Ray Bradbury

Éjszakai telefon

 

Fogalma sem volt róla, miről jutott eszébe, de ez a régi vers valahogy ott motoszkált az agyában:

Képzeld csak el, képzeld, hogy

éjszakánként a végtelen telefonvezetékek

magukba szívják szavak milliárdját,

s megőrzik értelmét és jelentését.

Megakadt. Hogy is van tovább? Igen…

Aztán az éjszakában

összerakósdit játszanak merengve,

és a szavakat, mint az idióták,

próba, szerencse, egymás mellé

rakják.

Újra szünetet tartott. Hogy is megy tovább? Várjunk csak!

És a lelketlen állat

magán- és mássalhangzókon

kotolva,

megjegyez egy fél pokolba küldést,

s átszűri sóhajon, szívdobogáson.

S valaki felriad az éjszakában

az éles berregésre, s felemeli a

kagylót,

és hangot hall, mintha

csillagködökből

a szentlélek szólna.

Pedig csak az Állat van a vonalban,

s élvezettel tagolva

a földi idők tébolyán keresztül

azt mondja: hell meg ó,

s megismétli: helló* .

Mély lélegzetet vett, és befejezte:

Ehhez a lényhez,

az otromba, tévelygő elektromos

Állathoz

vajon mi lesz bölcs válaszod?

Csöndben üldögélt.

Üldögélt, nyolcvanesztendős fejjel. Egy üres ház üres szobájában ült, egy elhagyott város elhagyott utcájában, az elhagyott Mars bolygón.

Csak ült, pontosan úgy, ahogy az elmúlt évek során, immár ötven éven keresztül üldögélt - ült és várt.

Szemközt, egy asztalkán, ott állt a telefonkészülék, amely már időtlen idők óta nem csöngött.

A telefon hirtelen megremegett, mintha titokban készülne valamire. Talán erről jutott eszébe az a vers…

Orrcimpái megvonaglottak. Tágra nyitotta a szemét.

A telefon alig észrevehetően megborzongott.

Ő meg előrehajolt és rábámult.

A telefon… csöngött.

Fölugrott, mögötte felborult a szék.

- Nem! - kiáltott fel.

A telefon ismét csöngött.

- Nem!

A kagylóért akart nyúlni, oda is nyúlt, de leverte az asztalról a készüléket. A kagyló éppen a harmadik csöngetésnél esett ki a villából.

- Nem, ó, nem igaz - mondta halkan, lehorgasztotta a fejét, és kezét a mellére szorította. A telefon ott feküdt a lábánál. - Nem lehet igaz… nem lehet igaz…

Hiszen végül is egyedül van egy üres város üres házának üres szobájában, a Marson, ahol rajta kívül már senki nem él, ahol csak ő él, mint a Kopár hegy királya…

De hátha…

- Barton…

Valaki a nevén szólította.

Nem. Valami zümmögött, és olyan hangot adott, mint a tücskök meg a kabócák a távoli pusztaságon.

"Barton? - gondolta. - Hiszen… hiszen az én vagyok!"

Olyan régóta nem hallotta más szájából a nevét, hogy már egészen elfelejtette. Nem az a fajta ember volt, aki séta közben beszél magában, és nevén szólítja magát. Nem, ő soha…

- Barton - hangzott a telefonból -, Barton. Barton. Barton.

- Elhallgass! - kiáltotta.

Belerúgott a kagylóba, aztán verejtékezve, lihegve lehajolt érte, hogy visszategye a helyére.

De alighogy visszatette, az átkozott készülék újra csengetni kezdett.

Ezúttal marokra fogta a kagylót, és szorította, mintha belé akarná fojtani a hangot; de amikor látta, hogy az ujjízületei már egészen elfehéredtek a szorítástól, végül is engedett, és fölvette a hallgatót.

- Barton - mondta egy távoli hang, milliárd mérföld messzeségből.

