Hetven éven át írt novellákat Henry William Field, és egyet sem tudott kiadatni, úgyhogy egy éjjel fél tizenkettőkor szépen felkelt, és elégette tízmillió szóra rúgó életművét. Lecipelte a kéziratokat sötét, vén házának alagsorába, és a kazánba hajította valamennyit.

- Ezzel megvolnánk - mondta Henry William Field, s elveszett életművén meg elvesztegetett életén jártatva eszét, lefeküdt értékes antik bútorokkal berendezett szobájában. - Az volt a baj, hogy egyáltalán megkíséreltem szavakba foglalni ezt az eszeveszett 2257-es életet. Rakéták, atomcsodák, bolygóközi utazások, ikernapok… Ezt ugyan le nem írja senki. De azért megpróbálja mindenki. És sorra minden modern szerző kudarcot vall.

Egy óra sem telit belé, tucatnyi férfi sietett a dolgozószobába, ahol ott ült kócosan, lomposan, borotválatlanul, és emésztő, lázas örömében valósággal hisztériásan Henry William Field. Vézna karjaival egy vaskos kötetet ölelt, és ha csak jó reggelt kívánt valaki, már felkacagott.

- Íme, itt ez a könyv - szólalt meg végül, ,és nyújtotta feléjük -, egy óriás műve! 1900-ban született az észak-carolinai Asheville-ben. Rég elporladt már, de életében négy óriási regényt publikált. Forgószél volt az az ember! Hegyeket mozdított el, és igájába hajtotta a vihart. Egy ládára váló ceruzával írt kézirat maradt utána, amikor 1938. szeptember 15-én a baltimore-i Johns Hapkins kórházban tüdőgyulladást kapott, valami ősrégi és iszonyú betegséget, és meghalt.

Henry William Field még három könyvet vett elő. Az időről és a folyóról. A háló és a szikla. Haza már nem mehetsz.

- Nemcsak azért! Azért hívattalak, mert úgy érzem, Tom Wolfe az az ember, a megfelelő ember, aki az űrről és az időről írhat; óriási dolgokról, mint a gömbhalmazok és a világűrháború, mint a meteorok és a bolygók; ilyem súlyos és sötét volt minden, amit szeretett, és amit papírra vetett. Tom Wolfe megelőzte korát. Ő csak óriás játékszerekkel tudott játszani, és olyat a földön nem talált. Százezer nappal ezelőtt született, holott ma kellett volna a világra jönnie.

"Tom - gondolta elhalóan, ahogy egy bóbiskoló öregember szólítja legkedvesebb és régen halott gyermekét. - Tom, hol vagy ma éjjel? Gyere csak, mi majd átsegítünk, szükség van rád, Tom, nem boldogulok nélküled, egyikünk sem boldogul. Én magam nem tudom megtenni, Tom, nej tudlak visszahozni hát legalább úgy segítek, ahogy tudok. Akár a játékgolyókkal, úgy - játszhatsz a rakétákkal, Tom; megkapod a csillagokat, mint egy marék játékpénzt. Akármire vágyik szíved-lelked, a tiéd, itt megkapod. Szeretni fogod a tüzet, az utazást; te arra születtél. Ó, ezek a mai, fakó írók! Mindet elolvastam, Tom, de hozzád egy sem fogható. Térdig gázoltam az irományaikban, de a végtelen űrbe nem szárnyal fel egyikük sem; ehhez te kellesz nekünk, Tom! Hadd teljesüljön hát egy öregember kívánsága, hisz Isten a tudója, egész életemben arra vártam, hogy magam vagy más, megírja az igazi nagy művers a csillagokról - és hiába vártam. Úgyhogy akármi légy is ma éjszaka, Tom Wolfe, nyújtózz fel a magasba. Te fogod megírni azt a könyvet. Azt mondták a kritikusok, benned volt már az a könyv, amikor a szíved megszűnt dobogni. Most itt az alkalom; hát megteszed, Tom? Hallgatsz ránk, eljössz mihozzánk; ideérsz ma éjjel, itt leszel reggelre, amikor felébredek? Eljössz-e, Tom?"

A hajnal hűvösére ébredve hullámzó izgalom fogta el az öregembert. Nem akart hunyorogni, félt, hogy az, ami felébresztette, elfut, becsapja az ajtót, elmegy örökre. Keze kinyúlt, megmarkolta horpadt mellkasát.

