt rám, szája szélén hab buggyant ki ? valósággal beleőrült abba, hogy semmi sem a tervei szerint megy. Artikulátlan hangon felüvöltött és egyszerre lendítettük baljainkat egymás felé. A férfi ráncos tenyerében vakító tűz villant, akár ha a kelő nap fénye ragyogott volna fel előttem. Kék gömböt formált a barlangi félhomály, anyagtalan lángtestét sistergő, tejfehér villámok lánca fogta közre, melyek vad táncba kezdek a ragyogás körül. A toroni számomra érthetetlen szavakat mormogott, de tudtam, ezek segítik fénygyermekét a pusztításban, s ha nem vigyázok, egykönnyen a világból való távozásom búcsúztató igéivé is válhatnak. Nekem még szükségem volt egy szívdobbanásnyi időre, hogy felszínre hívott energiáimat rászabadítsam? ?s egyszerre kelt útnak a látható és a láthatatlan. A fénygömb mellbe vágott, mire hátratántorodtam, ezenközben átsiklott rajta a lélekölő áramlat. Zsibbasztó fájdalom futott rajtam végig, kis híján levert a lábamról. Belém szorult a levegő, miközben a gömb égetett majd sisteregve vált semmivé. A boszorkánymester térdre rogyott, értetlenül nézve maga elé. Egy minutum elteltével vadállati hörgés szakadt fel belőle, oldalt dőlt és mintegy félőrült, tépkedni kezdte magáról a ruhát. Aztán lassan elcsitult, s már csak halkan nyüszített, akár egy kölyökkutya. Mindörökre megszűnt embernek lenni, a varázslat mohón falta fel lelkét. Hogy sötét szíve szeretett e valaha valakit, ájtatos és gyarló élete mit tartogathatott még számára, immáron mit sem számított. A fejvadászlány lelke útra kelt a túlsó part felé, bár sikongva, kétségbeesetten kapaszkodott szánalmas porhüvelyébe, mely immáron vérmocskosan hevert a piszkos földön. Nem akart menni, de a sors akarata ellen nem lehetett küzdeni. Szemére fátyol borult, ajka kifehéredett. Vége volt. Koncentráltam s a lány pugossa a kezembe röppent, bár nálam alkalmatlanabb embernél nemigen lehetett volna. Altemor a fekete hajú Ikerrel és a szekérderéknyi hátú harcossal küzdött elszántan s már több helyen vérzett. Az előbbi férfit vettem célba. Egy ütésváltás múltán a fejvadász megtántorodott majd fél térdre rogyott a reá bocsátott fájdalomtól. A kín felhője ölelte körül testét még akkor is, mikor az ereni lesújtott rá. A fickó kiterült, pihegő mellkassal de szinte mozdulatlanul feküdt. Ahogy így szabaddá vált az út az embervadász felé, megemeltem a kezemben tartott fegyvert. - Altemor! ? kiáltottam és odadobtam neki a pugosst, majd újfent a magatehetetlenül fekvő toroni felé fordultam, kinek mellkasából dőlt a vér. Lángnyelvek kezdték nyaldosni ruháját, aztán kisebb tűzoszlop csapott ki teste alól. Felüvöltött gurgulázó, elhaló hangon. Tudtam, hogy ezzel követi társát. Nem kínoztam tovább. Egy kézlegyintéssel elvágtam életfonalát. Altemorra néztem. Még mindig bőszen küzdött, de nem igazán figyelt ellenfelére. Valami sokkal veszedelmesebb járt fejében. Mikor azt kiáltotta felém, menekülj innen, hirtelen rádöbbentem, hogy az első perctől kezdve másképpen éreztem iránta, de éveken át elnyomtam magamban ezen vágyaknak még az írmagját is, mert úgy hittem, a magamfajtáknak nem fészkelheti be magát ilyen szilánk az asztráltestébe. Elszántam kapaszkodtam utolsó, felém dobott szavaiba, akár fuldokló az életmentő kötélbe, miközben tudtam; minden szívdobbanással egyre közeledik a pillanat, mikor már nem halogathatom tovább az első menekülő lépést, mely után az összes többi már csak messzebb visz tőle. Azt hiszem mosolygott, de ebben nem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy könnyek szöktek a szemembe. Úgy gondoltam, ennyi emberi gyengeség igazán