Megvárta, amíg a szíve hármat ver, azután megszólalt:

- Tessék, itt Barton beszél.

- Lám csak, lám csak - mondta a hang, ezúttal már csupán egymillió mérfölddel odább. - Tudod-e, hogy itt ki beszél?

- Atyaisten - mondta az öregember. - Egy emberöltő óta ez az első telefonhívás, amit kapok, és kitalálósdit játszunk.

- Bocsánat. Milyen ostoba vagyok. Hát hogyan is ismerhetnéd fel a saját hangodat a telefonban. Senki sem szokta felismerni. Mindannyian azt szoktuk meg, ahogy a koponyacsontjaink vezetik a hangot. Barton, itt Barton beszél.

- Micsoda?

- Miért, mit képzeltél, ki beszél? - kérdezte a hang. - Talán egy űrhajóparancsnok? Csak nem képzelted, hogy eljött valaki, hogy megmentsen?

- Nem.

- Milyen nap is van ma?

- 2097. július huszadika.

- Jóságos ég! Ötven esztendő! Tán csak nem üldögélsz ott azóta is, a Földről érkező űrhajóra várva?

Az öregember bólintott.

- No, öregem, tudod-e már, ki vagyok?

- Igen - mondta, és megremegett. - Tudom már. Egyazon személy vagyunk. Én Emil Barton vagyok, te meg Emil Barton vagy.

- Egy különbséggel. Te nyolcvanéves vagy, én pedig még csak húsz. Előttem az egész élet.

Az öregember hahotázni kezdett, aztán sírva fakadt. Csak ült, kezében a telefonkagylóval, mint egy tanácstalan, eltévedt gyerek. Képtelen dolognak tartotta ezt a beszélgetést, érezte, hogy nem is lenne szabad folytatnia, de nem tudta abbahagyni. Összeszedte magát, a füléhez emelte a kagylót, és azt mondta:

- Hé, te ott! Ide hallgass, istenem, bárcsak óva inthetnélek! De hogy is tehetném? Hiszen csupán egy hang vagy. Bárcsak elmondhatnám neked, milyen magányosak az évek. Vess véget az egésznek, öld meg magad! Ne várj tovább! Ó, ha tudnád, mit jelent átváltozni azzá a Bartonná, ami én vagyok, ma, itt, most, a vonalnak ezen a végén.

- Bizony, ez lehetetlenség! - A fiatal Barton valahol messze nevetett. - Fogalmam sincs róla, vajon eljut-e hozzád valaha ez a telefonhívás. Tisztára csak technikai trükk az egész. Egy magnetofonfelvétellel beszélsz. Most 2037-et írunk. Hatvan esztendővel kevesebbet tehát, mint amilyen esztendőt te írsz most. Ma tört ki a Földön az atomháború. A Marsról űrhajókon hazarendelték az összes gyarmatost. Csak engem hagytak hátra.

- Tudom - suttogta az öregember.

- Egyedül a Marson - nevetett a fiatalember. - Egy hónapig, egy évig, bánom is én! Bőven van élelem és olvasnivaló. Ráérő időmben könyvtárra való magnetofonfelvételt készítettem, párbeszédeket a saját hangommal, s ezeket a felvételeket telefonrelékhez kötöttem. Később majd felhívom ezeket az állomásokat, és legalább lesz, akivel beszélgessek.

- Értem.

- Hatvan év múlva pedig a saját magnófelvételeim fognak felhívni. Persze nem hiszem, hogy olyan sokáig itt ragadnék a Marson, az egész csak egy csodálatos, csúfondáros ötlet, legalább eltöltöm valamivel az időmet. Csakugyan te vagy az, Barton? Csakugyan én vagyok?

- Igen - mondta az öreg, és könnyek csurrantak ki a szeméből.

