Ray Bradbury
És ettől kezdve folyvást esett
A szálloda üreges, száraz csontként meredezett a sivatagi égbolt alatt, tetejét reggeltől estig égette a nap. Éjszakánként meg a nap emléke kísértett valamennyi szobában, mint valami rég volt erdőtűzé. Sötétedés után sokáig nem gyújtottak villanyt a szállodában, mert a világosság is meleggel jár. A szálloda lakói inkább vaktában tapogatóztak végig a folyosókon, s kutatt
ak színtelen egy kis hűvösség után.Ezen a nevezetes estén Mr. Terle, a szálloda tulajdonosa, és két árva bérlője, Mr. Smith és Mr. Fremley - akik olyan szagot árasztottak és olyanok is voltak, mint két fonnyadt, pácolt dohánylevél - későig kint maradt a hosszú verandán. Recsegő hintaszékükben zihálva ringatóztak előre-hátra a sötétben, s próbáltak szelet támasztani.
- Mr. Terle… Igazán jó volna… ha egyszer… légkondicionáló berendezést… csináltatna…
Mr. Terle hunyt szemmel hintázott egy darabig.
- Nincs pénzem ilyesmire, Mr. Smith.
A két öreg bérlő elpirult. Már huszonegy éve nem fizettek számlát.
Jóval később Mr. Fremley fájdalmas sóhajt hallatott.
- Hát akkor mért nem hagyjuk itt ezt az egészet, szedelőzködünk össze, s mért nem költözünk valami tisztességes
városba? Hogy ne fulladozzunk, süljünk és izzadjunk tovább.- Ugyan ki vesz meg egy tönkrement szállodát egy kísértetvárosban? - mondta csöndesen Mr. Terle. - Nem. Mi csak itt maradunk és várunk, várunk a nagy napra, január huszonkilencedikére.
Lassan mindhárman abbahagyták a hintázást.
Január huszonkilencedike!
Az egész esztendőben az egyetlen nap, amikor istenigazában megered és esik.
- Nem kell sokáig várnunk. - Mr. Smith tenyerén megcsillant arany vasutasórája, mint a meleg nyári hold. - Két óra kilen
c perc, és itt van január huszonkilencedike. Csakhogy tízezer mérföldes körzetben egy árva felhőt sem látok.- Amióta élek, minden január huszonkilencedikén esett! - Mr. Terle elnémult: önmagát is meglepte, milyen hangosan beszél. - Ha az idén késik egy napot, még nem esem kétségbe, és nem türelmetlenkedem.
Mr. Fremley nagyot nyelt, és keletről nyugatra végignézett a sivatagon, a dombok felé.
- Kíváncsi vagyok… ismét kiadós eső lesz-e.
- Nem lesz kiadós - mondta Mr. Smith. - Mi több: lefogadom, hogy egyálta
lán nem lesz eső. Se holnap, se holnapután, se azután. Az idén egyáltalán nem lesz eső.A három öreg ült, és bámulta a hatalmas, naptól sárga holdat, amely lyukat égetett a magas csöndességbe.
Egy idő múlva elkeseredetten ismét hintázni kezdtek.
Az első forró reggeli szellők meglebegtették a naptár lapjait a szálloda málladozó homlokzatán, akár a száraz kígyóbőrt.
A három férfi, sovány vállára húzva nadrágtartóját, mezítláb lejött a földszintre, és hunyorogva lesett az ostoba égre.
- Január huszonkilencedike…
- Sehol egy csöppnyi könyörület.
- Még fiatal az idő.
- De én nem vagyok az. - Mr. Fremley sarkon fordult és elment.
Öt percig tartott, míg végigbotorkált az őrjítő folyosókon, és forró, frissen pörkölt ágyába talált.
Délben bekukucskált hozzá Mr. Terle.