megbocsátható a halál torkában. Pillantásom, nem tudom miért, a lábainál heverő, görcsbe meredt testre tévedt. A halott Iker koponyáján összeaszott hajcsomók kókadoztak, szemgödreiben savószínű kotyvalék füstölgött. Bőre vörös volt és hólyagokkal teli. Altemor kezében megvillant a penge, vértezet pattant csapása nyomán s egy szemvillanásnyi idő múlva vérrel telt árok hasadt a toroni harcos mellkasán. A zsíros hajú fickó felakadt szemekkel csuklott össze, de nem ő volt, aki miatt a fejvadász féltette magunkat. Megpördült, értetlenül tekintve rám, mert még mindig itt vagyok. - Szelina, menj ? kérte, parancsolta. Eltelt egy ólomlábakon vánszorgó pillanat? ?aztán mellettünk, egyenesen rám meredve felemelkedett a mélység peremén az aszott arcú aquir? mosolygott. De valahogy nem éreztem jól magam. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK /////////////////// Egy pillanat alatt jeges izzadtságcseppek lepték el homlokom, és bénító zsibbadás áradt szét a gerincemből egész testembe. Tudtam, hogy egyszer majd vége lesz ? de pont így? Annyira azért nem voltam rossz, hogy egy ilyen végzetnek is túl ronda teremtmény mondja ki rám az utolsó szót! Különben is, egy dzsad kártyavető leány Muhramed város bazárjában egyszer úgy mondta, ágyban fogok meghalni egy férfi karjaiban ? vagy karjaitól? Így higgyen az ember a jóslatokban. Bár meglehet, három rézpénzért én se mondtam volna biztosat. - Kár érted, szépasszony ? az ereni hangja mintha remegett volna. Az ocsmányság kihúzta magát, úgy egy fejjel magasodva így fölém. Vékonynak tetszett inkább, semmint robosztusnak, s én szoborrá dermedve figyeltem kábán minden mozdulatát. Ma már nem egyszer befejezhette volna teendőjét a végzet, hát biztos voltam benne, így sokadszorra nem végez fél munkát. Az előttem tornyosuló testről a földre hullt a köpeny és egyszeriben a rosszullét környékezett meg. Az elszürkült bőrön, a végtagokon és mindenhol, mint fekélyes, gennytől rothadó sebek, mocskos nyáltól iszamos, csillogó szájak sorakoztak. Mélyükről elégedett hörgés, az áldozatot végleg térdre kényszerítő vadász utálatos hangja hallatszott. A mosoly nemcsak rút arcára terjedt ki immáron. Elborzasztó vigyor volt egész lénye, melyet enyhe rothadásszag lengett körül ? a saját elmúlásod émelyítő bűze ? gondoltam. Tétován hátrébb léptem és szinte önkéntelenül buktak ki ajkamon rég letűnt korok emlékeit idéző szavak, melyek varázzsal ruházták fel a lassan kinyújtott, remegő balomból kiszivárgó meztelen erőt. Olyan szánalmasnak éreztem magam! De nem mehetek el így! Egyetlen átok, vagy lélekölés nélkül. Altemor magabiztosabbnak tűnt. Pillái egy minutumra megremegtek, tekintete elfátyolosodott, olybá tűnt, rendkívül rövid ideig meditál ? aztán nekilódult a toroniak fegyvereivel kezében, hogy lecsapja a megtestesült rémálmot. Nem tudtam, sajnálattal tekintsek ezen negyvenöt körüli, fekete üstökű férfira, vagy csodálatos hősként ünnepeljem a még hátralévő néhány pillanatban. Sok hozzá hasonlót láttam már az évek során s ő kifejezetten jóképű volt, ami nem éppen a hozzá hasonlóak sajátja. Úgy tetszett, az aquir nem is figyel rá. Én láttam őt, ott volt, de mintha az ocsmányság szeme elől felszívódott volna. Az végigmért hideg halszemeivel, egyenesen íriszem mélyébe tekintett és kiáltáshoz készült. Megremegtem, de kántáltam tovább ? s mikor a fejvadászt már pusztán két-három lépés választotta el tőle, eldördült az az iszonyatos hang. A katedrálisok zengő orgonái sírtak fel ismeretlen nyelven, olyannak tűnt ez a hatalmas kőcsarnokban. Még hónapokkal később is előfordult, hogy