- A Mars ezer városában vagy ezer Barton-felvételt készítettem, a legkülönbözőbb témakörökben. Egy hadseregre való Bartont helyeztem el a Marson szanaszét, miközben várom, hogy visszatérjenek az űrhajók.

- Te hülye - mondta az öreg, és fáradtan csóválta a fejét. - Hatvan évig vártál.

Beleöregedtél a várakozásba, az örökös egyedüllétbe. És közben az lettél, ami most vagyok, és még mindig magad vagy az elhagyott városokban.

- Ne számíts az együttérzésemre. Olyan vagy számomra, mint egy távoli országban élő idegen. Nem tudok búsulni miattad. Én élek, amikor ezeket a felvételeket készítem. És te is élsz, amikor hallgatod őket. Mindketten felfoghatatlanok vagyunk a másik számára. Nem adhatunk tanácsokat egymásnak, noha mindketten beszélünk egymáshoz, egyikünk gépiesen, másikunk pedig emberileg, melegen. Most én vagyok az emberien reagáló fél. Később te leszel az. Őrjítő dolog ez. De minek sírjak, hiszen nem ismerhetem a jövőt, így hát csak derűlátó lehetek. Ezek az elrejtett magnetofonszalagok csak akkor lépnek működésbe, ha bizonyos, tőled származó behatás éri őket. És egy halottól el lehet talán várni, hogy sírjon?

- Elég legyen ebből! - kiáltotta az öreg. Elfogta a jól ismert fájdalom. A gyomra kavargott, hirtelen minden elsötétült előtte. - Istenem, milyen szívtelen voltál. Menj innét!

- Voltam, öregem? Vagyok. Fiatal vagyok és kegyetlen, s az leszek mindaddig, amíg pörögnek a magnetofonorsók, fut a szalag, s amíg rejtett elektronikus szemek kiolvassák, kiválasztják és továbbítják számodra a megfelelő szavakat. Sőt akkor is fiatal és kegyetlen leszek még, amikor te már régóta halott leszel. Isten áldjon!

- Várj - szólt utána az öreg.

Kattanás.

Barton hosszú ideig ült kezében a néma telefonkészülékkel. A szíve tűrhetetlenül fájt.

Micsoda őrültség is volt ez. Micsoda ostoba és milyen zseniális ötlet: remetesége első éveiben, amikor fiatal fejjel beállította az elektronikus telefonagyakat, a szalagokat, az összeköttetéseket, és időzítette a reléket.

Megszólal a telefon:

- Jó reggelt, Barton. Itt Barton beszél. Hét óra. Ki az ágyból, hasadra süt a nap!

Aztán:

- Barton? Itt Barton beszél. Délben be kell menned Mars Townba. Fel kell szerelned egy elektronikus agyat. Gondoltam, szólok.

- Köszönöm.

Újra a telefon.

- Barton? Itt Barton. Nincs kedved velem ebédelni? Az űrhajós fogadóban, helyes?

- Helyes.

- Addig is viszlát!

Szól a telefon.

- Te vagy az, Barton? Gondoltam, egy kissé felvidítlak. Fel a fejjel meg ilyesmi!

Lehetséges, hogy holnap megjön értünk a felmentő űrhajó.

- Igen, holnap, holnap, holnap, holnap.

Kattanás.

Hanem az esztendők ellobbantak, és füstté fosztottak. Barton kikapcsolta az ármányos telefonokat, elnémította kaján visszavágásaikat. Úgy állította be őket, hogy csak később hívják majd fel, amikor már nyolcvanéves lesz, ha ugyan megéri. S ezen a napon, ahogy felberregett a telefon, suttogva, figyelmeztetőn megcsapta fülét a múlt hangja.

Újra a telefon.

Hagyta, hadd csengjen.

Nem vagyok köteles fölvenni - gondolta.

Csengetés.

Hiszen úgy sincs ott senki - gondolta.

Csengetés.

Olyan, mintha magában beszélne az ember - gondolta. De azért mégis más. Istenem, mennyire más!