- Tom Wolfe, hadd nézzelek! - Ha ezt hússzor nem mondta el, hát egyszer sem, miközben kikecmergett az ágyból. Rázta a reszketés. - Húzzátok fel a redőnyt, az isten szerelmére látni akarok! Tom Wolfe, te vagy az?

Thomas Wolfe felkacagott; iszonyú kacagással, mert bizonyára azt hitte; lázálmot iát vagy megtébolyodott: Odalépett az öregemberhez, megérintette, aztán Bolton professzorra nézett, majd magát tapogatta végig, karját, lábát, egyet-kettőt köhintett próbaképpen, és a homlokát tapogatta.

- Micsoda éjszaka - mondta Tom Wolfe. - Nem volt könnyű. Azt gondoltam, olyan beteg vagyok, amilyen ember még nem volt soha. Úgy éreztem, lebegek, és azt hittem, ez a láz. Úgy éreztem, utazom, és azt hittem, ez az űr üzenete. Megfogta mind a két kezemet. Elektromosság szaga érzett. Felrepültem messze, és egy rézvárost láttam. Azt hittem, megérkeztem. Ez a mennyeknek országa, és íme, a Kapu! Megdermedtem tetőtől talpig, mint aki a hóban hal fagyhalált: Nevethetnékem támadt, úgy éreztem, tennem kell valamit, mert megtébolyodom. Te nem vagy Isten, ugye? Nem ilyemnek képzeltem.

- Nem, nem, Tom, nem vagyok Isten, csak a szerepét játszom. Én: Field vagyok. - Megint nevetett. - Uramisten, ezt így mondom, mintha te tudhatnád, ki az a Field. Field, a nagy pénzember, Tom, hajts fejet előttem, csókold meg a gyűrűm kövét! Én Henry Field vagyok; és szeretem a műveidet. Én hozattalak ide. Lépj közelebb.

- És a tűzijátékot?

- Nem az, aminek nézed, fiam. Nincs július negyedike, Tom. Nem tűzijáték, ahogy te gondolod. Most már minden nap a Függetlenség Napja. Az ember kinyilvánította szabadságát a földtől. Megszűnt a gravitáció uralma. Réges-rég győzött a forradalom. Az a zöld szikra ott a Marsra tart. Az a vörös csóva Vénusz-rakéta. És látod a többit; a sárgát, a kéket? Rakéta valamennyi!

Thomas Wolfe csak bámult, mint egy óriás gyerek, amikor sortüzet zúdít a júliusi égre az örvénylő foszfor, a sok robbanás. - Milyen év ez?

- A rakéta éve. Ide nézz! - És az öregember megérintett egy virágot, és az kivirult az érintésére. Kék-fehér tűz volt a virága. Égett, szikrázott a sok hideg, hosszú szirom. Két láb széles volt valamennyi bimbó, s a színük az őszi holdé. - Holdvirág - mondta az öregember. - A Hold túlsó oldaláról. - Végigsimított a virágon, a hulló szirmok ezüstzáporként, fehér szikraesővel peregtek. - A rakéta esztendeje: Neked való cím, igaz-e, Tom? Ezért hoztunk el téged, mert szükségünk van rád. Te vagy az egyetlen ember, aki akár a napot is megmarkolhatja, és nem ég szánalmas hamuvá. Azt akarjuk, Tom, hogy bűvészkedj a nappal, a csillagokkal, mindennel, ami csak utadba akad a Mars felé.

- De ,igen, teljes szívemből. Csakhogy nincs hozzá jogom. Kizökkentene a munkámból. Hatalmas élménytömeg zúdulna rám, és ha hazamegyek, nem tudnám egyetlen munkámba se beszuszakolni.

- Tom, sajnálom, hogy erre kényszerítesz. Azt hittem, nem kell majd ehhez folyamodnom, hogy nem lesz rá szükség. De most már nem maradt más hátra. - Az öregember megragadott egy falikárpitot, és elhúzta: mögötte hatalmas, fehér vetítővászon tárult fel. Field tárcsázott, sok számat, a vásznon színek villantak fel, a szoba fényei kihunytak, és szemük előtt egy temető jelent meg.