hevesen zakatoló szívvel riadtam fel éjszaka, mert álmomban újfent hallottam a hangot. Altemor, mint a gyermekek által odébb rúgott kődarab, mely útban van a labdajátékhoz az utca porában, hátrabukfencezett a levegőben. Iszonytató erő dobta messze, sok lábnyit szállt, mielőtt nagyot nyekkenve földet ért volna. Az ediomadi tehát mindvégig látta őt, s csak játszott vele. Az ereni nem ért célt. Körülbelül ugyanebben a pillanatban döbbentem rá magam is, hogy mágiám egy marék, szélbe hintett homokkal ért fel. Hátraléptem és ekkor meglódult alattam a föld. Éreztem, lábaim megakadnak egy kődarabban, s nem akarnak engedelmeskedni. Hanyatt vágódtam, tarkómba a fájdalom villámai kúsztak. Az agyamat hirtelen késpengeként szaggató kín megtette hatását, a világ összefolyt előttem. Életlen foltok tömkelegévé vált a kőcsarnok, a halk neszek sokszorosára erősödtek majd letompultak, őrjítő kakafóniájuk túlvilági rémségek hörgő kórusára emlékeztetett. Csak egy pillanat műve volt a kövekbe vert koponya okozta kábultság. Mikor újra élessé vált előttem minden, vakító fénysugár száguldott el felettem, megcsapott melege. A jelenés szemet bántóan fellobbant, s mikor felnéztem, még gyorsan enyésző lángocskákat láttam elhalni az aquir fején. Égett hús bűze csapta meg orrom, s még magamhoz sem tértem a meglepetéstől, mikor következett az újabb csoda. Áttetsző páncél ? víz ? folyta körbe a szörnyeteget, melyet, úgy tűnt, a titokzatos este testetlen jószerencséje szült. Újfent üvöltött, s nekem szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ezúttal démoni ordítása darabokra szaggatott, semmivé foszlatott volna minket ? de teljes csend ereszkedett a világra. Csak most tűnt fel, hogy minden hang megszűnt létezni. A legapróbb nesz sem hallatszott, a némaság egyhangú, fülsüketítő zúgással kántálta énekét. Míg az előbb forróság, most dermesztő hideg áradt az ediomadi felől. A körötte hullámzó víz hirtelen hófehér, hihetetlen gyorsasággal szirmokat bontó jégvirágokat varázsolt ezüstösen csillogó tükrére és mire a csend zúgásától kábán talpra küzdöttem magam, az aquir dérlepte gránitszoborhoz lett hasonlatos. Bár bénító volt a felőle áradó fagyos levegő, összeszedtem minden erőmet és rátámadtam ? pillanatnyi, kósza ötlet volt csupán, de az est eddig történtei arra sarkalltak, ne gondolkodjak sokat azon, beválik e vagy sem az, ami felmerül bennem. Bár tudtam, jószerével védtelenné válok egy elmémet érő támadás ellen, mégis megtettem. A testetlen erőkből szőtt, tudatot vigyázó falak néma egyhangúsággal omlottak össze, de szellemkarok nyúltak darabjaikért máris, hogy fegyverré formázzák azokat. A hatalmas lökés oly erővel csapott ki, hogy kis híján beleszédültem. Telibe találta a lényt, minek talpa reccsenve, csillogó fagyszilánkokat köpve vált el a talajtól és hátrabukott. Merev testtel zuhant s darabokra freccsent egy felfelé meredező cseppkövön. Ezer irányba szálltak csontkeménye fagyott testének darabjai, mire a csend, mintegy varázsütésre, semmivé foszlott, visszahúzódott az évezredes barlang zugaiba, melyekben a sötétség tanyázott. A hatalmas csarnok újfent megtelt hangokkal. A fejvadász talpra küzdötte magát, s a vállát tapogatta, melyre rázuhant az előbb. Ő ugyanolyan értetlenül nézte az imént lejátszódott dolgokat, akárcsak én ? s hamarabb vette észre a tőlünk nem messze, a falak súlyos árnyékai alól előlépő sziluettet. Az ismeretlen könnyedén leszökkent egy termetes kődarabról a földre s felénk tartott. - Nod! ? kiáltottam megkönnyebbülten. ? Nem tudom, mit keresel itt, te dorani sötétség, de az égiek küldtek! A