Azon vette észre magát, hogy fölveszi a kagylót.

- Halló, öreg Barton, itt az ifjabb Barton. Ma vagyok huszonegy éves. Az elmúlt évben újabb kétszáz városban helyeztem el magnetofonagyakat. Benépesítettem a Marsot Bartonokkal.

- Aha. - S az öregember visszaemlékezett azokra az időkre, amikor hat évtizeddel ezelőtt, egy teherautó-rakomány elektromos felszereléssel fütyörészve, jókedvűen száguldott kék hegyeken, vasszürke völgyeken át. Újabb telefonok, újabb relék. Legalább elfoglalta magát valamivel. Valami elmés, csodálatos és szomorú tennivalóval. Elrejtett hangok. Elrejtett, mélyen elrejtett hangok. Fiatal napjaiban, amikor a halál még nem volt halál, az idő nem volt idő, s az öregség csupán az előtte álló évek mély barlangjának aljából visszaérkező, erőtlen visszhang volt. Az az ostoba fiatalember, az a szadista hülye soha nem gondolt arra, hogy egy szép napon beérik sárkányfogveteménye.

- Tegnap este - mondta a huszonegy éves Barton - beültem egy üres moziba az egyik elhagyott városban. Levetítettem magamnak egy régi Stan és Pan filmet. Istenem, mennyit nevettem!

- Úgy.

- Támadt egy ötletem. Ugyanarra a magnetofonszalagra vagy ezerszer felvettem a saját hangomat. Ha az utcán játssza le az ember, azt a benyomást kelti, mintha sok ember beszélne. Megnyugtató zaj, a tömeg lármája. Óraműszerkezetekkel beállítottam ajtócsapódásokat, gyerekéneklést, wurlitzerzenét is. Ha nem nézek ki az ablakon, csak bentről hallgatom az egészet, igazán elmegy. De ha kinézek, oda minden illúzióm. Azt hiszem, kezdem magam egyedül érezni.

- Az első tünet - mondta az öregember.

- Micsoda?

- Első ízben ismerted be, hagy magányos vagy.

- Szagokkal is kísérleteztem. Ahogy végigmegyek az üres utcákon, a házakból sült szalonna, sonkás tojás, pecsenye illata árad. Mindezt rejtett szerkezetek végzik.

- Őrültség.

- Önvédelem.

- Fáradt vagyok. - Az öreg hirtelen visszatette a hallgatót a helyére. Ez már sok. Fojtogatóan nehezedett rá a múlt.

Tántorogva ment le a torony lépcsőjén, és kiért az utcára.

A város sötét volt. Már nem égtek vörös neonfények, nem szólt a zene, nem szállingózott a levegőben ételek illata. Már régen felhagyott azzal, hogy érzéki illúziókkal ingerelje a képzeletét. "Figyelj csak! Nem léptek zaja ez? Szimatolj! Csak nem epertorta szagát érzem?" Ezeket már mind leállította.

Odament a csatornához, amelynek fodrozódó vizén visszatükröződtek a csillagok.

A víz alatt, akár a halrajok, ott rozsdásodott a sok robot, amelyeket az évek során összeállított, s amelyeknek - hirtelen rádöbbenve saját őrültségére - egyszeriben azt a parancsot adta, hogy meneteljenek bele a mély csatornába, elmerülve, bugyborékolva, mint az elsüllyedt üvegek. Megölte őket, és nem érzett egy cseppnyi lelkifurdalást.

Az egyik kivilágítatlan házból tompán kihallatszott a telefoncsengés.

Továbbment. A csengés elhallgatott.

A következő házban is megszólalt a telefon, mintha csak tudná, hogy ott megy el mellette. Futásnak eredt. A telefon elhallgatott, de csak azért, hogy egy újabb házban szólaljon meg, aztán egy másikban, aztán még egyben és még egyben. Továbbrohant. Újabb és újabb telefonok kezdtek berregni.