- Mr. Fremley…
- Istenverte sivatagi kaktuszok! Azok vagyunk! - zihálta Mr. Fremley. Az ágyán feküdt, és olyan volt az arca, mintha bármelyik pillanatban izzó hamuvá akarna szétesni a nyers deszkapadlón. - De még a legistenvertebb kaktusznak is szüksé
ge van egy korty vízre, mielőtt új esztendőt kezdene ugyanabban az átkozott sivatagi kemencében. Esküszöm magának, hogy nem mozdulok innen, addig fekszem itt, amíg meg nem döglök, ha csak a madarak csőrének kopogását hallom a háztetőn és nem az esőét!- Im
ádkozzon csak, és tartsa keze ügyében az esernyőjét - mondta Mr. Terle, és lábujjhegyen tovatipegett.Alkonyatkor halk dobolás hallatszott a lapos háztetőn.
Mr. Fremley siralmas hangon szólt ki az ágyból:
- Ez nem eső, Mr. Terle! Maga spriccel vizet a tetőre a kerti locsolóval! Köszönöm a próbálkozását, de most már hagyja abba!
A dobolás megszűnt. Sóhaj szállt fel az udvarról.
Amikor Mr. Terle kicsit később előbukkant a szálloda mögül, látta, hogy a naptár kirepül, egyenest a porba.
- A ménkű essen január
huszonkilencedikébe! - kiáltotta egy hang. - Még tizenkét hónap! Most még tizenkét hónapot kell várni!Mr. Smith állt a küszöbön. Aztán bement, kihozott két ütött-kopott bőröndöt, és levágta őket a verandára.
- De Mr. Smith! - kiáltott fel Mr. Terle. - Harminc év után nem utazhat el!
- Írországban állítólag húsz esős nap van egy hónapban - felelte Mr. Smith. - Oda megyek, kerítek valami munkát, és födetlen fővel; tátott szájjal rovom majd az utcákat!
- Nem mehet el! - Mr. Terle kétségbeesetten próbált kieszelni valamit. Pattintott az ujjával. - Kilencezer dollár bérrel tartozik!
Mr. Smith megtorpant. Tekintete elérzékenyült, nem várt fájdalom tükröződött benne.
- Bocsánat. - Mr. Terle félrenézett. - Nem gondoltam komolyan. Ide figyeljen… elég, ha csak Seattl
e-be megy. Ott heti két hüvelyk eső esik. Fizessen, amikor tud, vagy akár sose! Csak tegyen meg egy szívességet. Várjon éjfélig. Akkor egyébként is hűvösebb van. Kellemes éjszakai sétája lesz.- Éjfélig már úgyse történik semmi.
- Higgyen! Ha minden elvesz
ett, akkor is hinnie kell, hogy még történhet valami. Csak álljon ide mellém, nem kell leülnie, csak álljon itt, és gondoljon az esőre. Ez az utolsó kérésem.A sivatagban hirtelen kis portölcsérek támadtak s ültek el. Mr. Smith vizsga tekintettel meredt az alkonyi látóhatárra.
- Hát ez meg mi? Eső? Csak nem eső közeledik?
- Valami. Valami mindenesetre.
Mr. Smith jó darabig álldogált mozdulatlanul két ütött-kopott bőröndje közt. Elmúlt öt-hat perc. Nem hallatszott semmi nesz az alkonyatban, csak a két férfi
lélegzetvétele.Aztán végül Mr. Smith elszántan lehajolt, hogy megragadja a bőröndök fülét.
Mr. Terle szeme épp akkor csillant fel. Előrehajolt, és tölcsért formált a tenyeréből a füle mellé.
Mr. Smith mozdulatlanná dermedt, két keze még mindig a bőröndökö
n.A dombok közt valamiféle moraj, halk, tétova dübörgés hangzott fel.
- Vihar jön! - sziszegte Mr. Terle.
A dübörgés erősödött. Fehéres felhőszerűség szállt fel a dombok közül.
Mr. Smith felegyenesedett, és lábujjhegyre állt.
Az emeleten Mr. Fremley felült az ágyán, mint Lázár.