nekromata nem változtatott lépteinek tempóján és látszólag nem törődött vele, hogy Altemor ellenségesen méregeti. Hátravetette tintaszín csuklyáját aztán unott képpel végignézett a holttesteken. Az áru megéri a pénzét, mondotta volna, ha csörgedezik ereiben némi kereskedővér, de Nod Fahrwell varázshasználónak jobb volt, mint kalmárnak. - Lehet, hogy az égiek küldtek ? dörögte ? de, hogy a csinos hátsódat én óvom szüntelen, ahhoz nem férhet kétség sem. ? oldalt fordult és köpött. - Magával beszéltem minap a szomszéd városban ? lehelte az embervadász majd az oldalára akasztotta a toroniak fegyvereit. ? Azt hittem, egy újabb ellenféllel kell szembenéznünk. Ma estére, úgy hiszem, már egy kicsit sok lett volna ? tekintett felém. Csak most láttam meg, hogy jobb vállán, amire az előbb rázuhant, darabokra szakadt a ruha és a bőr egy jó darabon le van nyúzva onnan. Goren Altemor több helyen is vérzett ? a homlokán, az oldalán, a kezén ? de egyik sem tűnt igazán vészesnek ? igaz, attól függ, kinek. Nekem éppen elég lett volna. A jobb karján ? talán ezért is a zuhanás okolható ? a hüvelykujj természetellenes, furcsa szögben állt. - Ne törődj vele ? szólt, mikor meglátta, hogy méregetem ? volt már ennél rosszabb is ? mosolygott, de elég csáléra sikerült. - Annak vagyok ellenfél, aki ellenségévé akar tenni ? felelt neki a varázsló. - Hogy kerülsz te ide? ? nyögtem felszabadultan s a megkönnyebbülés, a halál fenyegetésének elmúlása mosolyt csalt arcomra. - Napok óta kajtatok utánad. Azt hittem, soha nem érlek már utol. Nem volt könnyű követni a nyomaidat, és ha csak egy percet is késem az előbb? -? akkor vége mindennek ? fejezte be helyette az ereni a mondatot. - Majdnem úgy történt ? bólogatott a férfi, miközben a még mindig szűkölő boszorkánymesterre nézett. ? Szelina útban volt, takarta a dögöt. Aztán útjára indítottam a tüzet, az utolsó pillanatban, mikor ő elbotlott és hanyatt esett. Megfordult, körülnézett. - És, ha Szelina nem zuhan el? ? kérdezte Altemor. A vigyor az arcizmok sebességét meghazudtolva hervad le rólam. - Tényleg. Ha nem esek el? ? néztem rá. - Kockázat mindig van - vont vállat. A még egyetlen élő toronihoz sétált. Leguggolt mellé és méregetni kezdte. A vén rondaság összegömbölyödve, akár egy magzat, halkan nyöszörgött, de semmire nem reagált. A nekromata belecsípett a kézfejébe, mire a férfi egy pillanatra hangosabban nyögött, aztán újfent elcsendesedett. Ide-oda kezdte hintáztatni magát az oldalán fekve majd lassan megnyugodott. Rendkívüli módon hasonlított egy alvó emberre ? mert tulajdonképpen az is volt immár. - Mit tettél vele?- a dorani érdeklődve tekintett rám, de csak szelíden mosolyogtam. Nem szívesen adom ki a titkaimat. Az öreg eltanulhatja a magunkfajták mágiáit ? talán már meg is tette valamikor ? de azt, mi csak az enyém, nem osztom meg vele. * * * A boszorkánymester békésen aludt a hideg kövön, még jó ideig nem is fog felébredni. Talán tizenöt esztendeje is megvan már annak, hogy belekezdtem a kísérletekbe. Hosszú hónapok gondos tervezőmunkája után pár teljesen új varázslatot mondhattam magaménak, bár létrehozásuk nem ment zökkenőmentesen. Egy alkalommal, emlékszem, Nod volt az, aki újra embert formázott abból a véres torzóból, amivé én lettem, mert a mágia nem olyan formában manifesztálódott, ahogyan azt én szerettem volna. Ha még egy percet késlekedik, menthetetlen vagyok ? legalábbis önmagam számára, mert bár a nekromata számára is jelent valamit a barátság, de azért kérdéses, nem támadnak e ötletei egy friss hulla láttán. A toroni varázshasználó egy ilyen mágia