- Rendben van - üvöltött fel elgyötörten. - Megyek már!

- Halló, Barton.

- Mit akarsz?

- Egyedül érzem magam. Csak akkor élek, ha beszélhetek. Beszélnem kell hát. Mégsem zárhatsz el örökre.

- Hagyjál békében! - mondta az öregember elszörnyedve. - Ó, a szívem!

- Itt Barton beszél, huszonnégy éves vagyok. Eltelt újabb két év. Egyre csak várok. Mintha egy kissé egyedül érezném magam. Elolvastam a Háború és békét, sherryt ittam, vendéglőket üzemeltettem, amelyekben én voltam a pincér, a szakács, én adtam a kabaréműsort. Ma este egy filmemet mutatják be a Tivoli filmszínházban: Emil Barton A felsült szerelmesekben, minden szerepet én játszom, némelyikhez parókát viselek.

- Hagyd abba a telefonálgatást, mert megöllek!

- Hogy ölhetnél meg! Ahhoz előbb rám kellene találnod.

- Majd megtalállak.

- Már régen elfelejtetted, hova rejtettél. Ott vagyok a legkülönbözőbb helyeken, dobozokban, házakban, telefonkábelekben, tornyokban és a föld alatt. Hát csak rajta, próbáld meg! És minek fogod nevezni nagy tetted el? Távgyilkosság? Öngyilkosság? Te egyszerűen csak féltékeny vagy, igaz-e? Féltékeny vagy énrám, aki még csupán huszonnégy, éves vagyok, ragyog a szemem, erős vagyok és fiatal. Rendben van, öregem, ha háború, hát legyen háború. Közöttünk. Közöttem. Egész hadsereg van belőlünk, mindenféle korosztály, teellened, az igazi ellen. Hát rajta, üzend csak meg a háborút!

- Megöllek!

Kattanás. Csönd.

Fogta a készüléket, és kihajította az ablakon.

A kocsi mély völgyekben haladt az éjféli hidegben. Barton lábainál a padlólemezen revolverek és puskák hevertek meg dinamit. Törékeny, fáradt csontjaiban érezte a kocsi robogását.

"Meg fogom találni őket - gondolta -, és mindet elpusztítom. Ó, istenem, hogy is teheti ezt velem!

Megállította a kocsit. Különös várost világítottak meg a Mars leáldozóban levő holdjai. Szélcsend volt.

Dermedt keze a puskát szorongatta. Kémlelte a póznákat, a tornyokat. Ebben a városban vajon hol rejtőzik az a hang? Ebben a toronyban? Vagy talán amabban? Hiszen már annyi esztendő elmúlt azóta. Kapkodva forgatta a fejét ide-oda.

Felemelte a fegyverét.

A torony az első lövésre összeomlott.

"Mindet - gondolta. - A város minden tornyát el kell pusztítanom. Nem tudom már, melyik az. Túlságosan régen volt."

A kocsi továbbhaladt a néma utcán.

Megszólalt egy telefon.

Odanézett az elhagyott presszóra.

Fogott egy pisztolyt, szétlőtte a zárat, és belépett.

Kattanás.

- Halló, Barton? Csak figyelmeztetni akarlak. Ne kíséreld meg szétlőni a tornyokat, felrobbantani meg miegymás. Azzal csak magadnak ártasz. Gondolkozz…

Kattanás.

Lassan kilépett a telefonfülkéből, visszament az utcára, és hallgatni kezdte, hogy zümmög a magasban a távvezeték, egyelőre még elevenen, sértetlenül. Rápillantott a tartóoszlopokra, és hirtelen megértette.

Nem rombolhatja le az oszlopokat. Tegyük fel, hogy űrhajó érkezik a Földről, igaz, képtelenség, de tegyük fel, hogy mégis megérkezik, ma este, holnap vagy a jövő héten. Tegyük fel, hogy a bolygó másik oldalán száll le, telefonon próbál érintkezésbe lépni vele, és azt veszi észre, hogy a vonalak süketek.