Alkonyfényben nyúlt el előttük a temető. A vetítővászonról nyári föld szaga szállt, a gránité, a közeli pataké. A fákon madár dalolt. Vörös és sárga virágok bókoltak a sírkövek között, és a vászon mozdult, forgott az ég, és az öregember elforgatott még egy tárcsát, és a vászon közepén mindjobban növekedett, mindjobban közeledett és most már eltöltötte valamennyi érzéküket egy sötéten magasló gránittömeg. Thomas Wolfe felpillantott a homályos szobában, szemét végigfuttatta a kőbe vésett szavakon, egyszer, kétszer, háromszor; meghőkölt, és elolvasta újra, mert a neve volt az:

- No hát akkor… - Az öregember előrehajolt a sötétben. - Én hoztalak ide, én adtam neked még egy lehetőséget, Tom. Körülbelül még egy hónapot. Azt hiszed, én rém sirattalak? Amikor olvastam a könyveidét, amikor láttam a sírkövedet, amit háromszáz év esője-szele kaptatott, azt hiszed, fiam, én nem haltam bele a gondolatba, hogy oda a tehetséged? De igen, Tom, belehaltam. És arra költöttem a pénzemet, hagy utat leljünk hozzád! Kaptál egy kis haladékot, nem sokat, egyáltalán nem sokat. Bolton professzor azt mondja, egy kis szerencsével nyolc hétig nyitva' tudja tartani az időcsatornát. Annyi ideig tud téged itt tartani, mindössze annyi ideig. Tom, meg kell írnod a könyvet; amelyet meg akartál írni - nem, nem azt a könyvet, amit nekik írtál, fiam, mert ők meghaltak, elmúltak visszahozhatatlanul. Nem, most nekünk kell könyvet írnod, Tom, nekünk, élőknek, nekünk kell a könyved. Amit itt hagysz nekünk magad helyett. Nagyobb és jobb könyvet, minden tekintetben nagyabbat és jobbat, mint amilyet valaha is írtág mondd, hogy megírod! Tom, - mondd, hogy feleded azt a sírkövet meg azt a kórházat, nyolc hétig feleded, és dolgozol nekünk. Tom, ugye, megteszed?

- Azt hiszem, fel sem tudja mérni, mit tett velem - szólalt meg végül. - Adott nekem még egy kis időt, és én az időt szeretem a legjobban a világon, arra van a legnagyobb szükségem, de gyűlöltem is világéletemben; küzdöttem ellene, és most a hálámat csak úgy bizonyíthatom, ha megteszem önnek, amire kért. - Hallgatott egy kicsit, tétovázott. - És ha végeztem, akkor mi lesz?

Hat óra. Nyugvóban a nap. Vörösbe fordul az ég. Csendes a nagy ház. Az öregember didereg a hőségben, míg be nem lép Bolton professzor.

- Tanítsd meg őket, Tom! - kiáltott az öregember, és két öklét felemelte:

Henry William Field a könyvtárszobájában ült. Íróasztalán egy készülék zümmögött. Szavakat ismételt, amelyeket a Holdon túl írtak. Fekete ceruzafirkálást rögzített, Tom Wolfe lázas írásának mását, egymillió mérföld távolságból. Az öregember megvárta, amíg egy halom összegyűlik, akkor megragadta, és felolvasta a figyelő Boltonnak meg a szobában álldogáló szolgáknak. Olvasta a szavakat az űrről, az időről és az útról, egy nagy emberről és egy nagy utazásról; arról, hogy milyen a hosszú éjfél és a világűr hidege, és hogyan lehet egyetlen ember oly mohó, hogy befogadja mind, és még többet követeljen. Olvasta a szavakat: mind csupa tűz volt és mennydörgés és rejtelem.

A világűr olyan, mint az október - írta Thomas Wolfe. Beszélt az űr sötétségéről és magányáról, és hogy milyen parányi benne az ember. Az örök és időtlen októberről beszélt Thomas Wolfe: Azután magáról a rakétáról mesélt, a rakéta fémszagáról, fémtapintásáról, a sorsszerűségről és a vad lelkesedésről, hogy az ember végre maga mögött hagyja a Földet, minden gondjával, szomorúságával - és még nagyobb gondot és nagyobb szomorúságot keres. Ő, gyönyörű írás volt, elmondta mindazt, amit el kellett mondani a világűrről meg az emberről meg a magányosan száguldó kicsiny űrrakétáról.