áldozata lett. Nem halt meg. Tizenhat ? tizennyolc év és újfent régi önmaga lesz. A varázslat a lelket támadja meg majd csírájába folytja vissza az asztrál,- és mentálsíkon burjánzó tudatvirágokat ? hátránya, hogy aztán újra fejlődni kezd, igaz, csak olyan gyorsan, mint ahogyan azt már megtette egyszer. Nem véletlen hát, hogy a boszorkánymester most pont olyan akár egy nagyra nőtt, pár hetes kisded. - Egy medál. Valamilyen ősi kyr tárgy, azt hajszolták ? szólt a varázsló. Már vagy egy fertályórája ügyködött valamit a halott fejvadászlány teste felett. - Igen ? bólintottam. ? De nincs nálam. Visszadobtam a tengerbe. - Nem számít ? legyintett a dorani. ? Az ilyen holmi nem játékszer, illetéktelenek kezében pedig különösen veszélyes. Jól tetted. - Ha nem hajt annyira a kíváncsiság, mi lapul abban az átkozott roncsban, sok minden másképpen alakul, vagy meg sem történik. De neked egyszerűen muszáj leköröznöd akár Krad úr egy felkent hívét is, nem igaz, boszorkányok gyöngye? ? nézett rám összeszűkült szemekkel Altemor, de a hangja elárulta. Nem volt dühös. Nod Fahrwell eltüntette fájó sebeit s most nagyon kivirult. Hogy is történt? ? kérdeztem magamtól. Valami furcsa érzés szállt meg akkor, mikor szembe kellett néznünk az aquir képében megtestesült véggel. Furcsa érzés, mely, akár a folyópartokat a híd, összekötött az embervadásszal, ha csak egy pillanatra is. Most azonban mindez már más volt. Éreztem a vonzalmat a jóképű férfi iránt, de nem olyan mélyen, hogy szerelemnek gondoljam, akár csak az előbb. Lehet, pusztán a halál simogatása volt, mely eltorzítva erősítette fel bennem azt, mi csupán egyszerű vágy a másik iránt? Vagy a vég fenyegetése miatt éreztem úgy, elszalasztottam valamit, és fájt, hogy már nem is kaphatom meg soha? Nem tudtam választ adni. Még önmagamnak sem. Szándékosan eltereltem hát figyelmemet valami másra, sikerrel. Tudtam, a kérdések özöne megtalál majd úgyis egy magányos, álmatlan éjszakán. - Kétlem, hogy Toron ennyivel feladná ? mondtam. - A varázstudó elmondta, mi is a medál. Ez a csapat nem járt sikerrel, majd jön egy újabb. - Mi azonban teszünk róla, hogy a tengermelléki birodalom elfelejtsen téged ? szólt egyszerűen Nod. Bízom benne, hogy újdonsült ismerősöm is így gondolja ? nézett az erenie, aki bólintott. Éreztem, mindketten készek arra, hogy segítsenek, bármit is hoz akár a holnap, akár csak a következő óra. Hálásan tekintettem a doranira. Nod az a fajta varázsló volt, aki nem dörgölte folyton mások orra alá felsőbbrendűségét ? ha ugyan valóban azok e férfiak és nők. A dorani első találkozásunkkor, minek huszonöt esztendeje is megvan már, egyszerűen tudomásul vette, teljesen természetesen, cseppet sem fennhéjázón, hogy egy boszorkánnyal hozta össze a sors. Először ugyan nem hittem, hogy tartós lehet köztünk bármi, utóbb megmentette az életemet - most másodszor. Igaz, ő is szorult már az én segítségemre. Szemben sok hozzá hasonlóval soha, egy percre sem éreztette, hogy több lenne, mint én, vagy bárki más ? nem mintha azok a bizonyos ?hozzá hasonlók? nagyhangú kérkedései és önmagukat is nevetségessé tévő, túlerőltetett próbálkozásai az elfogadtatás felé valaha egy percre is érdekeltek volna. Az arcukba nevettem, a hátuk mögött pedig szántam őket, mert külsőleg talán soknak tűntek, de legbelül üresebbek voltak a kiszipolyozott boroshordónál is. Ha ezt a szemükbe mondtam, természetesen háborogtak, akár a tenger Dreina, vagy Antoh úrnő havaiban, miközben mindketten tudtuk kimondatlanul is, hogy nem a szavaim azok, mik fájnak, hanem, hogy tudta; igazam van, de ezt az igazságot