Leeresztette a fegyverét.

- Úgysem jön űrhajó - bizonygatta magának csöndesen. - Öreg vagyok már. Úgyis késő.

De hátha mégis jön - gondolta -, az ember soha nem tudhatja. Nem. A távvezetéknek működnie kell.

És újra csöngött egy telefon.

Egykedvűen megfordult. Visszabaktatott a presszóba, és fölvette a kagylót.

- Halló - mondta egy idegen hang.

- Kérlek, hagyjál már békén - mondta az öregember.

- Ki beszél? Ki van ott? Ki az? És hol van? - kiáltotta a telefonba egy megrökönyödött hang.

- Várjunk csak egy pillanatig! - Az öreg megtántorodott. - Itt Emil Barton. Hát ott ki beszél?

- Itt Rockwell parancsnak az Apollo-48 űrhajóról. Most érkeztünk a Földről.

- Nem, ez nem igaz!

- Ott van még, Mr. Barton?

- Nem, ez nem lehet igaz.

- Hol van?

- Hazudsz - mondta az öreg, és a fülke falának támaszkodott. A szeme előtt elhomályosodott a világ. - Te vagy az, Barton, csak szórakozol velem, most is csak hazudsz.

- Itt Rockwell parancsnok beszél. Éppen most szálltunk le. Új-Chicagóban. Hát maga hol van?

- Green Villában - felelte Barton zihálva. - Hatszáz mérföldnyire onnét.

- Nézze csak, Barton, nem tudna idejönni?

- Micsoda?

- Van egy kis javítanivaló az űrhajón. Aztán meg ki vagyunk merülve a repüléstől. Nem segíthetne egy kicsit?

- Dehogynem!

- Itt vagyunk a leszállópályán, a városon kívül. Holnapra ide tudna érni?

- Igen, de…

- Mi az?

Az öregember végigsimogatta a telefont.

- Hát a Földön mi újság? - kérdezte. - Mi van New Yorkkal? Vége már a háborúnak? Ki az elnök? Mi minden történt odaát?

- Elég időnk lesz fecsegni róla, ha ideér.

- Minden rendben van odaát?

- De még mennyire!

- Hála istennek! - Az öregember feszülten figyelt a távoli hangra. - Biztos, hogy maga Rockwell parancsnok?

- Az ördög magába!

- Elnézést.

Helyére tette a kagylót, és nekiiramodott.

Hát annyi év után végre mégis itt vannak! Hihetetlen! A saját húsa és vére, itt vannak, hogy visszavigyék a Föld tengereihez, hegyeihez, a Föld ege alá.

Beindította a motort. Egész éjszaka vezetni fog. Ennyit igazán megér, hogy embereket láthat, megszoríthatja a kezüket, hallhatja a hangjukat.

A kocsi végigrobajlott a dombok között.

Hanem az a hang… Rockwell parancsnok. Ez csak nem a negyven évvel ezelőtti Barton! Soha nem készített efféle felvételt. Vagy talán mégis? Levertségi rohamában, cinikus perceiben nem csinált vajon egy ilyen félrevezető felvételt, egy kitalált Marsra szállásról, képzeletbeli parancsnokkal és képzeletbeli legénységgel? Dühösen hátravetette a fejét. Nem. Micsoda gyanakvó bolond! Semmi helye a kételkedésnek. Rohannia kell egész éjszaka, együtt kell haladnia a Mars holdjaival. Micsoda találkozás lesz!

Felkelt a nap. Halálosan fáradtnak érezte magát, a ruhája tele bogánccsal meg tövisekkel, majd kiugrott a szíve, az ujjai alig markolták a kormánykereket, de leginkább az a gondolat foglalkoztatta, milyen nagyszerű volna egy utolsó telefonbeszélgetés: "Halló, ifjabb Barton, itt az öreg Barton beszél. Ma indulok vissza a Földre. Meg vagyok mentve!" Erőtlenül elmosolyodott.