Mr. Terle mind tágabbra és tágabbra meresztette a szemét, hogy megállapítsa, mi közeledik. Úgy megmarkolta a tornác korlátját, mint a szélcsendben megfeneklett hajókapitánya, amint megérzi a trópusi szellő első rezdülését, a szellőét, amelynek iszapszaga és jégbe hűtött kókusztej illata van. A legkisebb szél is úgy simított végig sajgó orrlyukain, mint valami fehéren izzó kémény kürtőjén.
- Ott! - kiáltott fel Mr. Terle. - Ott!
A legutolsó dombon - pamacsokat kavarva a tüzes porbó
l - közeledett a felhő, a mennydörgés, a lármás vihar.A dombról húsz nap óta az első kocsi gördült le a völgybe, csikorogva, zötyögve, jajongva.
Mr. Terle nem mert Mr. Smithre nézni.
Mr. Smith fölnézett, s a szobájában levő Mr. Fremleyre gondolt.
Mr. Frem
ley lenézett az ablakból, és látta az autót, amint kileheli lelkét és elhalálozik a szálloda előtt.Mert a hang, amit a kocsi adott, furcsamód végsőnek tűnt. Nyilván nagyon hosszú utat tett meg izzó, aszfaltozott országutakon meg sós síkságokon, ahonnan tízmillió éve eltűnt a víz. Most, kusza rugóival, amelyek úgy meredeztek az ülésből, mint a kannibál haja, leengedett, fodormentás rágógumivá olvadt vászontetejével - amely olyan volt, mint valami vastag szemhéj -, az autó, egy 1924-es évjáratú Kissel kocsi
, utolsót remegett, mintha csakugyan ki akarná lehelni a lelkét.Az elülső ülésen türelmesen várakozott az öreg hölgy, s úgy nézett a három férfira meg a szállodára, mintha azt mondaná: "Bocsássanak meg, beteg a barátom. Régóta ismerem, mellette kell hát maradnom végső órájában." Szóval csak ült a kocsiban, és várta, hogy megszűnjenek a gyönge rángások, és elernyedjenek a csontok ami azt jelenti, hogy véget ért a haláltusa. Még legalább fél percig ülhetett így, a kocsiját figyelve, s valami olyan béke lenge
tt körülötte, hogy Mr. Terle és Mr. Smith lassan meghajolt feléje. Végül komoly mosollyal rájuk nézett, és üdvözlésre emelte a kezét.Mr. Fremley odafenn meglepődve észlelte, hogy a keze önkéntelenül kinyúlik az ablakon, és visszainteget az asszonynak.
A verandán Mr. Smith ezt dünnyögte:
- Furcsa. Nem vihar. És mégse érzek csalódást. Hogy lehet ez?
De Mr. Terle már végig is ment az ösvényen, és a kocsihoz lépett.
- Azt hittük önről, hogy… azaz…- Elakadt. - A nevem Terle. Joe Terle.
Az asszony kezet fogott ve
le, és ránézett teljesen tiszta, felhőtlen, világoskék szemével: olyan volt ez a szem, mint az ezer mérföldre megolvadt hólé, amelyet hosszú útja során megtisztított a szél meg a nap.- Én meg Miss Blanche Hillgood vagyok - mondta csöndesen. - A Grinnel Co
llege-ben végzett, hajadon zenetanárnő. Harminc évig egy diákokból álló ének- és zenekart vezettem egy középiskolában, Iowa államban, Green Cityben: húsz évig tanítottam magántanárként zongorázni, hárfázni és énekelni, egy hónapja vonultam nyugalomba, a nyugdíjamból élek, s most szülőföldemre, Californiába tartok.- Azt hiszem, Miss Hillgood, nemigen megy innen sehová.
- Nekem is az az érzésem. - Nézte, amint a két férfi óvatosan körüljárja a kocsit. Olyan határozatlanul ült a helyén, mint egy gyerek reumás nagyapja ölében. - Nem csinálhatunk valamit vele?