Az öregember olvasott, míg be nem rekedt, azután Bolton vette át a szót, aztán sorra mind a többiek, és már előrehaladt az éjszaka, amikor végre elhallgatott a gép, nem írt át több szót, és ők tudták, hogy Tom Wolfe már lefeküdt, odabent, a Marsra tartó rakétában, minden bizonnyal ébren hever, még órákig nem jön álom a szemére; nem, csak fekszik nyitott szemmel, mint amikor cirkuszba készül az ember, és nem hiszi el, hogy a csillagokkal ékes fekete sátor maga a cirkusz, és már folyik az előadás, tízmilliárd villogó akrobata a dróthálók fölött, az űr láthatatlan lengő trapézain.

- Hát tessék - susogta az öregember, és gyöngéd kézzel félretolta az első fejezet utolsó lapjait. - Nos, mi a véleménye, Bolton?

És minden áldott nap jött az írás, tíz óra hosszat minden alkalommal. A kusza betűkkel teleírt sárga papírlapok felhalmozódtak a padlón, hétvégére toronnyá magasodtak, mire két hét is elmúlt, végeláthatatlanná, és mire letelt a hónap, hihetetlen mennyiséggé.

- Ezt hallgassátok! - kiáltott az öregember, és olvasta. - Meg ezt! - kiáltotta. - No és ezt a fejezetet meg ezt a kisregényt, épp most érkezett, Bolton, az a címe: Az űrháború, 'teljes regény arról, hogy milyen érzés űrháborút viselni. Tom beszélt mindenkivel, tisztekkel, katonákkal, űrveteránokkal. Mindent leírt. És itt egy fejezet, A hosszú éjfél, az a címe, ez meg a Mars néger gyarmatosairól szól, és itt egy Mars-lakó jellemrajza, ilyet még ember nem olvasott!

A gép éjjel-nappal zümmögött. Az öregember csak épp bóbiskolt néha egy kicsit, és felriadt, amikor a gép életre zökkent, és az űrből, az űrutazásból, a létezésből egyik elme üzent a másiknak:

A telediktafon megzördült. Hideg bűvöletben, elszörnyedve figyelte az öregember, hogyan formálódnak a fekete sorok.

- Ma már hat hete" Bolton, hat teljes hete, hogy Tom az aszteroidokon át elment a Marsra. Ide nézzen; ez mind kézirat. Napi tízezer szó, hajtja magát a fiú, igazán nem tudom, mikor alszik, és hogy egyáltalán eszik-e, de nem érdekel, őt sem, csak az, hogy elvégezze, mert tudja, hogy rövid az idő.

- Nem értem - mondta Bolton. - Az energia kifogyott, mert kimerültek a reléink. Három napba telt, míg legyártattuk és pótoltuk az időcsatorna fenntartásához szükséges speciális reléket, és Wolfe közben mégis kitartott. Itt személyi tényezővel kell számolnunk, az Úristen a tudója, hogy mi az - mindenesetre mi nem számoltunk vele. Wolfe itt él, ebben az időben, valóban itt van, és végül mégsem lehet visszaröppenteni. Az idő nem olyan hajlékony, mint ahogy gondoltuk. Rossz hasonlattal éltünk. Nem olyan, mint a parittya gumiszalagja. Inkább holmi ozmózisféle; a hártyákba folyadék hatol, a múltból a jelenbe, de mégis vissza kell küldenünk, nem tarthatjuk itt, hézag támadna a helyén, zűrzavar. Most már semmi más nem tartja itt, csak saját maga, az akarata, a munkája. Ha bevégzi, oly természetesen tér majd vissza, ahogyan egy pohár víz kiömlik.

- Engem az ok nem érdekel, én csak azt tudom, hogy Tom befejezi. Minden szavában ott a régi tűz, és még valami, valami többlet; olyan értékeket kutat, amelyek felette állnak térnek és időnek. Írt egy asszonyról, aki a Földön maradt, míg az űr rendíthetetlen hősei elszáguldanak rakétájukon - gyönyörű írás, tárgyilagos és finom. A rakéta napja, ezt a címet adta neki, és nem több, mint egy tipikus kertvárosi háziasszony egyetlen délutánja: úgy él, mint előtte ősanyái, családi házban, gyermekei között, élete alig különbözik a barlanglakó asszonyétól, az űrhajók száguldozása, a tudomány minden diadalának közepette. Igaz, alapos és finom írás egy asszony vágyairól és csalódásairól. Vagy itt van ez a kézirat: Indiánok a címe, ebben a Mars-lakókat cseroki, irokéz és feketeláb indiánoknak nevezi, az űr indiánjainak, akiket szétzúztak, eltiportak. Igyék, Bolton, igyék egy pohárral!