Napnyugtakor ért Új-Chicago árnyékba borult külvárosához. Kilépett a kocsiból, rábámult a leszállópályára, és megdörzsölte kivörösödött szemét.

A leszállópályán nyoma sem volt űrhajónak. Senki nem szaladt elébe. Senki nem rázta meg a kezét, nem kiáltozott, nem nevetett senki.

Érezte, hogy a szíve vadul kalapál. Minden elfeketedett előtte, és úgy érezte, zuhan az üres égen keresztül. Odabotorkált egy irodahelyiséghez.

Bent szabályos rendben hat telefonkészülék sorakozott.

Lihegve várt.

Végre csöngött a telefon.

Fölemelte a súlyos kagylót.

- Kíváncsi voltam, ideérsz-e vajon élve - szólt egy hang.

Az öregember nem szólt semmit, csak állt a telefonkagylóval a kezében.

- Rockwell parancsnok jelentkezik szolgálatra - folytatta a hang. - Mik a parancsai, uram?

- Te - nyögött fel az öregember.

- Hát a szíved hogy van, öregem?

- Nem!

- Valahogy el kellett távolítanom, hogy életben maradhassak, ha ugyan élőnek lehet nevezni egy magnetofonfelvételt.

- Most fogom magam, kimegyek - mondta az öreg -, és nem törődöm semmivel, felrobbantom az egészet, amíg az utolsó szálig el nem pusztultok.

- Gyenge vagy hozzá. Mit gondolsz, mért hagytalak ilyen messzire utazni, méghozzá ilyen iramban? Ez volt az utolsó utazásod.

Az öregember érezte, hogy kihagy a szíve. Soha nem jut el már a többi városba. A háborút elvesztette. Belehanyatlott egy székbe, s mély, gyászos hangok hagyták el az ajkát. Ránézett a többi telefonkészülékre. Mintha csak adott jelre tennék, mind az öt egyszerre kezdett csengeni. Egy fészekalja rút, rikácsoló madár.

Fölemelkedtek az önműködő hallgatók, és csak úgy zengett az iroda:

- Barton, Barton, Barton!

Megmarkolta az egyik készüléket. Rászorította a kagylót, de az a szemébe nevetett. Belevágott az öklével. Rugdosta. Aztán a karjára tekerte az áthevült huzalt, és széttépte. A huzal darabjai rogyadozó lábához estek.

Még három készüléket szétzúzott. Aztán hirtelen csönd lett.

S mintha a teste most felfedezett volna valamit, ami mind ez idáig rejtve volt előtte, úgy érezte, a csönd átitatja fáradt csontjait. Szemhéjai szétnyíltak, mint a virágszirmok. Szája összezsugorodott. A fülcimpája, mint az olvadó viasz. Kezét a melléhez kapta, aztán arccal a földre zuhant. Elakadt a lélegzete. A szíve megállt.

Hosszú szünet után berregni kezdett a két épségben maradt telefonkészülék.

Valahol kattant egy relé, és összekötötte a két vonalat.

- Halló, Barton?

- Igen, és ott Barton beszél?

- Igen, huszonnégy éves vagyok.

- Én meg huszonhat. Mindketten fiatalok vagyunk. Hát ez meg hogy történt?

- Nem tudom. Hallgass csak!

Az irodahelyiségben csönd volt. Az öregember nem moccant a padlón. A törött ablakon keresztül befújt a szél. Hűvös volt a levegő.

- Gratulálhatsz, Barton, ma van a huszonhatodik születésnapom.

- Gratulálok!

A két hang összefonódott, születésnapi dalba fogott, s az énekszó halkan, tompán kiszűrődött a halott városba.

Zentai Éva fordítása