- A kerekeiből drótsövényt, a fékdobból ebédre hívó gongot, a többi alkatrészéből meg szép sziklakertet.
Mr. Fremley lekiáltott az égből.
- Bedöglött? Mármint a kocsi. Bedöglött, ugye? Innen is érzem! Nos… ideje volna vacsorázni!
Mr. Terle kinyújtotta a kezét.
- Ez itt Joe Terle Sivatagi Szállodája, Miss Hillgood. Nyitva napi huszonhat órát. Arizóniai óriásgyíkok és futókakukkok bejelentendők, mielőtt felmenne az emeletre. Itt megalhat egy éjszakára ingyen,
mi meg leszedjük az állványáról a Fordunkat, és holnap reggel bekocsizunk önnel a városba.Az asszony hagyta, hogy kisegítsék a kocsiból. A masina - mintegy tiltakozásul - felnyögött. Az asszony óvatosan becsukta az ajtaját, s az halkan kattant egyet.
- Egyik barátom elhagyott, de a másik velem maradt. Mr. Terle, bevinné szegény hölgyet, hogy ne maradjon a szabad ég alatt?
- Hölgyet, asszonyom?
- Bocsánat, én a tárgyakra mindig úgy gondolok, mintha emberek volnának. A kocsi, gondolom, férfi volt, hiszen ő hozott ide. De egy hárfa nyilván ön szerint is nő, nem?
S a kocsi hátsó ülése felé tekintett. Ott, ég felé meredve, mint valami régi, bőrbe tekert, szeleket hasító hajóorr, egy láda állt, jóval magasabb, mint az elöl ülő vezető, akárki lett légyen is az, a
ki az elhagyatott sivatagban vagy a városi forgalomban végighajózott.- Segítsen, Mr. Smith - mondta Mr. Terle.
Leoldozták a hatalmas bőrtokot, és kettesben óvatosan kiemelték.
- Mit hozott? - kiáltott le fentről Mr. Fremley.
Mr. Smith megbotlott. Miss Hillgoodnak elállt a lélegzete. A bőrtok megbillent a két férfi kezében.
Halk, dallamos búgás hallatszott a belsejéből.
Mr. Fremley meghallotta odafent. Nem is volt szüksége egyéb feleletre. Tátott szájjal figyelte a hölgyét, a k
ét férfit és ládába zárt barátjukat, amint betántorognak az alatta levő verandára, és eltűnnek.- Vigyázat! - kiáltotta Mr. Smith. - Valami átkozott hülye itt hagyta a poggyászát! - Elhallgatott. - Valami átkozott hülye? Én!
A két férfi összenézett. Már ne
m verítékeztek. Valahol szél kerekedett, gyönge szellő, meglobogtatta inggallérjukat, és szelíden meglebegtette a naptár lapjait a porban.- Az én poggyászom… - mondta Mr. Smith.
Aztán mindhárman bementek a házba.
- Még egy kis bort, Miss Hillgood? Évek óta nem volt bor az asztalon.
- Csak egy kortyot, ha lesz szíves.
Egy szál gyertya világánál üldögéltek: olyan lett tőle a szoba, mint valami kemence, és meg-megcsillantotta a szép ezüst evőeszközöket meg a hibátlan tányérokat, miközben beszélgettek, langyos
bort ittak és eddegéltek.- Meséljen az életéről, Miss Hillgood.
- Egész életemben úgy el voltam foglalva Beethovennel, Bachhal és Brahmsszal - mondta a nő -, hogy szinte észre se vettem, hogy már huszonkilenc éves lettem. Amikor legközelebb fölfigyeltem,
már negyven voltam. Tegnap meg hetvenegy. Ó, voltak körülöttem férfiak, de tízéves korukban abbahagyták az éneklést, tizenkét éves korukban meg végleg lemondtak a szárnyalásról. Én mindig úgy képzeltem, hogy vagy így, vágy úgy, de szárnyalásra születtünk, így aztán ki nem állhattam, hogy a legtöbb férfi úgy csoszog, mintha a föld minden vasa az ő vérében lenne. Sose találkoztam olyan férfival, aki kilencszáz fontnál kevesebbet nyomott volna. Fekete öltönyükben - szinte hallani lehetett - úgy gördültek tova, mint a gyászkocsik.- Szóval ön szárnyalt?