Tom Wolfe visszatért a Földre, és ott állt Henry William Field könyvtárszobájában, szemlélte szívének és kezének hatalmas termését, és amikor az öregember megkérdezte: "Akarod elolvasni, Tom?" -, ő csak megrázta nagy fejét, fakó nagy kezével hátravetette sűrű fekete sörényét.

- Vissza 1938-ba, a sírkő alá, a temetőbe - mondta csukott szemmel Tom Wolfe. Ez nem tetszik nekem. Bárcsak ne is tudnék róla. Iszonyú dolog ilyesmit tudni. Hangja elhalt, nagy kezével elfedte arcát, és nem mozdult egy darabig.

- Egy kihalt vírus. Tüdőgyulladás. Igen régi és igen gonosz betegség - mondta Bolton. - Amikor Mr. Wolfe átjött, természetesen meg kellett gyógyítanom, hogy munkaképes legyen. A mai fejlett technikával ez igazán semmiség volt. Ezt a pneumóniatenyészetet megtartottam, Mr. Field. Most, hogy visszamegy, beléje kell újra oltanom a betegséget.

- A rendet, az életet, a dolgok egymásutánját, a megváltoztathatatlant. Nem teheti meg. Csak egyét tehet, Tom, meg kell halnia, és erről nekem kell gondoskodnom.

- A gépet mi kezeljük. Nem jutna ki a házból. Ha kell, erővel hozom vissza és beoltom. Számítottam ilyesmire; öt emberem vár odalent. Elég, ha elkiáltom magam láthatja, minden hiába. No, viselkedjék józanul. Hada oltsam be.

- Fold fel úgy a dolgot, fiam, hogy kaptál két hónap ráadást, amit más nem remélhet az élettől, és megírtál még egy könyvet, egy nagy könyvet, új könyvet.

- Szeretném megköszönni önnek mondta komolyan Tom Wolfe. - Szeretném megköszönni mindkettőjüknek. Készen vagyok. - Felgyűrte inge ujját. - Jöhet az oltás.

- Egy részlet egyik régi könyvemből mondta, és összevonta szemöldökét, ahogyan emlékezetébe idézte. - "… örökös vándorlás, és újra a föld… Kié a föld? A föld csak arra való, hogy örökké járjuk? Arra kellett a föld, hogy nyugalmat rajta sose leljünk? Akinek kell a föld, legyen azé a föld: találjon rajta nyugodalmat, húzódjék meg egy kis zugában, lakjék el örökre egy csöppnyi szobában…"^*

- Íme, az utolsó könyvem - mondta, és az üres sárga lapra erőteljes, óriási fekete betűkkel, jól megnyomva a ceruzát, felírta a címet: És újra a föld, írta Thomas Wolfe.

- Bárcsak magammal vihetném! Mintha az édengyermekemtől szakítanának el. Megveregette a kéziratot, félretolta, azután gyorsan kezet nyújtott munkaadójának, majd hatalmas léptekkel átment a szobán, nyomában Boltonnal. Az alkonyi fényben megállt az ajtóban; óriási volt és fenséges. - Isten vele! - kiáltotta.

- Mars, Mars - suttogta a hatalmas ember a késő éjszakában. - A legjobb, a legeslegjobb, az igazán kitűnő könyvem még megíratlan, még kinyomatlan, még egy év kellene, háromszáz esztendőnyire…

Telnek az évek, és Tom Wolfe sírján mindig van friss virág. És ebben nincs semmi csodálatos, hiszen sokan zarándokolnak el abba a temetőbe. De a virág minden éjjel újjászületik. Mintha az égből hullana. A színe mint az őszi hold, virága óriási; hideg, hosszú szirmai kék-fehér tűzben égnek, szikráznak. És amikor feltámad a hajnali szellő, a virágok ezüstesővé hullanak szét, fehér szikrazápor száll a levegőben. Tom Wolfe sok-sok éve meghalt, de a virágok élnek örökké…