gyűlölte hallani, mert még önmagától is igyekezett messze hessegetni és inkább hazudott önmagának, oly meggyőzően, hogy végül már maga is elhitte. Nod azonban más volt. Egészen más. Nem, sohasem engedtem közel magamhoz ? igaz, nem is tett erre soha kísérletet, pedig nem egyszer láttam a felcsillanó vágyakozást szemeiben. Bátoríthattam volna, de nem is akartam. Rendszerint eltűnt ilyenkor egy-egy utcalánnyal, aztán egy ideig nem tündököltek lombzöld szemei. Egy teljes órán át tanácskozott a két férfi. Nem tudtam akkor még, miről is beszélnek, de addig sem töltöttem az időt tétlenül. Megtaláltam azt a szűk, kőbe vájt lépcsőt, amely levezetett a föld alatti patakhoz. Az aquir teste megszámlálhatatlan, csillogó darabban hevert szanaszét. Felemeltem egy kis darabot ? görcsbe meredt ujjnak tűnt. Egy ezüsthöz hasonló lánc lifegett rajta, melyet véres nyák borított, végére éles, kemény tárgy volt akasztva. A boszorkánymester magamhoz vett tőrével lepiszkáltam róla a még mindig fagyos cafatokat. A varázsló iszonyatos hideget lehelhetett a testre, nem csoda, hogy pillanatok alatt megfagyott. Nemsokára az ediomadi egy csontamulettje hevert a kezemben, melyet még tisztára mostam a búvópatak vizében. Lehet, soha nem lesz rá szükségem, de minden eshetőségre készülni kell. Egy röpke pillanatig felemás érzésekkel méregettem, aztán hirtelen beletettem a ruhám egyik belülre varrt sebébe. Mire visszasétáltam a csata helyszínére, melyet most a két férfi csendes, megfontolt duruzsolása töltött meg, a boszorkánymester halottnak tűnt. Ezeréves ráncai kisimultak arcán, melyre most valami végtelen békesség költözött. A gonoszság, miből testét gyúrták, immáron a múlté volt. A torkát átvágták, tudtam, Altemor tette ? nem mintha szántam volna a varázstudót. - Toron számára halott kell légy, Szelina ? fordult felém a fejvadász ? máskülönben nemigen hagynak neked nyugtot, míg nincs náluk, amit akarnak, vagy amíg végleg el nem tűnsz. - Mit terveztek? ? mértem végig őket. * * * A pirkadat tompa fényű szárnyakat bontva repült be északnyugat fölé. A Riegoy-öböl ónszürke palástot öltve hullámzott nyugton s a gránitszín, fagykék fodrokkal díszített fellegek súlyos tömegéből egykedvűen hullt a csendes, nyári eső. A haragoszöld fűvel és elszórtan néhány dús lombú tölgy,- vagy nyírfával díszített magas partot halovány pára burkolta be, a hajnali madárdallal és az eső halk percegésével betöltött levegő friss, tiszta illatokat sodort, az ázott föld valamint a sós, tengeri levegő egy finom keverékét. Az éjjel vihar volt kint a tengeren, sápadt, dörejek nélküli villámlást láttam átderengeni a felhőkön, mikor a toroniak üldözték lopott szekerünket, villant fel emlékezetemben. Ide csak ennyi jutott az elemek harcából. Egy számomra valamiért gyönyörű idő a parton ? mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva imádtam a tengert, bármilyen ruhát is öltött magára, bárhogyan mutatkozott előttem. A barlangban végső soron meghaltam, nem éltem túl az éjszakát. Abszolút kudarc. A toroniak mind ott vesztek és én is, így a teliholdat valószínűleg sohasem találják meg. A Hatalmasok tovább szőhetik álmaikat egy új Kyriáról, de az alapok letételéhez valami mást kénytelenek kötni. Nem tudom a varázsló és az embervadász mit műveltek a fejvadászlány testével, de mikor elkészítették, és én reá pillantottam ? nos, szívemnek azon lökését érezni kellett volna bordáim közt. Önmagam összeroncsolódott, kivérzett holttestével néztem farkasszemet. A zsibbadás csak nehezen engedett gerincemből, a gyomromba fészkelődött kőgolyó csak sokára lett semmivé, és