- Csak lélekben, Mr. Terle. Hatvan esztendőbe került, amíg elszántam magam a végső lépésre. Ez alatt az idő alatt fuvolákba, furulyákba, hegedűkbe kapaszkodtam, mert azok patakként csörgedeznek a levegőben, tudja, úgy, mint a földi patakok meg folyók. Behajóztam minden mellékfolyót, és kipróbáltam minden édesvízi szelet Händeltől a Strauss-keringőkig. Hosszú volt az út, amíg eljutottam ide.
- Végül is hogyan határozta el magát a távozásra? - kérdezte Mr. Smith.
A
múlt héten körülnéztem, és így szóltam: "Ejnye, nézd csak, hiszen egyedül szárnyaltál! Green Cityben igazában senkit se érdekel, hogy szárnyalsz-e, és milyen magasan." Mindig csak: "Szép volt, Blanche" meg: "Köszönjük, hogy játszott a szülői munkaközösség teadélutánján, Miss H." De igazában senki se figyelt oda. S amikor - valamikor régen - Chicagóról meg New Yorkról beszéltem, csak legyintettek és nevettek. "Minek akarna kis béka lenni egy nagy tóban, amikor Green City-ben a legnagyobb béka lehet?" így aztán maradtam, azok meg, akik a tanácsot adták, elköltöztek vagy meghaltak, vagy el is költöztek, és meg is haltak. A többinek meg viasz volt a fülében. Csak a múlt héten ráztam meg magam, és mondtam: "Elég! Mióta van szárnyuk a békáknak?"- Tehát most nyugatra tart? - kérdezte Mr. Terle.
- Talán csak hogy mozikban játsszak, vagy valami szabadtéri zenekarban. Valahol mindenesetre muszáj játszanom végre valakinek, aki meghall, és igazában odafigyel…
Ültek a meleg sötétségben. Az asszony befejezte, elmondott m
indent, akár butaság volt, akár nem… s csöndesen hátradőlt a székén.Az emeleten köhögött valaki.
Miss Hillgood meghallotta, és fölállt.
Eltartott egy ideig, amíg Mr. Fremley kinyitotta összeragadt szemhéját, és kivette a nő alakját, aki éppen lehajolt, hogy letegye gyűrött ágya mellé a tálcát.
- Miről beszélt annyit odalenn?
- Majd később visszajövök, és szóról szóra elmondom - felelte Miss Hillgood. - Most egyen. A saláta kitűnő. - S már indult is, hogy elhagyja a szobát.
A férfi gyorsan megszólalt:
- Itt marad?
A nő már majdnem kint volt, de megállt és megpróbálta kivenni a sötétben a férfi verítékes arcát. A férfi ugyanakkor nem láthatta a nőnek sem a száját, sem a szemét. Az némán állt még egy pillanatig, aztán lement a lépcsőn.
- Bizonyára nem hallotta, mit kérdeztem - állapította meg Mr. Fremley.
De tudta, hogy hallotta.
Miss Hillgood keresztülment a földszinti hallon, és a fölállított bőrtok zárjával kezdett babrálni.
- Fizetnem kell a vacsoráért.
- A cég költségére ment a vacsora - mondta Mr. Terle.
- Muszáj fizetnem - mondta az asszony, és kinyitotta a tokot.
Hirtelen aranyosan megcsillant valami.