Toron ide vagy oda, hogy megnyugodjak, bizony ittam pár apró kortyot pálinkájából, mellyel Altemor kínált, mondván, hogy arcom színe visszatérjen. A testet levitték a partra a híd romjai alá. Ujjára húztam pecsétgyűrűmet a még nagyobb hihetőség kedvéért. Olyan helyre tették, ahonnan nem ragadja ki a víz szüntelen mozgása, de mire rátalálnak, alaposan felpuffad. Kerülőúton mentünk vissza a városba és Altemor gondoskodott róla, hogy ne ismerhessenek fel ? elvégre én hullaként múlatom az időt a parton. - Hol van a mithrillkorong? ? kérdezte a varázsló. Ujjai közt egy, az út mellett terebélyesedő fáról letépett levelet morzsolgatott. Arcunkba húzott csuklyáinkon halk egykedvűséggel percegett az esővíz, Nod arcát szürke homály burkolta. - Visszadobtam a tengerbe a hajóroncs mellé. Azt hiszem, a hullámok, ha nem is túl messzire, de elsodorhatták, és betemethették iszappal. Meg lehetne találni ? de azt hiszem, jó az ott, ahol van ? tettem még hozzá, és mivel a víz csiklandozva végigfolyt arcomon, megdörgöltem. Igaz, nem túl erősen, mert féltem, a fejvadász által elkészített álca ? egy negyvenes, barna frizurájú nő képe ? lemállik. - Talán lehetne még valamit? ha megkeresném? nem fontos ? legyintett a dorani, és hangjában furcsa érzés vibrált. Persze, megértettem. A medál rendkívül értékes ereklye, melyből nincs másik. Vagy két nappal később a szomszéd városban hallottam, hogy egy vörös hajú, fiatal nő holttestét húzták ki halászok az öbölből és többen is ráismertek a városiak közül. Ekkorra már újra régi arcomat viseltem, a fejvadász és a varázsló, miután elkísértek idáig, elbúcsúztak. Toron előbb-utóbb rájön, miért nem tértek vissza emberei, újabb csapatot indítanak majd, s nyilván megtudják, hogy meghaltam. A holtestemet, ha egyáltalán megvizsgálják, talán rájönnek a csalásra, bár a két férfi remek munkát végzett. Bizonyára újfent keresni fognak, de az még annyi idő, hogy valószínűleg soha nem találnak meg, és ha mégis, illő módon készülhetek fogadásukra. Most, jó ötvenmérföldnyire délre Carays városától, egy másik tengerparti kikötő-településen voltam. A várost vastag dunnaként takarta be a déli nap sugarai által szított forróság. A mérsékelten üres utcák egyikén sétáltam éppen, a verőfény vakító fehérbe vonta az egyébként sárgára mázolt, jórészt shadoni mintázatú házak homlokzatát. Az itt lakók javarésze ebédelt, sziesztázott, esetleg a fürdőházak valamelyikének langyos vizét élvezte ? magam is ezek egyikéből voltam visszatérőben egy elegáns fogadóba. A déli birodalom hatalmának egyik távoli szószólója, egy afféle utolsó bástya a messzi északon nem zavart túlságosan. A Domvik-szentélyekre ügyet sem vetettem s egy tüzetesen végigmérő pap sem foglalkozott velem igazán ? egy pillantást vetve az elméjében felfénylő mágikus hatalomra ezt helyesen is tette. Különös volt, mennyire más ez a város az előzőtől. Kevesebb, mint két órányi kényelmes lovasvágtára innen még a pyarroni Adron vagy Noir templomai álltak, itt pedig már a hétarcú követői gyülekeztek. Más volt itt szinte minden. Ha odaát történetesen egy jóképű, művelt hímszajhára szottyant kedvem, hét-nyolc ezüstpénzért a legjobbat kaphattam, de itt ilyesmi után kár is lett volna kajtatni. A macskaköves utcán egy kétlovas, mahagóniszín hintó zötykölődött végig majd fordult le a kikötő irányába lejtő kereskedők utcájába. Kissé távolabb, egy hosszú két szintes ház aljában gyönyörű, gondos kovácsmunkával készített, kétszárnyas acélkapu zárt el egy boltíves kocsibehajtót a hívatlan látogatók elől, a mellette lévő fülkében kopaszodó őr ásítozott bágyadtan a melegtől, dárdáját a falhoz támasztva. Mikor a legcsekélyebb hangot is alig adó szarvasbőrcsizmában elsuhantam előtte, felderült pogácsaképe, és addig nézett utánam, míg el nem tűntem a következő sarkon. Pillantása leginkább csípőtájékra korlátozódott. Egész délután nem mozdultam ki a kényelmes, szépen berendezett szobámból. Álmatagon fekve az ágyon hallgattam a nyitott ablakon át beszűrődő neszeket, a lombokat suttogásra bíró nyári szellőt, a madarak énekét, az alkonyat felé mind jobban megélénkülő utca zaját. Mikor aztán már nagyon eluntam a semmittevést, a környék ízletes vörösborának kortyolgatását, mit a pincéből kérettem és a gyümölcstál ízletes tartalmának csipegetését, leültem az enyhe fenyőillatot árasztó íróasztal elé. Viaszsárga pergamenlapon futott végig nemsokára a hófehér lúdtoll, éjfekete, jobbra dőlő tinta-barázdákat köpve magából. Elidőztem egy-egy pillanatra a szöveg írásakor, figyelmetlenségemet néhány apró, elszórt pötty jelezte. Elrévedve néztem, ahogy a sötét, a beszűrődő fényben tompán csillanó tinta lassan összegyűlik a toll végén, s még akkor sem tettem semmit, amikor hirtelen elszakadt az írószerszámtól és szétterült a lapon, részben elfedve egy rövid szót. Lustának éreztem magam jegyzeteket készíteni. Félretettem a lapot s hirtelen ötlettel benyúltam a ruhám egyik belső zsebébe. Kis mithrillkorongon csillantak hidegen a szobába beosonó fények. Egy esztendőnek tűnik, pedig mindössze egy hete volt, hogy rátaláltam a roncsban. Akkor este visszadobtam a tengerbe, de valami ismeretlen érzés arra késztetett másnap, hogy visszamenjek érte és felhozzam újfent ? azóta pedig egyetlen percre sem váltam meg tőle. Élére állítottam a medált és megpörgettem. Kezeimet az asztalra fektettem keresztben, rátámasztottam állam s így néztem a pörgő korongot, mely halvány, körbe-körbe suhanó foltot vetített a szoba falára. Különös érzések kavarogtak bennem. A tárgy nyújtotta hatalom, a hatalom szülte lehetőségek, a lehetőségekből fakadó kételyek s a kételyek adta félelem egy nyomasztó elegye. Mire lehet képes, mit biztosíthat ez az apróság, ami most, akár egy gyermek játékszere, egyre bizonytalanabbul pörög előttem, végül halk, surrogó hangot adva lefekszik. Hová juthatnék általa, milyen kapuk tárulnának fel előttem, ha használnám, ha megpróbálnám segítségével megváltoztatni a jelent? Választ csak akkor kaphatnék, hogyha megpróbálnám. Mélyen a zsebembe süllyesztettem a korongot, aztán kisiettem a szobából. Sétára indultam a városban, feledni akarva a lelkemet nyomasztó érzést. Az aranyló alkonyat a nyár dalait zsibongva, enyhet adva borult a városra, léptei nyomában apró, békésen vándorló, lilára színezett felhőket hintett az égre. A sós illatot lehelő, kötélcsigák nyekergését és raktárházak ajtajainak csapódásának hangját kiáltó tenger felé igyekeztem. A kikötői mólók egyikéről végignéztem, ahogyan a bíborszínűvé vált napkorong fénye lobot vetett, aztán eltűnt a végtelennek tűnő Riegoy-öböl uralta fénylő horizont mögött, csillámló sugaraival utoljára még végigsimítva a háztenger tetejét. Pár percet álltam még ott, nézve, ahogyan a csendben morajló víztömeg lassan elszürkül, s vitorlás hajó igyekszik egy távoli dokk felé. Tőlem eléggé távol, ahol a kikötő már véget ért és a homokkal borított fövenyre futottak ki lomhán a hullámok, néhány gyermek kergette a totyogó sirályokat. Elrévedtem, egy robogó, hordókkal megrakott szekér hangja valósággal felriasztott. Akkor megfordultam s lassan elsétáltam. Ha kis szerencsével járok, szerzek egy könnyű kalandot éjszakára. VÉGE ALAN C. ANDERSON