A két férfi megelevenedett a székén. Odasandítottak a kis öreg hölgyre, amint ott állt a hatalmas, szív alakú tárgy mellett, amely fényes talapzatán fölébe
magasodott, s amelynek a tetejéről egy nyugodt, gazellaszemű görög arc nézett le rájuk, éppoly derűsen, amilyen derűs Miss Hillgood volt.A két férfi gyors, nagyon zavart pillantásokat váltott: mintha mindketten sejtették volna, mi következik. Zihálva ker
esztülsiettek a hallon, és leültek a forró bársonysezlon szélére; nedves zsebkendőjükkel törülgetve az arcukat.Miss Hillgood maga alá húzott egy székét, az aranyhárfát kedvesen a vállának támasztotta, és rátette a húrokra a kezét.
Mr. Terle mélyet lélegze
tt a forró levegőből, és várt.Odakint hirtelen sivatagi szél fújt végig a verandán, meglökte a székeket, s azok elkezdtek előre-hátra hintázni, mint a csónakok éjszaka a tavon.
Felülről Mr. Fremley sértődött hangja hallatszott:
- Mi történik ott lenn?
S akkor Miss Hillgood megmozdította a kezét.
A vállán nyugvó ívtől végigfuttatta ujjait az egyszerű dróthálón a hárfa oszlopát díszítő vak, gyönyörű görög istennő felé, aztán vissza. Utána egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy a hangok végigszállhassanak a f
orró hallon, és behatolhassanak az üres szobákba.Ha Mr. Fremley kiabált is odafönn, senki sem hallotta. Mert Mr. Terle és Mr. Smith versengve ugrottak talpra az árnyakban, csak a szívük viharos dobogását és tüdejükben a levegő lázas lüktetését hallották. Tágra nyílt szemmel, leesett állal, szinte eszüket vesztve meredtek a két nőre: az aranyoszlopon a gőgös, vak múzsára és arra, aki ült, szelíden lehunyta a szemét, s parányi kacsóit a levegőbe nyújtogatta.
Akár egy lány - gondolták zavartan mindketten -, akár egy kislány, amint kidugja kezét az ablakon, hogy érezze… mit? Hát persze! Persze!
Hogy érezze az esőt.
Az első zápor visszhangja már el is enyészett a járdákon és ereszekben.
Odafenn Mr. Fremley úgy kelt fel az ágyból, mintha a fülénél fogva rángatták volna ki.
Miss Hillgood játszott.
Játszott, méghozzá egy olyan dallamot, amelyet egyáltalán nem ismertek, de hosszú életük során sok ezerszer hallottak, szöveggel vagy szöveg nélkül. Játszott, és valahányszor megmozdultak az ujjai, az eső dobolva záporozott végig a sötét szállodán. Hűvös eső esett be a nyitott ablakokon, eső patakzott végig a veranda kiégett padlódeszkáin. Eső verte a háztetőt és a sziszegő homokot, eső verte a rozsdás autót, az üres istállót és a kiégett kaktuszt az udvaron. Lemosta az a
blakokat, leverte a port, megtöltötte az esőgyűjtő hordókat, és az ajtókat gyöngysorokkal függönyözte be, amelyek susogva váltak volna szép ha keresztülment volna rajtuk valaki. De lágy, hűvös tapintása elsősorban Mr. Terle-t és Mr. Smitht árasztotta el. Szelíd súlya mind lejjebb és lejjebb nyomta, s végül újra leültette őket. Mivel szünet nélkül csiklandozta és bizsergette az arcukat, be kellett hunyniuk a szemüket, be kellett csukniuk a szájukat, és el kellett ernyőzniük tenyerükkel az arcukat. Ahogy ott ültek, érezték, hogy fejük lassan hátrahajlik, hadd hulljon csak rá az eső, ahol akar.A villámgyors áradat tartott egy darabig, aztán lassan elapadt, ahogy az ujjak leszaladtak a húrok szövedékén, megeredt utoljára még néhány cseppnyi zápor, aztán elállt.
Az utolsó akkord úgy lebegett a levegőben, mint egy fénykép arról, amikor a villám egy pillanatra mozdulatlanná dermeszt billiónyi lehulló vízcseppet. Aztán kialudt a villám. Az utolsó cseppek sötétben hulltak a csöndbe.
Miss Hillgood levette kezét a húrokról, de a szeme még mindig le volt hunyva.
Mr. Terle és Mr. Smith pedig kinyitotta a szemét, hogy lássa a két csodálatos nőt ott a túlsó végében a hallnak, amely valahogy érintetlenül, szárazon vészelte át a vihart.
Remegtek. Előrehajoltak, mintha szólni a
karnának. Gyámoltalan képet vágtak, nem tudták, mit csináljanak.Aztán felfigyeltek egy hangra: odafentről, a szálloda folyosóiról jött, s megértette velük, mit kell csinálniuk.
A hang gyöngén lebegett lefelé, ahogy a fáradt madár verdes öreg szárnyaival.
A két férfi fölnézett, és fülelt.
A hang forrása Mr. Fremley volt.
Mr. Fremley, aki a szobájában tapsolt.
Mr. Terle csak öt másodperc múlva jött rá, hogy mi is az. Akkor oldalba bökte Mr. Smitht, és ő is összeverte a tenyerét. A két férfi keze nagyokat csattant. A csattanások visszhangja gellert kapott a szálloda alsó és felső üregeiben, nekiütődött a falaknak, tükröknek, ablakoknak, megpróbált kiszabadulni a szobákból.
Erre Miss Hillgood is kinyitotta a szemét, mintha ez az új vihar a szabadban érte volna, készületlenül.
A két férfi előadta a maga számát. Olyan hevesen verték egymáshoz a tenyerüket, mintha durranócukorkákat sütöttek volna el marokszámra, egyiket a másik után. Mr. Fremley kiabált. Senki se hallotta. A kezek újra meg újra széttárultak, aztán
nagyot csattanva csukódtak össze, amíg meg nem dagadtak az ujjak, s a két öreg ki nem fulladt. Végül térdükre ejtették a tenyerüket, s mellkasukban hevesen dobogott a szívük.Aztán Mr. Smith felállt, nagyon lassan s egyre a hárfát nézve kiment, és becipelt
e a bőröndöket. A hallból az emeletre vezető lépcső alján megállt, és sokáig nézte Miss Hillgoodot. Aztán az asszony egyetlen bőröndjére esett a pillantása, amely ott pihent az első lépcsőfok mellett. A bőröndről az asszonyra nézett, és kérdő pillantással felhúzta a szemöldökét.Miss Hillgood ránézett a hárfájára, a bőröndjére, Mr. Terle-re s végül Mr. Smithre.
Aztán bólintott.
Mr. Smith lehajolt, s egyik hóna alatt a maga poggyászával, másik kezében az asszony bőröndjével lassan elindult fölfelé a barátságos sötétségben a hosszú lépcsőn. Amikor megmozdult, Miss Hillgood megint nekitámasztotta a hárfát a vállának, és egyikük se tudta: ő játszik-e a férfi lépteinek ritmusára, vagy a férfi lépked a nő játékának ütemére.
A lépcső közepén Mr. Smith összetalálkoz
ott Mr. Fremleyvel, aki - kifakult háziköntösben - lassan lefelé igyekezett.Mindketten megálltak, és lenéztek a hallba, a túloldalon, az árnyékban álló férfira, aztán a két nőre; az egyikre, aki csak mozgás volt, s a másikra, aki csak csillogás. És mindke
tten ugyanazt gondolták.Ezután életük végéig minden este és minden éjszaka a hárfa hangjait és a hűvös eső neszezését hallják majd. Nem kell többé a kerti locsolóval spriccelni a tetőt. Csak ülni a verandán, vagy feküdni a sötétben az ágyban, és hallgatni az esőt… az esőt… az esőt…
Mr. Smith elindult a lépcsőn fölfelé, Mr. Fremley meg lefelé. A hárfa! A hárfa! Hallga! Hallga!
Vége az ötven évig tartó aszálynak.
Elérkezett a hosszú esőzések ideje.
Szíjgyártó László fordítása